Translate

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: szegénység. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: szegénység. Összes bejegyzés megjelenítése

2023. december 6., szerda

Katerina Forest: TÉL



A hold arcélén hó fátyol játszik,
hűvös ragyogásban nyugszik az ég,
lenn a völgyben dérré válik
a harmat, süvítve jön az északi
szél, búvik a csend odúba, résbe, kinn
nyílik a tér, még áll az idő.
A tél szele feszül már a hegy oldalának
erős fenyves hajlik sír karjában,
törik büszke lombja, földre koppan.

A szegénység reszket otthonába,
reményét veszi a hideg tél, ki
zörgeti rozzant ablakát. Benn kis
tüzek gyúlnak, kihunynak, démoni
táncot járnak, rongyok alá bújnak,
hallgatják a tél halált hozó kacaját.
Tehetetlen közönnyel csak vár a lét,
szeméből nem törli megtűrt könnyét.

2023. március 5., vasárnap

A gomba



A reggeli napfény végig kúszott a mocskos ablaküvegen, belopta magát a falakra, végül megpihent a rongyok alatt alvó kisfiún. Tomi felébredt, felült az ágyában. Látta, hogy az anyja már elment, csak Pisti szuszogott mellette a rongyok alatt.
Nem nyugtalankodott, tudta, hogy hova ment el az anyja.  Az öreg Éva nénihez járt egy héten kétszer segíteni. Takarított, mosott rá, elment a boltba, és ezért a munkáért mindennap kapott egy kis ennivalót. Általában kenyeret, tejet, ételmaradékot, de mindig vitt haza valamit. Már régen elmehetett, sose ébresztette fel őket, addig is nyugton voltak. Tomi egyre éhesebb lett. A szoba hideg volt, forgolódott, a derekát megszúrta a rozzant heverő törött rugója. Irigy volt a bátyjára, aki már tíz évesen jobb ágyban aludt, mint ő, Pisti ágyában csak gödrök voltak, nem szúrt, mint az övé. Az éhség mardosta a gyomrát, felkelt, ivott egy nagy pohár vizet. Az anyja azt szajkózta mindig, ha nem volt ennivaló a házban – A víz veri az éhséget.
Aztán újra lefeküdt, megpróbált aludni. Nem lelte a helyét, erősen behunyta a szemét közben ütemesen jobbra balra mozgatta a fejét. Felébredt a bátyja, felöltözött és kinyitotta a betört üvegű ablakot, kilépett rajta.
– Mindjárt jövök – szólt vissza – maradj az ágyban!
– Méész kkukázni? – dadogott halkan Tomi, félt a teljes egyedülléttől.
– Öhöm. Hátha kidobták már a szemetet – felelt vissza amaz, és eltűnt a szeme elől.
Nagyon lassan múlt az idő míg megérkezett a bátyja. Belépett az ablakon, fontoskodóan vigyorgott az öccsére.

-- Bújj már elő, vagy nem vagy éhes?

Pisti zsebe, a keze tele volt ennivalóval. Nagy lakomát csaptak, szerencsés volt a felderítő út, még szívószálas üdítőt is hozott, félig volt, meg félig romlott almát, szendvics darabokat. Jó kukát talált. Igaz biztosra ment, oda ahol módosabbak laktak. Néha nem sikerült időben odaérnie, nem csak ő ismerte hol dobnak ki ehető élelmet. Volt amikor elzavarták, megfenyegették a hajléktalanok. Jól laktak és  visszabújtak a rongyok közé a hideg elől. Mikor hazaért az anyjuk, már az ajtóban szidta az öregasszonyt.
– Egyre fukarabb a banya, már azt hiszi, csak ingyen megyek! – hangoskodott.
– Cigire adott pénzt, meg csak kenyeret, itt van, ni, egyetek!
– Nem baj, egyél, mi már ettünk – nyugtatta meg Pisti.
Az anyjuk rágyújtott. Mélyen letüdőzte a füstöt, szélesen elvigyorodott.
– Kint voltál az utcán, mi? Hagytatok nekem, vagy mind felzabáltátok?
Kotorászott a hulladékban, elégedetten eszegetett.
– Neked meg hogy néz ki a fejed? Na, gyere, megnyírlak! – nézte Tomi nagyra nőtt, kócos, fekete haját.
Tomi kiskora óta félt a nagyollótótól amivel az anyja a haját nyírta. Egyik helyen rövidebbre nyírta, másik helyen hosszabbra. Kit érdekelt, őket nem az biztos. Nem volt fontos nekik soha semmi. Az se volt érdekes, hogy milyen ruha van rajtuk, bokáig érő vagy felgyűrt, kétszer nagyobb nadrág. Egy zsákból öltöztek, amit szomszédoktól, vagy épp onnan kapták ahol takarított az anyjuk, vagy azt is kukázták az utcán. Volt a lakásban fürdőkád, de nem fürödtek benne, az is tele volt rongyokkal. Az ablak ki volt törve már évek óta, egy matracfélével barikádozták el a kinti hideget. Tomi még kicsi volt, csak hét éves, nem foglalkoztatta, hogy jó-e ez az élet nekik, hogy mások nem így élnek. Ebbe szocializálódott, ezt ismerte, nem volt összehasonlítási alapja.
Mikor kész lett a remekmű megforgatta az anyja.

 – Na, hogy nézel ki gyerek? Mint egy császár!

 Röhögtek, felszabadultan, tiszta erőből, mintha egy vicces jelenetet hallgatnának a kabaréban. Össze dobálták a holmijukat, indultak a városba, Tomi óvodába, Pisti iskolába. Az anyja ilyenkor nem kísérte Tomit, Pisti dolga volt a kistestvérre vigyázni. Az óvodát szerette a fiú, leginkább az ebédért, amit ingyen kapott.
A szomszéd szobából előjött borostásan az anyjuk bátyja. Fél éve költözött hozzájuk. Emlékeztek nagyon arra a napra, mert  fűt fát ígért, hogy mennyivel könnyebben élnek majd, ha ő ott lesz velük, csak fogadják be. De az ígéreteket hamar elfelejtette, csak a sarki kocsmát nem. Este se egyedül ment haza, részeg volt, mint mindig. Szétnézett a kenyérmorzsás asztalon, vakaródzott, álmosan megkérdezte.
– Nem maradt valami?
– Mennyéé keress magadnak, jó, hogy nem a gyerek kukázik a beledbe! – mordult rá az asszony.
– Takarodjál mán, hogy beszélsz velem, add meg a tisztességet! – kiáltott vissza a bátyja ingerülten. Sietett, mosdatlanul kabátot vett magára, elindult hazulról.
Az anya is elindult munkába, hívták egy másik helyre, reménykedve lépegetett a másik utcában lévő bérház felé. A szeme a járda szélét pásztázta, elégedetten szedegette felfelé a nagy csikkeket, rakta mohón a zsebébe. Szerencséje volt, a házmester nem csapta be, délutánig dolgozott egy kövér asszonyságnál. Igaz, idegesítően egész nap felette állt, vigyázta a kezét, nehogy elemeljen valamit. Már- már ott tartott, hogy lecsapja a súroló rongyot és kimondja, amit gondolt: Menyen már a picsába, ne bámulja folyton, ő szegény, de sose lopott!  Ha lopott volna egyszer is, nem ajánlanák dologra. Van ő neki magához való esze.

De nem szólt szerencsére. Mikor végzett az asszonyság ezer forintot adott meg ennivalót.
– Jóravaló ember maga, mondták, hogy van két fia, na itt van ez is, vigye nekik haza – nyomta a reklámszatyrot a kezébe – Majd hívatom, ha kell kedveském.
Megelégedett és boldog volt, könnyűvé váltak a léptei míg hazafelé tartott. Otthon azonnal megnézte mit pakolt az asszony a szatyorba. Volt benne só, cukor, olaj, meg egy csomag száraz tészta.
– Mi a fene ez? – vette ki az utolsó darabot, egy konzervdobozt – Gomba? Na, micsoda finomat főzök ma! – örült meg a szerzeménynek.
Hozzá is fogott tüstént, sietve főzött mert mennie kellet Tomi elé az óvodába.
Hamarabb ért haza a testvére mint ők, mindent megevett előlük. Mikor az asszony hazaért és felemelte nagy boldogan a lábasról a fedőt, csak az alján gyöngyöző pirosló zsírcseppeket látta. Egy világ omlott össze benne. Hisztérikus artikulálatlan üvöltésbe kezdett.
– Elegem van belőled, takarodj innen! Képes voltál a gyerekek elől felzabálni a kaját! Menjél, menjél el innen! 
A férfi akkor is részeg volt. Kiegyenesedett és megállt felette, hallgatta egy ideig. Majd erős kézzel elkapta a karját és egy mozdulattal kilökte az ajtón.
– Megmondtam reggel, hogy add meg a tiszteletet, takarodjál te innen!
Tomi az asztal alá bújt, a férfi lehajolt hozzá és rámordult.
– Menjél, húzzál innen te is!
Tomi vinnyogva szaladt kifelé, odabújt az anyjához, aki sokkos állapotba volt, levegőért kapkodott – Nézd fiam a saját lakásunkból dobott ki bennünket. Megkeserülöd még te ezt, várjál csak! – dühöngött, de nem mert vissza menni. Félt, ismerte a testvére agresszivitását.
Leültek a lépcső aljára ott várták meg Pistit. Mikor együtt voltak elindultak ennivalót keresni.
Kóboroltak az utcákon, aztán felmentek a János-hegyre. Fent a hegyen egy bozótos részen letáboroztak, összebújtak, mint a kutyák a vackon. Arra figyeltek fel, hogy lökdösi őket valaki. Egy hajléktalan ember állt felettük, a botjával ellenőrizte, hogy élők e vagy holtak.







2023. február 24., péntek

Katerina Forest: Vágyom a világod


Korgó hassal, összekucorodva,
rongyok közé bújva álmodom.
Vágyom a világod. Van apám,
 van anyám. De minek?

Apám sárga ujjai közt felszedett
csikk füstölög, szemhéja közt
leves gőzölög. Anyám sápadt,
rekedt, kezében kannás bor remeg.
Nejlon szatyrában kenyérhéj,
kukából kiszedett. Vágyom a világod.

Álmodom. Mosolyról, szép szemekről,
puha ágyról, illatokról. Esti meséről,
meghitt vacsoráról. Vágyom a világod.
Talán eltévedtem, rossz helyen vagyok.
Ez nem az én világom.

Nyújtod a kezed, hogy elviszel,
szemedben könnyek, átölelsz.
Ugye, rám mindörökre vigyázol,
a te világod, már az én világom ?

2020. november 24., kedd

Katerina Forest: Túlélési ösztönök 1. rész



  Kezdetek

Jól emlékszem a kislánykoromra, az oncsa házra, ami vörös téglából épült, arra az ordító szegénységre, amibe kilencedik gyerekként beleszülettem.
Ratkós gyerek voltam, abban évben születettem amikor Ratkó Anna, az akkori Népjóléti Miniszter bevezette az abortusztilalmat, mellé még, hogy hab legyen a kukoricagörhén, a gyermektelenségi adót is. Na, az anyámat ez nem nagyon zavarta, mert megszületettem én is 1950 januárjában, pont akkorra mire a rendelet is hatályba került. Az anyám nem az a fajta volt, aki szabályozta a gyermekáldást, úgy tartotta, ha Isten adta, el kell fogadni, ez a sorsa. Hideg január éjszakáján sietett apám a falusi bábaasszonyhoz, Idához, hogy segítsen a vajúdó anyámon. Mire fújtatva a kinti hidegtől megérkezett a bába, akkorra már gőzölgött a víz a sparhelten, a lepedők csomóra rakva ott várakoztak az asztal közepén. Biztos, megnyugtató beszéde, mozdulatai oldották a feszültséget, ami reszketőn rátelepedett a félhomályba vont szobára. Amikor belesírtam a kinti világba, az apám rágyújtott a pipájára, lassú léptekkel kisétált a ház előtti tornácra. A pipa füstje felkúszott az égbolton hideg fénnyel sziporkázó csillagok közé. Talán azon mélázott szegény, hogy minek neki ennyi gyerek, ennyi éhes száj. Sóhajtva tért vissza a házba és a bölcsőm fölé hajolt.
– No, mi van te kis vakarék, abba hagyod végre a sírást?
Így lettem én a vakarék, az utolsónak született, a legkiesebb, egyben minden testvér hugicája.
A gazdasági válságot gyermekként éltem át, az anyám a ház árát öt liter olajjal, terménnyel fizette ki. A pénznek elveszett az értéke, olyannyira, hogyha az utcán sodorta a szél, akkor se hajoltak le érte, még bele is rúgtak.
– Csak papír. vigye a szél!
Emlékeimben ott él még most is, ahogy ugrándozok a tavaszi melegben, kócosan, mezítláb, az anyám körül. Az ő keze fáradhatatlanul matatott, soha nem pihent. Ült a kisszéken, pucolta a zöldséget, készült az ünnepi ebéd, közben beszélt egyfolytában hozzám:
– Nem soká jön a bátyád a katonaságtól, majd fussatok elébe az állomásra Lackóval. De várj csak, varrok neked mamuszt, még megfázol – szólt rám, mikor megcsapta egy hűvösebb szellő.
– Tedd a lábad a keménypapírra! – állított le a viháncolásom kellős közepén és körberajzolta a lábam, majd ruhaanyagot, tűt, cérnát vett elő. Fél óra múlva, királynői mamusz ékesítette a lábamat. Ugráltam boldogan benne, már nem fázott legalább a talpam a hideg kövön. Bent a nagy konyhában javában illatozott a húsleves, kelt a szakajtóban a tészta. Késő délutánra készítette mind az anyám, mivel a vonat csak este érkezett, csordahajtás után.
– No, gyere lányom, fejjük meg a Mariskát, bejött a csorda! – és már szaporázta is a lépteit kifelé a hátsó udvarra, hogy kitárja a nagykaput.
Nekem még a pirostarka tehén óriásinak tűnt akkor, ahogy engedelmesen bejött a nagykapun. Mindig tisztes távolságból mertem csak figyelni, ahogy átvonult az udvaron, lassú kimért léptekkel, egyenesen az istállóba. Nem kellett noszogatni, tudta, hogy hazaért, ismerte az anyám mozdulatait, a kezének érintését, várta engedelmesen, hogy az ismerős kezek megszabadítsák a tőgyét feszítő tejtől. Én ugyanúgy tudtam a dolgom, mint Mariska, vittem a kisszéket meg a csuprot, és leültem az istálló ajtóval szemben, kezemben szorongatva a féltett poharamat, egy pöttyös zománcos bögrét.
– No, gyere, már leszűrtem! – szólt ki anyám az istállóból.
A mezőillatú, meleg tej, színig csordult a poharamba, még öregen is emlékszem az illatára.
– Szólj a testvérednek, már itt lesz a vonat mindjárt! – figyelmeztetett az anyám izgatottan, közben végezte tovább a jószág körül a munkát.
Szót fogadtam, hogyne fogadtam volna, hisz egész héten erről beszéltünk, jön haza a bátyánk a katonaságtól. Futottunk a mezőn keresztül a mezsgyén, le ne késsük a vonatot. A vonat füstöt okádva, csikorogva fékezett. Messziről megláttuk a bátyánk magas alakját. Az is megismert mindjárt bennünket, és mikor odaért hozzánk, széles mosollyal felkapott a karjaiba mindkettőnket. Csodálkozva nézte a bokám körül lógó rongycafatot.
– Hát neked mi van a lábadon hugicám?
– Hát mamusz… csak elkopott! – Emlékszem végig bohóckodtuk a hazáig vezető utat.
A nagykapuhoz érve letett bennünket a bátyánk és nagy hangon beszólt az udvarra – Édesanyám, itthon vagyok!
Az anyám boldogan ölelgette régen látott katona fiát.
– Levágtam egy libát, ne félj, jót eszel! – biztatta boldogan és közben izgatottan terelgetett bennünket a konyha felé, mint szürkületkor az elkóborolt kotlósát a csibéivel.
A konyhában az asztali sparhelten már megfőtt a leves, a lerben is kisült a libapecsenye. Piros ropogósra, ahogy a bátyám szerette. Emlékszem, egy perc nyugtát nem hagytunk a testvérünknek, folyton kérdezgettük, csimpaszkodtunk rajta, mint a karácsonyfadíszek. Később jöttek a szomszédok, mind hozott valamit, frissen sült pogácsát, bort, vagy csak jó szót. Ilyen volt a falu, mint egy nagycsalád. Mindenki figyelt mindenkire. Osztoztak az örömben, bánatban, munkában. Szomszédoltak, vitték-hozták a hírt egymásnak.
– Hallottad, hogy meggyütt a katonaságtól a Józsi gyerek, én mán vótam náluk. Megemberesedett, jót tett neki a regula.
Nem érzékeltem a szegénységet gyerekként, öröm és boldogság volt a levegőben mindig, egész életemben ezeket az érzéseket kerestem később, hogy újra rájuk találjak.
Mint kilencediknek született gyermek, hordoztam magamban születésem pillanatától anyám negyven évig felhalmozott szellemi értékeit. Magamtól próbáltam meg az életet kitapasztalni. Elestem, felkeltem. Nem sírtam, legalábbis nem sokat és akkor sem hisztiből. A hatalmas kukoricaföld végén sarogjában aludtam sokat, míg a két szülőm kapált. A tavaszi meleg esőben mezítláb rohangáltam a sárban, az utcán putyókáztam, a széles falusi utca tengernyi sarában ugráltam, akkor még ismeretlen volt az aszfaltos út. Ha nagy eső esett, még a lovak is erőlködtek a mély, vizes szekérnyomokban.
A putyóka legjobb része egy jó nagy sárgombóc, amit egy bot végére tapasztottam, jól el lehetett találni vele a másikat, meg a szomszéd Bözsi néni ablakát is persze. Mikor nyakig sárosan bekeveredtem a házba, az anyám mindig nagy patáliát csapott, akkor még nem zúgott a mosógép sem, teknőbe, keserves fárasztó munkával mosta ki anyám a ruháinkat. Télen fakutyát fabrikált nekünk apám, azen löktük magunkat a jégbe fagyott földes utakon. Kint voltunk reggeltől estig a friss levegőn.
Az anyám sütötte a kenyeret, ilyenkor kisült mellette a tésztamaradékából a kacsanyak. Soha nem éheztem. Akkor még nem létezett olyan, hogy egy gyermek az éhségtől kiszédüljön az iskolapadból. A vidéki ember mindent összegyűjtött, megtermelt, feldolgozott, semmit nem hagyott veszendőre menni. Hét évesen elindultam én is az iskolába, az anyám befonta derékig érő barna hajamat, koszorúba tekerte, a végébe pántlikát font. Állítólag szép kislány voltam, pisze orrú, nagy barna szemekkel. Ezekre az évekre úgy emlékszem, hogy keserves évek voltak, nem szerettem az iskolát.
Egy nap mégis történt valami, ami megváltoztatta a véleményem. Az egyik tanárom felfigyelt rám, észrevette, hogy tehetséges vagyok irodalomban és rajzban. Attól a naptól minden megváltozott, valami belső kényszer vitt előre, bizonyítani akartam, de még nem tudta megfogalmazni kinek, és miért? Bizonyára neki, hogy ne okozzak csalódást, mert kedves teremtménye volt a földnek ez a törékeny tanárnő, aki a rajzot és a magyar irodalmat tanította. Biztatott és dicsért, ha jól dolgoztam az órán, mert otthon nem igen volt idő a tanulásra, sok volt a munka a ház körül. Sokszor átgondoltam azóta, mi volt az a plusz, amit kaptam tőle, ami megváltoztatta felelőtlen mindennapjaimat. Aztán felnőttként már megértettem később, csak annyi történt, semmi több, hogy figyelmet kaptam tőle, törődést. Lehetséges, de elképzelhetően mégis kevés rá ez a két jelző, több volt annál.
A szüleim belerokkantak szép lassan a sok bajba, a mindennapok túlélésére rendezkedtek be maradék erejükkel. Az apám ezermester volt, művelte a földet, hegesztett, drótfonót eszkábált össze, még a falu temetőjének drótkerítését is ő fonta, kis üvegháza volt a dohánypalántáknak, egy ideig azzal is foglalkozott. Mikor eljött a dohánytörés ideje, összefogtak az emberek. A mi udvarunkon is ott volt a hatalmas dohányszárító pajta, amit gerendák íveltek át a belső térben. Azon sorakoztak a felfűzött zöld dohánylevelek. Mikor megszáradt a sötét szellős helyen és aranybarna színű lett, összejöttek az asszonyok, férfiak csomózni. Ezt vitték eladásra. Olyan természetes volt számomra a munka, mint a reggeli felkelés, nem nyavalyogtam, nem vakaróztam, hogy ki akarok bújni alóla. Tudtam, ha nincs tyúk, nincs tojás, ha nincs gyümölcs, nem eszek, mert pénz, az nem jutott rá. Az apám öt hold földön gazdálkodott. Mikor elkezdték a termelőszövetkezetet nálunk is erőszakosan szervezni, hozzánk is jöttek, agitálni.
Az apám és az anyám szíve akart megszakadni, hogy elveszik a cseléd életük után megszerzett tehénkét, a földet, ami a legdrágább kincsük volt. De az agitálás egyre keményebbé vált, lesöpörték a padlásról az utolsó kukoricaszemet, csak annyit hagytak, hogy az anyámat rátérdepeltessék, hogy törjön meg, írja alá a belépő nyilatkozatot. Vége lett a kis gazdálkodó életmódnak, akkor ment el az apám villanyszerelőkhöz segédmunkásnak, nagy volt a család, enni kellett.
A család egysége felbomlott, elkerült a legidősebb nővérem, férjhez ment jó messzire a családtól Dunaújvárosba élt tovább, utána ment a bátyám, beállt Csepelen martinásznak, a másik Tatabányán bányásznak. Egy nap felkerekedett a két nővérem, elindultak Pestre, konyhalányok lettek. Menni kellett, ha élni akartak, mert a falu élhetetlenné vált. A nagyüzemi gazdálkodásmód, a természetes életteret átalakította. Eltávolodtak a földtől, elindult az országban egy hullám, ami azt jelképezte, a föld csak haszonszerzésre való, profitra, kizsákmányolásra. A boldog kisparasztokból, nincstelen tsz tagok lettek, akik munkaegységért robotoltak. Ebben a közegben értem a nyolcadik osztályig, akkorra már idős szüleim nyugdíjat kaptak. Olyan hatszáz forint körüli nyugdíja volt mindkettőnek havonta.
A ház körüli kert idézte csak a belső harmóniájukat, az apám locsoló berendezést alkotott a gyűrűs kútra, a bódiszilvafa mellé. A kert édeni volt, gazdag, tele zöldséggel, gyümölcsfákkal. A baromfis udvaron kapirgált mindig egy tucat tyúkocska, még a kedvenc lúdjairól se mondott le az anyám, szinte élelem nélkül is felnőttek, hisz a falu utolsó házában laktunk, ahol egy nagy mezőn egész nap vidáman legelészhettek. A vályogvető cigányok mély kubikokat hagytak maguk után, egy kis eső után sokáig megvolt a víz is a kint lévő viziszárnyasoknak.

2018. november 29., csütörtök

Katerina Forest : Fagyott madár


Fagyott madár a földre hullt,
betakarta puha hó.
Kicsi madár, kicsi madár, 
feladtad hát,
eddig tartott a haláltusád?
Éjszakában világító
égő szempár,
zsákmányra vár.
Lába alatt roppan a hó,
napok óta hiába kóborol.
Bent a házban kicsi anyó,
bezárta házába a fagyos hó.
Kicsi anyó, kicsi anyó,
meddig melegít a rőzsecsomó?
Hátán ócska takaró, arcára rajzol
évgyűrűket a pislákoló
gyertyacsonk.
Imáiban feladta már
a holnapot.
Kicsi anyó, kicsi anyó,
pattogó tűzszikrákon át
melegszel majd odaát.

2012. február

2017. december 14., csütörtök

Katerina Forest: Tenyerembe veszlek


Tenyeremre veszlek,
felemellek, hogy lásd milyen a világ.

Ha kimozdulsz az álmaidból,
alvó lelked kinyitod,
meglátod, az csak ámbrád
volt, miben magad ringatod,
 nem a holnapod.

Ébredj már fel, menj az utcára,
figyelj a fagyos éjszakában.
Nézd a hajléktalant,
kékülő ujjában a halált, a
zörgő összetört magányt,

nézd a munkanélkülit,
az utcán kódorgót,
ki önmagával nem mer
 szembe nézni, görcsben
gyomra, lelke, mert
keres, egyre keres egy
kiutat a bizonytalanságban.

Ott van a nyomorék,
ki bizonygatja, hogy beteg,
az évek malmában
a kerék felmorzsolta.
De hiába, csak ő tudja
 kín milyen keserves,
más csak vigyorog rajta.

Ébredj már fel, menj ki az
utcára ne a Pláza cicomába.
Karácsony közeleg, nézd
a sóvárgó szegényt,
ott a csillogó kirakatüvegén.

Álom világod szemed sötét
 függönye, takarásából nem
veszed észre, hogy lazán
felelőtlen semmittevésben,
ha felnőttként elindulsz,
hogy megvívd a saját csatád,
az utca végétől te sem jutsz
tovább. Majd állsz az út  sarkán
egyedül, bizonytalanul,
nézed, hogy álmod a sárba gurul,
a csőcselék rajta átvonul.

Tenyerembe veszlek
újra és újra, fáradhatatlanul
mondom, írva és szóval az imám,
talán egyszer elér hozzád,
hogy  a jövő mi szembe jön

 veled, rideg és könyörtelen.

2017. november 23., csütörtök

Katerina Forest: ÉHSÉGMENET /2012/


"Ugyan útra kelnek e 2017 telén a szegények Magyarországon?"

Kósza gondolatok rémisztik álmomat,
ébredésem fájó öntudat, mert nem
vagyok veletek a havas utakon.
Lehajtott fejjel mentek az úton, s megaláz
benneteket a kinyúlt kéz - Győzelem!
Alattunk négy kerék, kell e rozskenyér?
Éhségmenet!
Ne várj Csodát! Azt már dögkeselyük
emésztik a korhadó fák ölén, sűrű
bozótban vergődik karmai alatt.
Te csak menj tovább! Hívjad
magad mögé az elesettet, a beteget,
hívjad az öngyilkost, ki még él,
de lélek koporsóban már vergődik
teste, nemsoká Istenhez beszél.
Már tudjuk, hogy ártatlanul szenved
millió ember, ki szegény, esti lámpafény
jussa és darab kenyér. Hívjad az embert
magad mögé, ki csak tűri a statisztikát,
amiben ott van a vörös vonal, hirdeti
a halál logaritmusát. Ha majd az utca
telve, mögötted kígyózik a nép, állj
meg egy pillanatra, hisz egy ország állt
mögéd! Aki lemaradt, az sose érti meg,
ne is várj tőle feloldozást, az éhség mámorát.
Erős két karod emeld fel az égig,
kulcsolj kezet, erős lánccá edzed!
Indulj keletről, nyugatra, söpörd a tájat,
dobálj ki mindent, mi utadba állhat.
Pufogó frázisok ne lökjenek félre,
szirének dala ne vigyen kísértésbe!
Már látod az utad, a célod, hova tartasz,
felejtsd el a régi világodat, ássad
sírját, hulljon verítéked. Ne sirasd,
csak vágd bele a kőkeresztet! Nyiss egy
új lapot életed könyvében, írd az elejére:
Ez a mai nap a Kezdet!
2012.Magyarország

2017. szeptember 21., csütörtök

Katerina Forest : Tenyerembe veszlek


Tenyeremre veszlek,
felemellek, hogy lásd milyen a világ.
Ha kimozdulsz az álmaidból,
alvó lelked kinyitod,
meglátod, az csak ámbrád
volt, miben magad ringatod,
nem a holnapod.
Ébredj már fel! Menj az utcára,
figyelj a fagyos éjszakában.
Nézd a hajléktalant,
kékülő ujjában a halált, a
zörgő összetört magányt.
Nézd a munkanélkülit,
az utcán kódorgót,
ki önmagával nem mer
szembe nézni, görcsben
gyomra, lelke, mert
keres, egyre keres egy
kiutat, a bizonytalanságban.
Ott van a nyomorék,
ki bizonygatja, hogy beteg,
az évek malmában
a kerék felmorzsolta.
De hiába, csak ő tudja,
a kín milyen keserves,
más csak vigyorog rajta.
Ébredj már fel, menj ki az
utcára ne a Pláza cicomába.
Karácsony közeleg, nézd
a sóvárgó szegényt,
ott a csillogó kirakatüvegén.
Álom világod szemed sötét
függönye, takarásából nem
veszed észre, hogy lazán
felelőtlen semmittevésben,
ha felnőttként elindulsz,
hogy megvívd a saját csatád,
az utca végétől te sem jutsz
tovább. Majd állsz az út sarkán
egyedül, bizonytalanul,
nézed, hogy álmod a sárba gurul.
A csőcselék rajta átvonul.
Tenyerembe veszlek
újra és újra, fáradhatatlanul
mondom, írva és szóval az imám.
Talán egyszer elér hozzád,
hogy a jövő mi szembe jön
veled, rideg és könyörtelen.

2017. április 21., péntek

Katerina Forest: REGGEL



Rossz szagú szobában
benn rekedt  vágyak.
Csorbult szélű pohárban
reggeli homály van.

Nyikorgó matracon
hajnali gond hever.
Kristályos álmokon
ébredő könny remeg.