Translate

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: utazás. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: utazás. Összes bejegyzés megjelenítése

2023. január 24., kedd

Hív egy távoli város

 


Megjegyzés: A regény szereplőit a képzelet szülte. Bármilyen hasonlóság létező személyekkel csakis a véletlen műve lehet.

Eliza kényelmesen elhelyezkedett az ablak melletti ülésen. Két éve utazott utoljára repülőgépen, amikor a szüleivel Görögországba nyaralt. Az utóbbi idejét annyira lefoglalta az egyetem, hogy jóformán még aludni se maradt ideje.

Rosszabbra számított, amikor közölte a szüleivel, hogy egyedül akar Párizsba utazni. Az anyja fel se fogta először, miről beszél, a keze megállt félúton levegőben, olyanná vált mint egy rosszul exponált fotó. De amikor visszazökkent a valóságba, gyorsan magára vett egy kényszeres műmosolyt. Próbálta meggyőzni, hogy a lehető legrosszabb döntést hozta.

- Szívesen elmegyünk veled, mi is terveztük apáddal az utazást. De miért pont Párizsba? Nem értelek. Veszélyes most az az ország is. Egy nő egyedül, bármi megtörténhet...az utcák tele vannak bevándorlókkal, koszos, élhetetlen lett Párizs. Nem jó döntés. Mit szólnál a Horvát tengerparthoz. Most a legkellemesebb az idő.

Nem akart hosszú fejtegetésbe kezdeni, nem látta értelmét, az anyját sem akarta az igazsággal megbántani. Hogyan is mondaná el, hogy ideje külön utakon járniuk. Huszonhat évig nem volt önálló akarata, mindenben az anyja döntött helyette. Ki akar lépni ebből az ördögi körből. Ideje megélnie a saját életét. Mély levegőt vett, amikor megszólalt - Végeztem az egyetemen anya, franciául perfekt beszélek, tehát ne gondolj semmi rosszra. Nemsokára dolgozok, ott sem álltok majd a hátam mögött. Remélem te is úgy gondolod, hogy itt az ideje, hogy egyedül is boldoguljak.

Az anyja durcásan magára hagyta, most az egyszer nem mert ellentmondani. Túlságosan váratlanul érte a bejelentése, vagy inkább az a határozottság, ahogy szembefordult vele.

Eljött ez a nap is, épp ideje volt.

Volt miből utaznia, a diplomaosztó ünnepség után minden rokonától pénzzel teli borítékot kapott.

Az utóbbi időben sokszor gondolt rá, hogy hová fog utazni ha vége az egyetemi éveknek. A végén mindig leblokkolt Párizs mellett, talán egy visszatérő álom miatt.

Néha részletekben sikerült visszaemlékeznie miről is szólt ez az álom, de a mozaikok egyszer sem álltak össze egységes képpé. Ami megmaradt intenzíven benne az a sok víz, ami mindent befedett körülötte. Párizs utcáin járt. Nyomasztó őszi idő volt, szitált az eső, mégis tömve volt a belváros, szinte letaposták egymást az emberek. Tehetetlenül, cél nélkül sodródott a tömeggel. Hirtelen lassult le mindig a kép. Ilyenkor minden részlet letisztult, mint egy lassított felvételen úgy látta a levegőben aláhulló esőcseppeket is.

Víz, víz, mindenütt víz! Kopogott, folyt, ragyogott mindenütt: az aszfalton, a háztetőkön, az emberek kipattanó esernyőin.

Egy útkereszteződéshez érve elcsendesült minden monoton zaj. Ebben a síri csendben szólalt meg újra és újra a zene, egy utca zenész zongorájának a dallama. A járókelők megálltak körülötte. A dallam szívbe markolón szomorú volt. Nem látta a zongorista arcát, ezért a kezét figyelte, ahogy az eső megcsillan az ujjain és mintha könnyek lennének, lecsurogtak a billentyűkre.

Nem hitt az álmokban, se mindenféle hatodik megérzésben, ahhoz túl realistának nevelték a szülei. Most mégis folyton elméleteket gyártott. Miért álmodott többször ugyanerről a jelenetről? Miért érzi azt, hogy egy üzenet számára a dal, amit hallott, amely mint egy segélykiáltás úgy lebegett Párizs utcái felett. Józan logikával nem kellett volna semmi jelentőséget tulajdonítani az egésznek. De most a józan logikát felül írta a belső kényszer, mert akarata ellenére nem tudott szabadulni tőle. Talán, ha odautazik, rájön, mit jelent az ismétlődő álom. Oda kell mennie! Hívja Párizs!

A megfontoltságát nem hazudtolta meg akkor sem, amikor előkészítette az utazását. Mindennek alaposan utánanézett, előre lefoglalta a szállását, a nevezetes helyekre megvette a belépőjegyeket. A Hotel, ahol szobát bérelte, egyszerű volt, közel a metrómegállóhoz. Megérkezése napján azonnal elindult portyázni a városba. Az első napokban Párizs annyira meghódította, hogy eszébe sem jutott az a kótyagos álom ami odavezérelte. Úgy tervezte mindenhová gyalog megy, végre egyedül, szabadon, nem függve senkitől. Kimondottan élvezte a magányt, körbe vette a zajos város sokszínű lakója, Párizs kulturális sokkhatása, szabadsága, romantikája. Az első útja Musee d'Orsay-ra vezetett, csodálatosabbnak találta a városrész atmoszféráját, az utcán a fehérre festett házakkal és a míves fekete, kovácsoltvas francia teraszokkal. Hullámzott körülötte az élet, minden utcában ott volt a pékség a hentes a virágüzlet, sajtbolt. A kávézók és éttermek teraszát az utca felé fordított székeken végig ülték az emberek, társalogtak egy ital mellett, vagy épp ettek. Nála is kedvenc lett a bagettből készült szendvics, napközben tökéletesen bevált gyors ebédként. Elcsábult egy- egy makaron bolt előtt, nemhiába a párizsiak kedvenc édessége, hihetetlen íz-és színorgiát kínáltak a boltok.

Egy egész napot töltött el a Louvre-ban. Rájött, hogy hiába vásárolta meg a jegyét, neki is be kellett állnia a kígyózó sorba. Bent sem volt jobb a helyzet. Túl sok volt a festmény és túl sok volt a látogató. A Mona Lisát csak a többi turista feje felett látta, de ők is igyekeztek kitakarni előle a hatalmas tabletjeik kijelzőivel. Az alsó szinten teljes volt a káosz, mindenki őrült módjára rohant, csak a fényképezőgép, vagy telefonja kijelzőjén keresztül nézték meg a képeket.

Keresztülfurakodott az embertömegen, meg szerette volna nézni Botticellit, Goyát, de nyugalmat csak a felsőbb emeleten talált a németalföldi festmények körében. Az egész szárnyat oda-vissza kétszer is végig járta, mire sikerült az egyik sarokban rálelnie két apró Vermeer képre. Ült előttük és mélyet sóhajtva rájött, hogy egy hét is kevés lenne ahhoz, hogy azt a rengeteg szépművészeti kincset végig nézze.

A Notre Dame tetöjéről csodálta meg később a koraőszbe burkolódzó várost.

Az ötödik napon Tüllériák kertjén át a Concorde-térről a Champs-Elysées-hez akart eljutni. A Szajna paron sétált. Okostelefon a kezében, fényképezőgép a nyakában, táskája hanyagul a vállára dobva. A Szajna-part hangulat, a folyó zubogása, az árusok, a nézelődő turisták és a fiatal andalgó párok fantasztikus hangulatot keltettek benne. Néha feltámadt a szél, lesodorta a gyengén kapaszkodó leveleket a fákról. Önkéntelenül egy Ady vers jutott eszébe:

"Ballagtam éppen a Szajna felé

S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:

Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,

Arról, hogy meghalok."