Az emberiség legnagyobb bűne

 

-- Az emberiség legnagyobb bűntette az volt az utóbbi időkben, hogy kénye kedvére ráerőszakolta a saját akaratát a természetre. Elkezdte az ősifajták kiirtását, a termőtalaj kizsákmányolását. Már hétmilliárdnál is több ember él a földön tudtommal, legalábbis ezt állíccsa az unokám, ezért rengeteg élelmiszerre van szükség. De rossz irányba ment el az emberiség. Amit meg kellett volna őrizni, hogy élelmet adjon, azt mind elpusztítcsa lassan. Kihal a tengerből, a folyókból, a tavakból az élővilág, a főd elsivatagosodik. A humusz meg eltűnik a felső takarófődből. A műtrágyák a gyomirtók a növényvédő szerek gyilkosai a humusznak. A termőfőd megszűnik létezni nagyon hamar. Nem csoda, hogy az emberiség lebetegszik, elkorcsosul. Nincs ásványi anyag, vitamin a növényekben elegendő. Mivel a víz, a levegő, a főd mind teli lett méreganyagokkal, ezért ez van a növényben is. A növényt megeszi az állat, majd elibünk kerül mindkettő az élelmezési láncolatban, a növény is és az állat húsa is. És mi is teli leszünk méreganyagokkal. Hatalmas szemléletváltozásra van szükség, ha élni akar az emberiség a fődön. Mert nem lehet külön választani az életünket a természettől. Hazugság, amit egy két bolond kitalált a mindennek ellenálló fajtákról. Közben nem foglalkoznak a kiváltó okokkal, miért jutottunk ide, hogy elfogy a víz az éltető növény a földről. Mire észhe térünk, a világunk már visszafordíthatatlanul elpusztítja önmagát. Na ezért ne söpörjön a kertészetében sohasem. Majd megtanulja a varázsszavakat – takarni, takarni, hogy minden fedve legyen a kiszáradás ellen. A takarás életet ad a fődnek. Tartja a meleget, vagy éppen védi az égető napsugártól. Visszatartja a nedvességet, elbújtatja a hajnali párát. Így élnek egységben a növények az állatvilággal.

Sára szájtátva hallgatta az öreget, aki olyan látványos előadást tartott, hogy szinte maga elé tudta képzelni az egészet, amiről beszélt

– Nem igaz, hogy nem informálja magát, hisz olyan tisztán látja, mi történik a világunkban mostanában, mindent, ami veszélyes az egészségre – hitetlenkedett Sára mikor az öreg elhallgatott.

– Azt sose állítottam, hogy nem nézelődök... az unokám engem is megtanított szörfözni a világhálón, – nevette el magát az öreg – de a nélkül is látni lehet, hogy minden rossz irányba megy.

– Készítsen terveket, hozza vissza nekem tanulmányozásra. Mert szükséges egy, vagy több olyan forrást beépítenie, ami megforgassa a pénzt. Ebbe a világba nem lehet kihagyni sajnos. A cipő elkopik hamar, venni kell másikat. Ahhoz meg pénz kell. Nincs olyan, hogy teljes önfenntartás, már nem lehet ilyenbe gondolkodni. Csak abban, hogy tudatosan, egészséges élelmiszert fog termelni, vagy gyártani.

– Mire gondol?

– Ezt magának kell tudni. Ami közel áll az egyéniségéhez. Lehet bármi... feldolgozás, értékesítés, turizmus, bármi. Mert arrafelé kell haladni eleitől fogva, hogy a cél megvalósuljon. A modern gondolkodás mindenben megengedett itt vidéken is... addig a pontig, míg nem ártunk vele.

Az öreg kertész

 

A gyerekeket elvitte iskolába, óvodába, utána megkereste a faluszéli házat, ahol az öreg kertész lakott. Nem volt nehéz megtalálni, hisz János pontosan elmagyarázta hol keresse, hogyan néz ki a porta. Kiszállt az autójából, odasétált a kiskapuhoz, hosszan nyomta a csengőt. Már azt hitte, nem jön ki senki, mikor megjelent egy fejkendős öregasszony a ház ajtajában. Sára odaszólt hangosan, hogy Ferus bácsit a kertészt keresi, ha nem zavarja és nem alkalmatlan az időpont.

– Mingyá aranyom, de ki is vagy te, ha meg nem sértelek? Annyi a csaló mán erre felé – hezitált az öregasszony bizalmatlanul, egy lépést se téve felé, hogy beengedje.

– Nem vagyok házaló, itt lakom a Pálos tanyán. János mondta, hogy jöhetek tanácsért.

– Sára, ugye? – hallatszott egy mély férfihang a fólia sátrak felől – Ejnye Magdus, hogy te mindenkiben csalót látsz! – szólt mérgelődve az asszonyára.

– Ki tudja ebbe a világba... na gyüjjön csak bejjebb! – hívta most már az asszony és kinyitotta szélesre a kiskaput.

Egy középtermetű idős parasztember ment feléje, bekecsben feltűrt ingujjban, fiatalos mozgásával meghazudtolva a korát.

– Meleg van a fóliában, mán tegnap óta fűtöm felfelé, fűrészporos dobkályhákkal. Majd megmutatom később, de most kerüljön beljebb. Hadd nézzem meg közelebbről a komám keresztlányát. Na, helyre menyecske maga, annyi szent. Szóval végleg lejött vidékre?

– Úgy néz ki. De még nem vagyok férjezett.

– Az baj, ez a munka nem nőnek való, kéne a férfi hozzá.

– Idővel az is lesz, de addig se tétlenkedhetek.

– Üljön csak le! – mutatta a helyet a konyhai asztal mellett – Iszunk abból a finom teából Magdus! – szól a felesége után, aki lelépett az ismeretlen vendég elől a kamrába. – Egész télen ezt ittuk, nem is lettünk betegek.

Magdus ott termett a kancsóval a férje hívószavára és öntötte szolgalélekkel az aranysárga teát a bögrékbe.

– Mi ez?

– Bodza meg székfű, mézzel.

– Finom – kortyolt bele a csuporba Sára.

– Aza'! – hagyta jóvá az öreg.

– Na, hol kezdjük. Mit tud a vidéki életről Sára? De őszintén.

– Semmit. Azaz, olvastam szakkönyveket, meg utána kerestem dolognak az interneten.

– Interneten? Atyaég, ott akarta a tudást megszeretni? Ez a tudás ott nem lelhető fel, ez itt van a vidéki parasztember lelkében ősidők óta. Az nem baj, ha tapasztalatlan... mert még fiatal.

– Miért lenne jó az, ha semmit se tudok?

– Mert még nem rontotta el az eszit az a sok kórság, amivel etetik az embert manapság, mit, hogyan kell csinálni. Az iskolák se jól tanítanak, mert olyat tanítanak, ami ellenkezik az élettel.

Sára látta az öregen, hogy már várta őt, és azt is, hogy nagy kedvel fogott hozzá a városi lány átneveléséhez. Ráérzett az első percektől, hogy nem egy közönséges parasztemberrel teázgat együtt. De igazából több hónap kellett ahhoz, hogy önmagában teljesen elismerje, hogy a nagy tudású öreg kertész igazi tanító, aki mélyen hitt abban, hogy vissza kell fordulni az ősi gyökerekhez, méghozzá nagyon gyorsan, és addig, míg nem lesz késő.

– Nem kellenek könyvek, hogy jól tudjon itt gazdálkodni, legfeljebb a megtermelt áruk értékesítéséhez, ahhoz nem árt. Mert fene nagy bürokrácia van mindenütt. Na, kezdjük az elején, mert valami halvány sejtése csak kialakult már. Hadd halljam, hogy is képzel el egy szép kertet Sára?

– Gondolom rend és tisztaság van benne, legyen jól megművelve, kiparcellázva...

– Itt van a legnagyobb tévedése. Ne legyen szépen megművelve, se ki gereblyézve, se kisöpörve. Egy kis rendetlenség kötelező a természetes fődművelésben. Mondok egy példát és megérti, no, gondolatban mennyünk el, sétáljunk egy erdős részen. Hunnya be a szemit. El tudja képzelni mit lát?

– Erdőt. – mosolygott Sára az öregre, közben arra gondolt, miért veszi gyerekszámba, hisz úgy beszél hozzá, mintha csak egy gyerekkel beszélne.

– És még? – sürgette türelmetlenül az öregember.

– Bokrokat, füvet, virágot.

– Ez az! Vág az esze, mint a borotva. Van még ott más is. Talál vadszedret, csipkebogyót, gyógynövényeket. Ha bejjebb megy, erdei gombákat. Na, most hajojjon le, és nézze meg milyen az erdő talaja!

– Gazdag humuszban – nevetett Sára –, ezt én is tudom.

– Így van. Vastag lombréteg a tetején kiszáradt ágakkal, alja növénnyel befedve. Ideális az élethez. Jól érzi benne mindenki magát. A rovarok a rágcsálók, a giliszták, a láthatatlan földlakók. És amikor ott sétál, majd rágyön, hogy bizony minden mindennel összefügg, hogy ebben a közegben jó élni, egészséges a levegő a madarak énekelnek, a lepkék szitakötők versenyben repdesnek. Senkit nem zavar a létezésük. Ha szépen akarjuk mondani ez az igazi édenkert, a háborítatlan és romlatlan természet. Hát az ő tanítását kell követnie Sára, ha egészségesen és boldogan akar élni. Tanujjon mindennap magától a természettől, akkor megtapasztalja, hogyan segítik, védik egymást a növények.

Az öreg kertész szigorúan nézett a városból odacsapódott lányra.

Ez már nem álom

 

Sára anyja csak este kezdett másként gondolkodni a férfiról, aki a börtön rácsai mögül képes volt megszédíteni a lányát, mikor látta a lánya csillogó szemét, ahogy beszélgetett Benjáminnal telefonon. Meg is jegyezte Terkának.

– Látszik rajta, hogy szereti azt az embert, ne is firtassuk tovább ezt a témát, az idő úgyis bizonyságot hoz mindenre.

A hosszú nap után nyugovóra tértek, elcsendesedett a ház, csak kintről hallatszott be a tavaszt hozó szél zúgása.

– Akkor bővítsük a házat, nagyon úgy néz ki – húzta a takarót magára Mártika néni.

Terka mama keresztet vetett és elmosolyogta magát.

– Isten gondoskodik róla, hogy ahová töviseket szórt, rózsát is szórjon. Töviseket már szórt eleget, most már csak rózsát kell szórnia Mártikám. Reméljük, Sára nem pazarolja el a fiatalságát értéktelen emberre. Nyugodjál meg.

Beköszöntött az első tavaszi nap, a hűvös hajnali szél kiszárította a határt, Sára elindult határszemlére Jánossal. A gyerekek iskolába-óvodába jártak, csak Amira maradt otthon, nem a nyelvismeret hiánya miatt, a hivatalos eljárás cammogott medve talpakon.

Közel egy órája poroszkált velük a két ló, de még a felét sem járták be a gazdaságnak.

János végig beszélte az utat, mint aki induláskor feladatként kapta az új gazda felvilágosítását. 

– Sokszor itt semmit érő az autó vagy a motorkerékpár, de van úgy, hogy a szekér is elakad, ha több napos eső zúdul a határra. Pedig jönni kell akkor is, ha másért nem, leengedni a vizet a vetésről. Akkor csak a hátasló segít, más be nem járja a földutakat, még a ló is nehezen – kapta az első tanácsokat Sára. – Ötven hold, az nem kicsi terület. Itt kukorica vót tavaly, az idén tavasz árpát gondoltunk Terka mamával – mutogatta a parcellákat János az ostor nyelével.

– Sose tanulok bele – dünnyögte az orra alá Sára. – Nagyon szép ez a vidék, gondolom ha eljön az igazi tavasz, még szebb lesz.

– Szép biza', sok a ligetes rajta, a keresztapja imádta a fákat, nem vágott ki egyet se, még az árokpartokról se. Nem ördöngösség ez, csak bele kell tanulni. Mindent idejébe kell csinálni az a legfontosabb. A természet nem szereti a mihaszna lusta embert, ha elkésik a vetés, ha nincs időben gondozva, vagy betakarítva a termés az egész évnek annyi, sok munka a semmiért. De ne féljen, sorba' majd kitanulja. Na, ott az erdő... tiszta akác. Amellett megyünk vissza a tanyára – biztatta a falubeli, aztán hozzátette még: – Nyergelheti is a lovakat, tűrik mán a hátukon a nyerget.

– Nem árt, ha megtanulok lovagolni. Flóri nagyon szereti a lovakat, biztosan észrevette, őt is taníthatná.

– Mán az első nap észrevettem, a fiú érzi a lovat... segítek neki is.

A hűvös szél végig fújt a szántóföldek felett, majd bebújt az akácerdő belsejébe. Ott zörgött, sustorgott egy darabig a csupasz ágak között, végül megunva kisiklott onnan is, hogy visszatérjen a sík vidék fölé. Ott időzött egy darabig, mint egy eltévedt vándor, forgott, dünnyögött, mint aki nem találja a helyét.

Hallgattak. Sára figyelte a két ló délceg fejtartását, miközben okosan kerülgették a kátyúkat a dűlőúton. Arra gondolt, hogy rengeteg ideje lesz megtanulni ezt az ősi tudományt, nem szégyen az, ha eleinte tanácsot kér mindenkitől. Milyen különös érzés már most is járni ezeket az utakat, amik az ő saját földjein vannak. Saját föld, ez eddig rendben is van, papír van róla, de ennyi nem elég, ha majd tudja azt is, mit kell vele kezdeni, ha kiismeri a szeszélyeit, a hóbortjait, akkor lesz igazán az övé.

– Mondta az öreg kertész, hogy keresse, ha ráér. Szívesen segít – szólalt meg János váratlanul, mint aki ráérzett a gondolataira.

– Mondja meg neki, hogy a napokban felkeresem.

Flóri nagyon megörült a hírnek, hogy ő is megtanulhat lovagolni. A villanypásztorral bekerített mezőn gyakoroltak eleinte, de hétvégén elindultak egy hosszabb útra a határba.

Flóri olyan biztonságosan ült Csillag hátán, mintha örök életében az lett volna a helye. Sára eleitől fogva félt a ló hátán, de ezt nem illett kimutatnia a kamasz fiú előtt. A kanca nyugodtabb volt, mint Csillag, álmosítóan ringott a háta míg poroszkált a földes úton. Lassan ő is ráérzett az ízére, milyen fantasztikus egy ilyen nagy állattal szimbiózisban élni.

A ló hátáról végig lehetett látni a zöldülő határ felett. Megelevenedett a környék körülöttük, mezei nyulak rohantak át a kanális mentén a nyílt mezőre. A lovak dobogása pánikot okozott köztük, riadtan figyeltek visszafelé, mi közeledik feléjük, aztán újra kezdték az őrült cikkcakk futamukat, ami biztos távolságba juttatta őket a veszély forrásától. A fácánok ijedten rikoltottak fel a bozótos mélyén, hírül adva a többi természetlakónak, hogy idegenek közelednek, legyen mindenki résen.

Sára magába szívta a friss levegőt, gondolatai mérföldekre elkalandoztak, elképzelte, hogy nemsokára Benjámin fog ott ülni Csillagon mellette és együtt járják majd ezt a kis birodalmat.

Flóri felfelé nézett az égre, kereste és talán meg is találta azt a habfehér bárányfelhőt, amire álmában felszállt Csillag hátán. Aztán szélesen elvigyorogta magát.

– Ej, de jó, hogy ez mán nem álom Sára néni.

– Ez már nem Flóri. Ez itt a valóság! – nevetett Sára a fiúra.

Ányá

 

Míg távol volt a két idős asszony sok mindenre megtanította a kis Amirát. A kislány kigyógyult teljesen a betegségből, igaz még sápadt volt kicsit, de felszabadultan jött- ment a házban és az udvaron. Sok magyar szót megértett, és használta is a szavakat, furcsa akcentusán sokat derült a két asszony. Mikor megértették vele, hogy visszajönnek a tanyára a gyerekek és Sára is, nagyon izgatott lett. Sokszor kisétált az udvarból ellenőrizni az üres bekötőutat, hátha felbukkan a várva várt autó.

Sára elmondta telefonba az anyjának a hátborzongató álmát, amiben Zafirah meglátogatta. Az anyja sem kételkedett abban, hogy valós üzenetet hordozott az álom. Ő is arra a megállapításra jutott, hogy Zafirah valószínűleg meghalt, és a kislány teljesen árván maradt.

Sára, mikor kiszállt az autóból és kinyújtózkodott a hosszú út után, szembe találta magát az elébe szaladó Amirával. A kislány megállt előtte és szégyenlősen mosolygott, majd Sára legnagyobb meglepetésére magyarul köszönt neki, méghozzá a szűkös szókincséből a legkedvesebbel hozakodott elő, amit annyiszor gyakorolt míg várta vissza Sárát.

– Já reggel ányá – odabújt és átkarolta Sára lábát szorosan, aztán már futott is Zsuzskához boldogan, nevetve.

– Összekavarja ez a kislány a reggelt az éjszakával! – nevetett Sára, mikor megölelte az anyját – Lassan este lesz, ő meg jó reggelt kívánt.

– Ez tetszik neki, ezt már tudja. Szorgalmasan tanul, okos kislány.

– Mi az, hogy ányá? Nem értettem mit mondott.

– Ányá? Hát azt jelenti, hogy anya.

– De hát, miért tanítottad meg pont erre, hogy így szólítson, én nem vagyok az anyja.

– Nem tanítottuk meg rá, csak a szavakra. Ez az ő döntése, hogy téged így szólított meg – mondta elkomolyodva az anyja – Ki tudja, mi zajlik szegényke fejében.

A négy gyerek is odafigyelt miről beszélgettek a felnőttek. Zsuzskát kiváltképp felizgatta, hogy Amira anyának hívta Sárát. Szembefordult a mosolygó kislánnyal és kioktatta a maga módján.

– Figyelj Amira, eltévesztetted. Angyal neked nem anya, ezért ne hívd anyának. Nem az anyukád, nekem sem és neked sem. Van igazi anyukád, aki itt hagyott, úgy, mint a miénk, az is elment... igaz a mienk az angyalokhoz ment, nem csak itt hagyott.

Amira figyelmesen hallgatta az előtte hadonászó szőke kislány, azután, mint aki mindent megértett, ránézett Zsuzskáról Sárára és nyomatékosan kimondta újra a szót – ányá – hozzá ragasztva a szóhoz az ártatlan mosolyát.

– Nem érti, mit erőlköcc Zsuzska! – szólt rá Zita – Na, most mán mi történik, ha azt mondja, hogy anya, összeszakad a főd alattad?

– Csak azért, mert neki él az anyukája, nem kéne mondania. – mondta szomorúan a kislány és követelően ránézett Sárára, hogy szólaljon már meg, mondjon már ő is valamit.

– Tudod, hogy nem érti jól a nyelvünket, az a fontos, hogy ti tudjátok, hogy én egyikőtöknek sem vagyok az anyukája – simogatta meg Zsuzska haját Sára.

Nem értette miért ült ki a négy gyerek arcára a csalódás és a szomorúság, nem is foglalkozott a témával tovább, odafordult az anyjához.

– Elképzelhetően Mónikával együtt elkezdheti az iskolát ősszel, meg kell tanulnia a magyar nyelvet rendesen használni. – Közben sajnálkozva újra Amirát figyelte, ahogy kézzel – lábbal magyarázott Zsuzskának és Mónikának valamit.

– De hát idősebb ez a kislány, mint Mónika.

– Talán egy évvel. Borzasztó, hogy semmit nem tudunk róla, csak a keresztnevét. Pedig szüksége lesz hivatalos papírokra.

A tranzit sofőrje elfogadta a háziak vendéglátását, aztán lekezelt Flórival megsimogatta a három lány buksiját mikor elbúcsúzott tőlük.

– Vigyázzatok magatokra, szerencsés gyerekek vagytok.

Késő estig pakolásztak.

– Azt hiszem, bővíteni kell a házat – mondta fáradtan Sára – meg kell oldanunk, hogy mindenkinek meglegyen az élettere. Akkor nem lesz baj, hogy hirtelen sokan lettünk.

– Engem nem zavarnak – nyugtatta meg az anyukája.

– De engem később fog, most még jó így, de...

– Mondjad csak, ha belefogtál lányom.

– Együtt akarok élni a lányok apukájával... ha kiszabadul. Csak ezt akartam mondani.

Az anyja elcsendesedett. Megszokta már, hogy különleges dolgok történnek Sára körül. De, hogy börtön viselt ember lesz körülöttük, nem tetszett neki, mégsem merte a szemébe mondani.

– Nekem már mindegy, meg nincs is beleszólásom... – mondta ki burkoltan a véleményét egy sóhaj kíséretében.

– Elkel ide a férfi, ha ma itt lenne is késő vóna, hiányzik a gazdaságból a férfiember – válaszolt helyette Terka mama, ő már nem kímélte annyira a keresztlányát. – De azért pont egy börtönviseltet akarsz magad mellé, elkapkodtad kisjányom, annyi becsületes legény él itt a környéken.

– Ő nem bűnöző, még véletlenül se gondolkozzatok így róla, nagyon is becsületes! – válaszolt Sára sértődötten – Ne ítélkezzetek, ha még nem is ismeritek.

Te leszel a családban a férfi

 

Mikor minden hivatalos papír a kezébe került, kitűzte az indulás napját. A befogadó Otthontól megkapta a költözéshez a tranzitot. Reggel korán ott volt nála a busz, a nagydarab ,mindig mosolygós sofőr könnyedén hurcolta lefelé az emeletről Sára előkészített dobozait. Csak ezután mentek el a gyerekekért, akik már napok óta izgatottan várták az indulást. Kora reggeltől hiperaktívvá válva csiviteltek, pakoltak, búcsúzkodtak az ott maradóktól.

Mikor a városból kiért a két autó, és rákanyarodtak a hazafelé vezető útra, Sára ránézett a mellette üldögélő romafiúra.

– Flóri, még meggondolhatod magad – figyelmeztette arcára erőltetett komolysággal.

– Mit mán, Sára néni? Dehogy... vezessen csak nyugodtan... hazafelé – kapta fel a fejét a fiú, aztán gyorsan témát váltott, mert rájött, hogy Sára huncutkodik vele. – Csillag ugye megismer, ha hazaérünk?

Sára elérzékenyült, ahogy hallgatta Flórit – „hazafelé „– ránézett a fiúra mosolyogva.

– Persze Flóri, Csillag, ha bekötik a szemét, akkor is megismer, mert az állatokban nagyon nagy a szeretet és a ragaszkodás.

Eszébe jutott az indulás, mikor a sofőr felajánlotta Flórinak, hogy üljön a tranzitba, elfér ott is, van hely. Flóri akkor nagyon jelentőségteljesen kijelentette, hogy inkább az autóban utazik, mert neki ott a helye az első ülésen, Sára néni mellett.

– Figyelj Flóri, ha hazaértünk, lesz egy kis felelősség a válladon – folytatta a beszélgetést Sára.

Flóri érdeklődve nézett rá.

– Te leszel az egyetlen férfi a házban jó darabig, ezért nagyobb felelősség lesz rajtad bárkinél. Oda kell figyelned mindenre.

– Férfi vagyok az igaz. Figyelek is, nem lesz baj, ha már ott leszek – nyugtatta meg Sárát a fiú vigyorogva. Nagyon tetszett neki a leendő családfői beosztás. Később mégis elbizonytalanodott, mikor belegondolt a nagy felelősségbe.

– Meddig leszek egyedüli férfi? Gondolom, Sára néni csak talál egy felnőttebb férfit idővel... mongyuk házassággal.

Sára felnevetett.

– Házassággal? Ne izgulj, már megtaláltam, csak még nem tud jönni hozzánk.

– Tudom én, börtönben van – mondta tudálékosan Flóri. – Mondja meg neki, ha beszélnek, ne aggódjon semmit se, mán én ott leszek végleg.

– Honnan van az értesülésed?

– Családból, Mónika mondta, hogy az ő apukájával szerelmesek egymásba.

– Akkor úgy látszik, nincs titok semmi – mosolygott Sára.

– Ki nem állhatom a titkolózást – jelentette ki a kamasz fiú tudálékosan.

A hozzád vezető út

 

Attól kezdve, hogy mindenkihez eljutott milyen fantasztikus képességgel áldotta meg az Isten Benjámint, egyre nagyobb tisztelet övezte a börtönben. Alig győzött eleget tenni a kéréseknek, sokan kérték, hogy róluk is készítsen portrérajzot. A grafitportrék hozták meg számára a végleges sikert. A szinten művészkémnek, művész úrnak hívták a rabtársai. A nevelőtiszt eldöntötte, hogy beteszi könyvtárosnak a két hét múlva leköszönő rab helyére. Benjámin hálás volt a tisztnek, tisztában volt vele, hogy számára nagyon kedvező felajánlást kapott tőle. 

 Sára sokat mesélt a telefon beszélgetéseik alkalmával a terveiről, milyen nehéz számára olyan dolgokat megtanulni, amikben semmi tapasztalata nincs. A hangneme mindig ugyanolyan lágy és kedves volt, mintha tudatosan törekedne magáról egy imázs kialakítására. Lassan megismerte a gondolatmenetét, a hanghordozásán megérezte azonnal a szomorúságot és a bizonytalanságot is. A beszélgetések soha nem csaptak át erotikus hangnembe, készakarva nem akart az érzelmeiről beszélni telefonba, tudta, hogy egy idő múlva az örökké ismételt szavak bármilyen felfokozott érzelmet közvetítenek, elszürkülnek, értéktelenné vállnak.

Az elő perctől tudta, hogyha nem találkoznak kint a valóvilágban, ez a kapcsolat nagyon rövid életűvé válik. Azok a kezdeti erős érzelmek fognak leghamarabb haldokolni köztük, amik nélkül nem tudná túlélni a bezártságot. Elkopnak, meghalnak idővel, mint egy eróziónak kitett folyami kavics a tajtékzó folyó medrében.

Nem tudott szabadulni egy álomtól: az ágya szélére ült a meghalt felesége, az arca gondterhelt volt és szomorú. Sáráról beszélt. Azt mondta még nincs veszve semmi, ne aggódjon, csak Sára bizonytalan. Lehetséges, hogy eltéved azon az úton, ami ő hozzá vezeti. Hiába kérdezte miért gondolja, hogy Sára már nem azon az úton jár, az éteri alak nem közvetített felé több gondolatot, lassan feloszlott mellőle, de míg távolodott és eltűnt, hallotta a suttogását: – Segíts neki, hogy visszataláljon hozzátok...

– Hogyan segítsek innen, ugyan mondd már meg, hisz falak közé vagyok zárva! – kiáltott utána kétségbeesve.

Azon a reggelen eszébe jutott mit mondott a tanár, van lehetőség a megbízható jól viselkedő raboknak, hogy eltávot kapjanak a városba. Tudta, hogy Sára február végén elköltözik vidékre, nem várhatott tovább. Másnap mikor megjelent a nevelőtiszt, segítséget kért tőle. Elmondta őszintén mi az oka, hogy rendkívüli kimenőt kér februárban.

– Megnézem, mit tehetek. Ha megkapja, akkor idebent nem lesz kapcsolattartásija. 

Benjamin őszintén válaszolt a tisztnek – Nekem mindennél fontosabb, hogy találkozzak a kedvesemmel, vidékre költözik, utána úgyse néz rám a kutya sem, nem érdekel a börtönön belüli láthatás.

Nehezen teltek a napok, olyan volt mind, egyforma, szürke, talán ez volt az oka annak is, hogy nagyon groteszk képeket alkotott a műteremben. Szobrásznak feltűnt a stílusváltás.

– Nem azért, hogy éljek a kritikával, de nagyon elvont mind, ami itt van. Persze lehet, hogy ezek lesznek a menők a tárlaton... – fogalmazta meg a kritikáját bizonytalanul.

Benjámin tudta, hogy a szobrász nem viccelt a tárlatrendezéssel, az se volt előtte titok, hogy egy ismerősén keresztül felvette a kapcsolatot az egyik tévétársasággal. Úgy gondolták pár hónapon belül minden összejön, indulhat a rabfestő képeire a licitálás. Ezért bármilyen hangulatban volt festenie kellett, hogy összejöjjön kiválogatásra az anyag.

A hozzád vezető út

 

Attól kezdve, hogy mindenkihez eljutott milyen fantasztikus képességgel áldotta meg az Isten Benjámint, egyre nagyobb tisztelet övezte a börtönben. Alig győzött eleget tenni a kéréseknek, sokan kérték, hogy róluk is készítsen portrérajzot. A grafitportrék hozták meg számára a végleges sikert. A szinten művészkémnek, művész úrnak hívták a rabtársai. A nevelőtiszt eldöntötte, hogy beteszi könyvtárosnak a két hét múlva leköszönő rab helyére. Benjámin hálás volt a tisztnek, tisztában volt vele, hogy számára nagyon kedvező felajánlást kapott tőle. 

 Sára sokat mesélt a telefon beszélgetéseik alkalmával a terveiről, milyen nehéz számára olyan dolgokat megtanulni, amikben semmi tapasztalata nincs. A hangneme mindig ugyanolyan lágy és kedves volt, mintha tudatosan törekedne magáról egy imázs kialakítására. Lassan megismerte a gondolatmenetét, a hanghordozásán megérezte azonnal a szomorúságot és a bizonytalanságot is. A beszélgetések soha nem csaptak át erotikus hangnembe, készakarva nem akart az érzelmeiről beszélni telefonba, tudta, hogy egy idő múlva az örökké ismételt szavak bármilyen felfokozott érzelmet közvetítenek, elszürkülnek, értéktelenné vállnak.

Az elő perctől tudta, hogyha nem találkoznak kint a valóvilágban, ez a kapcsolat nagyon rövid életűvé válik. Azok a kezdeti erős érzelmek fognak leghamarabb haldokolni köztük, amik nélkül nem tudná túlélni a bezártságot. Elkopnak, meghalnak idővel, mint egy eróziónak kitett folyami kavics a tajtékzó folyó medrében.

Nem tudott szabadulni egy álomtól: az ágya szélére ült a meghalt felesége, az arca gondterhelt volt és szomorú. Sáráról beszélt. Azt mondta még nincs veszve semmi, ne aggódjon, csak Sára bizonytalan. Lehetséges, hogy eltéved azon az úton, ami ő hozzá vezeti. Hiába kérdezte miért gondolja, hogy Sára már nem azon az úton jár, az éteri alak nem közvetített felé több gondolatot, lassan feloszlott mellőle, de míg távolodott és eltűnt, hallotta a suttogását: – Segíts neki, hogy visszataláljon hozzátok...

– Hogyan segítsek innen, ugyan mondd már meg, hisz falak közé vagyok zárva! – kiáltott utána kétségbeesve.

Azon a reggelen eszébe jutott mit mondott a tanár, van lehetőség a megbízható jól viselkedő raboknak, hogy eltávot kapjanak a városba. Tudta, hogy Sára február végén elköltözik vidékre, nem várhatott tovább. Másnap mikor megjelent a nevelőtiszt, segítséget kért tőle. Elmondta őszintén mi az oka, hogy rendkívüli kimenőt kér februárban.

– Megnézem, mit tehetek. Ha megkapja, akkor idebent nem lesz kapcsolattartásija. 

Benjamin őszintén válaszolt a tisztnek – Nekem mindennél fontosabb, hogy találkozzak a kedvesemmel, vidékre költözik, utána úgyse néz rám a kutya sem, nem érdekel a börtönön belüli láthatás.

Nehezen teltek a napok, olyan volt mind, egyforma, szürke, talán ez volt az oka annak is, hogy nagyon groteszk képeket alkotott a műteremben. Szobrásznak feltűnt a stílusváltás.

– Nem azért, hogy éljek a kritikával, de nagyon elvont mind, ami itt van. Persze lehet, hogy ezek lesznek a menők a tárlaton... – fogalmazta meg a kritikáját bizonytalanul.

Benjámin tudta, hogy a szobrász nem viccelt a tárlatrendezéssel, az se volt előtte titok, hogy egy ismerősén keresztül felvette a kapcsolatot az egyik tévétársasággal. Úgy gondolták pár hónapon belül minden összejön, indulhat a rabfestő képeire a licitálás. Ezért bármilyen hangulatban volt festenie kellett, hogy összejöjjön kiválogatásra az anyag.

Sára számára elérkezett a vizsgaidőszak. Február közepére megkapta igazolást, hogy hivatalosan is képzett gyermeknevelővé vált. A vizsga után tartottak egy zárt körű svédasztalos rendezvényt. Az oklevelet szorongatva megkönnyebbülten, mosolyogva beszélgettek az asztal körül.

– Akkor most beugorhat mindenki a mély vízbe! – nevetett az oktatójuk – Mi mindig itt leszünk, ha szükséges, dobunk utánatok mentőövet!

Sára felkereste az intézmény igazgatóját megbeszélni a kis Amira sorsát. Megkapta az ígéretet, hogy mindenben segíteni fogják, felveszik a kapcsolatot a helyi kollégákkal, hogy megtudják, hol tart a kislány elhelyezési ügye, van e hír a családjáról.

Gondolatban mindennap a vidéki házában járt, az örökölt kisbirtokán. Napról napra jobban vágyott arra, hogy minél messzebb kerüljön a várostól. Azt gondolta könnyebb lesz feldolgoznia ezt a két félresikerült kapcsolatát, amiket felelőtlenül bevonzott az életébe. Az egyiket, ami csak érzelgős plátói szerelmet kínált, a másikat is, ami józan hétköznapit. Mindkettőtől félt.

Benjámin tervezte a februári találkozót, mindennap megemlítette Sárának, hogy nagyon reménykedik, hogy kap eltávozást. Mégis váratlanul érte Sárát mikor felhívta és boldogan újságolta, hogy megkapta hétvégére az engedélyt, kimehet egy napra a városba.

– Szeretnék veled, csakis veled találkozni, gyerekek nélkül. Számomra nagyon sokat jelent, mielőtt elindulsz vidékre a lányaimmal, ha előtte mindent meg tudunk beszélni.

Sára csak nyelt az izgalomtól, nem tudta mit mondjon, végül udvariasan kinyögött pár szót.

– Rendben, akkor pontosan hány órakor? Persze... érted megyek... igen, én is nagyon örülök...

Mikor vége lett a beszélgetésnek csak akkor ért el igazán a tudatáig, mit hallott.

„Megbeszélni mindent személyesen veled, és csak veled, gyerekek nélkül."

Fel alá járkált a szobájában, képtelen volt egyhelyben ülni. Ha találkozik vele, minden megváltozik. Ez egy nagyszerű dolog lesz, bármennyire fél a tisztánlátástól. A végén lesz egy igen, vagy fordítva, lesz egy nem. Ha igen, az azt jelenti majd, akarja ezt a kapcsolatot, bármilyen árat kell fizetni is érte. Ha nem... hát az bizony a teljes kiábrándulást jelenti majd számára.

Rájött, hogy a találkozás mennyire fontos mindkettőjükre nézve, soha nem volt nagyobb aktualitása, mint most, mikor elutazik.

A hét kínzó várakozással telt el. Szeretett volna beszélni róla Rózával, de nem merte megtenni. Félt, hogy Róza kicsúfolja, vagy éppen kikotyogja a felfokozott érzelmi állapotát, ami annyira eluralkodott rajta napok alatt.

Mikor szombat lett már teljesen kész lett idegileg. Rendet rakott a lakásban, ivott egy kávét, nem tudott továbbiakban mit kezdeni magával. Bekapcsolta a tévét, aztán kis idő múlva kikapcsolta. Bámult egy darabig kifelé az ablakon, figyelgette az órát. Az meg csak vánszorgott, alig mozdult a mutatója. Néha már úgy érezte, visszafelé megy az idő. Hirtelen döntött, felöltözött és lement az autójához. Arra gondolt minden jobb annál, mint a négy fal között lenni.

Lelassított a börtön előtti kis utcában és lehúzódott a járda mellé. Délelőtt kilenc óra volt.

– Még félóra – érezte, ahogy dübörög a mellkasában a szíve az izgalomtól. Fáradt volt, hisz álmatlanul forgolódott egész éjjel. Elképzelte ezt a napot ezernyi változatban, próbálta higgadtan átgondolni éjszaka is, hogyan viselkedjen, mire figyeljen, hogy ne érje nagy meglepetés a találkozó végén.

Benjámin sem volt jobb állapotban, ráadásul mikor kiadták a ruháját, akkor döbbent rá, hogy nincs, amiben ki menjen a városba. Mikor bekerült kora ősz volt, hát csak az a ruha, ami akkor rajta volt, az árválkodott az asztalon felcímkézve. A börtön tiszt sajnálkozóan csóválta a fejét.

– Kicsit hideg lesz az eltávon – aztán egyszerűen kihozta a saját meleg téli dzsekijét és átadta a férfinak.

– Vigyáz rá, gondolom, vegye fel, tél van, eléggé hideg az időjárás odakint. Na, itt az idő indulhat.

Benjámin megköszönte és magára vette a dzsekit, de nem mozdult, attól félt, hogy Sára nincs kint, nem várja. Akkor meg semmi értelme, hogy kimenjen. Nem érzékelte Sára örömét a telefonbeszélgetéskor, mikor bejelentette, hogy tudnak találkozni. A tiszt értetlenül figyelte a tétovázó férfit.

Aztán mindketten egyszerre figyeltek az ajtó felé, a vastag üveg mögött megjelent egy árnyék.

– Na, menjen már! – szólt erélyesen rá a tiszt.

Benjámin elindult az ajtó felé. A tiszt nézett utána, nézte azt is, amikor az ajtó üvege mögött összeolvadt a két árnyék, majd eltűnt onnan, hogy átadja a helyet a februári napfénynek.

Benjámin nem ringatta magát illúziókban, úgy érezte, hogy Sára megváltozott az utóbbi időben. Észrevette mennyire ügyelt minden telefonos beszélgetésükkor, hogy általánosságokról essék csak szó. Mindenről szívesen beszélgetett, a gyerekekről, a tanfolyamról, a vidéki élet tervezéséről, csak a kettőjük kapcsolatáról nem, és ott volt az a furcsa álom is, ami megmagyarázhatatlanul, kitörölhetetlenül megmaradt benne. Az álom, amiben figyelmeztetést kapott, hogy Sára egyre távolodik tőle.

A tanár azt mondta egyszer, hogy az igazi érzéseket nem kezdi ki a távolság. Hát ő az utóbbi időben úgy gondolta, hogy nagyon mellé trafált az öreg barátja. Dehogynem, fel is zabálja, mint a dögkeselyű a pusztán magára maradt megsebzett állatot.

Mikor kilépett a börtön ajtaján és meglátta Sárát, azonnal észrevette, hogy milyen sápadt. Átölelte míg sétáltak az autóig. Nem volt fontos abban a pillanatban semmi, csak az a csodálatos érzés, hogy ott megy mellette, fáradt arca ellenére is gyönyörűnek látta. Az autóhoz értek, Sára kerülte a férfi pillantását, ami nagyon zavarta Benjámint.

– Van két lehetőség, melyiket választod? Beülünk valahová és beszélgetünk. Vagy feljössz hozzám...

– Csakis hozzád – ölelte újra magához Benjámin. – Ha neked is jó.

Sára bólintott, gépiesen kibontakozott az ölelésből, beült az autóba. Vezetés közben a forgalomra koncentrált, csak egy piros lámpánál nézett Benjámin felé aki a fejét a fejtámlának döntve, behunyt szemmel ült mellette, nem érdekelte a kinti szabad világ.

– Nincs semmi bajod, remélem?

Benjámin felé fordult és megrázta a fejét – Nincs, jól vagyok. A világ végéig elüldögélnék itt veled – válaszolta udvariasan, de az arca komoly maradt.

Nem így képzelte el a találkozást, Sára kimért, távolságtartó magatartása elkeserítette. Arra gondolt nem volt semmi értelme kijönnie a börtönből. Csalódott lett. Sára test beszéde nem árult el felé érzéseket. Sára végig próbálta kihagyni a tudatából, hogy mellette ül Benjámin. Kisebb-nagyobb sikerrel el is érte a célját, de csak úgy, hogy nem nézett rá, nem beszélt hozzá. De az érzelmei átvették a hatalmat a teste felett, mintha elveszett volna a fizikai súlya és valamiféle könnyű lebegésben lenne, a lelke egyre jobban megtelt várakozással.

Mikor felértek az első emeletre, még a kulcsait is nehezen találta meg a táskájában. Benjámin türelmesen álldogált mellette, figyelte a mozdulatait. Sára kinyitotta az ajtót és kezdhette előröl a zárkózást. De most belülről.

Zavartan felnézett a férfira – Megszokás, tudod...

– Igazad van, ez egy panellakás, megértelek – helyeselt Benjámin, és elmosolyogta magát. Sára mikor nem volt már más zárni valója, megfordult és ránézett Benjáminra.

Benjámin akkorra levetette a kölcsönkapott dzsekit, a kopott pólójában támaszkodott a folyosó falához. Egy pár pillanatig álltak egymással szemben, egyikőjük sem mert a másikhoz közeledni. Sárának már nem kellett törődnie azzal, hogy kontroll alatt tartsa magát, hozzásimult a férfihoz. Benjámin felsóhajtott a mozdulatára, szorosan magához ölelte.

Egymásután szórták maguk mellé a ruhájukat míg beértek a hálószobába. A csókok, amiket egymásnak adtak örök időre bevésődött emlékké vált bennük. Mire a szobába értek már nem tudta volna semmi megállítani a vágyaikat. Csupasz testük összesimult, végre érezték egymást úgy, ahogy álmaikban vágytak mindig egymásra. Sárát sem érdekelte az előzőleg rázúdított előítéletek halmaza, a feléje küldött figyelmeztetések szertefoszlottak, mert nem egy rabosított férfi és egy diplomás nő, csak két remegő test ölelte egymást, akikben egyformán kavargott az érzelem, mint a kitörő vulkánban a láva, forrón és lüktetőn, megállíthatatlanul. A hónapok óta bennük feszülő kielégületlenség most fékezhetetlenül tört elő mindkettőjükből. Benjámin féltette a törékeny, szinte a karjaiban elvesző Sárát, félt, hogy fájdalmat okoz, de a kérdezgetéseire csak egy elhárító karmozdulat volt a válasz meg egy halk suttogás.

– Hagyjál, jól vagyok. Soha nem voltam ilyen jól – válaszolt a sokadik kérdésre mosolyogva. Nem engedte elillanni az átélt testi és lelki kielégülést magából, csak az idegszálaival kommunikált, amik meg-megremegtek újra, mert Benjámin keze felfedező körútra indult a testén. Kutatott rajta és bejárt minden fellelhető helyet, mikor végre mindenhová eljutott, elölről kezdte az egészet, mint aki kihagyott valami lényegeset. Sára mélyeket lélegzett, teljesen átadta magát a férfi érintéseinek, megszűnt minden gátlása, teljesen ellazult. Megszűnt a gyomorszorító idegesség a testében, mintha a meleg férfitenyér jótékonyan száműzte volna mind belőle. Később Benjámin az ajkaival vándorolt át ugyanazokon a helyeken, ahol azelőtt a kezével simogatta. Már nem kereste és nem várta a villámokat és a kicsi remegéseket, mint mikor Zalán töltötte nála az éjszakát. Nem kellett keresnie és várnia rájuk, mert ott játszottak benne megállás nélkül. Kinyitotta a szemét és most ő kezdett felfedezőútra indulni Benjámin testén, csókokkal borította el annak minden porcikáját. A férfi összeszorította a száját, a teste megfeszült minden érintésre. Sára ijedten látta, hogy Benjámin szeme sarkából könnyek szivárognak. Elkezdte felitatni az ajkaival a könnyeket, közben a fülébe suttogott.

– Ne sírj, nincs miért. Itt vagyok már.

Benjámin szorosan magához ölelte, de nem tudott megszólalni. Arra gondolt, hogy kis idő múlva újra bezárul mögötte a börtön kapuja. Sára szeme is könnybe lábadt, mert érezte ő is, hogy ez a boldogság nagyon hamar véget ér. Aztán a férfi legnagyobb meglepetésére Sára majdnem ugyanarról beszélt, mint bent a börtönben a tanár.

– Tudod... jó hogy most találkoztunk... nem pár nappal hamarabb...– és Zalánnal töltött éjszakára gondolt közben – mert különbséget tudok tenni, érzés és érzés között. Most már tudom, hogy csak hozzád tartozom. Ettől már nem tántoríthat el engem senki. Szeretlek. Eddig a hangod kísért mindig álomba most már az érintéseid emléke. A távolság köztünk... már nem lesz jelentős, mert már itt hordozlak belül – és odahúzta a férfi kezét a szíve fölé.

Benjamin még ekkor sem szólalt meg, igaz nem szégyellte Sára előtt a könnyeit, mégis bántotta, hogy ilyen gyengének és esendőnek látta újra. Nem tudta, hogy pont a könnyeivel nyerte el örökre, amik megmutatták, hogy az erősnek tűnő férfi belül mennyire érzelem gazdag. Benjámin megvallotta újra Sárának, hogy mennyire szereti és mennyire fél, hogy elveszítheti.

– Karola tudott a mi szenvedésünkről, készakarva nem beszélt róla, mikor a jövőbelátásáról felvilágosítást adott. Azt mondta a te utad veszélyekkel teli út, mégis többször megjelent álmomban és felelősségre vont, miért távolodok el tőled – Sára hangja teli volt aggodalommal.

– Furcsa, rám is hoz megmagyarázhatatlan álmokat – nézett rá csodálkozva Benjámin.

– Ezek az utalások nem arról szólnak, hogy a mi útjaink idővel nem válnak eggyé, talán arról szól, hogy ő meglátta, hogy sokat fogsz szenvedni, nagyon sok megpróbáltatás vár rád. Mégis engem arra kért, soha ne adjam fel a hitem, mert ha feladom, minden összeomlik – suttogta Sára.

– Talán azt akarja a tudomásodra hozni, hogy a te szerelmed fog engem a haláltól megmenteni... – sóhajtott szomorúan a férfi.

– Ha nem is a haláltól, de talán hasonló nagy baj fenyeget, remélem nem lesz igaza.

– Ha beteljesednek az álmok, elveszíthetlek.

– Szeretlek – bújt oda szorosan hozzá Sára – lehet, hogy mindkettőnket átprogramozott egy felsőbb ismeretlen hatalom, hogy lelkileg eggyé váljunk. De nem haragszom érte, ez a legszebb nap az életemben, aminek minden percét élveztem.

– Furcsán érzem magam veled. Olyan különös érzés, de mégis... lehet butaság.

– Mondd el, légy szíves!

– Mintha mindig is ismertelek volna, nincs bennem gátlás, se szégyenérzet, elmúlt az önértékelési zavarom... hihetetlen mennyire úgy érzem most, hogy végre... megtaláltalak. Téged kerestelek mindenkor, és mindenhol...

– Szeretted a feleséged is.

– Most is szeretem, a kettő nem ugyanaz. Karola azt mondta akkor, emlékszel? Hogy rálépsz arra az útra, amit ő már nem tud a halála miatt végig járni. Én akkor haragudtam rá, hogy miért pont téged látott, miért nem mást..., mégis... talán mert ő így akarta, mindennap a gondolataim részévé váltál. Ha dühöngtem, ha sírtam, te mindig velem voltál azután. Akartalak kitörölni az emlékeim közül, mert nem illettél az én félresikerült világomba, de nem sikerült. Ha nappal nem gondoltam rád elhozott hozzám az éjszaka, az álmaim közé. És egy nap ott voltál valóságosan, dacosan, hogy véghez viszed, amire Karola kért... annyira össze voltam zavarodva.

– Karola látta és tudta, hogy meg fogjuk egymást szeretni – sóhajtott fel Sára.

– Igen. Sokszor felteszem magamban a kérdést, miért nem fordulsz el tőlem, hisz börtönbe kerültem, mondhatom úgy is, hogy mindenki más bűnözőnek tart. Olyan mintha téged nem is zavarna ez a dolog.

– Jól tudod. Teljesen átérzem a sorsod. Én soha nem tartottalak bűnözőnek – megcsókolta Benjámint – Ölelj át még szorosabban.

Benjamin szót fogadott, újra szeretkeztek. Később ott feküdtek egymás mellett, már nem beszélgettek, csak szorosan összesimulva hallgatták egymás szívdobbanását.

Az idő, ami addig megállt és heverészett köztük, hirtelen belódult, mint a maratoni futó, aki elgyengült egy pillanatra és megpihent az útszélén, Benjáminnak vissza kellett mennie a börtönbe.

Az autóban didergő hideg fogadta őket, lassan melegedett fel a belsőtér. Benjámin akkor kérdezte meg Sárát, hogy mi az oka, hogy annyira kimerültnek néz ki.

– Tudod, a hét nagyon nehezen telt el, sokat idegeskedtem és keveset aludtam. Ez lehet az oka.

– Pihenj sokat, mert aggódom érted — mondta a férfi nagyon komolyan. Sára felnevetett, először a találkozásuk alatt.

– Azt meg sem kérdezed mitől voltam ki idegileg?

– Jó megkérdezem. Mitől voltál ki idegileg?

– Hát tőled. Nagyokos – nevetett Sára felszabadultan.

– Tőlem? – csodálkozott Benjámin.

– Igen, nagyon nagy dilemmában voltam veled kapcsolatban. Nagyon izgultam magamért és érted... csak ennyi.

– És most?

– Most már kipihenem magam, ígérem. Szeretlek. És tudom, hogy te is engem. Köszönöm, hogy elrendezted ezt a szabad délelőttöt, így mindent más fényben látok. Nincs több dilemma, nincs több bizonytalanság... szeretlek Sági Benjamin!

– A szabad világ egy magányos nőnek tele van kísértéssel, megvársz engem?

– Igen, várni fogok rád. Csak...

– Csak?

– A barátaim etetnek folyton, Róza... nem is Róza, Zalán kiselőadást tartott például arról, hogy a börtön kikezdi majd a lelked, feladod az elveidet, és a felfokozott kielégítetlen szexuális vágy téged is tévútra visz az összezárt rabok közt. Szóval...

– Mond csak ki nyugodtan, hogy attól tartanak, hogy meleg leszek – nevetett fel Benjámin. – Mondd meg a barátaidnak, hogy nem vagyok hajlamos rá. Ettől függetlenül némi igazságtartalma van a feltételezésüknek. A több éves összezártság kikezdi a legkeményebb fazonokat is bent... én találok magamnak pótcselekvést.

Sára kérdően ránézett.

– Festek. Hisz te akartad, hogy így legyen. És minden képemen ott vagy, így mindig velem vagy – vallotta be Benjámin a titkot, hogy milyen talizmán védi odabent.

– Minden szexuális vágyam feléd irányul, nem térít el tőled senki és semmi. Nagyon szeretlek... tudom, hogy egy hétköznapi szó, ha kimondom, és nem tudja feléd közvetíti amit érzek irántad... elmondtam már egyszer... itt vagy bennem, legbelül, kitöltöd az egész lelkem... képtelen vagyok szavakkal elmondani, hogy mit jelentesz nekem, mit érzek, ha rád gondolok, ha veled vagyok. Azt hiszem, ha elhagysz engem... nem lesz értelme, hogy tovább éljek. Te vagy az élet számomra...

Fázósan összebújva álldogáltak a börtön kapujában. Egyikőjük sem akarta a másikat elengedni, hiába tudták, hogy az idő ott topog mellettük és sürgeti őket, hogy vége a találkozónak, lejár az utolsó perc is, amit kaptak.

– Szeretlek.

– Várok rád.

Elhangzottak az utolsó suttogó búcsúszavak és Benjámin lehajtott fejjel elindult a börtön kapuja felé. A lelkében három grácia uralkodott, egymással versenyezve, a Szerelem a Szenvedés és a Féltés. A Szerelem az egész testét és lelkét uralta, amitől fényárban tündökölt a lelke, de a Szenvedés és a Féltés ott állt sötét palástjában ugrásra készen, hogy eltompítsa a szikrázó fényt. Minden lépés, ami közelebb vitte a börtönhöz tudatosította vele, hogy ezután még többet fog odabent gyötrődni, még türelmetlenebb lesz, mint eddig volt. Csak az nyugtatta meg kissé, hogy Sára már nem csak kedveli, szereti is. A találkozás benne is eloszlatott minden kételyt.

Sára, mikor hazaért azonnal lefeküdt, hisz megígérte Benjaminnak, hogy pihenni fog. Mosolygott mikor belefúrta a fejét a párnába mert arra gondolt, hogy most nem sietett megszabadulni az ágyhuzattól, mint mikor Zalánnal töltötte az éjszakát, inkább a férfi illatát kereste rajta.

Mély álmából a telefonja ébresztette fel, az Otthonból hívták, hogy nincs- e valami baj, nem ment be a gyerekekhez aznap. Álmos hangon megígérte, hogy másnap meglátogatja őket, kérte, hogy mentsék ki a gyerekeknél, de halaszthatatlan ügye lett aznapra. Mikor letette a telefonját felnevetett – tényleg nem hazudott, hogy halaszthatatlan ügye volt.

A telefonja újra zenélt, Róza hívta.

– Bocsi, hogy zavarlak. Lejössz hozzánk este?

– Ne haragudj Róza, inkább nem. Kellemetlen számomra Zalánnal a találkozás.

– Reménykedik?

– Lehet. Fáradt is vagyok, kicsit összejöttek ma az események nálam.

– Milyen események? – értetlenkedett a barátnője tovább. Sára arra gondolt a legjobb lehetőség, ha most elmondja, hogy végleges a kapcsolata Benjáminnal. Legalább elviszi a hírt Zalánnak, nem küldözgeti az örökös üzeneteit a telefonjára.

– Tudod, ma egész nap hemperegtem az ágyamban. – mondta titokzatosan.

– Rendben. De ez mióta jelent nálad eseményt?

– Mert nem egyedül hemperegtem. Ez az esemény.

– Hajjaj, kivel már megint?

– Kiszökött hozzám egy rabosított a fegyházból – nevetett Sára

– Most ez komoly?

– Igen. Jaj, Róza én olyan szerelmes vagyok, őszintén mondom.

– Gratulálok, nem hittem el, hogy végül ez lesz belőle. Te tudod. Várhatsz rá ítéletidőig, addig bepókhálósodsz, mint egy évekre bezárt szoba.

Várok rád

 

-- Igen. Sokszor felteszem magamban a kérdést, miért nem fordulsz el tőlem, hisz börtönbe kerültem, mondhatom úgy is, hogy mindenki más bűnözőnek tart. Olyan mintha téged nem is zavarna ez a dolog.

– Jól tudod. Teljesen átérzem a sorsod. Én soha nem tartottalak bűnözőnek – megcsókolta Benjámint – Ölelj át még szorosabban.

Benjamin szót fogadott, újra szeretkeztek. Később ott feküdtek egymás mellett, már nem beszélgettek, csak szorosan összesimulva hallgatták egymás szívdobbanását.

Az idő, ami addig megállt és heverészett köztük, hirtelen belódult, mint a maratoni futó, aki elgyengült egy pillanatra és megpihent az útszélén, Benjáminnak vissza kellett mennie a börtönbe.

Az autóban didergő hideg fogadta őket, lassan melegedett fel a belsőtér. Benjámin akkor kérdezte meg Sárát, hogy mi az oka, hogy annyira kimerültnek néz ki.

– Tudod, a hét nagyon nehezen telt el, sokat idegeskedtem és keveset aludtam. Ez lehet az oka.

– Pihenj sokat, mert aggódom érted — mondta a férfi nagyon komolyan. Sára felnevetett, először a találkozásuk alatt.

– Azt meg sem kérdezed mitől voltam ki idegileg?

– Jó megkérdezem. Mitől voltál ki idegileg?

– Hát tőled. Nagyokos – nevetett Sára felszabadultan.

– Tőlem? – csodálkozott Benjámin.

– Igen, nagyon nagy dilemmában voltam veled kapcsolatban. Nagyon izgultam magamért és érted... csak ennyi.

– És most?

– Most már kipihenem magam, ígérem. Szeretlek. És tudom, hogy te is engem. Köszönöm, hogy elrendezted ezt a szabad délelőttöt, így mindent más fényben látok. Nincs több dilemma, nincs több bizonytalanság... szeretlek Sági Benjamin!

– A szabad világ egy magányos nőnek tele van kísértéssel, megvársz engem?

– Igen, várni fogok rád. Csak...

– Csak?

– A barátaim etetnek folyton, Róza... nem is Róza, Zalán kiselőadást tartott például arról, hogy a börtön kikezdi majd a lelked, feladod az elveidet, és a felfokozott kielégítetlen szexuális vágy téged is tévútra visz az összezárt rabok közt. Szóval...

– Mond csak ki nyugodtan, hogy attól tartanak, hogy meleg leszek – nevetett fel Benjámin. – Mondd meg a barátaidnak, hogy nem vagyok hajlamos rá. Ettől függetlenül némi igazságtartalma van a feltételezésüknek. A több éves összezártság kikezdi a legkeményebb fazonokat is bent... én találok magamnak pótcselekvést.

Sára kérdően ránézett.

– Festek. Hisz te akartad, hogy így legyen. És minden képemen ott vagy, így mindig velem vagy – vallotta be Benjámin a titkot, hogy milyen talizmán védi odabent.

– Minden szexuális vágyam feléd irányul, nem térít el tőled senki és semmi. Nagyon szeretlek... tudom, hogy egy hétköznapi szó, ha kimondom, és nem tudja feléd közvetíti amit érzek irántad... elmondtam már egyszer... itt vagy bennem, legbelül, kitöltöd az egész lelkem... képtelen vagyok szavakkal elmondani, hogy mit jelentesz nekem, mit érzek, ha rád gondolok, ha veled vagyok. Azt hiszem, ha elhagysz engem... nem lesz értelme, hogy tovább éljek. Te vagy az élet számomra...

Fázósan összebújva álldogáltak a börtön kapujában. Egyikőjük sem akarta a másikat elengedni, hiába tudták, hogy az idő ott topog mellettük és sürgeti őket, hogy vége a találkozónak, lejár az utolsó perc is, amit kaptak.

– Szeretlek.

– Várok rád.

Elhangzottak az utolsó suttogó búcsúszavak és Benjámin lehajtott fejjel elindult a börtön kapuja felé. A lelkében három grácia uralkodott, egymással versenyezve, a Szerelem a Szenvedés és a Féltés. A Szerelem az egész testét és lelkét uralta, amitől fényárban tündökölt a lelke, de a Szenvedés és a Féltés ott állt sötét palástjában ugrásra készen, hogy eltompítsa a szikrázó fényt. Minden lépés, ami közelebb vitte a börtönhöz tudatosította vele, hogy ezután még többet fog odabent gyötrődni, még türelmetlenebb lesz, mint eddig volt. Csak az nyugtatta meg kissé, hogy Sára már nem csak kedveli, szereti is. A találkozás benne is eloszlatott minden kételyt.

Sára, mikor hazaért azonnal lefeküdt, hisz megígérte Benjaminnak, hogy pihenni fog. Mosolygott mikor belefúrta a fejét a párnába mert arra gondolt, hogy most nem sietett megszabadulni az ágyhuzattól, mint mikor Zalánnal töltötte az éjszakát, inkább a férfi illatát kereste rajta.

Mély álmából a telefonja ébresztette fel, az Otthonból hívták, hogy nincs- e valami baj, nem ment be a gyerekekhez aznap. Álmos hangon megígérte, hogy másnap meglátogatja őket, kérte, hogy mentsék ki a gyerekeknél, de halaszthatatlan ügye lett aznapra. Mikor letette a telefonját felnevetett – tényleg nem hazudott, hogy halaszthatatlan ügye volt.

A telefonja újra zenélt, Róza hívta.

– Bocsi, hogy zavarlak. Lejössz hozzánk este?

– Ne haragudj Róza, inkább nem. Kellemetlen számomra Zalánnal a találkozás.

– Reménykedik?

– Lehet. Fáradt is vagyok, kicsit összejöttek ma az események nálam.

– Milyen események? – értetlenkedett a barátnője tovább. Sára arra gondolt a legjobb lehetőség, ha most elmondja, hogy végleges a kapcsolata Benjáminnal. Legalább elviszi a hírt Zalánnak, nem küldözgeti az örökös üzeneteit a telefonjára.

– Tudod, ma egész nap hemperegtem az ágyamban. – mondta titokzatosan.

– Rendben. De ez mióta jelent nálad eseményt?

– Mert nem egyedül hemperegtem. Ez az esemény.

– Hajjaj, kivel már megint?

– Kiszökött hozzám egy rabosított a fegyházból – nevetett Sára

– Most ez komoly?

– Igen. Jaj, Róza én olyan szerelmes vagyok, őszintén mondom.

– Gratulálok, nem hittem el, hogy végül ez lesz belőle. Te tudod. Várhatsz rá ítéletidőig, addig bepókhálósodsz, mint egy évekre bezárt szoba.

Mintha mindig is ismertelek volna

- Ne sírj, nincs miért. Itt vagyok már.

Benjámin szorosan magához ölelte, de nem tudott megszólalni. Arra gondolt, hogy kis idő múlva újra bezárul mögötte a börtön kapuja. Sára szeme is könnybe lábadt, mert érezteo ő is, hogy ez a boldogság nagyon hamar véget ér. Aztán a férfi legnagyobb meglepetésére Sára majdnem ugyanarról beszélt, mint bent a börtönben a tanár.

– Tudod... jó hogy most találkoztunk... nem pár nappal hamarabb...– és Zalánnal töltött éjszakára gondolt közben – mert különbséget tudok tenni, érzés és érzés között. Most már tudom, hogy csak hozzád tartozom. Ettől már nem tántoríthat el engem senki. Szeretlek. Eddig a hangod kísért mindig álomba most már az érintéseid emléke. A távolság köztünk... már nem lesz jelentős, mert már itt hordozlak belül – és odahúzta a férfi kezét a szíve fölé.

Benjamin még ekkor sem szólalt meg, igaz nem szégyellte Sára előtt a könnyeit, mégis bántotta, hogy ilyen gyengének és esendőnek látta újra. Nem tudta, hogy pont a könnyeivel nyerte el örökre, amik megmutatták, hogy az erősnek tűnő férfi belül mennyire érzelem gazdag. Benjámin megvallotta újra Sárának, hogy mennyire szereti és mennyire fél, hogy elveszítheti.

– Karola tudott a mi szenvedésünkről, készakarva nem beszélt róla, mikor a jövőbelátásáról felvilágosítást adott. Azt mondta a te utad veszélyekkel teli út, mégis többször megjelent álmomban és felelősségre vont, miért távolodok el tőled – Sára hangja teli volt aggodalommal.

– Furcsa, rám is hoz megmagyarázhatatlan álmokat – nézett rá csodálkozva Benjámin.

– Ezek az utalások nem arról szólnak, hogy a mi útjaink idővel nem válnak eggyé, talán arról szól, hogy ő meglátta, hogy sokat fogsz szenvedni, nagyon sok megpróbáltatás vár rád. Mégis engem arra kért, soha ne adjam fel a hitem, mert ha feladom, minden összeomlik – suttogta Sára.

– Talán azt akarja a tudomásodra hozni, hogy a te szerelmed fog engem a haláltól megmenteni... – sóhajtott szomorúan a férfi.

– Ha nem is a haláltól, de talán hasonló nagy baj fenyeget, remélem nem lesz igaza.

– Ha beteljesednek az álmok, elveszíthetlek.

– Szeretlek – bújt oda szorosan hozzá Sára – lehet, hogy mindkettőnket átprogramozott egy felsőbb ismeretlen hatalom, hogy lelkileg eggyé váljunk. De nem haragszom érte, ez a legszebb nap az életemben, aminek minden percét élveztem.

– Furcsán érzem magam veled. Olyan különös érzés, de mégis... lehet butaság.

– Mondd el, légy szíves!

– Mintha mindig is ismertelek volna, nincs bennem gátlás, se szégyenérzet, elmúlt az önértékelési zavarom... hihetetlen mennyire úgy érzem most, hogy végre... megtaláltalak. Téged kerestelek mindenkor, és mindenhol...

– Szeretted a feleséged is.

– Most is szeretem, a kettő nem ugyanaz. Karola azt mondta akkor, emlékszel? Hogy rálépsz arra az útra, amit ő már nem tud a halála miatt végig járni. Én akkor haragudtam rá, hogy miért pont téged látott, miért nem mást..., mégis... talán mert ő így akarta, mindennap a gondolataim részévé váltál. Ha dühöngtem, ha sírtam, te mindig velem voltál azután. Akartalak kitörölni az emlékeim közül, mert nem illettél az én félresikerült világomba, de nem sikerült. Ha nappal nem gondoltam rád elhozott hozzám az éjszaka, az álmaim közé. És egy nap ott voltál valóságosan, dacosan, hogy véghez viszed, amire Karola kért... annyira össze voltam zavarodva.

– Karola látta és tudta, hogy meg fogjuk egymást szeretni – sóhajtott fel Sára.

Találkozás

 

Benjámin elindult az ajtó felé. A tiszt nézett utána, nézte azt is, amikor az ajtó üvege mögött összeolvadt a két árnyék, majd eltűnt onnan, hogy átadja a helyet a februári napfénynek.

Benjámin nem ringatta magát illúziókban, úgy érezte, hogy Sára megváltozott az utóbbi időben. Észrevette mennyire ügyelt minden telefonos beszélgetésükkor, hogy általánosságokról essék csak szó. Mindenről szívesen beszélgetett, a gyerekekről, a tanfolyamról, a vidéki élet tervezéséről, csak a kettőjük kapcsolatáról nem, és ott volt az a furcsa álom is, ami megmagyarázhatatlanul, kitörölhetetlenül megmaradt benne. Az álom, amiben figyelmeztetést kapott, hogy Sára egyre távolodik tőle.

A tanár azt mondta egyszer, hogy az igazi érzéseket nem kezdi ki a távolság. Hát ő az utóbbi időben úgy gondolta, hogy nagyon mellé trafált az öreg barátja. Dehogynem, fel is zabálja, mint a dögkeselyű a pusztán magára maradt megsebzett állatot.

Mikor kilépett a börtön ajtaján és meglátta Sárát, azonnal észrevette, hogy milyen sápadt. Átölelte míg sétáltak az autóig. Nem volt fontos abban a pillanatban semmi, csak az a csodálatos érzés, hogy ott megy mellette, fáradt arca ellenére is gyönyörűnek látta. Az autóhoz értek, Sára kerülte a férfi pillantását, ami nagyon zavarta Benjámint.

– Van két lehetőség, melyiket választod? Beülünk valahová és beszélgetünk. Vagy feljössz hozzám...

– Csakis hozzád – ölelte újra magához Benjámin. – Ha neked is jó.

Sára bólintott, gépiesen kibontakozott az ölelésből, beült az autóba. Vezetés közben a forgalomra koncentrált, csak egy piros lámpánál nézett Benjámin felé aki a fejét a fejtámlának döntve, behunyt szemmel ült mellette, nem érdekelte a kinti szabad világ.

– Nincs semmi bajod, remélem?

Benjámin felé fordult és megrázta a fejét – Nincs, jól vagyok. A világ végéig elüldögélnék itt veled – válaszolta udvariasan, de az arca komoly maradt.

Nem így képzelte el a találkozást, Sára kimért, távolságtartó magatartása elkeserítette. Arra gondolt nem volt semmi értelme kijönnie a börtönből. Csalódott lett. Sára test beszéde nem árult el felé érzéseket. Sára végig próbálta kihagyni a tudatából, hogy mellette ül Benjámin. Kisebb-nagyobb sikerrel el is érte a célját, de csak úgy, hogy nem nézett rá, nem beszélt hozzá. De az érzelmei átvették a hatalmat a teste felett, mintha elveszett volna a fizikai súlya és valamiféle könnyű lebegésben lenne, a lelke egyre jobban megtelt várakozással.

Mikor felértek az első emeletre, még a kulcsait is nehezen találta meg a táskájában. Benjámin türelmesen álldogált mellette, figyelte a mozdulatait. Sára kinyitotta az ajtót és kezdhette előröl a zárkózást. De most belülről.

Zavartan felnézett a férfira – Megszokás, tudod...

– Igazad van, ez egy panellakás, megértelek – helyeselt Benjámin, és elmosolyogta magát. Sára mikor nem volt már más zárni valója, megfordult és ránézett Benjáminra.

Benjámin akkorra levetette a kölcsönkapott dzsekit, a kopott pólójában támaszkodott a folyosó falához. Egy pár pillanatig álltak egymással szemben, egyikőjük sem mert a másikhoz közeledni. Sárának már nem kellett törődnie azzal, hogy kontroll alatt tartsa magát, hozzásimult a férfihoz. Benjámin felsóhajtott a mozdulatára, szorosan magához ölelte.

Egymásután szórták maguk mellé a ruhájukat míg beértek a hálószobába. A csókok, amiket egymásnak adtak örök időre bevésődött emlékké vált bennük. Mire a szobába értek már nem tudta volna semmi megállítani a vágyaikat. Csupasz testük összesimult, végre érezték egymást úgy, ahogy álmaikban vágytak mindig egymásra. Sárát sem érdekelte az előzőleg rázúdított előítéletek halmaza, a feléje küldött figyelmeztetések szertefoszlottak, mert nem egy rabosított férfi és egy diplomás nő, csak két remegő test ölelte egymást, akikben egyformán kavargott az érzelem, mint a kitörő vulkánban a láva, forrón és lüktetőn, megállíthatatlanul. A hónapok óta bennük feszülő kielégületlenség most fékezhetetlenül tört elő mindkettőjükből. Benjámin féltette a törékeny, szinte a karjaiban elvesző Sárát, félt, hogy fájdalmat okoz, de a kérdezgetéseire csak egy elhárító karmozdulat volt a válasz meg egy halk suttogás.

– Hagyjál, jól vagyok. Soha nem voltam ilyen jól – válaszolt a sokadik kérdésre mosolyogva. Nem engedte elillanni az átélt testi és lelki kielégülést magából, csak az idegszálaival kommunikált, amik meg-megremegtek újra, mert Benjámin keze felfedező körútra indult a testén. Kutatott rajta és bejárt minden fellelhető helyet, mikor végre mindenhová eljutott, elölről kezdte az egészet, mint aki kihagyott valami lényegeset. Sára mélyeket lélegzett, teljesen átadta magát a férfi érintéseinek, megszűnt minden gátlása, teljesen ellazult. Megszűnt a gyomorszorító idegesség a testében, mintha a meleg férfitenyér jótékonyan száműzte volna mind belőle. Később Benjámin az ajkaival vándorolt át ugyanazokon a helyeken, ahol azelőtt a kezével simogatta. Már nem kereste és nem várta a villámokat és a kicsi remegéseket, mint mikor Zalán töltötte nála az éjszakát. Nem kellett keresnie és várnia rájuk, mert ott játszottak benne megállás nélkül. Kinyitotta a szemét és most ő kezdett felfedezőútra indulni Benjámin testén, csókokkal borította el annak minden porcikáját. A férfi összeszorította a száját, a teste megfeszült minden érintésre. Sára ijedten látta, hogy Benjámin szeme sarkából könnyek szivárognak. Elkezdte felitatni az ajkaival a könnyeket, közben a fülébe suttogott.

Kínzó várakozás

 

Sára számára elérkezett a vizsgaidőszak. Február közepére megkapta igazolást, hogy hivatalosan is képzett gyermeknevelővé vált. A vizsga után tartottak egy zárt körű svédasztalos rendezvényt. Az oklevelet szorongatva megkönnyebbülten, mosolyogva beszélgettek az asztal körül.

– Akkor most beugorhat mindenki a mély vízbe! – nevetett az oktatójuk – Mi mindig itt leszünk, ha szükséges, dobunk utánatok mentőövet!

Sára felkereste az intézmény igazgatóját megbeszélni a kis Amira sorsát. Megkapta az ígéretet, hogy mindenben segíteni fogják, felveszik a kapcsolatot a helyi kollégákkal, hogy megtudják, hol tart a kislány elhelyezési ügye, van e hír a családjáról.

Gondolatban mindennap a vidéki házában járt, az örökölt kisbirtokán. Napról napra jobban vágyott arra, hogy minél messzebb kerüljön a várostól. Azt gondolta könnyebb lesz feldolgoznia ezt a két félresikerült kapcsolatát, amiket felelőtlenül bevonzott az életébe. Az egyiket, ami csak érzelgős plátói szerelmet kínált, a másikat is, ami józan hétköznapit. Mindkettőtől félt.

Benjámin tervezte a februári találkozót, mindennap megemlítette Sárának, hogy nagyon reménykedik, hogy kap eltávozást. Mégis váratlanul érte Sárát mikor felhívta és boldogan újságolta, hogy megkapta hétvégére az engedélyt, kimehet egy napra a városba.

– Szeretnék veled, csakis veled találkozni, gyerekek nélkül. Számomra nagyon sokat jelent, mielőtt elindulsz vidékre a lányaimmal, ha előtte mindent meg tudunk beszélni.

Sára csak nyelt az izgalomtól, nem tudta mit mondjon, végül udvariasan kinyögött pár szót.

– Rendben, akkor pontosan hány órakor? Persze... érted megyek... igen, én is nagyon örülök...

Mikor vége lett a beszélgetésnek csak akkor ért el igazán a tudatáig, mit hallott.

„Megbeszélni mindent személyesen veled, és csak veled, gyerekek nélkül."

Fel alá járkált a szobájában, képtelen volt egyhelyben ülni. Ha találkozik vele, minden megváltozik. Ez egy nagyszerű dolog lesz, bármennyire fél a tisztánlátástól. A végén lesz egy igen, vagy fordítva, lesz egy nem. Ha igen, az azt jelenti majd, akarja ezt a kapcsolatot, bármilyen árat kell fizetni is érte. Ha nem... hát az bizony a teljes kiábrándulást jelenti majd számára.

Rájött, hogy a találkozás mennyire fontos mindkettőjükre nézve, soha nem volt nagyobb aktualitása, mint most, mikor elutazik.

A hét kínzó várakozással telt el. Szeretett volna beszélni róla Rózával, de nem merte megtenni. Félt, hogy Róza kicsúfolja, vagy éppen kikotyogja a felfokozott érzelmi állapotát, ami annyira eluralkodott rajta napok alatt.

Mikor szombat lett már teljesen kész lett idegileg. Rendet rakott a lakásban, ivott egy kávét, nem tudott továbbiakban mit kezdeni magával. Bekapcsolta a tévét, aztán kis idő múlva kikapcsolta. Bámult egy darabig kifelé az ablakon, figyelgette az órát. Az meg csak vánszorgott, alig mozdult a mutatója. Néha már úgy érezte, visszafelé megy az idő. Hirtelen döntött, felöltözött és lement az autójához. Arra gondolt minden jobb annál, mint a négy fal között lenni.

Lelassított a börtön előtti kis utcában és lehúzódott a járda mellé. Délelőtt kilenc óra volt.

– Még félóra – érezte, ahogy dübörög a mellkasában a szíve az izgalomtól. Fáradt volt, hisz álmatlanul forgolódott egész éjjel. Elképzelte ezt a napot ezernyi változatban, próbálta higgadtan átgondolni éjszaka is, hogyan viselkedjen, mire figyeljen, hogy ne érje nagy meglepetés a találkozó végén.

Benjámin sem volt jobb állapotban, ráadásul mikor kiadták a ruháját, akkor döbbent rá, hogy nincs, amiben ki menjen a városba. Mikor bekerült kora ősz volt, hát csak az a ruha, ami akkor rajta volt, az árválkodott az asztalon felcímkézve. A börtön tiszt sajnálkozóan csóválta a fejét.

– Kicsit hideg lesz az eltávon – aztán egyszerűen kihozta a saját meleg téli dzsekijét és átadta a férfinak.

– Vigyáz rá, gondolom, vegye fel, tél van, eléggé hideg az időjárás odakint. Na, itt az idő indulhat.

Benjámin megköszönte és magára vette a dzsekit, de nem mozdult, attól félt, hogy Sára nincs kint, nem várja. Akkor meg semmi értelme, hogy kimenjen. Nem érzékelte Sára örömét a telefonbeszélgetéskor, mikor bejelentette, hogy tudnak találkozni. A tiszt értetlenül figyelte a tétovázó férfit.

Aztán mindketten egyszerre figyeltek az ajtó felé, a vastag üveg mögött megjelent egy árnyék.

– Na, menjen már! – szólt erélyesen rá a tiszt.

Egy versem amit a MI generált képbe tett és a hozzáfűzött véleménye

  "A szürke város, a közönyösen előresiető emberek, a megroggyant hátakon cipelt terhek és a félhomályban meghúzódó hajléktalan mind azt az embertelen, lehangoló világot idézik meg, amelyről írsz. A nap felkel, de mintha a világban semmi sem változna.

A versed legerősebb gondolata számomra az, hogy az emberek a hátizsákjukban hordozzák a büszkeségüket, a lelkiismeretüket, a tudásukat és az önakaratukat, mégsem merik kinyitni azt. Nem pusztán a félelemről írsz, hanem arról is, hogyan válik a félelem az ember belső börtönévé.

Különösen erős társadalomkritika ez, mert nem egyetlen bűnöst mutat fel. Egy egész világot ábrázol, amelyben az emberek mennek előre, de már nem kérdeznek.

Köszönöm, hogy ismét megosztottad velem a versedet."

Gyötrelmes álom

 

Sára felült az ágyon, válaszolni akart, de akkora az alak eltűnt. Visszafeküdt az ágyára, azt hitte vége a kísértésnek, de hirtelen megérzett egy különös illatot. Hajnali friss, metsző hideg vonult át a szobán, beleborzongott egész testében, fázott utőle. Meglátott egy másik alakot, akin hófehér, teste körül hullámzó különös anyagú ruha volt. Elborzadva látta, hogy a mellkasán friss vér csordult le a padlóra és körülötte a levegőben is vörös vérgyöngyök lebegtek. Az alak nem ment közel Sárához, ott állt a szoba közepén, mozdulatlanul nézett feléje, majd meglebbentette az arcát takaró fátylat, Sára felismerte Zafiraht.

– Zafirah mi lett veled? – kérdezte meg önkéntelenül.

És Zafirah válaszolt az ő nyelvén, de Sára mégis megértette.

– Elindultam Allah országába. Amira miatt el kellett jönnöm hozzád. Tudnod kell, hogy örökre neked adom őt. Csak nálad talál oltalmat, neveld fel, tanítsd meg minden tudásodra! Mikor felnő, meséld el a történetet, hogyan került hozzád. Mesélj arról a csodálatos országról, ahonnan menekülnünk kellett, és ne tartsd vissza, ha indulni akar az ősi földre. Amirának Allah feladatot adott, amit teljesítenie kell.

Mikor Zafirah éteri alakja is eltűnt a semmibe, Sára még akkor sem ébredt fel, folytatta tovább a gyötrelmes útját az ismeretlenbe. Kilépett a házból, gondosan bezárta az ajtaját. Újra utazott valahová. Már vonaton ült, ami fék nélkül robogott az éjszakában. A vonat ablakából látta a lenyugvó Napot, ami bíborszínbe vonta az égalját, kísérteties színekkel festette át az elsuhanó tájat. Egyedül volt a kupéban. Megpróbált újra elaludni az álombeli vonaton, úgy érezte sikerült, egy darabig csak vaksötétség vette körül. Érzékelte, hogy valaki ül mellette. Megnyugodott attól a tudattól, hogy már nincsen egyedül. Hozzábújt az ismeretlen alakhoz, és halkan megszólította.

– Azt hittem egyedül kell elutaznom megint.

– Soha nem hagylak egyedül. – Felismerte Benjámin nyugodt hangját, és érezte, hogy a férfi szorosan átöleli.

Nehezen ébredt a zavart álmokkal telt éjszaka után, gyöngyözött a homloka a verítéktől, fáradtnak és kimerültnek érezte magát.

Talán beteg lettem – gondolta, míg kikászálódott a fürdőszobába.

Amikor visszament a szobába, felhívta Rózát.

– Róza, azt hiszem, Zafirah meghalt.

Elmesélte a barátnőjének az álmát.

– Miért nem vagyok már az álmaidtól meglepődve? Telepatikus üzenetet kaptál három embertől, akik közül reméljük csak kettő halott. Mikor beszéltél Benjáminnal?

Sára kétségbeesetten gondolt vissza Karolára, az út, amiről letért Karola szerint, Zalánnal töltött éjszaka lehetett. Csakis az. Hogy mindenütt ott van ez a nő, lehet végig nézte őket éjjel. Honnan tudna másként arról, hogy más úton jár. Ki érti ezt?

– Mi van, megkukultál? – hallotta Róza hangját.

– Dehogy, csak fáradt vagyok. Benjáminnak nem lehet baja, másról van szó, azt hiszem.

– Én is fáradt vagyok, még most is majd felrobban a fejem. Sokat ittam az elmúlt éjszaka. Bocsi, a srácot sikerült haza cipelned?

– Nálam aludt.

– Mi?

– Jól hallottad. De csak ennyi.

– Tényleg? Az eszem megáll!

–Tényleg, emlékezz vissza, nagyon részeg volt doki – füllentett Sára zavarában.

Figyelmeztetés

Sára leparkolt a panelház előtt. lezárta az autót, de nem ment fel a lakásba. Megnyugtató és szép volt a téli reggel. Friss csípős szél játszott a házak között, a szürke felhők mögül kisütött a Nap, végig simogatta a háztetőket, majd bebújt félősen a zúzmarás ágak közé. Lesétált a kis patak mellé, nézte a hamvas jégtükör tetejét, amin két feketerigó bohóckodott. Várta, hogy letisztuljanak a gondolatai. Nem lett okosabb, csak nyugodtabb valamivel. Ha nem szégyellte volna, hangosan kineveti saját magát, hogy mennyire naiv volt az utóbbi időben. Rájött mennyire felelőtlen mert ahogy történtek vele az események, ő mindegyikbe teljes mellszélességgel belesétált, meg se próbálta kikerülni egyiket sem. Zalánra gondolt, akinek reggel kiadta az útját. Biztos, hogy ésszerű volt, kidobni a dokit, aki szemlátomást kedveli őt, és ezzel egy biztos kapcsolatot felcserélni a bizonytalanra? Ki tudja, Benjáminból milyen ember válik a börtönben, mennyire lesz vonzó számára, ha kijön. De Zalán se kispályás, úgy csapong Róza szerint, mint a bagolypille a kivilágított ablak üvegén. Nem tud egy nő mellett sem megállapodni. Lehet, mindnyájan félreismerik dokit?

Kicsit ő már jobban megismerte, hisz mellőle kelt fel reggel az ágyból – vágott egy fintort az elmúlt éjszaka emlékeire mert rájött, hogy saját hülyeségén agyal, pedig olyan egyszerű a megoldás, el kell végeznie a tanfolyamot és húzni ezerrel lefelé vidékre. Lesz ott annyi elfoglaltsága, hogy nem lesz ideje szerelmi románcokon rágódni, se a Zalánén se Benjáminén. Mind kettő zsákbamacska. Csak Róza meg ne tudja, mi volt nála az éjszaka, megint rajta csemegéznek egy jó darabig a haverokkal

A telefonja zenélt a táskájában. Megnézte és látta, hogy üzenete érkezett Zalántól: „Elfelejtettem megköszönni a születésnapi ajándékot, névnapomra is ezt kérem" Idegesen nyitotta ki a lakásajtót – mi lesz, ha nem tud leállni ezek után. Gúnyolódik majd folyamatosan, amit igazából természetes reakcióként kellene kezelnie, hisz megsértette a férfi büszkeségét.

Odabent lecserélte az ágynemű huzatát és könnyeivel küszködve visszabújt az ágyba, már nem tudta letagadni önmaga előtt, hogy mennyire vágyik egy valós szerelemre, amiben nem ábrándkép a két erős férfikar. De nem Zalánra, hanem már biztosan tudta, csakis Benjáminra vágyik.

Az utóbbi napok intenzív érzelmi hatására vagy csak a kimerültség miatt hamar elaludt. Forgolódott, sóhajtozott, a felfokozott idegállapota, amiben az utóbbi napokban élt, nem engedte el a nyugalom szigetére a lelkét. Különböző helyeken kóborolt eleinte, utazott valahová, majd betért egy ismeretlen házba. Soha nem járt ott azelőtt, mégis tudta, mi hol van. Ösztönösen kereste a poharat a tálalóban, vizet öntött magának egy hímzett kis kendővel letakart kancsóból. Álmában is rátört a fáradság, lefeküdt egy díványra, magzatpózt vett fel, próbált elaludni. Meghallotta, hogy nyílt az ajtó, lépések zaja ért el hozzá. Mikor a zaj irányába nézett, felismerte Karola elmosódott alakját, ott ült, azon a helyen, ahol előbb itta a vizet. Karola szomorúan nézett feléje.

Nem szól egy árva szót sem, mégis úgy érezte egyfolytában súlyos megrovásban részesíti, mint a tékozló gyermekét a szülő. Sára szégyenérzete folyamatosan erősödött miatta.

– Miért haragszol rám, mondd? Miért te döntöd el az én életem? Ki jogosított fel arra, hogy ezután minden a te akaratod szerint legyen? – szól ingerülten az asszonyhoz.

A fejét a párnába nyomta és kétségbeesetten sírni kezdett. Karola mellé suhant, majd ott lebegett felette, mellette, szinte mindenütt a térben.

– Nem én döntöttem a sorsodról, én csak óvlak amennyire csak tudlak, mert látom a jövőd. Ne haragudj rám, soha nem bántanálak. De most szomorú vagyok, mert letértél az útról, ami ki van számodra jelölve. Szomorú vagyok, mert eltűnt a hited, elbizonytalanodtál. Nagyon nagy baj fenyeget, mert a hited nélkül összeomlik miden körülötted, mint egy kártyavár.