Apura nincs szükség a temetésen

 

Esteledett, mikor az otthonvezető benyitott a lányok szobájába. Leült közéjük és érdeklődve körbenézett.

– Minden rendben, lányok?

– Na, ja! – válaszolt közömbös egykedvűen Zita. – Nincs semmi, ami feldobna, kinyír az unalom! Vagy tud valami frankót?

– Tudnék. Járj iskolába, ha mennél, nem unatkoznál.

– Még hogy én? Ne vicceljen, jól elvagyok nélküle. Van énnekem tudásom az élethez.

A vezető legyintett egyet Zita felé, majd odafordult a két Sági kislányhoz.

– Mónika, hétvégén lesz édesanyátok temetése. Megkérvényeztem, hogy ott lehessen édesapátok is a szertartáson. Remélem, sikerül elérnem, hogy együtt legyetek ezen a szomorú napon.

Mónika meredten figyelt valamit a földön, igaz nem volt ott semmi, csak nem akart a szemébe nézni az otthonvezetőnek. Zűrzavar volt a fejében egyfolytában, nem tudta a dolgokat a helyére tenni. Pedig minden korához való tudását összeszedte, hogy megértse, mi is történik velük valójában. Már sejtette, hogy haza soha nem mehetnek, az a lakás nincs többé. Az emlékeik, amiket otthagytak, mind elégtek. Meg minek is mennének, ha soha többet nem lesz ott az anyukájuk. Az anyjuk végleg elment az angyalokhoz. Igaz, elküldte a barna angyalt vigyázni rájuk. De az is teljesen elfeledkezett már róluk. Ki tudja, hol jár mostanában? Talán megint megment egy gyereket, valószínű, hogy akkor megint nagyon el van foglalva. És már nem lesz nekik apukájuk se, mert örökre bezárták a börtönbe. Flórinak sokkal jobb, mint nekik. Ő haza tud menni karácsonyra. És ők? Hogyan lesz most már a karácsony ezután? Azt kérdezte Elvira néni: „Haragszol apukádra?" – Hát nagyon haragudott rá, mert úgy gondolta, mindenről ő tehet. Az anyjuk se halt volna meg, ha nem kiabál vele folyton. Minek hívják akkor a temetésre?

– Érted, amit mondok, miért nem figyelsz rám? – szólt rá az otthonvezető.

– De figyelek! – szólalt meg Mónika – Apura nincs szükség a temetésen szerintem – nézett egyenesen az otthonvezető szemébe a kislány.

– Hogy mondhatsz ilyet te lány! – szörnyülködött el a hölgy.

– Nehogy ott is kiabáljon, csak azért – indokolta meg Mónika – elijeszti az ...

– Kiket?

– Az angyalokat, azok nem szeretik, ha kiabálnak velük.

– Nem szeretik – szólalt meg Zsuzska is komoly arccal –, az angyalok mindig csak mosolyognak, nem szeretik a veszekedést.

– Miket zagyváltok itt össze-vissza! Ez nem mesedélután, egyáltalán eljutott hozzátok miről beszélek?

– Igen, el. Arról, hogy anyukámat eltemetik...– hajtotta le a fejét Mónika szomorúan.

Mikor magukra maradtak, Zsuzska megosztotta az aggodalmát a nővérével.

– Figyelj, ha eltemetnek valakit, mennyire temetik el? Mondjuk, ha feléled, akkor még ki tud bújni a temetésből? – könnyes szemekkel várta a feloldozó választ, de Mónika csak nézett rá, nem válaszolt.

– Ha valaki meghótt, az meghótt, az már nemigen akar feléledni, kár ezen rágódni! – adott választ a maga stílusában Zita. – Te meg ne rinyálj, hogy ott lesz apád. Ő legalább még él...

Mi lesz veletek nélkülem csajok?

 

Flóri másnap kora délelőtt összecsomagolt, mintha sürgette volna az idő, pedig tudta, hogy csak délután megy érte a kis tranzit. Járta nagyhangún a szobákat, búcsúzkodott. A lányok szobájába is betért ebéd előtt, széles vigyorral, hanyagul lehuppant a heverőre, elégedetten szemlélte őket.

–Mi lesz veletek nélkülem csajok?

– Mi lenne? Veled mi lesz a lakásotthonban, csávókám? – kérdezett vissza Viki, aki reggel óta a körmeivel volt elfoglalva. A látvány megért egy misét, a leesett műkörmeit technokollal ragasztotta vissza, közben folyton szitkozódott.

– Én lelépek innen aranyapám, micsoda élet ez? Semmire nincs pénz, a cigi is luxus, a kávé is, ez nem az én világom, nem ehhez szoktam! Ha hazamegyek, lesz egy-két keresetlen szavam anyámhoz. Tudod, miért vagyok bent? Nem? – nézett a cigányfiúra Viki. – Hát én megmondom, mindegy már nekem, ha te is tudod... az anyám miatt.

– Mi van anyáddal? – lepődött meg Flóri.

– Hát ez az, mi van? Ő se tudja, nem tudja már az eszit se... féltékeny.

– Kire?

– Hát rám, te borjú, kire másra! Azt vette az agyába, kikezdtem a pasijával.

– Kikezdtél? – vigyorgta el magát Flóri.

– Az eszed tokja, mire gondolsz már. Nem annyira, mint ahogy gondolta, nem feküdtem le vele, csak kedves voltam hozzá. A pénz miatt. A pasas titokban mindig adott lóvét.

– Az anyád dugott be ide?

– Hát rendesen besegített. Már nem bírtam idegekkel, leléptem a hisztije elől a haverokhoz. Ő meg rendőrökkel kerestetett. Nem enged élni, érted? Pedig tizennyolc leszek lassan, de hiába mondom neki, hogy hagyjon már engem a magam életire.

– Hát én se az otthonból megyek nyugdíjba az tuti, de most nem pattogok, jön a tél, a kóbor kutya is híd alá megy, ha fázik. Majd teszek róla, hogy ne unatkozzak. Na, meg anyám szabadul karácsony előtt, megyek hozzá haza Pestre – dicsekedett önelégülten Flóri.

– Megint ült? – nézett rá Zita.

– Mindig bevágják, kleptomániás. Szakmai ártalom.

– Zsebes, mi lenne, ha így mondanád?

– Hát, ja. Ha kijön, férjhez megy. Végre család leszünk.

– Ideje lenne, hogy lenyugodjon. De ne álmodj, sose hagyja abba a rablást – húzta el a száját Zita.

– Minek hagyná, jól meglehet élni belőle, csak akkor bukik le, ha túl sokat szippant.

– A pasi milyen? – kíváncsiskodott Viki.

– Strici. Van lóvéja. A börtönbe ismerkedtek meg. Jó fej, már találkoztam vele egyszer. Úgy mondta nekem, hogy „fijam", nagyon vagány csávó.

– No hisz', jó kis család lesztek Flóri! – biggyesztett újra Zita. – Mire vered magad, ha közéjük keveredsz, te is börtöntöltelék leszel. Anyád hogy állt szóba egy stricivel, he? Nem félsz, hogy őt is utcára küldi?

– Anyám nem olyan. Ő szerelem nélkül nem fekszik le pasikkal! – sértődött meg Flóri – Amúgy meg ez a sorsom, meg van írva a nagy könyvben.

– Mennél nevelőszülőhöz, oszt tanulnál, nem vagy te hülye gyerek – mondta ingerülten Zita.

– Tanít engem az élet, az az iskola csaja! – nevetett Flóri – Na, cső, vigyázzatok egymásra. Szia, Móni! – lépett oda a kislányhoz – Ne hagyd magad, rúgd szét legközelebb a fejét annak, aki beléd köt! Ha maradnék még, megtanítanálak önvédelemre. Gyere csak! – intett a lány felé – Ezt neked adom, ijesztgetésnek se rossz. Emlék.

Óvatosan átcsúsztatott Mónika kezébe egy bicskát, meg egy öngyújtót.

– Rugós, ne félj tőle, egy mozdulat, látod? Védd magad, ez a világ már ilyen.

– Köszönöm Flóri! – hálálkodott Mónika, gyorsan a zsebébe dugta az ajándékokat, meg ne lássa senki, még a két lány se.

Délután Flóri elindult a lakásotthonba. Már nem volt magabiztos a tekintete, nagyon is látszott rajta a bizonytalanság mikor végig ment a folyosón. A gyerekek kiálltak a szobaajtókba integetni, búcsúzni tőle. Flóri kényszeredetten vigyorgott vissza rájuk, ujjaival „V" alakot formált, mutatta feléjük a győzelem jelét. Vitte a hátán magával az összes motyóját, ami olyan kevés volt, hogy elfért az otthontól kapott hátizsákban.

Miután Flóri elment, a lányok szobájába beköltözött a kedvetlenség. Mindenkinek hiányzott a közvetlen, barátságos modorú fiú. Zitának különösen, folyton csak sóhajtozott.

– Olyan vót nekem, mintha a tesóm lett vóna... ilyen az élet. Akit bírnék, az mind lelép tőlem.

Lehet, örökbe mentek

Böbe néni gondoskodott róla, hogy mindenki értesüljön arról, hogy milyen szerencsétlen sorsa lett a két kislánynak. Suttogva mesélt a köréje gyűlt gyerekeknek, mikor felfelé mentek a lépcsőn a szobájukba.

– Szegény kislányok, se anyjuk se apjuk! Biztos azért is mentek világgá, ki tudja? Csak a jó Isten.

– De hát az apukájuk nem halt meg, Böbe néni! – ellenkezett Flóri, aki már készülődött aznap lakásotthonba, nem szívesen hagyva ott a megszokott társaságot.

– Nem halt meg, de mit érnek vele Flóri, nyolc évre is börtönbe kerülhet az apjuk, olyan kárt tett. Az anyjuk meg halva fekszik.

– Akkor cseszhetik, biztos örökbe vágják őket, igaz? – biggyesztette le a száját Zita – Tudtam én mindig, hogy nagy a gáz velük.

– Na, csak azért mondtam, kíméljétek őket, meg figyeljetek rájuk, nehogy megint megszökjenek.

– Mán nem szöknek meg, minek? – legyintett Zita – Hova szöknének? Én se szökök, pedig nekem van hova mennem. Jó itt. Van cigi meg kaja. Otthon nincs semmi, csak az örökös ordibálás. Jobb is, hogy tudnak mindent, csak felérik ésszel most mán, hogy nincs nekik hova szökni.

Egyszerre kapták fel a fejüket, de már rohantak is felfelé a lépcsőn, ahonnan sikoltozást hallottak. Mikor felértek, Mónikát összegörnyedve találták a földön, fölé hajolva az aznap bevitt fiú, aki koszos tornacipőjével rugdosta a sikoltozó kislányt. Zita ért oda legelőször. A cigánylány lendületből ütött, majd hegyes körmeivel végigszántott a fiú arcán, amitől kicsordult a vére azonnal.

– Kikaparom a szemed, te rohadék! Hogy maradtál vóna anyádba! Még egyszer merjed bántani a tesóm, szétkenlek, mint a lekvárt. Te anyaszomorító drogos! – kiabált a fiúra gyűlölködve.

A fiú elkapta Zita kezét, csavart rajta egyet, próbálta ellökni magától a lányt. De Zita még durvábban támadt, pillanatok alatt a földön hemperegtek. Flóri szedte szét őket nagy nehezen. Flóri nagyon erős volt, mégis alig bírt el az agresszív gyerekkel, pedig vasmarokkal csavarta hátra a dühöngő karját. Böbe nénit elérte a pánikroham, levegő után kapkodott, de végül legyőzte a belső félelmét, és kétségbeesve telefonált segítségért. Lentről lépések dübörögtek felfelé a lépcsőn. Hamar odaért a férfinevelő, kivette Flóri kezéből a kapálódzó fiút.

– Mit csináltál, te szerencsétlen? – ordított dühösen.

– Én? Nem csináltam én semmit Józsi bá', csak mentem volna lefelé, ez meg elállta az utamat! – mutatott Mónikára, akit már többen körbe vettek, vizsgálgatták lett-e valami baja.

– Nem igaz, hazudik! – szipogott Mónika, az oldalát fogva. – Ő volt, aki nem engedett feljönni, ugrált előttem jobbra-balra, mint egy idióta!

– Azért nem kellett volna meglökni, kis hernyó! – sziszegett vissza a fiú, akit karjánál fogva vezetett lefelé a lépcsőn a nevelő.

– Elmegyünk gyerek a gondolkodóba!

– Hova?

– Tudod te nagyon jól, hol töltöd az éjszakádat.

Mikor lenyugodtak a kedélyek, csak akkor tűnt fel mindenkinek, hogy Zsuzska eltűnt. Mónikán eluralkodott az aggodalom, mert emlékezett rá, milyen pánik volt Zsuzska szemében, mikor elkezdte ütni a fiú. Aztán bevillant, hogy a húga továbbfutott a folyosón. Indult arra bizakodva, de hiába szólongatta, sehonnan nem kapott választ.

– Szerencsétlen gyerek! – szólta el magát Böbe néni.

Mónika visszafordult és ingerülten visszaszólt a gondozónak.

– Nem kéne neki itt lenni, nem neki való hely ez! Nem egy kisgyereknek való ez az élet.

Flóri találta meg végül Zsuzskát, a legutolsó szobában, a sarokheverő melletti asztal alá bekucorodva. Mónika anyásan átölelve vigasztalta.

– Ne sírj, látod, nincs semmi bajom. Zita megvédett.

– Zita? – kerekedett ki Zsuzska szeme és hátra nézett a cigánylányra.

– Igen Zita. Nem is olyan... mint gondoltam. Azt mondta, hogy mindig megvéd ezentúl, mert már a tesóm.

– Az jó. Jó, hogy már testvérünk lett Zita – felelte kicsit nyugodtabban Zsuzska.

De azért még sokáig reszketett, szipogott mikor visszamentek a saját szobájukba.

– Ne majrézz Zsuzska, majd nemsoká nem kell félnetek semmitől, kivisznek innen benneteket! – próbálta megnyugtatni Zita.

Mónika kérdőn nézete, mit tud olyat, amit ők nem tudnak.

– Lehet, örökbe mentek. Még szerencsétek is lehet, megkedvel benneteket valami gazdag család. Én is elmennék, de én mán nem kellek, öreg vagyok... meg hát, cigány – vágott egy fintort Zita. – Tisztességes család nem vinne ki innen. De a húgod miatt téged még elvihetnek, mert testvéreket nem adnak ki külön.

Mónika elkomolyodott.

– Miért mondasz ilyet Zita? Mi majd haza megyünk, nem örökbe.

– No, hisz. Hova haza? Ébreggyél! Apád a sitten, anyád halott, Isten nyugosztalja. Csak nevelőszülőhöz mehettek, vagy örökbe. Lehet, külföldre, Olaszba vagy Amerikába.

– Honnan tudod?

– Nincs itt titok. Ide csak akkor kerül gyerek, ha gázos a család. Na, meg, ha összeszedik a sok strichelőt az út széléről, meg a drogosokat. Hogy nyuvadjon meg mind!

– Mi biztosan nem megyünk ilyen helyekre Zita! Tudom biztosan – ellenkezett Mónika.

– Tudod? Honnan tudod?

– Tudom. Mert eljön értünk valaki, aki hazavisz...

Zsuzska kis kezével húzgálta Mónika ruháját, ijedten nézett a nővére szemébe, az ujját a szája elé téve figyelmeztette, hogy nem szabad elárulni a titkot.

– Jól van, tudom...– hagyta rá a nővére. – Nem vagyok dedós, hogy folyton figyelmeztess!

Mónika akkor este sokáig fent volt, félálomba ringatta magát, közben gondolkodott. Azon, hogy milyen veszélyes lett az életük. Mi lesz, ha a húgát úgy bántják majd, mint őt? De mi lesz akkor, ha nem lesz ott ő sem meg Zita sem, de még Flóri sem? Hisz Flóri itt hagyja őket végleg. Végig gondolta, hogy mik történtek velük az utóbbi napokban és a végén rájött, hogy egyáltalán nem biztató a helyzetük.

– Azt ígértem anyunak, mindig vigyázok rá. De magamra se tudok. Mit csináljak, hogy ne vigyenek örökbe, olaszba, vagy Amerikába? – meditált sokáig magában. – Csak az angyal menthet meg bennünket, csak ő lenne képes rá. De hogyan kellene neki üzenni, hogy siessen, mert elvisznek innen bennünket messzire, olyan messzire, hogy még ő se talál meg bennünket a végén.

Aztán eszébe jutott, mit mondott egyszer az apukája.

–„Tudod, kislányom, minden álmod teljesül, ha nagyon akarod. Csak annyit kell tenned, hogy legalább hússzor mondd el magadban minden este a kívánságodat. És a gondolataid életre keltik a vágyálmaidat."

– Ez az, ezt kell csinálni! – örült meg a felismerésnek.

– Zsuzska, figyelj! – súgta oda a húgának – A két kezeden van tíz ujj, így sorba görbítsd be, minden ujjadra mondd el magadba minden este, hogy eljön értünk a barna angyal. Jó? Én hússzor mondom.

– Te miért hússzor?

– Mert már tudok számolni.

– Rendben – hagyta rá Zsuzska.

Lefeküdtek. Zsuzska összeszorította a szemhéját és görbítette sorba az ujjacskáit.

– Elmondtam – nézett Mónikára.

– Minden este kell!

– Minden este mondom, ugyan ennyiszer.

Zsuzska sűrűn álmodott a barna angyallal. Az első álomképnél legelőször mindig megérezte az angyal illatát, még nem látta olyankor, csak érezte, hogy ott van már mellette. Az angyal minden alkalommal elhozta a tarka pillangót magával. Zsuzska már nagyon nagy bizalommal volt felé, hisz már tudta, hogy nem csapta be, tényleg vigyáz a pillangójára úgy, ahogy megígérte neki a legelején. Az angyal mindig nagyon szép volt és mindig mosolygott rá.

Kirakós

 

Reggeli után benyitott hozzájuk Angéla néni.

– Gyertek csak mindketten, vár benneteket a pszichológus néni!

Mónika ismerte a magas szőke nőt, aki mindig megjelent a befogadóban, ha új gyerek jött. Mielőtt megszöktek, már szóltak, hogy ők is sorra kerülnek nála, így hát nem érte váratlanul, hogy várja őket Elvira néni.

A folyosó végén volt a foglalkoztató szoba, oda tartottak most is Angéla nénivel, akit Mónika jobban elviselt mindig, mint Böbe nénit. Mosolygósabb volt, csak furcsamód a szemében mindig szomorúság tanyázott, még ha nevetett, akkor is.

A helyiség itt se volt feldobva semmivel, egyszerűségén és puritánságán, talán a falon sorakozó gyerekrajzok enyhítettek kissé.

Elvira néni arca nyúzottnak látszott, sűrűn fújta az orrát a papírzsebkendőbe, közben rakosgatott dolgokat a szoba sarkában lévő asztalra.

– Gyertek csak, ne féljetek, egy kis játékot játsszunk. Üljetek le! Te Mónika, ehhez az asztalhoz, te Zsuzsika a másikhoz. Az a kérésem, hogy amit ide kiraktam, először nézzétek át jól. Aztán rendezzétek el az asztalon úgy, hogy én valami eseményt tudjak belőle kiolvasni. Jó játék lesz. Remélem, a végén kitalálom, hogy mire gondoltatok közben.

Mónika végignézett a kínálaton, volt ott minden, bábuk, autó, kisszék, asztal, állatok, jelzőtábla, étel, zöldség. Nézte egy darabig, aztán nekifogott dolgozni. Zsuzska csak játszott, tologatta a bábukat ide-oda az asztalon. Elvira néni figyelte őket és jegyzetelt.

Mikor Mónika felnézett és jelezte, hogy készen van a feladattal, a pszichológus leült melléje. Eleinte csak szemlélte a kirakott bábukat, majd kérdéseket tett fel.

– Mónika, miért van ez a bábu egyedül a bútorok között, és miért van sok bábu kint a házon kívül? Mesélj, mire gondoltál, mikor ezt a szépséget kiraktad?

Mónika nem szólt semmit, csak lehajtotta a fejét és makacsul nézte, amit megcsinált. Közben úgy gondolta, elég ügyetlen Elvira néni, ha nem találta ki elsőre. Aztán rájött, hogy semmit se talált ki, pedig pontosan kirakta, amire gondolt.

– Van itt messzire egy magányos bábu, őt miért ide állítottad? – próbálkozott tovább a pszichológus, de nem járt sikerrel, Mónika nem segített neki a megoldásban.

Zsuzska figyelte őket mozdulatlanul egy darabig, majd felállt az asztalától kíváncsian odament megnézni.

– Hát nem látod? Aki ott van a szobában, az apu! – oktatta ki a pszichológust.

– Hallgass! – kiáltott rá Mónika.

Zsuzska szája ijedten legörbült.

– Mit tudsz apukádról, Mónika? – kérdezett rá a lényegre, minden bevezető nélkül Elvira néni.

– Semmit! – válaszolt dacosan Mónika.

– Semmit se tudsz? Haragszol valamiért rá?

Mónika kíváncsian felnézett a pszichológusra, azon gondolkodott, talán mégis meg kéne mondania, mit hallott és látott a tévében. De úgy döntött, még nem beszél róla. Nem akarta, hogy bárki beszéljen arról, amit ő hallott, még az is lehet, hogy semmi nem igaz az egészből.

– Mónika, el kell valamit mondanom nektek – hajolt hozzá Elvira néni –, sajnos rossz hírt kel közölnöm veletek. Baj van a családotokkal.

Mónika szeme kikerekedett, bénultan ült a székén. Zsuzska már hüppögött, mintha szóról szóra tudná mit fog ezután mondani a pszichológus.

– Muszáj, hogy tudjátok, de előre mondom, hogy segítünk mindenben. Szóval, tudnotok kell, hogy anyukátok nincs már, nemrég elment az angyalokkal. Sajnos nagyon beteg volt, nem tudtak rajta segíteni az orvosok a kórházban.

Mónika egy hirtelen kézmozdulattal lesöpörte a kirakóst az asztalról. Felugrott a székéről, toporzékolva taposta a földre esett játékokat.

– Tudom! Meg azt is, hogy apu börtönbe van! – kiabálta zokogva – Én mindent tudok, csak nem beszélek róla! – kiabált hisztérikusan, kifulladva.

Zsuzska ragyogó kék szeme először kikerekedett, majd elborította a könnytenger, sírt ő is már tiszta erejéből.

– Honnan tudsz mindent? – akadt el a nő szava. – Nyugodj meg, nyugodjatok meg! – és ölelte simogatta a két síró kislányt.

Hiába kérdezte ezután tőlük, kitől hallottak meg mindent, Mónika nem szólt hozzá egy szót se. Dacosan leszegte a fejét, csak nézett maga elé.

Angéla néni nagyon elérzékenyült a jeleneten, visszakísérte őket a szobájukba. Mentek a hosszú folyosón, végig kézen fogva, a sok kérdés bent maradt a lelkükben fájdalmasan, hisz egyre sem volt még elfogadható válasz.

Zsuzska kisírt szemmel odabújt a nővéréhez, halkan odasúgta:

– Nem árultam el neki.

– Mit?

– Hogy ott volt a kirakósban a barna angyal.

– Köszönöm, rendes tőled! – dicsérte meg Mónika. – Senkinek sem szabad róla beszélni, mert ez a mi titkunk. Biztos, hogy újra eljön, majd meglátod.

Zita és Viki elcsendesedett mikor látták, hogy kisírt szemmel mentek vissza a pszichológustól.

– É, má', mi történt veletek? Elvira nem veszekedős. Mi van?

– Semmi. Most veszekedős volt, mert megszöktünk – füllentett Mónika.

– Na, hogy micsoda világváltozás van itt! – döbbent le Zita a hallotokon – Elvira, na, má' ő is ossza a lapot, hallottad Viki?

Pillangó /videó/

 

Te is füvezel

 

Mónika másnap reggel, Zita hangos szitkozódására ébredt. A cigánylány az ajtóban állt, dühösen kiabált kifelé a folyosóra.

– Mi van, te köcsög, elkaptak megint? Angéla néni, ide ne tegyék, mert kitépem a karikát az orrából! Amikor itt volt legutóbb, lenyúlta a lóvém, az egészet. Anyám halálára, kinyírlak, ha megint lopsz, te!

– Zita ne hangoskodj, nincs már mit lopni tőled, mit vagy úgy begyulladva! – húzta befelé Viki a toporzékoló cigánylányt.

De Zita kiszabadította magát és dühöngött tovább.

– He, nézd mán Viki, ez be van lőve megint! Hogy nézel mán ki, dikk...

Mónika felült az ágyán és nézett kifelé az ajtón, hátha lát valamit. De csak azt látta, hogy Zita valami miatt egyre dühösebb. Végre behúzták az ajtót, de Zita a szitkozódást nem hagyta abba odabent sem.

– Vége a békességnek, megint tele leszünk drogosokkal, ezek az istenbarmai, nincs szerencsénk. De teszek róla, hogy ne sokáig rontsák a levegőt idebent. Majd meglátod! – nyugtatta meg inkább önmagát, mint sem Vikit.

Viki vont egyet a vállán.

– Mit bánom én, azt csinálsz, amit akarsz! Nem értem, mért vagy oda annyira? Te is füvezel.

– Az más! Én csak füvezek, de ezek? Ezek mán hullák. Hallottam nemrég, hogy mosóport nyomott fel magának. Majdnem kinyuvadt. Nem is eszmélt órákig. Halt vóna meg akkor!

– Viccelsz ugye? Mosóport. Az nem gyenge! – ámult el Viki.

– Ilyen gyökereket ritkán láttok, jól nézzétek meg őket magatoknak! – világosította fel Zita a szobatársakat.

A reggelinél Mónika is látta a két fiút, külön ültek az ebédlő legsarkában. Nem szólt hozzájuk senki. De ott voltak a figyelem központjában, méregették egymást a régiek, a két új jövevénnyel. Ami azt illeti, elég rosszul néztek ki. A mosdatlanság, ápolatlanság miatt áporodott bűzös levegő terjengett körülöttük. Aztán az egyik megunta a szemezgetést és hirtelen felhorkant.

– Mit bámultok, kiguvad a szemetek, vagy teccem nektek, jöhet egy kör?

Halk moraj volt a válasz, de külön senki nem kötözködött velük. Csak Zita köpött egyet az asztal mellé.

– Hogy szakadna rátok az ég! – dobta át az asztal felett a véleményét.

Pillangó

 

Nem kérették magukat, nagyon kimerültek az egész napos gyaloglástól.

– Nem jó felé mentünk, az a baj, másként kell elindulni, hogy hazataláljunk – gondolta át Mónika mikor a paplan alá bújt, miért nem sikerült a terve. – Innen el fogunk menni, az biztos. Lehet, apu mégis keres, csak nem tudja kitalálni, hol vagyunk.

Már majdnem beért álomország kapujáig, amikor érezte, hogy Zsuzska mellé bújik az ágyban. Odanyomta a száját a nővére füléhez, úgy suttogott.

– Mónika, az angyalok szőkék ugye?

– Igen, mind szőke úgy tudom. Miért?

– Mert a mi angyalunk barna volt, láttad?

– Igen. Barna.

– Akkor nem is igazi angyal?

– Lehetséges, hogy félig angyal, félig ember. Talán azért nem volt szárnya.

– Lehetséges – bújt hozzá Zsuzska, és azonnal mély szuszogásba kezdett.

Álommezőn lépkedett, és újra látta a színes pillangókat, ott repkedtek körülötte. Aztán hátranézett, mert különös ismeretlen illatot érzett. Mögötte, egy hintaszéken, pont olyanon, mint a barátnője mamájának volt, ott ült a barna hajú angyal, aki megtalálta őket. Nem volt szárnya, olyan igazi embernek nézett ki. Ült és mosolygott feléje, a pillangó meg a vállára szállt.

– Ez az én pillangóm! – ment közelebb az angyalhoz. – Anyukámtól kaptam.

– Tudom – szólalt meg az angyal, és csak mosolygott továbbra is –, ha nem haragszol vigyázok a pillangódra is.

– Áh, nem haragszom, vigyázzál csak a pillangómra! Megengedem – mondta nagyvonalúan Zsuzska – különben, mindig elcsavarog – tette hozzá elgondolkodva.

– Mint ti, ő is szeret csavarogni, igaz? – beszélt tovább az angyal.

– Tévedsz. Mi nem csavarogtunk el. Minket elraboltak otthonról és csak haza akartunk menni. De azt hiszem eltévedtünk...

– Jó, hogy megtaláltalak benneteket! – sóhajtott fel az angyal.

– Nagyon jó, hogy megtaláltál. Te egy angyal vagy, igaz?

– Igen, az vagyok. Azért vagyok itt, hogy vigyázzak rátok.

– De nincsen szárnyad.

– Nekem nem kellenek a szárnyak, mert itt élek a Földön. Meg, nem kell mindenkinek tudni, hogy angyal vagyok. Elég, ha ti ketten tudjátok – mosolyogta el magát az angyal újra.

Lassan oszlott a kép, az angyal eltűnt, elvitte a pillangót magával. Zsuzska hüppögve elkezdte a sírást megint.

– Kussoljál mán! Meddig rinyálsz? – mordult fel Zita mérgesen – Itt sose lehet aludni mán ezután?

Eljött értünk az angyal

 

Zsuzskát és Mónikát rendőrautóval vitték vissza az Otthonba.

Az autóban végig a nővérébe kapaszkodott Zsuzska. Sokáig nem tért magához az átélt ijedtség után. Közel jártak már az Otthonhoz, amikor a kezével rázogatni kezdte a nővérét.

– Mi bajod van? – kérdezte ingerülten Mónika.

– Eljött értünk az angyal, igaz? – suttogta Zsuzska.

– Igaz – bólogatott rá Mónika komolyan – bizonyára angyal volt, anyu küldte, hogy védjen meg bennünket. Nagyon angyal volt, mert úgy is szólították. Hallottam.

– Én is hallottam. De attól függetlenül is gondoltam, hogy csakis egy angyal lehetett – felelte megnyugodva Zsuzska.

Mónika lehunyta a szemét és felidézte, amit hallott reggel a tévében – "Szegény gyerekek, most halt meg az anyukájuk".

Elmúlt tíz óra, amikor visszaértek a rendőrök a két kislánnyal a gyermekotthonhoz. Zsuzska az autóban a nővéréhez bújva elaludt.

Álmodott. Egy gyönyörű tisztásról. Hasonlított kicsit arra a tisztásra, mint amilyent a parkban látott, csak annyiban különbözött tőle, hogy nemcsak fű nőtt benne, hanem sok színes virág nyílott, és a virágokon sok-sok pillangó tanyázott. Hallotta az anyját, ahogy őt szólítgatja. Kíváncsian oda szaladt hozzá. – Nézd csak Zsuzska, mit fogtam neked? – mutatta a kézfején billegő hatalmas színes pillangót. – A tied, vigyázz rá!

Zsuzska hirtelen kapott érte, de a mozdulatától a pillangó kitárta a szárnyait és felemelkedett a levegőbe.

– Maradj már! – nyugtatta Mónika – Ne sírj! Ébredjél!

Amikor felnézett, a nagy bejárati ajtó előtt meglátta a rendőrt, ahogy nyomta a csengőt. Kinyílott az ajtó, a lámpafényben ott állt morcosan Böbe néni.

Mindketten figyelték mi történik kint. A rendőr magyarázott valamit a gondozónak, közben sűrűn visszanézett rájuk.

– Na, szálljatok ki, itthon vagytok! – szólt rájuk a visszatérő rendőr, mikor kinyitotta az autó ajtaját.

– Téved rendőr bácsi, mi nem itt lakunk! – válaszolt Mónika összehúzott szemöldökkel – Csak ide hoztak egy kis időre bennünket.

A rendőr meglepődött a szigorú válaszon, megenyhült a hangja.

– Hát persze, biztos így van, de most ki kell szállnotok, és irány az ágy, éjszaka van. Legközelebb ne csavarogjatok el, nagyon rossz vége lehetett volna ennek a kiruccanásnak!

Böbe nénin nem látszott nagy lelkesedés, hogy örül nekik, legalábbis jól titkolta előttük. Fáradt volt, már rég otthon kellett volna lennie, de várta, hogy előkerüljenek a gyerekek. Reggel óta elemezték a főnökkel, ki hibás a szökésért. Ő is bekerült a kalapba Angéla néni mellé, meg a sofőr is. Az ajtó nem volt kulcsra zárva, az volt a legnagyobb baj.

Zsuzska örült az ágyának, még az se érdekelte, hogy rettenetesen éhes. Mónika azért reménykedett, hátha eszébe jut valakinek. De úgy látszik, senkinek nem jutott eszébe, pedig reggel óta nem ettek egy falatot se. Nem mert szólni ő sem, félt a mérgelődő gondozónőtől, aki egyfolytában perlekedett rájuk.

– Na, ti világcsavargók, jól odavágtátok a napunkat! Feküdjetek most már le, legyen vége ennek az átkozott napnak!

Tudta Mónika, hogy jogosan dúl-fúl Böbe néni, egy kicsit még sajnálta is.

A szobájukban izgatottan várta Zita és Viki őket. Különösen Zita fészkelődött, nem hagyta Mónikát békén.

– Mongyad mán, hova a rossebbe kalamoltatok el? Itt meg diliház vót miattatok, egész napos ordibálás. Na, hova indultatok?

Mónika leült az ágyra, maga mellé ültette a húgát, kezdte lehúzogatni róla a kinti ruhát.

– Te buggyant, még a pizsamát is ráadtad? – nevetett fel Zita, míg nézte a Zsuzskáról lekerülő ruhákat.– Mi van mán, megkukultál?

– Nem tartozik rád! – szólt ingerülten Mónika, és egyre idegesebben cibálta a kicsiről lefelé a ruhadarabokat

– Hogyhogy nem? A mi napunk is oda vót miatta! – méltatlankodott Zita tovább.

– Kussoljatok mán! – fordult el tőlük Viki – Látod, hogy kuka! Feküdjünk végre le, az a fontos, hogy előkerültek.

– Nem úgy van a', azt beszélte Józsi bá', hogy narkósok kezébe kerültek. Meg hogy egy fiatal nő volt, aki rájuk talált, neki köszönhetik, hogy még egyáltalán élnek.

Te tudod ki volt az, megmondták? – nézett Zitára Mónika könyörgőn.

– Tuggya a rosseb, nem mindegy az? Az a fontos, hogy éltek. Mi van, ha kinyuvasztanak, vagy fogságba ejtenek benneteket és eladnak valahová pénzért?

– El akartak, hallottam...– súgta Zsuzska, aki még akkor is reszketett.

–Na, látod, te buggyant, erről beszéltem. Vót mán ilyen, hallottam róla.

– Ki veszi meg a gyerekeket? – ámult el Zsuzska.

– Ne tudd mán, hát a szervkereskedők, meg a pedofilok, nagyon sok pénzt adnak a talált gyerekekért.

– Zita, most már elég, lámpaoltás és csend! Elég volt erre a napra az ijesztgetésből! – szólt rá a cigánylányra hangosan Böbe néni. – Ti meg, irány a fürdőszoba!

– Jó van mán, úgy tesz, mint aki nem tuggya, hogy miről beszélek! Nem tom' mér vót akkor egész nap idegbeteg maga is...– morgott Zita a paplan alól vissza a gondozónak.

Böbe néni mindkettőjükre sokáig engedte a meleg vizet a fürdőszobában, közben be nem állt a szája.

– Mit vétettem én Szűz Máriám, hogy ennyi bajt hozol rám, na, még az hiányzik, hogy tüdőgyulladást kapjatok a tetejébe. Így ni, és most futás az ágyba!

Ő az én angyalom!

Ahogy közeledett egyre nőtt benne az elkeseredett düh, hangosan tiszta erőből kiáltozott feléjük.

– Takarodjatok el! Hagyjátok őket békén! Mit akartok tőlük? Az eszetekbe se jutott, hogy segítsetek rajtuk? Kik vagytok?

Az alakok fenyegető testtartással megfordultak. Az egyikben Sára felismerte a padon látott drogost. Mégsem érzékelte a veszélyt kellőképpen, kinyújtotta a karját a kislányok felé.

– Gyertek, kicsikéim, ne féljetek!

Felemelte Zsuzskát, Anna is ott volt már mögötte, ő Mónikát ölelte magához, és már fordultak is velük, hogy elvigyék a gyerekeket.

Akkor érezte, hogy megszorítja egy vasmarok a karját, majd egy erős ütést érzett a hátán. Az ütéstől földre esett a kislánnyal együtt. Anna elszaladt Mónikával, de mikor visszanéztek, és látták a földön fekvő Sárát, aki a testével védte a nyöszörgő Zsuzskát, hangosan sikoltoztak segítségért. A szél felerősödött, a segélykiáltást a hátára kapta és szétszórta a fák között. A három alakot megzavarta a lárma.

Sára a fájdalomtól és a félelemtől nem tudott megmozdulni, magához húzta Zsuzskát és arra gondolt, hogy ebből a csapdából nem szabadul ki élve. Aztán eszébe jutott az álma – nem adhatja fel, menekülniük kell! Odasúgta a kislánynak, ha szól, fusson a testvéréhez. Minden erejét összeszedte, és felkiáltott.

– Most... fuss!

Amikor elengedte a gyereket, szembe nézett a fölötte magasló alakkal. Lendült a lába és rúgott, egymás után többször. Célba talált a rúgása. A férfi felordított és a fájdalomtól összegörnyedt.

Zsuzska szerencsére nem gondolkodott semmin, futott, botladozva, sikoltozva, egyenest Anna karjaiba.

Sára meglátott egy kést felvillanni a holdfényben. Behunyta a szemét. Nagyon gyengének érezte magát, fájt a háta a kapott ütéstől, az erős rúgásoktól teljesen kifáradt, képtelen volt tovább védekezni. Kereste a kiutat, hogyan szabadulhatna. Tudta, hogy fel kéne ugrania, elfutni onnan, vagy ha nem tud elmenekülni, minden erejével támadni őket, hogy megvédje magát. Mégsem mozdult. Várt. Hallotta távolból ahogy Zsuzska sokkosan sír, vagy inkább üvölt, ahogy a torkán kifér.

– Menjetek már el! – suttogta maga elé.

Aztán furcsállta, hogy nem történt semmi, a támadója nem szúrt.

Kinyitotta a szemét. Óvatosan oldalra nézett, felismerte maga mellett a padon látott drogost, aki mint egy védelmező dühösen szembefordult a késsel hadonászó társával. Az ujját a szájára téve suttogott.

– Csend, néma csend! Ne akard bántani. Látod nem fél tőled. Miért is félne, hisz ő halhatatlan. Nem tudsz ártani neki. Hadd menjen, engedd útjára. Nem látod? Nézd meg a gyönyörű arcát, látod már barátom? Ő egy angyal. Értitek már? – fordult a másihoz is – Angyal! ... láttam már ezelőtt... ő az én angyalom. Menj... elengedlek, menj csak! – gyengéden Sára felé nyúlt, hogy felsegítse a földről. – Menj, vidd a kölyköket is, ha értük jöttél!

A másik kettő megrökönyödve állt, tehetetlen vigyor ült ki az arcukra. Belső világukba szerencsére sikeresen bekúszott az előtte elfogyasztott drogtól a vizionált kép, ami elszakadt a valóságtól, és már életre kelt egy tudat alatti világban.

Sára megértette, hogy megmenekült.

– Köszönöm – suttogta a sebhelyesnek, és reszkető lábbakkal elindult Anna felé.

Sietősen mentek az ösvényen visszafelé. Anna hívta a barátait.

Sára átvette a szipogó Zsuzskát, a kislány átölelte a nyakát. A két puha kéz, mint az abroncs, úgy szorította körbe a nyakát. A könnyes kis ijedt arcocska a vállán pihent.

– Sss – nyugtatta Sára – már nincs semmi baj, nyugodj meg! – de közben érezte, hogy ugyanúgy remeg az ő teste is az átélt traumától.

– Nincs semmi baj! – nyugtatta önmagát is, aztán Annához fordult:

– Mi ez?

Anna értetlenül nézett rá.

– Nem vetted észre? A viharos szél megszűnt, szinte áll a levegő körülöttünk.

A sötétben újra hangokat és lépéseket hallottak. Megálltak, mozdulatlanul figyeltek a zaj felé. Zseblámpák fényei köröztek az ösvényen, megkönnyebbülve ismerték fel, hogy rendőrök sietnek feléjük.

– Na, végre megvannak! – szólt az egyik rendőr, mikor rájuk irányította a lámpa fényét.

– Bátor hölgyek maguk, az biztos! Hallottuk a segélykiáltást, jól vannak?

Sára mélyet sóhajtott.

–Talán mégsem vagyunk annyira bátrak. Az a lényeg, hogy a két kislány előkerült.

A rezzenéstelen levegő megmozdult, és egy szellő végigsimította az arcát. Csak egy fuvallat, aztán újra semmi. De abban a pillanatban érezte, hogy a lelke könnyűvé vált és megszűnt a belső remegése.

– Jól van, menjünk haza! – mosolygott Annára – Örülök, hogy mellettem maradtál, tudod nélküled...

– Ne hálálkodj, az angyaloknak segíteni kell! – nevetett fel Anna megkönnyebbülten.

Pablo Neruda - Egy himnusz az élethez

 

lassan meghal az,

aki soha nem megy útra,

aki nem olvas,

aki nem hallgat zenét,

aki nem tudja megtalálni a maga bocsánatát

lassan meghal az,

aki elvesztette önszeretetét,

aki nem fogadja más segítségét,

lassan szokásainak rabja lett,

aki mindig ugyanazt az utat járja,

aki soha nem változtat támaszpontot,

aki nem meri öltözete színét cserélni

vagy soha sem beszél ismeretlenekkel

lassan meghal az,

aki elkerüli a szenvedélyt

és az izgalom örvénylését,

amely a szeme fényét gyújtja

és gyógyítja a szív sebeit

lassan meghal az,

aki nem tudja célpontját változtatni

mikor boldogtalan

a munkában vagy szerelmében,

aki nem mer veszélyt vállalni

az álmai megvalósítására,

élj most!

légy merész ma!

cselekedj mindjárt!

Ne hagyd magad lassan meghalni!

Ne vond magadtól meg a boldogságot!

(Somlyó György fordítása)

Angyalok miért mentek el ?

 

Esteledett, a szürke színek mélyültek, sötétedtek körülöttük. Az ösvény végénél megtorpantak egy pad előtt. A padon egy furcsa alak ült, két karját maga előtt lóbálva. Öklendezett. Erős pisi szag terjengett körülötte a levegőben. Kivörösödött szemeivel bárgyú tekintettel nézett az előtte álló két nőre. Az arca visszataszító volt a begyulladt hegektől. 

– Angyalok, eljöttetek? – motyogta hitetlenkedve, mint aki előtt megjelent egy csoda, egy látomás.

Sietve otthagyták. Míg távolodtak, hallották, ahogy hívogatja őket vissza a padon ülő férfi.

– Maradjatok, angyalkáim! Ne hagyjatok magamra! Angyalok, miért mentek el? Hahó!

Csörgött Sára telefonja, Zsolt hívta.

– Van egy jó és egy rossz hírem. Melyikkel kezdjem?

– Mindegy. Kezdd a rossz hírrel.

– Szóval, látták a gyerkőcöket félórája, a park északi része felé menni. Ti pont a másik oldalán vagytok. Ez a rossz. Mi is megyünk oda hozzátok, ez a jó hír.

Visszafordultak, rohantak a megadott irányba. Észrevették, hogy eltűnt padról a drogos.

Sára arra gondolt, ha a megérzései jók voltak, a két gyereket megtalálják hamarosan. Akkor nem történhet velük semmi nagyobb baj és nem fáznak fel a hideg éjszakában. A remény hamar elillant belőlük, mikor egy vad szélroham megbillentette őket. Hirtelen jött, minden figyelmeztetés nélkül. Körülöttük nyikorgott, tompán morajlott az erdő, a bokrok ágai földre hasaltak, súrolták a hidegtől dermedt aljnövényzetet, mintha kerestek volna valamit köztük. A szél miatt percek alatt lehűlt a levegő, hiába futottak, a hideg átjárta a testüket.

Úgy érezték, hogy a gyors tempó miatt lassan jártányi erejük se marad. Néha megálltak, erőt gyűjteni, figyelni a neszekre. Egyre jobban féltek attól, hogy hiába rohanták át az egész területet, mégsem fognak a gyerekek nyomára bukkanni. Sára kétségbeesve nézett Annára.

– Már teljesen besötétedett, hogy lehet így rájuk lelni? Anna, mi lesz velük itt éjszaka?

– Megérdemelnék, hogy jól elfenekelje őket valaki, igazad van, ha nem találjuk meg őket, reggelre kihűlnek.

Sára intett a kezével – Figyelj Anna, valamit hallok!

Oldalról jöttek a hangok a bokrokon túlról.

– Talán kutyakölykök. Olyan, mintha vinnyogás lenne...

A kutyanyüszítés elcsendesedett. Elindultak az előbb hallott hangok irányába, letértek az ösvényről. Ahogy közeledtek, furcsa értelmetlen szófoszlányok értek el hozzájuk:

–... kismadarak... már nem repültök többé...

Három alakot pillantottak meg egy tisztás szélén, görnyedve figyeltek valamit. Az egyik kiegyenesedett, felfelé bámult az égre, széttárta a karjait, a szél csapkodta, lebegtette a hosszú kabátját.

Meglátta Sára a kis szürke kupacot a padon.

–Mi lehet ott? – súgta Annának.

A kupac megmozdult, és halk, kétségbeesett nyüszítés jött felőle. Azonnal felismerték, hogy a padon összebújva, reszketve a két kislány sír. Sára nem gondolkodott, Anna hiába nyúlt utána, hogy visszatartsa, elhárította a figyelmeztető mozdulatot, futni kezdett.