Katerina Forest: Ez is Szerelem

Szemed lehunyod, pihensz.
Egy hajtincs homlokodon
elsimítja gondolatod,
olyan nyugodt az arcod.
A mély ráncok szemed alatt
kisimultak, pihenj Kedvesem.
Ülök melletted és őrizem
a csendet

hogy ne zavarjon semmi.
Egy kis békét hagyni
zaklatott szívednek
fáradt testednek.
A külvilágtól elszigetelve
a csend csak a csend
öleljen.

Pihenj Kedvesem.
A sors kegyes volt hozzám,
mikor a lelkem egyedül kóborolt
magányos szívem
mindig szomorú dalt dalolt,
a sors téged nekem adott.
Öreg voltam már a szerelemre
de felnőttem az igaz szeretetre.

Mi kell már nekem,
a fiatalkori mámor?
Túlnőtte önmagát a vágy
ez sokkal erősebb annál,
amíg élek, szükségem van rád.
Mert Te vagy Én, és Én vagyok Te,
külön – külön, semmi se.
Csak két fáradt vénülő ember.

Katerina Forest: Álmaink koporsója

A legnagyobb harcot akkor vívtam saját magammal, mikor a környezetem egyszínűségéből akartam kitörni utat engedve álmaim megvalósításának. Nagyon sok ember benn reked az álmaiban, amik fiatalon előtörnek belőle, de később, mikor módja lenne véghezvinni, csak legyint rajta, gyerekes, fiatalkori ábrándok. Pedig nem azok, álmaink megvalósításával önmagunk teljességét nyitjuk őszintén a világ felé.

- Nézd, ez vagyok én, fogadd el, ne mosolyogj rajtam, én mindig is ez voltam, csak bezártam előled a személyiségem.

Ha nem tudod kiteljesíteni az álmaid, önmagad ellenségévé válsz, nem leszel boldog ember.

Ne félj, mit mond a család, a szomszéd, a barát. Egy kis idő múlva már elfogadnak, csak benned van a kétely. Tedd a dolgod, a benned lévő álom valóssággá válik. El lehet nyomni az álmainkat, koporsóba zárni, de békére akkor soha nem lelünk. Akkor nem lesz értelme élni, megjelennek a betegségek lélekben, testben.

Csak a halált várjuk, hogy álmaink koporsójába zárjon.

Katerina Forest: Még ráérek kicsit

Eltollak magamtól, pedig nyújtod ölelő karod, de én nem akarom, hogy átölelj. Nem akarom az érzést sem, hogy hozzám érj. Közben gondolkodom önmagam érzésein. - Lehet kötelezően szeretni valakit, csak úgy, csak azért, hogy ne keljen kimondani,hogy vége?

Ne érj hozzám, mert nincsenek kicsi villámok, csak hideg borzongás. Ha felém lépsz egyet, én hátra ugyanannyit, másról beszélek, nem nézek a szemedbe. Már üres a szívem, magányra vágyom. Egy helyre, ahol sóhajt a csend, bársonyos lépteken sétál az idő. Sajnálom, talán kimondom, sajnálom a régi életem, nem voltam boldog már rég veled.

Mégis, szomorú vagyok, mert rájövök, csak önmagamra figyelek, nem veszem észre a könnyet a szempilládon. Értesz engem, kimondott szavak nélkül is. Ülsz a mezőn, a kerti széken, körülötted zsong az élet, de csak bámulsz a semmibe.

Te nem tehetsz róla, hogy én megváltoztam. Nem akarlak megbántani, de nem tudom most mit tegyek?

Mikor elérünk egy útkereszteződésbe, sokfelé ágazik az út. Választani kell, nem topoghatunk egy helyben évekig, az élet rövid, túl rövid hogy mindent megéljünk. Mögöttünk ott van a kitaposott út, előttünk az ezerfelé ágazó ismeretlen, csalogat, hív. Még végig kell járnom, mert az én utam. Nem félek tőle, vágyom rá. De te nem jöhetsz velem, nem a te utad.Régen más ösvényen haladtunk előre.Te mindig visszahívtál, hogy forduljak meg, pihenjek.Én meg szabadkoztam, nem, nem lehet, sietni kell, hogy eljussak oda, ahová vágyom. Neked sikerült mindíg visszahúzni a semmibe, ahol nem történnek csodák. Ölembe ejtem a kezem, arcomon könnyek. Ringatom magam, mint egy kisgyerek, rád nézek, szomorú szemedbe. Hozzád lépek, hogy válladra terítsem, a kabátod- Meg ne fázz - súgom.
Lelkem lenyugszik - Még ráérek, még egy kicsit veled maradok.

Katerina Forest: Világvége szindróma

Ha nem becsülted eddig  az életed,
miért reszketsz, mi ez a félelem?
Földbe vájt alagutat álmodsz,
hová nem ér el a fenti világ, se morajló
égi zene, se tornádók pusztító ereje,

se tűzvihar, talán a dübörgő hullámok
is átugorják, vacogó fogadtól hangos
üregedben újra tanulod az imát, vigyázz
rám Istenem, többet nem vétkezem,
add vissza az életem!

Szeresd a gyermeked, jó Istenem!
Most már hiába bújsz a föld alá,
ha itt az idő és jön Nibiru, vagy a
végtelen világegyetemben létrejön a
nász, vele a pólusváltás,
fogadd el, hogy kihal a világ.

Ha tűzfüggönyön át nézel az égre,
nem lesz selymes fű, amire léphetsz,
ha nem dalol madár a fán,
minden boldog-perc tovaszáll,
a föld megáll, a hittel szembe állsz.

Vakon bíztál a halhatatlanságban,
most vakít az imakönyv parázsa.
Mit keseregsz?
Eddig se becsülted az életet.
Vedd lazán, új kezdet jön nélküled.

Radnóti Miklós : Aludj

Mindig gyilkolnak valahol,         lehunyt pilláju völgy ölén, fürkésző ormokon,         akárhol, s vígaszul hiába mondod, messzi az!         Sanghaj, vagy Guernica szivemhez éppen oly közel,         mint rettegő kezed, vagy arra fenn a Jupiter!         Ne nézz az égre most, ne nézz a földre sem, aludj!         a szikrázó Tejút porában a halál szalad         s ezüsttel hinti be az elbukó vad árnyakat. 1937

Katerina Forest: MÁR FÁRADOK

 Már fáradok, sokáig nem hittem el,

hogy ilyen nehéz lesz az élet. Ha

 tehetem, elbúvok csendes árnyú fák

 alá, nézem, hallgatom a mikrovilágot

 kívül-belül. A levelet cipelő hangya erejét

 csodálom, szeretném átvenni óriási terhét.

Nem csak az öregség, nem csak a világ elől

menekülök, hanem önmagam elől is.

Talán belülről szóló hangtól választ

 kapok, a belső káoszból rendet

 teremtve újra  erős leszek.

A belső önmagamnak ezernyi kérdést

felteszek: – Hol rontottam el?

Ki vagyok én, miért születtem, és

  egyáltalán, miért ilyen tébolyult a lelkem?

Nem látom tisztán az ösvényeket,

újra elkerül a megoldás, a felismerés,

mert az EGÓ uralkodik felettem:

–Te osztod a kártyát, dobd a lapokat,

kihívás az élet, nem csak hangulat,

tiéd a világ, birtokoljad!

Csak bent szól a lelkemben

legbelül  egy halk hegedű.

Miért nem élem az életem

tisztán, egyszerűn?

Katerina Forest: Patak

Zúgó patakmeder mellett kövek, csillogók, simák,

néha kicsi hullám átragyogja, fürdeti, csörgeti,

odébb teszi. A víz zenél, susog, dalol, cseveg, csobban,

nevet, virágszirmokat hátára vesz, viszi őket tova,

ringat, ölel, fürdet, partra tesz. Eső esik,

a víztükör gyűrűket rajzol, cuppan, toccsan,

növekszik, partot mos, füvet tép, gyökereket lazít,

hódít, borít, terjed, zúdul, sárrá változik. Ömlik,

csúszik a völgybe. Temet. Koporsót szállít.

A nap ragyog, és a patak nyugszik. Harmattá válik.

Katerina Forest: Útólsó dal

Ide értem veled a puszta közepére,
hol az éjszaka sötét köpenyére
varrott ezer csillag ragyog.
Nincs szikra, fény a földön, mi
világítson, csak fenn égnek imbolygó

lélek lámpások. Hófehér galambok
szárnycsapásai az éj bársonyát
verdesik, vágynak fel az égbe,
míg mi itt lenn a földön sírva
ölelkezünk nem látjuk a jövőnk

Titkok tárulnak, ezer éves képek
mik rejtett zugokban heverésztek,
vágyva szomjazzuk a tudást, de
összeroppanunk a felismerés után,
szolga lelkünk remegve öleli egymást.

Egy dal a régi világból, halkan
csendben, recsegve akadozva
visszavisz újra a boldogság honába.

Katerina Forest: Már hatmillió

A nyomorult ember mit ér,
ha sötét utcán jár magában,
hogy rongyos ruháját ne lássa
az elitek büszke tábora.

Sunyi szavak, mint mézes
légyfogók, ejtik rabságba
a megkövült akaratban
bennragadt magyart.

Már hatmillió ember
napról- napra kesereg,
imádkozik Istenhez,
hogy szűnjön meg
a végítélet, ami őt
céltalan senkinek tett.

Bízva várja az időt,
hogy újra lesz jövő,
kis magyar honában.
De mint a sas a légből,
karmolja fel a földről,
a rejtőzködőt, tőle a
kézben tartott reményt.

Földje, háza semmit ér,
spekulánshad és a tőke
csontig rágta, dobta élve
földbe, hogy vinnyogjon
életért. Már hatmillió ember
férfi, nő, gyermek,…
a létminimum küszöbén él.

Hol vagy István király?
Térj vissza sírodból,
és nézd mi lett hazádból!

Magyarország! Te gyönyörű,
erdők, mezők, csermelyek,
patakok, hegyormok, csorgó
szőlőnedű, dübörgő csordák,
nehéz fekete földek, kincset rejtő
földalatti bányák, álom vagy talán?


Tanítsd meg végre fiad,
hogy, ki nem becsül,
az érdemtelen magyar!

Áshatja gödrét, ha a nemzet
szétszakad. Hiénák lepik el
földünket, dögkeselyűk
szaggatnak cafatra mindent,
mi kincs, hordják világba,
az égtáj minden irányába.

A magyar magára marad.
De megalkuvó népünk szemét
lesüti, korgó hassal csendben
figyeli, hogy ítélkeznek
bohóc iskolában, a kalapba tett
kis országra.

Katerina Forest: LÁTOMÁS

A hajnal megtalált végre, 
s míg harmatot hintett
az égi mezőkre, szememre
fényfátyolt terített.
Már ébredeztem, tudatom
nyílott, de még egy álom
vissza hívott, nem engedett.

Ott a fényben benn rekedtem,
egy szikrázó égi szekéren
napfonatán száguldott a lelkem.
Selyem ruhám mint fodros felhő,
suhogva szállt, szabad voltam
és legyőzhetetlen.
De a kép tovatűnt hirtelen.

Lenn a mélyben lángtenger
született, tűzokádó lován
a halál megérkezett.
A perzselő tűzben a fátylam hamuvá pergett,
égi szekerem homályba veszett.

Néztem, ahogy az ég és a föld eggyé olvadt,
zuhantam vesztembe, éber tudatomba.

Katerina Forest: Volt idő

Volt idő, mikor reménykedtem,
álmokat szőttem csendben.
Lelkemben egymás mellé raktam
mindent, mi kedves volt nekem.

De már nem álmodok, csak megy
az idő, néha utazok vele,
távoli, messzi csillagok közé,
ahol lila ködben úszik a végtelen.

Ott nincs múlt, jelen, se jövő.
Mit mondjak neked fiam,
ha kérdesz egy reggelen,
hogy itt az idő, most már tied,

járni akarod az ösvényemet?
Választ ne várj, mert nem tudom.
Már régen nem megyek az úton,
amiben bíztam, hogy célba visz,

eltűnt előlem, semmivé lett.
Ott úszik fenn, ott a végtelenben.
Kijózanodtam az élet mámorából,
már semmi nem olyan, mint rég volt.

Én már látom a jövőt, a romokon a
véres lábnyomokat, mik előttem járnak.
Mégis csendben hallgatok. Higgyél
fiam, a jövő küldi feléd az égi zenét.

Katerina Forest: Marihuána

Gyűrött arcodon mélyülő ráncok,

szemed fénye vörös folt.

Egy pontra figyelsz, már nem

érdekelnek a külsőségek.

Kiégett lelked hamvaiban keresgélsz

egy szikrát, szétesett életed  előtted

áll és mint a régész, újra restaurálsz.

Még hiszel.

Mindennap mondod az imát,

nyomod az életfilozófiát.

Még hiszel,

erőlködve, hogy minden olyan mint rég,

erős karodban ott a szenvedély.

De kimosta az agyad a marihuána,

izmaidban görcsöl a vágy,

a lemondás...

Katerina Forest: Még az Isten is..

Éjszaka álmodtál egy útról,
amin indulni kell reggel,
mikor a Nap még ott túl
a völgyben álmosan hempereg.

Te már öltözöl, benned dúl
a méreg, mi kényszerít,nem
érted, önmagad kényszere,
hogy ott légy te is a téren.

Fázósan iszod a zaccos kávéd,
erőt gyűjteni ott az emlék,
a tehetetlen kilakoltatott,
ki búcsúzik, lelke összetört.
Sehonnan nem kap reményt.
Őt látod magad előtt.

Álmodban ott ültél az utcán vele
rongyaidban, a hideg kapualj ölén,
amely mindkettőtök vesztőhelye.

Ki sajnál téged? Még az Isten
is alszik, oldalra fordulva
hortyog csendesen, csak te vagy
az ordító csendben kizárva
az infarktust hívó magányban.

Éjszaka álmodtál egy útról,
ahol sokan veled mentek,
vállaik feszültek hozzád,
erőtlen lábad gyenge, de
ők az égig emeltek.

Wass Albert: Emlékfoszlányok

"Furcsa, ahogy az idő az ember fölött tovamegy. Események, emberek, gondolatok jönnek és mennek, érzések hullámzanak az ember lelkén keresztül, aztán egy idő múlva nem marad belőlük semmi. Elkallódnak szerte az életben, mint apró haszontalan holmik a házban. Itt-ott valami leszakad az emberből, valami láthatatlan kis lelki cafat, odaakad egy ajtókilincshez, egy-egy ablakpárkányhoz, rozoga padlóhoz, keskeny sétaúthoz. Az ilyeneket emlékeknek nevezzük, tiszteljük őket hosszabb-rövidebb ideig, aszerint, hogy mekkora bennünk a romantika. Aztán szépen és észrevétlenül végképpen elmaradnak mellőlünk, mint halk szavú régi barátok, vagy mint az élet, aki velünk indult s valahol egyszer lemaradt."

Wass Albert

Katerina Forest: Hajnalfény

Már a hajnal közelít felém

csillaghálóból búvik az ég,

de én nyitott szemmel fekszem.

Nem értem fájó életem,

azt se, miért ver engem az Isten?

A sóhajok hídján járok,

kezemből száraz virágok

szirmai hullnak, amorf

lelkem köddé olvad,

véremből sirályok isznak.

Sudár vesszőn fekete madár

vijjogó hangja messze száll,

visszanéznék, de félek,

utánam száll a halálmadár.

Már feladtam, a harcmezőn

minden csatám eldőlt, vesztes

minden ősi génem, mi bennem él.

Lemondás minden percem.

A hajnal oson be hozzám,

keres engem egy fénysugár.

A falon a tükörbe fest egy

képet, benne látom a holnapom.

Jön felém és rám borul,

pasztell színeket rajzol

lelkem meggyötört egén.

2013-10-11

Katerina Forest: Gondolkodom

Gondolkodom. Ezzel telik a napom. 

Az emberi gyarlóságon, butaságon. 

Keresztre feszített hitem már-már

 feladom. Aztán eszembe jut,

mily kis idő vár még rám a földi lét

 oltárán. Emlékemet majd itt hagyom.

Esténként eszedbe jutok, ezért örökké

élni fogok, mert  sejtjeidben megbúvok.

Lehet, mesélsz rólam, vagy csak

belül emlékezel, jót vagy rosszat,

nem érdekes. Egy könnycseppet

a szemedbe széltől kavart por

 teremt. Legyintsz egyet

 - Nem érdekes...

Katerina Forest:Kvantum szint

Hát daloljon a költő, addig, míg lehet, 

csukott szemekbe nézzen, süket fülekbe

 énekeljen, hátha résnyire nyílik a tudat. 

Lelkembe kutatom a választ, mi ezer éve

 bennem van, de válaszok helyett kérdések 

kígyóznak felém, néz vissza rám egy tükörkép,

 mi nem én vagyok, farkasszemet nézek egy

 idegennel, aki szenvtelen mosollyal igéz,

 integet, de én hátat fordítok. 

A lélek bennem sírni kezd, testem fürdik hideg 

verítékben, szememen ólom nehezékek.

 A tér eloszlik, az idő nem létezik,

a hegyről legördült hitem csak illúzió. 

A kvantumelmélet rajzszögeken lóg tépett papírlapon,

 önmagam teremtményeként gondolataim szerteküldöm 

a világ minden irányába…és elborzadok. 

Látom a modern embert, a csökevényt, 

aki tudatát ráterítette a Föld pusztítására,

 próbálom manipulálni a sivár agyakat, 

jeleníteni, hogy van boldog, kiteljesedett lét, 

de falakba ütközöm, ők csak menetelnek, 

ajkukon harci induló zeng, ölni készülnek.

 A dimenzió kapukat nyit, mögötte feneketlen

 szakadékba zuhan a felsőbb síkra lépett világ.
A boldogság, a hit, a kiteljesedés még keresik egymást.

Katerina Forest: Elvágyódás

Sodródom, mint falevél, mi elszakadt

a fától, pörögve siklik a magasságból.

 Szédülve tántorgok én is a mélységbe,

 helyem keresve keserves életben.

 El kéne menni, még ma el kéne indulni,

el ebből a nyomorult világból. Fel, fel

a magas felhők felé, a szikrázó fénybe,

 és magamról leszórni a fájdalmam a földre.

Katerina Forest: Jó vagy öreglány

Személyiségünk mire kiteljesedik,
Testünk megöregszik.
Már nem érdekel az idő,
Az se, mit mutat a tükör.

Elébe állok, összenevetünk
- Jó vagy öreglány,
Csajosan vagány.
Ráncok, ősz haj?

Kit érdekel, ha szemem üzen,
Ott benn van a fény.

Gyermeki énem még bennem él.

Fájós gerincem egyenesre húzom,
Ropogós csontjaim igazítom.

Lassabban, meggondoltan lépek,
Örülök, ha az utcán végig érek.

Boldog vagyok, megelégedett,
Mert a sors hozzám kegyes,
Adott nekem hosszú életet.

Katerina Forest: Ülök a Föld tetején

Ülök a Föld tetején,

én már feljutottam. Alattam 

fortyogva gőzölög, és saját levében fő a civilizáció.

Világmegváltó üzenet mit sem ér, nem hisz benne a sok bolond.

Emberi gyarlóság, kapzsiság, amire épült, ez az anyagias világ. Kettéosztott tömeg, egyik fele nyomorog, rongyokba jár, éhezik, kenyérről álmodik. Másik fele gazdagságban, pénzt, pénzre gyarapít. Feszültség, ami robban, világvége jóslat. Nem kell ide özönvíz, se hullócsillag. Hová jutottunk, mi a legfelső fokán az evolúciónak? Összetartás, szeretet, átgondolt létforma? Hiú remény, ami elveszett. Már késő. Ülök a Föld tetején, bámulom az eget, a

lassan úszó bárányfellegeket. Lassú szárnycsapással leszáll hozzám

egy sólyom, vállamra ül, tollával hajamba borzol.

Ketten vagyunk a Föld tetején, egy földi halandó,

egy égi vándor. Alattunk fortyog,

bűzölög a civilizáció.

Katerina Forest: CANNABIS

Az éjszaka lüktető zaja, a zenétől hangos orgiák,
a kézmozdulat a lobbanó lángra, söpri a hamuját,
szórja parazsát a bódító cannabisnak. Még vasláncon
tartod a mámor megvadult ördögét, de gyengül az edzett
acél, pattogva foszlik az érc, véredben pezsgőn fut a jel,
kéjesen átölel, mindent akarsz, mindenekfelett.
A hajnal ébred a völgyben, csendfátyolt borít,
benned sírnak a hangok, elhagyják tested
a gondolatok, üres burokba zárva vergődik lelked,
mint szárnyatlan madár, majd repülésbe kezd,
magasra vágyik, fel a felhők fölé, hol dicsfényben
úszik a jövő, de a vágy sikoltva zuhan a végtelen
mélybe, idegek csomóján könnyek zuhatagja,
tisztuló tudatod mondja: Nem ezt akartam…

Katerina Forest: Valami furcsa ősz tört be hozzánk

Más ez az ősz, furcsa érzés, ahogy érkezett
kopogtatás nélkül, nyitja az ajtónk, hirtelen
hűvös lett az est. Hideg lett a lelkem tőle idebent.
Valami változott, más minden, nem készült
fel senki és semmi, hogy pihenni térjen.

Zaklatott gondolataink ébren figyelnek minden
neszre, álmaink bennünk rekedtek, talán örökre.
Félve figyeljük egymás arcát, töröljük könnyeinket,
meleg, táncoló lángokról képzelgünk, de jéghegyekbe
ütközünk. Az eső mossa az utca kövét, pocsolyákban

fürdik a tudat, nem fénylik már drágagyöngyként
a jövőnk. Az őszi eső végigsöpör a tájon, végig az egész
világon. Elidőzik a nyomor lakta sátortáborokon,
mikben halk ima száll fel az égig, hazug mesékben
fetreng ott benn a lét, vágyak, sóhajok várják a szebb jövőt.
Valami furcsa ősz tört be hozzánk, mély sóhajokkal

forgunk bűntudatunk kemény nyoszolyáján,
csak a vérhold vigyorog ránk a kinti sötét éjből.
Valami furcsa ősz ez, Istenverte ősz, ami után
ki tudja, milyen gonosz idegenként süvít be a tél.

2015. szeptember 27.

Katerina Forest: Válás

A város felett tornyosulnak
a felhők, levegőtlen a tüdőd,
nyomja a keserűség
szemedbe a könnyét.
Ma minden megváltozott.

Távol egy idegen helyen feküdt le
a gyermek, az életed.
Magányos vagy, mint még soha.
Fel-alá jársz, sír a jelen,
fáj a múlt, végtelen az alagút.

Kértelek, hogy hibáidból tanulj.
A válás már ilyen.
Rakd újra a kirakós képeket.
Középen ott legyen a gyermeked.
Vele egy új kezdet, és a végtelen.

Katerina Forest: PORSZEM

Egy kicsi porszem az vagyok,
szelek szárnyán suhanok.
Fent a magasban, esőcseppben fürdök,
lent a földön sárrá változom.
Talpad a sárba ragad,
nem mozdulsz,
mert fogva tartalak.
Csak egy porszem vagyok,
alakváltó, változó,
hol repülök, hol ragadok,
de mindenütt ott vagyok.
Tisztelj engem,
mert a Föld vagyok!
Rám taposol, döngetsz,
majd leborulsz, arcoddal érintesz,
lassan nyitott tenyeredbe veszel,
és a szelek szárnyára hintesz.

Katerina Forest :Rémálom

Ódon, sötét folyosón lidérc oson,
árnya óriásira nőve imbolyog.
A gyertyatartókban csonkig
égtek a gyertyák, fénylik, siklik
majd alszik, ellobban az utolsó
kis parázs. Sötétség ringat sikoltó
magányt, vörösbor ömlik
hófehér ruhán, levélpapíron vérrel írt
üzenet: Ne félj neked megváltód
a halál. Karmolják szakítják
lüktető szíved, hallod, hogy reccsenve
reped, patakként ömlik hidegveríték,
majd aláhúz a forgó vízörvény, mi
belőled táplálkozik.
Szemhéjad alatt reszket az ébredés

Katerina Forest: Az idő rabságában

  

Léptek koppanása csillagporos úton

az idő járja a végtelent, megy a vén kujon.

Lemaradok tőle, lépést tartani nem tudok.

Kegyetlen csuhás, nem áll meg csak szólít

hiába lassítok, ő rám festi az öregség ráncait.

Szórom magamról a tegnapot a mát,

porfelhő mögöttem a múlt, már nincs rajtam

semmi, csak hideg rázón a bizonytalanság.

Míg haladok az idő után, ő kapukat nyit

rajtuk benézve sejtem a jövőt, de testemben

nincs sok erő, hogy elhiggyem,

 fázón félve, csupaszon kiszolgáltatottan,

már nincs mitől félnem. Bársonyt borít rám

az időtlenség, a körforgás mi elmegy, az visszatér.

Arcom porcelán ráncain megpihen a fény.

A tér kitágul, az idő megáll, s megmutatja önmagát.

Visszavisz a múltba, s vállamat ólomként nyomja

újra, a lerázott ma, tegnapok a végtelen múlt súlya.

Katerina Forest: MIT ÉR AZ EMBER

Mit ér az ember, ha nincs hajléka,
ha csak a kemény föld derékalja,
takarója nagykabátja, feje alja
daróctáska, mondd mit ér !?

Mit ér az ember, ha nincs asztala,
min ott a mindennapi elemózsia,
csak annyi mi elég, ne haljon éhen,
de ha nincs... mondd, mit ér !?

Mit ér az ember, ha nincs szerelme,
ha sivár minden naplemente,
nem tépik érzelmek szívét ezerfelé,
nem ölel karja, mondd, mit ér !?

Mit ér az ember, ha nincs célja,
se hite, ha álmodni se akar
egy szebb világot, hol háza van,
fekhelye, szerelme,asztala,
... mondd, mit ér !?

Katerina Forest: Szél hátán

A szél hátán jött az erdő felől,
sodródott felém egy fekete felhő.
Sziszegett, sistergett, nyújtózott,
tekergett, szétterült az égi anomália.

Repülnék veletek, táncolnék az égen,
szabadság égetné haldokló szívem,
csak egy kis időre ott lebegne lelkem,
köztetek egységben, örök szeretetben.

Nem fájna utána, ha zuhannék a mélybe,
kősziklákon törnék, folyó vízbe hullnék.
Törött szárnyal itt lent, egy percig se élnék.