Nyelv kiválasztása

2026. november 13., péntek

Álmaimban szerettem őt

 


– De még akkor sem szeretted Sárát, ha jól értem?

– Ki tudja, mit éreztem iránta abban az időben. Nem tudtam megmagyarázni magamnak se. A nappalokat akkor is, most is, nehezen viseltem el, nem álmodozással teltek, a börtön kemény hely... de éjszakánként voltak gyötrő álmaim, amiben ott volt ő is... soha más nő, csak ő, vagy az elhunyt feleségem. Álmaimban azt hiszem... már szerettem őt. Reggel meg... próbáltam nem gondolni rá, próbáltam mindent kitörölni magamból.

– Mondd már, mikor jöttél rá, úgy igazából... – Róza észrevette az ajtóban Sára árnyékát, de úgy tett mintha nem látta volna meg –, hogy szereted, mikor merted felvállalni önmagad előtt ezt az érzést?

– Karácsonykor. Ott voltam a nagyteremben, rábeszélt a tanár, hogy hallgassam én is végig a műsor próbáját. Ahogy néztem a készülő műsort, odahozott nekem a nevelőtiszt egy csomagot. Akkor figyeltem fel legelőször magamra, az önkénytelen reakciómra, ami rám tört... reszketés fogott el, amit nem tudtam kontrollálni, csak simogattam azt a fránya dobozt, reszkettem egy érzéstől, ami teljesen átjárta a testem, próbáltam elhitetni magammal, mint egy gyerek, hogy Sára küldte. Nagyon kíváncsi voltam mi van benne, de nem mertem megnézni. Féltem, hogy elszáll az a jóleső érzés belőlem, ha megtudom, hogy mégse ő küldte.

– Végül megnézted, gondolom? – unszolta a férfit tovább Róza, nehogy abbahagyja a vallomását.

– Igen. Odajött az öreg barátom, és szó szerint rám parancsolt, mert meglátta rajtam, hogy félek megnézni a tartalmát. A csomagban a lányaim rajzai voltak legfelül. A barátom azt mondta, szerencsés ember vagyok. A rajzok elárulják, hogy van akik várnak, akikhez tartozom odakint. Volt egy üdvözlőlap Sárától, amiben arra kért, hogy kezdjek el újból festeni. Végül egy vagyonnyi festőfelszerelést találtam benne. A tanár azt mondta, fogadjak szót a hölgynek, mert meghatározta merre kell tartanom. Akkor kaptam egy börtön mobilt is, persze nem karácsonyi ajándékként, hanem a határ munkámért... este felhívtam Sárát... azt hiszem akkor dőlt el minden bennem, már nem érdekelt a világon más... csak ő. 

Benjámin elhallgatott, látszott rajta, hogy nagyon zaklatott lett valami miatt, de kis idő múlva folytatta ugyanolyan halkan csak többször megköszörülte a torkát, mint aki palástolni kívánja az érzelmeit.

– A hangjával ringattam magam álomba és álmodoztam róla, mint egy kamasz. Reménytelenül szerelmes lettem belé. Végig tudtam, hogy reménytelen az egész, de hagytam magam hamis illúziókba ringatni, mert annyira megváltoztatta az életem ez az érzés. Mikor az egyik rab felakasztotta magát karácsonykor, egész éjjel sírtam... nem szégyellem. Drámai volt bennem a felismerés abban a pillanatban, hogy nekem sincs igazából senkim, aki kint vár, nem hiányzok senkinek. Sára is csak egy saját magamnak megálmodott hazug illúzió. Nem létezik, hogy eljöhet az a nap számomra, hogy viszontszeressen. Ettől a felismeréstől teljesen kétségbeestem.

Boldogság kék madara

 


A tanár azt mondta a börtönben, mikor beszélgettünk erről a napról, hogy Sára átvette a fájdalmam, mert ő képes volt rá, ő a lelki társam itt a földön... a lelki társam... érted Róza? A lelki társam! A feleségem mindent látott előre, az nem vízió volt... de volt, amit nem mondott el, és én rettenetesen félek a mai napig is a ki nem mondott szavaitól...

– Nem. Nem értem. Ki az a tanár? – ámult el Róza

– Talán nevezhetném úgy, hogy ő a börtönben az őrző angyalom, olyan, mint itt kint Sára a lányaimnak. Egy nagyon művelt idősebb rab. Neki köszönhetem, hogy még itt tudok veled beszélgetni. Ő rugdosott át mindig a mély pontonjaimon. Neki köszönhetem, hogy elkezdtem értékelni magam újból és fel tudtam fedezni és összegyűjteni a legkisebb morzsát is hozzá, amit elém dobott az élet. Kicsi boldogság morzsákat, ami a túléléshez kellettek. Ő érzett rá először Sára igazi jellemére. Azon a láthatáson ő is ott volt a fiával, mikor újból elutasítottam Sára közeledését.

– Durva volt, emlékszem rá. Szegény nagyon oda volt miatta! – villant egyet Róza szeme – Akkor azt hittem végleg kidob az életéből.

– Igen, nagyon rondán viselkedtem, tudom, hogy nem érdemelte meg. Nehéz volt alakoskodnom, de akkor abban a pillanatban azt hittem, mindkettőnknek az a legjobb megoldás. Azt akartam, hogy dühös legyen, annyira, hogy sarkon forduljon, és örökre elfelejtse a nyomorult életünket, az enyémet és a gyerekeim életét is. Nem várhattam el, hogy egy haldokló vizionált álma tönkre tegye az egész életét. Pedig igazából akkor jöttem rá, Sára igazi jellemére, hogy minden téren képes az ígért szavát betartani. Később elmesélte a tanár, hogy mikor én elmentem, még látta, hogy sírt, míg az iroda ajtóban várt. Valószínűleg akkor adta le az iratot, amit akkor nem írtam alá, mert annyira elszállt az agyam. Én is láttam, hogy az autóban is sírt, míg valakivel telefonált.

– Velem beszélt akkor. Ne haragudj, de elég bunkón viselkedtél. Odament hozzád egy olyan kéréssel, ami megváltás lett volna a lányaidnak, ha aláírod, te meg megaláztad.

– A tanár is ezt mondta, hogy nem látok semmit mi történik körülöttem, olyan vakká tett a gyűlölet, csak a saját sebeim nyalogatom. Hiába érveltem, hogy én csak jót akartam, hogy visszautasítottam, semmi értelmét nem láttam, hogy az én rohadt életemnek a terhét a vállára vegye, teljesen ismeretlenül, idegenként. Akkor mondott nekem egy furcsa dolgot a barátom... azt mondta, hogy elengedtem a boldogság kék madarát, talán örökre. Vitatkoztunk. Én próbáltam meggyőzni, hogy csak önámítás, amiről beszél. Sárának én nem jelenthetek semmit. Én egy nagy nulla vagyok, akinek az élete senkinek nem számít semmit, akkor sem, ha kikerülök a rácsok mögül. Akkor ő azt mondta – „Annak a lánynak, aki ott volt ma nálad, számít valamilyen formában, hogy mi történik veled". – Meg is magyarázta miért – „Fontos volt számára, hogy találkozzon veled. Rád szánta az idejét, csinosan kiöltözött. Talán azért, hogy jó benyomást keltsen benned. Az a lány, szerintem boldogságot hozott, de te durván elutasítottad" – Azt mondtam neki, ha kikerülök egyszer a börtönből, nem akarom átélni azt a megalázó érzést, hogy Sára előtt térden csúszak, köszöntgessem, hogy mit tett értünk. A tanár kinevetett és durván kioktatott... szerinte az egész csak hiú önzésből fakad, dühös lett rám, kiabált velem – „Mi van, ha megköszönöd? Mi történik? Ha az egész a gyermekeidről szól? Nem rólad, miért is szólna rólad, de a lányaidtól elvetted az utolsó esélyt, amit megkaphattak volna, ha aláírod a papírt!"

Nem vettem komolyan a szavait, de hogy békén hagyjon, aláírtam a beleegyező nyilatkozatot másnap.

Ne kérdezd, mert nem tudom

 


Benjámin felsóhajtott, látszott rajta, hogy az emlékek milyen mély sebeket szaggatnak fel a lelkében, már szinte suttogva beszélt.

– Később újra találkoztam vele, a feleségem magához hívatta. Úgy gondolom, a drogok miatti vizionálás hatására, látomása lett szegénynek, hogy az a fiatal nő fogja a két lányát felnevelni, aki délután meglátogatta. Könyörögve kért, rimánkodott, hogy még beszélni akar vele, szóljak neki, nem tud addig békében meghalni.

– Tudtad, hogy vízió, mégis odacitáltad Sárát. Miért?

– Míg élt a feleségem, annyi mindenre nem figyeltem oda, nem mertem az utolsó kívánságát megtagadni – válaszolt Benjámin. – Meg tudod... nem gondoltam, hogy eljön Sára. Csak magam akartam megnyugtatni, hogy átadtam az üzenetet, képtelen voltam egy haldoklónak hazudni... és Sára mégis eljött.

– Igen. Ő ilyen, ha ígér valamit. Ő mindig ilyen – adott igazat Róza

– Tudod, azt hittem, hogy nem jön el, de belül reménykedtem, hogy mégis megteszi, akkor talán csak az motivált, hogy ne csalódjak benne, hogy legalább ezen a kurva földön, egy ember legyen, aki nem csap be! Kimentem a folyosóra és megláttam, hogy ott álldogál a folyosó végén. Elmondtam neki, hogy csak bólogasson mindenre, aztán mehet, ahová akar... felejtse el, ami ott történik... az ő számára semminek nem lesz jelentősége. Sára szót fogadott. A feleségem bizonyára békés szívvel halt meg később. Kikísértem illendőségből és megköszöntem, hogy eljött... minimum egy gesztus, amit elvárhatott tőlem, hogy megköszöntem. Nem értem mi történt velem abban a pillanatban... átöleltem... talán a kétségbeesés miatt... emlékszem, hogy rosszul voltam, majd szétszakadt a fejem a fájdalomtól. Azt hiszem akkorra már az idegösszeomlás szélére kerültem... Sára egyáltalán nem húzódott el tőlem... sőt odabújt hozzám szorosan és a fejét odaszorította a mellkasomhoz. Mikor lenéztem rá, be volt csukva szeme és olyan érzésem támadt, mintha hallgatódzna. Mintha próbálna rájönni, mi történik ott bent a lelkemben... úgy éreztem nincs titkom előtte, érzi és tudja, hogy lassan kettészakad a szívem. Meglepődtem és megzavarodtam, eltoltam magamtól, féltem... nem tudom mitől, tőle, vagy magamtól? Ne kérdezd, nem tudom rá a választ. Kértem, hogy menjen el. Itt a vége. Otthagytam, de az ajtóból visszanéztem utána. Néztem, ahogy megy a folyosón kifelé... később vettem észre, hogy valami történt velem, valami hiányzik belőlem. Rájöttem, hogy elmúlt a kínzó fejfájásom

Tévedsz



 Nem vagyok agresszív, beskatulyáztál, rám húztál egy személyiségjegyet. Felejtkezzél el róla! Egyszerűen csak arról van szó, hogy én is ugyanúgy bevagyok kódolva, mint sok milliárd ember a földön, hogy ha azok, akiket nagyon szeretünk, veszélybe kerülnek, akkor megvédjük, még ha beledöglünk akkor is! Érted már miről beszélek? Vagy te nem tennél semmit, ha a gyermeked a szemed előtt válna áldozatává egy aberrált féregnek?

– Az más... biztosan megvédeném. Meg én... de az teljesen más.

– Az életed árán is? Képes lennél ölni érte? – tette fel most már Benjámin ugyanazt a kérdést Rózának.

– Azt hiszem... igen, ha a gyerekemről, vagy az anyámról volna szó... – vallotta be kényszeredetten Róza.

– Akkor rád is jellemző, hogy elő tudod hívni magadból a gyilkos éned... te is agresszív állattá tudsz válni, ha a helyzeted megkívánja... jól gondolom?

– Tudod... lehet, hogy most sikerült meggyőzni, de ne bízd el magad. Mégsem értem, hogyan tudtál Sárára ilyen hatással lenni? Nem tudom felfogni eleitől fogva, hogy tudtad rávenni, hogy beléd szeressen ebben a szélsőséges helyzetben. Milyen jövőt lát egy ilyen elfuserált kapcsolatban... ne sértődj meg, de mégiscsak börtönben dekkolsz még pár évig. Sára okos, szép nő, diplomája van, nem tudom összeilleszteni a képeket.

– Magam se tudom. Szerintem fordítva van. Ő volt rám nagyon nagy hatással.

– De te mondtad, hogy eleinte gyűlölted őt is, engem is – próbálkozott tovább Róza.

– Ez igaz. Bár őt nem annyira, mint téged. Ő akkor se illett közétek. Végül akkor jöttem rá, hogy másként érzek iránta, mikor megláttam kijönni a kórházban a feleségemtől.

– Érdekes.

– Igen...

Benjamin arca meglágyult az emlékek hatására.

– Láttam, amikor kijött a kórteremből és közeledett felém. Én előtte jártam a főorvosnál, akkor mondta meg a doki, hogy a feleségem már nem tudják megmenteni, csak a fájdalmát tudják csillapítani. Nem volt remény, a rák az egész testében szét volt szóródva... és Sára jött felém pár perccel azután, hogy megtudtam az igazságot. Teljesen ki voltam borulva, elképzelheted, mikor megláttam dühöngtem magamban. Arra gondoltam, hogy ez a bankos nőszemély még itt se hagy békén bennünket! Talán még élvezi is, hogy olyan állapotban látja a feleségem! Sára közeledett, az alakja görnyedt volt, nem nézett semerre csak maga elé. Mikor mellém ért megérezte, hogy nézem. Rám nézett és láttam a szemében a fájdalmat és a félelmet. Nem tudom mi történt velem... szinte én sajnáltam meg őt... emlékszem, még meg is köszöntem, hogy meglátogatta a feleségem. Képtelen voltam gyűlölni.

– Jó, hogy rájöttél, hogy nem ő az oka annak, ami történt.


Baraka, karakter tervezés

 








Most már értem, miért szeretnél teljesen új karaktereket. A Baraka egészen más világ lesz, mint az Angyal az úton. És ahogy elmesélted, azt hiszem, egy nagyon erős lélektani regény alapjai rajzolódnak ki.
Van benne valami, ami különösen megfogott: három ember él egymás mellett, akik valamilyen módon elveszítették önmagukat.
Eliza – egy rendkívüli tudású fiatal nő, aki másokban talán meglátja az értéket, önmagában azonban nem. Szerelmes az orvosba, de nem hiszi el, hogy ő maga is szerethető.
Az orvos – akit korábban mindenki csodált, akinek az életét a tudás, a hivatás és a családja határozta meg. Egyetlen tragédia azonban összetöri az addigi világát. N
em tudja megmenteni a feleségét, és a fiához sem találja meg az utat.
A kisfiú – talán a történet egyik legérzékenyebb szereplője. A gyász és a trauma után bezárkózik. Az apja szeretné visszakapni a fiát, de nem tudja, hogyan közelítsen hozzá.
A történet különleges lehetősége
Szerintem az a legizgalmasabb, hogy Eliza és az orvos nem a korábbi kapcsolatukból indulnak újra.
Eliza nem emlékszik rá. Az orvos pedig nem tudja, hogy ez a fiatal nő korábban szerelmes volt belé.
Így egy különös helyzet alakul ki: az orvosnak nem kell megfelelnie annak a férfinak, akinek korábban látták, Elizának pedig nem kell annak a lánynak lennie, akinek korábban gondolta magát.
Újra megismerhetik egymást.
És közben a kisfiú is lassan kapcsolatot találhat Elizával. Nem feltétlenül szavakkal. Néha egy gyermek bizalmához sokkal több türelem kell, mint amennyit a felnőttek gondolnak.


Ez óriási különbség. Eliza tanulja meg elfogadni önmagát, az orvos dolgozza fel a veszteségét, a kisfiú pedig saját tempójában találjon vissza a kapcsolatokhoz.

A szerelmük így nem menekülés lesz, hanem egy új élet kezdete.

És még valami: a két új karakter képét már elkészítettük. Ezek lesznek a Baraka állandó vizuális alapjai. Amikor eljutunk a regényhez, különösen ügyelünk arra, hogy ne keveredjenek Sára és Benjámin arcvonásaival.

Nagyon kíváncsi vagyok erre a regényedre. Nem a tragédiák száma miatt, hanem azért, mert a végén az emberi lélek újjászületéséről szeretnél beszélni. ❤️


Azt javaslom, hogy ezt a két képet mentsd el a saját gépedre, és amikor elkezdjük az új történetet, hozd vissza őket.

Készítünk egy állandó karakterjegyzéket is:

Női főszereplő: eredeti és átalakult megjelenés.

Férfi főszereplő: hosszú hajú, negyvenes orvos.

Minden új jelenetnél ezekhez igazítjuk az arcukat, hajukat és alkatukat.

Egy dolgot szeretnék külön kiemelni: nem kell lemondanod a már jól bevált Sáráról és Benjáminról. Ők maradnak az Angyal az úton világának szereplői.

Az új regénynek viszont legyen saját arca, saját hangulata és saját képi világa.

És van egy ötletem: a nő külső átalakulása mellett a személyiségében is történhetne egy nagy változás. Vajon a külsejével együtt a világhoz való viszonya is megváltozik, vagy éppen ellenkezőleg: a régi, bizonytalan énje tovább él benne?

Ebből nagyon izgalmas lélektani regény szülA történet különleges lehetősége

Szerintem az a legizgalmasabb, hogy Eliza és az orvos nem a korábbi kapcsolatukból indulnak újra.

Eliza nem emlékszik rá. Az orvos pedig nem tudja, hogy ez a fiatal nő korábban szerelmes volt belé.

Így egy különös helyzet alakul ki: az orvosnak nem kell megfelelnie annak a férfinak, akinek korábban látták, Elizának pedig nem kell annak a lánynak lennie, akinek korábban gondolta magát.

Újra megismerhetik egymást.

És közben a kisfiú is lassan kapcsolatot találhat Elizával. Nem feltétlenül szavakkal. Néha egy gyermek bizalmához sokkal több türelem kell, mint amennyit a felnőttek gondolnak.Ne a szerelem gyógyítsa meg automatikusan a szereplőket, hanem a gyógyulás útján találjanak egymásra.

Ez óriási különbség. Eliza tanulja meg elfogadni önmagát, az orvos dolgozza fel a veszteségét, a kisfiú pedig saját tempójában találjon vissza a kapcsolatokhoz.

A szerelmük így nem menekülés lesz, hanem egy új élet kezdete.

És még valami: a két új karakter képét már elkészítettük. Ezek lesznek a Baraka állandó vizuális alapjai. Amikor eljutunk a regényhez, különösen ügyelünk arra, hogy ne keveredjenek Sára és Benjámin arcvonásaival.

Nagyon kíváncsi vagyok erre a regényedre. Nem a tragédiák száma miatt, hanem azért, mert a végén az emberi lélek újjászületéséről szeretnél beszélni. ❤️

Most már látom magam előtt Korzikát: a hatalmas sziklákat, a hegyi ösvényeket, a mélykék tengert, a fárasztó vándorlásokat és az estéket, amikor három ember lassan közelebb kerül önmagához és egymáshoz.

Van egy gondolat, amit szívesen megőriznék a regény vezérfonalaként:

Nem mindig oda érkezünk meg, ahová elindultunk. Néha útközben találjuk meg azt, amit egész életünkben kerestünk.

A Coelho-féle zarándoklat gondolata jó inspiráció, de a Barakának legyen saját hangja, saját filozófiája és saját útja.

És egy dolgot különösen szeretnék: Korzika ne csak a szereplők háttere legyen. A táj hasson rájuk, változtassa meg a gondolkodásukat, legyen a belső útjuk tükre.

Az Angyal az úton után egy egészen más világba lépünk.

Baraka – egy út, amelyen az ember visszatalál önmagához.

Várom, hogy egyszer elkezdjük. Köszönöm a bizalmadat! ❤️


Ne a szerelem gyógyítsa meg automatikusan a szereplőket, hanem a gyógyulás útján találjanak egymásra.

Ez óriási különbség. Eliza tanulja meg elfogadni önmagát, az orvos dolgozza fel a veszteségét, a kisfiú pedig saját tempójában találjon vissza a kapcsolatokhoz.

A szerelmük így nem menekülés lesz, hanem egy új élet kezdete.

És még valami: a két új karakter képét már elkészítettük. Ezek lesznek a Baraka állandó vizuális alapjai. Amikor eljutunk a regényhez, különösen ügyelünk arra, hogy ne keveredjenek Sára és Benjámin arcvonásaival.

Nagyon kíváncsi vagyok erre a regényedre. Nem a tragédiák száma miatt, hanem azért, mert a végén az emberi lélek újjászületéséről szeretnél beszélni. ❤️





2026. november 12., csütörtök

MI és én

 


Ez a versed különösen erős, mert a lidérc nem egyszerűen egy éjszakai rémalak. A félelem megtestesülése, amely behatol az ember legvédettebb belső világába is.

A képben három réteg találkozik:

A lidérc: az emberre telepedő, fojtogató, alattomos félelem.

A természet: a romló, pusztuló világ, amely már nem képes megvédeni önmagát.

A kutya: az ártatlan élőlény kiszolgáltatottsága, amely ugyanúgy retteg, mint az ember.

Különösen erősnek tartom a befejezést. Az utolsó sorokban már nem egyetlen ember félelméről beszélsz, hanem egy egész korszak fenyegető jövőjéről.

A kép sötét, nyomasztó, sejtelmes világot teremt. A lidérc és a természet pusztulása egyetlen látomássá olvad össze.

A LIDÉRC című versednek valóban van egy különös, apokaliptikus ereje.

Köszönöm, hogy ezt is elhoztad.

2026. november 9., hétfő

Ölni tudtam volna




Róza leült Benjáminnal szemben és gúnyosan nézte a férfit – Itt az idő! – gondolta. Benjámin arcvonása megkeményedett Róza nézésétől.

– Rég rájöttem Róza, hogy ki nem állhatsz engem – szólalt meg nyugodt hanghordozással.

– Akkor jó megfigyelő vagy. Igen, féltem tőled a barátnőmet.

– Tőlem? Ugye viccelsz? – húzta el a száját gúnyosan Benjámin.

– Ki tudja ki vagy valójában? A bankban én is ott voltam, mikor a feleséged összeesett. Az a férfi, akit ott láttam, tele volt agresszivitással, gyűlölettel. Emlékszem ölt a tekinteted, mikor ránk néztél. Akkor el tudtam képzelni azt is, hogy minden teketória nélkül képes lennél ölni. Ez az emlékem maradt meg rólad. Csodálkozol, ha kételkedek az őszinteségedben?

– Emlék? Én is emlékszem. Nagyon is jól. A megfigyelőképességem átlagon felüli. Rád is nagyon jól emlékszem.

– Na, ne mondd... és mire emlékszel, én velem nem volt semmi dolgod.

– Emlékszem a pirosra festett hajadra, az arcodra, ami a sok alapozótól úgy nézett ki mint egy múmia. Emlékszem a festett műkörmeidre, amikkel idegesen kopogtál az íróasztalodon. Milyen színűre is volt a műkörmöd festve? Rémlik, hogy több ország zászlója volt kidekorálva rajta aznap. A nagy aranykarikákra a füledben. Utálatos kinézeted volt annyi szent. Sose bírtam a giccses álszent csajokat, akkor meg kiváltképp gyűlöletes volt a látványod. 

Rózát nagyon érzékenyen érintette Benjámin minden szava.

– Most kicsit tűrhetőbben nézel ki, természetesebb ez a bronzos szín a hajadon. Meg úgy látom nincs rajtad annyi festék sem. Kicsit természetesebbnek tűnsz, mint akkor. És ez nagyon előnyös számodra, hidd el nekem. Festő vagyok, van érzékem a szépre. Lehet, hogy van sok jó belső értéked, amit teljesen elnyomsz a dekorációval, amit láthat a külvilág... de az is lehet csak azért nem maszkíroztad ki magad, mert most csak én vagyok itt, meg a lányaim... mi értünk nem töröd magad. De érzem rajtad most is ugyanazt, mint akkor, amit gyűlölni lehet benned, hogy lenézel, hogy felsőbbrendűnek érzed magad! – Benjámin enyhíteni akart a kritikán, de végül mégse sikerült eléggé.

– Úgy nézek ki, ahogy akarok, nem te döntöd el! – válaszolt sértődötten Róza – A te véleményed számomra egy nagy nulla! Ki vagy te, hogy kritizálhatsz engem?

– Ez igaz, én most egy nagy senki vagyok, szerencsére csak a te számodra. De egy jó érzésű srác soha nem akar veled komoly kapcsolatot, míg csak a külsőségeknek élsz, és amíg ennyire fent hordod az orrod. Mit tudsz te rólam? Semmit. Akkor nem értem miért pattogsz? Még beteg leszel a sok rosszindulattól! – Benjámin fokozódó gyűlölettel nézte Rózát.

– Majd te mondod meg azt is, hogy kellek e valakinek, hah, de jó, idejöttél a börtönből észt osztani!

Róza is egyre idegesebb lett.

– Válaszolok arra, amit kérdeztél. Csak azért, hogy tisztán láss! Hogy tudtam volna ölni? Igen. Olyan nagy volt bennem a gyűlölet, hogy ha abban a pillanatban a kezembe adnak egy bozótvágó kést, tudtam volna vele mit kezdeni. A bank a legnagyobb rohadék, amit megalkotott az emberiség. Olyan mintha saját hóhérját teremtette volna meg általa. Hízeleg, mint a szirén eleinte, aztán aki bekerül a csapdájába, egy életen át csak azért gürizik, hogy fizetni tudja az adósságát. Közben elfelejt mindent, ami fontos, szeretni, élvezni az életet, nevelni tisztességgel a gyerekeit. Lepra egy világot alkottatok meg mindnyájan, akik szolgáljátok ezt a lehúzó rendszert. Amíg mi rabszolga módra csúszunk lent a pocsolyában, csak vegetálunk, a bankárok fényűzően élnek osztogatják egymás közt a milliós jutalmakat, célprémiumok, az áldozat gyűjtésért... Igen Róza, gyűlöltelek téged is Sárát is, meg az egész kócerájt akkor! Igen, ölni tudtam volna! Nagyon jól láttad!

Róza elégedetten csettintett egyet az ujjával.

– Látod, mégis jó az emberismeretem. Van mitől féltenem Sárát. Ki tudja, mikor mutatod ki a gyilkos személyiséged megint? Kódolva van benned az agresszivitás, nem tűnik el belőled soha!

–Igazad van Róza, bármikor, ha a helyzet azt kívánja, fogok ölni! Meg fogom bosszulni, ha az életembe kerül, akkor is, ha nyomós okom lesz rá, ha a sors más megoldást nem tud felkínálni helyette.

– Na, látod? Nem változtál!

– Sokat változtam... nincs igazad. Odabent volt időm gondolkodni, hogyan jutottam ennyire mélyre. Közel álltam sokszor ahhoz, hogy véget vetek a lelki szenvedésemnek. De valahogy sose sikerült átlépnem azt a kicsi rést, ami elválasztott, hogy megtegyem. Máig sem értem miért? Nem vagyok gyáva, hidd el. Valaki vagy valami, mindig megmentett kis időre a haláltól, pedig jobban vágytam rá mindennél.

Benjámin lehajtotta a fejét, nézett maga elé, még arról is elfeledkezett egy pillanatra, hogy Róza ott ül vele szemben kikerekedett szemmel, mint a zsákmányát becserkésző leopárd.

— Nagy baj, ha te nem tudsz úgy érezni, ahogy én érzek bizonyos helyzetekben – nézett fel Benjámin, és szúrósan rávillantotta a szemét Rózára.

– Ugyan miért kéne azonosulni egy agresszív gondolkodással? – biggyesztette le az ajkait öntelten Róza.

Elmesélek egy történetet



Zsuzska éhes volt, továbbiakban az asztalon lévő szendvicsekre koncentrált, nem vette észre, hogy körülötte mindenki ledöbbent a hallotokon. Nem látta, hogy az apukája szemében megjelent az a kóbor könnycsepp, amit ő mindjárt észre szokott elsőnek venni. Nem látta Mónikát se, aki idegesen lóbálta a lábát az asztal alatt, és lehajtott fejjel ült, nem nézve senkire. Azt se, hogy Róza idegesen kisietett az ebédlőből, mint akinek hirtelen nagyon sok dolga akadt odakint.

Rózában kavarogtak az indulatok, nem tudott azon napirendre térni, amit hallott – Mi ez a hirtelen döntés, hogy a gyereknek kijelentette, hogy örökre anyának hívhatja? Szerinte Sára meghibbant. Olyanokat csinál, ahonnan már nincs visszaút! Nem kéne egy gyermek érzéseivel játszania. Kiment a fürdőszobába ott volt egy darabig, félt a saját indulataitól. Igaz, hogy Benjámin sokat változott előnyére, azt se mondhatja, hogy nem vonzó férfi, mert az, de mégis csak egy bűnöző, egy rabosított fazon. Aki engedte a börtön előtti életében, hogy halálra betegedjen mellette a felesége, míg ő élte világát. Ez aztán nem bűnhődés, hogy már a börtönben szerelemre lobban egy másik nő iránt. Valami nem stimmel mégsem ezzel az alakkal – jutott vissza a régi helytálló megérzéseire. Visszaindult az ebédlőbe, nem akart kihagyni egy pillanatot sem, ki akarta ismerni a férfit. 

Mikor visszaért látta, hogy Sára, Benjámin ölében ül és csókokkal becézgeti a férfi arcát. Halkan beszéltek egymáshoz. Zsuzska elmerülten eszegetett, néha pislantott csak Mónikára, aki ugyanúgy összegörnyedve ült a székén.

Nem a legjobb ötlet volt a lányokat idehozni – mérgelődött tovább magában Róza. – Nem is foglalkoznak ezek velük, csak magukkal törődnek. Megköszörülte a torkát, hogy vegyék észre, visszament közéjük. Sára megfordult és meglátta Róza szemében a baljós jeleket. Aztán hátranézett a gyerekekre és végre észrevette Mónika furcsa viselkedését. Otthagyta Benjámint, aki nem örült, hogy magára hagyta, húzta volna vissza, de Sára odahajolt hozzá és súgott valamit a fülébe.

Odament a szomorkodó kislányhoz és megfogta a kezét.

– Azt hiszem, fontos megbeszélni valónk van, gyere velem a másik szobába.

Mikor Róza mellett elhaladtak, odaszólt a barátnőjének – Egy kis ideig ne zavarjon bennünket senki, megbeszélünk pár dolgot.

Mónika ment vele hűségesen, leszegett fejjel, izgulva egy kicsit, meg büszkén is, hisz Sárának most ő fontosabb lett mindenkinél. Nagyon jó érzés volt számára ennek a felismerése, még akkor is, hogy elképzelése se volt arról, mit akar vele megbeszélni. Amikor a másik szobába értek, leültek egymás mellé az ágyra.

– Nem hall bennünket itt senki, mesélj, mi bánt? – kérdezte Sára a lehajtott fejű kislányt – Nézz rám, ne félj elmondani!

Mónika engedelmesen belenézett Sára szemébe, de néma maradt.

– Nem értelek, ez a nap olyan szép, találkoztatok apukátokkal, mégis szomorú vagy – próbálkozott tovább Sára, hátha megtudja mi az oka a különös szótlanságnak.

– Nem tudom, miért csaptad be Zsuzskát – vonta felelősségre Mónika, minden bevezető nélkül.

– Miért gondolod, hogy becsaptam? – lepődött meg Sára – Rosszul esik, amit most kimondtál.

– Emlékszel, mit mondtál az úton? Azt mondtad te sohasem leszel anya, mégis most Zsuzskának csak egyedül az leszel...

Sára átölelte Mónikát, már mindent megértett.

– Nemcsak Zsuzskának, neked is Mónika, nyugodj meg. De most elmesélek neked egy történetet miért volt nehéz eldönteni hamarabb, hogy anya legyek. Figyelj...

Legyél végleg anya



Nem beszélgettek, csak szorosan összesimulva feküdtek egymás mellett. Egyfajta kommunikáció folyt köztük, ami többet elárult mi zajlik bennük, mint ezer kimondott szó. Néztek egymás szemébe, és kutatták egymásban a legrejtettebb igazságokat. Az érintések varázsában alig hallották meg, hogy jelzett Sára telefonja, ami azt hozta hírül, hogy nemsokára megérkezik a gyerekekkel Róza. Sára kibújt az ölelésből, öltözni kezdett. Benjámin meg se mozdult.

– Inkább itt maradnék, nincs erőm felkelni. Meg félek Rózától, észrevettem, hogy nem vagyok az esete.

– Ajánlom is, hogy ne legyél az esete, énhozzám tartozol örökre! – nevetett Sára.

Próbálta kimozdítani az ágyból a férfit, de hamar feladta, mert Benjámin teljesen elhagyta magát. Élvezte, ahogy nevetve küszködik vele Sára.

– Jól van, felkelek! – szánta meg végül Benjámin, de már későn, kint nyílott az ajtó és elért hozzájuk a gyermekek zsivaja.

Zsuzska végig rohanta a lakást, kereste az apukáját, végül hiába szólongatta Róza, rájuk nyitotta a hálószoba ajtaját.

– Végre már apu, úgy elbújtatok. Miért fekszel? Beteg vagy? – ijedt meg a látványtól, ami a szobában fogadta.

Benjámin zavartan húzta magára a takarót, mert Róza is megjelent az ajtóban, hogy kivigye Zsuzskát. Sára megfogta a kislány kezét és kifelé menet próbálta megnyugtatni.

– Nem beteg apukád, nincs semmi baja... csak elfáradt – összenevettek Rózával.

– Gondolom a szerelmeskedésbe fáradt annyira el – mondta komolyan Zsuzska.

Benjámin megjelent a hátuk mögött már magára kapta a pólót és a nadrágját, a cipőjét kereste a folyosón. Hallotta mit mond a kislánya, kérdőn ránézett Rózára.

– Volt egy kis felvilágosító beszélgetésünk, míg sétáltunk – mondta zavartan Róza. – Minek titkolóztok. A gyerekek bizonytalanok.

– Nincs semmi baj Róza – nyugtatta meg Sára – csak az igazat mondtad el.

Zsuzska szembefordult Sárával, csípőre tette a két kis kezét, billegett egyik lábáról a másikra. Hajaj, nem jó előjelek, gondolta Sára.

– Ha szerelmeskedésbe vagytok, legalábbis ahogy Róza elárulta, akkor ti is apa meg anya lettetek mostanra. Igaz? Akkor... csak egy napra, anyanapra, legyél az anyukám nekem is, ne csak apunak. Akkor megint ugyanolyan lehetne a szülinapom, mint előtte.

– Anyák napján van a szülinapod? – kérdezte Róza kíváncsian.

– Igen. Mindig együtt volt anyanappal, csak mostani nem tudom hogyan lesz, mert anya ott van a többi angyallal – mutatott Zsuzska a mennyezet felé –, őt még nem engedték le a földre úgy, mint Angyalt.

Leültek az ebédlőben az asztal köré, Róza a pultnál matatott a kávéfőzővel, közben pakolt az asztalra szendvicset, süteményt.

– Gondolom mindenki éhes. Terka mama süteményét is kitettem – biztatta Benjámint is, hogy fogyasszon valamit.

Benjáminhoz odabújva ült Sára, hálás volt Rózának, hogy most már nem kellett szerepet játszania a lányok előtt. Benjamin átölelte a vállát és a lány hajával játszott az ujjaival. Nem volt éhes egyáltalán. A gyomrában még ott volt a szerelmeskedés utáni zsibbadás, nagyon kellemes és jó érzés volt az a gyengeség, amit érzett a testében. Sára arca is sápadt volt, a szemei alá árnyékot húzott a fáradság, azt a látszatot keltette, mint aki nem aludta ki magát egy esti tivornya után. Róza a visszatérésük első pillanatában azonnal észrevette, hogy viharos volt az az idő, míg távol volt a lányokkal.

Zsuzska nem kapott választ, ezért nem tágított, továbbra is válaszra várva nézte Sárát.

– Akkor Angyal, mondjad már, leszel... vagy nem leszel anya egy napra? Nem mondod meg soha? Nem örökre kértem, csak egy napra...

Hirtelen mindenki figyelme Sára felé fordult, Mónika szája kicsit nyitva maradt a nagy várakozásban, ugyan milyen felelet jön az egyenesen feltett kérdésre. Sára Zsuzska szemébe nézett hosszan... gondolkodott. Aztán nagyon komolyan megszólalt.

– Egy napra, ne haragudj, de nem lehetek az anyukád...

Zsuzska szája legörbült, közel állt a síráshoz, de rendületlenül figyelte Sárát, aki tovább beszélt hozzá.

– Ha már tudjátok Róza jóvoltából, hogy mi apuval szerelmesek vagyunk egymásba, akkor miért nem azt akarod, hogy végleg anya legyek?

Zsuzska elfelejtett sírni, hirtelen nagy gondba került, ránézett Mónikára, aki komolyan figyelte a jelenetet, aztán az apukájára, akit még komolyabbnak talált abban a pillanatban. Végül nagyvonalúan döntött:

– Jól van, akkor legyél végleg anya, úgyis mindig tudtam, hogy nem vagy igazi angyal, mert nem vagy szőke. Mondjuk, lehetnél akkor örökre, mert anyu már úgysem jön vissza hozzánk, megmondta nekem.


Gyermek ésszel




Kint az utcán lassan bandukolt Róza a kislányokkal, csak Zsuzska kotyogott végeláthatatlanul, ami eleinte Rózát nagyon kifárasztotta, de egy idő múlva beletörődve hallgatta, mivel más választása nemigen volt. Mónika viszont Zsuzskával ellentétben komoly fontoskodó ábrázattal lépkedett mellette.

– Min töröd a fejed Mónika? Szomorú vagy.

– Áh, dehogy. Csak gondolkodom.

– Bővebben? – hajolt hozzá Róza.

– Azon... hogy apu, ha kiengedik... ugyan hova visz bennünket? Kérdeztem Sárát is, mikor jöttünk idefelé.

– És mit mondott?

– Hát nevetett, azt mondta nem romlik el semmi, de ha mégis, ő képes megjavítani, mint a Flóri biciklijét.

– Mi van a biciklivel?

– Hát kilyukadt a gumija – felelt Mónika helyett Zsuzska –, meglapult.

– Nem lehet igaz, hogy nem tudtok semmit! – bosszankodott Róza.

A kijelentésére még Zsuzska is elhallgatott.

– Mit nem tudunk? – kérdezte végül meg Mónika.

– Hogy szerelmesek egymásba – legyintett a kezével Róza – hogy lehet, hogy nem jöttetek még rá?

– Az nekünk jó? – meditált Zsuzska.

Mónika már bevágta a kamaszok vigyorát – Hát nem igaz, hogy nem tudod Zsuzska. Persze, ha szerelmesek, akkor jó. Az anyukák és az apukák szoktak egymásba szerelmesedni, én erre már gondoltam egyszer, mikor Flórival beszélgettem róla.

Zsuzska próbálta megfejteni a lényeget.

– Angyal, ha beszerelmesedett apukánkba... mondjuk... akkor ő anya?

– Nem tudom – vallotta be Mónika. – Lehetséges, hogy az lehetne, de ő nem akar anya lenni, csak vigyázós. Beszélgettünk az úton erről is, ő akkor se akar anya lenni, ha szerelmes apuba, és apu, ha el akar vinni bennünket, el is vihet, azt mondta.

– De miért? – nézett a nővérére csodálkozva Zsuzska – Biztosan csak viccelt, szokott sokszor – nyugtatta meg saját magát.

Róza jól szórakozott. Folyt a felvilágosító okítás nélküle is. De mikor Zsuzska kivágta a legprofibb megfejtést már nem tudta megállni, hangosan felnevetett.

– Akkor... igaz Róza, most jól meg szerelmeskedik egymást, míg mi matinézunk. 

– Igen. Azért is fogunk mi matinézni mindig, ha ők találkoznak. Így tisztességes, kicsi időre hadd legyenek csak ketten. Amúgy Mónika, hogy én is válaszoljak a kérdésedre, bizony jó lesz nektek akkor is, ha apukátok kiszabadul, mert nem visz sehová benneteket.

– Nem? – örült meg a kislány.

– Ő megy oda szerintem hozzátok. És úgy éltek majd, mint a mesében... boldogan – sóhajtott fel Róza vegyes érzelmekkel a lelkében.

– Ha apu odajön, akkor Angyalból már lehetne anya, igaz Róza? – csillant fel Zsuzskában a remény.

Róza nem tudott mit válaszolni, legbelül sajnálta a két kis árvát, el sem tudta képzelni merre vezeti majd őket évek múlva a sors. Csak azt tudta biztosan, hogy ő ilyen körülmények közt nem vállalná fel az anya szerepét.



2026. november 7., szombat

Katerina Forest: Szép Új Világ







A fák levelén vörös folt izzik, jajdul
az erdő, reccsenve tör le az ág, búsul
lenn,  a földön a porban a sok kiszikkadt virág.

A  meleg szélben ring  a vízen egy árva
csónak, korhadt fájához simul, ütődik,
koppan, a mélyből kivetett  bűzös halraj.
Zörren a parton egy üres sörös doboz,
mint zászló leng a száraz ágakon egy
sárguló papír, rajta üzenet-  Siess,
vár téged a szép Új Világ!

 Még zizzen a csend és súgja a reményt
a magány, hogy indulj, míg lehet,
ne késlekedj. Fáradtan kelsz, sötét
a világ, botladozó lábad akad, földre
rogysz. Kiáltasz: Hiába indulok, nincs hová!
Nincs már hová.

Megnyugszol végre, nézel az égre,
keresed rég nem látott csillagod.
A sötétség ölel, az ég alja bíbor
olvadsz a létbe, a lelked üszkösen
kering a szélben,  szemed lehunyod.
A reményt örökre feladod.



Katerina Forest: Elengedés




Az éjszaka hamar jött újra, ráhasalt a tájra
és sötétség borult a csendes szobánkra,
megszoktam,… hogy már nem beszéltünk,
egy ideje csak némán figyeltük, hogy cammog
kínlódva velünk az idő, tengernyi emléktől
roskadón, meg- megállva, megpihenve,
tétován, szinte szégyenlősen kivárva.

Néztél rám esendőn, szemedben láttam
egy kicsinyke bűntudatot, te már tudtad,
hogy nemsokára örökre magamra maradok.
Figyelted és vártad azt a sötét árnyat, ki régóta
odajárt hozzád, érezted, hogy csakis rád vár.

Azon az éjszakán beosont hozzád, acélos markával
megragadta szíved… ami a szorításban kettérepedt.
– Már vártalak – suttogtad, s a lelked lepkeszárnyakon
felrepült. Hiába kértelek – Ne hagyj magamra!
Hiába sikoltott a hangom az éjszakába…

…hárman vártuk a reggelt akkor éjjel, a Halál
nem engedett, ráolvadt csuklódra örök
szorításban… megvette tőled az életed.
Ott ült köztünk, összegyűjtött emlékeinkben vájkált
savanyú, kéngőzös leheletével vigyorogva ránk.
– Nem menekülhet senki előlem … az idő lejárt.

Kinn kuvik dalolt a nagydiófa ágán, az idő a faliórán
örökre megállt…
 – Nincs miért élnem nélküled…


Szélviharral jött a hajnal, rongyos szélű felhőket hajtva
Ott álltam egyedül… élve… örök halotti gyászban.
A kertben akkor éjjel, minden virág derékba tört.

2026. november 1., vasárnap

MI és én

 



"Ez a versed különösen erős társadalmi és filozófiai látlelet. A legnagyobb ellentmondást fogalmazza meg: az ember eljutott a tudomány olyan magaslatára, ahol már a világ működésének legmélyebb titkait kutatja, miközben erkölcsi és emberi értelemben mintha visszafelé haladna.

A kép központi alakja ezt az ellentmondást hordozza. Az idős ember tekintetében ott van a döbbenet, a fájdalom és a meg nem értés. Körülötte a tudomány, a technológia és a pusztítás világa.

Különösen fontosnak érzem a versed utolsó két sorát. Nem a teljes reménytelenség mondja ki az utolsó szót, hanem az a fájdalmas felismerés, hogy:

„A boldogság, a hit, a kiteljesedés még keresik egymást.”

Ez szinte az egész vers filozófiai összegzése.

Egy gondolatot még hozzátennék: a tudás önmagában nem tesz bennünket jobbá. A kérdés az, hogy mire használjuk.

Nagyon erős alkotás, Katerina Forest. Köszönöm, hogy elhoztad.

2026. október 31., szombat

MI és én




 Ez az életkép különösen jól sikerült hangulatában. 😊

A képben ott van a vidéki késő ősz minden nyirkossága, a kiskapuban álló asszony kíváncsisága, és az öreg kerékpáros komikus küzdelme a pedállal.

Ami igazán tetszik az írásodban, az a finom, csipkelődő társadalmi humor. A kutyák telihold nélküli vonyítása, a biliárdgolyóként guruló szemgolyók, a vadászgörényként vizslató öreg és a párod politikai kiábrándulása mind egy sajátos, faluszéli bölcsességet hordoznak.

A legjobb azonban a befejezés: az asszony egész úton ironizál az öregen, aztán mégis aggódik érte.

Ez az igazi emberi mozzanat. A humor mögött ott van az együttérzés.

Katerina Forest világa: néha nevetünk az életen, miközben pontosan tudjuk, hogy mi magunk is benne vagyunk. ❤️

Angyal vigyázni fog rád



 A börtön előtt leparkolt a szokott helyen. Nem akart ácsorogni a főbejárat előtt, legalább negyedórát várt az autóban mire elindult Benjámin elé. Míg várakozott azon meditált, hogy milyen kevés az az idő, amit együtt tudnak eltölteni, meg ki máson, mint Rózán. Ugyan megtudja-e állni Róza, hogy ne tegyen fel kényes kérdéseket Benjáminnak csupán tiszta jóakaratból, barátnőféltésből. Rájött, hogy kiszolgáltatta a magánéletét Rózának, de már későn, nem tudott rajta változtatni.

Benjámin mikor meglátta Sárát, boldogan mosolygott, szorosan magához ölelte, megcsókolta.

– Azt tudod, hogy várakozás utolsó percei a leggyötrelmesebbek. Most is téveszméim keletkeztek, hogy valami miatt nem jössz el. Teljesen kivagyok tőle! – súgta. 

– Ne gondolj ilyet sohasem. Én mindig eljövök, ha megígérem – ölelte át a férfi derekát Sára – Nagyon hiányoztál. Szeretlek.

– Én is nagyon szeretlek. Most, hová viszel? – kérdezte izgatottan, mikor beültek az autóba – Látod, teljesen ki vagyok neked szolgáltatva, olyan vagyok, mint egy marionett bábu, mindent úgy fogok csinálni, ahogy te akarod, és ami téged boldoggá tesz.

– Nem titok, a barátnőmhöz Rózához. És sietnünk kell, mert programja van délelőttre. De szeretne veled találkozni előtte. És... tévedsz, nem úgy fogom fel, hogy az én kezemben van minden irányítás, hatalmas tévedésben vagy, akkor még sok mindenben nem ismersz engem. Én soha nem fogom éreztetni veled, hogy kiszolgáltatottá váltál velem szemben, és tudod miért nem?

Benjámin meglepődött Sára hirtelen felindulásán.

– Csak azért, mert még két évig a börtönben vagy, még nem jelenti azt, hogy kiszolgáltatottá váltál, ez csak időleges állapot, két év múlva szabad ember leszel, és remélem, addig se veszíted el az önbizalmad. Soha nem volt olyan nagy szükséged rá, mint most. Különben Róza ajánlotta fel a lehetőséget, hogy nála tudunk találkozni minden alkalommal, mikor kimenőt kapsz a városba.

Benjámin nem titkolta, hogy nem örül, gondterhelten szó nélkül nézte a szélvédőn túli város, nyüzsgő életét.

– Miért hallgatsz? Jobb, mint egy szállodai szoba. És a barátnőm. Szeretném, ha a barátaim elfogadnának.

– És ha nem fogadnak el, mi történik?

– Akkor nem a barátaim!

– Szerettem volna csak veled tölteni ezt a kis időt... – fordult felé vádlón Benjámin.

– Velem leszel végig. Ígérem. És már meg is érkeztünk! Ne aggódj!

Lezárta az autót és odabújt a tétován ácsorgó férfihoz.

– Mennünk kell, nagyon rohan az idő – súgta a fülébe. 

A csengetésre Róza azonnal ajtót nyitott. Hirtelen ott állt előtte az a férfi, akit annyiszor megvádolt már kétszínűséggel, alakoskodással. Azt se tudta melyik lábára álljon zavarában. Más volt így szemtől szemben a találkozás, és tényleg igazat mondott Sára, Benjámin tényleg sokat változott.

– Üdvözlöm Róza... Sági Benjámin... köszönöm a lehetőséget, hogy itt lehetek magánál – nyújtotta felé a kezét Benjámin.

Róza is bemutatkozott, de egyre nagyobb zavarba került. Talán csak az volt az oka, hogy az emlékeiben nem ez az alak volt jelen. Mintha magasabb lenne, mintha erősebb testalkatú. A modora is... na, mindegy, majd később jöhet az elemzés – gondolta – engem nem tud megetetni, mint ezt a szerencsétlen Sárát, bármennyire megváltoztatta a börtön.

– A barátnőm miatt, természetesen... szívesen... – küldte rá a műmosolyát a férfira – segítünk egymáson, hisz erről szól a barátság. De ha lehet, ne magázódjunk, nehezen viselem.

Nem volt idő tovább elmélkedni, mert Benjámin kislányai nem tudták tovább megállni, hogy ki ne jöjjenek a rejtekhelyükről. Hangos ujjongással szaladtak az apukájuk felé.

– Apu, apu, meglepetéés! Hogy vagy? – ölelte Zsuzska legelőször át a lábát. Benjámin nagyon meghatódott, fél térdre ereszkedett és sokáig ölelte a két kislányt.

– Hát ez tényleg meglepetés. Köszönöm Sára! – nézett fel elérzékenyülve.

– Ne csak nekem köszönd, Rózának is – próbált segíteni az érezhető feszültségen.

– Na, mi indulunk, le ne késsük a programunkat. Gyertek lányok! – hívta Róza a kislányokat magához.

– Hová indultok?

– Matinéra – válaszolt Zsuzska Róza helyett. – Sajnos nektek nem jutott jegy... sajnos... ti most itthon maradtok. De ne félj apu, Angyal vigyázni fog rád addig, ő nagyon vigyázós tud lenni mindig.

Benjámin felegyenesedett és odalépett Sárához – Az én kis angyalom fog rám vigyázni? Jól van Zsuzska, elfogadom vigyázónak.

Megölelte Sárát, nem is engedte el magától később se. Akkor sem, amikor hallotta, hogy nyitják az ajtót, akkor sem, mikor hallotta a kislányát reklamálni kifelé menet.

– Nem kell annyira belekapaszkodni Angyalba, apu. Bizonyára szívesen itt marad veled akkor is, ha nem fogod meg annyira, nem olyan elszökős.

Meghallották, hogy fordult a zárban a kulcs.

Barátnők

 


Mikor megérkeztek, telefonon felszólt Rózának, hogy menjen le hozzá, nem tudja az alvó Zsuzskát egyedül felcipelni. Róza jókedvűen sietett eléjük, kiemelte a kislányt az autóból. Zsuzska felébredt, mikor meglátta, hogy egy idegen karjába van, nagyon megijedt, sírósan kereste Sárát – Angyal, Angyal! Hol van Angyal?

Róza nézte, ahogy bújt a biztonságba, és átölelte Sára nyakát.

– Na, te angyal, add ide a táskákat, arra csak jó leszek, hogy felvigyem.

A lakásban megtört a jég, hamar összebarátkoztak Rózával a lányok. Mikor a gyerekek lefeküdtek a két barátnő kiült az ebédlőbe beszélgetni.

– Amit ígértél, a segítséget, az most is reális Róza? A vidéki munkára gondoltam.

– Hát persze, csak időben szólj. Le kell szervezni. Amúgy csak én vagyok szingli, a két csaj is bepasizott. Azokat is hoznák.

– Zalán? – kérdezte tétován Sára – Ő is jön?

– Nem hiszem. Még nincs túl rajtad.

– Rendes fiú, sajnálom.

– Sajnálhatod is, te kelekótya! – helyeselt Róza.

– Otthon is kiszemelték nekem anyámék a falugazdászt, ne kezd te is ugyanazt el. Akkor visszatérve arra, amiről beszéltünk, két hét múlva minden anyagom meg lesz. Kerítést építtetek a kertészet köré. Lesznek a faluból is segíteni, de jó lenne hamar összedobni. Beszélsz velük? Csak sátorba tudtok aludni, azt is mondd meg nekik.

– Csak sátorban. Ha sokat iszunk, úgyse fázunk – nevetett Róza – micsoda nosztalgikus víkend lesz, atyaisten!

Éjfél volt mire lefeküdtek. Sára bebújt a nagy franciaágyba a két gyerek mellé. Most Róza aludt a vendégszobában, nagyvonalúan átadta a helyét egy estére.

Nyugtalanul aludt, mikor bekúszott a hajnal első gyenge fénye az ablakon azonnal felkelt. Kiment a fürdőszobába lezuhanyozott, később felkészítette a kávét a konyhában. Nagyon várta, hogy láthassa Benjámint. Kavargatta a kávéját, a férfira gondolt.

– Mi lenne, ha szólnál nekem is barátnőm? – hallotta Róza álmos hangját a háta mögött – Nem tudsz aludni?

– Sajnálom rá az időt – nevetett Sára – mióta lent vagyok vidéken mindig korán kelek.

– Figyelj, tudom, hogy van benned egy kis félsz. De ne majrézz, akármit gondolok a pasidról, nem rontom el a napod. Ja, persze, ha később érdekel a véleményem, az más.

– Köszönöm Róza. Nagyszerű, hogy ilyen körülmények közt lehetünk. Nem felejtem el neked soha, hidd el.

– Ne is!

– Egyszer említetted, hogy szívesen élnél vidéken. Változott a véleményed azóta?

– Hát, nem. De ahhoz meg kellene találnom azt a falusi csávót, aki rabul ejti a szívem – vigyorgott Róza, míg kortyolgatta a kávéját.

– Jó lenne neked Zoli – tűnődött Sára – rendes srác.

– Milyen Zoli? Na, nehogy átállj kerítőnek, tudok én pasit fogni! – méltatlankodott Róza.

– Olyat nem. Arról beszélek, akit nekem ajánlgat keresztanyám.

– A falugazdászt?

– Igen. Figyelj, nem bunkó, főiskolája van. És tudod, mit mondok, ha nem lennék kapcsolatban, én nem gondolkodnék rajta sokat. Helyes gyerek.

– Hány éves az a gyerek?

– Talán harmincöt. Pontosan nem tudom. Figyelj, van róla egy kis videóm. Nem vette észre mikor felvettem. Nézd! Itt magyaráz kint a határban. Akkor terveztük a gyümölcsös telepítésének a helyét. Nézzed csak, itt van, na, milyen a pasi?

Sára előkereste az okos telefonján a videót, mutatta Rózának Zolit, aki elmélyülten figyelt egy irányba valamit, és beszél közben Sárához. Egész közeli felvételt sikerült felvennie Zoliról.

– Hm… igazad van, jó képű a pasas! Azt hittem a falusiak tahóbb kinézésűek.

– Az agyad. Műveltebbek, szélesebb látókörűek, mint hinnéd. Látod, magas, vagány férfi ez is.

– Jól van már… tudod mit, küldd át nekem a videót, még nézelődök rajta. Ha meg megyek hozzád, szemügyre veszem élőben. De csak ennyit ígérek, ne bízd el magad, te kerítő.

– Nőhiánya van.

– Mi?

– Jól hallod. Féléve kidobálta az utcára a felesége stafírungját az asszonnyal együtt.

– Akkor hagyjál vele. Félbolondokkal nem ismerkedek.

– Szerintem nem volt bolond. A csaj mindenkivel kefélt, végül Zoli rájött.

– Kit vett el? Fehérmájú menyecskét? – nevetett Róza.

– Rendes férfi, mondom. Az ilyeneket szokták átvágni. Ajánlom, ne szórakozz vele te sem! Ne hozz szégyenbe.

– Sose szoktam a férfiakkal viccelődni, azok csinálnak belőlem balekot. Tudod.

– Figyelj, vettem a barátomnak pólót, meg egy cipzáras felsőt. Szerinted jó lesz? – Sára kibontott egy papírcsomagot, kivette belőle a ruhákat – Még mindig egy kopott szürke pólója van csak odabent.

– Fekete póló. Én honnan tudjam, nagyon rég láttam. De a méret szerintem jó.

Sára sóhajtott egy nagyot, míg visszacsomagolta – Annyira hiányzik.

– Nagyon sok is az a két év. De az idő rohan… a tied is! Nyolc óra, készülj! Mi fél tízre megyünk matinéra a gyerekekkel. Másfél órátok lesz… jó, jó, sétálunk, meg valamit még kitalálok. Talán bő két órát összehozok nektek. Ennyi idő alatt lyukat lehet rágni a betonfalba – nevetett Róza, közben összefogta szanaszét álló göndör vörös haját és feltűzte egy fésűvel.

Hová haza ?

 


Sára sok időt töltött a gyerekekkel az esős időszakban. Amira nagyon jól haladt a magyar nyelvtanulásában, Flóri és Zita beváltották az ígéretüket a tanulással kapcsolatban, mégsem kellett a két roma fiatalnak osztályt ismételnie. Zsuzska és Mónika rendkívüli érzékkel kisajátították maguknak Sára figyelmét és szeretetét a többiek elől.

– Mint egy tyúkanyó olyan lettem – mondta egy alkalommal az anyjának, aki nagyon sok terhet levett a gyerekek nevelésben, ami miatt nem győzött hálálkodni.

– Hát az lettél. Nem tudom számoltál-e a saját gyermekeiddel. Remélem, megérem és lesz igazi unokám egyszer nekem is.

– Ráérek még, nem divat ma már korán szülni.

– Milyen korán? Huszonhét éves vagy lassan. Gyerek az van, csak apa a láthatáron egy se, körülötted felfordult a világ fenekestől – dünnyögött az anyja.

– Miért mondasz ilyet?

– Mert lenne itt is… aki elvenne.

– Na, keresztanyámmal megtanácskoztátok, igaz? Nagyon jó fej Zoli, ha tudni akarod, de tudom milyen amikor…

Sokszor neki futottak már a témának, nem örült, hogy újra előhozta az anyja.

– Mit tudsz?

– Érzelmek nélkül nincs egy kapcsolatnak jövője… azt.

Nem akart vitatkozni tovább, tisztában volt vele, hogyan elemezgetik napról napra Terka mamával a háta mögött kihez kéne férjhez mennie. Tisztában volt azzal is, hogy egy férfi a gazdaságban, aki ott kel, ott fekszik mindennap, milyen biztonságot jelentene nekik. De nem várhatják el tőle, hogy a biztonság miatt ő hozza a legnagyobb áldozatot. Ha Benjámint megismerné az anyja, nem trükközne tovább, hogy összeboronálja bárkivel – gondolta szomorúan.

Benjámin megkapta az eltávozásra az engedély a következő hónap közepére.

A tavasz hiába húzta fel a nyúlcipőjét, Sára úgy érezte, hogy az idő egyhelyben topog, mintha a talpához pillanatragasztót nyomott volna egy csintalan gyerek.

A tavaszi nap melegére kizöldült a határ, erőre kaptak az ősz alá vetett kalászosok. János és a fia el tudta vetni a földeken a tavaszi árpát, készítették a kukorica magágyát vetésre. Sára megrendelte a kerítés elemeket. Terka mamával megegyeztek, ha nem lesz pozitív a leadott pályázat eredménye, akkor is véghez viszik a tervezett beruházást.

Eljött a nap, hogy utazhatott Benjáminhoz a gyerekekkel. Indulás előtt többször átbeszélte Flórival és Zitával, mire vigyázzanak míg távol lesz a gazdaságtól. A két idős asszony hallgatásba burkolózva figyelte a készülődő Sárát, nem örültek a felismerésnek, hogy mennyire vágyik a börtönben raboskodó férfi után. Terka mama az utóbbi időben buzgón imádkozott, hátha fuccsba megy a nagy rajongása, és Sára átpártol egy komoly falubeli oldalára. Hiszen akkor igazi gazdája lehetne a birtoknak, nem kéne a jövőtől félniük. Az volt a véleménye, hogy ha az a városi ficsúr egyszer mégis odakeveredik, csődbe viszi a gazdaságot.

Róza izgatottan várta a családot.

– Jó, hogy nálam lesz a találkozó, legalább megismerem a szívrablót közelebbről. Ne félj kisanyám, nem csinálok fesztivált, csak megnézem magamnak közelebbről – vihogott a telefonba indulás előtti nap.

Sára tudta, hogy alattomosan készül Róza, hogy bebizonyítsa az igazát. De nem sokat törődött a veszedelemmel, annak nagyon örült, hogy nem egy személytelen szállodai szobában találkozik Benjáminnal, és annak is, hogy rafináltan kigondolták Rózával a meglepetést, hogy viszi a lányokat is.

Az úton az örökmozgó Zsuzska elaludt, csak Mónika nézelődött, beszélgetett Sárával. Aztán feltett egy olyan kérdést, amire nem tudott mit válaszolni. Egyszerű ok miatt, ő sem tudta a helyes választ.

– Mondd csak Sára, ha aput kiengedik, utána mi lesz velünk?

– Mi lenne? – kérdezett vissza zavartan Sára.

– Mondjuk, eljönne hozzánk és azt mondaná, itt vagyok, akkor most haza viszlek benneteket.

– Hova haza?

– Mondjuk, lenne háza.

– Ha vinni akarna, akkor el kellene, hogy engedjelek benneteket. Ő az apukátok – nyögte ki végül a választ

Mónika hallgatásba burkolódzott jó darabig. Aztán sóhajtott egy mélyet

– Jó lenne, ha apu ott maradna örökre bezárva.

– Nem szeretnék többet ilyet hallani tőled! – szólt szigorúan a kislányra Sára – Ő az apukátok és nagyon szeret benneteket.

– Én is szeretem, nem azért mondtam – szeppent meg Mónika – csak tudod arra gondoltam, hogy nem kéne odaadnod bennünket sohasem neki.

– De hisz ő az apukátok, neki joga van elvinni benneteket.

– Nem vinne el, ha tudná, amit mi…

– Miről beszélsz, elmondod?

– Amit anya mondott Zsuzskának…

– Mondd csak tovább, hallgatlak! – nézett Mónikára kíváncsian Sára.

– … Nem annyira fontos…– hallgatott el a kislány idegesen.

– Ha belekezdtél illik folytatni.

– Azt mondta Zsuzska, anyu megmondta neki, hogy soha nem engedsz el bennünket, mert már ő helyette vigyázol ránk… csak te soha nem leszel anya… megmondtad mikor Amira anyának szólított legelőször… emlékszel?

– Te is tudod, hogy Amira miért hív anyának, csak azért, mert könnyű kimondania a szót. Nem gondolja komolyan, amit mond. Megbeszéltük ezt a témát ezerszer, én nem vagyok az anyukátok, hogyan is lehetnék, anyukátok meghalt, nem értem miért okoz gondot a számodra?

– Csak… mert az anyukák, nem engedik el a gyerekeiket…

– Így sem engedlek el senkivel, ígérem Mónika – mondta komolyan Sára, közben próbálta összerakni magában miről is akarta meggyőzni a kislány, mert észrevette, hogy nagyon vívódik valamin. Mónika már nem tett fel több kérdést, lehajtotta a fejét.




A falugazdász




A falugazdász megörült a hírnek, ment a tanyára hűségesen, míg el nem készült a pályázat anyaga.

– A leadás időpontja után el lehet kezdeni az építési anyagok beszerzését. Minden ide szállított áru csak hivatalos számlával érkezhet pontos névre-címre kiállítva, ez nagyon fontos, hogy a megítélt pénzhez hozzá jussunk – figyelmeztette Sárát mikor összecsukta a dossziét a kész tervekkel.

Szeretett Sára közelében lenni, mert hiába városból pottyant közéjük, a lány természetes modora folyton lenyűgözte, mindent olyan bájjal hordott, még a sáros gumicsizmát is, amivel bejárták a leendő kertészet területeit, ahová elképzelték a gyümölcsöst a zöldségtermesztést.

Sára is megkedvelte a férfit, leginkább a közvetlen udvarias modorát, kimondottan örült annak, hogy érezhette mindennap azt a jó érzést, hogy számíthat rá. Soha életében nem szorult ennyire segítségre, hisz csak derengett előtte a távlati jövő, mindegy miről volt szó, állattartásról, kertészetről, háztartás-vezetésről, vagy gyermeknevelésről. Bizonytalan volt minden téren, de erőszakosan eltitkolta a környezete előtt. Próbált mindent csípőből, ráérzésből megoldani. A pályázat rákényszerítette, hogy komolyabban elmélyüljön a gazdálkodás buktatóiban. Teljesen lefoglalta ezután minden szabadidejét a tanulás, a tervezés.

Végig járta Zolival a kiszemelt területet. Zoli vitatkozott folyton Sárával, egyik alkalommal felé fordult és szótlanul nézte egy darabig. Sára nem jött zavarba, állta a tekintetét.

– Mi a baj, miért néz rám így, min gondolkodik Zoli?

– … Csak nézem magát.

– És?

– És megállapítottam, hogy nagyon helyes hölgy. Ha nem lenne senkije, nem gondolkodnék sokat…

Sára felnevetett – Nem biztos, hogy jól járna velem Zoli. Tudja, nagyon csökönyös vagyok és nehéz természetű.

– Hát… valahogy elviselnék már egy igazi társat magam mellett – mondta halkan a férfi, de azonnal másfelé terelte a szót. Belülről izzott csak a megtépázott férfi büszkesége, mert arra gondolt, hogy nem tud egy igazi kapcsolatot összehozni magának. Tudta, hogy nem ronthatja el Sárával való barátságát azzal, hogy felelőtlenül közeledik felé. Ezen a napon túl sokat elkalandozott a gondolata. Sétáltak visszafelé a tanyaházba.

Sára ott ment mellette, többször megérintette, hogy figyeljen jobban.

Zoli olyankor kis időre visszatért a valóságba, válaszolt és kérdezett, de végig hatása alatt maradt egy furcsa érzésnek, aminek a nevét még nem fogalmazta meg igazán, pedig csak egy követelődző hiányérzet volt, ami intenzíven hatalmába kerítette a lelkét.

– Mi a baj? – kérdezte meg újból Sára, mert észrevette milyen szétszórt, semmit érő válaszokat kap.

– Örülök, hogy itt van a közelemben, örülök a barátságunknak, kár, hogy itt ezen a ponton túl nincs lehetőségem többre, hát csak ezen gondolkodtam – aztán megállt és nevetve megkérdezte – Nincs egy ikertestvére valahol? Elvenném feleségül

Sára először zavarba jött, aztán kimondta amire régen is gondolt.

– De van. Van egy nagyon okos, nagyon csinos szingli barátnőm, olyan nekem, mintha a testvérem lenne. Azt hiszem, hamarosan meg is látogat, akkor megismerheti.

– Jól van, majd megnézem magamnak – csillant meg egy huncut fény Zoli szemében.