Az ajtóban ott állt az angyal

 

Mónika és Zsuzska mikor a többiek elmentek a városba, odaragadtak az ablaküveghez, moccanás nélkül nézték a bejárati ajtó előtti utca részt. Az utcára lassan kúszott a délutáni köd, piszkos szürkén bevonva először az utca követ, majd lebegve ráült a túloldali háztetőkre is.

– Nem látok semmit! – szólt idegesen Zsuzska.

– Én sem, de nem valószínű, hogy eltévedt – válaszolt színlelt nyugalommal Mónika.

– Ha eltéved, akkor ma sem jön! – mondta egyre nyugtalanabbul Zsuzska.

– Várjál!

– Várok.

Csendben nézelődtek kifelé. Már-már feladták az ácsorgást, mikor a ködből felvillant egy autó lámpafénye, majd kialudt, pont a kapu előtt.

– Lehet, hogy mégis idetalált! – mondta izgatottan Zsuzska.

Egyszerre huppantak le a heverőre, megfogták egymás kezét és néztek merően az ajtóra. Nagysokára meghallották a cipőkoppanásokat, teljesen közel az ajtóhoz. Zsuzska tenyere nyirkossá vált az izgatottságtól. A kilincs megmozdult és az ajtó kinyílott... és abban a pillanatban meglátták az angyalt. Ott állt, farmernadrágban, prémgallérú bőrdzsekiben, vállára omló barna hajjal. Mögötte ott volt Marika néni az Otthon vezetője. A két kislány mozdulatlanul figyelte Sárát, úgy érezték, mintha megállt volna körülöttük az idő. Az álomvilágból belépett hozzájuk az angyal. Zsuzska és Mónika tekintete beleakaszkodott a rájuk szegeződő zöldeskék szemekbe és megbabonázva nézték Sárát pár másodpercig. Mónika összeszorította a száját, mint aki nem akarja, hogy kijöjjenek rajta és szavakká formálódjanak a gondolatai, amik ott táncoltak benne, önfeledten, sírósan. Ott állt előtte az angyal, akire várt, akiről fantáziált mindig mikor nagyon szomorú volt. Lassan megnyugodott, és már arra gondolt, hogy lesz ezután aki vigyáz Zsuzskára, meg persze rá is, nem neki kell felnőttként vigyázni a húgára. Ez a felismerés annyira átjárta, hogy már nem tudta visszatartani azt a sóhajt, ami kisiklott a lelkéből, se azt a könnycseppet, ami összegyűlt a szeme sarkában.

– Tényleg az angyal – súgta Zsuzska míg lépegetett Sára felé. Amikor elébe ért, legörbült a szája, nézett felfelé Sárára és a könnyek kigurultak a szeméből, mint a tengeri kagylóból az igazgyöngyök amikor kinyitják őket. Kinyílt az ő lelke is, és kiszakadt belőle minden visszafojtott szorongása, félelme.

– Hol voltál ilyen sokáig? – kérdezte meg Sárát, de hirtelen megijedt attól, hogy felelősségre mert vonni egy angyalt, ezért tovább lépett még egyet és átölelte kis kezeivel Sára lábát. Hüppögve elkezdett sírni, olyan igazi Zsuzskásan, ahogy szokta, de már nem a félelemtől, hanem a megkönnyebbüléstől.

Az otthon vezető meghatódva nézte a jelenetet, közben arra gondolt, hogy kár, hogy Elvira nincs ott, el se fogja hinni, ha elmeséli neki ezt a megható találkozást.

– Akkor... hagy mutassam be nektek ezt a nénit, aki szeretne veletek megismerkedni, szeretné, ha jó barátok lennétek, és ha minden rendben lesz... kivisz benneteket innen. Ugye őt vártátok annyira? A nénit Závori Sárának hívják... emlékeztek rá, hisz ő talált meg benneteket a parkban. Ismerkedjetek meg, én most elmegyek nem zavarlak benneteket! – ezzel tényleg sarkon fordult, kiment a szobából.

Nehezen tudott kilépni a mese birodalmából az otthon vezetője, pedig sok mindent látott már mióta a gyermekvédelemben dolgozott, mégse edződött hozzá a szíve a rendkívüli helyzetekhez. Elvarázsolta és meghatotta a hihetetlen történet a földre szállt angyalról, a meghalt anya túlvilági üzeneteiről. Azon töprengett, hogy hol van a mese és a valóság határa. Hisz az egész élet egy hihetetlen történet.

Sára, hogy oldja a feszültséget, lehajolt Zsuzskához, felemelte a karjába.

– Jól van... nincs már semmi baj... itt vagyok... ne sírj, nyugodj meg

Szorongás

 

"Milyen érzelmi szál kell ahhoz ,hogy egy fiatal diplomás nő elhatározza, hogy kivisz az állami gondozásból két  kislányt, abból a kiszolgáltatott világból ahová kerültek ? A börtönben lévő apa, vagy a halott anya motiválja? A társadalom igazságtalan világa? Keressük rá a választ. Hozom a folytatást .  Tarts velem ha nem félsz a valóság kiábrándító  pillanataitól."

Szerző 

                              ***

Ahogy teltek a napok Sárában is egyre nőtt a szorongás.

De hisz csak két gyerek, nem értette miért ideges. Nem idegenek, a parkban már találkoztak. Ismerik egymást, tudja, hogyan néznek ki... és látta akkor éjszaka a félelmet a szemükben.

Belül azért helyt adott a realitásnak, hogy az a helyzet ott nem éppen ismerkedésről szólt. Azt az éjszakát körbe lengte a halálfélelem. Eszébe jutott a drogos, aki végül a megmentőjük lett a földöntúli látomása amiatt, mikor őt már angyalként vizionálta. Bizonyára a két kimerült félelemtől reszkető kisgyerek, azóta képzeli őt angyalnak.

Akkor most ő lesz a földre szállt angyal! Szombaton mielőtt elindult a kislányokhoz, felhívta az anyját telefonon. Hosszan beszélgettek a gyerekekről. Megnyugtatta a telefonbeszélgetés, hisz megtudta belőle azt, ami a legfontosabb volt számára, hogy mindenben mellette áll. Az anyja szerint is okosan segíteni kell a két kis árván. Még véletlenül sem mondott olyat, hogy felelőtlen lépésre szánta el magát, vagy nem neki kéne megoldani a gyerekek problémáját. Nem mondta, mert ismerte a lányát, mindig tudta, hogy mániákusan komolyan vette kicsi korától, ha valakinek megígért bármit. Most is csak ez lehet, nem tudja lerázni magáról a haldoklónak tett ígéretét, úgysem tudná meggyőzni semmivel.

– Hozd csak ide Sára őket nyugodtan, legalább megszínesítik az öreg napjainkat. Van hely bőven ebben a nagy házban, te is tudod. Meg a neveden van a gazdaság, nincs mitől tartanod. Te döntöd el, mi történik itt a jövőt illetően, nem mi öregek. Tanulmányozhatja a gyámügy a környezetet, el se mennek innen, olyan szép ez a hely.

Sára örült minden megnyugtató szónak. Mikor letette a telefont végig nézett magán és egy huncut fintort vágott. – Farmernadrágos angyal? Nem valami lenge ruhába kellene öltöznie? Mondjuk tüllruhába, utánam suhanó uszállyal vonulna be, csillámporos hajjal, meg egyebek, mint egy igazi angyal – játszott el a gondolattal, mint egy kisgyerek.

Az otthonvezető várta, széles mosollyal tessékelte beljebb mikor a csengetésre kinyitotta a nagy bejárati ajtót.

– Jöjjön csak hölgyem, úgy, ahogy megbeszéltük a két lurkó fent van a szobájukban. Várják magát!

– Köszönöm, nagyon kedves. Még sok minden hiányzik ahhoz, hogy ki tudjam vinni őket, többek közt a kötelező tanfolyam. De addig is szeretnék velük több időt tölteni. Úgy gondolom, hogy a közös élethez nagyon szükséges a bizalom kiépítése – mondta zavartan Sára kissé hivatalosra sikerült mondanivalóját.

– Ne bántsa, hogy tanfolyamra kell járnia, végül is önnek még nincs gyermeke. Pont erről lesz szó, sokat segítenek azok az ismeretek, hogy könnyedén megoldjon minden problémát, ami előfordulhat kihelyezés után.

Halkan beszélgetve sétáltak felfelé az első emeletre, ahol a két kislány tartózkodott.

Ugye mi jók voltunk ?

 

Mónika és Zsuzska mindennap járt a közeli óvodába. Akkoriban vittek be nyolc cigánygyereket, testvéreket, ezek között volt három óvodás korú. Öten bandukoltak Böbe néni kíséretével a hűvös novemberi reggelen, az óvoda felé vezető úton.

Böbe néni mindig csacsogott, mint a gerle a fán. Mónika sokszor csodálta, hogy nem fárad bele az örökös kerepelésbe. Vagy mesélt valamiről, vagy kérdezett, vagy éppen rendre utasított, mindegy volt neki, csak hallatni tudja a hangját.

Azon a reggelen nem volt csak egy témája, azon aztán kimerítően végig bosszankodta az utat. Nem tudott ugyanis napirendre térni, se belenyugodni abba a ténybe, hogy Teréz, a legkisebb cigánylány, miért a kabátja ujjába törli az orrát a papír zsebkendő helyett. Aztán megunta, legyintett egyet lemondóan, megadta magát, mert Teréz csak nézett rá, mint borjú az új kapura.

Böbe néni hirtelen váltott témát, de azt úgy mintha derült égből lecsapott volna közéjük az isten-nyila. Mónika és Zsuzska egyszerre állt meg, szinte földbe gyökerezett a lábuk, attól, amit hallottak tőle.

– Mónika, tudjátok már, hogy szombaton eljön az a néni, aki kivisz benneteket? Ideje már, hogy zöld ágra vergődjön a sorsotok. Biztos örültök, igaz?

– Milyen néni? Még nem mondták... nekünk. – nyögte ki végül a nagyobb lány.

– Hogy-hogy nem mondták? Már napok óta beszélik odabent, hogy végre jelentkezett, akit annyira vártok. Hát, jön az angyalotok... de van neki becsületes neve, úgy hívják, hogy Závori Sára.

– Az angyaloknak nincs nevük Böbe néni – méltatlankodott Zsuzska –, nem mihozzánk jön az biztos.

– Hát én úgy tudom, hogy hozzátok, mert szólt az otthonvezető, hogy ti bent maradtok szombatdélután, nem jöttök a városba velünk, mert akkorra van megbeszélve a találkozótok.

Böbe néni ezután bent ragadt a témában. Végig az óvodáig nyomta a szöveget, hogy milyen jó az, ha egy gyerekért eljön valaki. Meg hogy se-perc és nyakukon a karácsony, a szeretet ünnepe. Zsuzska és Mónika hallgatták, de nem minden ért be az agyukig, a sok feléjük küldött mondat kint tekergett körülöttük a fagyoslevegőben, mint a kifújt meleg lehelet.

– Na, nektek lehet, hogy szép lesz ez a karácsony aranyaim – fejezte be Böbe néni a szóáradatot, de csak azért, mert közben megérkeztek az óvoda kapujához.

Nehezen teltek a napok ezután. Zsuzska lelkét remegtette meg legjobban a hír, kételyek gyötörték egyfolytában. A sok kérdésre a nővére se tudta a helyes választ, például azt, hogyan lehet egy angyalnak ember neve? Arra meg ő se mert gondolni, hogy valaki más jön, hisz Böbe néni nagyon komolyan mondta, hogy szombat délután meglátogatja őket a barna angyal.

– Azért is biztos lehet – meditált Mónika –, mert megígérte Elvira néni, hogy megkeresik inkább, csak jók legyünk ezután.

Hogy jól gondolkodik-e, megkérdezte a biztonság kedvéért a húgát is.

– Ugye Zsuzska, mi jók voltunk mostanában?

– Jók, hát. – bólogatott a kislány – Te is.

– Akkor lehetséges, hogy megkereste Elvira néni az angyalt, mert jók voltunk.

– Lehetséges – mondta reménykedve Zsuzska

– Csak azt nem tudom, hogy tudtak angyalnak levelet küldeni, vagy megkeresni éppen. Az angyalok nem sűrűn vannak itt a földön.

– Lehetséges, hogy a barna angyal többször van itt, mert nem tud repülni csak autót vezetni – magyarázta meg izgatottan Zsuzska.

Ego vagy az igazi én

 

A kisvárosban a sötétséggel együtt tanyázott a novemberi hideg, a nappalok kellemes melegét minden átmenet nélkül kiűzte és a helyére terpeszkedett. A társaság ott ült a szokott helyén, mikor benyitott a kávézóba. Jó érzés volt számára, hogy várják, egyszerűen csak az a tudat is, hogy tartozik valakikhez.

Fázósan leült közéjük és várta, hogy a benti kellemes levegő felmelegítse.

– Merre jártál Sára, rég láttunk – érdeklődött mindjárt Zsolt, de a többiek is várakozóan néztek rá.

– Sok minden történt velem. Annyi kérdés van bennem, amikre nem tudom a helyes választ.

Ránézett Rózára.

– Csak nyugodtan, láttam rajtad, hogy magad alatt vagy.

– Majd később elmondom, annyira nem sürgős. Ti miről beszélgettek?

– Az egóról.

– Miről? Hogy jön ide ez a téma ma estére? Nincs ennél fontosabb? – nevetett Sára.

– Nem is tudom, csak úgy. Mert aktuális a mai életünkre, jobban mint gondolnánk. Ha engedsz az egódnak, nem azt a döntést hozod, ami helyes, és nem úgy gondolkodsz dolgokról, ahogy kellene. Hanem úgy ahogy elvárják tőled. Játszod a szereped, amit elvárnak tőled. Az eredeti életcélod ott van benned elnyomás alatt, nem mered felszínre hozni. Az egész életünket az elvárások alapján éljük. Olyanokká váltunk, mint az alvajárók, pótcselekvésekkel próbálunk felszínen tartani magunkat, az igazi értékes tettek helyett. Ez a fogyasztói társadalom drogja, elhiteti velünk, hogy okés minden, nincs semmi baj. Pedig óriási a baj. De azért mondd el, téged milyen kérdések gyötörnek? – fejezte be Zsolt az eszmefuttatását.

– Láttam a Keletinél a migránsokat, felkavaró volt, sajnáltam őket, de féltem is tőlük. Biztosan okuk volt, hogy ennyi megpróbáltatásnak kitegyék magukat, mégis...

– Igen. Jogos aggodalom a részedről. Jogos lenne mindenki részéről az aggodalom, így helyesebb talán. Akiket láttál majdnem mind megvezetett ember, bábfigurák a hatalom színpadán. Elhitették velük, hogy itt van a Kánaán, ideérnek a hosszú veszélyekkel teli út után Nyugat Európába, és ölelő kezek várják őket, házat megélhetést kapnak. Nagyon fognak csalódni, mert azzal, hogy idejönnek, pont ők teszik tönkre a nyugati jólétet. Háborús menekültek? Rendben van, félnek, menekülnek. De meddig? Gyökértelenné válnak ők is, mint mi, ők általuk. Hosszú folyamatra kell felkészülni, beláthatatlan a vége. Milliók indulhatnak útra, ki ezért, ki azért. Menekülnek az életben maradásért. A természettörvényei alapján a következmény egyszerűen magyarázható. A sáska mikor vándorol mindent felfal, mindent letarol. Élni akar. Az emberi faj pusztításra született, mint a sáska. Mikor mindent tönkretesz, mindent felfal, egyszerűen kipusztul.

– Nagyon megnyugtattál, köszönöm. Akkor mégis jó döntés, hogy vidékre költözöm – válaszolt idegesen Sára – Ha a város feltelítődik migránsokkal, nem lesz itt sokáig nyugalom, biztonságról ne is beszéljünk, igaz?

– Sajnos igazad van, ha tiszta népvándorlásról beszélnénk, akkor nehezen, de ura lenne a helyzetnek minden ország. De ez nem tiszta, sok rejtett és gonosz szál mozgatja a mai történelmünket. Én is szívesen veled mennék, a nyugalomba, a csendbe. Ott minden helyzetben emberhez méltó életet lehet élni. Mikor indulsz?

– Talán tavasszal. Remélem, addig mindent lerendezek.

– Mire vársz olyan sokáig? – kérdezte Róza.

– Még kevés is lesz ez az idő sajnos, a bürokráciába megfogott. Kiderült, hogy el kell végeznem egy három hónapos a tanfolyamot. Ugyanis elhatároztam, hogy magamhoz veszem a gyerekeket, csak ez az egy alternatíva maradt, nincs több megoldható variáció. Egyszerűen a gyerekek döntöttek helyettem. Legyen meg Karola kívánsága... nem lehet másként... meseországot épített a két kislány magának és mindennap várják a barna angyalt, azaz engem, hogy elmegyek értük. Ma tudtam meg a hivatalban.

– Jé, ezt én megmondtam neked előre te őrangyal! – nevetett Róza.

– Igen megmondtad, és még el kell mennem a börtönbe, hogy elmondjam az ősüknek, hogy jó messzire viszem a lányait. Nem lesz könnyű menet. De ne szaladjunk előre, az igazi döntésem akkor lesz végleges, ha megismerkedek velük, és érzem tiszta szívemből, hogy akarom is.

– Látod, a téma talán temiattad nyerte el az aktualitását – nevetett fel Zsolt.

– Igazán?

– Igen. Akkor lesz igazán fontos, hogy az egód helyett az érzéseidre hallgass, ha találkozol a gyerekekkel. Nagyon fontos, hogy ne kelts bennük, se magadban hamis illúziót. Csak egyszerűen és őszintén. Tudom, hogy régóta vívódsz magadban, hogy mi a helyes lépés. Ma döntöttél, kérdés csupán az, hogy az egód döntött, vagy az igazi éned?

– Kösz a jó tanácsot, átgondolom.

Sára ráérzett Zsolt igazára, hogy abba kell hagyni a szerepjátékot. De azt is tudta, hogy nem könnyű levetni azt az álarcot, amit magunk készítettünk saját magunknak – Nézz ide! ez vagyok én, szép, okos, talpraesett, vagy épp örökké mókás, jó barát! Közben ott bent sose vagyunk elégedettek önmagunkkal, a legszebb ruha alatt is szürkének érezzük magunkat, a legszélesebb mosoly mögött úsznak a könnyeink. Szerepjáték kifelé, hogy senki ne tudjon fájdalmat okozni nekünk, ne lépjenek át rajtunk, ne mosolyogják ki az álmainkat. Rejtett kódolt üzenetek hevernek a lelkünkben, olyan mélyre ásva, hogy már örök feledésre ítéltettek. Vágyainkat, céljainkat, teremtő képzeletünk, haldokló fényeit temettük el lelkünk sötét vermébe, ami feszítve lüktet, kifelé vágyik a szabadba. De nem engedjük őket felszínre törni, mit is kezdhetnénk velük ebben az álszent világban? Igazat adott Zsoltnak, hogy erőt kell vennie magán és csakis a legbelsőbb érzéseire hagyatkozva kell döntést hoznia, olyat, ami már visszavonhatatlan. De ezt a döntést mielőtt elindul a gyerekekhez meg kell hoznia, hogy el tudja mondani nekik, hogy mit határozott velük kapcsolatban.

Másnap mikor volt egy kis szusszanása két ügyfél között, telefonált a gyámhivatalba, érdeklődött mikor mehet a gyerekekhez. Megkapta a várt időpontot.

– A két kislány várni fogja, nem viszik ki őket a városi programra – világosította fel barátságosan a gyámügyi előadó.

Van egy hete rá, hogy felkészüljek a találkozóra, nyugtatta magát, mert érezte, hogy hirtelen gyorsabban verni kezdett a szíve.

Hisz jó ismerősök vagyunk

 

Próba szerencse – gondolta, hisz másnap dolgoznia kell, még ennyi idő se jut majd felkeresni őket. Bekopogott az ajtón. Nem siettek az ajtónyitással, végül egy fiatal nő kinyitotta résnyire, és ingerülten kiszólt.

– Már nincs ügyfélfogadás!

– Tudom. Mégis, ha kérhetném... a vezetővel szeretnék két mondatot váltani. Mivel nem tudok holnap bejönni.

Bentről meghallotta az ismerős hangot, az ajtóban álló nő kényszeredetten beengedte.

– Bocsánat, tudom... – kezdett szabadkozni.

– Nincs semmi baj, nagyon jó, hogy előkerült... a gyerekek miatt – mutatott egy székre az ügyintéző.

Sára leült az ügyintézővel szemben – Nem értem.

– Szóval, jó lenne, ha pontot tennénk ennek az ügynek a végére. A gyerekek ismerik önt. Ismerhetik, hisz megtalálta őket amikor megszöktek, amiért fogadja most hálás köszönetem. Mivel nem jelentkezett elindítottuk a kihelyezésüket, de ők nem akarnak sehova menni. Azaz, akarnak, egy barna angyal nevezetű személyhez, akit meg kell várniuk, mert így igazította el őket az anyjuk – nézett merőn az ügyintéző Sára szemébe. – Az anyjuk, aki halott... az mondta nekik, hogy ezt kell tenniük. Érti valamennyire a történetet hölgyem?

– Igen, nagyjából...

– Jó magának, mert én nem. Igaz tisztában vagyok a gyermeki fantázia mire képes, de ez nekem is sok. Még nincs vége a történetnek. Azért, hogy komolyan vegyük őket, hát gyújtogattak minap az Otthonban. Kiszámíthatatlanok lettek. Mindketten tudjuk, hogy ön a számukra a barna angyal. Jó lenne, ha képes lenne gyorsan dönteni. Jelen pillanatban a gyermekek érdekében minden segítséget megadok, mivel ők Isten tudja milyen indítékkal, de csökönyösen ragaszkodnak önhöz. Az előírt, ott tartózkodási idejük pár napon belül lejár. Kénytelenek leszünk kihelyezni őket.

– Mit tanácsol? – kérdezte bizonytalan hangon Sára.

– Vegye magához őket, ha van rá lehetősége. Persze, ha nem teher önnek. Tudom, hogy nem ez volt az eredeti terve. Találkozzon velük. Oszlassa el a kételyeket, ami bennük van, hogy nehogy több butaságot csináljanak. Persze ehhez kell egy eredményes pszichológiai teszt, és egy hatvanórás képzés, ami követelmény a részünkről. Egy pozitív környezettanulmány, erkölcsi bizonyítvány, jövedelemigazolás, satöbbi. De ne értsen félre, nem akarom rábeszélni... döntenie kell, így, vagy úgy...

– Csak ennyi? – hüledezett Sára – Elég sok procedúra, amit itt felsorolt.

– Igen, míg ezekkel nem végzünk, nem sok minden történhet.

– Időbe telik. Megbeszélem a családommal. Találkozhatok velük, hogy közelebbről megismerhessem őket?

– Jól van, odaszólok, hogy fogadják. Akkor, hogy döntött?

– A helyzetem nem egyszerű, jelenleg tervben van, hogy vidékre költözöm, ez megint nem jó pont a részemről. Találkozom velük, visszajövök utána, megígérem.

– Visszajön? Ha nem tud most itt pozitív döntést hozni nincs értelme, hogy hitegesse őket, szóval ettől nagyobb pontosítást várok.

– Kiviszem őket... de vidékre. Egy vagy két hónapon belül végleg a családomhoz fogok költözni.

–Téved, ha család veszi körül őket, az nem rossz, hanem egy jó pont, de ha messzebb viszi a gyerekeket, engedély kell az apától. A szabály szerint ötven kilométeren belül kell kihelyeznünk a gyermekeket. A kapcsolattartás miatt fontos, hogy minél közelebb legyenek a vérszerinti szülőhöz.

– Hogyan tartanak kapcsolatot az apával, ha börtönben van, nem értem?

– Egyszerűen. Telefonon, vagy ön beviszi őket láthatásra az apához.

– De jó... azaz értem – suttogta maga elé, mert közben Benjámin haragjára gondolt, mi lesz, ha tudomására jut, hogy nem hagyott fel Karolának tett ígéretével.

– Nagyobb a távolság, a tanya ide nyolcvan kilométer, ha Pesten keresztül megyek még ennél is több.

– Milyen tanyáról beszél? A gyerekeknek közösségbe kell járniuk, a nagyobbik jövőre iskolás.

– Nincs baj az iskolával, egy rövid bekötőút után, ott a falu. Jár a busz és van autóm. Sok gyerek, persze a nagyobbak, kerékpárral pár perc alatt megjárják a távolságot. A falun körbe több ilyen tanya van a gazdálkodás miatt, ezek szervesen hozzátartoznak a faluhoz.

Akkor ért el a tudatáig mit művelt, hogy konkrét választ adott az ügyintézőnek mikor beült az autójába. Vállalta a tortúrát, hazaviszi a gyerekeket. Meg azt is, hogy megszerzi az apától az engedélyt.

– Áh, hisz jó ismerősök vagyunk, akadálya egy szál se. Megy az angyal hozzátok nemsokára, aztán majd lesz, aminek lennie kell! – sóhajtott egy mélyet és kikanyarodott a hivatal elől.

Angyal? Ő mint angyal, miket ki nem talált róla ez a két kislány – húzta most már mosolyra a száját, jól van, megpróbálja meggyőzni a morcos apát, nem lesz semmi baj.

Mikor hazaért, fáradtan dőlt végig az ágyán, nagy volt a kísértés, hogy rögtön elalszik úgy, ahogy van. Régebben is történt vele ilyen, egy-egy átdorbézolt éjszaka után, de a telefonja kizökkentette az elhatározásából. Róza hívta.

– Mi van veled, egyben vagy még?

– Egyben. Miért hívsz?

– Gyere le hozzánk!

Semmi nincs ok nélkül

 

Sára Csepelről az interneten lefoglalt szállására ment. Arra a megállapításra jutott, hogy Kíra nagyon megváltozott. Ismeretlen volt számára az az érzelmi átalakulás, amit közvetített felé a találkozásuk alatt. Az öröké hőbörgő egyetemista haver, aki mindig nyomta polgárpukkasztó szövegét, hirtelen szentimentálissá vált. Ugyan mi okozta ezt a nagy változást, elég volt annyi hozzá, hogy utolérte a szerelem? Arra gondolt, hogy ő még soha nem volt igazán szerelmes senkibe. Vagy mégis? Kár lenne önmagának hazudnia, hisz Benjámin miatt volt pár álmatlan éjszakája. Nem értette miért lépett le Kíra pont akkor amikor rájött, hogy a férfi megszerette. Hogyan tudott lemondani róla? Megértené, ha egyoldalú szerelem alakult volna ki köztük, de nem, mindkettőjükben ugyanaz a mély érzés lángolt mikor elváltak egymástól. Kíra mégis hozta a formáját, még esélyt sem adott magának. Megbeszélték amikor elváltak egymástól, hogy tartják a kapcsolatot. Remélte azt is, hogy a férfi fog harcolni a szerelemért, nem olyan megalkuvó, mint a barátnője.

Másnap reggel elintézte a hiányzó hivatali teendőket a lakás eladással kapcsolatban. Végleg lezárta a panelos múltját.

Amikor a Keleti felé akart kanyarodni, dugóba került, araszolva mozogtak az autók előre.

Megszokta már a városi forgalom idegtépő hullámzását, de most valami más miatt állt a forgalom. Nem akart hinni a szemének: több száz ember császkált az autóúton, akadályozva a forgalmat.

– Ne már, mi van itt búcsú? – méltatlankodott most már hangosan, mert közben beért a Keleti elé és ott még több embert látott.

Érdekes látvány tárult elé, mintha nem is a saját országában lenne, hanem valami egzotikus földrészen. Sötét bőrű furcsa öltözetű emberek csoportja lepte el a környéket. Sok rendőrt látott mindenütt.

Az emberek hangosan vitatkoztak a rendőrökkel. Akkor fedezte fel, hogy a némelyik nő csadorban fogta a gyermekét, csak a fekete tüzes szemük villant ki az arcukat eltakaró lepel alól. Mintha egy filmforgatásba pottyant volna, minden olyan hihetetlenek tűnt a számára. Nézte a folyton mozgásban lévő embereket, akik körül szinte percről percre változott a hely, gyűlt a szemét körülöttük, eldobált kartondobozok, ásványvizes palackok, félig telten vagy üresen, kacatok mindenütt, lassan, de biztosan telítődött velük a terület, mint egy jó gazda gondosságával dolgozó biokertész kertjében a takaróréteg, mikor elkezdi a földjén a mulcsozást. A kocsisor újra elindulhatott, igaz nem arra amerre ki akart jutni eredetileg, egy másik irányba terelte őket a közlekedési rendőr.

A hazafelé vezető úton végig a történteken elmélkedett. Újra eszébe jutott, hogy semmi nincs ok nélkül az életben, talán az sem, hogy Kíra hazajött Londonból, mindegy miért és hogyan, de hazajött. És az sem, hogy az anyja leköltözött vidékre. A magabiztossága egyre fogyott, igaz már rég nem látta olyan szépnek a jövőt, mint a gondtalan egyetemi évei alatt, de valahogy jó lett volna megállni ennél a pontnál, innen indulni tovább. Elege volt már a családját és környezetét ért traumákból.

Eszébe jutott a levél, ami a táskájában lapult. Még be kell mennie a gyámhivatalba, hogy megbeszélje a két kislány sorsát. Amikor beért a kisváros központjába, elkanyarodott a hivatal felé. Nem sok esélye maradt, a fogadóidő legalább egy órája lejárt.

Körbezárt szabadság

A tárgyalás után visszament dolgozni a mosodába. Aznap nem volt kötelező, de a zaklatott lelkiállapotán segített a munka. A tanár mikor meglátta odasietett hozzá.

– Hány évet kaptál?

– Három évet.

– Azt kilehet bírni.

Kereste a férfi társaságát, egyedül ő tudott rajta segíteni, ha rátört depresszió.

– Lehet, hogy kimegyek innen pár hétre – mondta a tanár, míg matatott a gépek között. Nem nézett fel, így nem láthatta Benjámin meglepett arcát.

– Hogy- hogy kimegy, vicc ugye? Csak úgy nem lehet innen kisétálni.

– Dehogy vicc – egyenesedett ki a férfi – te nem nézel tévét, ennyire azért nem kellene begubóznod. Ha kimész innen egyszer, folytatni kell ezt a rohadt életet tovább, legalább felkészülhetnél rá, mi vár rád odakint.

– Nem nézek tévét, elvből. Hazudnak. De maga is tudja.

– Néha azért nem hazudnak. Mindent nem lehet elhazudni. Megvezetnek bennünket az igaz, de egy idő múlva kilóg a lóláb mindig a reverenda alól.

– Mondja már, hová megy! – türelmetlenkedett Benjámin.

– Megyek a határra védvonalat építeni. Viszik a rabokat, persze a jobbakat – nevette el magát a tanár – lehetett rá jelentkezni. Én jelentkeztem. Megvan az ítéleted, te is jelentkezhetsz. Nem vagy te rossz gyerek, csak akkor, ha iszol.

– Jobb lenne, mint idebenn örökké a gőzben – csillant fel a szeme Benjáminnak.

– Jobb a fenét, csak más. Meg jó pont, talán még enyhítik is a büntetés idejét. Nem lenne rossz gesztus részükről. A meló az kemény, kint a szabadban védelmi sáv építése. Ez van mondva.

Egy hét múlva Benjámin jelentkezését elfogadták. Aláíratták vele milyen feltételekkel mehet külszolgálatra. A kemény munka, néven lett nevezve, cölöpverőgépek kezeléséhez és kiszolgálásához fognak kerülni.

Pár napon belül indult a rabszállító busz megerősített őrséggel, minden felszereléssel ellátva. Ami azt jelentette, hogy teljes önellátással fognak dolgozni. Szerencsére a félig cigány, zsebes Pityu is jelentkezett, aki eredetileg kint a valóvilágban szakácsként dolgozott, így bízhattak benne, hogy nem fognak panaszkodni az ellátásra. Mikor megérkeztek a határra, egy kijelölt helyen felépítették a sátortáborukat. A két nagy rabsátorban egyenként tízen fértek el. Aznap még nem dolgoztak, csak a munkafeladattal ismerkedtek meg.

Az épülő kerítés, az ország határvonaltól három méterrel beljebb húzódott. A kerítés horganyzott pengés huzaltekercsből állt. A vonalától körülbelül egy méterrel beljebb húzódott a magas kerítés. A magas kerítés külső lábánál egy újabb pengés huzaltekercs, majd a kerítésoszlopok tetején kifelé hajló tartókon egy újabb pengés huzaltekercs. A teljes magassága körülbelül három, négy méter lehetett.

Dolgoztak sokan a területen akkor is mikor odaértek, főként katonák, közmunkások. Folyamatos volt a következő szakasz előkészítése, a kerítéshez való anyag szállítása, mozgatása. Ott tudták meg, hogy a drótfonatokat is rabok készítik egy másik börtönben. Megkapták a felvilágosítást, hogy hajnalban kezdik a magas kerítés építését. Zárt csoportban visszamentek a táborba. Csendes beszélgetéssel telt el az este, minden rab ugyanarról a témáról társalgott, amit láttak a határon.

A tanár nem kapcsolódott a beszélgetők közé, teljesen magába fordulva ült a tábori priccsen. Benjamin felfigyelt a szótlanságára, odament hozzá.

– Szóljon, ha zavarom – mondta mikor leült mellé.

– Nem zavarsz.

– Mi a gond?

– Tudod fiam, nemrég megkérdeztem tőled, hogy te szabad embernek érzed e magad, ha majd kikerülsz innen? Emlékszel?

– Emlékszem. Arra is, hogy mit válaszolt rá. Nem leszek szabad ember, ha kint leszek, akkor sem.

– És sajnos ez egyre jobban igaz. Most kerítjük a szabadságunkat a legjobban körbe. A kerítés lehet egy szimbólum, vegyük annak, ne csak fizikai akadályt lássunk benne, hanem szellemi, lelki akadályt is egyben. A mi életünkben már elérhetetlenné válik az az álom, hogy szabadon járunk a világban. Isten óvjon bennünket a továbbiakban, hogy fent maradjon az eddig kiépített megszerzett életterünk, tudásunk, identitásunk. Amikor a rend megbomlik ott káosz lesz az úr. A káosz meg a félelem és az elme zavarodottságának a nyoszolyája. Elkezdünk félni, a félelemtől lebénulunk, elveszítjük a cselekvőképességünk utolsó morzsáját is. Azon gondolkodtam, hogy Kalergi idealizmusa a szemünk előtt valósul meg.

– Ki volt ez az ember?

– Írt egy könyvet a húszas évek elején, ami a gyakorlatias idealizmus címet viselte. Azt írta benne, hogy meg fog változni Európa őshonos népe, helyette egy kevert rassz nép lesz, ami úgy alakul ki, hogy közel-keleti, afrikai nép, és az európai keveredik egymással. Eltűnnek a nemzeti kultúrák, történelmek, egy gyökértelen embertömeggé válik Európa. Nézz körül fiam, ezt látjuk most, elindult Európa felé ez az áradat, ami megvalósítja ezt a fantazmagóriát. Valaki mindenből profitál. Ebből is nagyot szakít a háttérhatalom, ha megvalósul, mert olyan népet, aki gyökértelen, úgy lehet irányítani, mint a birkanyájat.

– Igaza van, a mi kultúránk teljesen más, mint akik most ide jönnek, képtelenség, hogy megférjünk békességben egymás mellett. Valakinek le kell hasalni a másik előtt és feladni az elveit.

– Hát az biztos mi leszünk, mi a modern gondolkodású liberális tyúkeszű fehér emberek. Megszenvedjük a hiszékenységünket, megszenvedjük, mint Jézus a keresztre feszítést. Képzeld el, hogy te, aki már megtanultad a legelemibb dolgokat, mint európai állampolgár, tudsz mindennap fogat mosni, érted hogyan kell angol vécét használni, vissza tudod fogni magad, hogy se a más asszonyát se a szomszéd kecskéjét... szóval jön ez az emberáradat, akiknek semmi se szent. Jön és ledózerolnak mindent, még a hited is kiöli belőled.

– Nem kéne általánosítani, hisz a háború elől menekülnek.

– Nem erről beszélek, a kultúrájukról. Összeegyezhetetlen a miénkkel. Ez egy lopakodó népírtás.

      

Mit sajnál?

 

Benjámin túl volt az első tárgyalásán. A kihelyezett ügyvéd nem nyerte el a szimpátiáját, az idős férfi komor ábrázata nem sok jóval biztatta. Egymással szembe ültek, Benjámin csendben figyelte, ahogy az ügyvéd az iratanyagát tanulmányozza. Ráért, már megszokta, hogy az idő megállt, csak vánszorgott minden óra egyik napból át a másikba. Nem kellett este számvetést készítenie, mindig ugyanaz várta, a mosoda, gőzölgő világa.

Az ügyvéd felnézett Benjáminra, fürkészte egy darabig szúrós, vizenyős szemével, mintha jellemrajzot készítene gondolatban róla. Benjámin állta a tekintetet, egyenesen belenézett a szemébe.

– Mikor látta a gyerekeit?

– A feleségem temetésén.

– Azt írják itt a jegyzőkönyvben, hogy büntetlen előéletű, meg azt is, hogy alkoholos befolyásoltság alatt volt azon az éjszakán. Megjegyzem, ez még nem oldozza fel önt az alól, amit elkövetett. Nem tudom, hogyan tudok majd segíteni, hisz csak a véletlenen múlott, hogy nem halt meg senki. A társasházban komoly károk keletkeztek, meg ugye ott van a füstmérgezést szenvedett idős házaspár. A bank felgyújtása tovább súlyosbítja a helyzetét. Aljas indokkal elkövetett bosszú? A bírót nem érdekli mitől lett dühös, csak az, hogy mit követett el! Mérlegelni fogja a keletkezett kár nagyságát mind a két épületnél. Idézem az idevonatkozó paragrafust: 322. § (1) Aki anyag vagy energiapusztító hatásának kiváltásával közveszélyt idéz elő, vagy a közveszély elhárítását, illetve következményeinek enyhítését akadályozza, bűntett miatt két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. A 3. cikkely szerint a büntetés öt évtől húsz évig terjedő vagy életfogytig tartó szabadságvesztés, ha a bűncselekmény halált okoz. Nem feltételezem, hogy átgondolta mi várhat magára, mikor elkövette a cselekményt!

– Sajnálom.

– Mit sajnál? Hogy részegen bosszút állt? Ha mindenki ezt az utat választaná, micsoda anarchia lenne a földön? Jól van, meglátjuk, mit tehetek önért! Összecsukta a dossziét és nehézkesen felkelt a székről. – Viszontlátásra! – nyújtotta a kezét Benjámin felé. Gyenge, reszketős kézfogása volt az ügyvédnek, Benjámin érezte a kézfogás alatt az idős ember fizikai erőtlenségét.

Ez az alak nem fogja a dutyiból kivinni soha az életben – jegyezte meg magában ingerülten.

A tárgyalás meglepetést hozott számára. Az idős ügyvéd kimérten, magabiztosan adta elő a bíróságnak a peranyagot, minden részletre kitérve. Benjámin hallgatva a szavait és közben rájött, hogy nagyon is átérezte az ügyvéd az életét, felfogta mi motiválta, hogy végül képes volt azon az estén mindent felégetni maga körül. Ugyanazt mondta el, amit ő is elmondott volna, csak ő durvább szavakkal.

Tisztelettel nézett fel az idős ügyvédre, olyan tisztelettel mintha az apja lett volna, aki segíteni szeretne a tékozló gyermekén.

– Kérem a tisztelt bíróságot, hogy a felsorolt indokaimat vegye figyelembe, az ügyfelem büntetlen előéletét, életében kialakult traumát, felesége halálát, ami miatt két kiskorú gyermekkel özvegyen maradt. Kérem, hogy az ügyét erős felindulásból elkövetésnek, nem kitervelt kategóriába sorolják – fejezte be a védőbeszédét az idős férfi.

Megszületett az elsőfokú ítélet, a bíró börtönben letöltendő háromévi szabadságvesztésre ítélte Benjámint.

– Megfellebbezzük! – nyugtatta az ügyvéd – Kimegy innen fiam a családjához hamarabb – és megveregette Benjámin vállát. – Kitartás!

– Köszönöm ügyvéd úr! – Benjámin rámosolygott az idős férfira.

Jó lett volna elhinni a szavait, de a tárgyalás végére már tisztán látta, hogy nem tud enyhítést elérni az ügyében. A bíró megindokolta, hogy mi súlyosbította és mi enyhítette a végeredményt. A súlyosbítást, a lakásának az éjszakai felgyújtása okozta. Bármi történhetett volna, hisz éjszaka, mindenki pihen, alszik. Mire a riasztás megtörtént és kiért a tűzoltó a mentő, sok idő eltelt. Meghalhatott volna gyermek, felnőtt addig. Az éjszakai bank felgyújtásnál, pont az időpont segített, hisz nem tartózkodott senki az épületben. Az anyagi kár mindkét helyen jelentős lett, ezért a három év számára a legkedvezőbb ítéletnek számított.

Ha anyu szól neki a Mennyországban.

 

Egyik meglepetésből a másikba esett a három felnőtt, de komoly arcuk nem tükrözte, hogy hihetetlen számukra a válasz. Marika néninek eszébe jutott az a fiatal nő, aki segített a gyerekek keresésében azon a napon mikor megszöktek.

– Igazatok lehet! – válaszolt a lányoknak – Ő tényleg eljöhet értetek. Utána fogok érdeklődni, mi van most vele. De addig semmi rosszat ne csináljatok, elég volt a csínytevésből. Rendben?

– Nem biztos, hogy utána lehet nézni, ő csak akkor jön el, ha akar, ha például anyu szól neki ott fent a Mennyországban.

– Mégis meg kéne próbálni elérni valahogy – vett erőt magán a vezető, nem akarta elárulni még akkor sem, hogy mennyire hihetetlen számára a két gyerek meséje.

– Hát meglehet éppen próbálni – hagyta jóvá Zsuzska –, de akkor meg kéne neki azt is mondani, hogy siessen kicsit jobban.

– Miért... miért csak őt várjátok? – kérdezett tovább a pszichológus.

– Mert aranyos...– hajtotta le a fejét Mónika.

– Mert ő a védelmezőnk... anyu mondta... meg vigyáz a pillangómra is, már régóta – fejezte be az indoklást bőbeszédűbben Zsuzska.

Aranka néni mellett szótlanul bandukolt visszafelé a két kislány a beszélgetés után. A folyosón még akkor is fojtogató füstszag terjengett.

– Lehet, már tudja a barna angyal, hogy nagyon sok rosszat csináltunk, még megharagszik igazándiból és soha többet nem jön el! – súgta Mónikának a húga – Te találtad ki az egészet – nézett vádlón a nővérére.

– Megmondom neki, hogy én találtam ki, nyugodj meg! – felelte határozottan Mónika – Rád nem fog haragudni.

Aranka néni hallotta a susmust, de úgy tett, mint aki süket.

Elvira merőn nézett a vezetőre mikor magukra maradtak.

– Hallottad mit mondott a kislány? Azt mondta eljön értük a barna angyal, mert az anyukája megmondta nekik. De az anyukájuk nem beszélhetett velük egyáltalán... hiszen halott.

– A hölgy, akiről gondolatom szerint beszéltek, azon az éjszakán találkozott velük amikor megszöktek. Segítettek a keresésükben, kimondottan neki köszönhető, hogy a két gyerek szökéséből nem lett tragédia. Tehát van igazságtartalma annak, amit mondtak. Azt tudom, hogy a fiatal hölgy, érdeklődött, hogyan vehetné fel a jövőben velük a kapcsolatot. De csak ennyi információm van. Azon a napon találkoztam vele én is, de azóta nem hallottam felőle semmit. Talán meggondolta magát. Felhívom a gyámügyet telefonon.

– Hihetetlen, talán a kicsi lány még látja a szellemeket, még tudott kommunikálni a halott anyjával – morfondírozott a pszichológus. – Jól van, csak elmélkedek. Ennyi. Ne vedd komolyan! – nevetett a másikra mikor meglátta milyen hitetlenkedve nézi.

Mikor visszaért Zsuzska és Mónika a szobájukba, Aranka néni úgy hagyta ott őket, hogy utoljára még rájuk borított egy csomó intelmet.

– Melegen ajánlom, hogy húzzátok most már meg magatokat! Ennyi elég volt mára a feszültségből, de lehet egész évre is!

Zita se maradt ki a véleménynyilvánításból, nagy patáliát csapva

hozta a formáját.

– Hé', má' megint körülöttetek forog a világ? Mikor lesz má' itt nyugalom? Piromániáztok legújabban? Leég a hajam tőletek... a végén.

Az otthonvezető felhívta a gyámügyi előadót, hosszan beszélgettek a gyerekekről. Arra a döntésre jutottak, hogy elhalasszák a kihelyezésüket a kijelölt nevelőszülőhöz. Megpróbálják előtte felkutatni és szóra bírni azt a bizonyos „barna angyalt," akit annyira vár a két kislány.

Eljön értünk a barnahajú angyal

 

Aranka néni, az aznapi gondozó jajveszékelve rohant a két gyerekhez, felráncigálta őket a földről és húzta kifelé mindkettőt a füsttel megtelt helyiségből.

– Gyorsan, gyorsan, oltani kell! – kiabált közben, a hangjával szerencsésen össze is csődített mindenkit. A karbantartó felkapott egy plédet az egyik ágyról, letépte a karnisról a lángoló drapériát és rádobta a takarót. A lángokat megfékezte, de a textíliának a fojtó füstje, kiüldözött mindenkit az épületből a kisudvarra.

Aranka néni szorosan fogta a két gyerek csuklóját, el ne szökjenek. Egyenesen az irodába tartott velük az otthonvezetőhöz. Útközben megállás nélkül nyomta a szentenciát.

– Mi volt ez lányok? Elment az eszetek? Mi van, ha leég az egész ház? Nagyokosok, na, jó kis firmák vagytok, mondhatom!

Nem kellett az ajtó nyitásra várni, már ott állt a kitárt ajtóban Marika néni az Otthon vezetője, idegesen tessékelte őket beljebb.

– Mi történt már megint?

– Na, itt vannak... megvannak! – mondta elfúló hangon Aranka néni – Biztos ők ténykedtek délelőtt is! – tolta maga előtt befelé az irodába a két gyereket – Nem volt elég nekik, hogy ronggyá vagdalták a függönyöket több helyen, most meg fel is gyújtották! Eloltottuk, de két napig szellőztethetünk a hidegben. Istenem, ördög bújt ezekbe! Higgye el, megátalkodott gonoszság lakik a lelkükben. Nézzen csak rájuk... a szemükbe... nincs semmi bűnbocsánat bennük.

Az otthon vezetője leült az íróasztala mögé, törékeny alakja még kisebbnek tűnt, nézte a vele szembe leültetett két gyereket, majd telefonált.

Mónika egyáltalán nem lepődött meg, mikor meglátta a megérkező pszichológust.

A vezető félre hívta Elvirát.

– Azért hívtalak ide sürgősen, mert nagyon fontos lenne megtudni mi vitte rá ezeket a gyerekeket erre a meggondolatlanságra.

Elvira odaült a gyerekek mellé.

– Figyeljetek rám, nagyon fontos, amit most mondani akarok nektek. Mónika, és te is Zsuzska elfelejtettétek, amit megígértetek nekem, igaz?

A két gyerek értetlenül nézett rá, nem jutott eszükbe mit ígértek Elvira néninek.

– Segítek. Azt mondtam nektek, hogy azért vagyunk itt mi felnőttek, hogy mindent megbeszélhessetek velünk, és mi mindenben segítünk nektek. Emlékeztek ugye? – Az igenlő bólintásra tovább folytatta.

– Tudjuk, hogy nagyon nehéz feldolgoznotok, ami veletek és a szüleitekkel történt. Bármilyen indokból gyújtogattatok, nem oldottatok meg vele semmit sem. Szerinted Mónika, ez a helyes megoldás mindenre, amit csináltok most?

– Nem – suttogta megtörten maga elé a kislány –, de nem vagyunk elvetemültek, bárhogyan is állítja Aranka néni.

Zsuzska, mint mindig, ha veszélyes helyzetbe került sírásba menekült. Hüppögve ücsörgött a nagy széken, amiről nem érte el a padlót a lába, de szokásához híven most mégse himbálta őket, csak ült mozdulatlanul, lemeredve a félelemtől. Eleinte jó ötletnek tartotta a gyújtogatást, de Mónika nem világosította fel, hogy ilyen felfordulás lehet belőle.

– Jó lenne, ha most megbeszélnénk, mi történt. Nagyon jó lenne. Segíteni akarunk nektek – folytatta a pszichológus. – Mi volt ez a gyújtogatás? Mit akartál ezzel elérni Mónika?

A kérdésre válasz nem érkezett a gyerekektől, Mónika összevont szemöldökkel nézett maga elé továbbra is.

– Nem tudok segíteni, ha nem válaszolsz Mónika, még egyszer kérdezem, miért gyújtottad fel a függönyöket?

– Csak. Mert rossz vagyok, meg Zsuzska is rossz! – jött az ideges halk válasz a kislánytól.

– Dehogy vagytok rosszak, ki mondott ilyen butaságot? – szörnyülködött Elvira néni.

– Nem is igaz, hogy mindenben segítenek... nem szabadna bennünket családhoz vinni! – mondta ki végre az okot Mónika.

A három nő egymásra nézett.

– Nem akartok elkerülni innen, ez az oka? – kérdezett tovább a pszichológus.

– De, el akarunk. De nem oda. Majd jön értünk magától...

– Ki jön értetek? Jó lenne nekünk is tudni, nem gondoljátok, hogy segítsünk, ha titkolóztok? – érdeklődött kíváncsian Marika néni.

Zsuzska és Mónika összenézett és megértették, hogy muszáj elmondani mindent, különben nagyon messzire elkerülhetnek, vagy ki tudja még annál is rosszabb történhet velük.

– Az jön értünk, aki a parkban volt, aki eljött megkeresni bennünket. Anyu mondta, hogy várjunk rá. Eljön értünk a barna angyal! – mondta ki határozottan Zsuzska az igazságot, és tágra nyílt szemmel várta a hatást, ami nem is maradt el.

Téged szeretlek

 

Maradt két napom az indulásig. Addig meg megjátszottam, hogy dolgozni járok, legalább csavaroghattam kicsit cél nélkül a városban, mint egy turista. Nagyon vigyáztam, hogy ne fussak össze még véletlenül sem Viktorral. Ez volt a legnehezebb az elutazásom előtt. Jártam a várost cél nélkül, magányosan. Az utolsó nap sem volt más programom. Mikor visszaértem a városból ott várt Viktor a buszmegállóban.

– Hazaviszlek. 

Atért hozzám a rossz hangulata.

– Nem vagy magadnál, hisz a túloldalon van a szálló.

– Üljél be, beszélni akarok veled– mutatott a parkoló autója felé.

Szó nélkül elindultam az autó felé. Viktor nem indított, az arca fáradt volt. Rám nézett és indulatosan megkérdezte miért kerülöm vele a találkozást. Már nem láttam semmi értelmét, hogy hazudozzak, hogy mellé beszéljek. Hallgattam, ahogy beszél hozzám, mégis kemény bűntudatom lett, hogy szó nélkül leakartam lépni. Örültem, hogy mégsem történt meg, igaz a búcsúzás így sokkal érzékenyebben érintett. Emlékeztetett, hogy egyszer beszélt róla, hogy szeret valakit. Bólintottam, hogy mindenre emlékszem.

Arra kért, hogy üljünk be valahová, iszunk valamit, és beszélgetünk.

Akkor megmondtam neki az igazat, hogy nincs értelme, másnap hazautazom.

Értetlenül nézett rám, arra kért, hogy maradjak, már tudja, hogy Zotya és én köztem nincs semmi.

Ideges lettem, nem Viktorra, inkább Zotyára. Megint átvágott, direkt megkértem, hogy ne beszéljen kettőnkről. Így még nehezebb lett minden. Hisztiztem, mindig bevált, de most segített rajtam, mert kimondhattam minden keserű gondolatot, ami végig nyomasztott:

– Jó, hogy tudod. De nem emiatt döntöttem így, nem szeretem Londont, nem szeretem ezt a kíméletlen munkatempót, idegennek érzem magam itt. El akarom felejteni az egész kócerájt a svábbogaraival együtt. Vágod? Nem érzem jól magam itt! Neked vannak céljaid, nekem nincs egy sem, jó, ha most ezt is megtudod. Csak telik az idő felettem, nem látom azt sem, hogy merre tartok. Te tudod miért gürizel. Én nem tudom! Ez kettőnk közt a legnagyobb különbség.

– Téged szeretlek – mondta maga elé halkan

Azt hiszem akkor már megértette, hogy búcsúzunk egymástól. Váratlanul ért a vallomása, annak ellenére, hogy az első perctől éreztem, hogy ő is szeret. Ezerszer átgondoltam előtte, mi lesz, ha egyszer szerelmet vall, azon is sokat agyaltam, hogy eltudom e utána hagyni? Kimondta, amire a legjobban vágytam, és én másnap ezerötszáz kilométerre leszek tőle.

Megmondtam neki az igazat, hogy én is szeretem. Szeretem, de most haza utazom Magyarországra, és... soha nem megyek oda vissza.

Sokáig ölelkeztünk és csókolóztunk az autóban. Nem ígértünk egymásnak semmit, csak telefonszámot cseréltünk. Kicsit sírós lett az utolsó éjszakám.

– Biztos, hogy más megoldás nem létezett? Arra gondolok most, hogy nem találtatok egy megoldást sem, hogy folytassátok a kapcsolatot?

– Nem találtunk. Ő még legalább öt évig kint dolgozik. Öt év hosszú idő, nagyon hosszú. Mindegy, örülök, hogy végighallgattál. Vigyél haza Sára.

– Tényleg hosszú idő, igazad van. De a szerelem, ha erős, sok mindent kibír. Még a távolságot is.

Sára átölelte anyáskodón a barátnőjét, míg mentek kifelé az autóhoz.

Kira apja nyitotta ki az ajtót mikor hazaértek Csepelre. Állt apa és lánya egymással szemben szótlanul. Egyikőjük sem tudta, mit mondjon a másiknak. Végül Kira apja megtörte a hallgatást.

– Hazaköltöztem. Tudod, hogy nagy beteg lett anyád. Felkészültem rá, hogy veszekedni fogsz velem. Örülök, hogy hazajöttél.

Kira odalépett hozzá és átölelte.

– Szia apa! Mindketten elmentünk anya mellől, de visszajöttünk, és ez a lényeg. Hogy van anya?

Műbalhé

 

Nem a legjobb ötlet volt, így utólag beismerem. Zotya felajánlotta, hogy segít, de nem akartam, hogy csórón ott maradjon. Mást kellett kitalálnom. Napokig agyaltam, mire rájöttem a megoldásra. Az előbb mondtad ki, csináltam egy kis műbalhét a munkahelyemen. Volt egy agyonstrapált porszívónk, az egyik nap elszakadt a zsinórja. A karbantartó a supervisornak szólt, hogy szerviz, vagy új, de az ráförmedt, hogy nincs rá keret, javítani kell. Meg lett javítva, szigetelőszalag került rá, és kész. Erre építettem a tervem, munkahelyi balesetet szenvedek, és megspékelem egy kis zsarolással, elvégre diplomás vagyok, össze tudok tán hozni valami rendes színjátékot, ami után úgy léphetek le, hogy még pénzt is kapok.

Megállás nélkül szótlanul dolgoztam egész nap. Mikor elindultam a porszívóért, hangosan odaszóltam a másik takarítónak, hogy megyek a felső emeleti szobába, kezdem a porszívózást.

Vittem a sérült porszívót, amin a szigetelőszalag már meglazult, lógott az egyik vége a ragasztásnál. A fenti szobában gondosan beállítottam a porszívót egy olyan helyre, ahol egy vaslámpatartó állt, megbontottam a szigetelőszalagot, aztán visszatekertem lazán a javítás alá. A csupasz drótot odahelyeztem a vas mellé szorosan. Mikor bedugtam a zsinórt a konnektorba, azonnal szikrázott a drót, a lámpák kialudtak.

– Nem vagy normális! – ingatta a fejét Sára.

– Sose voltam teljesen. De minden klappolt. Ledobtam magam a földre és már halott is voltam. Feküdtem, de ne jött senki halottnézőbe. Éppen fel akartam támadni, mikor meghallottam a lépteket.

Szerencsémre a román takarítónő dekkolt le az ajtóban. Ha valaki, hát ő segíteni a legtöbbet rajtam. Mikor eljutott az agyáig, hogy a magyar lányt agyonütötte az áram, kegyetlenül hozta a formáját. Éktelen rikácsolásba kezdett, amire aki élt és mozgott azonnal odasietett.

Én közben kitartóan játszottam a halottat, hadd ajvékoljanak... kellett a drámához.

Később, mikor a szoba tele lett a Hotel dolgozóival, hagytam magam újraéleszteni. Nehezen, de magamhoz tértem, figyeltem a formaságokra.

Mikor feleszméltem azonnal a lényegre tértem.

– Egy percig sem dolgozok ebben a kuplerájban, ahol majdnem meghaltam. De mielőtt elhúzok innen, feljelentem a Hotelt, hogy életveszélyesek a takarítógépek! – kiabáltam a supervisor felé.

Ezer fonttal a zsebemben támolygott ki egy óra múlva a munkahelyről, előtte persze megígértem a tulajnak, hogy hallgatok az esetről.

Visszamentem a szállóra, ahol abban az időben alig lézengett egy két lakó, kint voltak dolgozni a városban, aki meg ott tartózkodott az épp szunyált. Összecsomagoltam, megrendeltem interneten a repülőjegyem. Este átbeszélgettük Zotyával miért húzok haza. Őszintén beszéltem akkor már Viktorról is. Értetlenül hallgatott eleinte. Megpróbált lebeszélni a hazautazásról.

– Mi van, ha megmondhatnád az igazat, hogy nincs köztünk szex. Megértené. Okos a csávó.

Arra kértem soha ne mondja meg neki, hogy nem volt köztünk kapcsolat. Nem akarom, hogy megtudja, hogy végig becsaptam, bár semmi jelentősége nincs már, mégsem akarom.

Zotya ráérzett a lényegre, mert azonnal leesett nála a tantusz.

– Szereted, igaz?

Nem tagadtam le, megmondtam, hogy úgy érzem megszerettem. Ez miatt is lépek le úgy, hogy el sem köszönök tőle. Tervei vannak, nem szeretném, ha miattam bármit is feladna. Nagyon fog hiányozni, de így lesz a tisztességes.

Majd átgondolom

 

Odalépett hozzám, mint aki meg akar ölelni, de csak a két karjával támaszkodott meg a falon. Ketrecbe kerültem. Éreztem a forró leheletét, és újra azt a fanyar dezodor illatot, amit minden találkozásukkor éreztem rajta. Furcsa dolgokat mondott, olyanokat például, amiket álmomban sem tudtam volna róla feltételezni. Azt mondta figyelt engem mindig és a pasimat is. Szerinte Zotya szemét fickó, de majd rájövök idővel magamtól. Azt mondta nem meleg, volt csaja, aki elhúzott egy gazdag pasival. Az sem érdekelte, hogy ő huszonhét a pasi meg hatvan. Csak a pénz érdekelte. Még mindig hívogatja, azt állítja, hogy még mindig őt szereti. Csak nem tud vele élni, mert szerinte ő egy örök álmodozó. Azzal vádolta meg, hogy leragadt az álmai szintjére. Megkérdezte tőlem, hogy értem e miről beszél.

Ellenkeztem, hogy nem értem. Van jó állása, menő verdája, mire alapozta ezt a véleményt a hölgy? Nem jön le nekem ez az álmodozó stílus róla. Azt láttam eddig, hogy hajtsa a pénzt ezerrel. Viktor gondolkodott kis ideig mielőtt válaszolt.

– Miért beszéljek róla, ha te is kinevetsz a végén.

– Számít valamit, én mit gondolok? – vágtam rá gondolkodás nélkül.

– Sokat... nagyon tetszel nekem – akkor már átölet.

– Van barátom, csak szólok. Szóval mi az az álom, ami miatt dobott a csajod? – jó kérdés volt, olyan választ kaptam, amire nem számítottam.

– Jól látod, itt élek már több éve, ebben a lepukkant szállóban. Olcsó, ez az oka. Az autó kell a melómhoz, ennyit a luxusról. Sok pénzt keresek, ebből egy részt hazaküldök Erdélybe. Van egy autista öcsém, segítek rajta. A többit gyűjtögetem... egy kis birtokra, már kinéztem magamnak. Ha annyi pénzem lesz... – Elhallgatott, majd tétován folytatta – Egy modern remete szeretnék lenni. Madárdal, csend, béke...

Megköszöntem, hogy elmondta a titkát, még egy puszit is adtam az arcára. Megcsókolt, csak akkor engedett el, mikor mögöttünk becsapódott egy ajtó. Könyörögve nézett rám, arra kért, hogy találkozzunk másnap, sok mindenről beszélni akar velem. Megkapta az igazgatói állást, tudna nekem is helyet csinálni a cégnél.

Nem tudtam mit mondjak neki? Már eldöntöttem, hogy hazajövök Magyarországra. Miért hazudjak? Ott fogom hagyni, még akkor is, ha tudom, mennyire jó lenne vele maradni. A vallomása teljesen összezavart, nem tudtam döntést hozni. Tudod, hogy makacs vagyok, mint egy öszvér. Ha eldöntöttem, hogy hazajövök, miért kábítsuk egymást. Egyikőnknek sem tesz jót. Leléptem tőle egy „majd átgondolommal".

Sokáig tépelődtem azon az éjszakán. Tudtam, hogy Viktor egyszer eléri az álmait és haza jön Erdélybe. Megveszi a birtokot, amire annyira vágyik. Nem karrierista, nem pénzimádó. Egyszerűen szüksége van a pénzre, hogy elérje a céljait. Mégis úgy aludtam el, hogy én nem akarok Erdélyben élni, se Londonba, én Magyarországon akarok élni. 

– Nehezen hoztam döntést, de végül meghoztam: csakis ő miatta nem maradok Londonba. Még ő sem tudta volna megváltoztatni a bennem kialakult rosszérzést, ami taszított a helytől. Akkor meg minek maradjak? Még nem tudtam, hogyan lépek le, egy fillérem sem volt, csak a feltöltött közlekedési kártyám lapult a zsebemben. Akkor hívtalak fel. Emlékszel?

– Igen. Rám hoztad a szívbajt, mindig mestere voltál a műbalhéknak.

Egy fontot sem tudtam spórolni

 

Már nem sminkeltem ki magam reggelente, mert rájöttem, hogy az izzadság az első órákban úgyis leolvasztja rólam a sminket, a szemceruzát sem használtam, mert elmosódott és az arcom olyanná vált tőle, mintha zombi lennék. Folyamatosan ki voltam merülve, nem volt energiám odafigyelni a külső megjelenésre. Talán csak az vigasztalt, hogy Londonban az se volt feltűnő, ha pizsamában megyek ki az utcára, vagy a kiszakadt cuccból ki van a fenekem. Ott senki nem volt feltűnő, mert minden utcán kóborló egyedi, különleges teremtménye volt a földnek. Én is beolvadtam a hömpölygő tömegbe, eltűntem benne észrevétlen. Mint egy kis szürke porszem egy homokviharban, hullámzott velem a tér és az idő egész nap. Végül tudatosan én kezdtem kerülni Viktort. Se hangulatom, se erőm nem maradt romantikázni. Láttam pedig többször mikor hazaért a szállóra, néha ott várt a parkolóban az autóban ülve, de úgy tettem, mint aki észre sem veszi. Húztam a csíkot befelé a szállóra. A szobámba nem mert bejönni, még akkor úgy tudta párost alkotok Zotyával. Egyhangú napok, hetek jöttek, az időjárás is hozta a formáját folyton szitált az eső, kellemetlen hűvös, nyirkos volt a levegő. Így telt el három hónap és még egy fontot se tudtam spórolni. Mikor kifizettem az albérletet, feltöltöttem az utazási kártyát, a telefont, vásároltam egy két haszontalanságot, amire semmi szükségem nem volt, és vásároltam olyat, amire igen, mert kellett a mindennapokhoz, már csak a kajára maradt pénzem. Az se sok. Ehhez az élethű filmvetítéshez, amiben éltem a mindennapjaimat, besorakozott a félelem, soha nem tudhattam milyen élethelyzetbe kerülök nyilvános helyeken, boltokban, vagy az utcákon. A bűnözés virágzott a városban, amin nem lehet csodálkozni, hisz olyan nagy vallási, faji kavarodásban éltük a napjainkat. Ahogy teltek a hónapok úgy hűlt le a város, kellemetlen, örökké ködös és esős napok következtek. Egyfolytában náthás voltam, néha lázasan mentem dolgozni. Véglegesen eldöntöttem, hogy lelépek, hazajövök. Nem kötött oda semmi. Zotya jól el volt nélkülem. Viktort alig láttam, vagy ha láttam leléptem előle. Az egésznapi munka egyhangú kíméletlen robot volt. Hányingerem lett Londontól. Egyik este nem tudtam Viktor elől kitérni. Hamarabb értem haza a szokásosnál, kihasználtam, hogy nem volt senki a fürdőszobában, lezuhanyoztam, hajat mostam. Viktorra gondoltam akkor is, hogy még csak esélyt sem adtam magamnak, hogy megtudjam, milyen lenne vele a szerelem. Mikor kiléptem az ajtón, szembe találtam magam vele. A hátát a folyosó falának támasztva álldogált, vállán egy zöldszínű törölközővel.

– Azt hittem lehúztad magad a lefolyón, maradt belőled valami? – Mosolygott, furcsa fények vibráltak a szemében, én meg majd kiestem a fürdőköpenyemből. Örültem, hogy láttam, sőt szerettem volna kicsit sírni a vállán. De nem, én már ilyet miért is tennék? Minden szarság eszembe jutott, aztán váltottam, mert arra gondoltam, hogy itt a vége annak, ami el sem kezdődött. Eszembe jutott miről suttogott Julcsi az egyik magyar csaj a többieknek, mikor Viktor volt a téma. Akkor tudtam meg, hogy nem én vagyok a magányos cédrus, minden szingli belezúgott a pasiba. Úgy látszik nem csak engem kapott el a gépszíj, talán ezért is figyelték a csajok minden mozdulatát. Nem sok eredménnyel, mert titok maradt számukra, hogy miért nem hajt senkire. Szabadidejében behúzódott a szobájába, vagy a két román sráccal lógott esténként, állítólag egy pub-ot látogattak sűrűn a szomszéd utcában.

Láthatta rajtam, hogy bánt valami, azonnal rákérdezett mi bajom. Én meg a fejére akartam zúdítani a sok pletykát amit hallottam róla – Mióta érdekel téged a csajok lelkivilága? Azt beszélik... – aztán mégsem mertem kimondani, ami a nyelvemen volt. Pedig arra készültem, hogy vérig sértem.

– Mit beszélnek? Mesélj, rengeteg időm van – már nem nevetett rám.

Próbáltam visszakozni -- Hagyjuk, csak pletyka. Két férfival élsz együtt, nem csajozol, csak ezt akartam mondani.

Diplomás takarító

 

Aznap már egyedül dolgoztam. Megkaptam a szoba beosztást. Mikor az elsőbe bementem azt hittem elájulok, úgy nézett ki, mint egy csatatér. Kínai család lakott pár napig benne. Még a vécé is tele volt papírgalacsinokkal, minden helyiség dugig szeméttel. Lassan haladtam, pedig tudtam, hogy lemaradtam, gyorsítanom kéne. Felesküdött ellenem minden, mire felszitáltam a paplan huzatot, akkor láttam meg, hogy fordítva húztam fel, vagy épp egy folt van rajta. Kezdhettem előröl az egészet. A felhevültem, mint egy százas égő. A légkondik ugyan működtek, de hamar rájöttem, hogy ettől a jótékony hatástól állandó megfázást kapok ajándékba. Mire a munka végén felporszívóztam, totál ki voltam bukva.

Eltelt egy hónap, kezdtem belerázódni a munkába. A napjaim egyhangúan teltek, dolgoztam kimerülésig, mint egy robot. Próbáltam mindent tökéletesen elvégezni, de az idegösszeomlás kerülgetett mikor ettől függetlenül mégis hibát találtak nálam. Összeszorított fogakkal mentem kijavítani, bármennyire hihetetlen, nem feleseltem, nem csapdostam. Szükségem volt a melóra, a pénzre, ezzel az eggyel száz százalékig tisztában voltam.

– Eltelt egy hónap azt mondtad, de egy szót sem ejtettél arról mi történt közben Viktor és te közötted?

– Hosszú. Bármennyire hihetetlen először ő hanyagolt el engem, aztán én őt. Egy este összefutottam vele a társalgóban, zavartan szabadkozott, hogy nem tud rám időt szakítani, elmondta, hogy nagyon sok munkája összetorlódott. Azt előtte is tudtam, hogy menedzsel egy menő cégnél, azt is, hogy egyetemet végzett és több nyelven beszél. Elhittem neki, de nagyon rosszul esett.

Leesett, hogy egy karrieristába zúgtam bele, akinél a fontossági sorrendben az legutolsó helyen állok, nem érdekli semmi, hajt ezerrel, hogy megkapja az igazgatói állást. Én attól a beszélgetéstől kezdve, senkinek éreztem magam, egy szürke kis szobalánynak, diplomás takarítónak. Vágod? Később úgy is kezdtem viselkedni, mint egy kis senki.

Ennyit a romantikáról

 

Nem mertem lekapcsolni a lámpát. Feküdtem sokáig nyitott szemmel néztem a szemközti falat, de nem jött elő egy bogár sem. Viktorra gondoltam és arra a gyengeségre, amit éreztem mikor átölelt. Szóval berobogott az életembe akkor este a világraszóló szerelem... amit később jól elszúrtam, mert egy született idióta vagyok.

– Hogy lehetett egy ilyen romantikus indítást elszúrni Kira? Igaz ismerlek, mindig kelekótya és meggondolatlan voltál.

– Igen, üldöz a sorsom, szétestem, fáradt voltam és ezért meggondolatlanná váltam.

Sára biztatóan nézte Kirát – Mesélj, hátha nincs elveszve még minden. Látom rajtad, hogy a férfi emléke nagyon felzaklatott, ami azt jelenti, hogy beleszerettél.

A barátnőjét a sírás fojtogatta – Igen, nagyon megszerettem, nehéz lesz elfelejteni.

Aznap éjjel sokáig forgolódtam, elhitettem magammal, hogy ezért a románcért érdemes volt Londonba kimenni. Viktor az álmaim pasija lett az első perctől kezdve. Ne gondolj egy kigyúrt fazonra, mégis nagyon vonzódtam hozzá. Ráéreztem a belső értékeire, ami ellensúlyozta, hogy kissé konzervatív gondolkodású volt az én generációm laza stílusához viszonyítva. Szóval akkor gyúlt fel a fejemben a lámpa, hogy mennyire nem mindegy, ha egy pasi azt mondja, "jössz e dugni", vagy azt, hogy "vágyom rád". Érted ugye? Bocsi, ha most szentimentálisnak láttatom magam, nem ilyennek ismertél meg. Én is kint jöttem rá, hogy nincs ellenemre a romantika.

Másnap reggel utánam sietett a folyosón. Elegánsan fel volt öltözve, mint mindig. Az ismerős After save illat lengte körül, amit méterekről kiszimatoltam, már előtte is, ha a közelembe került.

Sietett, udvariasan megkérdezte elvigyen e egy darabon. Zavartan elhárítottam a felajánlását, azt mondtam már belőttem az útvonalat inkább busszal megyek.

Láttam rajta, hogy nem örül a visszautasításnak, de mosolygott. Elnézést kért, amiért magamra hagy, de késésben van, pedig nagyon szeretne velem beszélgetni. Megkérdezte mikor érek haza. Közömbösen visszaválaszoltam, hogy nem haragszom, ne törje magát miattam, de köszönöm a csótányirtást. Békén hagytak a dögök. – Ennyit a romantikáról.

A szerelem az nem haverság

 

Eltaláltad. Ott állt az ajtóban, nyakig szabadidős luciban, és aggódva nézett befelé. Mutogattam a falra, ő meg kinevetett.

– Ja, bogaras lettél? Hogy lehet, hisz kéthete volt fertőtlenítés. Figyelj, nem mondta senki, hogy ne kajáljatok a szobában? Ezek nagyon bírják az elszórt morzsákat. Jól van, nyugodj meg.

Odalépett hozzám, leült mellém az ágyra és simogatta a hátam.

– Kapjál magadra valamit, gyere ki a társalgóba, én közben hozok nekik egy kis koktélt. Később aludj villanyfényben. Rühellik a világosságot.

Mint egy álomkóros úgy követtem. A társalgóban odaült velem szembe és olyan áthatóan nézett, mint aki olvasni akar a gondolataim között. Akkor már 

eljutottam a lényeghez: örülnöm kéne azoknak az átkozott bogaraknak. Soha nem gondoltam volna, hogy nekik fogom köszönni, hogy ott ül velem szemben a pasi, és velem van elfoglalva.

– Nagyon nyúzott vagy... de így is tetszel. Kvittek vagyunk – nevetett és átölelte a vállam.

Játszottam az ártatlant, hogy nem értem miről beszél.

– Én is láttalak pizsamában...– magyarázta meg.

Felvilágosítottam, hogy van barátom. Ő meg tovább mosolygott, azt mondta az nem jelent semmit.

Azt hiszem megint hülyén nézhettem rá, mert kimerítő magyarázatba kezdett. Nagyon élveztem minden pillanatát. Nyomta a szöveget, hogy vannak az életben törvényszerű élethelyzetek, amiket mi magunk állítunk fel magunknak, miheztartás végett, és vannak törvénytelenek, amire vágyunk. Mikor megkérdeztem mi szerinte a törvénytelen, azt válaszolta, hát az amire vágyik mióta először találkoztunk, hogy nincsen barátom. Minden bevezető nélkül rákérdezett, hogy szeretem e Zotyát. Én meg kábítottam tovább, hogy nem is tudom igazán, a kapcsolatunk egyetemi haverságból indult. Együtt buliztunk. Szép időszak volt... mármint az egyetemi évek. Kárörvendően figyeltem, mi esik le abból, amit hadováltam. Viktor idegesen elhúzódott mellőlem, ingerülten válaszolt.

– A szerelem az nem haverság!

Vártam, hogy megmagyarázza miért lett dühös, de hallgatásba burkolódzott, mint aki azt is elfelejtette, hogy nincs egyedül, csak bámult maga elé. Jól szemügyre vettem a pasit, felfedeztem rajta pár dolgot, például milyen sűrű a szempillája, a mély ráncokat a homlokán: arra a megállapításra jutottam, hogy bizonyára sokat agyal valamin a fickó. Nem olyan slamp, mint a többi, nem olyan, mint Zotya. Na, akkor dőlt el a sorsom. Megkérdeztem tőle, hogy volt e már igazán szerelmes.

Felnézett rám, nem válaszolt mindjárt, aztán olyat mondott, hogy elkezdett zakatolni tőle a szívem: azt mondta, hogy sokszor volt, de nem volt egyik sem igazi szerelem, per pillanat most is szerelmes, legalábbis úgy érzi...– újra elhallgatott, aztán folytatta – Tudod, a szerelem jön, mint a villámcsapás, nem lehet kitérni előle. Perzsel, éget... képes kiégetni a szíved.

Akkor már meg akartam tudni mindent róla, ezért előadtam a saját monológom, ismersz, kitudok dumálni mindenkiből mindent, ha kíváncsi vagyok valamire.

– Különös megközelítés, még sohasem hallottam így megfogalmazva ki mit érez, ha a szerelem definícióit boncolgatja. A szerelem tényleg csodás, megfoghatatlan érzés szerintem is. Azt hiszem, minden ember arra vágyik, hogy valaki őszintén megszeresse, de nagyon sok embernek csak vágyálom marad élete végéig. Aztán megalkuszik és belép egy középszerű kapcsolatba. Társas lények vagyunk, dönt a biológia. Irigylem a csajodat, tudja már, hogy ennyire szereted?

Viktor megint idegesnek tűnt, azt válaszolta, hogy még nem tudja, nem mondta el neki mert jár valakivel az a hölgy, akibe szerelmes. Gyorsan témát váltott és a bogaraimról kezdett beszélni, megkért, hogy nézzük meg a szobámat van e még élet a dögökben.

Elkísért a szobáig, biztatóan átölelt mikor kinyitotta előttem az ajtót.

Elbúcsúzott, de a kezem nem engedte el, szorosan magához húzott, megláttam a szemében, hogy végig rólam beszélt, lehajolt hozzám és finoman megcsókolta a szám. Nem tartott a csók tovább egy pillanatnál, olyan volt, mint egy filmszakadás, váratlanul lett vége, elfordult és otthagyott.

Svábbogarak

 Elindultam találomra, aztán kis idő múlva rájöttem, hogy az ellenkező irányba haladok, mint mikor reggel a Hotelba mentem. Kissé alábbhagyott az idegességem és ez elég volt, hogy eszembe jusson, hogy nem kerestem meg a tájékozódási pontot, amit reggel kiszúrtam magamnak, azt a sárga toronyházat, ami a Hotel mögött balra magaslott. Mire hazaértem teljesen kiütött a fáradság. Zotya még nem volt a szálláson. Végig dőltem a franciaágyon, de erőteljesen behúzott hozzám a kinti hangoskodás, ajtócsapkodás. Érthetetlen kotyvalék nyelven folyt a vita arról, hogy túl sokáig használja az egyikőjük a mosógépet. Végül a vita extázisig fajult, mivel bekapcsolódott közéjük egy harmadik fazon, aki nagyon brutális hangnembe megpróbálta elmagyarázni a többieknek, hogy milyen okádék a hely, senki nem takarítja ki maga után a szarát, ideje lenne, ha többet szellőztetnének, mert kómás a büdös zoknik szagától.

Hálás lettem a mély férfihang tulajdonosának, aki véget vetett a nagy hangoskodásnak, pedig csak egy szót suttogott ki rájuk. 

-- Kussoljatok! 

Olyan csend lett egy pillanatra, mint a kriptában. De csak egy pillanatra. Kicsit halkabban, de a vita tovább folyt a lakók közt.

Végre tudtam lazulni, heverésztem, próbáltam egy nyugtató pózt felvenni az ágyban. Egynapi meló után úgy éreztem magam mintha maratonit futottam volna, negyven fokos melegben. Az a tudat idegesített legjobban, hogy ezután így kell élnem, egy légtérben összezárva idegenekkel, akik böfögnek, horkolnak, veszekednek, vagy épp begubóznak a szobájukba.

Megpróbáltam szunyálni. Egy félóra múlva azt éreztem, kiszáradtam, mint egy sivatagi kút. Felkapcsoltam az éjjeli lámpát, pohár után nyúltam. Valami végig szaladt a kezemen, önkéntelenül felsikoltottam. A szemközti falon feketéllettek a svábbogarak. Hisztérikusan sikoltozhattam, mert kint is meghallották, kinyílott az ajtóm. Mit gondolsz ki nézett be rajta?

– Gondolom a tetkós pasi – nevetett Sára.

Katerina Forest: Gender Jézus!

Kint szürke köd mocska ragad az utca kövén,
fekete varjak károgását szórja a szél.
Harang kondul, halottnak zenél,
érces ritmusa belsőnkben remeg.

Ma Jézus megszületett.

Vitát nyit róla a sok agyhalott  Senki,
ki is volt Ő, férfi vagy nő? Íme, itt az új gender lobbi!
Összegörnyedt pénzeszsákok tologatják a zsetont,
zsebünkből most forgatják ki a Holnapot.
Minek nekünk Szabadság, Fény, és Öntudat?
Az életünk a legvidámabb barakk, ahol 
a Közöny ágyán a lelkünk térdepelve sír. 

Ma Jézus megszületett!

A Félelem púpos, torzszülött gyermeke,
benéz az ablakunkon, ajtónkhoz oson.
Csendben időz, majd ököllel rácsap, ordítva
követel, engedjük be, hozzánk tartozik!
S mi lehajtott fejjel, ajtót nyitunk neki.

Már Jézus megszületett!

Kint szürke köd mocska ragad az utca kövén,
fekete varjak károgását szórja a szél.
Harang kondul, halottnak zenél,
érces ritmusa belsőnkben remeg.

Várjuk Jézust! Valahol már megszületett!