. „A tengerparton járó kisgyerek”
szőke haját fésüli a szél, apró lépte
alatt süllyedő homokföveny, ott jár, hol
a partra vetett kagylókban,
a tenger zúgása örökre megrekedt.
Színes kavicsokra lel, a legszebbet
kezébe veszi. Nézi, csodálja.
És a kő a gyermeket megszólítja:
- Látod, mily' kicsinyke vagyok,
hideg és kemény, érdekes, mégis
megkerestél, gyönyörködsz bennem.
Talán tudni akarod eddig mit láttam,
ismerni akarod a múltamat?
A gyermek bólint - Szívesen hallgatlak.
És a kő mesél. Mesél az izzó földről,
a hatalmas vízözönről, mesél
az édenkertről, a furcsa állatokról.
Az emberekről, pusztításról, háborúkról,
kristályokban nyugvó örök szeretetről.
- Már mindent tudsz, amit én eddig láttam,
míg kősziklából faragott kaviccsá váltam,
engedj vissza hát, vissza a tenger medrébe,
ott van az én világom - szólt kérőn a kő.
- De mielőtt hullámok hátára teszel,
tudnod kell, hogy amit most elmeséltem,
örök időkre lelkedbe bevéstem.
Feledni sosem tudod, mindenütt hallani fogod.
Hallod majd a széltől, a sötét fellegektől,
hegyek mesélik majd, völgyek suttogják,
az igazságot, amit most megtudtál
hazug szavakkal nem írhatod át.
Ha megpróbálod, nyugalmat nem találsz,
mert, „egy egész tenger zúgja mégis vissza.”
e világ igaz történetét.
