Translate

2023. január 30., hétfő

DIPLOMA

 


Az egyetem aulájában véget ért a diplomaosztás hivatalos ceremóniája. A méhkashoz hasonlító hangzavarban a hozzátartozók gratulációja zajlott. Sára kezében a friss közgazdasági diplomával fülig-érő szájjal állt a családja előtt.

Az édesapja megilletődve átölelte.

– Ez a nap is eljött, diplomás hölgy lett az én kicsi lányom!

A keresztanyja – szokásához híven – végig sírdogálta az egész ünnepséget, egyfolytában hálálkodva Istenhez.

– Látod gyémántos virágom, Isten megsegített, hogy ezt a napot is megérjem. Nagy ember lett belőled!

Sára hangosan felnevetett a vidéki öregasszony megjegyzésén.

– Dehogy lettem nagy ember keresztanyus, csak végeztem az egyetemen, nincs ebben semmi különös!

Akkor, abban a percben úgy érezte nagyon jó, hogy büszke rá a családja.

Kíra, a barátnője, mint a sas a zsákmányára, lecsapott a meghatottsággal küzdő lelkére: – Gyere ide kicsit!

Sára odalépett hozzá.

– Remélem, lelépsz te is az ősöktől, megvan a kéró, ahová megyünk bulizni!

– Naná, hogy megyek! Ez nem kérdés – válaszolt vissza nyeglén, ezzel eltűnt belőle az összes áhítat, amit addig a családja iránt érzett.

Mikor hazaértek, kicsit élvezte még az ünnepi estebédet, aztán odasúgta az apjának:

– Ugye nem baj, ha magatokra hagylak benneteket? Várnak a barátaim.

– Menjél csak, tartom a hátam, megleszünk magunkban, elsörözgetünk – engedte el kényszeredetten az apja.

Még látta egyet villámlani az anyja szemét, de gyorsan behúzta az ajtót maga mögött. Ugyan mit is gondolhatott, talán abban reménykedett, hogy otthon nézi őket? Ez az ő napja, csak az övé! Hamar meggyőzte magát, sietve nekilódult az emeleti lépcsőknek. Visszhangzott az üres lépcsőfeljáró, ahogy végigdübörgött rajta, aztán lelassított, mert két szatyrot cipelve szembejött vele a szomszédasszonyuk, akinek már messziről ragyogott az arca:

– Sárikám, eljött a nagy nap, gratulálok! Az édesapja nagyon boldog, hogy megérte ezt a napot!

Sára megköszönte a gratulációt, de nem állt meg, magára hagyta a beszélgetésre felkészült asszonyt. Zenélt a mobilja. Kíra idegesen figyelmeztette, már ott szobroznak a ház előtt.

– Helló csajszi, végre! Ugorjál be! Indíthatsz Zotya! – adta ki az utasításokat türelmetlenül a barátjának.

– Hová megyünk, hol a kéró?

–Fent Budán, egy üres nyaraló. Leszünk vagy húszan. Mit hoztál? Mármint hozol piát?

– Nem mondtátok, majd veszek. Apám adott pénzt.

Megálltak egy éjjel-nappali üzlet előtt vásárolni.

– Zotya itt van ötven, vegyél meg mindent, ami kell!

– Te mindig tele vagy dohánnyal, hogy csinálod?

A reklámszatyorban összecsörrentek az üvegek, amikor a csomagtartóba rakta az italokat a férfi, majd széles vigyorral visszaült a volánhoz. Az úton már énekeltek, hangolták magukat a bulira. A sötétség átölelte a várost, felpattantak a fények, mint a gyöngyszemek kiragyogtak a sötét bérházak között, ünneplőbe öltözött minden koszos utcasarok, még a kukákon is fényfüzérek ragyogtak. Akkor úgy érezte, hogy az élet fantasztikus és csodálatos, mert minden a helyén van benne, úgy ahogy kell.

A budai nyaraló kerítését borostyán futotta végig, amitől nem lehetett belátni az udvarra, csak a kiszűrődő hangokat hallották, az idétlen röhögést és visongást. Mikor beléptek a kapun Sára szeme azonnal levadászta Gergő kezében a füves cigit.

– Nézz oda Kíra, nagyon hamar elkezdték a füvezést, még a végén elrontják a bulit!

– Ezek? Dehogy, csak így érzik jól magukat, ne törődj vele! Különben is, belefér az estébe, hisz nagy nap ez a mai! – nevetett a barátnője – Kell egy kis kábulat, hogy kisimítsa az agyad, nagy volt a nyomás mindenkiben az utóbbi hetekben.

– Várj, csak azt ne mondd, hogy te is rászoktál? – fogta meg erővel Kíra karját.

– Mi bajod velem? Mi az, hogy rászokás? Néha szippantunk, de azt ne nevezd rászokásnak! Igazából ez nem drog! Ki bírná a gyűrődést mindig tiszta fejjel? Nem gardedámnak jöttél velem, vagy ha igen, akkor nincs rád szükségem, húzzál hazafelé minél előbb!

– Jól elvagytok, csajok – vigyorgott Zotya.

Ha nem is teljes mértékben, de Kíra ráérzett, a bulit nem rontotta el senki, némelyik túlpörögött mint a búgócsiga, de nem okozott senkinek meglepetést. Az egész éjszaka az ivásról szólt. Néha a haverjai közül egyik- másik eltűnt hányni, vagy csak párostól egy félreeső helyre, aztán folytatták tovább ott, ahol abbahagyták. Éjfél körül páran átváltottak keményebb drogra, de szerencsére ők sem balhéztak túlzottan. Fekete Pufi is csak üldögélt egy sarokban, bambán figyelt körbe-körbe, az érzékei már nem rögzítették a valóságot. Magában beszélgetett, valakihez. Néha hadonászott, mintha zümmögő döglegyeket kergetne egy nem létező asztalról. A nyála a bal oldali szájszögletéből türelmesen szivárgott az állára, onnan lecsurgott a pólójára. Akadt köztük olyan, aki szánakozva mutogatott felé, de Pufit nem zavarta a véleményük. Nem ért el hozzá a külvilágból már semmi. Mindenki tudta róla, hogy jó eresztésből való, apja-anyja orvos, a srác mindig tele volt pénzzel. Pufi az egyetem első évétől kezdve szépen araszolva csúszott lefelé, aztán elért arra a pontra, mint a mocsárba ragadt ragadozó, hogy hiába küzdött ellene, egyre mélyebbre került. Végül nem is küzdött, inkább készakarva kereste a mámort. Sára is beszélt egy alkalommal vele, hogy miért nem tud leállni, még figyelmeztette is, ha tovább folytatja, előbb-utóbb bele fog dögleni. De Pufi csak vigyorgott rá:

– Utálom ezt a geci világot! Ha kiütöm magam, az a legszebb! Az ember átlényegül azzá, amivé akar, megkap mindent, amire vágyik, olyankor boldog vagyok. Érted? Nem érted. Senki nem tudja milyen érzés madárnak lenni, míg nem próbálta ki a repülést!

Pufihoz csatlakozott később Vica. Sára felfigyelt egy csoportosulásra, ahol körbe állva röhögtek a többiek, és durva megjegyzéseket tettek valakire. Odasétált hozzájuk, de hamar ott is hagyta őket.

– Idióta barmok! – fakadt ki, mikor visszament Kírához.     -- Láttad Vicát?                

   -- Mi van vele?                

   -- Vetkőzik, már teljesen kiütötte magát! Szórakoztatja a többi balféket az idióta!

– Megyek, megnézem, le ne maradjak valamiről! – Kíra sietett megnézni Vica előadását, de hamar otthagyta ő is a visongó csoportot, mikor visszatért éleset köpött a földre.

– Hülye kurva! Anyaszült meztelen maszturbál a többiek előtt. Azért mindennek van határa!

– Ha te mondod. Igyunk valamit, kiszáradtam! – húzta el közömbösen a száját Sára.

Észrevétlenül merültek el az alkohol mámorában. Később egy erőtlen szabadkozás után elszívta az első füves cigit, majd a másodikat, a harmadikat. Az első után nagyon jól érezte magát, de a harmadik után úgy kiesett a következő pár óra belőle, mint az öngyilkos a hetedikről. Nem emlékezett arra sem, hogyan ért haza. A barátai teljesen a lakás ajtóig támogatták.

Míg nyomta a csengőt nekidőlt teljes testsúlyával az ajtónak, részeg vigyorral hadonászott hátrafelé: – Húzhattok a büdös francba, végállomáshoz értem!

Lélekben felkészült, hogy nem fogják ölelő karok fogadni. A zárt ajtó jobban idegesítette, mint a várható balhé. Azt biztosan tudta, hogy semmiképpen nem fogja megúszni.

Megjelent az anyja az ajtóban, de nem veszekedett, szó nélkül beengedte.

– Mi a manó? – dünnyögött meglepetten, közben nagy lendületet véve belépett mellette a lakásba. Feltűnt a furcsa viselkedés, de nem volt kedve megfejteni mi történt otthon míg távol volt, egy szent cél lebegett csak előtte, megtalálni az ágyát és vízszintbe vágni magát. Nem vetkőzött, csak a sportcipőjét rúgta a fotel alá, túl távolinak találta a fürdőszobát is, pedig érezte magán az alkohol és a dohány áporodott szagát, lefeküdt és azonnal elérte az öntudatlanság.

Mikor felébredt erős hányingerrel küszködve kiment a fürdőszobába. A fürdőszobai tükörben alaposan szemügyre vette magát. Vágott a látványra egy gúnyos grimaszt. Arra már ébredéskor rájött, hogy totál kiütötte magát az előző éjszaka, csak azt nem tudta megfejteni, hogy hol. Próbált erősen koncentrálni. Aztán mint egy váratlan villám a tavaszi kék égből, olyan hirtelen és döbbenetesen elért hozzá a felismerés: a diplomaosztás! Hogy a francba felejthette el! Végre diplomás lett! Az arcán megjelent egy fáradt mosoly. Tétova mozdulattal nekidőlt a mosdó szélének. Rámeredt idegesen a tükörbeli arcára, mert rátört intenzíven egy emlék arról, hogy éjszaka valaki erőszakosan fogdosta, és felrémlett több minden arról is, hogy csókolódzott valakivel. Ugyan ki a franccal hetyegett? Te jó szagú ég, nem létezik, hogy a fű annyira kidobta az agyát! Valaki biztosan rásegített...talán tettek valamit az italába? Egy pillanatra ledermedt. Próbált visszaemlékezni, de a sötétség olyan szilárdan tartotta magát a fejében, mint egy betonfal, nem engedte át az emlékek fényét teljes valóságában. Mint egy szűrőn a szemét, a fontosabb dolgok fent akadtak rajta. Legalább emlékezne rá, hogy milyen volt, ha már volt is valami, vagy nem is volt semmi? Reménykedett, hogy nem. De ha mégis elment valakivel egy körre? Egyáltalán kivel? Sok pezsgőt és pálinkát ivott talán nem kellett volna annyit. – állapított meg egy meglepően logikus következtetést. – Hú, de szarul vagyok! – nyögött fel hangosan.

Az anyja jelent meg a fürdőszoba ajtajában, kopott, ezeréves pulóverét fázósan a dereka köré húzta.

– Végre, hogy tudsz járni, végig aludtad az egész napot, remélem teljesen feleszméltél! – morgott a lányára.

– Miről beszélsz? Mennyit aludtam? Még most is olyan a gyomrom, mint amit kilúgoztak. Nagyon sokat ittam, ez tény, nincs kedvem most veled vitatkozni, de ez az utolsó, ígérem, csak ne kezdj el velem megint ordibálni. Rosszul vagyok! Vége a diákéletnek, nem iszom többet! – próbálta megnyugtatni az anyját.

Az anyja durván eltolta a tükör elől a lányát.

– Gyönyörű vagy! Én a helyedbe nem nézném magam annyira, inkább sírógörcsöt kapnék a szégyentől!

– Hagyjál már, ne lökdöss! – rántott magán egyet Sára ingerülten – Az idegeimre mész ezzel a szövegeddel! Már egy kicsit se lehet szórakozni?! Ünnepeltünk, búcsúztunk, ennyi volt! Mi a bajod mindig!? – emelte fel egyre jobban a hangját.

Választ se várt, viharzott az illemhelyre, már útközben öklendezett, a vécékagyló fölé hajolva hányt. A szeme könnybe lábadt, egyre jobban reszketett a gyengeségtől.

– A rohadt életbe, de rosszul vagyok, legalább ilyenkor hagyna békén, lehetne egy kis belátással – sóhajtott fel dühösen. Szédelegve öltözött, friss levegőre vágyott, ki onnan a panelszagból, az örökös szemrehányásokból, ki az utcára!

– Hova mész? – kérdezett utána az anyja, aki akkorra már a konyhában a kávéfőzővel bajlódott.

– El! – szólt ingerülten vissza Sára. – Levegőre!

– Hozhatnál filtert, megint elfogyott, itt senki nem figyel semmire – kérte megtörten az anyja.

Sára, mintha nem hallotta volna az anyja kérését, sietve kilépett a bejárati ajtón. Amikor kiért az utcára lelassított, már csak sétált. Mélyeket lélegzett, hogy múljon a rosszulléte, de a csúcsforgalom szmogjától újra hányingert kapott. A város zaja kíméletlenül az arcába csapott, idegesen kerülgette az embereket. Célforgalom! – gondolta bosszankodva, mikor utolért egy nagyseggű nőt, aki gyerekkocsit tolt és elfoglalta előle az egész járdát. A nő unottan tolta a babakocsit, sűrűn előrehajolt. Ilyenkor Sára látóterét eltakarta a domború feneke, hogy még teljesebb legyen a kilátás, vagy inkább a belátás színvonala, a nő szoknyája felcsúszott és ledéren kivillantak a narancsbőrös combjai. – Ezek a hülye picsák, hogy szétfolynak szülés után! – gondolta undorral. – Na, persze esküvőig hajaztak a darázsderékra, most meg már, mindegy nekik. Na, nekem biztos nem lesz még húsz évig gyerekem, vagy később sem. Minek? A levegőt is elveszik az ember elől. – Bosszankodva megelőzte a nőt, aki megállította a babakocsit, hogy gügyögve cumit erőltessen a baba szájába. Diploma, mit ér vele? Kezdheti az álláskeresést. Dehogy keresi, pihen inkább, megy a Balatonra Kírával. Eszébe jutott az éjszakai ígérete. Bement a sarki boltba, megkereste a filtert, beállt a pénztárhoz fizetni. Egy görnyedt idős nő miatt, lassan haladt előre a sor. A pulton csak két kifli hevert, egy fél liter tejjel. A néni kis patkó pénztárcájából számolgatta az aprót.

– Mi van mama, nincs pénze? A pénztárosnő hosszú műkörmeivel idegesen kopogott a pulton, lekezelő hangnemben siettette az idős vevőt. – Nem itt kell kikeresni a rávalót, nézze, mennyien állnak a háta mögött!

– Elnézést kérek. Nincs kedvesem annyi, egy kiflit visszaviszek – mondta halkan az öregasszony.

– Mikor már összefogdosta? – förmedt rá a pénztáros. – Vigye a tejet vissza!

– Az az ebédem! – ijedt meg az öreg hölgy.

– Haladjunk már, más is sietne! – szólt be egy körszakállas hátulról.

Az öreg hölgy hátra nézett, összetalálkozott a tekintete Sára tekintetével. Egy pillanatig nézték egymást. Sára mintha a két éve meghalt vidéki mama szomorú szemeit látta volna újra. Elmélázott egy pillanatig a furcsa felismerésen, és a gondolatai elkalandoztak a meghalt vidéki mama emlékképeire. Ugyan miért volt a mamának olyan szomorú a szeme? – filózott magában. – Talán csak azért, mert tök egyedül élt évekig. Az apja mindig azt hajtogatta, hogy lelkiismeret furdalása lett a halála után. De csak utána? Mindig azzal mentegetőzött, hogy melózni kellett ezerrel, ki tudott volna folyton utazgatni hozzá? Hát, aki nem akar, az nem tud, igaz? A mama meg szép csendben meghalt... egyedül – jutott el a megfejtésig, és ezzel le is zárta az emlékképeit. Nem akart benne továbblépni, mert arra gondolt, ha valakinek mindig azt szajkózzák, mennyire szeretik, a végén mégis tök egyedül dobja fel a talpát, az nagyon nagy álszentség. A pénztáros félretette a tejet, az öregasszony lehajtott fejjel elindult a kijárat felé. Ahogy elment Sára mellett, váratlanul megtorpant. Felemelte a fejét, és belenézett újra a szemébe. Sára meglepődve állta a tekintetét, még sohasem látott előtte ilyen szempárt. A két homályos szembogár közepén izzott csak egy kicsi pont, ami szinte átszúrta a retináját. Furcsa, megmagyarázhatatlan érzése támadt, a lábai elgyengültek és úgy érezte, mintha homályosabban látna mindent. Az öregasszony lehajtotta a fejét és görnyedten tovább ment. Émelyítő, furcsa szaga volt, ami kúszott utána, mint egy koszos, szürke fátyol. Már nem volt a boltban, de a hátrahagyott szag ott keringett még jó darabig a térben.

– Azt a tejet is kérem! – mutatott a félretolt tejeszacskóra, miközben maga se tudta miért teszi. A pénztáros szó nélkül beütötte a tej árát. Sietett kifelé a boltból, de hiába kutatott a szemével, nem látta sehol az asszonyt. Végig robogott előtte a troli, úgy érezte, mintha rajta gázolna a kerekeivel, az agyában csikorgott, a zaj végigremegett a gerince mentén, az idegkötegein. Libabőrös lett tőle. Utálta a nappali szmogos, zajos várost. Felfedezte a villamosmegállóban az öregasszonyt. Elindult feléje.

– Ezt a boltban hagyta – odaadta a tejet. Fordult is vissza, nem akarta a hálálkodását hallgatni, de az öreg hölgy nem engedte.

– Várjon kedvesem, itt a névjegyem! Ha kedve lenne egyszer, szívesen látnám az otthonomban. Maga nagyon jó ember, jó lelke van, azért hívom meg magamhoz.

Kellemetlen érzése lett, ahogy az idős nő fogta a karján a ruháját. Az orrát megcsapta újra az öregasszony szaga. Émelyítő hullaszaga van, villant át rajta a felismerés.

– Jól van, engedjen el! – szólt rá erélyesen, és eltolta magától a ruháját markoló öreg kezeket.

– Nemsokára megváltozik minden. – mondta halkan az asszony és elengedte a karját – Menjen csak.

– Mi változna meg, miről beszél? – nézett vissza Sára értetlenül.

– Majd megtudja idővel. A sors elől nem lehet elbújni sehova! – mosolygott ráncokkal körbeszőtt ajkaival a nő.

– Ki akar? Én soha nem bújok el semmi és senki elől! – szólt vissza dacosan.

– Erős ott bent, érzem. Kell is az erő, ha túl akarja élni azt a sok megpróbáltatást, ami magára vár! – mondta maga elé az öregasszony, mintha nem is hozzá beszélne.

– Hagyjon már! Mi maga, jósasszony?

– Itt van a névjegyem. Tudom, hogy eljön hozzám. A sors mindig odavezérel bennünket, ahol küldetésünk van az életben. Maga megszánt engem, mert a sors így akarta, hogy ma jót cselekedjen, és velem cselekedjen jót. Hozzám vezette az útja, milyen furcsa és véletlen, nem gondolja? Ezért a mai nap, különleges nap lesz önnek kedvesem. Tudja, minden egyes találkozás sorsdöntő, az is, hogy mi ketten itt és most találkoztunk. Itt van, vegye el! – nyújtotta erőszakosan a névjegykártyáját.

Sára kelletlenül elvette, becsúsztatta a zsebébe. Nem értette mit akar a nyanya a névjegyével, meg ki kíváncsi az elmebajos szövegére, vén debil, elképzelte, hogyan élhet az, aki ilyen büdös tud lenni. Behány tőle. Mosolyt erőltetett az arcára.

– Rendben van, ha kedvem lesz, talán meglátogatom. Jól elbeszélgettünk... most is – mondta gúnyosan, majd intett és fordult vissza, hogy átmenjen a zebrán. Hallotta, ahogy utána szólt az öregasszony.

– Nem fog mindig így gondolkodni...

– Menj a fenébe! – morogta maga elé, és mérgesen visszanézett, de már nem látta ott állni a nőt. – Hová tűnt el? – meredt meglepődve a semmibe – Hisz nem jött a villamos.

Nem értette az egészet, pláne saját magát, miért rohangál, mint egy idióta egy zacskó tejjel egy vén banya után? Nem normális az egész napja, tetejében még káprázik a szeme is! A lépcsőházban megnézte a kártyát, amin szép díszes betűkkel ott állt az öregasszony neve: „Prof. Dr. Zanócz Borbála. Személyiség-lélektan, pszichológia, parapszichológia."

Atyaég! Doktor? Jó kilátások, ha idejut ő is diplomával öregen! – nézte a névjegykártyát, majd bedobta a táskája oldalsó rekeszébe. Megy a halál hozzá — gondolta — ő biztosan nem!


Tengeri szörnyeteg

 


A program több napon keresztül csak a tengerről szólt.

Gábor többször elnézést kért, amiért nem tudott velük tartani. Munkára hivatkozott, videokonferenciákra," -- Az élet nem állt meg, azért, hogy nyaralok"-- tárta szét a karját. A tenger kárpótolta mindenért, nem tudott vele betelni, lenyűgözte, élvezett minden percet, amit a hűs habok között töltött. Levente és közte egyre szorosabb kapocs alakult ki. Egyik ilyen nap mielőtt elindultak, Gábor figyelmeztette őket, hogy óvatosak legyenek. Éjszaka erős szél korbácsolta a tenger vizét, fel kell készülni meglepetésekre. Ne menjenek mezítláb a vízbe, azt sem bánná, ha hanyagolnák a fürdést. De ők elengedték a fülük mellett a bölcs tanácsokat, alig várták, hogy csobbanjanak. Mikor kiértek, látták hogy még erősek a hullámok. Nem törődött vele, nem mérte fel a veszélyt kellőképpen. A bátrabb turisták beúsztak mélyen a tengerbe, a megfontoltabbak a parton heverésztek, élvezték a simogató szelet, az egyre erősödő nap melegét. Levente portyázni hívta Elizát a tengerpartra, ahová a hullámok kisodortak sok tengeri kagylót. Lelkesen gyűjtögette a hátizsákjába a szerzeményeket. Felfedezett egy óriás kagylót, a füléhez tartotta, hogy hallja a tenger zúgását.

-- Ugye azt gondolod, hogy a tenger zúgását hallod benne vissza? -- Eliza jóízűn felnevetett, amikor látta hogy mennyire örül a kincsnek a fiú. -- Kiábrándítalak, nem kimondottan a tenger zúgása van benne, ha hazavisszük ott nem lesz tenger, mégis fogod hallani a zajt benne. A kagyló olyan felépítésű, hogy magába rejti a hangokat a környezetéből, azt hallod. De hagy nézzem miket gyűjtöttél össze.

Eliza kiborította a hátizsákot, aprólékosan átnézte a tartalmát.

-- Figyelj, ezek élnek, mindben van lakó, lehet csak egy kis rák, de az is él. Vissza kell vinnünk az élőhelyükre.

Mikor látta Levente szomorú arcát, feléje mutatta az óriás kagylót -- Ez üres, ez a tiéd. Otthon majd szépen megtakarítjuk. Rendben?

Úgy döntöttek, hogy ők is bemerészkednek a vízbe. Tempóztak legalább ötven métert amikor Leventét egy víz felszínén lebegő portugálgálya csalánozó megcsípte. A medúza már nem élt, mégis képes volt csípni. Karjai hosszan nyúltak a lebegő test mögött. Levente nem vette észre, csak mikor érezte a karjában a szúró fájdalmat, akkor ijedt meg. Egy fiatal férfi kapta el a kapálódzó rémült fiút, közben tiszta erőből kiabált a fürdőzők felé:

-- Vigyázzanak medúzák a vízben!

Eliza a fiatal férfi segítségével hamar a partra vitte Leventét. Akkorra már nagy foltban bepirosodott a karján a csípés helye. Nem volt ideges, tudta mit kell tennie. A táskájából elővette az ecetet. Közömbösítenie kellett minél hamarabb a mérget. Levente sírt és öklendezett.

-- Ne ijedj meg, mindjárt jobban leszel. Türelem. Ha velem vagy nem lehet bajod. Mindenre fel vagyok készülve, van a táskámban minden, ha szükséges hogyha bajba kerülünk. Mikor apukád beszélt az éjszakai viharos szélről, eltettem egy kis üveg ecetet. Ez a legjobb ugyanis csípésre.

Levente megnyugodott, már feltétel nélkül megbízott Elizában. Megismerte, hogy milyen erős és kitartó, hogy mindig feltalálja magát. Olyan volt mint egy testőr, aki vigyáz mindenkire. Nem csak rá, hisz nemrég szemtanúja volt hogyan mentett meg egy fuldoklót. Azon a napon már indulásnál tudták, hogy csak csavargás és napozás lesz egész nap a programjuk. A tengerben fürdés az apály miatt veszélyessé vált. Kevesen voltak a vízben, a többség a partról nézte a tenger hullámzó vizét. Ami kék volt, mint az ég, eggyé olvadva a horizonttal. A vízi mentők folyamatosan bemondták a hangszórókba, hogy el kell hagyniuk a vizet -- Rip áramlat veszélye áll fent, nem lehet a vízben tartózkodni senkinek.

-- Mi a csudáról beszélnek? --  kérdezte önkéntelenül hangosan.

Hát ott ni, látja? A tenger ott abban a csíkban nem kék, hanem fehéren tajtékzik. -- Válaszolt mellette egy középkorú nő.

-- Köszönöm -- fordult Eliza a választ adó felé -- és megtudja mondani miért veszélyes?

-- A hullám alatti hullám. A dagály nagy tömegű vizet hoz a partra, majd nagy erővel visszatér a tengerbe. Képes alárántani a legjobb úszót is, ha nincs technikája.

A fürdőzők meghallották a figyelmeztetést, úsztak kifelé. Csak egy nő maradt bent. Mint aki nem hall semmit, önfeledten úszkált a hullámokban. A partról többen felé fordultak, szólították, hívták kifelé. De semmi. -- Bizonyára nem jó a hallása -- hallotta Eliza a megjegyzéseket. -- Valaki ússzon már be hozzá!

Egy darabig senki nem mozdult. Mindnyájan látták a három méter széles fehér szörnyet, ahogy közeledik a kék víz alatt a part felé. Látták ahogy a nő alá kúszik, aki önkéntelenül a part felé sodródott a hátán.

-- Szólni kell a vízimentőknek! A hullám nem fogja kihozni, visszarántja a tengerbe! -- kiáltott fel egy férfi közvetlen Eliza mellett.

Igaza volt. A víz maga alá rántotta a szerencsétlent. A partról belegázolva a vízbe egy idősebb férfi angol nyelven artikulálatlan hangon kiabált  feléje: -- Szofi, ne pánikolj! Jól tudsz úszni! Csak nyugodtan! Szofi!

Eliza tudta, hogy nagy a baj. A nő árral szemben próbált kiúsznia partra. Ha teljesen elfogy az ereje, legyőzi a tenger. Odahajolt Leventéhez.

-- Ne félj, de muszáj segítenem. Ne menjél sehová. Itt várj!

Addig futott a parton, míg eltűnt a fehér tajtékos víz. Beugrott a vízbe, gyorsan tempózott, oda kellett érnie minél hamarabb, ahol a nőt sejtette. Ezután jött a legnehezebb rész, végig kellett úsznia a sodró hullámokon. A parttal vízszintesen úszott. Néha megpihent, hogy szétnézzen. Látta a parton lévő embereket, aztán meglátta a felbukkanó asszony felsőtestét. Már nem csapkodott kétségbeesve, engedte, hogy a hullám sodorja egyre jobban befelé a tengerbe. Eliza végre elérte. Az egyik karjával mögé nyúlt.

-- Nincs semmi baj Szofi! Csak nyugodtan. A férjed szerint kitűnő úszó vagy. Most nem a part felé fogunk úszni, hanem vízszintesen a parttal. Ki kell jutnunk az áramlatból! Érted? Szofi!! Indulás!

Lassan haladtak, Szofi mintha szót fogadott volna a megmentőjének, olyanná vált, mint aki alszik a karjaiban. Eliza rájött, hogy elájult a sokktól, vagy még rosszabb, sok vizet nyelt. Eliza rájött, hogy meggondolatlan feladatra vállalkozott. Erős volt és szívós, amit az utóbbi időben végzett kitartó edzéseknek köszönhetett, mégis úgy érezte nem tudja kivonszolni Szofit a partra. A tehetetlen test húzta lefelé a mélybe. Meglátta a vízimentők hajóját. Minden erejét összeszedte. Még egy méter, még kettő, hogy kiérjenk az áramlatból, vagy vége. A hajó nem ment be az áramlatba, csak egy mentős ugrott értük a vízbe, Eliza végre megtudott kapaszkodni a  feléje dobott mentő övben. Szorosan  átölelte Szofit és engedte, hogy  oda húzzák őket a hajóhoz.
A parton Eliza azonnal megvizsgálta az asszonyt. Kétségbeesve tapasztalta, hogy nem érzékeli a pulzusát. Hozzáfogott az újraélesztéshez. Alkalmazta a Heimlich fogást, a rekeszizom alá nyúlt és a hasüreg felől préselte ki a maradék levegőt, hogy a folyadék távozni tudjon a légutakból. Tizenötször nyomta a szívtájékát majd kétszer szájon át befújta a levegőt. Nem reagál a nő a sokadik szívkompresszióra sem. Eliza arcán végig folyt a kimerültségtől az izzadság, de nem adta fel. Egy pillanatra felnézett és a legközelebb állónak odakiáltott:

-- Hívjanak mentőt azonnal!

Szofi kezdett életjeleket adni, nyöszörgött, öklendezett.

-- Na végre! Már azt hittem feladtad!

Eliza Megkönnyebbülten megtörölte az arcát.

Egy kéz nehezedett a vállára, mikor felnézett egy sírástól kivörösödött szempárba nézett.

-- John vagyok, Szofi férje. Nem tudom hogyan háláljam meg, megmentette a biztos haláltól Szofit.

-- Kórházba kell vinni, még utólag komoly szövődmények jelentkezhetnek. Ne hálálkodjon Uram. Orvos vagyok. Ez a kötelességem.

Mikor a mentő elvitte Szofit a fürdőzők mosolyogtak és tapssal jutalmazták Elizát.

-- Nagyszerű munka volt, gratulálunk! -- hallotta mindenfelől ahogy haladtak hazafelé Leventével.

Levente fogta Eliza kezét, kék szemeiben csillagok ragyogtak. Tiszta fényű csillagok. Akkor  érezte meg először, hogy aki mellette sétál, az egy védelmező, mint a videófilmekben. Olyan, aki nem fél semmitől és senkitől, ha valakit meg kel védenie. Hallotta mit beszéltek mellette az emberek mikor Eliza elindult, hogy kimentse a fuldoklót a tengerből. Sóhajtoztak, hogy most már két embert fog megölni a szörnyeteg. Onnan nem jutnak ki élve. De Eliza más. Nem ismerik, csak egyedül ő ismeri. Mellette nem szabad félni semmitől, és senkitől, mert Eliza egy igazi védelmező. Eliza akkor arra kérte, hogy ne mondja meg apukájának, hogy mi történt a strandon, mert a végén ki sem engedi őket kettesben a tengerhez. Megértette de nagyon sajnálta, hogy nem tud beszámolni róla, pedig lélekben már felkészült rá, hogy mindent leír a noteszában, és majd csak nézi az apukája csodálkozó arcát, míg olvassa.