Szülői példakép

– Hogy lehet az, hogy lassan felnőtt, mégis védelemre szorul? – morfondírozott magában a kora reggeli távolsági buszon zötykölődve. Lehunyt szeme mögött hangok és képek suhantak.

– Nem vagy normális Nóri, mit vállalsz magadra, ennek se eleje se vége, rámegy az életed. Inkább mennél el takarítónőnek, ott leteszed a munkát oszt jó napot! Itt meg, megállásod sincsen még beszélgetésre se, mint régen – idézte vissza a szomszédasszonya számon kérő zsörtölődését.

Az igazság ott bujkált a mondataiban, már tényleg nem volt ugyanaz az ember. Bezárta magát egy másik világba, amihez már nem volt mindenkinek kulcsa. Lassan ez a kör egyre szűkebbé vált.

Azután azon filózgatott, hogy az életben minden okkal történik. Még a tudatalatti cselekedeteinknek is. Ha az életben egy ismeretlen útkereszteződéshez érünk, gondolkodás nélkül ösztöneinkre hallgatva elindulunk az egyik irányba. Honnan tudjuk, hogy jó utat választottunk? Annak is oka van, ha a mi nevünket mondják ki – Ő a mi emberünk, hívd fel telefonon.

Oka van, ha igent vagy nemet mondunk. Mert megérzünk valamit. Valamit, amire nincs kifejezhető szó. A véletlen okszerűségekből sorsok születnek.

Éva meglepődést okozott a számára. Széles arcú, erős testalkatú, igazi parasztkislányt ültettek le mellé. Nem volt ellenséges a nézése nem csapott hisztériás rohamot, úgy ült le mellé mint egy régről ismert távoli rokon. A találkozás előtt elmesélték neki, miért került be az otthonba. Mikor végig hallgatta, teljesen kiakadt.

Arra gondolt, hogy iskolai tananyagba bele kellene venni a szülői magatartás oktatását, mert a kisujjunkból semmit se szopunk ki. Tanítsák meg már gyermekkorban a jó szülői magatartást. Mert ha nincs felvilágosítás, a rosszat úgy viszi tovább, hogy az követendő.

Olyan világban élünk, amiből eltűntek a példaképek, néha felbukkan egy testépítő, egy filmsztár, egy sportoló. Később meghalljuk róluk, hogy a testépítő szedi az izomépítő anyagot, a filmsztár veri a feleségét, a sportoló is megbukik a teszteken. Kit lehet pozitív példaként követni a mai világban? A politikusokat ? A felsőbb tízezret?

Régen volt király, voltak hercegek. Tradíciók. Mi van most? Celebek dögivel, akik csak azért szerepelnek a nap huszonnégy órájában, hogy a valós dolgokról eltereljék a figyelmet. Az új gazdagok ? Ki tudja, mi tapad a pénzükhöz, mennyi emberi szenvedés árán másztak fel a giccses trónjaikra.

Higgyenek a politikusokban? Igen tökéletes példaképek abban, hogyan lehet meggazdagodni a nyomor hátán. Menő lett a terror, az agresszivitás, a filmekből a negatív hős. Ciki a boldog család, az egymásra figyelés.

Nincsenek példaképek, eltűntek mint a kámfor. Egy reménysugár maradt a szülő.

Hol vannak a szülői példaképek?

Éva is a szülői magatartás áldozata lett. Az anyja már az ötödik párkapcsolatban élt, mindtől született gyermeke. A negyedik élettársa kiborította a bilit. Összejött Éva nővérével, aki terhes lett tőle, ugyanakkor volt terhes tőle az anyjuk is. Amikor az anyja rájött a viszonyra, mindkettőt életveszélyesen megfenyegette. Menekülniük kellett a házból. Éva otthon maradt, ő nevelte a kicsiket. Mikor odaköltözött az ötödik ember az anyjához, az anya beteges féltékenységi jelenetekkel üldözte Évát. Potenciális ellenfelet látott a saját lányában.

Éva maga kérte, hogy vigyék intézetbe, már nem bírja az otthon uralkodó légkört.

Az elhelyezésin az anya szeme dühösen villogott. Ott is hangoztatta, hogy a lánya rossz vérű. Nóri alig tudta magát türtőztetni, csak nyelt, hogy ne szóljon. Dühös volt erre az asszonyra, aki saját könnyelmű életét kérte számon a lányán. Mikor kimentek a teremből, megfogta Éva kezét.

– Menjünk innen, jó messzire Évike!

– Menjünk – válaszolta szomorúan a lány. Nem szidta az anyját, Nórinak olyan érzése lett, hogy szégyenli magát az anyja helyett.

Átértékelt szeretet

 

 A láthatatlan kötelék, ami anya és gyermek között feszül elszakítható-e, vagy kiáll minden próbát, a legnehezebbet is? A szeretet, mint megfoghatatlan fogalom, Isten ajándéka. Hogy kit szeretünk, kit nem, miért igen, miért nem, örök kérdés. Nóri folyamatosan szembesült ennek a köteléknek az erejével. Azzal is, ha elszakadt ez a láthatatlan kötél, milyen lelki sérülést okoz egy egész életre.

Az eltelt idő folyamán átértékelte a szeretet fogalmát a nevelt gyermekeivel kapcsolatban. Mint az imát mondogatta magában, ha lelki fájdalmat élt át miattuk.
– Nem az én gyermekem, nem én szültem. Isten hozzám küldte, hogy segítsek rajta. Nekem ételt, italt, meleget, tudást kell adnom. Nem szerethetem feltételek nélkül, nincs hozzá jogom, nem tartoznak hozzám, csak átutazók az életemben. Míg szükségük van rám, itt vannak, de csak addig. Ha köszönés nélkül elmennek, azt is el kell fogadnom, nem építhetek rájuk jövőt.
Úgy gondolta, ha ezzel a tudattal él, könnyebb lesz számára ez a feladat, amit elvállalt. Azzal nem számolt, hogy az élet írja a forgatókönyvet, amit nem tudott befolyásolni.
A szeretet ahol jól érzi magát, tanyát üt a házban, a szívekben, kéretlenül. Az érzelmek mindig szabálytalanok, matematikailag kiszámíthatatlanok.
A gyerekek a biztonságban, nyugalomban egyre jobban érezték magukat. Az iskolai konfliktusok kezelésére is megérkezett a segítség, az új osztályfőnök személyében, aki észrevette, hogy Tomi szimpátiával, bizalommal fordul felé, és ezt gyorsan ki is használta. Kevés órát adott az osztályának, csak a kollégái, illetve a gyerekek jelzéseire támaszkodhatott, de ez is pont elég volt, hogy rájöjjön az osztályában örökké feszültség van. Sokat beszélgetett Nórival is Tomi viselkedése miatt, közben törte a fejét a megoldáson.
Egy nap a tanárnő gyönyörű, drága bőrkötéses naplót adott át Tominak.
– Én írtam az első mondatokat, te írod a következőt, de úgy, hogy ki tudjam olvasni. Írd le mi történik veled egész nap az iskolában, mit csinálsz, hogy oldod meg a problémáid, például ha bántanak. Mindennap add ide, hogy válaszolni tudjak, így fogunk, igaz kicsit rendhagyóan nagyon sokat beszélgetni.
Tomi elkezdte írói pályafutását. Mindent leirt részletesen, csak egyet nem tudott maradéktalanul teljesíteni, az olvashatóságát. Ezért a tanárnőnek meg kellett a Tomi-írást tanulni. Tomi írt a beszólásokról, ki anyázta, ki lökdöste. A tanárnő válaszolgatott.
– Nem volt helyes amit tettél, máskor gondolkozz előbb, mielőtt cselekszel!
Tominak egyre jobban letisztultak a napjai az iskolában, ha jól ment ki a konfliktusból, a tanárnő megdicsérte.
– Nagyon büszke vagyok rád Tomi, csak így tovább!
Tomi szemében ez a törékeny tanárnő a legmegbízhatóbb ember lett a világon, mindig a nyomába loholt. Ostromolta a szünetekben, kérdéseket tett fel neki, folyamatosan érdeklődött egészségi állapota iránt. A tanárnőt nem zavarta, lassan nem csak ő, a lányai és a férje is szeretettel fordult Tomi felé. Megérezte ezt a gyermek is, utolsónak indult haza az iskolából, szedte a szemetet, pakolt, ácsorgott, egy mosolyért, egy kedves elismerésért.
A pszichiáternő a javulást elismerve felfüggesztette a gyógyszer szedését.
– Szép lassan, fokozatosan hagyjuk el, aztán majd meglátjuk, mi lesz – mondta kedves mosollyal, örült, hogy Tomi nem dühöng már, kezd önmaga lenni.
Tomi szerette az embereket, az értékrendje annyira sajátos volt, hogy nem tudott különbséget tenni ismerős és ismeretlen között. Ha felszálltak egy buszra, megkérdezte a vadidegen sofőrtől is:
– Hoogy ttteccik lenni, buszsofőr bbácsi?
Nóri most már csak azért imádkozott, hogy ne csalódjon újra az emberek iránti őszinte hitében.
Pisti járt szorgalmasan Lilivel iskolába, sok segítséget kapott a kislánytól. Volt neki is gondja bőven a beilleszkedéssel, szerencsére már nem azért, mert éhezett. Nyomta a pesti lepukkant utcai szöveget, nagy lett a hangja, amit a falusi kemény fiúk nem díjaztak. Gyorsan rájöttek, hogy a nagy szövegelés mögött egy gyáva félénk nyuszi van. Ezután többször befenyítették, ilyenkor kerülővel mert csak haza menni az iskolából.
Előjött a dili-hoppja is, ha sérelem érte körözött egész szünetben, ugyanúgy mint a pesti iskolában. Lett egy komoly védelmezője az osztályából, egy nagy darab lány, Marika, akitől a fiúk is féltek.
Figyelte mindig Pistit, ha szükségesnek látta a védelmére kelt. Nórinak személyesen ő számolt be egy véletlen utcai találkozásukkor, hogyan vigyáz Pistire.

Már kezdett az életük kiszámíthatóvá válni, amikor egy telefonhívás nem várt fordulatot hozott.
– Egy tizenhét éves kislányért kell holnap elutaznom – jelentette be Nóri a hírt, mikor letette a telefont.
– Tizenhét éves, mit keres az nevelőcsaládban? – csodálkozott el a párja.
– Holnap kiderül – válaszolt röviden Nóri. 

Faludy György: Tanuld meg ezt a versemet

 

Tanuld meg ezt a versemet,

mert meddig lesz e könyv veled?
Ha a tied, kölcsönveszik,
a közkönyvtárban elveszik,
s ha nem: papírja oly vacak,
hogy sárgul, törik, elszakad,
kiszárad, foszlik, megdagad,
vagy önmagától lángra kap,
kétszáznegyven fok már elég —
és mit gondolsz, milyen meleg
egy nagyváros, mikor leég?
Tanuld meg ezt a versemet.

Tanuld meg ezt a versemet,
mert nemsokára könyv se lesz,
költő se lesz, és rím se lesz,
és autódhoz benzin se lesz,
és rum se, hogy leidd magad,
mivel a boltos ki se nyit,
s kivághatod a pénzedet,
mert közeleg a pillanat,
mikor képernyőd kép helyett
halálsugarat közvetít,
s mert nem lesz, aki megsegít,
ráébredsz, hogy csak az maradt
tiéd, mit homlokod megett
viselsz. Ott adj nekem helyet.
Tanuld meg ezt a versemet.

Tanuld meg ezt a versemet,
s mondd el, mikor kiöntenek
a lúgtól poshadt tengerek,
s az ipar hányadéka már
beborít minden talpalat
földet, akár a csiganyál,
ha megölték a tavakat,
s mankóval jön a pusztulás,
ha fáján rohad a levél,
a forrás dögvészt gurguláz,
s ciánt hoz rád az esti szél:
ha a gázmaszkot felteszed,
elmondhatod e versemet.

Tanuld meg ezt a versemet,
hogy elkísérjelek. Lehet,
s túléled még az ezredet,
s pár kurta évre kiderül,
mert a bacilusok dühödt
revánsa mégse sikerül,
s a technológia mohó
hadosztályai több erőt
mozgatnak, mint a földgolyó —
memóriádból szedd elő,
s dúdold el még egyszer velem
e sorokat: mert hova lett
a szépség és a szerelem?

Tanuld meg ezt a versemet,
hadd kísérlek, ha nem leszek,
mikor nyűgödre van a ház,
hol laksz, mert nincs se víz, se gáz,
s elindulsz, hogy odút keress,
rügyet, magot, barkát ehess,
vizet találj, bunkót szerezz,
s ha nincs szabad föld, elvegyed,
az embert leöld s megegyed —
hadd bandukoljak ott veled,
romok alatt, romok felett,
és súgjam néked: tetszhalott,
hova mégy? Lelked elfagyott,
mihelyst a várost elhagyod.
Tanuld meg ezt a versemet.

Az is lehet, hogy odafenn
már nincs világ, s te odalenn,
a bunker mélyén kérdezed:
hány nap még, míg a mérgezett
levegő az ólomlapon
meg a betonon áthatol?
S mire való volt és mit ért
az ember, ha ily véget ért?
Hogyan küldjek néked vigaszt,
ha nincs vigasz, amely igaz?
Valljam meg, hogy mindig reád
gondoltam sok-sok éven át,
napfényen át és éjen át,
s bár rég meghaltam, most is rád
néz két szomorú, vén szemem?
Mi mást izenhetek neked?
Felejtsd el ezt a versemet.

(Toronto, 1980)