A börtönben hamar eluralkodott a feszültség. Igazából akkor szűnt meg az ünnepi varázs, amikor mindenkihez elért Surányi Elemér öngyilkosságának a híre. Mintha egy , de ő sem bírt velük. Többen végezték büntetésben a napokat. Benjámin nagyon vigyázott, hogy ne keveredjen semmilyen konfliktusba. Nem akartaökölcsapás érte volna őket, olyan gyorsan kijózanodtak. Mindenért osztották egymást, semmi nem volt jó. A nevelőtiszt próbálta a rendet megtartani, hogy nehezen megszerzett kiváltságait elvegyék. A telefont, a műtermi munkát. Leginkább attól félt, hogy a láthatást is megvonhatják, mint azoktól, akik nem fértek a bőrükben. Haragudott a tanárra, aki folyton ösztönözte, hogy próbáljon Sárával őszintén beszélni az érzéseiről. Próbált. De már nagyon megbánta. Hiába mondta a barátjának, hogy semmi értelme, nem ismeri a lányt. Igaz a telefon kicsit összehozta őket, jó volt Sára hangját hallani mindennap. Később jó volt a hangjának a zenéjével álomba merülni éjjelente. Álmodni róla és túlélni vele minden napot. Bezárta a lelkébe a hangszínét, a nevetését, a halk suttogását, a láthatatlan mosolyát. Olyan erős volt benne az önmagának teremtett eszménykép, hogy képes volt kiszorítani mindent, ami körülötte zajlott reggeltől estig. Nyugodtan tűrte, észre sem vette az összezártság poklát, a hányingert keltő testszagokat, amit némelyik rab úgy hordott magán, mint egy űrhajós a szkafandert. Tele volt reménnyel és teljesen átadta magát annak a hihetetlen érzésnek, hogy szereti Sárát. Reménykedett, hogy Sára is megszereti őt, hisz Isten, vagy a sors, nem lehet vele annyira gonosz, hogy ne jusson több boldogság számára az életben.
A műteremben volt mikor felhívta Sárát. Két napja nem hallotta a hangját. Egyszerűen nem merte felhívni. Nem akarta hallani, hogy elutasítja. De már nem bírta tovább, volt indoka, hisz közölni kellett a láthatás időpontját. Nem csalódott, a megérzése helyes volt, Sára kimért, udvariaskodó lett vele szemben. Úgy érte mintha szíven szúrták volna, mikor közölte, hogy nem otthon van, hanem a barátjánál. Az a habkönnyű álomkép, amit felépített az elérhető boldogságról, úgy olvadt szét benne, mint a tűző Naptól a jégszobor. Belülről sírt a lelke, annak ellenére, hogy midig tudta, hogy reménytelen, soha be nem teljesedő szerelem kerítette hatalmába. Sára elérhetetlen vágyálommá változott számára, de nem tudott ezért haragudni rá, inkább önmagát vádolta. Nem értette miért nem tud uralkodni az érzései felett, miért szakította meg a beszélgetést, mint egy sértődött kisgyerek. Logikus, hogy van valakije, hogy ahhoz rohan, ha van egy szabad perce. Agyrém, amit kitalált, hogy beleszerethet egy börtönben ülő fazonba.
Ingerülten ellökte magától a telefont, ami pörgött az asztallapon egy darabig. Lali a szobrász a zajra felkapta a fejét.
– Mi van haver, hamar befejezted a dumcsizást.
Benjámin nem akart vele beszélni, de végül meggondolta magát, annyira feszítette a belső indulat.
– Csak tanácsot ne adj!
– Nem is tudnék – nyugtatta meg a szobrász.
– Elhagyott a múzsám – nevetett fel keserűen. – Nem tudom miért képzeltem, hogy egy ilyen nagy nulla, mint én vagyok, bárkinek is számíthat valamit.
– Te csak bebeszéled magadnak, hogy nem érsz semmit. Nagyon nagy vagy a szakmában! Ha én mondom, akkor elhiheted. Még idebent is tudok neked segíteni, hogy a legmagasabbra feljuss. Már beszéltem egy illetővel rólad. Te csak festegessél nyugodtan. Csak azt ne csináld, hogy egy rossz hangulat miatt félbehagyod a melót, amit itt elkezdtél.
– Nem motivál semmi. Ha nincs kiért, nincs kinek, akkor értelmetlenül töröm magam. Kinek mutassam meg, hogy érek valamit, ha nem kíváncsi rám senki? Legfőképpen az... akinek szerettem volna bizonyítani...
– Te még itt tartasz? Kezd a legelején, önmagad szeresd és önmagadnak bizonyíts! A többi később is ráér... haver.
