Dsida Jenő: Ha erre jársz

Jaj, ha látnád a gesztenyéknek

szétdúlt lombjait mifelénk ?

s hallanád dacos felzúgását:

Az lenne csak a mi zenénk!

A vén templomot veszik körbe,

(az se tudja, hogy mire vár még…)

csupa zizegés, nyirkos ének,

csupa agg mese, csupa árnyék.

Most, hogy az ősz már fújdolgál

és minden nyári szenvedélyt öl,

vágyódva esdek, hogy gyere:

hadd meséljek a gesztenyékről.

Tegnap, amikor erre jártam

az alkonyatban egyedül,

hogy lombjuk már hervadni kezd,

elárultam véletlenül.

Oly búsan néztek akkor engem

ködön, esti homályon át,

mint egy virágzó asszony nézi

legelső szál ezüst haját.

Poézis volt és őszi szépség

szívemnek könnyes két vendége

s az egyik zúgó nagy fa alján

öreg koldusként ült a béke.

Szemem behunytam… Most didergek.

Félek, mert olyan nagy az ősz –

Csak tudnám, hogy kezed forró lesz,

ha véletlenül erre jössz.

Jaj, ha látnád a gesztenyéknek

dúlt lombjait most mifelénk

s hallanád dacoló zúgását:

Az lenne csak a mi zenénk!

Bizony mondom, ha sose égtél,

most fellobbannál, mint a láng,

s mert nem akarunk halni még,

halkan egymásra hajlanánk.

Szatmár, 1926. augusztus

Ráérünk

 

Vihar jön, erdők mezők felett

közelít a végítélet.

Szakadnak a kövek a hegyoldaláról,

reccsen a sok kiszáradt ág, mély

sóhajjal földre zuhannak.

Már nem fáj a halál, az elmúlás sem, hisz

régóta készítjük a temetésünket.

Miért fájna?

Vágyunk rá!

Közömbös arccal bámulunk

az ablakon át…

nem állunk fel, nem sétálunk ki az utcára…

nevetséges… miért is tennék?

Hisz mindent látunk, mindent értünk.

Kint rigó lépdel a száraz avaron,

még egyszer nászra hívja a párját…

furcsa permet borítja el a kertet

lassan haldoklik tőle a természet…

ráérek… azt gondolom ez még nem

az utolsó óra… de mi van, ha tévedek?!

.