Translate

2018. augusztus 28., kedd

Katerina Forest : Álmodik a Nyomor




Álmodik a Nyomor, elgyengült kezével
kapaszkodót keres, de nincs sehol
se egy görcsös ág, se egy kéz, ami felé nyúlna.

Sír a Nyomor, szeméből szürke
eső esik, körülötte pocsolyává válik.

Fél a Nyomor, a mától a holnaptól,
fél a közelgő lépések zajától.

Éhezik a Nyomor, korgó hassal
alszik, álmában nagyot nyel,
sült húsról álmodik.

Reménykedik a Nyomor, hogy
egy nap, nem taposnak rája,
kihúzott gerinccel majd az utcákat járja.

Felébred a Nyomor, körbe néz,
szívét görcsbe rántja a felismerés.

Kilép a Nyomor az árnyékból a fényre
Szakadt rongyaitól megválik örökre.



2018. augusztus 25., szombat

Katerina Forest: Hallod?


Hallod? A távolban morajlik az ég,
villámok hasítják a sötét felhők hűs vizét.
Bárcsak ideérne hamar, a pokol tüzét eloltani.
Hallod a távolból a suttogó morajt,
mint hullámverés a rideg kősziklákon,
köveket tör, rombolva épít.
Bárcsak ideérne hamar… a pokol tüzét szítani.

Bertolt Brecht : Utódainkhoz


Csakugyan sötét korszakban élek!
A jámbor szó balga! A síma homlok
Érzéketlenségre vall. A nevető
az iszonyatos hírt
még nem kapta meg.
Micsoda korszak ez, ahol
Csaknem gonosztett a fákról beszélni,
Mert annyi gazságról hallgatsz, míg ezt teszed!
Számíthatnak-e bajbajutott
barátai még arra, ki ott az utcán
nyugodtan lépdel?
Igaz: még megkeresem a kenyerem.
De higgyétek el: csak véletlen ez. Egyetlen
tettem sem jogosít fel arra, hogy teletömjem magam.
A véletlen kímélt meg. (Ha szerencsém kihagy, végem.)
Azt mondják: Egyél és igyál! Örülj, hogy van mit!
De hogyan ehetek és ihatok, amikor
az éhezőtől ragadom el étkem,
s a szomjanhalótól pohár vizemet.
És mégis eszem és iszom.
Szívesen lennék bölcs is.
Ősi könyvekben írva áll, mi a bölcsesség;
A világ harcától távol maradni s rövid
Időnket félelem nélkül élni le.
Bölcsnek számít az is,
Aki megvan erőszak nélkül,
A rosszat jóval viszonozza,
S vágyait nem tölti be, hanem elfelejti.
Mindezt én nem tudom.
Csakugyan sötét korszakban élek.
II
A városokba a zűrzavar idején jöttem,
mikor az éhség uralkodott.
Az emberek közé a zendülés idején jöttem,
és együtt lázadtam velük.
Így telt el időm,
mely e földön énnekem adatott.
A csaták szünetében költöttem el étkem.
A gyilkosok közé feküdtem aludni.
Hanyagul ápoltam a szerelmet,
s a természet türelmetlenné tett.
Így telt el időm,
mely e földön énnekem adatott.
Az utcák posványba vezettek az én koromban.
A beszéd elárult hóhéraimnak.
Nem tehettem sokat. De nélkülem az uralmon levők
Biztosabban ülnének helyükön, ezt remélem.
Így telt el időm,
mely e földön énnekem adatott.
Erőm csekély volt. Nagy messzeségből
villant a cél,
jól láthatón, noha én bajosan
érhetem el.
Így telt el időm,
mely e földön énnékem adatott.
III
Ti, akik fel fogtok bukkanni az árból,
amelybe elsüllyedtünk,
ha gyengéinkről beszéltek,
gondoljatok
a sötét korszakra is,
amelyből megmenekültetek.
Hisz mi cipőnknél gyakrabban cseréltük az országokat,
amíg átláboltunk az osztályok háborúin, kétségbeesve,
Ha a jogtalanságra nem felelt lázadás.
De eközben tudjuk:
Az aljasságra vicsorgó gyűlölet
Is eltorzítja az arcvonásokat.
Az igazságtalanság miatt érzett haragtól
Is bereked a hang. Ó, kik a nyájasság
Számára akartuk előkészíteni a talajt,
Még mi sem lehettünk nyájasak.
De ti, ha eljön majd az a kor,
hogy az ember az ember segítője lesz,
gondoljatok ránk
kímélettel.
1934-1939

Fordította: Eörsi István

2018. augusztus 20., hétfő

Katerina Forest: Hamis Istenek




Ma megtagadtam a hazug Isteneket, az áldozó
rózsafüzérem a sárba tapostam.
Néztem, ahogy lepattantak a gyöngyök
és gurultak szanaszét, árván pörögtek.
 Elnémult rajtuk, a „Hiszek egy Istenben”
És a” Mi Atyánk ki vagy a Mennyekben” szétfolyt
a köveken. A Hit mi eddig éltetett végre utat talált
a Semmibe, már nem görnyed tőle a hátam.
Nem fáj a veszteség, nem fáj az üresség,
hisz rég harcol ellene a lelkem, mind csak hazug szószegés.
Végig nézek az úton és látom merre tartok,
 megyek rajta és magam mögé szórom a dogmákat
 az igéket, az irányszavakat, mik meghatározták
eddig a létem. Isten álarcai mik eddig körbevettek, lehulltak mind a porba,
onnan vigyorog rám a Halál, a Gonoszság, a Fukarság, a Hamisság álarca.
Papok, igehirdetők, a hamis Isten álarcában már nem vezetnek félre,
uzsorások, dézsmaszedők, boszorkányüldözők, hiába minden,
már nem hiszek bennetek.
Pedofil csuhások, keresztel nyakatokban, bitófa árnyékában
sunnyogva prédikáltok, szentségről, Jézus eljöveteléről.
Kereszt mögé bújt hitvány gyilkosok, népírtók, hiába
integettek, hívogattok, vérrel borított oltárról kínáljátok az ostyát,
amibe sötét folyosó zugában patkánymérget kevertetek.
Egy Istenbe hiszek csak, aki bennem él, és én benne élek,
ez az Isten mezítláb jár, szerény és áldozatra kész,hisz bennem,
és én azóta tudok hinni  önmagamban.

2018. augusztus 18., szombat

Katerina Forest: A szél



Zúgva, sisteregve jött a szél,
 dühösen vágta rám a kertkaput.
Forró leheletével felszárított minden
harmatot. Bebújt bokorba, résbe, majd
sziszegve hozzám bújt, körbe ölelt.
Nem engedett, beszél hozzám.
Illatokkal cirógatott, estikével, eső illattal.
Szagokat hányt rám, égett hús szagát,
temetetlen halottak bűzét... esti harangszót, gyermeksírást,
üvöltve forgott, ágakat tört, majd elnémult egy percre,
bűnbánón súgta: sajnálja, hogy megkorbácsolta
a haldokló tengert.
Bogarak zümmögtek hátán, pillangók kitépett
szárnyai lebegtek előttem...  hirtelen szoliterré vált a platán,
és én fáradtan leültem alá. 
A szél, viharrá nőtt, már nem simogatott, pusztító erejével körbe forgott:
– Nem értelek!– szólt hozzám – Bezártad magad, érzéketlen és
érinthetetlen vagy! Elhoztam mindent, miről tudnod kell,
lélegezz velem, érts meg engem!
– Értelek – súgtam – a falak mit látsz… csak védenek engem.
,
.
  
 

2018. augusztus 8., szerda

Katerina Forest: Na, éljünk még egy kicsit


Na, éljünk még egy kicsit, álmodjunk nagyokat!
Kéjesen sikoltsunk, ha sáros lábbal belénk rúgnak.
Gyermeki mosollyal rebegjünk hálát,
ha szétszakítsák hitünk, és a kutyák elé dobják.
Kik voltunk mi, mikor mertünk nagyokat álmodni?
Mertünk kéklő égre Napot felfesteni, tengernyi mezőre
virágot szórni? Kik vagyunk most? Hagytuk, hogy hitünket ellopják,
gerincünket törjék, ősi büszkeségünk
szégyenpadra dobják. Tömeggé váltunk, arctalanul állunk,
béna kezünkből hullanak a zászlók.
Szirének éneke csábítja lelkünk, hazug szavakból
ácsolunk koporsót.

2018. augusztus 1., szerda

Katerina Forest: A hajnal nem hoz enyhülést



A hajnal nem hoz enyhülést, kitárt ablakomból
nézem az elsárgult kertem, hol torzóként
virít a trombitafa virága.
Sárga, tépett levelei fonnyadtan lógnak, szirma hull,
haldoklik, vízért kiállt.
Énekes madár repte lassú, trillája suttogó,
szomjúság gyötri, hozzám repül. 

A vízzel kínálom, melyben megcsillan a felkelő Nap fénye,
 éget... a madár mohón oltja szomját.  én közben 
könnyezem... siratom a feketerigópárt, kikre
holtukban találtam rá egy  hajnalon.
Fáradt vagyok, talán haldoklom, mint ők.
Kiégett lelkemben parázslik még a tűz, de az álmok ellobbantak,
fekete korom lepte el dédelgetett vágyaim.
Már nem hiszek a holnapban, nem hiszek az állandóságban.
Abban sem, hogy él még a becsület a józan logika.
Pocsolyában fetrengő holnapok jönnek, és a tűz felégeti a jövőt.
Már nem temetünk, nem siratunk, nem búcsúzunk.
Tudatunk szitává kopott, nem érint meg senkit a pillangók halála,
rovarhullákon lépegetünk előre, a végső és utólsó állomásra,

ahol a méhek már nem poroznak nyíló virágot.