A temető két részre volt osztva, az egyik felében reformátusok, másik felében katolikus hitűek nyugodtak.
Az elhunyt katolikus vallású volt, de nem járt templomba. Egyszerű oknál fogva, nem volt rá ideje. Később megszokta , nem is vágyott Isten házába, azzal indokolta az is csak egy épület , mint a többi. Szerinte aki annyira buzgólkodik, hogy egy misét sem hagy ki, lehet az a legistentagadóbb. A hit velünk van, bennünk, bármerre járunk, nem hagy el soha. Megkérdezte Nóritól, hogy szerinte bírta volna e azt a sok megpróbáltatást, ha hitetlen. Nóri egyetértett vele, az anyja erején felül dolgozott míg felnevelte a kilenc gyereket. Legbelül ő mindig Isten tagadó volt, de nem vitatkozott az anyjával. Mikor ezen az istenhiten filózott, mindig dührohamot kapott, minek imádkozzon, kihez? Ha létezne Isten, nem lenne ez a földi pokol, minden csodálatos lenne, az emberek nem gyűlölnék egymást, hisz Isten a szeretet szimbóluma. Volt benne hit, de csak önmagával szemben, hogy erős és minden bajon túl tud lépni.
Mikor az apja elhunyt, visszamenőleg kérte a tiszteletes az egyházdíjat, csak akkor temetett, most egyedül rendezte a papot, meg a temetés körüli felhajtást. Lacit nem érdekelte különösképpen, még a mama halála sem rendítette meg. A temetés napjára összegyűlt a család, jöttek az ország minden részéből. Az apja sírja felett már szép sihederré nőtt az akácfa. Bent a halottasházban körbe állták az elhunyt koporsóját. Tömjénfüst keveredett a síró szomorúságba.
Megjelentek a temetést végző emberek és elkezdték a koporsót lezárni. A kántor versbe szedte a halott búcsúztatót, szívhez szóló volt minden szava. Búcsúzott a halott helyett személyenként mindenkitől, a gyerekeitől, unokáitól, rokonoktól, barátoktól, szomszédoktól.
Neki is megköszönte a gondos ápolást, amit utolsó napjáig lelkiismeretesen szeretettel megtett. A pap latinul mondta halott búcsúztatását. A beszéde alatt egy kellemes férfihang szólalt meg, mintha valahonnan rádió szólna, de furcsamód nem az anyanyelvükön beszélt, talán angolul. A pap tétova lett, majd elhallgatott. Hirtelen döbbent csend lett. Kérdőn nézett körül a pap, majd újra neki fogott a búcsúztatásnak. A hang újra megszólalt, még erősebben.
– Kérem, csukják le a rádiót! – szólt a kántor a jelenlévőkhöz.
A rokonok összenéztek, nem volt senkinél rádió. A pap újra próbálta a latin igéket, de a hang újra kísérte. A pap ideges lett, abbahagyta az igehirdetést.
– Talán a mikrofon, az erősítők, lehoznak egy repülőből hangot, olyan, mintha valami közvetítés lenne – okoskodtak most már a körben állók.
– Kérem, iktassák ki a mikrofont – rendelkezett a pap látható ingerültséggel.
Kiiktatták a mikrofont, a pap hangja gyengén hallatszott erősítő nélkül, a másik ugyanolyan hangosan hallatszott mint előtte. A tiszteletes most már végleg abbahagyta az igehirdetést. A kántor zavarodottan vette át a pap szerepét, imát énekelt, vele a kórus is rázendített. A hang már nem hallatszott, nem hallották többet. Mikor a sírhoz értek, a rokonok megszeppenve álltak körülötte, de a pap nem tett eleget a kötelességének, nem szólalt meg, csak a kántor énekelt.
– Tebenned bíztunk eleitől fogva...
A pap körbejárta a közvetlen hozzátartozókat, részvétét nyilvánította, majd sietve távozott. Mikor a család hazaért, leültek az asztal köré, egymásra néztek.
– Valaki mondja meg, mi történt? – kérdezte egyikőjük. Senki nem tudta a választ.
– Erre inni kell húgom, mert megbolondulok – nyúlt a bátyja a pálinkásüvegért –, mi a csuda volt anyánk temetésén? Nem volt autó, nem volt rádió, telefon, repülő. Honnan jött ez az erős férfihang, erőszakosan csak a tiszteletes igehirdetése alatt?
– A mami beszélgetett az ufókkal, te mondtad hugi, ő csinálta ezt is – mondta a sógornője, maga elé bámulva.
– Dehogy beszélt, ne mondj butaságot, csak előre tudta, mi történik, azt meg megálmodta… vagy nem? – mondta tétován Nóri.
Örökre rejtély maradt számukra ez a nap. Később beszélt a temetésen részt vevő falubeliekkel, akik messzebb álltak a ravatalozótól, ők nem hallották a különös, rejtélyes hangot.
