Sára mindig könnyedén oldotta meg a legnehezebb feladatokat is, de annak az időszaknak vége lett. Nem merte bevallani senkinek, hogy egy ideje milyen üressé vált lelke, olyanná mint kint a határban, a nyári naptól a kiégett mező, ahol a nemrég illatozó mezei virágtenger helyett kiszáradt virágmúmiákat zörgetett a keleti szél. Önmagát is nehéz volt elviselnie, a tetejébe a két idős asszony is örökké törvénykezett, valami miatt zsémbeltek megállás nélkül. A gyerekekre is rátelepedett a feszültség. Néha azt gondolta, talán neki köszönhetően, hisz nem volt hozzájuk elégé türelmes. Később egy belső megérzés miatt vált egyre nyugtalanabbá, ha este végre el tudott aludni, egy visszatérő álom gyötörte. Benjámint látta minden alkalommal. Közeledett felé az úton, de amikor mellé ért, hiába szólongatta, mint aki nem hall, nem lát, egyszerűen tovább ment és eltűnt a szeme elől. Próbálta megfejteni az álmot, de ésszerű magyarázatot nem tudott rá találni, talán csak egy megérzést, hogy Benjámin azon az úton jár amin ő, találkoztak, vagy találkoznak valamikor, de ez a találkozás egyikőjüknek sem fog örömöt okozni, inkább csak fájdalmat.
Róza és Zoli amikor hazaért nászútról, meglátogatták Sárát.
– Behívhatnak a katonasághoz bármelyik percben – közölte Zoli kedvetlenül. – Nem szívesen megyek, elhiheted. Nem csak Róza miatt a szüleim miatt se.
– Te, hogy vagy? Nagyon nyúzott az arcod! – érdeklődött Róza, közben jól szemügyre vette Sárát.
– Ha már megkérdezted, nem jól. Nem tudok koncentrálni semmire. Olyan érzésem van napról-napra, hogy a mindennapok felőrölnek, idegileg, lelkileg. Kéne egy kis feltöltődés. De nem jön össze semmi. Lehet, csak ez a kibírhatatlan forróság, ami nem akar megszűnni soha. Jövő héttől tanítási szünet, igazából nem várom annyira. Még az is nagyon jó, hogy kicsit magam lehetek napközben.
– Kiégtél. Várható volt – válaszolt komoly arccal Róza.
A vadszőlővel dúsan befutott tornácon beszélgettek mikor Sára telefonja zenélni kezdett az asztalon. Egykedvűen megnézte ki hívta. Nem vette fel.
– Nem érdekel ki hívott? – kíváncsiskodott Róza.
– Nem ismerem a számot... bárki lehet.
Kis idő múlva újra zenélt a telefonja.
– Vedd már fel, soha nem hagyja abba! Vagy felvegyem én? – mérgelődött Róza.
Sára kelletlenül felvette a telefont.
– Kivel beszélek?
Róza és Zoli udvariasan otthagyták, arrébb sétáltak pár lépést, hadd beszéljen nyugodtan. A beszélgetés pár szófoszlánya elért hozzájuk.
– Nem tudom, miről beszél... igen, rémlik valami... az ő döntése... tudok róla.
Aztán Sára sokáig hallgatta a telefonálót. Róza mikor kíváncsian odafigyelt, észrevette, hogy a barátnője milyen sápadt lett. Odamentek hozzá, visszaültek az asztalhoz.
– Köszönöm, hogy felhívott – súgta alig halhatóan Sára és lecsukta a telefonját.
– Mi a fenét mondtak neked? Meg ki? Mi miatt akadtál ki ennyire? – követelte Róza a választ.
Sára szeméből eleredtek a könnyek.
– Benjáminról beszélt. Ma szabadult ki a tanár. Ismerem őt, Benjámin sokat beszélt róla. Mikor várt az elbocsájtásra, akkor hallotta meg mi történt a határon. Szerencsére régebben kiírta a telefonszámom Benjámin telefonjából. Sok mindent elmondott... már mindent tisztán látok. De nagyon nagy a baj, úgy értesült, hogy Benjámin élet- halál közt fekszik a kórházban. Azt hallotta, hogy elkapták a határon, szabályszerűen meglincselték. Itt van a tőlünk húsz kilométerre... itt van már három napja, és én nem tudtam róla.
– Nagyon sajnálom, de ne haragudj, eddig miért nem adott magáról életjelt, azt is elmondta?
– Igen, el. Benjamin sokat szenvedett, miután kikerült a szigorítottból, teljesen befordult, nem fogadott el senkitől segítséget. Attól rettegett a legjobban, hogy én nem fogom őt elfogadni, mert nagyon megváltozott. Szó sincs róla, hogy a pénz miatt változott meg, festeni is azért festett, hogy a lányainak tudjon segíteni...
Sára nem tudta abbahagyni a sírást. Zoli nézte egy darabig, aztán gyorsan döntést hozott.
– Készülj, elviszlek hozzá! Te most jobb, ha nem vezetsz. Én is kíváncsi vagyok, hogy van a barátod.
Sára hálásan ránézett Zolira, bement a házba átöltözni. Mikor megjelent az ajtóban, mögötte sietett kifelé a két asszony is. Az anyja törölgette a szemét, az öreg Terka dobálta magára a kereszteket.
– Istenem, mennyi szenvedést hozol még erre a szegény lányra? – nézett kérdőn felfelé az égre.
De onnan egyelőre, nem érkezett semmilyen választ, hiába várta.
Zoli útközben felhívta a kórházban dolgozó ismerősét és megkérte, hogy tudja meg ki az orvosa a betegnek és megköszöni, ha szól a dokinak az érkezésükről.
Nehezen telt minden perc míg várakoztak az orvosra. Végre kinyílt az orvosi szoba ajtaja.
– Jöjjenek csak be! – hívta be őket az orvos. – Foglaljanak helyet – mutatott a fotelok felé, majd elővette Benjámin leleteit.
– Önök úgy értesültem, Sági Benjamin hozzátartozói. Örülök, hogy idetaláltak. A beteg nincs jól. Azaz, minek is beszélnék mellé, kritikus az állapota. Műtéteken esett át, a diagnózisban sajnos minden szerepel. Szúrt és vágott sérülések, bordatörés, belsőzúzódások, és a koponyát ért ütés miatti idegsérülés. Jelenleg kómában van. Kérem, készüljenek fel minden eshetőségre...
Az orvos észrevette Sárát mennyire megviselte a hír.
– Ön a felesége?
– Még nem vagyok a felesége – válaszolt halkan Sára.
Az orvos szemében részvét csillant, mégis úgy döntött az igazságot mondja el, még ha fájdalmasan érinti is a hozzátartozókat.
– Néha történnek csodák. Talán lehet bízni végig egy csodában, nem kell az elején feladni. De ha látott csodás felébredést a kómából, mondjuk filmekben, most megmondom róla az őszinte igazságot, az mind egy nagy hazugság. Minél tovább tart a kóma, annál nehezebbé válik a felgyógyulás. Senki nem ébredt fel a kómából úgy, hogy csak felült az ágyban és ott folytatta az életét, ahol abba hagyta. Hát ilyen nincs. Sajnos hetekig, hónapokig, évekig tart utána a felgyógyulás. De lehet, hogy sohasem lesz ez a gyógyulás teljes. Amire legjobban számítani kell, az emlékezetkiesés. Kicsit más embert fogunk visszakapni, mint akit elvesztettünk. Most nem tudunk mi sem mást tenni, csak biztosítjuk az életfeltételeket. De mindenféleképpen lesznek következményei ennek a traumának, ne ringassuk magunkat illúziókban. Sokat segít a betegen, ha egy olyan ember, akihez erős érzelmi kötődése volt, mellette tartózkodik sokat és beszél hozzá. Ezt napi szinten meg kell tenni érte. Ajánlom, hogy mindig egy ugyanolyan történet szerepeljen a mesékben. Lassan megszokja és kötődik a történethez. A lélek ezáltal kapcsolódik a külvilághoz. Lelket mondtam, agy helyett. Észrevette? Nem véletlenül mondtam. Mi is ezt csináljuk. Próbálkozunk zenével, beszélünk a betegeinkhez. Azt tapasztaltuk, sokat segít rajtuk.
– Ez azt jelenti, hogy vele lehetek? – kérdezte reménykedve Sára.
– Igen, mint már említettem, egy családtag vele lehet. De készüljön fel, hogy amit látni fog a kórteremben nem lesz felemelő látvány
Zoli féltette Sárát, az orvos szavaiból azonnal megértette, hogy mi várhat rájuk a kórteremben. Míg a folyosón haladtak, odahajolt Sárához.
– Még meggondolhatod magad. Akit látni fogsz az nem ő lesz, csak egy nagyon sérült ember, aki hasonlítani fog rá. Nem tudja, hogy te ott leszel. Nem fog rá emlékezni később se. Ellentétben veled. Mert, ahogy ismerlek, átveszed a fájdalmát a szenvedését. A látvány pedig örökre kitörölhetetlenül beég a lelkedbe. Még lelkiismeretfurdalás is fog gyötörni miatta, mert azt hiszed, közöd volt ahhoz, ami vele történt. Pedig te nem vagy oka semminek. Sőt, azt kell, hogy mondjam, az egész történetben csak te vagy az áldozat. Mindent magadra vállaltál úgy, hogy nem kaptál érte cserébe semmit. Gondold át jól. Ha most megfordulsz, kimegyünk innen, csak arra a férfira fogsz emlékezni, aki volt eddig, akit megszerettél. Aki soha nem volt igazán ettől függetlenül a társad, csak az érzelmek játszottak veletek.
Sára lehajtotta a fejét, nem reagált Zoli szavaira. Zolit felidegesítette Sára hallgatása.
– Mondj valamit az égszerelmére!
– Te nem tudod, mi köt hozzá, azt csak én tudhatom. Nem akarok visszafordulni. Amíg él, nem hagyom magára, nem tudsz róla lebeszélni. Amit elmondtál az mind reális, elfogadható indok. Nem cáfolom meg. Félek a találkozástól, nem tagadom. Bárhogy néz most ki a teste, az csak múló állapot. Meg fog gyógyulni. A lelkéért jobban aggódok...attól, hogy megváltozott... azt nem szeretném.
– Megérkeztünk! – állt meg az orvos egy ajtó előtt. Kérem, hogy most vegyék fel a védőruhákat. A beteg érdekében minden esetben kötelező a használata.
Amikor felkerült rájuk a kórházi védőruha, az orvos kinyitotta a kórterem ajtaját.
– Itt van a betegünk. Jelenleg lélegeztető gépen, a műszerek folyamatosan mutatják az életfunkcióit.
Megálltak az ajtóban, nem léptek beljebb az orvos után. Az orvos odament Benjámin ágyához, vizsgálta az adatokat, beszélgetett a beteg ápolójával.
Róza jól ismerte Benjámint, mikor meglátta, elfordult és odanyomta az arcát Zolihoz.
– Édes jó Istenem – sóhajtott fel – nem lehet szegényt felismerni!
Sára arcából is kiszállt minden szín, sápadtan nézte a fekvő férfit, akinek az arca a felismerhetetlenségig össze volt törve. A bal szeme hatalmasra dagadt, bizonyára egy ütéstől. A homlokán véres heg éktelenkedett, a felpuffadt arc szederjes színűvé változott.
– Erről beszéltem az előbb! – Zoli is ledöbbent az emberi roncs láttán. – Nagyon rosszul néz ki a barátod.
– Igen, látom – suttogta Sára. – Kicsit vele maradnék, ha megengeditek. Mondjuk egy órahosszát. Holnap már bejövök egyedül.
– Nem tudom felfogni, hogy van benned ennyi erő. Jól van, mi elmegyünk a városba. Találkozunk egy óra múlva – válaszolt Róza, és már ment is ki az ajtón, még az orvosnak se köszönt. Csak kint tört belőle ki a kétségbeesés.
– Mondd, miért van ez? Miért ilyen kegyetlen a sors? Az egyikünknek adja a boldogságot, a másik vállára rakja az elviselhetetlen fájdalmat, szenvedést!
Zoli átölelte a könnyező feleségét – Ki tudja, hol kezdődik a boldogság és hol a szenvedés. Nyugodj meg kérlek. Segítünk nekik, amit csak tudunk. Itt már csak ennyit tehetünk.
Sára odasétált Benjámin ágyához, megállt előtte. Az ápoló odavitt egy széket.
– Üljön csak le, beszélgessenek! – mosolygott a fiatal férfi – Hallja, amit mond, beszéljen csak nyugodtan.
– Hallja? – nézett kétségbeesve az ápolóra – De hisz alszik.
– Nem alszik, kómában van, az nem ugyanaz. A tudata éber, éberebb, mintha ébren lenne, nekem elhiheti. Tudja, hogy itt van, érzékeli és látja magát. Csak... kicsit másként.
– Honnan tudja mindezt?
– Tanultam. Meg igazából érdekel ez az állapot a betegeknél, sokat olvasok ilyen irányban. Minden kóma más. Talán az övé is.
– Jól van, bizonyára többet tud a betegségéről, mint én.
Sára pár másodpercig nem tudott megszólalni, csak nézte Benjamin összetört arcát, a tehetetlen mozdulatlanságra ítélt testét. Aztán összeszedte minden erejét és halkan beszélni kezdett.
– Itt vagyok... ugye megismered a hangom? Sára vagyok. Tudod... volt idő, mikor sokat tépelődtem kettőnkön. Azon, hogy a sors miért akarta, hogy mi ketten megismerjük egymást. Hogy ki és mi irányította a lépteinket egymás felé olyan erőszakosan? Próbáltam megfejteni azt, amit később rájöttem, nem lehet. Már egy ideje nem fontos számomra a válasz. Csak az a fontos, hogy szeretlek. Bármi történik velünk, bármilyen sérülést kapunk az élettől, azok csak megoldásra váró feladatok. De ha elveszítelek, soha senki nem tudja a hiányodat pótolni. Nem akarlak elveszíteni Sági Benjámin.
Sára beszélt és közben kezébe fogta Benjámin kezét, játszott az ujjaival, simogatta a kézfejét.
Nem vette észre, hogy visszatért az orvos és megállt a háta mögött.
– Azt hiszem, meg tudom most mutatni hölgyem miről beszéltem, nézze, az EEG kezd életre kelni! Kicsit lusta még, de megmozdult. Az agy kezd dolgozni.
Sára felnézett a monitorra, amin tényleg egy kicsi hullám végig futott az egyenes vonalon.
– Érzékeli önt, és minden bizonnyal felismerte. Csak így tovább!
Mikor visszatért Zoli és Róza, Sára elköszönt Benjámintól – Holnap eljövök újra, és tovább veled leszek, ígérem.
Kint a folyosón Róza átölelte.
– Beszélsz hozzá. Gondolod, hogy érti?
– Az ápoló azt mondta, hogy igen. Hogy mindent lát és hall.
– Ha ő mondta... – fordította el a fejét Róza, hogy ne lássa rajta a hitetlenkedést.
– Pihenj le egy kicsit, nagyon kimerültnek látszol – biztatta az anyja, mikor hazaért. – Később majd elmondod mi van a beteggel.
– Igazad van, olyan furcsán érzem magam. Egy kis időre lepihenek.
Megfogadta az anyja tanácsát és elindult a szobája felé. Forgolódott az ágyán jó darabig míg sikerült álomba merülnie. A Benjáminnal való felkavaró találkozás furcsa álomba vitte a tudatát. Az egyoldalú beszélgetést folytatták tovább. Ott ültek ketten az erdőszélén egy árnyas fa alatt. Benjámin ugyanolyan torz arccal, behunyt szemmel ült mellette. Sára akkor is fogta a kezét. De az álomban beszélt hozzá Benjámin.
– Furcsa, ami ma történt velem – hallotta a férfi hangját, ami olyan távolinak tűnt, hiába volt a közvetlen közelében.
– Mit találsz furcsának?
– Azt, hogy amikor már mindenről lemondtam, az életről, rólad, megláttam a jövőm. Hihetetlen igaz?
– És mit láttál? Mondd el légy szíves!
– Azt láttam, hogy megtudtad, hogy megsérültem. Láttalak kétségbeesni, láttalak sírni. Rájöttem, hogy nagyot tévedtem veled kapcsolatban. Szeretsz engem, most már tisztán látom az érzéseid. Azt hiszem, ha velem leszel végig, képes leszek hozzád visszatérni. Ha velem vagy erősebbé válok. Talán sikerül... mit gondolsz?
Az álom megszakadt amikor benyitott az anyja. – Indulnod kell a gyerekekért, ne haragudj, hogy felzavartalak! – szabadkozott az ajtóban.
Sára szó nélkül öltözött, kiment az autójához.
A két asszony csendben dolgozott a konyhában. Terka mama egy sóhaj kíséretében leült a konyhaasztal mellé.
– Mi lehet azzal a szegény emberrel szerinted... túléli? Ez a lány belebetegszik. Segíteni kéne rajta valahogy – nézett kérdőn Sára anyjára.
– A sorsunk meg van írva, nem lehet rajta változtatni. Sárának el kell fogadni azt, ami vár rá.
– Akkor csak imádkozzunk értük.
– Azt lehet – hagyta rá Márti néni. – Imádkozni mindig lehet. Ki tudja, mit hoz a holnap.
Benjámin várakozott. Úgy érezte, hogy örökkévalóság óta áll az élet és a halál mezsgyéjén. Nyugtalan volt, mert Karola figyelmeztette, hogy nincs sok ideje, a döntését hamar meg kell hoznia.
Furcsán változott körülötte minden. Néha egy végtelen mezőn álldogált, mezítláb, a nadrágja térdig fel volt gyűrve. Kis tocsogók bújtak el a zsombékok közt – Bizonyára eső volt nemrég! – gondolta.
Kis idő múlva eleredt az eső újra, ő a legtermészetesebb mozdulattal kinyitotta az esernyőjét. A vásznon dübörögtek a lezuhanó vízcseppek. Félelmetes volt, mintha a fejében dobolt volna az eső – Tam-tam! – egyre erősödött a zaj – tam-tam! – tra-ta-ta-tam! – hasító fájdalmat érzett a fejében. Nem törődött vele, még erősebben koncentrált. Tudta, hogy Sára elindult hozzá. Nemsokára oda fog érni, és végre meghozhassa a döntését, amit elmondhat Karolának. Minden azon fog múlni, a találkozáson. Hirtelen felkapta a fejét, felnézett a szürkülő égboltra, hosszan figyelte ahogy közeledett felé egy sötét felhő. Forgott, megnyúlt, ereszkedett. Mikor közelebb ért hozzá, hangos károgástól lett hangos körülötte a táj. – De hisz csak varjak repülnek felém.
Megnyugodott mikor felismerte az égimadarakat.
A madárraj leereszkedett az erdő fáira és azonnal csend lett. Félelmetesen nagy csend. Hallgatózott. Mintha lódobogást hallatszott volna a távolból, reménykedett, hogy nem tévedett. Megfájdult a szeme a koncentrált figyeléstől, nem látott semmit, mert az út végén már ott hasalt az esti sötétség. – Ha nagyon sötét lesz, nem fog rám találni, talán kiáltani kéne, vagy tüzeket gyújtani! – törte a fejét kétségbeesve.
És akkor meglátta a lovas alakot, ahogy közeledett felé az úton. Integetni akart, de ijedten tapasztalta, hogy a karjait nem tudja felemelni. A lovas egyre közelebb ért hozzá. A boldogság végig futott a lelkén, mikor megismerte Sárát. Fehér fodros ruhája vakított a szürkületben. Mikor teljesen mellé ért, Sára lekúszott a lóról. Egy mozdulattal elengedte a lovat szabadjára a mezőn. De a ló nem hagyta ott, tisztes távolságban megállt és várakozva nézett vissza a gazdájára.
– Olyan régen várok rád!
– Itt vagyok már. Most már nem kell félned – válaszolt Sára.
– Ha egy kicsit később jössz, lehet már nem találkozunk...
– Nem üzentél, hogy merre keresselek. Igazából az utóbbi időben semmit nem tudtam rólad. Mégis, miért én lennék a hibás, ha kések egy kicsit?
– Nem hibáztatlak. De fontos, amit el akarok mondani. Nincs sok időm. Azt akarom, hogy tudd, és soha ne kételkedj abban, hogy szerettelek!
– Miért beszélsz múlt időben? Hisz itt vagy mellettem. Add ide a kezed, hadd fogjam meg. Érzed, hogy veled vagyok? Szeretlek. Segítek neked, bízzál bennem! – szólt rá határozottan Sára.
– Igen érezlek. De nem szerethetsz egy élőhalottat. Ne gondold, hogy nem tudom, hogy milyen visszataszító látvány vagyok. Csak a lelkem vergődik a testem koporsójában.
– Meggyógyulsz, higgyél nekem. Eljövök mindennap, hogy elmondjam. Nem hagyhatsz el bennünket. Ha mégis megteszed, akkor majd az életed legrosszabb döntését fogod meghozni.
– Nem tudom, hogy bízhatok-e benned? Lehet, csak sajnálsz, semmi több – sóhajtott fel Benjámin.
– Igen sajnállak! Sajnállak téged, és magam is. Sajnálom a két kislányod, akik most, ha rosszul döntesz, végleg árvákká vállnak. Bízhatsz- e bennem? Döntsd el magad! Ebben nem segítek. Ha fordítva lenne, és velem történt volna mindez, te ugyan velem maradnál- e? Ugyan te szeretnél-e annyira, hogy erősebbek legyenek az érzéseid, a sajnálattól? Ez most a legfontosabb kérdésem. Holnap visszajövök a válaszért.
Sára ezzel felült a lovára és eltűnt a sötétségbe.
– A holnap olyan messzire van! – roskadt össze Benjámin a felismeréstől, és érezte, hogy hideg verítékben fürdik a teste.
