Translate

2020. november 24., kedd

Katerina Forest: ÉHEZÉS 2.



Terítő nélküli asztal közepén
üres tányér.
Meleg leheleted kondenzcsíkként
körbejárja a hideg szobád.
Nem vagy egyedül.
Veled ül az üres tányért bámulva
a család.
Huszonegyedik század!
Ki hitte volna,
hogy ezt hozza rád?
Társbérlőd a nyomor.
Mindennap várod a végrehajtót.
Pedig dolgoztál, reggeltől estig,
hisz te voltál az átlag,
aki az életbe belefáradt.
Hittél,
az égen tündöklő tűzijátéknak,
hittél,
a hülyítő reklámoknak,
elhitted,
hogy megengedheted magadnak,
hogy házat vehetsz, plazma tévét.
Hittél az összes hazugságban, a

híres huszonegyedik században:
hogy napról napra csak jobb lesz
... üres tányér
az asztal közepén,
kenyérmorzsa,
fűtetlen szoba.
Gyermeked kérdő tekintete.
A tehetetlen düh, ami benned remeg!
És csak nézed, hogy
asztalod mellett a nyomor
kenyérmorzsákat majszol.

Katerina Forest: Tenyerembe veszlek


Tenyeremre veszlek,
felemellek, hogy lásd milyen a világ.

Ha kimozdulsz az álmaidból,
alvó lelked kinyitod,
meglátod, az csak ámbrád
volt, miben magad ringatod,
 nem a holnapod.

Ébredj már fel, menj az utcára,
figyelj a fagyos éjszakában.
Nézd a hajléktalant,
kékülő ujjában a halált, a
zörgő összetört magányt.

Nézd a munkanélkülit,
az utcán kódorgót,
ki önmagával nem mer
 szembe nézni, görcsben
gyomra, lelke, mert
keres, egyre keres egy
kiutat a bizonytalanságban.

Ott van a nyomorék,
ki bizonygatja, hogy beteg,
az évek malmában
a kerék felmorzsolta.
De hiába, csak ő tudja
 kín milyen keserves,
más csak vigyorog rajta.

Ébredj már fel, menj ki az
utcára ne a Pláza cicomába.
Karácsony közeleg, nézd
a sóvárgó szegényt,
ott a csillogó kirakatüvegén.

Álom világod szemed sötét
 függönye, takarásából nem
veszed észre, hogy lazán
felelőtlen semmittevésben,
ha felnőttként elindulsz,
hogy megvívd a saját csatád,
az utca végétől te sem jutsz
tovább. Majd állsz az út  sarkán
egyedül, bizonytalanul,
nézed, hogy álmod a sárba gurul.
A csőcselék rajta átvonul.

Tenyerembe veszlek
újra és újra, fáradhatatlanul
mondom, írva és szóval az imám.
Talán egyszer elér hozzád,
hogy  a jövő mi szembe jön
 veled, rideg és könyörtelen.


Katerina Forest: Túlélési ösztönök 1. rész



  Kezdetek

Jól emlékszem a kislánykoromra, az oncsa házra, ami vörös téglából épült, arra az ordító szegénységre, amibe kilencedik gyerekként beleszülettem.
Ratkós gyerek voltam, abban évben születettem amikor Ratkó Anna, az akkori Népjóléti Miniszter bevezette az abortusztilalmat, mellé még, hogy hab legyen a kukoricagörhén, a gyermektelenségi adót is. Na, az anyámat ez nem nagyon zavarta, mert megszületettem én is 1950 januárjában, pont akkorra mire a rendelet is hatályba került. Az anyám nem az a fajta volt, aki szabályozta a gyermekáldást, úgy tartotta, ha Isten adta, el kell fogadni, ez a sorsa. Hideg január éjszakáján sietett apám a falusi bábaasszonyhoz, Idához, hogy segítsen a vajúdó anyámon. Mire fújtatva a kinti hidegtől megérkezett a bába, akkorra már gőzölgött a víz a sparhelten, a lepedők csomóra rakva ott várakoztak az asztal közepén. Biztos, megnyugtató beszéde, mozdulatai oldották a feszültséget, ami reszketőn rátelepedett a félhomályba vont szobára. Amikor belesírtam a kinti világba, az apám rágyújtott a pipájára, lassú léptekkel kisétált a ház előtti tornácra. A pipa füstje felkúszott az égbolton hideg fénnyel sziporkázó csillagok közé. Talán azon mélázott szegény, hogy minek neki ennyi gyerek, ennyi éhes száj. Sóhajtva tért vissza a házba és a bölcsőm fölé hajolt.
– No, mi van te kis vakarék, abba hagyod végre a sírást?
Így lettem én a vakarék, az utolsónak született, a legkiesebb, egyben minden testvér hugicája.
A gazdasági válságot gyermekként éltem át, az anyám a ház árát öt liter olajjal, terménnyel fizette ki. A pénznek elveszett az értéke, olyannyira, hogyha az utcán sodorta a szél, akkor se hajoltak le érte, még bele is rúgtak.
– Csak papír. vigye a szél!
Emlékeimben ott él még most is, ahogy ugrándozok a tavaszi melegben, kócosan, mezítláb, az anyám körül. Az ő keze fáradhatatlanul matatott, soha nem pihent. Ült a kisszéken, pucolta a zöldséget, készült az ünnepi ebéd, közben beszélt egyfolytában hozzám:
– Nem soká jön a bátyád a katonaságtól, majd fussatok elébe az állomásra Lackóval. De várj csak, varrok neked mamuszt, még megfázol – szólt rám, mikor megcsapta egy hűvösebb szellő.
– Tedd a lábad a keménypapírra! – állított le a viháncolásom kellős közepén és körberajzolta a lábam, majd ruhaanyagot, tűt, cérnát vett elő. Fél óra múlva, királynői mamusz ékesítette a lábamat. Ugráltam boldogan benne, már nem fázott legalább a talpam a hideg kövön. Bent a nagy konyhában javában illatozott a húsleves, kelt a szakajtóban a tészta. Késő délutánra készítette mind az anyám, mivel a vonat csak este érkezett, csordahajtás után.
– No, gyere lányom, fejjük meg a Mariskát, bejött a csorda! – és már szaporázta is a lépteit kifelé a hátsó udvarra, hogy kitárja a nagykaput.
Nekem még a pirostarka tehén óriásinak tűnt akkor, ahogy engedelmesen bejött a nagykapun. Mindig tisztes távolságból mertem csak figyelni, ahogy átvonult az udvaron, lassú kimért léptekkel, egyenesen az istállóba. Nem kellett noszogatni, tudta, hogy hazaért, ismerte az anyám mozdulatait, a kezének érintését, várta engedelmesen, hogy az ismerős kezek megszabadítsák a tőgyét feszítő tejtől. Én ugyanúgy tudtam a dolgom, mint Mariska, vittem a kisszéket meg a csuprot, és leültem az istálló ajtóval szemben, kezemben szorongatva a féltett poharamat, egy pöttyös zománcos bögrét.
– No, gyere, már leszűrtem! – szólt ki anyám az istállóból.
A mezőillatú, meleg tej, színig csordult a poharamba, még öregen is emlékszem az illatára.
– Szólj a testvérednek, már itt lesz a vonat mindjárt! – figyelmeztetett az anyám izgatottan, közben végezte tovább a jószág körül a munkát.
Szót fogadtam, hogyne fogadtam volna, hisz egész héten erről beszéltünk, jön haza a bátyánk a katonaságtól. Futottunk a mezőn keresztül a mezsgyén, le ne késsük a vonatot. A vonat füstöt okádva, csikorogva fékezett. Messziről megláttuk a bátyánk magas alakját. Az is megismert mindjárt bennünket, és mikor odaért hozzánk, széles mosollyal felkapott a karjaiba mindkettőnket. Csodálkozva nézte a bokám körül lógó rongycafatot.
– Hát neked mi van a lábadon hugicám?
– Hát mamusz… csak elkopott! – Emlékszem végig bohóckodtuk a hazáig vezető utat.
A nagykapuhoz érve letett bennünket a bátyánk és nagy hangon beszólt az udvarra – Édesanyám, itthon vagyok!
Az anyám boldogan ölelgette régen látott katona fiát.
– Levágtam egy libát, ne félj, jót eszel! – biztatta boldogan és közben izgatottan terelgetett bennünket a konyha felé, mint szürkületkor az elkóborolt kotlósát a csibéivel.
A konyhában az asztali sparhelten már megfőtt a leves, a lerben is kisült a libapecsenye. Piros ropogósra, ahogy a bátyám szerette. Emlékszem, egy perc nyugtát nem hagytunk a testvérünknek, folyton kérdezgettük, csimpaszkodtunk rajta, mint a karácsonyfadíszek. Később jöttek a szomszédok, mind hozott valamit, frissen sült pogácsát, bort, vagy csak jó szót. Ilyen volt a falu, mint egy nagycsalád. Mindenki figyelt mindenkire. Osztoztak az örömben, bánatban, munkában. Szomszédoltak, vitték-hozták a hírt egymásnak.
– Hallottad, hogy meggyütt a katonaságtól a Józsi gyerek, én mán vótam náluk. Megemberesedett, jót tett neki a regula.
Nem érzékeltem a szegénységet gyerekként, öröm és boldogság volt a levegőben mindig, egész életemben ezeket az érzéseket kerestem később, hogy újra rájuk találjak.
Mint kilencediknek született gyermek, hordoztam magamban születésem pillanatától anyám negyven évig felhalmozott szellemi értékeit. Magamtól próbáltam meg az életet kitapasztalni. Elestem, felkeltem. Nem sírtam, legalábbis nem sokat és akkor sem hisztiből. A hatalmas kukoricaföld végén sarogjában aludtam sokat, míg a két szülőm kapált. A tavaszi meleg esőben mezítláb rohangáltam a sárban, az utcán putyókáztam, a széles falusi utca tengernyi sarában ugráltam, akkor még ismeretlen volt az aszfaltos út. Ha nagy eső esett, még a lovak is erőlködtek a mély, vizes szekérnyomokban.
A putyóka legjobb része egy jó nagy sárgombóc, amit egy bot végére tapasztottam, jól el lehetett találni vele a másikat, meg a szomszéd Bözsi néni ablakát is persze. Mikor nyakig sárosan bekeveredtem a házba, az anyám mindig nagy patáliát csapott, akkor még nem zúgott a mosógép sem, teknőbe, keserves fárasztó munkával mosta ki anyám a ruháinkat. Télen fakutyát fabrikált nekünk apám, azen löktük magunkat a jégbe fagyott földes utakon. Kint voltunk reggeltől estig a friss levegőn.
Az anyám sütötte a kenyeret, ilyenkor kisült mellette a tésztamaradékából a kacsanyak. Soha nem éheztem. Akkor még nem létezett olyan, hogy egy gyermek az éhségtől kiszédüljön az iskolapadból. A vidéki ember mindent összegyűjtött, megtermelt, feldolgozott, semmit nem hagyott veszendőre menni. Hét évesen elindultam én is az iskolába, az anyám befonta derékig érő barna hajamat, koszorúba tekerte, a végébe pántlikát font. Állítólag szép kislány voltam, pisze orrú, nagy barna szemekkel. Ezekre az évekre úgy emlékszem, hogy keserves évek voltak, nem szerettem az iskolát.
Egy nap mégis történt valami, ami megváltoztatta a véleményem. Az egyik tanárom felfigyelt rám, észrevette, hogy tehetséges vagyok irodalomban és rajzban. Attól a naptól minden megváltozott, valami belső kényszer vitt előre, bizonyítani akartam, de még nem tudta megfogalmazni kinek, és miért? Bizonyára neki, hogy ne okozzak csalódást, mert kedves teremtménye volt a földnek ez a törékeny tanárnő, aki a rajzot és a magyar irodalmat tanította. Biztatott és dicsért, ha jól dolgoztam az órán, mert otthon nem igen volt idő a tanulásra, sok volt a munka a ház körül. Sokszor átgondoltam azóta, mi volt az a plusz, amit kaptam tőle, ami megváltoztatta felelőtlen mindennapjaimat. Aztán felnőttként már megértettem később, csak annyi történt, semmi több, hogy figyelmet kaptam tőle, törődést. Lehetséges, de elképzelhetően mégis kevés rá ez a két jelző, több volt annál.
A szüleim belerokkantak szép lassan a sok bajba, a mindennapok túlélésére rendezkedtek be maradék erejükkel. Az apám ezermester volt, művelte a földet, hegesztett, drótfonót eszkábált össze, még a falu temetőjének drótkerítését is ő fonta, kis üvegháza volt a dohánypalántáknak, egy ideig azzal is foglalkozott. Mikor eljött a dohánytörés ideje, összefogtak az emberek. A mi udvarunkon is ott volt a hatalmas dohányszárító pajta, amit gerendák íveltek át a belső térben. Azon sorakoztak a felfűzött zöld dohánylevelek. Mikor megszáradt a sötét szellős helyen és aranybarna színű lett, összejöttek az asszonyok, férfiak csomózni. Ezt vitték eladásra. Olyan természetes volt számomra a munka, mint a reggeli felkelés, nem nyavalyogtam, nem vakaróztam, hogy ki akarok bújni alóla. Tudtam, ha nincs tyúk, nincs tojás, ha nincs gyümölcs, nem eszek, mert pénz, az nem jutott rá. Az apám öt hold földön gazdálkodott. Mikor elkezdték a termelőszövetkezetet nálunk is erőszakosan szervezni, hozzánk is jöttek, agitálni.
Az apám és az anyám szíve akart megszakadni, hogy elveszik a cseléd életük után megszerzett tehénkét, a földet, ami a legdrágább kincsük volt. De az agitálás egyre keményebbé vált, lesöpörték a padlásról az utolsó kukoricaszemet, csak annyit hagytak, hogy az anyámat rátérdepeltessék, hogy törjön meg, írja alá a belépő nyilatkozatot. Vége lett a kis gazdálkodó életmódnak, akkor ment el az apám villanyszerelőkhöz segédmunkásnak, nagy volt a család, enni kellett.
A család egysége felbomlott, elkerült a legidősebb nővérem, férjhez ment jó messzire a családtól Dunaújvárosba élt tovább, utána ment a bátyám, beállt Csepelen martinásznak, a másik Tatabányán bányásznak. Egy nap felkerekedett a két nővérem, elindultak Pestre, konyhalányok lettek. Menni kellett, ha élni akartak, mert a falu élhetetlenné vált. A nagyüzemi gazdálkodásmód, a természetes életteret átalakította. Eltávolodtak a földtől, elindult az országban egy hullám, ami azt jelképezte, a föld csak haszonszerzésre való, profitra, kizsákmányolásra. A boldog kisparasztokból, nincstelen tsz tagok lettek, akik munkaegységért robotoltak. Ebben a közegben értem a nyolcadik osztályig, akkorra már idős szüleim nyugdíjat kaptak. Olyan hatszáz forint körüli nyugdíja volt mindkettőnek havonta.
A ház körüli kert idézte csak a belső harmóniájukat, az apám locsoló berendezést alkotott a gyűrűs kútra, a bódiszilvafa mellé. A kert édeni volt, gazdag, tele zöldséggel, gyümölcsfákkal. A baromfis udvaron kapirgált mindig egy tucat tyúkocska, még a kedvenc lúdjairól se mondott le az anyám, szinte élelem nélkül is felnőttek, hisz a falu utolsó házában laktunk, ahol egy nagy mezőn egész nap vidáman legelészhettek. A vályogvető cigányok mély kubikokat hagytak maguk után, egy kis eső után sokáig megvolt a víz is a kint lévő viziszárnyasoknak.

Katerina Forest: Túlélési ösztönök 2.rész


A szegénység bilincsében
A nyolcadik osztályos bizonyítványom kitűnő lett, ezzel meg is teremtettem magamnak egy álomvilágot, nem leszek betevő falatért éjjel -nappal güriző rabszolga, festőművész leszek, vagy író, de semmiképpen nem leszek paraszt.
Mikor a pályaválasztás ideje eljött, házhoz jött hozzánk az orosz nyelvet tanító tanárom. Tudták az iskolában addigra, hogy nincs beleszólásom családon belül, hogy elérhessem az álmaim.
– Klára néném, adják képzőművészetibe ezt a gyereket, Isten adta tehetsége van! – kérlelte az anyámat sokáig, próbált az érdekemben minden érvet felsorakoztatni mellettem, de hiába volt minden erőfeszítése, mert anyám nem állt kötélnek.
– No, azt már nem, oda csak latrok járnak, meg rossz vérűek! – volt az anyám visszavonhatatlan válasza. Így lettem végül mezőgazdász, abba az iskolába már elengedett. Beletörődtem, mindegy volt már nekem, csak engedjenek tovább tanulni, beleegyeztem a gazdász iskolába.
Félve szálltam fel a két vagonból álló piros csühögőre, ami a szomszéd városból indult. Soha nem utaztam addig sehová. Egyedül voltam, szorongtam, csak a Szegénység kísért, aki végig a barátom maradt, soha nem hagyott magamra, mint egy féreg a gazdatestben úgy élősködött bennem, rágta az életem.
Olyan volt számomra az idegen város, az idegen iskola, mintha elvarázsolt világba értem volna. Szinte szédültem a sok élménytől. Mikor egyedül voltam csak olyankor uralkodott el rajtam a bizonytalanság a kiszolgáltatottság. Nagyon lassan nyíltam meg a közösség felé, mindig kisebb rendűnek éreztem magam a többiekkel szemben.
A középiskolában sok volt a fiú, mezőgazdász nem sok lány akart lenni abban az időben sem. Mégse lett udvarlóm, hiába voltam széplány. Szegénységem próbáltam különcködéssel leplezni, nagyvonalúan hárítottam, közben irigyeltem a többieket, akik önfeledten élték át a fiatal éveiket. Már ott az iskolában, az osztályban szerelmek szövődtek, enyelegtek órán, szünetben. Úgy tettem, mint aki észre se veszi.
Erős testalkatú paraszt lány voltam, a kedvenc sportom talán ezért is, a súlydobás lett. Csábítgattak a többiek, akik kardvívásra jártak be a városba, járjak én is velük, csak vegyem meg a a vívófelszerelést. Sokáig gondolkodtam, de az örökös unszolásra megírtam végül az anyámnak, hogy szeretném ezt a sportot elkezdeni. Pár napon belül megérkezett a pénz rá. Egy napra rá egy levél is utána érkezett, az anyám ákombákom írásával. Szegény öt eleminél kivált az iskolából, ez miatt az írása sose vált tökéletessé. De még így is ő volt a tanult ember, az apám csak a nevét tudta leírni, olvasni meg nem is tudott. Az anyám szűkszavúan pár sort írt csak:
„ – Édes leányom! Bizonyára nagyon fontos neked ez a kard, apád az összes pénzünket feladta rá, nehogy megszóljanak, hogy te nem tudod megvenni. Szerető anyád.”
Mikor elolvastam a levelet, szinte láttam magam előtt a két öreg szülőmet, ahogy vitatkoznak a vívókardon, láttam a jó szívű apámat, aki olyan könnyen elsírta magát, ha megérintette szívét egy- egy érzelem. Bármit kérhettem tőle, mindent megpróbált megadni nekem, annyira szeretett. Rádöbbentem, hogy az egész havi nyugdíjuk felét küldték el a hóbortomra.
Könnyes szemmel becsomagoltam a pénzt, jól eltettem, mikor mentem haza, visszavittem. Az anyám csak nézett rám, majd elmosolyogta magát.
– Apád döntött így, azt akarta, hogy legalább ti ketten a bátyáddal tanult emberek legyetek. A többit nem tudtuk taníttatni, sajnos. Kérted, ő azt mondta, biztos szükséged van rá, majd csak elleszünk nélküle valahogy.
Soha nem kértem ezután semmit, ha kaptam, megköszöntem, ha nem, hallgattam.
A középiskolában zajlott az élet, megtanultam mindent. A magabiztosságom is kezdett helyre állni, nem féltem már semmitől. Furcsa volt a gépi fejés a gazdaságban, én otthon csak kézzel tudtam fejni tehenet, anyám arra tanított meg. Az iskola géptan óráin műszaki dolgokkal ismerkedtem, szereltünk, nyakig olajosan vetőgépet, traktort.
A barátomat, a Szegénységet néha sikerült magam mögé szorítani, nem játszott annyi központi szerepet, nem hagytam, hogy ő domináljon mindenben, mindenkor. Így tudtam kitűnni a többi közül, akarattal, bátorsággal. Első voltam még a fiúk közt is, aki először traktorra mert ülni egyedül. Lett is belőle kalamajka, mivel egy több funkciós RS-09-es gépet választottam. Elindulni el tudtam indulni vele, csak megállni nem. A tanár a mezőn futott utánam az osztállyal együtt. Megpróbálták túlkiabálni a traktor zaját, hogy segítsenek rajtam. A traktor önálló életre kelt, a hidraulika emelte elől a karokat, villákat. Idegességemben azzal nem is foglalkoztam, hogy le lehetne venni a lábam a gázpedálról.
Aztán mégis elért hozzám egypár hangfoszlány:
– Menj a kazalra, a kazalra, a kazalra, a keservit, állítsd már le! – megértettem, szófogadón belandoltam a szalmakazalba. A traktor motyogott egy darabig, aztán lefulladt a rázúduló szalmában. Mikor kikotortak a szalma közül elért az elmémbe egy bölcs életigazság: a bátorság nem elég önmagában, hogy véghezvigyünk egy feladatot.
Emlékszem, hogy mindig éhes voltam, mint általában a kamaszok, ezért hamar elsajátítottam azt a trükköt, hogy az ebédlő bejáratánál kitett kenyér ne csak tálcára kerüljön, a zsebembe is. Sokszor bajba keveredtem az örökös éhségem miatt. Egyszer a gyakorló gazdaságban is szorult helyzetbe kerültem többedmagammal, mikor kilógtunk este hagymáért a földre, hogy legyen a zsíros kenyér mellé. A tanyagazda észrevette az árnyakat a fák között, elindultak megnézni mit lát. Csak az istálló felé tudtunk visszamenekülni előle, hogy ne érjen bennünket lopáson. Mikor hallottuk a káromkodását, ahogy közeledett felénk, beugrottunk és lehasaltunk a tehenek elé a jászolba.
– Hol vagytok, mihasznák? – hallottuk teljes közelről a tanyagazda hangját, de nem talált meg bennünket, ott lapultunk a szénában, még levegőt sem merünk venni a félelemtől, amit nem csak a gazda mérge okozott, hanem a tehén érdes nyelve is, ahogy nyalta a csupasz karunkat, vagy böködött a szarvával. Örültünk, hogy sérülés nélkül ágyba keveredtünk aznap éjszaka.
Megszerettem az iskolát, de az álmaimból nem akartam engedni, soha nem álltam le az alkotásról, csak papír és ceruza kellett hozzá, és az ujjaim alatt életre kelt az élettelen. A szemem olyan volt, mint egy fényképezőgép, belül bevillant a vaku és rögzült a kép és vele a kényszer, hogy lerajzoljam, megfessem.
Emlékezetből rajzoltam, néha karikatúrákat. Ez lett a legnépszerűbb, mert tanárok is célponttá váltak. A legnépszerűbb alkotásom az öreg matektanárnő lett, akiről azt suttogták, hogy apáca volt. Nem adott szegény a külsőségekre, sokszor jelent meg az órán, pacuhán. Legjobb öltözködési stílusa már hagyománnyá avanzsált, a köpeny gombolása, vagy lejjebb egy lyukkal, vagy feljebb. Na, ezt dobtam még fel, ha pluszban még a kombiné is kikukucskált a köpenye alól. Megörökítettem ezt is, olyan sikerrel, hogy óra előtt a nagy röhögést nem tudták abbahagyni a többiek.
Nem vettük észre, hogy bejött az óraadó tanár. Ott állt a pukkadozó tinédzserek mögött, nézte ő is a remekművemet. Mikor észrevettük még az ütő is megállt a fali órán, olyan csend lett. Komoly arccal nyúlt a rajzokért, elvitte a tanáriba. A mappában minden tanárról volt karikatúra, még az igazgatóról is.