Attól kezdve, hogy mindenkihez eljutott milyen fantasztikus képességgel áldotta meg az Isten Benjámint, egyre nagyobb tisztelet övezte a börtönben. Alig győzött eleget tenni a kéréseknek, sokan kérték, hogy róluk is készítsen portrérajzot. A grafitportrék hozták meg számára a végleges sikert. A szinten művészkémnek, művész úrnak hívták a rabtársai. A nevelőtiszt eldöntötte, hogy beteszi könyvtárosnak a két hét múlva leköszönő rab helyére. Benjámin hálás volt a tisztnek, tisztában volt vele, hogy számára nagyon kedvező felajánlást kapott tőle.
Sára sokat mesélt a telefon beszélgetéseik alkalmával a terveiről, milyen nehéz számára olyan dolgokat megtanulni, amikben semmi tapasztalata nincs. A hangneme mindig ugyanolyan lágy és kedves volt, mintha tudatosan törekedne magáról egy imázs kialakítására. Lassan megismerte a gondolatmenetét, a hanghordozásán megérezte azonnal a szomorúságot és a bizonytalanságot is. A beszélgetések soha nem csaptak át erotikus hangnembe, készakarva nem akart az érzelmeiről beszélni telefonba, tudta, hogy egy idő múlva az örökké ismételt szavak bármilyen felfokozott érzelmet közvetítenek, elszürkülnek, értéktelenné vállnak.
Az elő perctől tudta, hogyha nem találkoznak kint a valóvilágban, ez a kapcsolat nagyon rövid életűvé válik. Azok a kezdeti erős érzelmek fognak leghamarabb haldokolni köztük, amik nélkül nem tudná túlélni a bezártságot. Elkopnak, meghalnak idővel, mint egy eróziónak kitett folyami kavics a tajtékzó folyó medrében.
Nem tudott szabadulni egy álomtól: az ágya szélére ült a meghalt felesége, az arca gondterhelt volt és szomorú. Sáráról beszélt. Azt mondta még nincs veszve semmi, ne aggódjon, csak Sára bizonytalan. Lehetséges, hogy eltéved azon az úton, ami ő hozzá vezeti. Hiába kérdezte miért gondolja, hogy Sára már nem azon az úton jár, az éteri alak nem közvetített felé több gondolatot, lassan feloszlott mellőle, de míg távolodott és eltűnt, hallotta a suttogását: – Segíts neki, hogy visszataláljon hozzátok...
– Hogyan segítsek innen, ugyan mondd már meg, hisz falak közé vagyok zárva! – kiáltott utána kétségbeesve.
Azon a reggelen eszébe jutott mit mondott a tanár, van lehetőség a megbízható jól viselkedő raboknak, hogy eltávot kapjanak a városba. Tudta, hogy Sára február végén elköltözik vidékre, nem várhatott tovább. Másnap mikor megjelent a nevelőtiszt, segítséget kért tőle. Elmondta őszintén mi az oka, hogy rendkívüli kimenőt kér februárban.
– Megnézem, mit tehetek. Ha megkapja, akkor idebent nem lesz kapcsolattartásija.
Benjamin őszintén válaszolt a tisztnek – Nekem mindennél fontosabb, hogy találkozzak a kedvesemmel, vidékre költözik, utána úgyse néz rám a kutya sem, nem érdekel a börtönön belüli láthatás.
Nehezen teltek a napok, olyan volt mind, egyforma, szürke, talán ez volt az oka annak is, hogy nagyon groteszk képeket alkotott a műteremben. Szobrásznak feltűnt a stílusváltás.
– Nem azért, hogy éljek a kritikával, de nagyon elvont mind, ami itt van. Persze lehet, hogy ezek lesznek a menők a tárlaton... – fogalmazta meg a kritikáját bizonytalanul.
Benjámin tudta, hogy a szobrász nem viccelt a tárlatrendezéssel, az se volt előtte titok, hogy egy ismerősén keresztül felvette a kapcsolatot az egyik tévétársasággal. Úgy gondolták pár hónapon belül minden összejön, indulhat a rabfestő képeire a licitálás. Ezért bármilyen hangulatban volt festenie kellett, hogy összejöjjön kiválogatásra az anyag.
Sára számára elérkezett a vizsgaidőszak. Február közepére megkapta igazolást, hogy hivatalosan is képzett gyermeknevelővé vált. A vizsga után tartottak egy zárt körű svédasztalos rendezvényt. Az oklevelet szorongatva megkönnyebbülten, mosolyogva beszélgettek az asztal körül.
– Akkor most beugorhat mindenki a mély vízbe! – nevetett az oktatójuk – Mi mindig itt leszünk, ha szükséges, dobunk utánatok mentőövet!
Sára felkereste az intézmény igazgatóját megbeszélni a kis Amira sorsát. Megkapta az ígéretet, hogy mindenben segíteni fogják, felveszik a kapcsolatot a helyi kollégákkal, hogy megtudják, hol tart a kislány elhelyezési ügye, van e hír a családjáról.
Gondolatban mindennap a vidéki házában járt, az örökölt kisbirtokán. Napról napra jobban vágyott arra, hogy minél messzebb kerüljön a várostól. Azt gondolta könnyebb lesz feldolgoznia ezt a két félresikerült kapcsolatát, amiket felelőtlenül bevonzott az életébe. Az egyiket, ami csak érzelgős plátói szerelmet kínált, a másikat is, ami józan hétköznapit. Mindkettőtől félt.
Benjámin tervezte a februári találkozót, mindennap megemlítette Sárának, hogy nagyon reménykedik, hogy kap eltávozást. Mégis váratlanul érte Sárát mikor felhívta és boldogan újságolta, hogy megkapta hétvégére az engedélyt, kimehet egy napra a városba.
– Szeretnék veled, csakis veled találkozni, gyerekek nélkül. Számomra nagyon sokat jelent, mielőtt elindulsz vidékre a lányaimmal, ha előtte mindent meg tudunk beszélni.
Sára csak nyelt az izgalomtól, nem tudta mit mondjon, végül udvariasan kinyögött pár szót.
– Rendben, akkor pontosan hány órakor? Persze... érted megyek... igen, én is nagyon örülök...
Mikor vége lett a beszélgetésnek csak akkor ért el igazán a tudatáig, mit hallott.
„Megbeszélni mindent személyesen veled, és csak veled, gyerekek nélkül."
Fel alá járkált a szobájában, képtelen volt egyhelyben ülni. Ha találkozik vele, minden megváltozik. Ez egy nagyszerű dolog lesz, bármennyire fél a tisztánlátástól. A végén lesz egy igen, vagy fordítva, lesz egy nem. Ha igen, az azt jelenti majd, akarja ezt a kapcsolatot, bármilyen árat kell fizetni is érte. Ha nem... hát az bizony a teljes kiábrándulást jelenti majd számára.
Rájött, hogy a találkozás mennyire fontos mindkettőjükre nézve, soha nem volt nagyobb aktualitása, mint most, mikor elutazik.
A hét kínzó várakozással telt el. Szeretett volna beszélni róla Rózával, de nem merte megtenni. Félt, hogy Róza kicsúfolja, vagy éppen kikotyogja a felfokozott érzelmi állapotát, ami annyira eluralkodott rajta napok alatt.
Mikor szombat lett már teljesen kész lett idegileg. Rendet rakott a lakásban, ivott egy kávét, nem tudott továbbiakban mit kezdeni magával. Bekapcsolta a tévét, aztán kis idő múlva kikapcsolta. Bámult egy darabig kifelé az ablakon, figyelgette az órát. Az meg csak vánszorgott, alig mozdult a mutatója. Néha már úgy érezte, visszafelé megy az idő. Hirtelen döntött, felöltözött és lement az autójához. Arra gondolt minden jobb annál, mint a négy fal között lenni.
Lelassított a börtön előtti kis utcában és lehúzódott a járda mellé. Délelőtt kilenc óra volt.
– Még félóra – érezte, ahogy dübörög a mellkasában a szíve az izgalomtól. Fáradt volt, hisz álmatlanul forgolódott egész éjjel. Elképzelte ezt a napot ezernyi változatban, próbálta higgadtan átgondolni éjszaka is, hogyan viselkedjen, mire figyeljen, hogy ne érje nagy meglepetés a találkozó végén.
Benjámin sem volt jobb állapotban, ráadásul mikor kiadták a ruháját, akkor döbbent rá, hogy nincs, amiben ki menjen a városba. Mikor bekerült kora ősz volt, hát csak az a ruha, ami akkor rajta volt, az árválkodott az asztalon felcímkézve. A börtön tiszt sajnálkozóan csóválta a fejét.
– Kicsit hideg lesz az eltávon – aztán egyszerűen kihozta a saját meleg téli dzsekijét és átadta a férfinak.
– Vigyáz rá, gondolom, vegye fel, tél van, eléggé hideg az időjárás odakint. Na, itt az idő indulhat.
Benjámin megköszönte és magára vette a dzsekit, de nem mozdult, attól félt, hogy Sára nincs kint, nem várja. Akkor meg semmi értelme, hogy kimenjen. Nem érzékelte Sára örömét a telefonbeszélgetéskor, mikor bejelentette, hogy tudnak találkozni. A tiszt értetlenül figyelte a tétovázó férfit.
Aztán mindketten egyszerre figyeltek az ajtó felé, a vastag üveg mögött megjelent egy árnyék.
– Na, menjen már! – szólt erélyesen rá a tiszt.
Benjámin elindult az ajtó felé. A tiszt nézett utána, nézte azt is, amikor az ajtó üvege mögött összeolvadt a két árnyék, majd eltűnt onnan, hogy átadja a helyet a februári napfénynek.
Benjámin nem ringatta magát illúziókban, úgy érezte, hogy Sára megváltozott az utóbbi időben. Észrevette mennyire ügyelt minden telefonos beszélgetésükkor, hogy általánosságokról essék csak szó. Mindenről szívesen beszélgetett, a gyerekekről, a tanfolyamról, a vidéki élet tervezéséről, csak a kettőjük kapcsolatáról nem, és ott volt az a furcsa álom is, ami megmagyarázhatatlanul, kitörölhetetlenül megmaradt benne. Az álom, amiben figyelmeztetést kapott, hogy Sára egyre távolodik tőle.
A tanár azt mondta egyszer, hogy az igazi érzéseket nem kezdi ki a távolság. Hát ő az utóbbi időben úgy gondolta, hogy nagyon mellé trafált az öreg barátja. Dehogynem, fel is zabálja, mint a dögkeselyű a pusztán magára maradt megsebzett állatot.
Mikor kilépett a börtön ajtaján és meglátta Sárát, azonnal észrevette, hogy milyen sápadt. Átölelte míg sétáltak az autóig. Nem volt fontos abban a pillanatban semmi, csak az a csodálatos érzés, hogy ott megy mellette, fáradt arca ellenére is gyönyörűnek látta. Az autóhoz értek, Sára kerülte a férfi pillantását, ami nagyon zavarta Benjámint.
– Van két lehetőség, melyiket választod? Beülünk valahová és beszélgetünk. Vagy feljössz hozzám...
– Csakis hozzád – ölelte újra magához Benjámin. – Ha neked is jó.
Sára bólintott, gépiesen kibontakozott az ölelésből, beült az autóba. Vezetés közben a forgalomra koncentrált, csak egy piros lámpánál nézett Benjámin felé aki a fejét a fejtámlának döntve, behunyt szemmel ült mellette, nem érdekelte a kinti szabad világ.
– Nincs semmi bajod, remélem?
Benjámin felé fordult és megrázta a fejét – Nincs, jól vagyok. A világ végéig elüldögélnék itt veled – válaszolta udvariasan, de az arca komoly maradt.
Nem így képzelte el a találkozást, Sára kimért, távolságtartó magatartása elkeserítette. Arra gondolt nem volt semmi értelme kijönnie a börtönből. Csalódott lett. Sára test beszéde nem árult el felé érzéseket. Sára végig próbálta kihagyni a tudatából, hogy mellette ül Benjámin. Kisebb-nagyobb sikerrel el is érte a célját, de csak úgy, hogy nem nézett rá, nem beszélt hozzá. De az érzelmei átvették a hatalmat a teste felett, mintha elveszett volna a fizikai súlya és valamiféle könnyű lebegésben lenne, a lelke egyre jobban megtelt várakozással.
Mikor felértek az első emeletre, még a kulcsait is nehezen találta meg a táskájában. Benjámin türelmesen álldogált mellette, figyelte a mozdulatait. Sára kinyitotta az ajtót és kezdhette előröl a zárkózást. De most belülről.
Zavartan felnézett a férfira – Megszokás, tudod...
– Igazad van, ez egy panellakás, megértelek – helyeselt Benjámin, és elmosolyogta magát. Sára mikor nem volt már más zárni valója, megfordult és ránézett Benjáminra.
Benjámin akkorra levetette a kölcsönkapott dzsekit, a kopott pólójában támaszkodott a folyosó falához. Egy pár pillanatig álltak egymással szemben, egyikőjük sem mert a másikhoz közeledni. Sárának már nem kellett törődnie azzal, hogy kontroll alatt tartsa magát, hozzásimult a férfihoz. Benjámin felsóhajtott a mozdulatára, szorosan magához ölelte.
Egymásután szórták maguk mellé a ruhájukat míg beértek a hálószobába. A csókok, amiket egymásnak adtak örök időre bevésődött emlékké vált bennük. Mire a szobába értek már nem tudta volna semmi megállítani a vágyaikat. Csupasz testük összesimult, végre érezték egymást úgy, ahogy álmaikban vágytak mindig egymásra. Sárát sem érdekelte az előzőleg rázúdított előítéletek halmaza, a feléje küldött figyelmeztetések szertefoszlottak, mert nem egy rabosított férfi és egy diplomás nő, csak két remegő test ölelte egymást, akikben egyformán kavargott az érzelem, mint a kitörő vulkánban a láva, forrón és lüktetőn, megállíthatatlanul. A hónapok óta bennük feszülő kielégületlenség most fékezhetetlenül tört elő mindkettőjükből. Benjámin féltette a törékeny, szinte a karjaiban elvesző Sárát, félt, hogy fájdalmat okoz, de a kérdezgetéseire csak egy elhárító karmozdulat volt a válasz meg egy halk suttogás.
– Hagyjál, jól vagyok. Soha nem voltam ilyen jól – válaszolt a sokadik kérdésre mosolyogva. Nem engedte elillanni az átélt testi és lelki kielégülést magából, csak az idegszálaival kommunikált, amik meg-megremegtek újra, mert Benjámin keze felfedező körútra indult a testén. Kutatott rajta és bejárt minden fellelhető helyet, mikor végre mindenhová eljutott, elölről kezdte az egészet, mint aki kihagyott valami lényegeset. Sára mélyeket lélegzett, teljesen átadta magát a férfi érintéseinek, megszűnt minden gátlása, teljesen ellazult. Megszűnt a gyomorszorító idegesség a testében, mintha a meleg férfitenyér jótékonyan száműzte volna mind belőle. Később Benjámin az ajkaival vándorolt át ugyanazokon a helyeken, ahol azelőtt a kezével simogatta. Már nem kereste és nem várta a villámokat és a kicsi remegéseket, mint mikor Zalán töltötte nála az éjszakát. Nem kellett keresnie és várnia rájuk, mert ott játszottak benne megállás nélkül. Kinyitotta a szemét és most ő kezdett felfedezőútra indulni Benjámin testén, csókokkal borította el annak minden porcikáját. A férfi összeszorította a száját, a teste megfeszült minden érintésre. Sára ijedten látta, hogy Benjámin szeme sarkából könnyek szivárognak. Elkezdte felitatni az ajkaival a könnyeket, közben a fülébe suttogott.
– Ne sírj, nincs miért. Itt vagyok már.
Benjámin szorosan magához ölelte, de nem tudott megszólalni. Arra gondolt, hogy kis idő múlva újra bezárul mögötte a börtön kapuja. Sára szeme is könnybe lábadt, mert érezte ő is, hogy ez a boldogság nagyon hamar véget ér. Aztán a férfi legnagyobb meglepetésére Sára majdnem ugyanarról beszélt, mint bent a börtönben a tanár.
– Tudod... jó hogy most találkoztunk... nem pár nappal hamarabb...– és Zalánnal töltött éjszakára gondolt közben – mert különbséget tudok tenni, érzés és érzés között. Most már tudom, hogy csak hozzád tartozom. Ettől már nem tántoríthat el engem senki. Szeretlek. Eddig a hangod kísért mindig álomba most már az érintéseid emléke. A távolság köztünk... már nem lesz jelentős, mert már itt hordozlak belül – és odahúzta a férfi kezét a szíve fölé.
Benjamin még ekkor sem szólalt meg, igaz nem szégyellte Sára előtt a könnyeit, mégis bántotta, hogy ilyen gyengének és esendőnek látta újra. Nem tudta, hogy pont a könnyeivel nyerte el örökre, amik megmutatták, hogy az erősnek tűnő férfi belül mennyire érzelem gazdag. Benjámin megvallotta újra Sárának, hogy mennyire szereti és mennyire fél, hogy elveszítheti.
– Karola tudott a mi szenvedésünkről, készakarva nem beszélt róla, mikor a jövőbelátásáról felvilágosítást adott. Azt mondta a te utad veszélyekkel teli út, mégis többször megjelent álmomban és felelősségre vont, miért távolodok el tőled – Sára hangja teli volt aggodalommal.
– Furcsa, rám is hoz megmagyarázhatatlan álmokat – nézett rá csodálkozva Benjámin.
– Ezek az utalások nem arról szólnak, hogy a mi útjaink idővel nem válnak eggyé, talán arról szól, hogy ő meglátta, hogy sokat fogsz szenvedni, nagyon sok megpróbáltatás vár rád. Mégis engem arra kért, soha ne adjam fel a hitem, mert ha feladom, minden összeomlik – suttogta Sára.
– Talán azt akarja a tudomásodra hozni, hogy a te szerelmed fog engem a haláltól megmenteni... – sóhajtott szomorúan a férfi.
– Ha nem is a haláltól, de talán hasonló nagy baj fenyeget, remélem nem lesz igaza.
– Ha beteljesednek az álmok, elveszíthetlek.
– Szeretlek – bújt oda szorosan hozzá Sára – lehet, hogy mindkettőnket átprogramozott egy felsőbb ismeretlen hatalom, hogy lelkileg eggyé váljunk. De nem haragszom érte, ez a legszebb nap az életemben, aminek minden percét élveztem.
– Furcsán érzem magam veled. Olyan különös érzés, de mégis... lehet butaság.
– Mondd el, légy szíves!
– Mintha mindig is ismertelek volna, nincs bennem gátlás, se szégyenérzet, elmúlt az önértékelési zavarom... hihetetlen mennyire úgy érzem most, hogy végre... megtaláltalak. Téged kerestelek mindenkor, és mindenhol...
– Szeretted a feleséged is.
– Most is szeretem, a kettő nem ugyanaz. Karola azt mondta akkor, emlékszel? Hogy rálépsz arra az útra, amit ő már nem tud a halála miatt végig járni. Én akkor haragudtam rá, hogy miért pont téged látott, miért nem mást..., mégis... talán mert ő így akarta, mindennap a gondolataim részévé váltál. Ha dühöngtem, ha sírtam, te mindig velem voltál azután. Akartalak kitörölni az emlékeim közül, mert nem illettél az én félresikerült világomba, de nem sikerült. Ha nappal nem gondoltam rád elhozott hozzám az éjszaka, az álmaim közé. És egy nap ott voltál valóságosan, dacosan, hogy véghez viszed, amire Karola kért... annyira össze voltam zavarodva.
– Karola látta és tudta, hogy meg fogjuk egymást szeretni – sóhajtott fel Sára.
– Igen. Sokszor felteszem magamban a kérdést, miért nem fordulsz el tőlem, hisz börtönbe kerültem, mondhatom úgy is, hogy mindenki más bűnözőnek tart. Olyan mintha téged nem is zavarna ez a dolog.
– Jól tudod. Teljesen átérzem a sorsod. Én soha nem tartottalak bűnözőnek – megcsókolta Benjámint – Ölelj át még szorosabban.
Benjamin szót fogadott, újra szeretkeztek. Később ott feküdtek egymás mellett, már nem beszélgettek, csak szorosan összesimulva hallgatták egymás szívdobbanását.
Az idő, ami addig megállt és heverészett köztük, hirtelen belódult, mint a maratoni futó, aki elgyengült egy pillanatra és megpihent az útszélén, Benjáminnak vissza kellett mennie a börtönbe.
Az autóban didergő hideg fogadta őket, lassan melegedett fel a belsőtér. Benjámin akkor kérdezte meg Sárát, hogy mi az oka, hogy annyira kimerültnek néz ki.
– Tudod, a hét nagyon nehezen telt el, sokat idegeskedtem és keveset aludtam. Ez lehet az oka.
– Pihenj sokat, mert aggódom érted — mondta a férfi nagyon komolyan. Sára felnevetett, először a találkozásuk alatt.
– Azt meg sem kérdezed mitől voltam ki idegileg?
– Jó megkérdezem. Mitől voltál ki idegileg?
– Hát tőled. Nagyokos – nevetett Sára felszabadultan.
– Tőlem? – csodálkozott Benjámin.
– Igen, nagyon nagy dilemmában voltam veled kapcsolatban. Nagyon izgultam magamért és érted... csak ennyi.
– És most?
– Most már kipihenem magam, ígérem. Szeretlek. És tudom, hogy te is engem. Köszönöm, hogy elrendezted ezt a szabad délelőttöt, így mindent más fényben látok. Nincs több dilemma, nincs több bizonytalanság... szeretlek Sági Benjamin!
– A szabad világ egy magányos nőnek tele van kísértéssel, megvársz engem?
– Igen, várni fogok rád. Csak...
– Csak?
– A barátaim etetnek folyton, Róza... nem is Róza, Zalán kiselőadást tartott például arról, hogy a börtön kikezdi majd a lelked, feladod az elveidet, és a felfokozott kielégítetlen szexuális vágy téged is tévútra visz az összezárt rabok közt. Szóval...
– Mond csak ki nyugodtan, hogy attól tartanak, hogy meleg leszek – nevetett fel Benjámin. – Mondd meg a barátaidnak, hogy nem vagyok hajlamos rá. Ettől függetlenül némi igazságtartalma van a feltételezésüknek. A több éves összezártság kikezdi a legkeményebb fazonokat is bent... én találok magamnak pótcselekvést.
Sára kérdően ránézett.
– Festek. Hisz te akartad, hogy így legyen. És minden képemen ott vagy, így mindig velem vagy – vallotta be Benjámin a titkot, hogy milyen talizmán védi odabent.
– Minden szexuális vágyam feléd irányul, nem térít el tőled senki és semmi. Nagyon szeretlek... tudom, hogy egy hétköznapi szó, ha kimondom, és nem tudja feléd közvetíti amit érzek irántad... elmondtam már egyszer... itt vagy bennem, legbelül, kitöltöd az egész lelkem... képtelen vagyok szavakkal elmondani, hogy mit jelentesz nekem, mit érzek, ha rád gondolok, ha veled vagyok. Azt hiszem, ha elhagysz engem... nem lesz értelme, hogy tovább éljek. Te vagy az élet számomra...
Fázósan összebújva álldogáltak a börtön kapujában. Egyikőjük sem akarta a másikat elengedni, hiába tudták, hogy az idő ott topog mellettük és sürgeti őket, hogy vége a találkozónak, lejár az utolsó perc is, amit kaptak.
– Szeretlek.
– Várok rád.
Elhangzottak az utolsó suttogó búcsúszavak és Benjámin lehajtott fejjel elindult a börtön kapuja felé. A lelkében három grácia uralkodott, egymással versenyezve, a Szerelem a Szenvedés és a Féltés. A Szerelem az egész testét és lelkét uralta, amitől fényárban tündökölt a lelke, de a Szenvedés és a Féltés ott állt sötét palástjában ugrásra készen, hogy eltompítsa a szikrázó fényt. Minden lépés, ami közelebb vitte a börtönhöz tudatosította vele, hogy ezután még többet fog odabent gyötrődni, még türelmetlenebb lesz, mint eddig volt. Csak az nyugtatta meg kissé, hogy Sára már nem csak kedveli, szereti is. A találkozás benne is eloszlatott minden kételyt.
Sára, mikor hazaért azonnal lefeküdt, hisz megígérte Benjaminnak, hogy pihenni fog. Mosolygott mikor belefúrta a fejét a párnába mert arra gondolt, hogy most nem sietett megszabadulni az ágyhuzattól, mint mikor Zalánnal töltötte az éjszakát, inkább a férfi illatát kereste rajta.
Mély álmából a telefonja ébresztette fel, az Otthonból hívták, hogy nincs- e valami baj, nem ment be a gyerekekhez aznap. Álmos hangon megígérte, hogy másnap meglátogatja őket, kérte, hogy mentsék ki a gyerekeknél, de halaszthatatlan ügye lett aznapra. Mikor letette a telefonját felnevetett – tényleg nem hazudott, hogy halaszthatatlan ügye volt.
A telefonja újra zenélt, Róza hívta.
– Bocsi, hogy zavarlak. Lejössz hozzánk este?
– Ne haragudj Róza, inkább nem. Kellemetlen számomra Zalánnal a találkozás.
– Reménykedik?
– Lehet. Fáradt is vagyok, kicsit összejöttek ma az események nálam.
– Milyen események? – értetlenkedett a barátnője tovább. Sára arra gondolt a legjobb lehetőség, ha most elmondja, hogy végleges a kapcsolata Benjáminnal. Legalább elviszi a hírt Zalánnak, nem küldözgeti az örökös üzeneteit a telefonjára.
– Tudod, ma egész nap hemperegtem az ágyamban. – mondta titokzatosan.
– Rendben. De ez mióta jelent nálad eseményt?
– Mert nem egyedül hemperegtem. Ez az esemény.
– Hajjaj, kivel már megint?
– Kiszökött hozzám egy rabosított a fegyházból – nevetett Sára
– Most ez komoly?
– Igen. Jaj, Róza én olyan szerelmes vagyok, őszintén mondom.
– Gratulálok, nem hittem el, hogy végül ez lesz belőle. Te tudod. Várhatsz rá ítéletidőig, addig bepókhálósodsz, mint egy évekre bezárt szoba.
