Keringő

 

Akkor este mikor Róza meglepetés eljegyzése zajlott, Benjámin hiába hívta a kedvesét. A telefont egyszer sem vette fel Sára. Ideges lett miatta, ilyenkor mindig eluralkodott rajta a félelem, hogy talán már beszélni sem akar vele. Aztán elhessegette magától a rossz gondolatokat, eszébe jutott, hogy nem az első eset, hogy nem tudtak beszélni egymással. Tudnia kéne, hogy kint az élet rohan, ezernyi dolga mellett Sára nem azzal van elfoglalva, hogy a telefont figyelje, ellentétben vele, mert az ő ideje odabent kíméletlenül lassan telik. Néha már-már az őrület környékezi. Sára nem tudhatja, milyen mindig ugyanazokat a falakat nézni, ugyanazokkal a pofákkal találkozni. Napról napra, a sunyi vagy megalázkodó szemekbe nézni. Nem tudhatja, mennyire össze kell gyűjtenie a legkisebb morzsát is a lelkében, amit a kinti világ utáni vágyakozás még benne hagyott, hogy ne szakadjon ketté a tűrőképesség vékony fonala. Néha szerette volna ököllel verni a falat, vagy zokogni végkimerülésig. De itt azt se lehetett megtennie, mert ha gyengének látják, akkor vége van.

A zárkában egyre elviselhetetlenebbé vált a légkör mióta minden ágyra rab került. Még szellőztetni sem tudtak rendesen, a bukó ablakot nem engedték kinyitni, a tátikán keresztül cserélődött a benti áporodott levegő. Hányinger kerülgette a zárka fojtó levegőjétől.

Az őr beengedte, már nem maradhatott tovább kint, minden perc számon volt tartva nála is, túlzottan nem kapott nagy kiváltságokat. Aznapra lemondott a telefonbeszélgetésről. Leült az ágyára. A két új rab figyelme felé fordult.

– Na, megjött a vamzer! – nézte gúnyosan a szélesebb vállú, akinek a testét tetőtől talpig tetoválás borította.

– Joci nézd csak, milyen fent hordja az orrát, majd beverem neki is a branert, aztán ő is kussolhat, mint a kölyökképű! – furcsán, fel-felhorkantva röhögni kezdett, közben összehúzott szemekkel mustráltra Benjámint.

A Joci nevezetű is felröhögött, visszataszítóan kivillantak a szétrohadt lyukas fogai, közben szemtelen vigyorral az arcába bámult. Benjámin állta a tekintetüket, közömbösen körbenézett a zárkában. Látta, hogy a kölyökképű fal felé fordulva fekszik az ágyán. A másik két zárkatársa csendben figyelte az eseményeket. Benjámin egykedvűen szemlélődött még egy darabig, mint aki fel se fogta mit mondott neki a tetovált. Leült a vaságyra. Furcsállta, hogy a fiatalabb társa miért fekszik mozdulatlanul. Felállt és odalépett hozzá, maga felé fordította az arcát. A kölyökképű arca el volt deformálódva, szeme alatt kékes duzzanat éktelenkedett. Nehezen, de kinyitotta a szemét, amit a vérerek pirosra festettek. A háta mögött csend volt egy darabig, aztán gúnyosan megszólalt a széttetovált.

– Nem tetszik valakinek, valami? Vamzerkám, csak nem bébi csősz vagy? Az ott, mostantól az én köcsögöm, jobb, ha tudomásul veszed! Vedd le a mocskos kezed róla!

Joci most is felröhögött mellette, tetszett neki a műsor. Végre történt valami körülötte. Benjámin jelentőségteljesen ránézett a régi társaira. De azok ugyanolyan bárgyú képpel ültek tovább, mint azelőtt – Megalázkodtatok, mint a kutyák! – gondolta magában és visszaült az ágyára. Lehajtotta a fejét. Bizonyára félreértették amazok a mozdulatát, mert egyre bátrabban gúnyolták és heccelték. Amíg ott ült a gondolatai üldözték egymást. Minden izma megfeszült, elborította az agyát a gyűlölet. Aztán előbukkant Sára kedves arca és megpróbálta fékezni az indulatait. Egy gondolat lüktetett benne csak szüntelen, hogy nem veszíthet el mindent két állat miatt.

A széles vállú akkor odasétált hozzá és közvetlen közel, megállt előtte. Az ágyéka majdnem súrolta Benjámin arcát, érezte a belőle áradó áporodott szagot.

– Két dolgot tehetsz vamzerkém! Vagy tepsibe végzed, vagy te is cumizod a branert! Ha kikerülök innen, meghágom az anyádat és a nődet is, mint téged... te... te senki! – mondta gúnyosan és megriszálta magát előtte.

Benjámin meglepetést színlelve felnézett rá.

– Azt hiszem, van még egy másik választásom – válaszolt hidegvérrel.

Gyors mozdulattal, teljes erőből rúgott a tetovált felé. Az elitélt elvesztette az egyensúlyát, és mint egy krumplis zsák oldalra vágódott tehetetlenül, egyenest a rögzített asztal felé. Próbált a karjaival kapálózni, hogy valami biztos kapaszkodót keressen, hogy lefékezze a zuhanását, de vesztére nem talált a közelében semmit. Nagyon szerencsétlenül esett, a feje hatalmas koppanással találkozott a fémből készült asztal sarkával. Az ütésnek olyan ereje volt, hogy azonnal elvesztette az eszméletét. A fém éle, mint egy nekiszegezett dárda, lyukat ütött a koponyáján. A tetovált teste élettelenül csúszott mellé, a sebből végigfolyt a vér a füle mellett, majd onnan lecsorgott a betonra. Mindenki lemeredt a látványtól, Joci is, de hamar észhez tért, üvöltve támadt Benjáminra, de arra nem számított, hogy az addig közömbösen üldögélő két rab közül az egyik Benjámin segítségére siet. Elkapta Joci grabancát hátulról, lefékezve a mozdulatát. Benjámin kihasználta a pillanatnyi megtorpanást, megmarkolta a csuklóját és teljes erejéből hátra csavarta a karját. Hallotta, ahogy megroppannak Joci vállcsontjai, de nem kímélte, csavart rajta még egyet. Joci összegörnyedt és teljes erejéből ordított a fájdalomtól.

– Jól van már haver, ne öld meg ezt is! – kiáltott rá a zárkatársa – Mi van veled? Állj már le!! Nyugi haver, csillapodj!

– Nem ölöm meg, mit vagy beszarva, de én döntöm el, ki mászhat rám, ki nyomkodhatja hozzám a mocskos farkát! Egyet elérhet vele, leszaggatom, és a szájába adom, ha velem próbálkozik! Értve vagyok?! — mordult dühösen rájuk – Magatok alá vizelő gyáva kutyák vagytok, végignéztétek, hogy taccsra vágta ez az aberrált pszichopata a kölyökképűt. A haverom nem volt meleg, joga volt hozzá, ha nem akart az lenni! Joci, egy újjal merj ezután hozzányúlni, kitaposom a beled és arra akasztalak fel! Felfogtad?

Joci halkan vinnyogott, mint az útszélén elütött kóbor kutya, közben ideges, és gúnyos fintorokat vágott Benjámin felé. 

– Nyomd meg a pánikcsengőt! – szólt a társának majd nyugodt testtartással az ágyához sétált, és visszaült a helyére – Mondtam, hogy van még egy lehetőségem. 

– Te vagy a legnagyobb, nagyon tisztellek! De haver, mindent odavágtál, azt tudod? – csóválta a fejét az elítélt, míg odament a csengőhöz.

– Tudom – válaszolt Benjámin egykedvűen. Azt is tudom, hogy ezzel vége az életemnek – gondolta tovább magában, míg nézte a földön fekvő tetovált élettelen testét.

– Mi történt itt? – kiáltott fel idegesen a belépő börtönőr, és már hívta is a többieket rádión.

– Elesett. Láthatja, beverte a fejét! 

Joci a fájdalomtól eltorzult arccal kiabálni kezdett.

– Megölte a tetováltat! Eltörte az én karom is ez a szadista állat! – és mutatott az ép karjával Benjámin felé – Megfenyegetett, hogy engem is megöl! Azt mondta kitapossa a belem, arra akaszt fel! Vigyenek el innen! Kérem! Megöl engem is!

Benjáminra nagyon hamar bilincs került, kivezették a zárkából.

– Mi a fenét művelt?! Kivizsgálásig magánzárkába megy, hogy lenyugodjon! – ordított rá a körletvezető.

Míg ment az őr mellett, végig a közömbös, egykedvű arcát mutatta, pedig belül szétfeszítette a tehetetlen indulat. Nehéz volt józanul gondolkodnia, mert félelmek gyötörték és önvád, hogy mindent elkerülhetett volna, ha önmérsékletet tud tartani. De ki az, aki csak saját magát nézi, ha mellette porig alázzák a másikat? A kölyökképű aznap nem ment dolgozni, beteget jelentett. Lehet már ezek kényszerítették a hazugságra. Unatkoztak, kellett egy kis kikapcsolódás a rohadékoknak. Mikor meglátta a férfi összetört arcát, tudta, hogy megerőszakolták. De hogy mert ilyen pofátlan lenni a tetovált? Mit képzelt ez a söpredék magáról? Nem volt agyilag egyedül a szemét, hogy vele is kimert kezdeni. Talán droghoz jutott valahonnan, hogy annyira hitt magában.

– Megérkeztünk! – szólt rá az őr, kinyitott egy vasajtót, levette Benjámin kezéről a bilincset – Ez a hely az, ahol mindenki megnyugszik. Befelé!

Mikor belépett csak egy gyenge fény fogadta. Állt tehetetlenül a bezáródó ajtó mögött, aztán lefeküdt az egyetlen ágyra. Meredten nézte a mennyezetet, elképzelte, hogy azon túl ott van az égbolt milliárdnyi hunyorgó csillagával, amiket talán soha nem lát többet. A fény kialudt, visszazökkent a valóságba, és már arra gondolt, ami a legjobban nyomasztotta. Mi van, ha meghalt a tetovált? Mi van, ha senki nem úgy beszél a történtekről, hogy kiderüljön az igazság? A kölyökképű sokkos állapotba került, ugyan mire tudna emlékezni? A másik kettő? Csodálta, hogy nem vizeltek maguk alá a félelemtől, úgy ültek ott, mint a behúzott farkú, szolgalelkű kutyák. Nem sajnálta egyiket se, sőt még megnyugvást érzett, hogy emlékezetessé tette a számukra a napot. De nem kívánta agyontetovált halálát, saját érdekében. Ha meghalt, új tárgyalás jön, ami több évet jelenthet. Ha nem lesz senki, aki kimondja, hogy véletlen baleset történt, még életfogytigot is kaphat érte. – Akkor jobb lenne a halálbüntetés, az életfogytig ezerszer rosszabb. Talán Karola ezért akarta, hogy Sára gondoskodjon a két kislányukról? Már akkor tudta, hogy itt fog megrohadni a börtönben. De ha így van, miért dobta a sors Sára szerelmét? Ennek aztán semmi értelme nincs. Egy kis ajándéknak szánta, vagy utolsó kívánság teljesítése egy halálraítéltnek? Micsoda szép gesztus ettől a rohadt élettől! Sára miért nem vette fel a telefont mikor hívta! akkor kezdődött valami rossz folyamat az életében. Ha tud vele beszélni, nyugodtabb marad. Talán most jött el az idő, hogy vége ennek a nagy szerelemnek? Mindig is érezte, hogy álmokból építette fel, érezte, hogy egyszer vége lesz, nem fog működni, akkor sem, ha kikerül innen. Chipet ültettek a bőre alá, mint a kutyáknak, társadalomra veszélyes, vicsorog, harap és most már képes embert ölni is... majd szépen elfelejtik egymást. elhalványulnak az emlékek. Mert most olyan büntetést kap, hogy mindent elvesznek tőle. Ebben a percben egy nagy nullává vált, akit még a fénytől is eltiltottak. Ki tudja hány nap és hány hét, ami jön most, amit egyedül kell eltöltenie? Vége lesz talán azoknak a gyötrő álmoknak, amiket a telefonbeszélgetések után látott, mindig ugyanaz, minden éjjel. Sára táncol, a barna haja kibontva repült a válla körül, táncol, közben nyújtja a kezét felé, és mosolyog. Menni akart hozzá, hogy vele táncoljon, szabadon, boldogan, de nem tud megmozdulni. Erős szíjjakkal hozzá van kötözve egy rögzített székhez. Próbálja letépni a szíjakat magáról, minden izma megfeszül, erőlködik végkimerülésig. De nem tud szabadulni tőlük! Sára mosolyog tovább és táncolva eltűnik a semmibe. – Talán nem is neki táncolt soha, csak önmagának táncolt. Felsétált az élete színpadára, végig játszott egy felvonást, amit ő a nézőtérről nézhetett csak végig... és most összezárult a függöny... örökre. Sára majd várja a hívásait, amik elmaradnak végleg. Aztán beleszeret valakibe. Néha még emlékezik rá, de már olyan távoli lesz, csak elmosódott emlékkép. Ő is erőlködik, hogy emlékezni tudjon, a testére, az illatára. Talán valami biztosan megmarad örökre benne. Talán a hangja, vagy a bőrének selyme a tenyere alatt. De lehet, hogy a tudata felett átveszi az irányítást egy tébolyult erő és lenulláz mindent.

Egyedül volt, nem kellett tartania attól, hogy gyengének lássa bárki. Szabad utat adott a könnyeinek, órákon át siratta az elveszett boldogságát. Nem tudta mennyi az idő, reggel van e már, vagy csak hajnal? Az ajtó tömött acéllemeze nem engedte át a folyosón bujkáló kicsi fényeket. A sötétség, mint egy sűrű massza ráfeküdt a mellkasára, alig kapott tőle levegőt.

Aki volt már magánzárkában mesélt a többieknek róla, hogyan lehet túlélni több napot, hogy ne omoljon össze az ember idegrendszere a bezártságtól, az egyedülléttől.

" Fantázia kérdése az egész. El kell kezdeni egy véget nem érő szép történetet, ami kitart, míg kiszabadul valaki onnan. Az elme rákapcsolódik a történetre, nem engedi, hogy pánikrohama legyen, hogy kétségbeessen. Legjobb, ha csajos a szitu." Benjámin nem akart ilyen történetet, se képzelegni olyanról, ami talán már soha nem adatik meg a sorstól. Tudta, hogy ottfelejthetik hónapokra, talán három hónapra, talán hat hónapra. Ha rá tudják bizonyítani, hogy önmagára és másokra is közveszélyes.

Hajnalban egy gyenge fényt érzékelt, ami a sűrűn rácsozott szellőző ablakból tört elő. Újra szétnézett a helyiségben. Idegesítően szűk volt a hely, amiben csak az ágya, egy vécékagyló és egy vályúszerű mosdó fért el. Gúnyosan elhúzta a száját. Megértette azonnal, hogy miért kerül ki onnan még a normális ember is pszichopata őrültként. Rájött, hogy mégis ki kell találnia egy túlélő történetet magának.

A börtönben futótűzként terjedt el a hír, hogy mi történt a tizenötös zárkában. Másnap a szinten nagy volt a lázongás. Benjámint sokan tisztelték, nem volt ellenséges addig senki vele szemben. Tisztában volt mindenki azzal, hogy nagy balhé alakulhatott ki a zárkában, ami miatt a művész leütötte a tetováltat és kitörte Joci karját. Várták, hogy többet megtudjanak a két régebbi zárkatárstól, akik mindent láttak, de őket kora reggel elvitték kihallgatásra. Joci is rabkórházba került, délelőtt kísérték vissza, felkötött, begipszelt karral. Felvarrta az arcára a legszánalmasabb pofáját, sugallta a többiek felé, hogy ő egy mártír, amúgy meg ártatlan, mint egy ma született kezes bárány, de nem hatott meg a szinten senkit vele. Az elítéltek találgathattak teljesen délig. Akkor tudta meg a tanár – aki szintén nagyon aggódott Benjáminért – hogy mi történt.

– A kölyökképű is kórházba került, nem csak a tetovált. A művész azért intézkedett, mert meggyalázták a gyereket, nagy hibát követtek el, mert a kölyök a művész védelme alatt állt! – mondta el végül az igazságot a többieknek.

– Kölyökképűt? Az nem volt köcsög. Csak ütéssel bírhatták rá! – hitetlenkedett az egyik cigányképű rab.

– Meg is verték a szerencsétlent. De nagyon. Azért van kórházban. Meg ki lett a történtektől idegileg – válaszolt idegesen a tanár.

– Azt beszélik meghalt a tetovált – érkezett egy újabb hírrel Kupec.

– Még nem halt meg teljesen a rohadék. Az egyik őr szerint nagyon beverte a fejét a művész. Csak eszméletlen.

Később tudtak értekezni a kihallgatásról megérkező két elítélttel is. Megszeppenve álltak meg a csoportosulásnál.

– Mindent elmondtunk haver! Úgy ahogy történt. Terror volt végig, csak a művész nem vette a lapot. A gyökér meg túlszaladta magát. Én szóltam, hogy kölyökképű védelemben van. De szerintem pont azért alázta meg annyira. Mert a mocsok a művészre hajazott.

– Nagyot ütött – csóválta meg a fejét a tanár. – Na, nem sajnálom a senkiházit, nem azért mondom. De nem kellett volna ilyen nagyot ütnie.

– Halálos szerelem! – vigyorogta el magát Kupec.

– Dehogy ütött, csak rúgott, de azt nagyot, de nem ő verte szét a tetovált fejét, hanem az asztal éle. Nem jól esett el a disznó! – húzta el a száját Benjámin zárka társa – Figyelj, nem hisznek nekünk. Azt mondják összebeszéltünk. Joci meg a másik pártján van, teljesen lehúzta a művészt. Nem csodálom, az ő karját tényleg kitörte. De tény, nagyon eldurvult a pasas, még soha nem láttam ilyennek. Nem vagyok beszari, de féltem tőle! Ő meg, mintha nem lenne semmihez se köze, még az arcizma se rándult meg, mikor kivitték a zárkából.

– Talán tudunk Jocinak segíteni, hogy emlékezni tudjon! – szólt közbe egy magas, sebhelyes arcú elítélt. Ő is jófiú volt, nagy tekintéllyel bírt a szinten, de nem a birkatürelméről lett nevezetes köztük.

– Milyen csávó vagy? Miért segítenél pont te a művésznek? – szólt a csicskája, aki mindig kísérgette bárhova ment.

– Ígérte a portrémat. Tartozik nekem a művész! – nyugtatta meg a sebhelyes.

Az elítéltek már tudták, hogy Benjámint két vallomás hozhatja ki a magánzárkából, Joci és a kölyökképű vallomása. Jocit nehéz volt elkapni, mivel nem járt ki sűrűn a zárkából, ha ki is jött csak kísérettel. Tervet kellett kidolgozni, hogy szóra bírják. A másik felépülésében jobban bíztak. De lehet az ő vallomása nem lesz mérvadó, mivel a művész védelme alatt állt. Csak az a tény tagadhatatlan, hogy a tetovált kegyetlenkedett és fajtalankodott vele.

A sebhelyes aztán rájött, hogy el lehet kezdeni a léleknyomorítást. Az is fáj úgy, mint egy balegyenes. Üzent Jocinak. Mindennap kapott ezután tőle egy félelmetesen jövőbelátó prognózist. Igaz csak virágnyelven kapta a közvetítést, de érthetően utalt rá, hogy nem őrizik örökké zárt ajtók mögött, és akkor lesz egy fontos téma, amiről társalogniuk kell, ha közéjük kikeveredik. Joci csak nevetett rajta, de belül már nőtt benne a félelem. Tudta, hogy kíméletlenek a törvények a rabok között. Azt is, hogy nagy az összetartás, ha igazságot akarnak tenni maguk között.

Benjámint is kihallgatták. Közömbös arccal hallgatta végig a tisztet. Beismerte, hogy megütötte mind a két zárkatársát. Még azt se mondta, hogy önvédelemből, azt sem, hogy a fiatalabb zárka társa miatt. Mintha marólúggal mosták volna ki az agyát, olyan ürességet érzett benne. Kezdett beletörődni, hogy nincs kiút abból a pokolból ahová jutott.

A hangulat egyre fokozódott Róza eljegyzésén, lassan minden pár kint táncolt a sátor előtti kikövezett udvaron. A három muzsikás fáradhatatlanul húzta a talpalávalót. Szállt az ének végig az utcán, vitte hírül az esti szél, be a falu központjáig, hogy tudja meg mindenki, Fónagy Zolinak bekopogott a szerelem az ajtaján. De nem is akárkinek húzta fel a karikagyűrűt az ujjára a falugazdász. Egy távoli városból hozta a menyasszonyt magának. A falu szerette az effajta híreket. Jó időtöltés volt elrágódni rajta, ha összefutottak a boltban, a piacon, vagy mikor kihajtották az árokpartra legelni a vízi szárnyasokat. Sára is táncolt, nem bújhatott ki alóla. Rá is kíváncsiak voltak a Zoli rokonai, barátai. Megforgatták jól a táncban, úgy ismerkedtek a Pálos tanya új gazdájával. Nem hallotta meg a telefonját mikor zenélt. Igazából nem is jutott eszébe figyelni az időt, hogy feltudja venni, ha Benjámin hívja. Jól érezte magát, sokat nevetett, szórakozott a barátaival, akik tényleg elengedték magukat, és sikerült emlékezetes estévé varázsolni a mulatságot. Zalán se hazudtolta meg önmagát, sűrűn megkóstolta a Zoli által felkínált eperpálinkát. Fel is bátorodott tőle, ráhajtott egy falubéli lányra, aki az idősebb asszonyokkal a főzésben segédkezett.

– Megközelíthetetlenek ezek a vidéki lányok – panaszkodott később Sárának.

– Talán nem szeretik a rámenős pasikat, mint amilyen te is vagy doki! – nevetett Sára a szomorkodó férfira – Mi lenne, ha bemutatnád, hogy tudsz másmilyen is lenni?

– Gondolod, pont itt, ezzel a lánnyal bejönne az úri modor?

Később meglepetten látta Sára, hogy Zalán összebújva táncol már jó ideje a kiszemelt lánnyal. Azt is észrevette, hogy a lánynak se volt ellenére a doki közeledése. Mikor visszaindultak a gazdaságba akkor is együtt látta őket, búcsúzkodtak a virágzó orgonafák alatt. Hazafelé tartottak a kisbuszon mikor huncutkodva megkérdezte Zalánt.

– Sikerült a taktikai váltás?

– Köszi a tippet. Nem gondoltam, hogy bejön. De bejött. Ki gondolta, hogy itt minden második lány felsőbb iskolába jár? Julika is másodéves joghallgató. A drága... – mosolygott a férfi megelégedetten.

Másnap mikor késő délután elmentek a barátai, csak akkor jutott eszébe, hogy nem beszélt Benjáminnal. Este odakészítette a telefont maga mellé. Várta a hívást a börtönből. Remélte, ha elmondja mi miatt volt a figyelmetlen, akkor nem esik a kedvesének rosszul, a tegnap esti mulasztása. De a telefon nem zenélt. Se akkor este, se utána való nap. Nem értette Benjámin miért sértődött meg. Idegesen végezte a munkáját egész nap. Délután meglátogatta Róza, aki egy hétre Zolinál maradt. Vidám volt, ragyogott, mint a felkelő Nap.

– Járjuk a rokonokat Zolival. Anyuék is csak ma mentek haza! – újságolta boldogan a híreket.

Sára míg hallgatta a szerelemtől megrészegült barátnőjét, elkeseredett. Féltékeny lett Rózára, úgy érezte, a sors kegyetlen játékot űz vele. Amit neki szánt boldogságot, azt mind oda adta neki. Ő meg ott maradt, mint egy koldus meztelenül, akinek még a rongyait is elvitték az éjszakai rablók.

A vidéki életben a napok könnyű szárnyakon szállnak. A hajnallal kelt ember is elégedetlen a gyorsan rohanó idővel, mindig úgy érzi kevés volt az egésznap estig, hogy minden dolgát véghez vigye, amit eltervezett.

Sára óramutatója még gyorsabban futotta a köröket, hisz nála a rutin még hiányzott a gazdaságnál, az azzal járó adminisztrációknál, számlák rendezésénél, de hiányos volt a családon belül is. Neki még sok volt a tapasztalatlansága a gyereknevelésben, de a két idős asszonyhoz való alkalmazkodásban is. Úgy érezte minden este, hogy véget nem érő rohanásban telt el a napja. Talán mégis ez segített a legtöbbet, hogy nem gyötrődött minden percben azon, hogy Benjámin megszakította vele a kapcsolatot.

Róza többször kiszaladt hozzá, volt úgy, hogy kerékpárral, egy kicsit dumcsizni, mert ráért, és valakire rá kellett borítania a benne felhalmozódott boldogságot. Hát kire, másra, csakis Sárára, hisz egy jó barátnő érti meg igazán az őbenne tomboló szerelmet, amit Zoli iránt érez.

Sára mutatta, hogy nagyon örül, hogy végre boldognak láthatja.

Próbálta felvenni magára a megelégedettség álarcát, nehogy észrevegye a barátnője, hogy vele ellentétben, az ő érzelmi élete romokban hever.

Nem akarta, hogy Róza újra elkezdje a régi szöveget: Na, ugye megmondtam, erről beszéltem végig.

Neki ne adjon tanácsokat, meg nem kell a sajnálata sem. Pont azért, mert lehet, hogy igaza volt Rózának a Benjáminról alkotott megérzéseiben. Ezért nem mondta el, hogy a férfi nem telefonált napok óta.

Szentül meg volt győződve, hogy Benjámin zsarolja azzal, hogy nem hívja. Megsértődött, mert egyszer elfelejtkezett róla. Dühös volt rá. Hogyan mert ilyet képzelni, hogy ez működni fog a kapcsolatukban, a továbbiakban. Nem várhatja el, most sem, és később sem, hogy alárendelje az idejét és az életét, ilyen kiszolgáló szinten.

Mikor Róza utazott vissza a városba, újra felkereste Sárát, hogy elbúcsúzzon tőle.

– Annyira sajnálom, hogy nem tudtok mégse találkozni nálam a barátoddal. Tudod már meghirdettem a lakást, sürgősen el akarom adni. Remélem az esküvő előtt elkel.

Róza nem sejtette, hogy Sára még örül is ennek a hírnek. Hisz, ha eladja a lakását, nem kell magyarázkodnia, hogy miért maradnak el a találkozók.

Eltelt egy hét, a tavaszi napok egyre melegebbé váltak. A természet már ledobta magáról a szürke téli ruhát, kizöldült a határ, ezernyi virág nyílott ki délre és bóbiskolt el estére a réten. De hiába énekeltek olyan szívhez szólóan a pacsirták, Sára lelkében egyre nőtt a boldogtalanság.

Abban az időben jött rá igazán, hogy semmi nem tudja pótolni egy szerető társ hiányát. Se anya, se gyermek, se barát. A szerelmet, a valakihez tartozást már megmérgezte benne a bizonytalanság. A harmónia, amivel addig együtt élt, megbomlott. A céljai a vágyálmai is hitelt vesztettek lettek ezzel együtt. A motiváció, hogy mindenekfelett ott van egy férfi szerelme, ami mindennél erősebben mozgatja előre az életét, kezdett elhalványodni benne. – Talán mégis tévedett Benjáminnal kapcsolatban, talán mégsem ő az a férfi, akiért érdemes minden erejével küzdenie – tűnődött el többször.

Az anyja észrevette, hogy megtört a kedve, a lendülete. Ajánlotta, hogy próbáljon kimozdulni otthonról. Járjon be a fiatalokhoz a falusi szórakozóhelyekre.

Hétvégén elindult, hogy részt vegyen a faluban egy rendezvényen, ami után táncmulatságot is hirdettek. Sok falubelit megismert Róza eljegyzésén, jóformán le sem ült máris lett partnere. Azonnal megismerte a mosolyogva felé közeledő férfit.

– Egyedül? – hajolt hozzá, mikor odaért, de a hangja nem volt tolakodó, csak kíváncsi.

– Igen. Jó egy kicsit kimozdulni a mindennapokból, nézelődök, ismerkedek.

– Emlékszik rám? Iván vagyok, Zoli eljegyzésén találkoztunk. Segítek ismerkedni – mosolygott a férfi. – Kire kíváncsi? Mindenkiről tudok mindent.

– A férfiak a legnagyobb pletykások, tudom! – nevetett Sára.

Örült, hogy mellé csapódott a fiatal gazdász. Engedte azt is, hogy Iván rábeszélje, maradjon ott táncolni. A férfi továbbra se volt tolakodó, feloldódott tánc közben, felszabadultan nevetett a történetein, amiket jó humorral adott elő. Gépi zene dübörgött a teremben, néha nagyon kellemetlenül, hangosan. Hirtelen váltott át a zene egy lágyabb keringőre.

Sára mindig szeretett keringőt táncolni. A szalagavatására is azzal készültek, bécsi keringővel. Hófehér hosszú ruhában táncolták a lányok, a fiúk csokornyakkendőben, fekete öltönyben. Emlékezett rá, hogy akkor a tánc közben milyen fenséges érzései voltak. Mint a hercegkisasszonyok úgy táncoltak a keringő zenéjére, bő selyemruhájuk úszott utánuk, mint a felhő az égen. És mosolyogtak. Végig mosolyogták a táncot. Nem csak azért, mert a táncot betanító tanár erre kérte őket, a tánc okozott olyan örömöt mindnyájuknak, hogy mindenki arcára mosolyt varázsolt.

A férfi szorosan fogta a derekát és lendülettel vitte a táncparkettre.

Jól táncol, állapította meg Sára. A tánc közben visszatért benne a rég elfeledett hangulat, újra átélte a mámorító érzést. Nem vette észre azt sem, hogy már csak ők táncolnak. Lassan mindenki félre húzódott, engedték, hogy be tudják forogni a parkettet. Amikor a zenének vége lett, ők is megálltak. Sára zavartan nézett szét a figyelő közönségen, akik tapssal díjazták a produkciójukat.

– Ideje mennem – búcsúzott el a férfitól –, holnap is korán kelek. Köszönöm az estét. Nagyszerűen éreztem magam.

– Kikísérem! – válaszolt Iván készségesen.

Az éjszaka hűvös volt, a Hold is felhők közt bujkált. Néha elsötétedett néha kivilágosodott az utca. Sétálva mentek az autóhoz. Már nyitotta az autó ajtaját, mikor a férfi megfogta a karját.

– Mikor találkozunk legközelebb?

– Nem tudom – felelte meglepetten. – Tényleg nem tudom. Talán találkozunk, talán nem.

– Mondta Zoli, hogy van valakid, aki jelenleg börtönben ül.

– Ha Zoli mondta, akkor biztosan úgy van. Jó éjszakát! – válaszolt ingerülten és gyorsan beült az autóba. Mégsem örült, hogy mindenki ismeri a magánéletét a faluban.