Fogadj el engem

 Sára a visszafelé úton elsírta magát. Addig míg Benjámintól búcsúzott, erősnek mutatkozott, nem akart még nagyobb lelki fájdalmat okozni a férfinak. De nem volt annyira erős, hogy az érzelmeit hosszú ideig kordába tudja tartani. Róza azonnal észrevette, hogy a barátnője kisírt szemmel lépett be az ajtón.

– Figyelj Sára, én is látom, hogy min mész keresztül. Nem cseszegetlek többet... ígérem. Ez a srác már a tiéd, hát ne borulj ki ennyire. Bárcsak nekem lenne egy ilyen szerelmes pasim. Mit nem adnék érte. Egy kicsit azért kemény volt tőle, ahogy rólam beszélt. De tudod mit, átértékeltem, amit mondott... lehet némi igazság tartalma.

– Mit mondott? Nem mindent hallottam – nézett a barátnőjére szomorúan Sára.

– Jobb is. Azt mondta, emlékeiben úgy maradtam meg, mint egy kivakolt múmia. Nem felejtem el neki soha! – vonta össze a kitetovált szemöldökét a barátnője. Sára elnevette magát.

Még az autópályára sem ért fel, mikor a két kislány a hátsó ülésen egymáshoz dőlve elaludt. A csendben át tudta magát adni az elmúlt órák intenzív emlékeinek. Még a száján érezte Benjámin csókjait, testén az erős férfikarok ölelését. Vitte magával haza azt a sok boldogító érzést, amit kapott a férfitól. Azon meditált, hogy Róza már nem gyűlöli Benjámint. Jó lenne ha Róza is megtalálná az a férfit, aki nem csak kedvtelésből tölti vele az idejét. Megérdemelné. Ismerte Rózát, hogy mennyire nyitott és komoly gondolkodású. Talán Benjáminnak sikerült most felnyitni a szemét, min kéne változtatnia, hogy tökéletes partnerré válhasson. Remélte, hogy megértette Róza. Ő is lassan jött rá fontos dolgokra, de szerencsére még idejében. Már tudja, hogy egy kapcsolat csak a belső értékek felszínre hozásával tartós. Legyen csinos egy nő, nem erről van szó, de nem szabad elfelejteni, hogy merni kell a legrejtettebb érzéseit is megosztani azzal, akivel jövőt akar építeni. Benjámin merte, mint férfi nem szégyellte a könnyeit, nem fogta vissza a benne tomboló érzelmeket soha. Tőle tanulta meg, hogy milyen bizalmat és megnyugvást tud adni, ha tudjuk, hogy a másiknak nincsenek titkai, nem simlis, nem játszik szerepet. Ha valakit megszeretünk, akkor elébe kell állni és kitárni a karunkat és azt mondani – Nézd, itt állok, ahogy az Isten megteremtett anyaszült meztelen és most megengedem, hogy még többet láss belőlem, megmutatom a lelkem, amit kevés ember ismerhet teljes valóságában! Nézd, és meglátod rajta keresztül, hogy milyen ember vagyok! Sérülékeny, szenvedő, vad és tékozló, de nagyon szeretni tudó... fogadj el engem olyannak, amilyennek látsz, nincs előtted titkom többé!

Eszébe jutott, hogy ajánlotta Rózának Zolit, a falugazdászt. Maga sem értette miért ugrott be nála, hogy ők ketten összeillenének. Zoli komoly, munkájának élő férfi. De nagyon segítőkész és széles látókörű. Talán, ha közelebbről megismernék egymást, talán, ha Róza elgondolkodna Benjámin szavain, és nem burkolódzna a titokzatos nő álarca mögé, ha nyitottabbá tudna válni egy férfi közeledésére, akkor talán Zoli is észre venné, hogy Róza kívül-belül szép, és értékes nő. 

Nem sok ideje maradt a hétvégi utazást kipihenni, másnap hajnalban kelt és gyorsan visszazökkent a tanyasi gazdászélet ezer bajába. Felhívta délelőtt Zolit, hogy tanácsot kérjen, mielőtt megrendeli a kerítéshez szükséges elemeket. Zoli délután ki is ment a tanyaházhoz.

– Ki kell számolni pontosan Sára a kerítés hosszát. Minimum két méterenként oszlop kell, hogy erősen tartson. Csakis betonoszlopok, vagy vasoszlopok. Nem a legtermészetesebb anyagok, de a fa idővel elkorhad a földben, hiába kezelik le bármivel – kapta sorba a tanácsokat. Egy óra tervezés után összeállították a megrendelést.

– Kell egy pár ember hozzá. Gépeket majd én szervezek. Nehogy már kézzel ássunk annyi gödröt a földbe.

– Jönnek a barátaim a városból, megígérték.

– Bírják a munkát? – nézett kételkedve Zoli Sárára.

– Majd elválik. Nem éppen ehhez vannak szokva – bizonytalanodott el Sára.

– Mit dolgoznak, mi a szakterületük?

– Orvos, tanár, bankár... – vallotta be Sára.

– Hát nem éppen kerítésépítő brigád. De majd kialakul valami belőle, ha másra nem, jók lesznek megmondó-embereknek. Ahhoz ez a fajta városi nép nagyon tud érteni, mármint ahhoz, hogyan kéne csinálni, de egy lapát még nem volt egyik kezébe sem. Ráéreztem, igaz?

– Nem mondhattam nekik, hogy ne jöjjenek... a barátaim voltak... maradtak. Rózának se, a barátnőmnek. Amúgy rá fér szegényre egy kis kikapcsolódás.

– Pont itt fog kikapcsolódni? – nevette el magát Zoli – Itt dolgozni kell!

– Tud dolgozni mind! – nyugtatta meg Zolit Sára, és elégedetten másról kezdett beszélni. Amit akart, azt elhintette a férfi előtt. Nem is kell többet beszélnie róla, mert úgy gondolta, száz százalék bevéste a férfi fejébe a lényeget, hogy találkozni fog a szingli barátnőjével.

Szerencséjük volt az időjárással, több hétre száraz idő mutatkozott, haladt minden munka a földeken. A kerítés elemeket is leszállították az ígért napra. Sára minden barátjával külön- külön beszélt telefonon. Úgy nézett ki mind beváltja az ígéretét, és ott lesznek nála hosszú hétvégén. A két idős asszony lázasan készült a konyhán, hogy ők se maradjanak szégyenbe a sok városi káka bélű előtt, ahogy Terka mama nevezte Sára barátait. Valami igazi falusias íz-világot álmodtak meg végül Mártika nénivel. A hosszú tornácra terített meg két hosszú asztalt az öregasszony, még a lócákat is befedte plédekkel. Igazgatta a takarókat, közben végig motyogott magában.

– Mennyi baj van ezekkel a városi ficsúrokkal. Fel ne fázzon a gyenge népségnek a feneke a kinti hidegen.

Pénteken nagy lett a sürgés-forgás a tanyaházban, ami a gyerekekre is átragadt, alig lehetett őket féken tartani. Délután négy órakor begördült az udvarra a két autó, és a nyolc városi fiatal nyújtózkodva, hangos ujjongással köszöntötte az elébük siető Sárát.

– Izgultál mi? Most már csak az lesz a megváltás számodra, ha haza megyünk! – ölelte meg Zsolt legelőször a lányt. Sára idegesen vette tudomásul, hogy ott van köztük Zalán. A férfi is nézte őt, majd hozzálépett és határozottan átölelte.

– Ne izgulj, ha valakinek hát nekem itt a helyem. Nincs semmi baj, barátok maradtunk... remélem.

– Örülök, hogy eljöttél, én is úgy gondolom, hogy maradjunk barátok. Érezd jól nálunk magad doki – mosolygott zavartan Sára. Ismerte a férfit, tudta, hogy amit mond, az úgy is van, nincs mitől félnie, nem fogja felemlegetni a bódult éjszakájukat.

A tanyaudvar közepén beszélgettek. Sára büszkén válaszolgatott minden kérdésükre, melyik épületben mi van, merre tervezi a kertészetet, hol épül majd másnap a kerítés. Róza is megilletődve hallgatta és közben figyelte a tanyasi idillt maga körül. Autózúgásra figyeltek fel, Zoli kanyarodott be a terepjáróval a nagykapu elé. Hangosan odaköszönt először a házból kikukucskáló Terka mamának.

– Mi lesz a vacsora mama, remélem nem késtem még le semmiről?

– Nem késted le Zolikám! Sült oldalas lesz tepsis krumplival, meg káposztasaláta. Még sütöttem hozzá kőttest is. Mán aszt hittem, elmaradsz – üdvözölte izgatottan az öregasszony. Számára a fiatalember volt az egész felhajtásban a legbiztosabb pont.

Zoli határozott léptekkel ment az udvar közepén ácsorgókhoz, nyújtotta a kezét bemutatkozásra.

– Te leszel testvér a munkafelügyelő, hallom! – fogadta a kézfogást elsőnek Zalán.

– Ne nevezz annak, de tényleg segítek, hogy ne legyen gubanc a munkában. Helyismeret, meg baráti is egyben.

Róza mikor meglátta az ismerős férfit, hátralépett, mint aki megijedt tőle. Hisz jól ismerte már Zolit, arról a videóról, amit átküldött Sára. Ismerte a hangját, a megjelenését. Csak a valóság mégis más, mint egy videó vagy egy fénykép – állapította meg, mikor végigméregette a barátaival beszélgető férfit. Zoli magasabbnak, szélesebb vállúnak tűnt most, mint a videón. Nem merte Sárának bevallani azóta se, hogy felkeltette az érdeklődését a falugazdász, akit csak úgy heccből ajánlgatott neki.

Már úgy nézett ki szerencséje lesz, kimarad a bemutatkozásból, észre sem veszi a falugazdász a nagy kavarodásban, hogy ő is ott van. Ügyesen belépett Kátya takarásába. Nem akarta, hogy meglássa rajta a férfi, hogy feszült lett a jelenlététől, annak ellenére, hogy semmi jelentősége nem volt annak, hogy ideges vagy nyugodt.

Nem tud ez a pasi róla semmit, vadidegen. Akkor mitől idegbeteg? – mérgelődött magában. Mindenesetre elmélyülten figyelte az égen átvonuló madárrajt, hadd gondolják, hogy az terelte el a figyelmét a jövevényről. Nem jött be a trükk, mert Zoli figyelmét nem kerülte el, a rá nézve sértő magatartás, hogy ennyire levegőnek nézi a messziről jött lány.

– Szépek. – mondta mikor odalépett Róza mellé – Mindig ilyenkor vonulnak át a láposra, ott éjszakáznak – nézett ő is fel a madarakra.

– Igen, nagyon szépek – válaszolt zavartan Róza és ránézett Zolira. – Sára barátnője vagyok, Róza – nyújtotta a kezét a férfinak kelletlenül.

– Nagy veszedelem vár a körmeidre holnap.

Zoli nem engedte el a kezét, sőt a másikat is kézbe fogta, nézegette a lány kezén a műkörmöket.

– Na, jól van, hozok holnap mindenkinek védőkesztyűt, neked egy párral többet – csóválta meg a fejét, és hátat fordított Rózának. 

Jól tette, így nem láthatta milyen fintort vágott Róza, mikor mérgesen zsebre vágta a kezét.

Kátya hamar eltűnt a gyerekekkel, Sára csak a távolodó alakjukat látta, ahogy sétáltak a mező felé. Észrevette, hogy Róza nem igazán találja fel magát a férficsapatban, jóval távolabb téblábolt, nézelődött.

– Gyere velem Róza, megmutatom, hol alusztok, mégis úgy döntöttem, nem kell sátorban aludnotok. Megoldottuk az épületben. Nézd csak! – mutatott körbe mikor beértek a házba – Kaptam kölcsön frankó matracokat. Nem kell mindjárt visszaadnom. Nem a Hilton, de mégsem a kinti hűvös éjszaka. Igaz? Mit szólsz hozzá?

– Áldom az eszét, aki segített! – örült meg Róza –Én hol alszom?

– Zoli segített, ő hozta ide az öregek napközijéből. Te velem alszol, meg a két kicsivel. Ha megfelel.

– Persze, hogy meg. Köszönöm, hogy kiemelt helyem lesz.

Róza gondterhelten a távolba révedt. – Ez a Zoli... – húzta fel a vállát idegesen.

– Mi van vele?

– Mégse annyira... de mégis... szóval, kicsit ez is elszállt magától, de min csodálkozom, minden pasi királynak képzeli magát.

– Ő nem olyan, mondtam már. Nem ismered.

– Dehogynem, beszéltem már vele.

– És? Csak ennyi?

– Ha nem beszél, jó fejnek néz ki. De ha megszólal, egy okoskodó Paprika Jancsi. Dicsérj meg, nem azt mondtam, hogy falusi tahó.

– Ismerd meg, és később mondj véleményt róla, ne az első benyomásra. Mi a fenét mondott, hogy így kiakadtál?

– Semmit... dicsérte a körmeimet.

– Nem kellett volna erre a melóra új körmöket felrakatni, tönkre mennek – nézte ő is Róza körmeit. – Egy vagyont költöttél rájuk.

– Ő is erre utalgatott. A francba, engem meg se nézett a tahó, csak a berakásokat nézegette a körmeimen! – bosszankodott tovább Róza.

– Mégis csak tahó? Figyelj, én most kimegyek a gazdaságba, meg kell etetni az állatokat, itt időbeosztás van, már gondolom János is megjött a faluból. Próbáld magad jól érezni, itthon vagy nálam. Te vagy a legjobb barátnőm, ne csinálj problémát semmiből. Oké? – szeretettel magához ölelte Rózát.

– Nem értelek, hogy süllyedtél ilyen mélyre, istállóban dolgozol? – húzta el a száját Róza – Nehéz meló, meg szerintem nem neked való, diplomád van!

– Igazad van, de élvezem az egészet, tanulom a vidéki gazdálkodást. Azt meg nem lehet fotelban ülve megtanulni. Idővel mindent átszervezek, ne idegeskedj.

Sára kifelé menet alig tudta megállni, hogy ne nevessen hangosan.

– Műkörmök, hoztad a formádat, nem ér neked a figyelmeztetés semmit! – gondolta kajánul. De úgy nézett ki, bejött a megérzése, tetszik Rózának a falugazdász.

Elhaladt az udvaron beszélgetők mellett, oda szólt, hogy egy óra múlva vacsora.

Zoli utána lépett, ment segíteni. Flóri is szaladt vissza a többi gyerektől, sose hagyta ki a két lovat, azt már csak ő gondozta reggel és este. Mikor kifulladva hozzájuk ért, Zoli nyújtotta a kezét a gyerek felé kézfogásra. Flóri ezektől lett a legboldogabb, hisz János és Zoli sose hagyta ki az erős férfikézfogást, ha találkozott velük. Ilyenkor egyenrangúnak érezte magát, a felnőtt férfiak befogadták a társaságukba.

Zoli villát vett a kezébe, csendben sietősen folyt a munka. Nem vették észre, hogy Róza megjelent és figyeli őket. Nem találta fel magát sem a házban, sem az udvaron, ezért Sára után ment az istállóig.

– A tarkához nemsoká híni kell az inszeminátort – szólt oda János Zolinak.

– Látszik rajta? – nézett a tehén felé Zoli.

– Hajaj, nyugtalan tegnap óta!

Sára is felegyenesedett a munkából – Én is észrevettem, minden baja volt, még rúgott is.

Róza hallgatta egy darabig, kíváncsi lett, ugyan mi baja a tehénnek? Meg is kérdezte vesztére.

– Mi baja van szegénynek, beteg lett?

Zoli felegyenesedett, ránézett Rózára mintha most látná először.

– Nagyon beteg lett – mondta végül komoly ábrázattal a választ a lánynak.

– Sajnálom – felelte részvéttel Róza.

– Hát nem kéne annyira. Nincs azért olyan nagy baja, ha jól belegondolunk – nevetett Rózára János –, csak epekedik a bika után. Ne szédítsd Zoli ezt a helyre kislányt!

– Én egyáltalán nem szédítem, hát nem elég nagy baj az bátyám, ha egy nő csak epekedik, bika meg egy sincs a láthatáron? – tört ki a nevetés a férfiból.

– Zoli, nem kellett volna! – szólt a férfira mérgesen Sára – Rosszul esett Rózának, hogy hülyét csináltatok belőle! Városi lány. Én is az voltam... kicsit az vagyok még most is. Mit vársz tőle?

Zoli az ajtó felé nézett, ahol Rózának akkorra csak a hűlt helye maradt.

– Megsértődött?

– Nem tudom. Kérdezd meg tőle! – felelt durcásan Sára.

Mikor kimentek az istállóból a többiek a tornácon az asztalok mellett ültek. 

– Mindjárt jövök – intett Zoli és kiment a terepjáróhoz. Visszafelé jövet egy üveg pálinkát hozott a kezében.

– Na, hoztam egy kis étvágycsinálót, hol vannak a poharak?

Zoli mindenkit körbe kínált, végül megállapodott Róza mellett.

– Ideülhetek melléd? – kérdezte hozzá hajolva.

Róza nem merte azt mondani, hogy keressen máshol helyet, pedig nagyon a nyelve hegyén volt. Visszafogta magát, biccentett a fejével, hogy igen. Zoli befészkelődött Róza mellé a lócára. Szoros lett a hely, de egyáltalán nem zavarta. Érezte, hogy Róza próbál tőle elhúzódni, mikor a combjuk és a karjuk összeért, de nem tudott nagyobb távolságra kerülni tőle, mivel a másik oldalán Gergő fészkelődött, pont a szűkös hely miatt.

– Tudom, hogy haragszol rám, de csak vicceltünk kint az istállóban – súgta Rózának. – Azért ne nyomj le mindenkit a lócáról.

Róza vont egyet a vállán, mint aki semmi jelentőséget nem tulajdonít az adott helyzetnek, próbált úgy viselkedni, mint akit nem érdekel semmi. Pláne nem az a tolakodó alak, aki folyton izeg-mozog mellette, csak úgy véletlenül, vagy készakarva, folyton hozzáért, vagy fent, vagy lent, és van képe csak annyit mondani olyankor, hogy: – Bocs... – meg – Elnézést.

A legjobban a csalódását kellett lepleznie, hogy Zoli úgy tett mintha nem is ő ülne mellette, elfordult tőle, és csak a mellette ülő Zsolttal beszélgetett.

Aztán a méreg még jobban elborította a fejét, mert azt tudomásul vette, hogy el kellett tűrnie, hogy folyton hozzáért keze lába Zolinak, de legnagyobb elképedésére, mellékesen elkezdett róla gondoskodni, míg ő közben végig azt hitte, hogy levegőnek veszi a jelenlétét.

– Hűl az idő lefelé – fordult felé a férfi, és a saját vállára dobott pulóverét gondosan ráterítette Róza hátára, még el is igazgatta rajta.

– Meg ne fázz itt nekem, kis szomszédom – súgta a füléhez hajolva bizalmasan.

Róza meg se tudott szólalni, kezdett a helyzettől összezavarodni, mert meglepődött és összerezzent a férfi érintésétől. Az előbb érzett sértődékenysége, hogy a férfi csak szórakozik vele, elég hamar megváltozott.

Talán mégse játszik vele, furcsán közelednek egy nőhöz ezek a vidéki pasik, lehet, azt hiszik, ha már mellé ültek egy nőnek, joguk van róla gondoskodniuk. Talán érdemes mégis ráfigyelni, nem is annyira tahó, csak az észjárása másként forog, nem úgy, mint egy városinak.

A vacsora elnyerte a társaság tetszését, csendesebbé is váltak míg falatoztak, mindenki a frissen sült oldalassal volt elfoglalva, amihez bőségesen tálalt Terka mama, tepsiben sült ropogós burgonyát. Sára vitt mellé házi bort, amit még a keresztapja készített jóval a halála előtt. A több éves bornak meg is lett a hatása, senki nem akart lefeküdni, hiába figyelmeztette őket Sára, hogy nagyon korán kell másnap kelni. Ő hagyta ott a társaságot a leghamarabb, igaz nem tudott sokat köztük lenni addig sem, mindig akadt dolga, hol a konyhában, hol a lefekvéshez készülő gyerekek körül. A barátok magukra maradtak az egyre sötétedő éjszakában. Rózát is átfújta a kóbor hideg szél, megborzongott tőle.

– Vedd fel a pulcsid! – szólt Zolinak, és levette magáról a kölcsönkapott pulóvert.

– Itt hagysz? – kérdezte a férfi csalódottan, és utána nyúlt, megfogta a karját.

– Visszajövök, csak hozok magamra valami meleget – válaszolt meglepetten Róza.

Ki tud ezen az alakon eligazodni? – gondolta, míg befelé tartott a házba – Mégiscsak szórakozik velem semmi kétség, de visszakapja tőlem nemsokára, akkor majd rájön, hogy rosszabb, ha én kezdek vele játszani!

Az ágyáról levette a plédet, ment vissza, de mielőtt visszaült Zoli mellé, gondosan körbetekerte magán a takarót.

– Jól nézel ki most már, mint egy egyiptomi múmia! – évődött vele Zalán – Zoli vigyázz, ha félsz a kísértetektől, jobb, ha elhúzódsz tisztes távolságba!

– Kísértsen csak! – nevetett Zoli, és átölelte Róza vállát – Inkább bújtál volna ide hozzám, figyeld csak, milyen forró vagyok, mint egy kazán. Érzed?

Róza mindent érzett abból, amit Zoli mondott, a forróságot is, mégis elhúzódott a férfitól. Mérges lett a múmiás beszólás miatt, élesen villant a szeme Zalánra, aztán ingerülten kiosztotta Zolit.

– Figyelj, igaz, hogy egy városi csaj vagyok, de most nagyon félreértelmeztél valamit. Nem vagyok mindenre kapható. Szóval elsieted a dolgokat nagyon. Inkább hagyjál békén!

– Semmit sem siettem el! – sértődött meg Zoli – Csak jól érzem magam. Különben semmi köze ahhoz, hogy megöleltelek, hogy városi lány vagy. Az időnek inkább...

– Miről beszélsz?

– Holnapután elmész.

– Igen... el... és mi a gond vele?

– Mikor ismerjelek meg szerinted? Holnapután-azután?

– Miért... meg akarsz ismerni? – nézett tettetett csodálkozással Róza a férfira.

– Igen... nagyon is. Remélem nem baj?

– Hát, az nem. Mégis lassíthatnál. Nem vagyok hozzászokva ehhez a tempóhoz.

– Pedig jó lenne, minden percért kár, amit mással is el lehetne tölteni.

Zoli a sötétség jótékony leple alatt átölelte Róza derekát és magához húzta.

– Úgy bebújnék a takaród alá, nagyon fázom.

– Na, hiszen, az előbb még nem fáztál! – nevetett gúnyosan Róza.

Zoli a felé forduló arcára gyorsan adott egy csókot, könnyű röptűt, szinte észrevétlent, mégis átsuhant rajtuk a vágy tőle.

– Gyere el hozzám – súgta –, túl sokan vagyunk itt.

Róza elcsendesedett, az ajánlat úgy érte, mint egy kóbor villám a derült égből. Kibújtatta a takaró alól a kezét, oda csúsztatta a férfi combjaira. Tudta, hogy most nagyon gonosz lesz. Megkereste az ajkaival Zoli száját és megcsókolta. Érezte, hogy elérte a célját mikor hallotta, hogy mélyen kapkodva veszi a levegőt.

– Tetszel nekem. De nincs az életem egy éjszakás kalandokra betervezve. Jó éjszakát! – ezzel kibújt az ölelésből és bement a házba.

Nagyon bántotta, hogy pár óra ismeretség után olyan gyorsan tért a lényegre a falugazdász. Nem tudta felfogni, hogy lehet egy férfi ennyire elszállva magától. Könnyen megszerezhető városi nőcskének nézte, ezzel az izgalmas románc számára véget is ért. Happy end – sóhajtott fel szomorúan, próbált elaludni, de egyre éberebb lett, sokáig forgolódott álmatlanul.

A hajnali pára még ott hasalt a tanya körül, mikor Sára már kint állt a tornácon, kezében egy bögre, gőzölgő kávéval. Az elmúlt napon filózgatott, hogy minden barátja eljött segíteni a városból. Aztán azon is, hogy milyen jól érezték magukat az este folyamán, milyen türelemmel alkalmazkodtak a családjához és a gyerekekhez. Még a keresztanyja is megbékélt velük a nap végére.

– Nem olyan finnyásak ezek, mint amilyennek gondoltam őket – állapította meg, mikor nyugovóra tért este a szobájába és az utolsó keresztet is magára dobálta az esti ima után.

Na, meg ott volt Zalán. Félve figyelte egész este, mert kicsit megint többet ivott a kelleténél, de szemlátomást nem bánatában ivott, végig jó volt a hangulata. De az alkohol most nem vitt sértő szavakat a szájára, mintha nem történt volna köztük előtte semmi, nem tett egy kétértelmű megjegyzést sem a társaság előtt. Egyszer odament hozzá, akkor is csak azzal az indokkal, hogy megdicsérje a gyerekeket. Igaz akkor élcelődve kérdezte tőle – Nem hiányzik a kotlóshoz a kakas?

Sára visszaemlékezett, mit mondott Róza, mennyire Benjámin pártjára állt a doki, mikor megpróbálta a férfit megalázni a barátai előtt. Így hát nem vette kétértelmű célzásnak.

– Hiányzik nagyon, de egyszer majd csak iderepül közénk. Kivárjuk türelmesen – válaszolt őszintén dokinak.

Róza, na meg Zoli – úgy gondolta nagyon ráérzett a két szingli lelkére. Még nem látta tisztán mi alakul köztük, de észrevehetően alakulgatott valami. Igaz Róza este hamar lefeküdt, hamarabb, mint a többiek. Azok még éjfélkor is vihorásztak a nagy konyhában mikor beüldözte őket a házba az éjszaka hűvös levegője.

Felfigyelt a traktorzúgásra, később már látta, ahogy befordult a dűlőúton az árokásó gép. Mögötte ott haladt Zoli terepjáróval. Leálltak a föld végén és kiszálltak a járművekből. Letette a bögrét a párkányra, úgy döntött, míg János nem érkezik meg a tanyára, odamegy hozzájuk.

Közelebb érve észrevette Zoli rossz hangulatát. Nagyon komoly hangnemben beszélt a traktorossal. Mikor meglátta Sárát intett felé.

– Mi elkezdjük az árkokat kiásni, remélem lesz segítség délfelé a házból is! – mondta morcosan, a hangjából kiérezhető gúnnyal.

– Szólok nekik, jönni fognak, nagyon korán jöttetek.

Amikor a traktoros beült a gépbe Sára odalépett Zolihoz

– Mi a baj? Nagyon bal lábbal keltél ma reggel.

– Nem sokat aludtam... a te barátnőd egy boszorkány azt tudod, csak egy rossz vesszőseprő kéne a lába közé, akkor egész nap felettünk repdeshetne. Egy vijjogó vörös banya.

– Jaj, ez a Róza, mit csinált már megint? Hidd el nekem, hogy nagyon rendes lány. A bankár szakmában is a legügyesebb... lehet csak az a baj vele, hogy még nem heverte ki a csalódását... tudod, egy komoly kapcsolatból lépett ki. Teljesen maga alatt volt miatta az utóbbi időben, pedig pont ő csinált benne rövidzárlatot. Azért is mondtam neked, hogy ráfér egy kis kikapcsolódás. Emlékszel?

– Hát, ha így is van... akkor se kéne velem szórakoznia.

– Beszélj vele. Majd meglátod, hogy rendes lány. Tényleg... tetszik neked Róza?

– Elmegy – vonta fel a vállát Zoli, de nem nézett Sára szemébe.

– Holnap igen, tényleg elmegy... komolyan kérdeztem.

– Igen. Nem rossz nő. Kinézetre. De nagyon nem jön be a természete. Városi nyafka. Ne haragudj, megyek dolgozni, ne pazaroljuk rá az időt! – ott is hagyta Sárát, ment a traktor után.

Sára sietett vissza a házba, hogy szóljon a barátainak, kint már folyik a munka. Vége a lazsálásnak.

Már az istállóban volt segíteni az állatok körüli munkában, mikor megjelent Róza. Sára egy pillanatig szóhoz jutni sem tudott mikor ránézett, Rózán ugyanis nem volt smink. Úgy állt előtte kicsit bedagadt szemekkel, ami elárulta, hogy nem sokat aludhatott, mint ahogy Isten megteremtette a világra. A vörös loboncát összefogta egy hajgumival, az arcán ott nevettek a szeplői, mint a pajkos kisgyerekek. Sára megállapította, hogy Róza így is szép, és megértette a lényeget is, mindez csak azért láthatja, mert Róza fülig belezúgott a falugazdászba, vége a szerepjátéknak. Sára úgy tett, mint aki semmit sem vett észre a változásból. 

– Figyelj, te mikor jössz ki dolgozni? Nincs kedvem egyedül köztük flangálni.

Róza idegesen várta a választ.

– Gyere félre egy kicsit Róza! – húzta ki a lányt Sára az istállóból, ne hallja János mit mond neki.

– Figyelj. Szórakozol Zolival, igaz? Emlékszel, hogy megkértelek valamire?

– Emlékszem. De nem én kezdtem. Ő a nyomulós. Azt hiszi százas váltót fut nálam.

– Miről beszélsz?

– Képzeld az este szobára hívott a szemét.

– Mármint Zoli... nem létezik! – ámult el Sára.

– Mármint Zoli. Ez azt hiszi, hogy kuplerájból csöppentem ide, vagy az utcasarokról.

– Biztos félreértettél valamit Róza. Nagyon rossz hangulatban van... szerinte te egy boszorkány vagy.

– Látod, erről beszéltem... már gúnyolódik is rajtam a szemét!

– Tetszel neki.

– Ki mondta?

– Ő reggel. Ha mondta, akkor igaz is. És most húzzál kifelé a többiek után, nem kellett neked eddig se gardedám.

– Megyek már! – mondta kelletlenül Róza, és elindult kifelé a dűlőúton. Kelletlenül állt meg a többiek között, akik munkamegbeszélést tartottak. Zoli egykedvűen nézte mikor megjelent, éppen úgy, mintha csak a szomszédasszonyával futott volna össze a sarki közértben.

– Te is itt vagy? Akkor ki van a brigád. Tudsz lapátolni, remélem. Két betonkeverőnk van. Három- három ember kell hozzá. Kettő kell az oszlop beállításhoz. Dolgozunk végre? – mondta morcosan és ott hagyta a társaságot, mert megérkezett a lajtoskocsi a vízzel.

– Akkor mindent megbeszéltünk – szólt oda a társaságnak –, az arányt ne tévesszétek el, mert egy gyenge szél is kidönti a kerítést, ha nem veszitek komolyan, amit csináltok. Ne sajnáljátok belőle a cementet. Róza, gyere ide, adok neked is védőkesztyűt!

Róza legszívesebben visszament volna a tanyaházba, belülről morgott Zolira, mint az elkóborolt kutya az idegenre, aki csalogatja. Hogy dirigál neki, mint egy szolgabíró.

Odament hozzá, nyújtotta a kezét a kesztyűért. Zoli megfogta a kezét és ráadta mind a két kesztyűt. Róza tovább dühöngött magában, most meg azért, mert megint gondoskodott róla.

Zoli váratlanul két ujjával felemelte az állát, hogy bele tudjon nézni a szemébe.

– Nem aludtam miattad az éjszaka. Jó lenne, ha megbeszélnénk pár dolgot, mert ha elmész innen örökre rossz alvó maradok.

Róza megint meglepődött, fürkészte a zöld szemeivel egy darabig, mielőtt megszólalt.

– Sose mondtam, hogy nem szívesen vagyok a társaságodban. Jól van, ha nem fáradok el nagyon, akkor persze... beszélhetünk

A Nap már a fejük felett járt, kegyetlenül kinyomta magából a meleget, lassan mindenkire rákötötte az izzadság a cementport, vagy a néha megerősödő szél hátán lovagló porfelhőt. Ismeretlen volt számukra ez a nehéz munka. Róza is elfáradt, szeplős arca, amit névjegyként kapott az Istentől az alapból is vörös hajához, szürke foltokkal lett tarkítva. Annának és Kátyának, folyamatosan segített a kedvesük, csak ő dolgozott egyedül.

Zoli figyelte már egy ideje, megsajnálta, többször odament hozzá, kivette a lapátot a kezéből, rászólt, hogy pihenjen. Olyankor Róza leült a zsombékosra az útszéli árokparton és figyelte a férfit, ahogy dolgozik helyette. A szél Zolit is beterítette cementtel, mérgelődve húzta le a pólóját, hogy kirázza belőle a csípős port. Róza nyelni sem tudott annyira zavarba jött a meztelen felsőtestétől. Zoli kidolgozott izmai ott játszottak előtte, Róza rá is tapadt a szemeivel, jól megnézte magának. De amikor Zoli hirtelen felé nézett, elkapta a tekintetét.

Zita jelent meg az üzenettel, hogy mehetnek ebédelni. Fáradt sóhajjal köszönték meg a jó hírt. Róza, Sára mellé szegődött.

– Nagyon elfáradtál látom – sajnálkozott Sára, látva a mindig pedáns barátnő megviselt ruházatát, széltől szétzilált haját.

Róza nem mondta meg neki az igazat, hogy minden porcikája sajog.

– Ki lehet bírni, igaz életemben sohasem csináltam ilyen munkát.

A hátuk mögött hallották, hogy a többiek nagyon jól érzik magukat, szórakoztatták egymást megállás nélkül.

Az ebédnél ugyanoda ült, mint az előző este, remélte, hogy Zoli mellé szegődik megint. De a férfi beült a terepjáróba és elment a falu irányába. Később Sára felvilágosította, hogy Zoli a szüleinél ebédel, de visszajön, mire ki kell menni újra dolgozni. Róza megint pukkadt egy sort azon, hogy lehet valaki ilyen bunkó, illett volna neki szólni, nem csak egyszerűen lelépni mellőle. Amit mond, meg ahogy viselkedik kész ellentmondás. Kis idő múlva megenyhült, mert rájött, hogy nem azt mutatja Zoli felé, amit igazából érez iránta. Abból, amit közvetít felé, semmi komolyat nem tud kisütni, bármilyen furfangos vidéki észjárással van is megáldva. Miért is várhatná el, hogy Zoli őszinte legyen hozzá, és bármiről elsőként tájékoztassa? Eszébe jutott Benjámin, mikor arra kérte, ha megszeret valakit, sose rejtse el a legbelső énjét és érzéseit. Biztos, hogy igazat mondott, másként hogyan is alakult volna ki Sára és közte az a fergeteges szerelem, úgy, hogy ő közben bent van a börtönben – A bizalom... hát igen... nem egyszerű. Mi van, ha abbahagyja a szerepjátékot egy kis időre. Csak kíváncsiságból, hogy megtudja, működik e Benjámin nagy életigazsága.

Zoli mikor visszaért két rekesz sört is kipakolt a terepjáróból.

– Gondolom jól fog esni a töltött káposzta után! – vitte fel széles mosollyal a tornácon üldögélőkhöz.

– Hát testvér, egy nagy hajcsár vagy, de megbocsájtjuk neked, mert gondozod a lelkünket! – örült meg Zalán mikor meglátta a rekeszeket.

– Ki fog itt még dolgozni délután, teljesen kibuktunk Terka mama ebédjétől! – simogatta a hasát Zsolt.

– Még félóra és indulunk, akkor holnapra csak délig lesz meló. Jól haladunk, sokkal jobban, mint először gondoltam! – biztatta őket Zoli és odatelepedett Róza mellé – Jól vagy?

– Eléggé elfáradtam – ismerte be Róza az igazságot.

– Ez mit jelent? Lefújtad a beígért beszélgetést? Elég hamar – húzódott el tőle csalódottan Zoli.

– Én ilyet nem mondtam. Te kérdeztél, és én őszintén válaszoltam. Vagy jobban esett volna, ha mellébeszélek?

– Nem esett volna jobban – enyhült meg a férfi. – Még nem döntöttél?

– De igen. Míg távol voltál.

– Mikor mondod el? – kérdezte izgatottan Zoli.

– Nem titok – hajtotta le a fejét Róza, mert már eldöntötte, hosszú vívódás után, hogy mit fog válaszolni. Mindent feltett egy lapra, még ha ezzel saját magát kiszolgáltatja, akkor is. Ideges volt, mert soha nem történt még vele ilyen, de nagyon akarta, hogy közelebbről is megismerje. Tudta, hogy elhamarkodott felelőtlen lépésre szánta el magát, aminek nem látta a végét, mégis úgy döntött, hogy kockáztat.

Zoli türelmetlenül figyelt Rózára.

– Úgy döntöttem, hogy elfogadom a tegnapi meghívásod. Tényleg elutazunk holnap... beszélnünk kell – válaszolt halkan Róza – persze ha akarod még.

Zoli nem törődött a többiekkel, átölelte Róza vállát és megcsókolta a homlokát.

– Akarom-e? Igen! Jól van, este megbeszélünk mindent. Iszol kávét? Én igen. Hozok neked is – állt fel türelmetlenül Róza mellől, de ragyogott az arca, mint a víztükrön a hajnali napsugár.

Mikor Zoli eltűnt a konyha irányában, Zalán, aki végig hallotta a kettőjük beszélgetését, odaszólt Rózának.

– Remélem, nagyon meggondoltad Róza, hogy mit csinálsz?

– Hallgatódzol? Nem illik, tudod.

– A bolond is látja, mi folyik köztetek. Nem kell ahhoz hallgatódzni. Ne okozz neki bánatot, rendes srác, kereshetnél magadnak mást, ne szédítsd meg az elsőt, akit meglátsz vidéken!

– Nincs szándékomban megbántani, nyugodj meg! – sértődött meg Róza – Volt, de már nincs. Én is rájöttem, hogy rendes srác. Különben, nem most láttam először... majd egyszer elmesélem.

A délután lazábban telt el, vidámak voltak, viccelődtek munka közben. Már nem volt titok Róza és Zoli közt szövődő románc, a barátok összesúgtak a hátuk mögött. Néha nem tudták megállni, ilyenkor kapott Zoli egy-egy tréfás megjegyzést tőlük, de nem tudták kibillenteni a nyugalmából. Elmúlt a rossz kedve, mióta Róza igent mondott a találkozóra. Kívülről nem láthatták rajta, hogy önmagában vívódik, hogy mi alakulhat ki közte és Róza közt. Aztán rájött, hogy nem érdekli különösebben, az se, hogy meddig tart a kapcsolatuk, csak végre kapcsolat legyen belőle, mert az első pillanattól odavolt Róza zöld szemeiért. Úgy érezte teljesen megbabonázta, mert még nem változott a hajnali véleménye, hogy Róza egy rafinált boszorkány, varázserővel bír felette.

Egész délután szikrázott köztük a levegő, mind a ketten csak az estére gondoltak, amikor végre kettesben lehetnek.

Mikor végeztek aznapra a munkával, befelé már ott ment Róza mellett, átkarolta a vállát.

– Lefürdök, várj meg!

Róza húzta az időt, egyre bizonytalanabbá vált.

– Nem, nem tudok várni. Menjünk, van nálam is fürdőszoba – ingatta a fejét türelmetlenül a férfi.

Róza ránézett, már majdnem kiakadt, hogy nem az történik megint, amit ő akar, de időben meggondolta magát.

– Jól van. Menjünk! – és szófogadón beült a terepjáróba.

Zoli lekezelt a fiukkal, akik széles vigyorral nyugtázták a határozottságát.

– Csak ügyesen testvérem, ne kapkodd el! – biztatta Zalán.

– Rendben doki, reggel találkozunk – búcsúzott Zoli nevetve.

De az úton szótlan volt és feszült. Csak néha nyúlt át Rózához, hogy megérintse. Talán nem akarta elhinni, hogy valóság, hogy ott ül mellette. Kifordult az autóval a bekötőútról a falu főutcájára. Körülbelül kétszáz méter után letért egy mellékutcába. Megálltak egy hosszú újépítésű ház előtt. A vaskapu mögött egy hatalmas dobermann ugrált örömében, amikor meglátta, hogy hazaért a gazdája. Róza is kiszállt az autóból.

– Várj, míg beterelem Cézárt a kennelbe. Az idegenekhez nem kedves, így van tanítva.

– Szerbusz tesó! – kiáltott a túloldalról át egy férfi – Elkészült e már a kerítés? – közben próbálta kifürkészni Róza alakját, kit is vitt haza Zoli.

– Holnap lerakjuk az összes oszlopot! – szólt hátra Zoli.

– Na, estére már viszi a szomszédom a hírt a kocsmába – súgta oda Rózának, és belépett a kapun, hogy bezárja a kutyát.

– Nézzél meg akkor jól szomszéd, mert nem először látsz itt – gondolta Róza és hátrafordult a férfi felé, még intett is neki egy köszönés félét.

oli tudta, hogy nem lesz könnyű az előtte lévő este, már csak azért sem, mert konkrétan egy beszélgetés ürügyén vitte magával Rózát. Beszélgetnek persze, hisz mindketten tudták, hogy valami elkezdődött köztük, amit ideje tisztába tenni mielőtt Róza visszamegy a városba. De hogy állja meg, hogy az érzékeny Róza ne hagyja faképnél, ha megint azt tapasztalja, hogy rámenős és csak a helyzetet akarja kihasználni – ahogy eddig is állította róla – a maga javára. Megfogadta, hogy önmérsékletet tart, nem csap a lovak közé, megpróbálja magát visszafogni, egyelőre az is boldogság számára, hogy elfogadta Róza a meghívását.

Kitárta a nagykaput, hogy be tudjon az udvarba állni az autóval. De előbb odalépett Rózához, és megfogta a kezét.

– Gyere, kinyitom a ház ajtaját, menjél be nyugodtan, kezd hűvös lenni idekint. Nemsoká jövök én is.

Róza belépett a ház folyosójára, nézelődött. Kíváncsian beleskelődött minden helyiségbe. Megállapította, hogy nem egy legénylakás benyomását kelti, amit lát. Ízlésesen berendezett szobákat, ebédlőt látott, amikben asszonykéz nyomait vélte felfedezni. Túl nagy volt mindenütt a rend. –Talán az anyukája eljár takarítani hozzá – suhant át rajta egy felismerés. Hallotta, hogy záródik a bejárati ajtó, gyorsan leült az ebédlőben az asztalhoz.

Zoli az ajtóban állt, onnan figyelte Rózát.

– Így élem öreg napjaim, ez a saját lakásom. Persze a szüleim segítségével. Nős voltam. De már jó ideje vége. Túl vagyok a válóperen.

– Tudom – mondta Róza.

– Mindent tudsz?

– Biztos, hogy nem. Azért vagyok itt, hogy többet megtudjak. Te mit tudsz rólam?

– Nem voltál még férjnél. De voltak kapcsolataid. Úgy tudom, most nincs.

– Kitől tudod?

– Nekem is Sára mondta. – mosolygott a férfi – Gondolom téged is ő világosított fel nem a rétisas. Adok tiszta pólót, indulhatsz fürödni! – azzal elindult összeszedni a szükséges holmikat Rózának.

Róza, mint egy kisgyerek szót fogadott, hisz olyan koszos volt a munkától, hogy még ülni is kényelmetlen volt a tiszta ebédlőben.

– Köszönöm! – vette el hálásan a törölközőt és a ruhákat Zolitól.

A fürdőszoba egyszerű volt, de ragyogott abban is minden. Megmosta a haját, szürkén kúszott le róla a habzó meleg víz. Körbetekerte magát a törölközővel, hajszárítót keresett. Az egyik fiókban rá is akadt. Úgy gondolta nem tölti ott az időt, majd kint szárít hajat. Kiment a fürdőszobából kezében a kapott ruhával, hajszárítóval.

– Megfürödtem, tiéd a fürdőszoba! – szólt oda a férfinak, aki a vacsorával volt elfoglalva.

– Anyám adott a déli ebédből, megmelegítettem. Még raktam ki hozzá ezt-azt. Jól van, megyek én is – válaszolt Zoli, közben elég tolakodóan nézegette az ajtóban álldogáló lány idomait. Mivel nem volt más választása ő is elindult a fürdőszoba irányába, közben törte a fejét, hogyan tovább? Tervezgetett magában. Legszívesebben felkapta volna a karjaiba, és jöjjön, aminek jönnie kell. De nem merte. Félt, hogy örökre elriasztja magától, hisz előző este is faképnél hagyta a rámenőssége miatt.

Rájött, hogy akkor nyer csatát, ha nem ő, hanem Róza indítja el a szerelmes éjszakát. Mert tiszta szívéből remélte, hogy be fog következni az a szerelmes éjszaka. Emlékezett Rózára milyen zavarban volt mikor levette a pólóját kint a kerítésépítésnél. Pedig nem őt akarta cukkolni a vetkőzéssel, csak a rászálló cementpor csípte a bőrét. De elkapta Róza tekintetét, amiben meglátta, hogy nem közömbös a számára, ha őt úgy látja, ahogy az Isten megteremtette. Megszületett a haditerv – semmit a kéznek, mindent a szemnek– megborotválkozott, lezuhanyozott. Nem vett fel semmit csak egy alsónadrágot és törölközővel a kezében kisétált a fürdőszobából.

Rózán már ott volt a pólója, ami olyan nagy volt rajta, hogy mini ruhának tűnt. A haját is megszárította, a vörös hajzuhatagot összefogta a feje tetején egy hajgumival. Mint egy riadt őzgidának úgy rebbent a pillantása Zolira, aki ment felé törölközve, csapzott vizes hajjal, mosolyogva.

– Vacsorázunk? Nagyon éhes vagyok – körbe vette a derekán a törölközőt és leült az asztal mellé – Gyere, minden kihűlt! Melegítsem újból?

– Ne fáradj vele, annyira nem hideg – szólt zavartan Róza és odaült vele szemben az asztalhoz.

– Nagyon messze vagy tőlem – állapította meg Zoli és a tányérjával együtt áttelepült mellé.

Róza nem tudta hova nézzen, a sült húsra vagy megkíséreljen egy-egy pillantást kockáztatni a férfi felé. Zoli izmos mellkasát göndör szőrzet borította, nagyon szexisnek találta már ott kint is, mikor lehúzta a pólót magáról. Sokszor eszébe jutott később a jelenet, meditált róla, hogy Zoli nem borotválja a testét, mint a modern fiúk manapság, hisz már nem divat a testszőrzet. Neki jól áll, olyan férfias tőle. Zoli terve bevált, Róza leblokkolt az intim közelségtől.

Próbált enni, de valahogy nem volt éhes. Egyre feszültebbé vált, várta, hogy átölelje Zoli, hogy odabújhasson hozzá. Túl közel voltak egymáshoz, érezte a bőre illatát, hallotta ott közvetlen maga mellett a hangját, ami visszafogott volt végig. Mit akar ez itt? – mérgelődött magában – megfürödtünk, eszegetünk? Ja, meg beszélgetünk... el ne felejtsem, ezért jöttünk. Róza felemelte a fejét, és egyenesen Zolira nézett. Nézte megbűvölve maga mellett azt a férfit, aki miatt feladta az elveit, és beugrott egy rövid ismeretség utáni románcba. Zoli is ránézett. Egy darabig fürkészték egymás arcát szótlanul. A férfi arca nyugodt maradt, csak kíváncsiságot látott rajta. Nem mozdult felé, ahogy Róza elvárta volna – Játszik velem – gondolta, hisz Zoli tovább folytatta az evést. Róza már nem tudott a vágyainak parancsolni, elindult a keze akaratán kívül és végig simította Zoli mellkasát, játszottak az ujjai a göndör szőrzet között. Zoli letette az evőeszközöket és rekedten megszólalt.

– Végre, már azt hittem soha nem akarsz hozzám érni, kis vörös boszorkány!

Hajnal három óra volt mikor Róza a fáradtságtól álomba merült. Zoli könyökére támaszkodva nézte az alvó lányt, akinek kibomlott a haja a végeláthatatlan szeretkezésük alatt. A vörös tincsek, mint a kígyók tekergőztek az arca körül a fehér párnán.

– Boszorkány! – sóhajtott fel Zoli – Mi lesz ezután? Ma kilépsz az életemből, talán örökre. El se tudom képzelni, hogyan lehetne jövőnk együtt.

Felkelt, kiment a konyhába, kávét főzött. Már nem akart aludni, nem érzett fáradságot. Helyette inkább egyre nőtt benne a szomorúság. Elveszíti Rózát, ez a felismerés gyötörte egyre kínzóbban. Nem tudta Rózát vidéki életben elképzelni. De önmagát se, hogy elhagyja azt a földet, amit gyerek kora óta tapos. Ő nem tudna élni máshol a világon, tisztában volt vele, még egy mindent elsöprő szerelem miatt sem. Mert érezte, hogy nem futó kalandot élt át az éjszaka Rózával. Életében még nem érzett annyi gyönyört, mint az elmúlt pár óra alatt. A felfokozott érzelmek összezavarták a gondolatait teljesen.

Világosodott odakint, Zoli még akkor se ment vissza Rózához, ott maradt két kezére borulva az ebédlőasztalnál. Róza felébredt, először meglepődött, hogy egyáltalán hol van, aztán már intenzíven emlékezett az éjszakára. Hiányolta Zolit. Felkelt és elindult az ebédlő felé, megállt a nyitott ajtóban. Nézte a férfi görnyedt alakját, aki már fel volt öltözve úgy ült ott az asztal mellett. Nem értette mi baja lehet, miért hagyta egyedül, miért jobb neki nélküle? Odasétált mögé és átkarolta a vállát.

– Mit csinálsz itt... mi történt, valamiért haragszol rám?

Zoli felnézett. Róza észrevette, hogy furcsán megváltozott a tekintete, az arcán a fáradtság mellett felfedezett egyfajta hidegséget, távolságtartást.

– Jól aludtál? Akartam szólni, hogy nemsokára indulunk. Öt óra van – válaszolt a férfi színtelen hangon.

– Máris felöltözöm – szólt csendben Róza, kereste a ruháit.

Szép volt az éjszaka, túlságosan is szép, de úgy látszik, a reggellel vége lett mindennek – gondolta keserűen.

– Ha úgy gondolod, mehetünk! – szólt oda a még akkor is mozdulatlanul üldögélő férfinak.

– Megmondanád végre, mi bajod van? Mit rontottam el az éjszaka? Nem voltam elég jó? Vagy csak ennyi? Még azt se érdemlem, hogy kedves legyél velem? – vonta kérdőre mérgesen Zolit.

Zoli felállt az asztal mellől és odament hozzá, átölelte.

– Kedves leszek hozzád, megígérem. Mindent nagyon jól csináltál. Szép volt és nagyon jó volt veled az éjszaka. Nem ez a baj.

– Hát akkor mi a baj? – nézte könnyein keresztül Róza.

– Csak annyi, hogy ma elmész és... ezzel vége van ennek a fergeteges éjszakának...

– Úgy gondolod? Igazad van, egy éjszakás románc lett belőle... de legalább jó volt mind kettőnknek, remélem – válaszolt vissza minden átgondolás nélkül gúnyosan Róza –, akkor... menjünk! A többiek már felébredtek, talán kint dolgoznak és rajtunk köszörülik a nyelvüket, még talán irigykednek is, micsoda szerencsés fickó vagy, helyedbe jött a pesti cafka egy éjszakára! – és elindult dacosan a kijárat felé.

A hűvös reggeltől dideregve ült be a terepjáróba, a sírás kerülgette. Zoli bezárta a lakást és mellé ült. Még csak rá se nézett a férfira, minden erejét összeszedte, hogy ne kezdjen hisztériás sírásba. Ugyanolyan néma csend ölelte át őket, mint mikor jöttek. A különbség csak az volt, hogy mindkettőjükben mostanra csak a bizonytalanság és a csalódás keveredett az éjszakai önfeledt szeretkezés emlékével. Mindketten tudták, hogy valami nincs rendben, valamit nagyon elrontottak, valamiről még beszélniük kellene. Rózában dühöngött a megsértett nőiesség, Zoli úgy érezte nem állíthatja egy éjszaka után, kész tények elé Rózát. Egyszerű kérdést sem volt képes feltenni, csak egy nyomorult félmondatot, mégis reményt adhatott volna mindkettőjüknek, talán csak viccesen annyit, hogy – Mit gondolsz, el tudnád képzelni az életed vidéken?– lehet Róza kineveti... de lehet, hogy rábólintana, hogy igen.

Azt tudta, hogy ezt az éjszakát sose tudja már elfelejteni, ezt a fajta szerelmet kereste egész életében, mégis félt a visszautasítástól, félt felvállalni egy reménytelen szerelmet. Mert mi van, ha Róza elutasítja, kineveti. Külön világban élnek, még akkor is, ha az éjszaka könnyű leple alatt össze tudott olvadni a testük a lelkük. A reggel mindig elhozná Rózának a felismerést, hogy abban a közegben nem érzi jól magát.

A barátok hamar abbahagyták a szokásos heccelődést mikor meglátták, hogy egyiknél se jön be a vicc semmilyen formában. Zalán odament Zolihoz.

– Semmi közöm hozzá, de remélem minden oké köztetek? Mi történt veletek?

– Fáradt vagyok, csak ennyi. Gondolom Róza is az – bújt ki az egyenes válasz alól Zoli.

A munka szépen haladt, még tizenegy óra sem volt, mikor már csak tíz oszlopot kellett leállítaniuk. Zoli feltűnően nem ment Rózának segíteni. Egyre jobban forrt benne a méreg, nem tudta Róza szavait elfelejteni.

Szerinte Róza mindent félreértett, ezek szerint tényleg egy városi elkényeztetett lány. Még hogy egy éjszakás románc?! Még hogy ő cafkának nézte, meg csak szexre kellett egy éjszakára. Nem igaz, hogy nem látja a fától az erdőt. De az is lehet, hogy csak akarattal hisztizik, így akar véget vetni az ismeretségüknek. Újra meggyőződése lett, hogy Róza hihetetlen színjátékos.

Nem akart oda menni hozzá, beletörődött a sorsába, hogy ennek így kellett történnie. Mit hitegessék egymást? De ő soha nem mondaná, hogy egy éjszakás kaland. Az elmúlt éjszaka sokkal többet jelentett számára, mint Rózának. Elég volt az életében egy csalódás, nem akar többet.

Zenélt a telefonja... felvette és idegesen válaszolt valakinek: – Máris megyek!

Odament Sárához, beszélt vele, majd sietős léptekkel elindult a dűlőúton hagyott terepjáróhoz.

Róza mikor meglátta, hogy köszönés nélkül faképnél hagyta, teljesen összeomlott. Lassan indultak el a könnyek a szeméből, de utána végeláthatatlanul jött az utánpótlás. Sára odament hozzá, vigasztalgatta.

– Sajnálom Róza. Szedd össze magad.

De látta, hogy a barátnője nem tud uralkodni az érzésein, megkérte, hogy menjen be vele a tanyaházba.

Mentek egymás mellett, és Sára hiába faggatta, hogy mi történt az elmúlt éjszaka, nem kapott semmire választ.

– Sajnálom, hidd el, ha tudom, sohasem akartam volna, hogy ismerd meg. Megbántott? Mondjál már valamit!

– Nem fontos – szipogott Róza – te ne hibáztasd magad... csakis bennem van a hiba. Ez az én formám.

Délutánig se tért vissza Zoli. A társaság ebéd után visszaindult a városba.

Róza befészkelte magát a hátsó ülésre az ablak mellé, behunyta a szemét, próbálta összeszedni a gondolatait, nem értette miért bünteti a sors, hogy minden férfi kihasználja.

– A testvér pedig oda volt érted Róza. Mi lett a nagy rajongásból? – hallotta Zalán tolakodó kérdéseit.

Róza nem válaszolt, nem is akarta kitárgyalni, hogy mi bántja. Zalánt nem zavartatta magát, folytatta tovább.

– Tudod ez a röghöz kötődés átka.

– Miről beszélsz? — fordult felé Róza.

– Nem egyszerű ez a helyzet, csak arról. Te egy városi lány vagy... köztisztviselő. Úgy jársz – kelsz, mint egy felsőbbrendű egész nap. Egy hétvégére, mint egy eltévedt pillangó elrepültél egy virágos mezőre, és mit ad Isten, találtál magadnak a mezőn egy csábító virágot. Mivel telhetetlen vagy, kiszívtad az összes nektárt belőle, és most visszarepülsz a saját világodba. A virág meg elszárad, nem hagytál egy csepp reményt se hogy túlélélje. Nem gondoltad végig a következményeket.

– Jaj, doki, próbálj értelmesen beszélni.

– Pedig világos, mint a Nap. A testvérünk nagyon elkeseredhetett reggelre, hogy elrepülsz, ő meg marad, mert neki ott a helye. A virágok már ilyenek, csak a mezőn érzik jól magukat.

– Ha jól értem, azt akarod elmondani, hogy Zoli engem megszeretett, csak elenged, mert én ott nem tudok élni úgysem. Vagy mégis miről beszélsz?

– Vág az eszed. Minden rajtad múlik. Ne várd, hogy utánad jön a betonerdőbe. Beszélgettem vele sokat, az élete a vidék. Még te se tudsz vele versenyre kelni, pedig nagyon belehúztál, szó se róla.

– Sose akartam. Nagyon is örülnék, ha csak ennyi lenne a gond. De nagyon megváltozott, mintha alakváltó lenne, tegnap hősszerelmes, mára arrogáns, magának való. Tudod ma tényleg úgy viselkedett velem, mintha éjszaka csak egy fizetett szajha lettem volna, csupán azért szerelmeskedtünk, mert alkalom adódott rá. Nappal meg szemmel láthatóan szégyellte, hogy együtt töltöttük el az éjszakát.

Róza újból könnyekre fakadt.

Zsolt hátranézett, megcsóválta a fejét – Szerintem valamit nagyon mellébeszéltek egymásnak. Én is úgy láttam, hogy nagyon oda volt érted. Jobb lesz, ha barátilag segítségedre sietünk. Zalán cseréltetek telefonszámot?

– Igen. Ígért nekem házi eperpálinkát, hát persze, tarjuk a kapcsolatot ítéletnapig, nagyon ütős a pálinkája.

– Mi lenne, ha felhívnád és virágnyelven körbejárnád a témát. Te olyan jól megértetted vele magad.

– Nincs kifogásom ellene! – Zalán telefonált.

Zoli felvette a telefont. Róza csak félmondatokat hallott, nem értette miről beszél a két férfi egymással.

– Az baj. Cukor? Oda kell figyelni, ne ess kétségbe. Úton vagyunk hazafelé. Találkozunk testvér nemsokára. Hívjad! – hallotta Zalán válaszait.

Mikor letette a telefont, sejtelmesen nézett maga elé. Rózát furdalta a kíváncsiság.

– Ugye elmondod miről beszélt?

– Azért ment el, mert az anyja rosszul lett. Kiderült, hogy cukros. Már beállították a cukorszintjét a kórházban. Sajnálja, hogy nem tudott elbúcsúzni. Téged majd hívni fog, azt mondta. Ennyi. Nekem se sírta el magát. Talán máskor, ha többet beszélgetünk sikerül kikérdeznem.

Már a város alá értek, mikor Róza telefonja is bejelzett. Látta, hogy Zoli hívja. Hagyta, hadd zenéljen. Nem vette fel.

– Most mi van? – nézett felé csodálkozva Zalán.

– Nem tudom. Semmit nem értek – sírta el magát újra – Sem a virágot, sem a mezőt, semmit! Érted? Kell egy kis idő... át kell gondolnom.