József Atilla: A gondolkodó szonettje

 

Dübörgő gépváros zúgó agyam.

Hangja – mit roppant barlangvisszhang adhat
Mély orgonára és a gondolathad
Rokkant derékkal görbed untalan,

Mint korhadt fűz görnyed szomoruan
Deres partján zajló, jeges pataknak.
Az épitők téglát téglára raknak
Molnárok szíja suhogón suhan.

S mind robotol – minek? maguk se tudják,
De egyszer tán megúnják ezt a munkát
Izzadt ölükben őrület fogan –

S – egyszerre mind! – kizúdulván a kába
Műhelybörtönbül bősz anarkiába
Szétkujtorognak részeg-boldogan!

1924 nyara

Radnóti Miklós: NYUGTALAN ÓRÁN

 

Magasban éltem, szélben, a nap sütött,

most völgybe zárod tört fiad, ó hazám!
          Árnyékba burkolsz, s nem vigasztal
                    alkonyi tájakon égi játék.

Sziklák fölöttem, távol a fényes ég,
a mélyben élek, néma kövek között.
          Némuljak én is el? mi izgat
                    versre ma, mondd! a halál? – ki kérdi?

ki kéri tőled számon az életed,
s e költeményt itt, hogy töredék maradt?
          Tudd hát! egyetlen jaj se hangzik,
                    sírba se tesznek, a völgy se ringat,

szétszór a szél és – mégis a sziklaszál
ha nem ma, – holnap visszadalolja majd,
          mit néki mondok és megértik
                    nagyranövő fiak és leányok.

1939