Csak papír vigye a szél

 

Jól emlékezett kislánykorára, az oncsa házra, ami vörös téglából épült, arra az ordító szegénységre, amibe kilencedik gyerekként beleszületett.

Ratkós gyerek volt, abban évben született amikor Ratkó Anna, az akkori népjóléti miniszter bevezette az abortusztilalmat, mellé még a gyermektelenségi adót is. Na, az anyját ez nem nagyon zavarta, mert ő megszületett 1950 januárjában, a rendelet is akkor került hatályba. Az anyja nem az a fajta volt, aki szabályozta a gyermekáldást, úgy tartotta, ha Isten adta, el kell fogadni. Hideg január éjszakáján sietett az apja a falusi bábaasszonyhoz, Idához, hogy segítse a vajúdó feleségének, őt világra hozni. Már gőzölgött a víz a sparhelten, a lepedők csomóra rakva az asztal közepén várakoztak, mire a terebélyes asszonyság megérkezett. Biztos, megnyugtató beszéde, mozdulatai oldották a feszültséget, ami reszketőn rátelepedett a félhomályba vont szobára. Amikor belesírt a kinti világba, az apja rágyújtott a pipájára, lassú léptekkel kisétált a ház előtti tornácra. A pipa füstje felkúszott az égbolton hideg fénnyel sziporkázó csillagok közé. Talán azon mélázott, hogy minek neki ennyi gyerek, ennyi éhes száj. Sóhajtva ment vissza a házba és a bölcső fölé hajolt.
– No, mi van kis vakarék, abba hagytad a sírást?
Így lett ő, a vakarék, az utolsónak megszületett, a legkiesebb, egyben minden testvér hugicája.
A gazdasági válság őket is elérte, az anyja a ház árát öt liter olajjal, terménnyel fizette ki, a pénznek elveszett az értéke, olyannyira, hogyha az utcán sodorta a szél, akkor se hajoltak le érte... csak papír. vigye a szél.
Emlékeiben ott él folyton, ahogy ugrándozik a tavaszi melegben, kócosan, mezítláb az anyja körül. Az anyja keze folyton matatott, soha nem pihent. Ült a kisszéken, pucolta a zöldséget, készült az ünnepi ebéd, közben beszélt egyfolytában.
– Nem soká jön a bátyád a katonaságtól, majd fussatok elébe az állomásra Janikával. De várj csak, varrok neked mamuszt, még megfázol –szólt rá, mikor megcsapta őket egy hűvösebb szellő.
– Tedd a lábad a keménypapírral – körberajzolta a lábát, ruhaanyagot, tűt, cérnát vett elő. Fél óra múlva, királynői mamusz ékesítette a lábát. Ugrált is boldogan benne, már nem fázott. Javában illatozott a húsleves, kelt a tészta a szakajtóban, későre készítette mind az anyja, a vonat csak este érkezett csordahajtás után.
– No, gyere lányom, fejjük meg a Mariskát, bejött a csorda – sietett az istálló felé gyors léptekkel.
Akkor, neki még a pirostarka tehén óriási volt, ahogy engedelmesen bejött a nagykapun. Mindig tisztes távolságból figyelte, míg átvonult az udvaron, lassú kimért léptekkel, egyenesen az istállóba. Nem kellett noszogatni, tudta, hogy hazaért, ismerte az anyja mozdulatait, a kezének érintését, ami megszabadította a tőgyét feszítő tejtől. Ő ugyanúgy tudta a dolgát, mint Mariska, vitte a kisszéket meg a csuprot, és leült az istálló ajtóval szemben, kezében szorongatta a féltett poharát.
– No, gyere, már leszűrtem – szólt ki az istállóból az anyja.
A mezőillatú, meleg tej, színig csordult a pohárba, még öregen is emlékezett az illatára.
– Szólj a testvérednek, már itt lesz a vonat mindjárt! – figyelmeztette az anyja, közben végezte tovább a jószág körül a munkát.
Szót fogadott, hogyne fogadott volna, hisz egész héten erről beszéltek, jön haza a bátyjuk. Futottak a mezőn keresztül a mezsgyén, le ne késsék a vonatot. A vonat füstöt okádva, csikorogva fékezett. Messziről látták a bátyjuk magas alakját. Az is megismerte mindjárt őket, mikor odaértek hozzá, széles mosollyal, erős karjaiba kapta, csodálkozva nézte a lábát.
– Hát neked mi van a lábadon hugicám?– Nóri lenézett a bokájára felcsúszott rongyra, nagyot kacagott.
– Hát mamusz... csak elkopott.
A nagykapuhoz érve, letette őket a bátyjuk, nagy hangon beszólt az udvarra – Édesanyám, itthon vagyok!
Az anyjuk boldogan ölelte katona fiát.
– Levágtam egy libát, ne félj, jót eszel – biztatta boldogan és izgatottan terelgette őket a konyha felé.
A nagy konyhában az asztali sparhelten hatalmas lábosban már megfőtt a leves, a lerben is kisült a libapecsenye. Piros ropogósra, ahogy a bátyja szerette. Egy perc nyugtát nem hagytak a testvérüknek, folyton kérdezgették, csimpaszkodtak rajta, mint a karácsonyfadíszek, csodálták a katonatestvért. Aztán mentek a szomszédok, mind vitt valamit, frissen sült pogácsát, bort, vagy csak jó szót. Ilyen volt a falu, mint egy nagycsalád. Mindenki figyelt mindenkire. Osztoztak az örömben, bánatban, munkában. Szomszédoltak, vitték a hírt egymásnak.
– Hallottad, hogy meggyütt a katonaságtól a Józsi gyerek, én mán vótam náluk. Megemberesedett, jót tett neki a regula.
Valahogy nem érzékelte a szegénységet gyerekként, öröm és boldogság volt a levegőben, egész életében ezeket az érzéseket kereste, hogy újra rátaláljon az értékekre, amik nem mérhetők pénzzel.
Mint kilencediknek született gyermek, hordozta magában születése pillanatától anyja negyven évig halmozott szellemi értékeit. Magától próbálta az élettapasztalást, elesett, felkelt. Nem sírt. A hatalmas kukoricaföld végén sarogjában aludt, míg a két szülő kapált. A tavaszi meleg esőben mezítláb rohangált a sárban, az utcán putyókázott. Ami abból állt, hogy a széles falusi utca tengernyi sarában ugráltak, akkor még ismeretlen volt az aszfalt. Ha nagy eső volt, még a lovak is erőlködtek a mély, vizes szekérnyomokban. A putyóka legjobb része meg egy jó nagy sárgombóc volt, amit egy bot végére tapasztottak, jól el lehetett találni vele a másikat, meg a szomszéd Bözsi néni ablakát. Mikor nyakig sárosan bekeveredtek a házba, az anyjuk mindig nagy patáliát csapott, akkor még nem zúgott a mosógép, az anyja teknőbe mosott, keserves fárasztó munkával. Télen az apjuk készítette fakutyán lökték magukat a jégbe fagyott földes utakon. Kint voltak reggeltől estig a friss levegőn.
Boldog gyermekkorra emlékezett vissza mindig, az anyja kenyeret sütött, görhét, kacsanyakot a tésztamaradékból. Soha nem éhezett. Akkor még nem létezett olyan, hogy egy gyermek az éhségtől kiszédüljön az iskolapadból. Nóri is elindult iskolába, az anyja befonta derékig érő haját, koszorúba tekerte, a végébe pántlikát font. Szép kislány volt, pisze orrú, nagy barna szemekkel. Keserves évek következtek, nem szerette az iskolát, mégis egy nap megváltozott a véleménye. Az egyik tanára felfigyelt rá, hogy tehetséges irodalomban, rajzban. Attól a naptól minden megváltozott, valami belső kényszer vitte előre, bizonyítani akart, de még nem tudta megfogalmazni kinek, és miért? Kedves teremtménye volt a földnek ez a törékeny tanárnő, aki a rajzot és a magyar irodalmat tanította neki. Biztatta és dicsérte, ha jól dolgozott az órán, mert otthon nem igen volt idő a tanulásra, sok volt a munka a ház körül. Sokszor átgondolta azóta, mi volt az, amit kapott, ami megváltoztatta felelőtlen mindennapjait. Csak annyi, hogy figyelmet kapott, törődést? Lehet. A szülei belerokkantak akkora már a sok bajba, a mindennapok túlélésére rendezkedtek be maradék erejükkel. Az apja ezermester volt, kitanulta a villanyszerelést az ÉMÁSZ- tól lett végül nyugdíja, de művelte a földet, hegesztett, drótfonót eszkábált össze, még a falu temetőjének drótkerítését is ő fonta, kis üvegháza volt a dohánypalántáknak, egy ideig azt is termeltek. Mikor eljött a dohánytörés ideje, összefogtak az emberek, az ő udvarukon is ott volt a hatalmas dohányszárító pajta, amit gerendák íveltek át. Azon sorakoztak a felfűzött zöld dohánylevelek. Mikor megszáradt a sötét szellős helyen és aranybarna színű lett, összejöttek az asszonyok, férfiak csomózni Ezt vitték eladásra. Olyan természetes volt számára a munka, mint a reggeli felkelés, nem nyavalygott, nem vakaródzott, hogy ki akar bújni alóla. Tudta, ha nincs tyúk, nincs tojás, ha nincs gyümölcs, nem eszik, mert pénz, az nem jutott rá. Az apja öt hold földön gazdálkodott. Mikor elkezdték a termelőszövetkezetet náluk is erőszakosan szervezni, hozzájuk is jöttek, agitálni.
A szívük akart megszakadni, hogy elveszik a cseléd életük után megszerzett tehénkét, a földet, ami a legdrágább kincsük volt. De az agitálás egyre keményebbé vált, lesöpörték a padlásról az utolsó kukoricaszemet, csak annyit hagytak, hogy az anyját rátérdepeltessék, hogy törjön meg, írják alá a belépő nyilatkozatot. Vége lett a kis gazdálkodó életmódnak, akkor ment el az apja villanyszerelőkhöz segédmunkásnak, nagy volt a család, enni kellett.
A család egysége akkor bomlott fel, elkerült a legidősebb nővére, férjhez ment, el a Tisza mellől a Duna partig, utána ment a bátyja, beállt Csepelen martinásznak, a másik Tatabányán bányásznak. Egy nap felkerekedett a két nővére, elindultak Pestre, konyhalányok lettek. A falu élhetetlenné vált. A nagyüzemi gazdálkodásmód, a természetes életteret átalakította. Eltávolodtak a földtől, elindult az országban egy hullám, ami azt jelképezte, a föld csak haszonszerzésre való, profitra, kizsákmányolásra. A boldog kisparasztokból, nincstelen tsz tagok lettek, akik munkaegységért robotoltak. Ebben a közegben ért a nyolcadik osztályig el Nóri, akkor már idős szülei nyugdíjat kaptak. Olyan hatszáz forint körüli nyugdíja volt mindkettőnek havonta.
A ház körüli kert idézte csak a belső harmóniájukat, az apja locsoló berendezést alkotott a gyűrűs kútra, a bódi szilvafa mellé, a kert édeni volt, gazdag, tele zöldséggel, gyümölcsfákkal. A baromfis udvaron kapargált mindig egy tucat tyúkocska, még a kedvenc lúdjairól se mondott le az anyja, szinte élelem nélkül is felnőttek, hisz a falu utolsó házában laktak, ahol egy nagy mezőn egész nap vidáman legelészhettek. A vályogvető cigányok mély kubikokat hagytak maguk után, egy kis eső után sokáig megvolt a víz is a kint lévő libáknak.

Parasztlakodalom

Nóri tudta, hogy náluk milyen lesz Lacit fogadják a szülei. Az ő anyja a nagy szegénységben megtanulta, hogyan kell üres éléskamrából is ünnepi ebédet varázsolni. Amikor meg telt is rá, a főztjét senki nem szólta le. Azt is tudta, hogy milyen izgalommal és szeretettel fogja várni azt a férfit, aki olyan sokat jelent a lányának. Az apja, mikor megérkeztek, lekezelt a kedvesével, keményen férfiasan.
– Isten hozott fiam, gyere csak kerülj beljebb!
Az anyja ott hagyta a tűzhelyet, elébük sietett, megölelgette Lacit, jól meg nézte magának, azután elismerően bólogatott a párja felé. Tetszett neki a magas, komoly fiatalember. Leültek az ebédlőasztalhoz. Ment volna segíteni az anyjának, de az anyja határozottan rászólt.
– Nem illik magára hagyni a legényt, lányom!
Ebéd előtt az apja elővette a méregerős kisüsti pálinkát.
– No, hadd lássam milyen legény vagy! – és öntötte a pohárba magának meg Lacinak is a „vitriolt”. A beszélgetés ezután megállíthatatlanul folyt köztük, a politikáról, gazdálkodásról, úgy általában az élet fontos dolgairól. Aztán minden bevezetés nélkül rákérdezett Lacira.
– A lányommal milyen a szándékod fiam?
Lacit nem lepte meg a kérdés, csak mosolygott. Felállt az asztal mellől, akkorra már komoly arccal belefogott a lánykérésbe, hisz ezt várta tőle Nóri apja.
– Később akartam, de ha már megkérdezte, szeretném megkérni maguktól a Nórika kezét. Nemrégen járunk együtt, mégis úgy érezzük, nincs mire várni. Szeretem és ő is ugyanúgy engem. – várta a választ.
– Jól van fiam, neked adjuk – mondta az apja, ezzel le is zárta a hivatalos formaságokat – Együnk most már, kihűl az étel.
Nóri elbűvölten nézett Lacira, nem gondolta, hogy lánykérés lesz az első találkozón, mikor ketten maradtak meg is kérdezte, tényleg komolyan mondta-e, vagy csak muszájból, az apja miatt?
– Komolyan bizony, ha nem kérdez rá, akkor is lánykérésre jöttem, úgy van ahogy mondtam, minek halogassuk az egybekelést.
Márciusban tartották meg az esküvőt. A tavaszi nap erőlködve küldte a meleget, a menyasszonyi ruhára fel kellett venni egy kis prémes kabátot, mert hosszú volt az út a templomig.
A faluban a szokás mindig az volt, hogy végigmegy a menet gyalog a templomig, meg vissza. A leselkedők így láthatták meg a rokonságot, a menyasszonyt, a messziről jött vőlegényt. A temetés a lakodalom, a falu életének szerves része, napokon keresztül lehetett beszélgetni róla.
Nagy volt a család, a lagzit háznál tartották, cigányzenészek muzsikáltak hajnalig. A szegénység az esküvőjére is rányomta a bélyegét, amit aztán keserű szájízzel hordozott a lelkében hosszú ideig. Évekkel később tért csak napirendre felette, mikor már másként látta a körülötte lévő világot, hogy mégis csak róla szólt az a nap, ha kicsit másként is, mint ahogy megálmodta előtte sokszor, milyen is lesz majd az ő lakodalma egyszer.
De azon a napon még nem érezte, hogy az egész felhajtás őérte és Laciért történ – lakodalom kell, azt mondta az anyja, mert úgy illik, hogy legyen.
A menyasszonyi ruháját az előtte két évvel férjhez ment unokanővére adta kölcsön, nem is érezte magát jól benne. A fátyol hosszú volt, csavarodott tekeredett, nem tudott mit kezdeni vele a szűk helyen a sokaságban, a fejdísz hasonló volt, mint az üknagyanyáké, túlságosan is régi módú mirtusz koszorú.
A vendégeket az anyja nem tudta rendesen leültetni az étkezéshez. Volt idő, hogy mint menyasszonynak helye se került, a ricsajozó gyerekek közé ment megpihenni. Talán csak az vigasztalta, hogy vele ellentétben mindenki jól érezte magát, talán a legjobban Laci. Nevetett, örökké mozgásban volt, megtáncoltatta a rokonság női tagjait.
Másnap reggel tele volt alvó emberekkel a ház, szállingóztak elfelé, ők is pakoltak egy hétre Hajdúszoboszlóra. A Gazdaságtól kapták ajándékba nászútra azt az egy hetet.
Ez a hét volt a legszebb, kárpótolta teljesen a lagziban érzett hiányérzetét. Tervezgették a céljaikat, megosztották egymással az álmaikat. Úgy gondolták, ketten olyan erősek, hogy mindent elérnek, amit megálmodtak. Még akkor nem sejtették, hogy életük nagy álmait soha nem érik el, mennyi nélkülözés, fájdalom, lemondás kíséri az eljövendő közös éveiket.
A szegénység, ami uralkodott rajtuk, nem engedte ki őket a rabszolgasorsból, az álmokért való szenvedélyes küzdelmüket lassan faragta az idő, a hatalmas szerelemérzést is viharokkal tépte, elvette, visszaadta. Játszott velük az élet.

Először és utoljára

 

A professzor nem jelent meg a vacsoránál, sem a fiával sem Elizával nem akart találkozni. Részeg volt, a második üveg whiskyt bontotta fel, hogy tompítsa a fejében kavargó indulatokat. Mikor látta, hogy Levente lefeküdt és elsötétedett a kinti fény, csak akkor ment ki a konyhába. Leült az asztal mellé. Még volt az első üveg alján kevés whisky. Óvatosan kitöltötte a maradék italt az üvegből. A konyhát megvilágította az ablakon beszűrődő holdfény. Felfigyelt az ajtónyitásra, Eliza jött ki a szobájából. Nem gyújtott villanyt ő sem, az ajtaján kijutó fényben közlekedett. Elindult a mosdó felé. Nem vette észre a sötétben üldögélő férfit csak mikor visszafelé tartott a szobájába. Gondolkodás nélkül odalépett hozzá, reménykedett, hogy talán sikerül vele megbeszélni a félreértést.

– Miért viselkedsz így? Engedd meg, hogy megmagyarázzam... a látszat néha csal. Ha megkérhetlek miattam ne bántsd Leventét. Szegény fiú teljesen kikészült...

A professzor forgatta a kezében a whiskys poharat, nem válaszolt. Az ital feloldotta a gátlásait, egyben felfokozta az érzelmi kielégületlenségét. Képtelen volt feldolgozni, hogy minden elképzelése amit a kapcsolatukról alkotott, percek alatt semmivé foszlott. Karnyújtásnyira ott állt előtte az a nő akinek nemrég még elakarta mondani, hogy szereti, hogy maradjon velük... legyen a csoda a házában, aki hazavárja mindennap. Most meg úgy érezte, hogy ordítani tudna, annyira gyűlöli! Mégis: ennek ellenére nem tud másra gondolni, csak arra, hogy birtokolja, megkapja, elvegye, ami neki is jár ebből a szélhámos nőből! Aztán legyen vége a színháznak. Legyen vége! De ne úgy, ahogy Eliza gondolja. Véget fog vetni ennek a komédiának. Felrakja egy Párizsba tartó repülőre, aztán húzzon el. Marad minden úgy az életében, ahogy volt eddig, az öregedő professzor világszemlélete, mindenféle reform nélkül. Le kell zárni végérvényesen ezt a játékot. De kell, hogy maradjon emléke arról, amiről lemond!

Hirtelen felállt és elkapta Eliza csuklóját.

– Ha ennyire vágysz a szexre, megkapod tőlem, először és utoljára! Azután portyázhatsz pár napig egyedül a strandon... nélkülem. Felszedhetsz pár félvér fickót, kedvedre. Már kiismertelek milyen szende kislány vagy. Holnap első dolgom lesz, elintézni, hogy vissza tudj utazni Párizsba. Nem vagyok vevő a továbbiakban arra, hogy játssz az érzéseimmel. De előbb legyél hozzám is kedves, elvégre elég költséges partner voltál eddig.

Erőszakosan betuszkolta a szobába, a kulcsot elfordította a zárban. Eliza tehetetlenül tűrte az erős férfikéz szorítását, nem mert vitatkozni. Leventét féltette, nem akarta, hogy a fiú megtudja mit művel vele az apja. Félt tőle. Vágyott a szerelmére, akarta, de nem így, részegen, kivetkőzve önmagából.

A professzor képtelen volt logikus gondolkodásra, minden mozdulatát a felfokozott lelkiállapota irányította. Eliza hiába kérte, hogy gondolja át, amit csinál, mint aki süket, semmit nem fogott fel az agya a könyörgésből. Lefejtette Elizáról a hálóruhát és szétfeszítette az összezárt térdeit. Eliza feljajdult a fájdalomtól, nem volt felkészülve sem testileg sem lelkileg a szexre. A férfi egyre vadabbul mozgott rajta, majd egy kis időre lelassult, mint aki kezd magához térni. Felfogta, hogy Eliza sír a karjaiban. Visszatért a régi személyisége, simogatta és csókolta, hogy megnyugtassa, vagy csak húzni akarta az időt, hogy tovább tartson számára a gyönyör minden perce. Elérte, hogy Eliza megnyugodott, már nem remegett annyira. Kielégülten lefordult róla, felvette az alsónadrágját és szó nélkül elindult az ajtó felé.

Össze volt zavarodva, már tudta, hogy nagy hibát követett el, mégsem kért bocsánatot. Míg ment az ajtó felé, hallotta a háta mögül a suttogó hangokat.

– Akkor megbeszéltük, először veled és utoljára veled...

A professzor nem a szobájába ment, hanem a mosdóba. Míg mosta a kezét a tükör előtti mosdókagylóban észrevett valamit. Egy kis vérfoltot a pólója alján. Idegesen visszasietett Eliza szobájába, minden engedélykérést mellőzve felhajtotta róla a takarót. Meglátta a lepedőn is a vércseppet. Tétován állt Eliza felett, majd akadozva megszólalt.

– Ugye ez nem azt jelenti... képtelenség... Eliza te még... sohasem voltál férfival... csak velem?

Nézte Eliza sápadt és kimerült arcát, idegesen várta a választ.

– Megmondtam... veled először és veled utoljára... – Eliza szemében könnyek csillogtak ahogy válaszolt.

– Gábor visszaült mellé az ágyra. Eliza elfordult tőle, már nem akart vele semmiről beszélni. Lecsukott szemhéja alól a könnyei a párnára szivárogtak. Milyen sokat álmodozott erről a napról, amikor Siraki Gáborral tölti az első szerelmes éjszakát. Az álom és a valóság köszönőviszonyba sem került az elmúlt percekben, hisz most is csak az egója irányította, nem a szíve, nem az érzelmei, csak a birtoklás, a saját kielégülése. Ha reggel lesz, elhagyja az apartmant, vele együtt a magában rejtegetett szerelmet is, amit érzett iránta. Ez az út a változás útja, jól gondolta. Legelsősorban neki kell megváltoznia. Nincs fehérlovon vágtató herceg, nincs romantika, nincs soha nem múló szerelem. A valóság az, amit átélt napok alatt. Felvett álarcok vannak, kétszínűség, megalkuvás, ön és mások becsapása. Amire vágyott, amiről álmodott, azt mind a fantáziája kreálta, nem az élet.