Jól emlékszem a kislánykoromra, az oncsa házra, ami vörös téglából épült, arra az ordító szegénységre, amibe kilencedik gyerekként beleszülettem.
Ratkós gyerek voltam, abban évben születettem amikor Ratkó Anna, az akkori Népjóléti Miniszter bevezette az abortusztilalmat, mellé még, hogy hab legyen a kukoricagörhén, a gyermektelenségi adót is. Na, az anyámat ez nem nagyon zavarta, mert megszületettem én is 1950 januárjában, pont akkorra mire a rendelet is hatályba került. Az anyám nem az a fajta volt, aki szabályozta a gyermekáldást, úgy tartotta, ha Isten adta, el kell fogadni, ez a sorsa. Hideg január éjszakáján sietett apám a falusi bábaasszonyhoz, Idához, hogy segítsen a vajúdó anyámon. Mire fújtatva a kinti hidegtől megérkezett a bába, akkorra már gőzölgött a víz a sparhelten, a lepedők csomóra rakva ott várakoztak az asztal közepén. Biztos, megnyugtató beszéde, mozdulatai oldották a feszültséget, ami reszketőn rátelepedett a félhomályba vont szobára. Amikor belesírtam a kinti világba, az apám rágyújtott a pipájára, lassú léptekkel kisétált a ház előtti tornácra. A pipa füstje felkúszott az égbolton hideg fénnyel sziporkázó csillagok közé. Talán azon mélázott szegény, hogy minek neki ennyi gyerek, ennyi éhes száj. Sóhajtva tért vissza a házba és a bölcsőm fölé hajolt.
– No, mi van te kis vakarék, abba hagyod végre a sírást?
Így lettem én a vakarék, az utolsónak született, a legkiesebb, egyben minden testvér hugicája.
A gazdasági válságot gyermekként éltem át, az anyám a ház árát öt liter olajjal, terménnyel fizette ki. A pénznek elveszett az értéke, olyannyira, hogyha az utcán sodorta a szél, akkor se hajoltak le érte, még bele is rúgtak.
– Csak papír. vigye a szél!
Emlékeimben ott él még most is, ahogy ugrándozok a tavaszi melegben, kócosan, mezítláb, az anyám körül. Az ő keze fáradhatatlanul matatott, soha nem pihent. Ült a kisszéken, pucolta a zöldséget, készült az ünnepi ebéd, közben beszélt egyfolytában hozzám:
– Nem soká jön a bátyád a katonaságtól, majd fussatok elébe az állomásra Lackóval. De várj csak, varrok neked mamuszt, még megfázol – szólt rám, mikor megcsapta egy hűvösebb szellő.
– Tedd a lábad a keménypapírra! – állított le a viháncolásom kellős közepén és körberajzolta a lábam, majd ruhaanyagot, tűt, cérnát vett elő. Fél óra múlva, királynői mamusz ékesítette a lábamat. Ugráltam boldogan benne, már nem fázott legalább a talpam a hideg kövön. Bent a nagy konyhában javában illatozott a húsleves, kelt a szakajtóban a tészta. Késő délutánra készítette mind az anyám, mivel a vonat csak este érkezett, csordahajtás után.
– No, gyere lányom, fejjük meg a Mariskát, bejött a csorda! – és már szaporázta is a lépteit kifelé a hátsó udvarra, hogy kitárja a nagykaput.
Nekem még a pirostarka tehén óriásinak tűnt akkor, ahogy engedelmesen bejött a nagykapun. Mindig tisztes távolságból mertem csak figyelni, ahogy átvonult az udvaron, lassú kimért léptekkel, egyenesen az istállóba. Nem kellett noszogatni, tudta, hogy hazaért, ismerte az anyám mozdulatait, a kezének érintését, várta engedelmesen, hogy az ismerős kezek megszabadítsák a tőgyét feszítő tejtől. Én ugyanúgy tudtam a dolgom, mint Mariska, vittem a kisszéket meg a csuprot, és leültem az istálló ajtóval szemben, kezemben szorongatva a féltett poharamat, egy pöttyös zománcos bögrét.
– No, gyere, már leszűrtem! – szólt ki anyám az istállóból.
A mezőillatú, meleg tej, színig csordult a poharamba, még öregen is emlékszem az illatára.
– Szólj a testvérednek, már itt lesz a vonat mindjárt! – figyelmeztetett az anyám izgatottan, közben végezte tovább a jószág körül a munkát.
Szót fogadtam, hogyne fogadtam volna, hisz egész héten erről beszéltünk, jön haza a bátyánk a katonaságtól. Futottunk a mezőn keresztül a mezsgyén, le ne késsük a vonatot. A vonat füstöt okádva, csikorogva fékezett. Messziről megláttuk a bátyánk magas alakját. Az is megismert mindjárt bennünket, és mikor odaért hozzánk, széles mosollyal felkapott a karjaiba mindkettőnket. Csodálkozva nézte a bokám körül lógó rongycafatot.
– Hát neked mi van a lábadon hugicám?
– Hát mamusz… csak elkopott! – Emlékszem végig bohóckodtuk a hazáig vezető utat.
A nagykapuhoz érve letett bennünket a bátyánk és nagy hangon beszólt az udvarra – Édesanyám, itthon vagyok!
Az anyám boldogan ölelgette régen látott katona fiát.
– Levágtam egy libát, ne félj, jót eszel! – biztatta boldogan és közben izgatottan terelgetett bennünket a konyha felé, mint szürkületkor az elkóborolt kotlósát a csibéivel.
A konyhában az asztali sparhelten már megfőtt a leves, a lerben is kisült a libapecsenye. Piros ropogósra, ahogy a bátyám szerette. Emlékszem, egy perc nyugtát nem hagytunk a testvérünknek, folyton kérdezgettük, csimpaszkodtunk rajta, mint a karácsonyfadíszek. Később jöttek a szomszédok, mind hozott valamit, frissen sült pogácsát, bort, vagy csak jó szót. Ilyen volt a falu, mint egy nagycsalád. Mindenki figyelt mindenkire. Osztoztak az örömben, bánatban, munkában. Szomszédoltak, vitték-hozták a hírt egymásnak.
– Hallottad, hogy meggyütt a katonaságtól a Józsi gyerek, én mán vótam náluk. Megemberesedett, jót tett neki a regula.
Nem érzékeltem a szegénységet gyerekként, öröm és boldogság volt a levegőben mindig, egész életemben ezeket az érzéseket kerestem később, hogy újra rájuk találjak.
Mint kilencediknek született gyermek, hordoztam magamban születésem pillanatától anyám negyven évig felhalmozott szellemi értékeit. Magamtól próbáltam meg az életet kitapasztalni. Elestem, felkeltem. Nem sírtam, legalábbis nem sokat és akkor sem hisztiből. A hatalmas kukoricaföld végén sarogjában aludtam sokat, míg a két szülőm kapált. A tavaszi meleg esőben mezítláb rohangáltam a sárban, az utcán putyókáztam, a széles falusi utca tengernyi sarában ugráltam, akkor még ismeretlen volt az aszfaltos út. Ha nagy eső esett, még a lovak is erőlködtek a mély, vizes szekérnyomokban.
A putyóka legjobb része egy jó nagy sárgombóc, amit egy bot végére tapasztottam, jól el lehetett találni vele a másikat, meg a szomszéd Bözsi néni ablakát is persze. Mikor nyakig sárosan bekeveredtem a házba, az anyám mindig nagy patáliát csapott, akkor még nem zúgott a mosógép sem, teknőbe, keserves fárasztó munkával mosta ki anyám a ruháinkat. Télen fakutyát fabrikált nekünk apám, azen löktük magunkat a jégbe fagyott földes utakon. Kint voltunk reggeltől estig a friss levegőn.
Az anyám sütötte a kenyeret, ilyenkor kisült mellette a tésztamaradékából a kacsanyak. Soha nem éheztem. Akkor még nem létezett olyan, hogy egy gyermek az éhségtől kiszédüljön az iskolapadból. A vidéki ember mindent összegyűjtött, megtermelt, feldolgozott, semmit nem hagyott veszendőre menni. Hét évesen elindultam én is az iskolába, az anyám befonta derékig érő barna hajamat, koszorúba tekerte, a végébe pántlikát font. Állítólag szép kislány voltam, pisze orrú, nagy barna szemekkel. Ezekre az évekre úgy emlékszem, hogy keserves évek voltak, nem szerettem az iskolát.
Egy nap mégis történt valami, ami megváltoztatta a véleményem. Az egyik tanárom felfigyelt rám, észrevette, hogy tehetséges vagyok irodalomban és rajzban. Attól a naptól minden megváltozott, valami belső kényszer vitt előre, bizonyítani akartam, de még nem tudta megfogalmazni kinek, és miért? Bizonyára neki, hogy ne okozzak csalódást, mert kedves teremtménye volt a földnek ez a törékeny tanárnő, aki a rajzot és a magyar irodalmat tanította. Biztatott és dicsért, ha jól dolgoztam az órán, mert otthon nem igen volt idő a tanulásra, sok volt a munka a ház körül. Sokszor átgondoltam azóta, mi volt az a plusz, amit kaptam tőle, ami megváltoztatta felelőtlen mindennapjaimat. Aztán felnőttként már megértettem később, csak annyi történt, semmi több, hogy figyelmet kaptam tőle, törődést. Lehetséges, de elképzelhetően mégis kevés rá ez a két jelző, több volt annál.
A szüleim belerokkantak szép lassan a sok bajba, a mindennapok túlélésére rendezkedtek be maradék erejükkel. Az apám ezermester volt, művelte a földet, hegesztett, drótfonót eszkábált össze, még a falu temetőjének drótkerítését is ő fonta, kis üvegháza volt a dohánypalántáknak, egy ideig azzal is foglalkozott. Mikor eljött a dohánytörés ideje, összefogtak az emberek. A mi udvarunkon is ott volt a hatalmas dohányszárító pajta, amit gerendák íveltek át a belső térben. Azon sorakoztak a felfűzött zöld dohánylevelek. Mikor megszáradt a sötét szellős helyen és aranybarna színű lett, összejöttek az asszonyok, férfiak csomózni. Ezt vitték eladásra. Olyan természetes volt számomra a munka, mint a reggeli felkelés, nem nyavalyogtam, nem vakaróztam, hogy ki akarok bújni alóla. Tudtam, ha nincs tyúk, nincs tojás, ha nincs gyümölcs, nem eszek, mert pénz, az nem jutott rá. Az apám öt hold földön gazdálkodott. Mikor elkezdték a termelőszövetkezetet nálunk is erőszakosan szervezni, hozzánk is jöttek, agitálni.
Az apám és az anyám szíve akart megszakadni, hogy elveszik a cseléd életük után megszerzett tehénkét, a földet, ami a legdrágább kincsük volt. De az agitálás egyre keményebbé vált, lesöpörték a padlásról az utolsó kukoricaszemet, csak annyit hagytak, hogy az anyámat rátérdepeltessék, hogy törjön meg, írja alá a belépő nyilatkozatot. Vége lett a kis gazdálkodó életmódnak, akkor ment el az apám villanyszerelőkhöz segédmunkásnak, nagy volt a család, enni kellett.
A család egysége felbomlott, elkerült a legidősebb nővérem, férjhez ment jó messzire a családtól Dunaújvárosba élt tovább, utána ment a bátyám, beállt Csepelen martinásznak, a másik Tatabányán bányásznak. Egy nap felkerekedett a két nővérem, elindultak Pestre, konyhalányok lettek. Menni kellett, ha élni akartak, mert a falu élhetetlenné vált. A nagyüzemi gazdálkodásmód, a természetes életteret átalakította. Eltávolodtak a földtől, elindult az országban egy hullám, ami azt jelképezte, a föld csak haszonszerzésre való, profitra, kizsákmányolásra. A boldog kisparasztokból, nincstelen tsz tagok lettek, akik munkaegységért robotoltak. Ebben a közegben értem a nyolcadik osztályig, akkorra már idős szüleim nyugdíjat kaptak. Olyan hatszáz forint körüli nyugdíja volt mindkettőnek havonta.
A ház körüli kert idézte csak a belső harmóniájukat, az apám locsoló berendezést alkotott a gyűrűs kútra, a bódiszilvafa mellé. A kert édeni volt, gazdag, tele zöldséggel, gyümölcsfákkal. A baromfis udvaron kapirgált mindig egy tucat tyúkocska, még a kedvenc lúdjairól se mondott le az anyám, szinte élelem nélkül is felnőttek, hisz a falu utolsó házában laktunk, ahol egy nagy mezőn egész nap vidáman legelészhettek. A vályogvető cigányok mély kubikokat hagytak maguk után, egy kis eső után sokáig megvolt a víz is a kint lévő viziszárnyasoknak.
