Vihar jön,
erdők mezők felett
közelít a végítélet.
Szakadnak a
kövek a hegyoldaláról,
reccsen a
sok kiszáradt ág, mély
sóhajjal
földre zuhannak.
Már nem fáj
a halál, az elmúlás sem, hisz
régóta
készítjük a temetésünket.
Miért fájna?
Vágyunk rá!
Közömbös
arccal bámulunk
az ablakon
át…
nem állunk
fel, nem sétálunk ki az utcára…
nevetséges…
miért is tennék?
Hisz mindent
látunk, mindent értünk.
Kint rigó
lépdel a száraz avaron,
még egyszer
nászra hívja a párját…
furcsa
permet borítja el a kertet
lassan
haldoklik tőle a természet…
ráérek… azt
gondolom ez még nem
az utolsó
óra… de mi van, ha tévedek?!
.
