Napok óta nőtt a határkerítés másik oldalán a sóvárgó türelmetlen emberek csoportja. Látták amikor szolgálatot teljesítettek, hogy nem bújtak el, nem hőzöngtek, csak figyeltek feléjük.
Benjámin esti szolgálatra készült, ellenőrizte a riasztópisztolyát, a töltényeit. A rabok nem használhattak éles lőfegyvert, de egy héttel előtte az éjjellátó készülékeket ők is megkapták, ami éjszaka sokat segített a terepen. Már délután gyülekeztek a sötét felhők az északi égbolton, Benjámin induláskor mogorván nézett ki a sátorból.
– Megint nyakunkra jön a zivatar, mint a múltkor! – emlékezett vissza idegesen a két héttel azelőtti éjszakai viharra. Akkor is bőrig áztak, de nem hagyhatták félbe a kiszabott terep bejárását. Igaz akkor csak a vihar miatt készültek ki, de most ott táboroztak közel az idegenek. Senki nem tudta miért mozdulatlanok, mintha csak piknikre készülnének és még várnák a többi havert, akik beígérték, hogy részt vesznek a bulin. Kölyök sápadtan, nyűgösen készülődött mellette.
– Én már úgy hazamennék! – vallotta be Benjáminnak.
– Hová, haza? A dutyiba? Nem vagy magadnál, még hogy haza...
– Még ott is jobb, mint itt, hidd el. Mindennap úgy indulok el járőrözni, hogy lehet az lesz az utolsó az életemben. Ha ezek neki indulnak haver... de legalább lenne egy Kalasnyikovom, hogy kinyuvasszak egy párat... – Kölyök körbe táncolta Benjámint és úgy tett mint aki lead egy sorozatot a képzeletbeli fegyveréből.
– Ne keménykedj, azok is emberek.
– Akkor te nem láttad mire képesek. Ezek olyanok, mint akiknél agymosást végeztek a vallási-vezetők. Mintha hipnotikusan irányított gyilkoló gépekké változtatták volna őket.
– Lehet, hogy van köztük olyan, aki ölni akar. Sőt biztos. De többségében ugyanolyan szerencsétlen ember mind, mint mi.
– Ha te mondod, nem vitatkozom. De majd azt nézd meg, ha megindulnak. Mert tuti, hogy nem sétálnak haza! Ezek aztán nem!
Az eső még nem eredt el mikor elindultak az éjszakai szolgálatra. A négy katona állig felfegyverezve szegődött melléjük.
Az első száz méter megtétele után megpillantották a túloldalon az embereket, ott mozogtak a bozótos túloldalán. Feltűnt nekik, hogy nem láttak tüzeket, mint máskor. Valószínűtlenül áradt felőlük a csend, a nyugalom. Benjámin mégis úgy gondolta inkább olyan ez a csend, mint amikor a ragadozó ugrani készül a zsákmányára. Minden izmát megfeszíti még a lélegzetét is visszafojtja, aztán ugrik, neki a vad torkának. Aznap mindenki, aki mozgott ki volt vezényelve a határ megfigyelésére, végig szórták őket a határ vonalán, a négy katona is előre ment, így ellenőrizni tudtak egy nagyobb szakaszt. Kölyök lassan sírógörcsöt kapott mellette, nyöszörgött, dünnyögött egyfolytában. Benjámin próbálta kiiktatni a tudatából, nem figyelt rá, a kívülről jövő neszekre figyelt.
A keze a riasztópisztolyon volt mikor halkan odaszólt a társának.
– Maradj le tőlem, ne menjünk egymás mellett, van egy érzésem, hogy ma éjszaka elindulnak. Ha baj van, fuss visszafelé, ahogy csak a lábad bírja!
– És te haver?
– Velem ne törődj. Én is megyek utánad... ha lesz időm... – válaszolt Benjámin színtelen hangon.
– Jól van, te vagy a főnök!
A rab lehajolt, mint aki a cipőfűzőjét akarja megkötni, piszmogott. Benjámin haladt tovább előre. Körülbelül negyven méter mehetett, amikor megmozdult körülötte a föld. Mindenütt emberek voltak.
A riasztópisztolyból kilőtte az összes töltényt. Ahogy a lövedékek felértek a levegőbe, megvilágították a tájat. Több százan lehettek már, akik áttörtek a kerítésen. Dühösen közeledtek Benjámin felé, nem örültek, hogy leleplezte őket. Rájött, hogy semmi esélye ellenük, megfordult és futott ő is visszafelé. Úgy gondolta a riasztás megvolt, a többi a rendőrök és a katonák dolga.
Hirtelen éles fájdalom hasított a fejébe, nem értette mi történt vele. Végig zuhant az úton, mint egy darab fa. Hallotta a lábdobogást, a dühös férfihangokat. Még érezte a rúgások erejét. Egy éles szúrást a bordái között. Aztán vége lett az iszonyatnak, eltűnt a semmibe minden.
A levegőben harci helikopterek érkeztek, a reflektorok megvilágították a környéket, ott köröztek Benjámin vérző mozdulatlan teste fölött. A bevándorlóknál alábbhagyott a lincshangulat, elfutottak, szétszóródva elindultak az ország belseje felé. Az idő kedvezett nekik. A sötét fellegek eltakarták a Hold fényét, kisvártatva bezúgott egy nagyerejű nyári vihar a tájra. Az eső erősen és szúrósan zúdult alá, elmosva a betolakodók nyomait.
Néha mintha érzékelt volna valamit a külvilágból. Furcsán és megmagyarázhatatlanul jelentek meg képek előtte. Tudta, hogy nem mozdul, azt is, hogy zárva van mind a két szeme. Mégis látott. Látta a kölyökképű sírástól eltorzult arcát, ahogy beszélt hozzá.
– Haver! Tudtad... igaz tudtad, hogy mi lesz?! Azért küldtél vissza, hogy engem ne öljenek meg? Igaz?! Akkor mindig is tudtad, hogy mire képesek. Haver! Ugye nem haltál meg... ne halj meg, tarts ki!
Látta azt is ahogy felemelik a földről és hordágyra teszik. Nem kímélték, futva vitték az élettelenül himbálódzó testét. Nem haragudott rájuk, nem fájt semmije, kimondottan jól érezte magát. A helikopter propellerje fülsüketítő zajt csapott mikor felemelkedett vele a levegőbe. Látni akart mindent, erőlködött, de egyre nagyobb sötétség vette körül. Nem kapott levegőt. Fuldokolt.
– Lélegeztetőre kell tenni azonnal! – hallotta távolról az ideges hangot.
Újra érzékelt és látott mindent. A helikopter leszállt, futó léptek dobogását érzékelte. Parancsszavakat – Most emeld! – Egyik hordágyról átették egy másikra. Nem értette minek az a nagy rohanás.
Kórházszag terjengett mindenütt, ugyanolyan szag, mint Karola körül mikor haldoklott. Mi lesz most vele? Meg kéne mondani nekik, hogy jól van, nem fáj semmije. Betolták valamiféle koporsóba, ami élesen bántón zúgni, kattogni kezdett körülötte.
MR vizsgálat – később rájött –, nézik, hol sérült meg. Lassan vissza tudott emlékezni, hogy mi történt vele. Visszatért minden előző fájdalmas emléke, amik miatt meg akart halni. Megszűnt a fizikai súlya, könnyűvé vált, lebegett a térben, onnan figyelt. Már előtte is érzett hasonló állapotot, akkor amikor felszállt vele a mentőhelikopter, már akkor furcsán látta a körülötte lévő világot. Néha a pilóta mellé ült és onnan nézte az alattuk suhanó tájat, aztán kilépett a gépből és mellette repült, mint a madár. Olyan volt mintha megszűnt volna a tér és az idő. Nem érzékelte a távolságot, magasságot, sebességet. Egyszer elért hozzá egy éteri energia, mintha Sára arcát látta volna a ködben. A vizsgálat alatt többen fölé hajoltak, nem látta a védőmaszkoktól az arcokat tisztán, az egyik idegesen felemelte a kezét, utasítást adott, hogy sietni kell, azonnal vigyék a műtőbe. Végignézte a saját operációját. Nem tudta meddig tartott, bizonyára sokáig, a sebész homlokán látta az izzadság cseppjeit. Hallgatta is őket. Nem volt valami biztató a számára, amiről beszéltek. Arról beszélgettek, hogy úgy néz ki, mint akin átment egy metrószerelvény a sötét alagútban. Reménytelen a felépülése. Aki műtötte mérgesen rászólt – Lehet, de fejezzük be a műtétet!
Haragudott, hogy ilyen könnyen lemondtak róla, ezért otthagyta őket, elment szétnézni a kórházban. Nem értette, hogyan tud közlekedni. Mintha nem létezett volna számára akadály, nem voltak falak előtte. Elidőzött egy nagy beteg mellett. Csövek lógtak ki belőle mindenhonnan. Beszélgetett vele. Azt mondta a beteg, hogy készül átmenni a túloldalra, már mindenkitől elbúcsúzott. Otthagyta, benézett a nővérszobába, ahol szinte ájultan a kimerültségtől aludt egy éjszakás műtősnővér. A szája kicsit nyitva volt. Arról álmodott, hogy a kislányát várja az óvoda előtt és nagyon fél. Megkérdezte tőle, hogy mi az, amitől fél? Azt válaszolta, hogy ott vannak újra a kutyák. Két kóbor dög. Mi lesz, ha rájuk támadnak? Megnyugtatta, hogy csak álmodik, igazából nincs ott semmi. Pedig ő is látta a kutyákat, és átérezte az anyára és a gyermekére leselkedő veszélyt. Aztán meggondolta magát és azt tanácsolta, hogy a másik kijáraton vigye ki a gyereket, az egy másik utcára nyílik. A nő megnyugodott, lassult a pulzusa. Mikor visszatért, már belőle is csövek lógtak ki, siralmas látvány volt mikor végig nézett önmagán. Úgy gondolta pihen egy kicsit. Lassan valami füstszerű kúszott be a látómezöjébe, húzott maga mögött egy fénylő alakot...
A ragyogó alak fölé hajolt.
– Itt vagyok, ne félj. Segítek!
Benjámin felismerte Karola hangját.
– Nem látom az arcod.
– Igazából nincs arcom. De a kedvedért visszaváltozom kis időre. Így már jobb?
– Igen. Látlak már. Jól vagy?
– Ahol én vagyok ott nincs fájdalom, azért jöttem eléd, hogy oda kísérjelek!
– Nem biztos, hogy akarok menni, még nem döntöttem el, hogy akarok e...
Az árny körbetekeredett fölötte, sziszegve rászólt – Nézd, mivé lettél! Ha visszatérsz csak a fájdalom és a bánat fog rád várni. Nézd meg magad!
Benjamin megnézte magát, látta a feldagadt eldeformálódott arcát, zúzódásokkal sebekkel teli testét ahogy feküdt a vértől pirosra színeződött gyolcslepedőn. Elszörnyedt a saját látványától.
A műtét már befejeződött, vitték az intenzívre. Három ápoló gyorsan szakszerűen dolgozott rajta, ellátták különböző életben tartó műszerekkel. A végeredmény ugyanaz lett, mint az előzőekben látott haldokló teste, a katéter, az infúzió, a véradagoló, a lélegeztető csövei, mint a pók lábai nyúltak ki a testéből. Az ágya feletti monitorok bevillantak és kezdetét vette az élet és a halál lassú tánca. Az EEG egyenes csíkkal üzent a megérkező orvos felé.
– Reméljük, hamar történik valami, vagy hiába dolgoztunk hat órán keresztül – szólt fáradtan az ügyeletes nővérnek.
– Látod, már miről beszélek? – kúszott Benjámin arcához Karola – Lehet, évekig így fogsz feküdni, mint egy élőhalott. Az izmaid elzsugorodnak, elfogynak, mint a fogyó Hold. A tudatod megbomlik, elillan. Semmire sem fogsz emlékezni. Ha mégis, egyszer felébredsz ebből az álomból, olyan leszel, mint egy csecsemő. Nem tudsz enni, inni. Nem tudsz járni. De még beszélni sem. Miért választod hát, hogy visszatérsz?
– Meggondoltam magam, még dolgom van. Tartozom egy vallomással... Sárának... elmondom neki, akkor ígérem veled megyek.
– Sára? – kacagott fel Karola – Mit változtat már bármin, amit el akarsz neki mondani? Te akartad, hogy felejtsen el, most miért fontos vele kapcsolatban akármi is? Azt hiszed, tud majd szeretni téged így, amivé váltál?
Benjámin szívében mélységes szomorúság költözött – Igazad van. Elmegyek veled! – kinyújtotta a kezét az alak felé.
– Jól van. Megmutatom hova viszlek. Soha nem akarsz majd visszatérni. Gyere!
Benjamin elindult Karola után. Hirtelen kinyílott a tér és egy gyönyörű virágos mezőre léptek. A mezítelen talpa alig érintette a csillogó fűszálakat. Valami csodás zene ölelte át, azt érezte mintha hullámzó víz mosná az arcát, egy ritmusos mozgás sodorná beljebb és beljebb, érezte, hogy mindene ellazul tőle.
– Ez a végtelen szeretet, amit érzel. Ugye milyen gyönyörű itt minden. Pihenj le és élvezd! – súgta Karola.
Pár percig átadta magát a csodának, de hamar nyugtalan lett újra.
– Várj! Úgy érzem... közeledik felém! – lépett hátra, ahol a szürkeség várta.
– Kiről beszélsz?
– Már látom... ő az! Látom, ahogy vágtat fehér ruhában egy barna lovon, a haját tépi a szél, látom, hogy kétségbeesett... miattam... még maradnék!
– Ez csak vízió kedvesem. Nem emlékszel? Te festetted így le. Jól van hát. Itt hagylak az élet és a halál mezsgyéjén. De nincs sok időd!
Karola alakja feloszlott, utána bekúszott azonnal a gomolygó szürke köd. Benjamin várakozott.
– Végre visszajött! – hallotta az orvos ideges hangját – Figyeljenek rá nagyon. Kimegyek, iszom egy kávét.
