Benjámin két napig egyedül volt a zárkában, akik addig vele voltak mind szabadultak, letelt a büntetésük. Az a két nap a kísértés két napja lett számára, a magány minden perce a gondolatait a halál felé sodorta. Nem evett nem ivott, a lelke megtisztulva már-már átlépte a korlátjainak a határát. Nagyon rossz fizikai állapotba vitték ki a temetésre is. Fásultan vette tudomásul mikor visszatért, hogy megint nincs egyedül. Egy langaléta termetű, tőle jóval fiatalabb férfi ült az egyik ágyszélén. Nem érdekelte. Végig feküdt a vaságyán, behunyta a szemét, felidézte magában az elmúlt órák eseményeit.
Nem változott az a felismerés benne, amit a temetőben érzékelt. Nem értette, hogyan jutott el ilyen lelkisivárságba, hogy nem érez a két lánya iránt semmit, se bűntudatot, se hiányérzetet. Rájött, hogy más emberré vált napok alatt, hideg és konok lett a lelke. Sokszor álmodott az utóbbi napokban a lángnyelvek táncával, ahogy az ablak üvegén át felfénylettek a sötét udvaron. Hallotta a hőtől roppanó üveg zenéjét, a koppanásukat a macskaköveken. Nem volt sajnálat benne az elpusztult otthona iránt sem, annak már semmi köze nem volt az életéhez, sose lett volna már az. A felesége nélkül, soha.
– Haver, mi lenne, ha bemutatkoznánk egymásnak? – hallotta a zárkatársának a hangját maga mellett. Lassan kinyitotta a szemét, látta, hogy ott áll felette a kölyökképű fogvatartott. Dühös lett rá.
– Mi olyan sietős? Húzzál innen! – kiáltott rá gorombán.
A férfi arrébb somfordált, de hallotta ahogy a foga közt sziszegett tovább.
– Na, jól kifogtalak. Remélem, alhatok tőled nyugodtan.
– Ha befogod a pofád, alhatsz! – szólt még durvábban Benjámin.
A rab szót fogadott. Órákon át nem szolt Benjáminhoz, feküdt az ágyán, közömbösen nézelődött.
A kis rácsos ablakra rákúszott a szürkület, a villany felgyulladt a zárkában. Kintről a vacsorahordás lármája hallatszott. Az ajtón a tátika kitárult, megjelent mögötte az ételosztó, beadta az edényeket.
– Várjon, még kenyeret adok! – szólt sietve az őrnek, aki már zárta volna az ablaknyílást.
Benjámin felkelt, elvette az alumínium edényt és a kenyeret.
Nehezen szokta meg, hogy minden fémből van a börtönben. Az ágykerete, az asztal, a székek, a szekrény is. Azt még nehezebben, hogy mind le volt rögzítve a beton aljzathoz. – Rab itt minden! – állapította meg az első nap.
Az edényben a krumplifőzelék tetején kolbászkarikák illatoztak. Mióta bent volt, csak az ételre nem volt panasza, jó volt a börtönkoszt. Úgy döntött megeszi a vacsorát, leült az asztalhoz. A langaléta elhelyezkedett a szemközti széken. Ahogy a tányérja felé hajolva evett a kopaszra borotvált feje világított a mennyezeti világításban. Benjámin most nézte csak meg a férfit. Furcsa mintázatú tetkók voltak felvarrva a fejére, amik hivalkodón futottak végig a nyakától teljesen a homlokáig. A jobb szeme körül is volt egy sötétkék mintákkal, mintha egy balegyenes lenyomata lenne.
– Miért buktál le? – kérdezte meg váratlanul Benjámint a férfi.
Elfelejtette, hogy jobb lenne hallgatnia. Most se kapott semmilyen választ. Benjámin nyugodtan evett tovább.
– Nagyon kajás vagyok én is... látom te is kiéheztél haver. Engem reggel kaptak el. A barátom miatt, hogy forduljon fel a nyavalyás, ha kikerülök, eltaposom, mint a kutyaszart!
Benjámin befejezte az evést, dühösen nézte a férfit. Az csak mondta tovább, amibe belekezdett.
– Bemártott a szemét! Még fel sem ébredtem jóformán, csak arra riadok, hogy dörömbölnek az ajtón a zsernyákok, hogy házkutatás. Időm se volt a szajrét eldugni.
Benjámin szeme megvillant, hirtelen felállt az asztal mellől, odalépett hozzá és tiszta erővel hátracsavarta a karját, felhúzta a székről és a falhoz vágta.
– Ennyire nem lehet rohadt az életem, hogy egy hülye drogossal háljak egy légtérben. Húzzál innen, ha jót akarsz! Nem szeretnék egy nyikkanást se hallani tovább! Nem vagyok rád kíváncsi! Nem lehet ennyire gyenge a felfogásod, kölyök! Remélem megértetted, vagy kitöröm a nyakad!
A hangoskodásra kicsapódott a tátika.
– Mi van odabenn, azonnal hagyják abba! – kiáltott be az őr.
– Jaj, segítsen, kérem, meg akart ölni... segítsenek! – könyörgött kétségbeesve a kölyökképű rab.
– Viselkedjenek, vagy hűvösre mennek!
Benjámin elengedte a fogvatartottat.
– Akkor kussolj! Még egyszer mondom, többször nem fogom elismételni, nem érdekel a történeted! Érthető? És! ne kérdezd meg az enyémet se!
– Értem, főnök! – alázkodott meg a rab, és összeszedte szolgalélekkel az edényeket.
Szavak nélkül telt el az egész este, pihenőre is úgy tértek, szó nélkül. Benjámin széles vállát a hideg falhoz nyomta, a vaságy rugója felnyögött a mozdulatától. Lehunyta a szemét, próbált megnyugodni. De hogyan lehet ebben a helyzetben nyugalomra lelni? A semmiből elővillant a nagyobbik lánya szomorú arca mikor valami miatt felriadt az álmából. Hallotta a saját hangját, ahogy beszélt hozzá, vigasztalta a lányát. Nincs semmi baj, kislányom. Feküdj csak nyugodtan, és közben gondolj valami szépre! Majd meglátod, hogy minden rossz átváltozik gyönyörű álommá.
Igen, mindig ezt tanácsolta a lányainak, ha féltek valamitől, vagy szomorúak voltak. Valami szépre kéne gondolni neki is, hogy ne őrüljön bele a valóságba – gondolta, önmagának is tanácsot adva. Lassan kúszott az álom a tudatára, ritkultak, lassultak a gyötrelmes gondolatai. Az álom hatalmába kerítette, és elvitte egy másik világba. Egy ezüstös levelű erdő közepére, ahol nem volt madár dal, se nesz. A csend olyan üressé tette a tájat, hogy félelemmel telt meg tőle a lelke. Aztán végre hangokat hallott, mintha valaki, vagy valakik közelítettek volna felé. A hangok közeledtek, visszhangzott a síri csendben. Meglátta az alakokat az ösvény végén, két magasabbat, két kisebbet. Felismerte őket. Karola és Sára közeledett feléje. Karola áttetsző fehérben, lebegve járt az ösvényen, hófehér arcából csak a mélykék szempár ragyogott felé, ugyanolyan tágra nyílt pupillákkal, mint mikor elhagyta a lélek a kórházi ágyon. Sárát beragyogta a fény, barna hosszú haja a vállára omlott, farmerben volt és világoskék blézerben. Kétoldalt ott ment mellette a két kislánya, Zsuzska és Mónika. Mindkettő Sárára figyelt.
Benjámin próbált összpontosítani, de nem értette meg a hangfoszlányokat. Amikor mellé értek intenzíven érezte Sára parfümjének az illatát, ugyanazt az illatot, amit a hideg kórházfolyosón érzett, mikor szorosan átölelve tartotta. Karola nem beszélt senkihez, áttetsző árnyékként kísérte őket. Hirtelen feléje fordult. Lemaradt a csoporttól, kitárta a karjait, amitől az arcát hűvös légáramlat simította át. A belső haragja, hogy mit keres ott Sára, annak ellenére, hogy szólt neki, nincs több szerepjátszás, lassan megenyhült benne.
– Értelek Karola, te akartad, hogy így legyen! – alázkodott meg a jelenség előtt. – Nincs hatalmam feletted.
Az árny megfordult, távolodott tőle, majd feloszlott a fák alatt. Akkor meghallott egy kétségbeesett sikolyt, ami abból az irányból jött, amerre eltűnt Sára a két kislánnyal. Futni akart utánuk, hogy segítsen rajtuk, de nem tudott, mintha kőbe zárta volna valami a testét.
– Haver, tudtam, hogy nem hagysz aludni, mi bajod? – riadt fel álmából a zárkatársa hangjára. Nem haragudott rá, még hálás is volt, hogy felébresztette. Érezte, hogy az egész teste nyirkos az izzadságtól.
– Kösz, jól vagyok.
– Nagyon csúnya hangokat produkáltál, csak azért, haver.
– Nincs semmi baj, mondtam már, ne idegeskedj... rosszat álmodtam. Veled még nem történt meg? – a fejére húzta a takarót – Aludjál!
Egy darabig az álmán tépelődött, próbálta megfejteni. Az, hogy álmodik a feleségével, természetesnek tartotta, hisz intenzíven minden percét kísérte az emléke. Eszébe jutott újra, mit mondott a felesége a halála előtt: „Sára fogja megvédeni és felnevelni a lányainkat."
– Akkor mi volt az a kétségbeesett sikoly, amit hallottam? Sára... Závori Sára... mit keresel még most is az életemben?
Fáradtan ébredt. A körletfelügyelő már javában osztotta a folyosó végén a napi feladatokat. Halk morgás után csend lett, még néha becsapódott egy két zárka ajtaja, aztán az is elhalt. A rabok munkába mentek.
Benjamin a vaságy szélén ült amikor a kulcs megzörrent a zárban, a nevelőtiszt és a körletfelügyelő lépett be hozzájuk, egy őr kíséretében.
– Maga, velünk jön! – mutatott Benjáminra a felügyelő. – Hallom, tegnap volt itt egy kis bunyó.
– Az csak egy kis ismerkedés volt... igaz haver? Nem volt itt semmi bunyó, kérem – próbálkozott széles vigyorgással enyhíteni az elmúlt estén a kölyökképű fogvatartott.
Az őr rátette Benjámin kezére a vezetőszíjat. A folyosó végén lévő rácsos ajtón túlra kísérték, majd lementek a lépcsőn az emeletről a másik szintre. Ott nem voltak zárkák, csak egyforma fémajtók sorakoztak egymás után. Az egyik előtt megálltak
– Na, eddig jöttünk, végállomás. Öntse ki a lelkét a börtönpszichológusnak. Van rá harminc perce – mondta a nevelőtiszt barátságos arccal.
A két felügyelő elment, csak az őr maradt mellette.
Amikor beléptek a szobába, meglepődve látta, hogy egy kellemes külsejű, negyven év körüli nő állt fel az asztal mögül.
– Dr. Nagy Erzsébet vagyok, börtönpszichológus. Nem kötelező velem a társalgás, ön dönti el, hogy elfogadja-e a segítségemt.
A nő visszaült az íróasztal mögé, az előtte lévő iratokra mutatva felnézett Benjáminra.
– Kérem, üljön le. Önt az iratanyagából ítélve sorozatos trauma érte, mielőtt idekerült; a legnehezebb ezek közül – úgy gondolom, a felesége halála lehetett. De a két gyermeke sem kisebb probléma, akik most szülői felügyelet nélkül maradtak. Akar erről beszélni velem? Csak nyugodtan! Segíteni akarok.
Benjámin egyenesen belenézett a nő szemébe, úgy érezte abban a percben, semmi kedve a magánéletéről társalogni. Mit akar vele ez az agyturkász? Mit élvezkedik az ő rohadt nyomorúságos életén? Mit tud ez a nő rajta segíteni? Nevetséges az egész felhajtás. Hozzátartozik a börtön etiketthez? Persze, csakis ennyi. Nem róla van itt szó, ez is csak egy rohadt előírás. Pszichológus, micsoda nagyzolás a nyomor tetején.
– Néha vannak az életünkben olyan helyzetek, amit nem a józan ítélőképességünk birtokában követünk el, hanem erős felindultságból. De higgye el, nem old meg semmit a harag és a gyűlölet. Meg kell tanulni együtt élni a problémával, és keresni kell a legjobb megoldást. Várom a válaszát. Hogyan döntött, elkezdhetjük a beszélgetést?
– Nekem mindegy, legalább telik az idő! – vont egyet a vállán Benjámin egykedvűen. Üres frázisok, amiknek nincs semmi jelentősége. Legjobb megoldás? Ugyan mire gondolt?
– Jól van. Szeretném, ha mesélne nekem a kinti életéről. Mi az, ami a legjobban nyomasztja, ami vissza-visszatér minden nap, minden órában a gondolatai közé? Mire gondol most, például ebben a pillanatban? – tett fel egymásután több kérdést a pszichológus.
– Ugye csak viccel? Már bocsánat, nem értem mit akar tudni? Mire gondolok egyfolytában? – nézett gunyorosan a nőre – Semmi érdekesre, talán csak arra, hogy mi a francért hoztak ide magához? Meg arra gondoltam ebben a pillanatban, hogy jól áll önnek a melírozott haj. Igaz... foglalkoztat kissé az éjszakai álmom ...– mondta elgondolkodva.
– Elmeséli? Az álmok néha kapukat nyitnak bennünk, a nappali gondolataink bezárt kapuit.
Benjámin lassan, vontatottan kezdett el beszélni. A pszichológus érdeklődve hallgatta, néha rákérdezett, ki kicsoda az álomképben. Azon vette észre magát, hogy jó érzés elmondani valakinek, mi bántja a lelkét, kisöpörte magából a gúnyt és a fásultságot. Mesélt Sáráról, hogy nem érti, miért álmodott a nővel. A félelmeiről, a sikolyról, ami miatt nyomasztó érzés maradt benne. A pszichológus először hallgatásba merült, majd a férfi szemébe nézve megszólalt.
– Érdekes, mégis megmagyarázható ez az álom. A mozgás képtelenség azt jelenti, hogy ön eltávolodott érzelmileg egy saját maga által előidézett belső kényszerrel a családjától. Meg azt is, hogy fizikailag is eltávolodott, hisz innen nem tud a kintieknek segíteni, ha akarna sem. Börtönben van. Bármi történik a gyerekeivel, innen nem tud a védelmükre sietni. A halott felesége szellemét látta, aki ott jár a nyomukban, de ő is tehetetlen, mert halott. A hölgy, Sára, aki ragyog a fényben, akire felnéz a két gyermeke, ő csak egyedül az a személy, aki most számít, aki valamilyen oknál fogva szerepet játszik a kinti életben. Úgy mesél róla, hogy ragyogóan szép volt, tehát nem közömbös a hölgy személye önnek. Eltaláltam?
– Élő... nem halott, csak ennyi.
– Úgy gondolom ez egy bezártsági szindróma. Nem mindegy, hogyan dolgozza fel ami történt önnel, az sem, hogy tud e önvizsgálatot tartani, mit csinált rosszul. Mihamarabb el kell jutnia a legfontosabbhoz, hogy milyen célok éltetik a jövőt illetően. Javaslom Péter atyának, hogy foglalkozzon önnel. A sérült lelkeket ő tudja a legjobban összefoldozni. Fogunk még találkozni, addig is próbáljon nyugodtan gondolkodni és higgadjon le. Itt könnyen kialakul konfliktushelyzet, a bezártság mindenkit megváltoztat, agresszívebbé tesz. De van kiút innen, annak, aki eredendően tisztességes jellemű, az képes lesz visszatérni a való világba.
– Ön nagyon pozitív képet tud festeni a jövőről. Én is festek, értek hozzá, de az én képeimen most csak a fekete árnyalatait látni... – cáfolta meg gúnyos hanghordozással újra a pszichológust Benjámin.
Jézus és Zákeus
Még azon a héten találkozott a börtön papjával. Oda is úgy ment, azzal a felfogással, mint a pszichológushoz, legalább telik az idő. Egyre jobban érezte, hogy megállt körülötte az élet, nyomasztóvá vált számára a tétlenség, a bezártság. Igaz tudta, hazugsággal teli lélekkel fog a pap színe előtt megjelenni, hisz nem hisz Istenben, sem Jézusban, sem a feltámadásban. Ateista lett, egyszerűen így nőtt fel. Soha nem járt templomba. Karolával is csak két tanúval mentek megesküdni az anyakönyvvezető elé. De ha addig hívő keresztényként hitt volna a Megváltóban, az is csak a múlté lenne már. Miért higgyen, ha elvett az élet tőle mindent, ha neki csak a szenvedés és a kirekesztés jutott? Néha csodálta azokat, akik rendületlenül hittek még akkor is, ha minden romokban volt körülöttük. Ő már tudta, hogy mindez csak a lélek önámítása. Hisz valamibe kapaszkodniuk kellett, hogy az őrület ne kerítse hatalmába az esendő lelküket. Hinniük kellett, hogy jön a megváltás, a túlvilági boldogság. A becsapott lélek még a halál kapujában is vágyakozik. Vágyakozik, hogy eljut a mennyek országába, ahol majd lehullik róla az összes földön szerzett fájdalom. Már nem hitt semmiben, mégsem utasította vissza a gyülekezeten való részvételt. Ott ült a többiekkel két nap múlva, várták a papot. Kíváncsiság is vezérelte, ugyan mit tud halandzsázni a több évre családjuktól, a külvilágtól megfosztott raboknak egy ember, aki csak abban különbözik tőlük, hogy magára öltött egy reverendát? Mi az, amivel port tud szórni az elfásult szemekbe, hogy másként lássák az őket körülvevő világot?
– Ez is olyan – úgy gondolta –, mint a kinti életben a média, a reklámok, amik átmossák az óvatlan emberi agyat. – Vegyél, vegyél! – Itt is csak agymosás várható, csak más lesz a szlogen. – Higgyél, higgyél!
A pap nem viselt reverendát, szürke öltönyben jelent meg, csak a nyakkendőt helyettesítő fehér gallér utalt a hivatására. Az egyenes járású, vékony férfi, már jóval ötvenen túl járt, a rövidre nyírt barna haja őszült kétoldalt. A kis teremben elcsitult a zaj. Aki ott ült, egy sem volt veszélyes bűnöző. Egy közös szál kötötte őket össze, valami oknál fogva az ott ülő emberek élete a pénz miatt siklott vakvágányra.
Péter atya helyet foglalt és a kezében tartott Bibliát kinyitotta a lapjelzőnél. Végignézett az előtte ülő rabok arcán, majd halk hanghordozással megszólalt.
– Kedves Testvéreim! Ma Zákeusról olvasok nektek... Jerikóban lakott Zákeus, a fővámszedő. A többi vámszedő főnökeként igen gazdag embernek számított. Zákeus látni akarta Jézust. De mivel nagyon kis termettel áldotta meg a sors, felmászott egy vad fügefára. A lombok közt elrejtőzve remélte, hogy megnézheti magának a híres mestert. Amikor Jézus a fügefához ért, fölnézett és meglátta. Megszólította. – Szállj le hamar, mert ma a te házadban kell megszállnom! – Ismerte őt, pedig még nem is találkozott vele. Ő mindenkit ismert: A te házadban kell megszállnom. – jól mutatja ez, hogy nem véletlenül találkoztak, hanem az Úrnak határozott terve volt vele. Sietve leszállt a vámszedő a fáról, és örömmel fogadta Jézust. Amikor az emberek ezt látták, zúgolódtak, azt hangoztatták, hogy: bűnös embernél száll meg. Lenézték azokat, akik nyilvános bűnökben éltek, és nem tudtak örülni annak, hogy Krisztus egy bűnöst kegyelmébe fogadott. A vámszedő házába vezette Jézust, és megvendégelte tanítványaival együtt. Sőt, így szólt Jézushoz: „Uram, íme, vagyonom felét a szegényeknek adom, és ha valakitől valamit kizsaroltam, a négyszeresét adom vissza neki." A pénzéhes vámszedő élete gyökeres fordulatot vett. Jó sok munkájába került, hogy kiderítse, kitől mennyi pénzt vett el jogtalanul, és vagyona javát szétosztogatta.
A pap összecsukta a Bibliát és végignézett a rabokon. – Mit gondoltok, Testvéreim, mit idéz a Biblia számunkra, milyen igét hordoz?
– Hát ez az ember, ez a Zákeus, gazdag ember volt, egyértelmű. Nem? – válaszolta vállvonogatva egy alacsony férfi.
– Még hogy alacsony? Törpe, mint te! – vigyorodott el a sor szélen ülő köpcös elítélt. A többiek halkan felnevettek.
– Vámszedő volt az ürge? Akkor tele volt arannyal, meg lóvéval! – nyugtázta egy cigányarcú.
– Kedves Testvéreim! – folytatta a pap – Mit üzen nekünk, mai embereknek ez az ige, milyen tanulságokat vonhatunk le a történetéből? Azt üzeni, hogy lehetsz akármilyen rossz, istentelen, embertársaidat félrevezető, erőszakos, hazug, becstelen, tolvaj, iszákos vagy parázna, Krisztus azért jött, hogy megkeresse és megtartsa azt, mi elveszett!
Péter atya magához vette az imakönyvet, befejezte az igehirdetést. Megkérte a jelenlévőket, a következő találkozásig értelmezzék az elhangzott igét.
A rabok csoportja visszaindult a gyülekezetből. Benjámin magában arra gondolt, milyen nagy porhintés ez a vallás. Egy fiatal, szinte gyerekes kinézetű suhanc megszólalt mellette.
– Eljárok, de nem azért, mert hiszek, csak szórakozásból. Jézus mennybemenetele, na, befizetek rá! Lehet, ő is földönkívüli volt, azért tudott gyógyítani. Aztán felszállt a világűrbe, visszament, ahonnan jött.
– Ne viccelj Jézussal, Bozsó, állítsd magad takarékra! Ne járj templomba, egyikbe se! Onnan is az ördög prédikál már. De hinni lehet az Istenben, templom nélkül. Mert eljön közénk. Majd meglátjátok! – mordult rá egy idősebb férfi.
Az idős rab ekkor Benjámin felé fordult – Te hiszel a Megváltóban, újonc? – kérdezte komoly arccal.
– Megváltóban? Mitől vált meg engem? Az egész egy nagy hazugság, eddig is tudtam, ezek után meg még jobban átlátom a dolgokat – húzta el a száját Benjámin.
– Na, na! Álljál csak le, miről beszélsz? Ne hirtelenkedj te sem, az nem vezet sehova. Ne úgy értelmezd a Megváltót, ahogy a pap prédikál.
– Akkor hogyan? Ő a tudója a Bibliának.
– Ő csak egy pap. Te meg te vagy. Olvasd el a Bibliát, és értelmezd úgy, ahogy szükséged van rá!
– Nem értem, miről beszél, de mindegy. Ha a pap beszéde semmit se ér, miért voltunk most is nála, és miért hallgattuk az igét, amit hirdetett? Igaza van mégis,... lehet... hisz miről prédikált most is? Jó lenne hinni abban, amit mondott... persze. Csak az a bökkenő, hogy a valóságtól fényévekre van. A valóságban ma a vámszedők, az uzsorás bankrendszerek, ezek a jelenkor Zákeusai, akik kizsigerelik a sok földönfutót. Mi lenne, ha az ige most hangzana el Jézus szájából? Ugyan visszaadná- e az ellopott pénzünket a bank? Ugye, hogy nem? Ezért nem hihető ez a történet sem. Sántít benne az igazság. Jézus ide, Jézus oda, a gazdag az ő kedvéért sem osztja szét a vagyonát soha, inkább még többet akar. Hogy jutna a pokolra mind!
– Igazad van fiam, ha így értelmezed az elhangzottakat, sajnos igazad van. De én mégsem erről beszélek. Majd idővel megérted a lényeget. Nem azt kell kiolvasni a Bibliából, hogy mi benne a hazugság, hanem azt, hogy bizonyos helyzetekben hogyan kéne viselkedni, cselekedni az életben. Segít, hogy elérj a megnyugvásba, hogy tudj, képes legyél megbocsájtani. Amikor kinyitod a szíved, a lelked a Biblia igéi felé, képes leszel önmagad felé is kinyílni. Képes leszel hinni önmagadban, és ez a hit fog téged megváltani. Mert Isten nem a templomok falai közt tanyázik, Isten itt van köztünk, itt van a börtön falai közt. Bárhol emelhetsz neki szentélyt, mindegy, hogy be vagy zárva rácsok közé, vagy szabad vagy, mint a madár. Az igazi szentélyt önmagadban emelheted neki. Ha erre képes leszel, akkor hatalmas gazdagságban fogsz élni. Hisz birtokolni fogod a tisztánlátást, ami túlmutat ezen a kirakatvilágon, amiben most élünk. Látni fogod a láthatatlant, és érezni fogod a földöntúli boldogságot. Tiéd lesz a hit és vele a tudás, ha hiszel Isten teremtő erejében. Majd rájössz idebent idővel, miről beszélek most. Segítek neked, ha akarod... Bandi vagyok – nyújtotta Benjámin felé a kezét. – Keress, ha úgy érzed, beszélgetni akarsz bármiről!
– Majd meglátom – vonta meg a vállát Benjamin –, hittérítő volt odakint?
– Én? – nevetett fel a rab – Talán. Annak is lehetne nevezni.
– Csak azért, mert nem kérek a hittérítésből! Az egyház a legnagyobb terrorszervezet a falain belül, nézze meg a múltját, a történelmét és a jelenét. A legtöbb vér a vallások árnyékában omlott ki. Fanatikusan védték a vadászterületüket, mint a prérifarkasok, de miért? Mennyi titok, kincs, hatalom összpontosult a kezükben? Mire kellett? Hisz a Biblia szerénységre, felebaráti szeretetre tanít. Erkölcs, amit hirdet. Mese. Hisz véráldozatok, uzsora, pedofília árnyékában sunnyognak, fennen hirdetve a valós igéket, hogy takarni tudják a bűneiket. Ha nem lett volna vallás, nem lettek volna, és nem lennének háborúk ma sem. Jól van, beszélhetünk róla, ha akarja, de ne várja tőlem, hogy mindenben egyetértsek magával!
– Fogunk róla beszélni. De ne titkold, hogy ismered a Bibliát, ha nem ismernéd, nem tudnád idézni sem a tanítását, legfőképpen nem tudnád cáfolni azt. Így hát megérted azt is, miről beszélek. Például Jézus félremagyarázott tanításairól, mert minden más értelmet nyer, ha az ősi igéket értelmezed.
– Olvastam a Bibliát, még gyerekkoromban, elismerem.
A folyosó végéről lábdobogás, a vasajtók csapódásának hangja ütötte meg a fülüket. Az őket kísérő őr feszülten figyelt előre, amerről a zaj jött.
– Mibe fogadjunk, hogy Kutyát megint a dupla rács mögé vágták? – szólalt meg a cigányképű. – Ez a gádzsó, jaj, csak nehogy egy éccakát is vele aluggyak! Biztos elvágná a torkom.
– Nem kéne kísérletezni vele, hogy megfér bárkivel is, ez sose tér meg, elvetemült szadista. Egyre rosszabb, közveszélyes! – helyeselt Bandi.
Nem tévedtek, az elkülönítőben, mint egy kirakatban, ott állt becenevén Kutya, a dupla rácsos fal mögött, és nézte őket vészjósló vigyorral, amíg elhaladtak előtte.
Benjámin a kölyökképűtől tudta meg később, míg ők a pap igéit hallgatták, véres jelenet játszódott le a negyvenötös zárkában.
– Nem hiszem el... öregem, nem hiszem el! Ez az állat Kutya bepöccent és Kodzseknek leharapta a fülét. A nagy barom. Szegény Kodzsek! Lehet, vissza se tudják varrni a szerencsétlennek a fülét... nézd, milyen idegben vagyok! – nyújtotta felé a fiú a reszkető két kezét.
Benjamin nézte a srác vékony, remegő ujjait, majd halkan megjegyezte:
– Nem Kodzsek miatt vagy ideges Kölyök, kifogytál az anyagból, az a bajod – állapította meg egykedvűen –, ez a legrosszabb része a függőségnek, szenvedni fogsz a hiányától jó darabig.
A langaléta férfi nem vitatkozott, nem is cáfolt, csak szó nélkül a háta mögé dugta a kezét.
Éjszaka mintha megrendelésre érkeznének hozzá, újból előjöttek a gyötrő álmai. Most egy magas hegyre kapaszkodott felfelé. A ritkuló levegő miatt egyre nehezebben lélegzett. Az erőtlenségtől térdre esett. Kétségbeesve várakozott. Úgy érezte nem tud továbbmenni.
Egy ismerős illat ért el hozzá. Arra gondolt, talán nincs is egyedül azon a nehéz úton, amin képtelen végig menni. Kereste, ki van rajta kívül még ott. Az ösvény elejére ráhajolt a sűrű aljnövényzet. Egy kóbor szél végigsöpört a kapaszkodón, ritkult a köd. Meglátott a szikla peremén egy álldogáló alakot, aki figyelmesen nézett lefelé a mélységbe. Megpróbált felkelni, mert felismerte Sárát, szeretett volna a közelébe jutni, mert tudta, hogy életbevágóan fontos, hogy beszélni tudjanak. Sok mindenre választ várt tőle, például arra, hogy miért van jelen az álmaiban, mit akar? Szeretné tudni, hogy számíthat e rá? El kéne mondania, hogy nagyon egyedül van! Hogy sokat sír, olyankor mikor senki nem látja a könnyeit. El kéne mondani neki... hogy mennyire sóvárog egy kis szeretetre!
A félelemtől összeszorult a mellkasa, ha most eltűnik előle, soha nem találkoznak többé. Sírni kezdett, a nehéz sósízű könnyek végigfolytak az arcán. Meghallotta teljesen közelről, hogy reccsennek a száraz gallyak az avarban. Felnézett, ott állt előtte Sára és nyújtotta felé a kezét. Az egész testén végigfutott a remegés, nem érzett ehhez hasonlót, addig soha életében. – Talán ez az igazi boldogság – sóhajtott fel megszédülve az érzéstől.
Mikor magához ölelte, érezte ahogy Sára is szorosan hozzásimul.
– Ne hagyj el engem soha, ígérd meg! – suttogta kétségbeesve – Nélküled nem tudok tovább élni... segíts nekem!
– Nem hagylak el, ne félj! Látod, egy ösvényen járunk mi ketten – hallotta a suttogást a fülében –, fogd meg a kezem erősen, hogy ne maradj el tőlem soha, mert szerteágazó és veszélyes ez az út, amin megyünk.
Lehet-e barátságról beszélni a börtön falai közt? Bizonyára igen, hisz a baj, a közös sors közelebb hozza az emberek szívét a másikhoz. A napok, hetek, hónapok túlélése, fogcsikorgatva és erővel formálja a jellemet odabent. A gyenge elhullik, térdre esik. Szolgál mint a csicska, a dereka megtörik. Az erős egyre erősebb lesz, fizikailag és szellemileg is, olyannyira, hogy a gyengék felnéznek rá, oltalmat keresnek nála, cserébe teljesítik minden kívánságát.
Benjámin egyre több időt töltött a hitoktatás alatt megismert Bandival. Szívesen hallgatta a csendes szavú embert. Akiről közben kiderült, hogy nem egyszerű sittes, odakint tanárként dolgozott egy gimnáziumban. A többiek ezért egyszerűen tanár úrnak szólították, nem Bandinak.
Benjámin depressziója a napokkal párhuzamosan nőtt, de a tanár barátsága, és a vele töltött eszmecserék után lényegesen javult a lelkiállapota. Mindketten a börtön mosodájában dolgoztak, volt idejük beszélgetni. Az őr nem szólt rájuk, csak ha leálltak a munkával.
– Mi neked a szabadság fogalma? – kérdezte meg egy alkalommal a tanár.
– Bizonyára, a börtönön túli élet, csakis ott van a szabadság! – válaszolt vissza határozottan Benjámin.
– Ha kint vagy a való világban, az még nem azt jelenti, hogy szabad vagy fiam! A szabadság akkor az igazi, ha a lelked is szabad. Nem foglya semminek, senkinek. Önállóan élsz, cselekszel, gondolkodsz! Senki nem erőlteti rád azt, hogy miről mit, és hogyan gondolkozz. Érted? Miben élsz most odakint? Egy középszerű világban. Alkalmazkodsz minden tárgyhoz, minden emberhez, szokásokhoz, elvárásokhoz. Nem vagy szabad ember, ne ámítsd magad! – emelte fel a hangját az utolsó mondatnál, majd folytatta. – Az, amiben most élünk, modern mása a régi rabszolgatartó társadalmi berendezkedésnek. Ne nézz rám így, tudom, hogy mit beszélek, ott maga az ember volt rabszolga, rendelkeztek az élete felett a rabszolgatartók, neked a lelkedre dobták a láncot, csak vergődsz a vágyálmaidban és tehetetlenül sodródsz a tömeggel. Vannak ugyan céljaid, egy ház egy autó, de mind anyagi jellegű, amit robottal el tudsz érni, néha egy élet munkájával, de lehet akkorra már nem is vagy tőle annyira boldog. Ha nincs rá elég pénzed, hát lohol utánad a bank, hogy ő segít, s te besétálsz a csapdába, mert annyira el akarod érni a célodat. Belépsz ezzel egy ördögi körbe, ahol már magasabb fokon állsz a rabszolgasorban. Dolgozol reggeltől napestig, hogy fizetni tudjál! Képzelj el magadnak egy boldogabb jövőt, és minden nap erről meditálj, a boldogság, ha keserves úton is, de eljön hozzád. Mert a gondolatnak legyőzhetetlen ereje van, sose feledd el, amit most elmondtam neked... mert olyanná válsz, amilyenné elképzeled magad. Ilyen egyszerű az egész.
Benjámin szinte itta a tanár szavait, melyek hatására lassan megváltozott. Megtanulta, hogyan kell a meditációt gyakorolnia. És egy nap már képes volt arra is, hogy szabadidejét önsajnálat helyett a konditerem kopott gépei között töltse, elkezdett egy számára is kemény testedzést. Eleinte végkimerüléssel hagyta ott a gépeket, de pár hét után már nem folyt patakban róla a veríték, a kegyetlen izomláz sem kínozta. A testalkata megváltozott, vállai kiszélesedtek, az izmok erőszakosan feszítették rajta a szürke rabinget.
Nyugodt, kiegyensúlyozott viselkedése miatt a többi rab nem kötözködött vele, igaz nem is keresték túlzottan a barátságát, mindenki tudta róla, hogy zárkózott, magába forduló alkat, akivel ereje miatt sem érdemes szóváltásba keveredni.
Már tudott a kinti életről meditálni, el tudta képzelni a jövőjét, amiben ott volt a két lánya, és az önmagában elfojtott vágy a festészet iránt. Eldöntötte, hogy soha nem fogja feladni az álmait, hisz erre készült egész életében. Néha homályosan ezekben a meditációkban megjelent Sára is, meg tudta idézni az alakját, illatát, a lágyságát.
A vágyálmai egyre szaporodtak a napok múlásával. Elképzelte a jövőbeli életét egy gyönyörű környezetben, ahol csak a természet okoz zajokat, ahol harmóniában tudna élni, élete végéig. Elképzelte azt a nyugalmat, ami minden nap körbeölelné, a csendet, a békét. Elképzelte Sárát úgy, hogy szerelemmel szereti. Ahogy múltak a napok, megfestette az arcát is, persze csak önmagában. Festő volt, nem volt nehéz feladat. A zöldeskék szemek bevilágították a lelkét ezután, nem hagyták el egy pillanatra sem. Reggel velük ébredt, este velük merült álomba. Próbálta átfesteni őket barnára, szürkére. De kis idő múlva leolvadt róluk a fedőréteg és előbújt alóla az eredeti zöldeskék szín. Sára arcát látta újra és újra maga előtt. Mindhiába tiltakozott a józan tudata ellene. Már tudta, hogy csakis ő jelentheti számára a boldogságot, amire annyira vágyik. Amikor tudatosult benne, hogy mit érez Sára iránt, teljes erejével szembefordult a kényszerképzetével. – Sára nem lehet a kinti életében a kedvese, ezt csak a képzelete hívta elő. Sára soha nem tud egy ilyen alakot őszintén megszeretni, elfogadni – gondolta át sokszor, de mindig előtérbe furakodott az álom, ahol Sára megjelent, és kérte, hogy ne engedje el a kezét, hogy ne tévedjen le arról az ösvényről, amin együtt kell végig menniük. Titokban nagyon akart hinni annak az álomnak. A kedélyállapota ezután minden hullámvölgyet megjárt, néha sodródott az érzelmek árjával, néha partra vetette a dühöngő hullámhegy. Senki nem látta, mi zajlik benne, a többiek felé a nyugodt, magabiztos arcát mutatta.
