Ma megállt a fali órán az idő

Ma megállt a fali órán az idő, a percmutató még erőlködött, de hiába minden, kis reszketés és ő is néma maradt, csend lett, nem hallom a monoton kattogást. Kitt, katt, kitt, katt..csak belül zakatol tovább az elnémult hang, felgyorsul, rohan, már zeng, kopácsol, ordít…haladni kell, nincs megállás…de hová ?
Jó lenne, ha végleg megállna az idő, csak néhány napra, hogy legyen idő átgondolni mi történik velünk, hisz ezernyi kérdés vár válaszra.
- Hová is rohanunk? Talán egyértelművé válik lassan, hogy a vesztünkbe.
Annyi szépség létezett a földön, és ha még van belőle, készakarva miért romboljuk le ?
Miért okoz örömöt, ha önámításban élünk, ha nem is akarunk a valósággal szembe nézni, félünk a tisztánlátástól?
Legyintünk, ha valaki ránk szól:
- Változik a világ, új rendszer alakul, átrendeződés folyik. 
Ki akarja? Mert én nem !
- Változik az időjárás, már semmi se régi, nincs tavasz, nincs ősz.
 Hova lettek? 
- Változik az életünk, nincs harmónia, nincs nyugalom, nincs romantika. 
Miért, nem hiányzik ?
- Változik az életünk, tovább élünk, de telve szenvedéssel.
 Kinek jó ez?
Időközönként felemészti magát a világunk, saját mocskától fuldokol, és mint a bagoly felöklendezi azt, amit nem tud megemészteni.
- Kell egy háború!
Mindegy hol, kivel, csak jó nagy felhajtással, mondva csinált ürügyekkel. A gazdasági válságokat mindig követte egy háború, ilyenkor lehetett újra felosztani az országokat, a hatalom új irányt vett, új pénz mosta tisztára a régit. Halomba gyilkolt ártatlan gyermekek, idős tehetetlen emberek hulláján öröm táncot lejtett a hatalom éhes Felsőbbrendű.
Beszéljünk az emberről, hisz oly sok az összeesküvés elmélet, amitől már homályos a tudat, összezavarodott a logika.
- Ki vagy mi az  a Bilderberg csoport ? Tényleg ők az árnyék kormány, akik az emberiség jövőjét határozzák meg? Persze, hogy nem, ez is összeesküvés elmélet.
- Vegyi felhők? Miért is hintik tele az eget évtizedek óta a repülők ? Éghajlatváltozás miatti kísérlet? Kell nekünk mesterségesen gerjesztett tornádó, villám, vihar, jégeső, takaró felhő?
- Globális felmelegedés.
 Biztos az jön, nem lehűlés? 
A kísérletezéstől a földre juttatott nehézfém terhelést az emberiség meddig tolerálja ?
Káosz, bábeli zűrzavar, amiben birka módra sétálnak a kiszolgáltatottak a vágóhídra. 
Mosolygós népirtás, gyógyszerekkel, mesterséges táplálékkal, hormonokkal, antibiotikumokkal telített élelmiszerekkel. De még ez nem a csúcstechnológia, még hátra van a legrosszabb, a frekvenciás elgyengítés, rövidhullámos altatás. Fáj a fejed, zúg a füled? Menj orvoshoz. Úgyse segít, de menj...!
- Gyógyszeripar...  üzlet csak?
  - Kemoterápia.
 Biztos, hogy gyógyít? 
- Védőoltás.
 Biztos, hogy mind védelmez?
- Génkezelések.
- Gáz, gázolaj, benzin, nincs más, ami helyettesítené, vagy ez is csak üzlet?
Politika, szolgalelkűség, megalkuvás.
Lassan eltűnünk a süllyesztőben, szép lassan elnyel a Globalizáció, eltűnik az identitásunk, nemzeti hitünk, nemzeti történelmünk, irodalmunk, szolgalelkűnk beolvad a nagy Semmibe. Ezer éves múltunk semmivé foszlik. Országhatárainkat kiradírozza a Felsőbbrendű, aki Istennek hiszi magát. Eltűnik ez a kis ország, vele együtt mi is, magyarok.
 Kinek az érdeke ez a változás?
Már nem látom a madarakat, kihalnak a fajok a földön.
Az óra elindul, halkan, ütemesen.. kitt.. katt.. kitt.. katt….
Afganisztán, Szíria, Izrael  beélesíti a rakétáit, a tengeren készenlétbe áll az amerikai és  az orosz hadiflotta, támadásra készül. A gazdasági válság mélypontra zuhan.
Mindig minden kezdődik elölről, halott gyermekek, asszonyok, öregek az utcán, jajgató, őrjöngő kiszolgáltatottak .. és mi lehajtott fejjel tudomásul vesszük, örülünk, hogy nem mi vagyunk a célpont.
A nagy óra mutatója egyre gyorsabban vonszolja a percmutatót... a mi időnk is közeleg…kitt... katt... kitt...katt

Angyal az úton 2.-rész

A folytatás is fikció,  ha mégis valósnak véled, csak azért lehet, mivel a történet szereplői ugyanazokat a problémákat élik meg, mint mi ebben a felgyorsult, jövőt nem ismerő világban. Talán kicsit többet is. Türelem, még most írom...

Amikor megérkezik

 

Gyorsan gyógyult. Az emlékezetében furcsa szelekciók történtek, például az az éjszaka mikor majdnem halálra verték, kitörlődött az emlékeiből. Sára mindennap megjelent, igaz már nem a barna lován és a fodros fehér ruhájában, hanem farmerben, pólóban, széles mosollyal az arcán.

Elkezdődött a rehabilitációja. De hiába kapta meg a kezeléseket, hiába tornázott lelkiismeretesen, nem tudott lábra állni. Az orvos széttárta a karját, mikor megkérdezte, hogy meddig tart ez az állapot.

– Sági úr, őszintén mondom, nem tudom... talán idővel jön változás, de egyelőre az a legfontosabb, hogy tudunk beszélgetni, hogy haza tud menni a családjához.

Benjámin nem keseredett el, harmónia uralkodott a lelkében, végtelen szeretet az élet felé, Sára felé, akiben teljesen megbízott és hitt a kettőjük szerelmében.

Sára tartotta a kapcsolatot a barátaival, leginkább Zsolttal beszélt sűrűn telefonon. Elmesélt minden, amit tudott Benjámin gyógyulásáról.

– A barátod hihetetlenül jól emlékszik a túlvilági élményeire. Szívesen beszélgetnék vele, míg ki nem törlődik végleg a tudatából. Sok mindent nem tudunk mi ezekről a dolgokról. Látod megcáfolhatatlan bizonyíték mind, amit most elmondtál. Hisz nem látott, nem tudott semmit, hogy mi történik a kinti világban. Mégis érzékelte, sőt látta, ami fontos volt a számára. Ami furcsa, az időt is érzékelte, azt is, hogy mikor mész hozzá látogatni. A jövőt is látta az elbeszélésed alapján. Fantasztikus. Örülök, hogy visszatért. Kevésnek sikerült ilyen jó állapotban az ébredés. Csak azért, ha senki nem mondaná neked, sokat segítettél rajta. Légy büszke magadra. Akik kómából felébredtek, egytől egyik mind érzelmi motivációra tért vissza, így van ez a barátodnál is, erős impulzust jelentett számára a jelenléted. Lemegyünk hozzátok nemsokára, tervezzük legalábbis Zalánnal és Gergővel.

Sára boldogan újságolta el a családjának a jó hírt, hogy nemsokára hazaviszi Benjámint.

– Örülök, hogy végre férfiember lesz a házban kislányom. De ahogy hallom, sokáig nem fogja meg kint a gazdaságban a lapátnyelét! – ingatta a fejét Terka mama szomorúan – Vele a teher a válladon még nagyobb lesz. Hisz, egy beteg ember nagy gond egy családban.

– Meggyógyul hamar a te felséges főztödtől, keresztanyám. Nem egy mimóza ember majd meglátod. Szeretni fogod! – válaszolt Sára az öregasszonynak, de annak nem örült, hogy még most sincs megbékülve, hogy kivel akar élni.

– Legyen úgy! – kötött csomót a kendőjére Terka mama, jól megszorítva az álla alatt – Bízzunk a Megváltóban, hogy okkal hozta vissza közénk ezt az embert.

– Ne aggógya mán agyon magát mama, eddig is én voltam a családba' a férfi, még egy darabig vállalom, csak nyugodjon le! – szólt az öregasszonyra Flóri.

Sára anyja közben jól szórakozott rajtuk, végre ragyogni látta Sára fáradt szemeit. Neki ennél fontosabb nem is kellett. Nem érdekelte egyáltalán Terka pesszimizmusa.

A családban a várakozás miatt eluralkodott egyfajta feszültség. Zsuzskát lehetett a legnehezebben visszafogni, ment volna folyton a kórházba látogatni az apukáját. Nehezen értette meg, hogy legyen türelmes, nemsokára mindennap találkoznak. Mónika a visszahúzódó természetét meghazudtolva járt kelt a házban. Serényen segített ahol csak tudott, látszott rajta, hogy a csepp szívébe beköltözött az elveszettnek hitt remény. Egyedül Amira vált egyre csendesebbé, de a nagy nyüzsgésben nem tűnt fel senkinek a kislány szótlansága.

Sára sok időt töltött a kórházban, lehetőséget adva ezzel az otthoniaknak a tervezésre, hogyan is élnek majd ezután, ha megjelenik a „család feje" köztük. Mert még mindig az volt falun a megrendíthetetlen szemlélet, hogy csakis egy férfi lehet, aki irányíthat egy családot. Jelen esetben ez a valaki, már mindenkiben tudatosult, Sági Benjámin lesz, aki a börtön bezárt világából kerül nemsokára hozzájuk a tanyagazdaságba.

A két roma fiatal elmélkedett a legtöbbet azon, hogy mi fog változni az életükben, ha odakerül a férfi.

– Szegény csávó, tolókocsiba van – húzta el a száját Zita. – Nekem nem kék ilyen pasi, aki nem tud akkor se elszaladni, ha kergetik.

– Ájj le, többet ne hajjak tőled ilyet! – parancsolt rá Flóri – Régen tudott szaladni, ha idekerül, meggyógyul... majd megint tud.

– Hah, gondolkozz, megyünk ősszel a városba, felsőbb iskolába, összeszakad a tanya nélkülünk. Mi lesz itt, ne tudd meg!

Flóri gondba esett Zita szavaitól.

– Mi nélkülünk biztos... – helyeselt végül.

Szótlanul üldögéltek egy darabig. Gondolkodtak. Sajnálták Sárát, aki mostanában már vidámabban járt kelt köztük, de az elmúlt időszak nagyon megviselte. Aggódtak érte, mert már ezer szállal kötődtek a szép fogadott anyukájukhoz.

– Én lehet, halasztok egy évet...– szólalt meg Flóri. – Megvár az iskola.

– Inkább férhe' mennék, mint az iskola, tudok én mán mindent... én is maradok... de anya nem engedi.

– Még most ne mondjuk meg neki – csillant fel Flóri szeme – várjuk meg, hogy idejöjjön az az ember, ki tudja milyen változást hoz az élet.

Zolival ment Sára Benjáminért. A két férfi barátságosan üdvözölte egymást.

– Hoztam egy két ruhadarabot. Sára mondta, hogy minden, ami rajtad volt, tönkre ment. Egyforma a méretünk azt hiszem.

Benjámin, Sára segítségével nehézkesen öltözködni kezdett.

– Na, hadd segítsek! – állt be Sára mellé segíteni Zoli – Majd megy ez jobban is, ne idegeskedj barátom.

– Még szédülök egy kicsit, de végre megengedték, hogy hazamehessek – mondta zavartan Benjámin. – Vissza kell járni sűrűn rehabilitációra, de akkor se kell mindennap itt feküdni.

– Jobban is gyógyulsz otthon a családban, teljesen más lesz, mint ebben a kórházszagban – helyeselt Zoli.

– Otthon, azt mondtad? – mosolyodott el Benjámin – Nem hiszed el, mennyire kedves számomra ez a szó. Már lemondtam róla egy életre, hogy egyszer újra szeretet vesz körül. És most megyek haza a családomhoz, a szerelmemhez! Elérzékenyült, de nem szégyellte a gyengeségét, boldog volt, tele várakozással.

Mikor befordult a terepjáró a tanyaház elé, egyszerre jött elő a ház népe. Mindenki arcára fel volt festve a várakozás pírja. Benjámin is szorongott. Hozzászokott a magányhoz az utóbbi időben. Hiába volt körülötte annyi ember, mégis egyedül érezte magát köztük, hisz nem kötötte hozzájuk semmilyen érzelmi szál. Kíváncsi volt önmagára, hogyan tud majd beilleszkedni, befogadja e Sára családja. Mikor mesélt az életükről, sokszor elképzelte, hogy ő is ott él majd velük egyszer. Hallja az öreg Terka mamát zsémbelni, Sára anyját is elképzelte, ahogy beszél hozzá, és úgy szólítja majd „Fiam". Szinte látta maga előtt a kis Amirát, Zitát és Flórit a két roma gyereket, akiknek Sára oltalmat adott a tanyán. És most ott állnak mind, a két kislányával és várnak rá. Végignézett rajtuk még az autóból, mielőtt kiszállt volna. Ugyanolyannak látta a gyerekeket, mint ahogy Sára jellemezte őket. Meglátta Zsuzskát, aki idegességében most is táncikált, ugrált, nem bírt magával. Vele ellentétben Mónika komoly arccal álldogált, rajta látszott leginkább a feszült várakozás.

– Itthon vagyunk! – figyelmeztette Sára. – Úgy látom mindenki kijött a fogadásodra.

– Kicsit izgulok – súgta oda Benjamin, míg belekapaszkodott Zoli karjába.

– Gyere barátom, csak nyugodtan, itt van a tolókocsi.

Flóri a világ legtermészetesebb mozdulatával ugrott a férfi mellé a másik oldalon, hogy segítsen.

– De jó már, hogy hazajött – nézett rá hódolattal. Benjámin rámosolygott Flórira.

– Úgy tudom te vagy itt az egyetlen férfi a családban.

– Hát... igen, de mán ketten leszünk mától... – nevetett vissza megilletődve Flóri. – Ha meggyógyul, átadom az elsőbbséget, én megyek ugyanis a városba tanulni!

Benjáminnak szüksége is volt Flóri és Zoli támogatására, mert a két kislánya majd fellökte örömében.

– Apu, apu! Hogy vagy? – jött Zsuzskától az elmaradhatatlan első kérdés.

– Jól kislányom, most már nagyon jól vagyok, hogy végre látlak benneteket. 

Benjámint beültették a tolókocsiba. Onnan nézett fel Terka mamára, egyenesen a szúrós szemébe. Ártatlan, gyermeki mosoly jelent meg az arcán, az öregasszony zavart lett a nézésétől.

– Nem tudom, hogyan köszönjem meg önnek azt a segítséget, amit értem tett!

– Ugyan, mit tettem én? – válaszolt meglepve az öregasszony.

– Láttam, amikor imádkozott értem éjt nappallá téve, és maga köré gyűjtött valami földöntúli erőt, hogy visszatérjek Sárához és a gyermekeimhez.

– Sára miatt tettem! – igazgatta a kendőjét még nagyobb zavarban az öregasszony – Honnan is láthattál engem fiam? De jól tudod, a Megváltó segített rajtad, mert mi megkértük rá, szegény Sára miatt, mert belebetegedett a bánatba ez a leány.

Zoli ott állt Benjámin mellett, várta, hogy Terka mama kimondja végre, hogy Benjamin bebocsájtást nyert a házba. Az öregasszony csak hezitált tovább. Mártika néni végül megunta, mivel látta, hogy kezd kellemetlenné válni a helyzet.

– Gyere csak fiam beljebb, elkészítettünk mindent a kényelmedre. Ne itt beszélgessünk az udvar porában.

– Jól van, menjünk beljebb! – egyezett ki végre Terka mama is. Közben elkeseredetten figyelte a férfit, akit Zoli tolt a ház felé.

– Micsoda szép magas embernek néz ki Mártikám, de nincs jártányi ereje se, látod, tolószékes a szerencsétlen! – csóválta a fejét, míg bandukolt utánuk a házba.

– Tudtuk, hogy beteg, ne hányd fel Terka! – szólt rá Mártika rosszallóan.

Egyenesen a szobába kísérték a beteget, Sára azonnal szigorúan pihenésre ítélte.

– Az ebédig pihenned kell, kikísérem Zolit, mindjárt jövök.

Sára kiment, de jóformán abban a percben nyílott az ajtó és megjelentek a gyerekek. Zsuzska és Mónika mellé kucorodott az ágyba, Amira csak az ágy végén üldögélt a lábainál. Flóri és Zita törökülésben a szőnyegen helyezkedett el. Mindenki mondta a magáét, egymás szavába vágva beszéltek.

– Olyan egyforma ez az élet! – világosította fel Flóri az ágyban fekvő férfit.

– Mire gondolsz, nem értelek, szerintem semmi nem egyforma.

– Hát arra, hogy Benjámin bácsit a határon kapták el, bennünket meg saját házunkban.

– Csak anya szerencsére nem lett ilyen nagyon beteg, mint te apu – egészítette ki Zsuzska komoly arccal Flórit.

– Igen ez tényleg furcsa, mintha mindig párhuzamosan futott volna az életünk.

Benjáminban előjöttek az elmúlt napok emlékei. Sára nem mesélt róla egyszer sem milyen veszedelembe kerültek, de Zoli igen. Zoli többször meglátogatta a kórházban, általában csak akkor, ha dolga akadt a városban, legalábbis mindig azt mondta: „Erre jártam, gondoltam benézek hozzád, hogy van az egészséged." Ilyenkor hosszan beszélgettek az élet dolgairól. Ő mondta el, milyen kitartó és megbízható mind a két nő, a felesége Róza és Sára is. Milyen szerencsések, hogy a sors egy útra terelte őket, hogy találkozni tudtak. Egyik látogatása alkalmával elmesélte a tanyát ért támadást is, Flóri hősies magatartásáról is hosszan beszélt, és hogy Sára olyan, mint egy kölykeit féltő ragadozó, halálig képes védeni a családját.

– Amikor anya téged nagyon várt haza, olyankor mindig sokáig a távolba nézett, mert ő mindig tudta, hogy nemsokára ideérsz – folytatta Mónika a beszélgetést.

– Nálunk ilyenkor azt mondta, csak nagyon rá gondolni arra, akit várunk és indulni felénk – szólalt meg bátortalanul Amira.

– Te is érzed Amira, érzed, hogy akit vársz, már úton van feléd? – kérdezte meg kíváncsian a kislányt Benjámin.

– Gondolni rájuk, de nem érzeni, hogy jönni. Apa nem is tud, ő meghalni mikor bombát dobni a ház... anya elment a bátyám utána – sütötte le a szemét Amira, nem nézett a férfi szemébe.

Benjámin megsajnálta.

– Nehéz életed volt, de most is bánt valami, látom rajtad.

– Most már, hogy te családfő, mi lesz...? — suttogta Amira.

– Szerinted minek kéne történni? Gondolod, hogy én azt fogom mondani, hogy sok itt a gyerek? – nevetett Benjámin – Súgok neked egy titkot, de ne mondd el senkinek! Engem is befogadott ez a család, mint téged, és mint Flórit és Zitát.

– Meg minket is, igaz Zsuzska? – helyeselt Mónika – Anya csak megszeretett mindnyájunkat, aput is. Ne aggódj Amira.

– Nagyon sok dicséretet hallottam rólad, okos vagy és tiszteletet adó kislány, Sára nagyon szeret téged... nem csak téged – mosolygott rájuk – és te Flóri... rád, kimondottan büszke vagyok. Elmesélte Zoli bácsi milyen bátor vagy és mennyit segítesz a tanyán Zitával együtt. De majd lesz idő még mindent megbeszélni...

Sára visszatért és megállt az ajtóban, csendben figyelte őket, örült, hogy Benjámin készségesen válaszolgat a kérdésekre. Benjámin észrevette, nyújtotta felé a kezét.

– Gyere ide, talán még elférsz itt mellettem.

Sára odaült szófogadóan – Nem vagy fáradt?

– Egyáltalán nem. Jó itthon – mosolygott Benjámin.

– Igen itthon vagy végre... velünk – lehajolt hozzá, hogy egy futó csókot adjon az arcára.

Benjámin Zsuzska felé fordult.

-- Mindig igazad volt kislányom... és én sokáig nem hittem neked el, hogy végig velünk volt az angyal...  várt ránk az úton és amikor ránk sötétedett és ezernyi veszély leselkedett ránk, kézen fogott bennünket... Flórit, Zitát és Amirát is.  Elkisért bennünket ebbe a házba... az angyal vigyázott ránk végig... és most már nekünk is nagyon vigyázni kell rá, hogy örökké velünk maradjon.

Zsuzska odaszaladt Sárához -- Látod már mindenki elhiszi, hogy te egy igazi angyal vagy... még apu is. 

Morajlás

 

Benjámin öt napon keresztül hallgatta Sárát, aki mindig ugyanabban időben elment hozzá a barna lován, fodros áttetsző ruhájában. Elsétáltak a kedvenc fájukhoz, ott üldögéltek alatta sokáig. Sára Benjámin vállára hajtotta a fejét és két kezébe fogta a kezét, lágy mozdulatokkal simogatta, míg beszélt hozzá. Aggasztotta a férfit, hogy mindig szomorú a kedvese, meg is kérdezte többször, hogy mi az oka. De Sára nem válaszolt a kérdésre, csak mosolygott, közben lehajtotta a fejét, nem nézett a szemébe. Azt kívánta ilyenkor a legjobban, hogy Sára emelje rá a tekintetét, mert abból ki tudná olvasni, mit érez igazából iránta.

Nyugtalan volt reggel óta. Várta Sárát. Már odaért a találkozó helyére, figyelt a távolba. Erősen koncentrált, de nem érzékelt semmit.

– Késik, nagyon sokat késik! – gondolta idegesen. A csend ránehezedett a mellkasára, nehezen vette a levegőt. Megérezte, hogy valami kegyetlen dolog közeledik felé. Hirtelen emelkedni kezdett vele a föld, szorosan átölelte a fát, ami mellett állt. Átzúgott a levegőn egy vad széllökés, aztán még egy... még egy. Lenézett a lába alá. Kétségbeesve látta, hogy egy talpalatnyi hegycsúcson áll, ő és a fa, amit ölel. Lent mély szakadék tátongott. Szédült a látványtól, még erősebben szorította a fa törzsét. – Lehet, hogy most halok meg, eljött az időm – futott rajta át a kétségbeesett felismerés.

– Jól gondolod! – szólalt meg a fa.

Benjámin megremegett, de nem merte elengedni a fa törzsét, ami lassan átalakult a karjai között. Felismerte, hogy Karolát öleli olyan hevesen.

– Már megint itt vagy? – szólt hozzá szomorúan.

– Rossz érzés, hogy nem vársz rám sohasem. Csak Sára után sóvárogsz. Látod, nem jött el! Nem bizony. Kezd lemondani rólad! Szépen ritkulnak majd a látogatásai. Feladja lassan. De mindenről szóltam előre. Nehogy azt mondd, hogy nem figyelmeztettelek! Ölelj át engem, és gyere velem... kérlek! – hízelgett a szellemlény, közben kígyózott és vonaglott a férfi karjai közt.

– Hívd a főorvost, baj van! – figyelmeztette az ápoló a másikat.

Kis idő múlva megjelent az orvos.

– Mi baj van?

– A betegnek furcsa rohama van! – válaszolt az ápoló, közben próbálta leszorítani az ágyra a teljes erőből vonagló férfit.

– Le kell kötözni gyorsan!

A folyosón elhaladt Sára mellett sietős léptekkel Benjámin orvosa, ugyanoda igyekezett ahová ő is tartott. Az intenzív kórterméből kilépő ápoló megállította.

– Várjon hölgyem, most nem mehet be!

– Mi történt?

– Most nem tudok felvilágosítást adni!

– Ilyen nincs, hogy nem tud! Mi történik odabent?

Érezte, hogy kimegy az erő a lábából. Nem érdekelte a tiltás, határozott mozdulattal lenyomta az ajtó kilincsét, belépett a kórterembe. Megállt az ajtó mellett, hátát neki támasztotta a falnak. Benjámint alig látta az ápolóktól, akik megpróbálták rángatózó végtagjait lefogni. Az orvos folyamatosan utasításokat adott. Nyílt az ajtó, és belépett egy idősebb doktornő, sietett ő is a beteghez.

– Furcsa ez a hirtelen roham! – mondta Benjámin orvosának, közben nézte a beteg feletti monitorokat. Mintha az agyi idegek... nézze csak! – hívta magához a másikat – Kétesélyes...

– Igen. Valami történik, az biztos! – válaszolt gondterhelten az orvos.

Benjámin próbált szabadulni Karolától, aki birtokba vette a testét és rákúszott a mellkasára. Suttogott, hízelgett, csábította a lelkét, mint a szirének.

– Ne törődj semmivel. Lépj ki ebből a fájdalmakkal teli testből, higgyél nekem! Emlékszel? Sose csaptalak be, amíg együtt éltünk. Megszabadítalak a földi szenvedéstől, ami nem fog megszűnni, míg ott élsz. Láttad már, hogy hová hívlak. A végtelen szeretet vár rád és a gyönyör. A lépteid könnyűvé válnak, nem érzel fájdalmat többé, sem a testedben, sem a lelkedben.

– Azt mondtad... azt ígérted, én döntök arról, hogy maradok, vagy nem. Most miért nem tartod be a szavad? – könyörgött Benjámin.

– Mert nem tudsz helyes döntést hozni, csak segítek! – sikított a szellemlény a fülébe.

– Engedj el! – kiáltott fel ingerülten Benjámin.

– Nem könnyű tőlem megszabadulnod, már hozzám tartozol! – nevetett hisztérikusan Karola, de hirtelen valami megzavarta, eltávolodott kicsit Benjámintól, a távolba figyelt – Mi ez? – töprengett hangosan.

A férfi fellélegzett mikor lecsúszott a testéről a szorítás, ő is érdeklődve figyelte mit hallott Karola. A csend elillant, bekúszott hozzá távolból egy furcsa morajlás. De nem ismerte fel, milyen hangokat hall –talán a tenger hullámverése, olyan a ritmusa. A szél korbácsolta hullámok, mikor felgyűrik magukat egymásra, azután kisimulnak, végül alászállnak a víz mélyére.

A morajlás közeledett.

Semmi gond! – gondolta – Ez csak ének, valaki vagy valakik énekelnek, és ide sodorja a szél a hangfoszlányokat

A hangok már ott zümmögtek körülötte, körbevették és átölelték, a nevét suttogták.

– Látod Karola, milyen fantasztikus ez az ének? – fordult a fényalak felé, de megdöbbenve látta, hogy az elhalványult, majd távolodva feloszlik teljesen.

Megpihent a hangok hullámhátán, talán még szunyókált is közben. Arra riadt fel, hogy éles fájdalom hasít az oldalába, majd a lábaiba fut a kínzó fájdalom. Érezte valami nyomja az arcát, elfogy a levegő körülötte. Meg akarta nézni, mi történik vele, hol van? Meglátta akkor Sára alakját. A lány lehajtott fejjel jött felé egy hosszú folyosón, szeméből megállíthatatlanul folytak a könnyek.

– Jól van, nézzük, mit tud a lélegeztető gép nélkül! Az oxigént kérem készenlétbe... – mondta várakozóan az orvos. Benjámin kapkodott a levegő után. Lekötözött teste kifeszült, mint az íj.– Öltözzön be és jöjjön ide! – szólt hátra az orvos – Jöjjön csak. Látom végignézte a visszatérést. Úgy néz ki felébredt a kedvese.

Sára odament az ágyhoz, leült Benjámin mellé, de nem tudta sokáig nézni a férfi fájdalomtól eltorzult arcát. Könnyeivel küszködve kérdezte meg az orvost.

– Mi történik most?

– Nem tudom. Olyan hirtelen jött minden, egyik percről a másikra. Azt hiszem, fájhat a mellkasa az eltávolított cső miatt. Talán érzi a sérülések miatti fájdalmakat.

Sára kezébe fogta újra Benjámin remegő kezét, ráhajtotta a fejét, könnyei végig folytak a férfi kézfején.

Benjámin érezte a könnyeket. Érezte Sára jelenlétét. Erőlködött, hogy szólni tudjon hozzá. Nehezen felé fordította az arcát, de a szemeit még nem tudta teljesen kinyitni, csak résnyire, a fény, mint egy éles tőr fájdalmasan szúrta a retináját. Több hete sötétségben élt, megmagyarázhatatlan vizionált világban.

– Ne sírj... – szólalt meg rekedten, alig halhatóan.

– Jól van, oldozzák ki! – utasította az orvos az ápolót, majd a beteghez fordult – Ne erőltesse a beszédet, nyugalom! Több életmentő operáción esett át. Legyen türelmes. Minden rendben lesz most már. Ne beszéljen!

– Köszönöm! – nézett fel Sára az orvosra – Nagyon hálás vagyok önnek.

– Sokszor az orvos is meglepődik egy- egy eseten, mint például ezen itt, nem volt semmi előjele a visszatérésnek. Sőt, a ma reggeli órákban egyre kritikusabbá vált az állapota a betegnek. Reméljük, nem kell visszaaltatni a fájdalmak miatt – fordult a doktornő felé.

Benjamin tudata percről percre tisztult, szót fogadott az orvosnak, nem erőltette a beszédet, érezte, hogy nagyon fáj a légcsöve. De az érzelmeinek nem tudott parancsolni, ami egyre erősebben a felszínre tört benne. Figyelte Sárát, aki könnyeivel küszködve az orvost hallgatta. Nézte a kedves arcot, érezte, ahogy simogatja a kezét. Rájött, hogy egy pillanatra sem fordult el tőle. A megkönnyebbülést hozó könnyek előtörtek a szeméből, Sára ijedten fölé hajolt, átölelve vigasztalta.

– Ss, jól van, itt vagyok, ne sírj! Látod én is sírok, ha te könnyezel!

Az orvosok megilletődve mentek ki a kórteremből, útközben utasításokat adtak a beteg ápolójának. Az ápoló nyugtatót adott az infúzióba.

Csendben, szavak nélkül telt el az az idő, míg a férfi az injekciótól megnyugodott és elaludt.

Sára nem mozdult el mellőle, még akkor is ott ült, mikor a kórház ablakába beült az esti szürkület, és kint a parkban a jegenyék magukra húzták az éjszaka sötét árnyait.

Reggel a vizitnél megjelent az a két orvos, akik megműtötték.

– Hogy érzi magát? – lépett oda a fiatalabb a beteg ágyához.

– Olyan... mintha átment volna rajtam egy metrószerelvény...

– Igen... valahogy úgy – mondta zavartan az orvos mert eszébe jutott a maratoni műtét, amikor ugyanezekkel a szavakkal jellemezte a beteg állapotát. – Emlékszik a saját műtétjére – mondta a másiknak kifelé menet – Lassan elhiszem, hogy léteznek csodák.

Benjámin a nyugtatóktól sokszor elaludt. Mikor megérkezett Sára akkor is mélyen aludt. Sára odaült mellé, ugyanúgy megfogta a kezét, mint mikor kómában volt.

– Itt vagyok...– súgta a férfi, aki az érintéstől azonnal felébredt. Sára a két tenyerét a férfi tarkója alá csúsztatta. Benjámin végre bele tudott nézni Sára szemébe.

– Nem érdemlem meg... – suttogta rekedten. – Tudom, hogy mindennap itt voltál.

– Ne mondj ilyet. Igaz, ha a tanár nem hív fel, nem tudom meg senkitől, hogy mi történt veled. Sok mindenről beszámolt szerencsére. Az viszont igaz, hogy előtte nagyon sok kétséget hagytál bennem. De ez már a múlté. Most csak az a fontos, hogy gyógyulj meg, és gyere haza velem. Amnesztiát kaptál, ami azt jelenti, hogy már soha többé nem kell visszamenned a börtönbe. És most pihenj, ne beszélj. Rendben?

– Rendben – fogadott szót a férfi, mint egy kisgyerek. – Csak maradj velem.

– Sose hagylak el. Szeretlek – suttogta Sára és odahajtotta fejét a Benjamin feje mellé a párnára. Sokáig úgy maradtak, az arcuk összeért néha kis puszikat adott Benjáminnak, akinek hiába fájt mindene, már annak is örült, hogy érzi a fájdalmat.

Váratlanul megjelent Zoli és Róza.

– Szia, Benjámin! Annyira örülünk, hogy végre jobban vagy! – hallották mindketten az ismerős hangot az ajtó felől.

– Nem mondtad Róza, hogy bejöttök! – Sára meglepődve nézett a belépőkre, örült, hogy megoszthatja a boldogságát a barátaival.

– Nem ismerjük még egymást, Fónagy Zoli vagyok, Róza férje! – lépett a beteghez Zoli és nyújtotta a kezét – Hát úgy látszik, nemhiába imádkoztunk érted barátom!

Benjámin elfogadta Zoli kézfogását.

– Imádkoztatok?

– Igen, még nagyon is sokan! – fecsegett Róza azonnal – A két kislányod, Sára, a család, meg a hívők a faluból. Mi is Zolival.

– Elért hozzám a hangotok. Köszönöm nektek és mindenkinek – válaszolt komoly arccal Benjámin.

Bár Róza olyan meggyőzően beszélt a szertartásról, mégis megrökönyödött Benjámin kijelentésén.

– Viccelsz? Én komolyan beszéltem.

– Nem viccelek. Furcsa hangokat hallottam, mikor készültem átlépni... a feleségem nem hagyott békén egy percre sem, elhitette velem, hogy csodás világ vár odaát... igazat beszélt, ott minden annyira békés és gyönyörű – beszélt erőtlenül a beteg.

– Jó lenne pihenned! – szólalt meg aggódva Sára.

Benjámin megfogta Sára kezét és a szíve fölé húzta.

– Imádkoztál értem. Azért késtél olyan sokat. Igaz? – a férfi szemében összegyűltek a könnyek mikor ránézett Rózára.

– Olyan erős volt a hang, hogy Karola eltűnt, elment tőlem. Néha olyan volt, mint egy morajlás, talán, mint egy hullámverés, aztán éneknek hallottam és mintha a nevemet is említették volna többször. Láttam Sárát végig menni egy hosszú folyosón, akkor már hozzám jött. Nagyon sírt. Nagyon féltett engem. Éreztem...hogy vissza kell térnem – fejezte be Benjámin elfáradva.

Róza és Zoli nem tudtak egy darabig megszólalni, csak álltak az ágy mellett.

– Örülünk, hogy segíthettünk – szólalt meg végül Zoli – mi nem is zavarunk tovább, hazamegyünk és elmondjuk mindenkinek, hogy magadhoz tértél. Hadd örüljenek a jó hírnek. Vigyázz magadra barátom. Nem biztos, hogy másodjára is sikerül visszacsalogatni az életbe.

– Tudom, hogy igazat mondasz! – mondta Róza sápadtan – Biztos azt láttad, mikor Sára végig ment sírva a padsorok közt a templomban, mikor elindult hozzád. Kivagyok teljesen az egésztől! Ez már tényleg sok nekem – fordult a férje felé.

– Nincs ebben semmi különös, talán egy kis csoda, meg a hit ereje. Majd megszokod idővel! – karolta át a vállát Zoli – Menjünk haza kedvesem.

A faluban gyorsan végig futott a hír, hogy az imádság alatt magához tért a nagy beteg. Senki nem volt túlságosan meglepődve. Csak azt a várt hírt kapták, amit előre borítékoltak maguknak. Tudták, és szentül hitték, hogy Jézus meghallgatta a kérésüket és segítségükre sietett abban az órában amikor segítségért hozzá fordultak.

Benjámin behunyta a szemét és azon meditált, hogy vajon miért érzett olyan nagy kontrasztot a két nő között. Róza viszolyogva nézett rá, ellentétben Sárával, akinek a szeméből egyfolytában csak a mérhetetlen ragaszkodást, szeretetet olvasta ki. Érezte, hogy Sára simogatja az arcát és kitudja, már hányadik puszit adja rá. Arra gondolt, bizonyára behunyja ő is a szemét és közben arra a régi Benjáminra gondol, aki azelőtt volt. Nagyon meg akart róla győződni. Kinyitotta a szemét. Néztek egymás szemébe egy darabig.

– Nem értelek – súgta halkan.

– Mondd el, mit nem értesz?

– Nem látom rajtad a sajnálatot, azt se, hogy csúfnak látsz. Pedig tudom, hogy nagyon rosszul nézek ki. Te mégis folyton megcsókolsz. Mintha nem látnád mivé váltam. Róza nem tudott színészkedni, bizonyára te is észrevetted, hogy alig mert rám nézni.

– Kettőnk közt van azért egy kis különbség. Róza csak ismer téged, én viszont szeretlek. Nem egy szemüvegen keresztül látunk. Nekem így is te vagy a legsármosabb férfi most is, ugyanaz, mint akit megszerettem. És boldog vagyok.

– Mi okoz neked ebben a helyzetben boldogságot?

– Sok minden! – nevetett fel Sára. – Legelsősorban, hogy élsz. Aztán az, hogy hamar visszatértél a kómából. Ha később térsz vissza, maradandó sérüléseid lehetnének. De nincsenek. Megismertél. Emlékszel mindenre. Van reményem arra, hogy mégis vár ránk egy boldog élet, amit együtt fogunk megélni... míg a halál el nem választ.

– Míg a halál el nem választ – ismételte meghatódva Benjámin Sára szavait. – Egyszer már próbálkozott vele... szóval nem látsz engem csúnyának?

– Meggyógyulsz és olyan leszel, mint azelőtt voltál, erre gondolj. Semmi másra és most pihenj, próbálj aludni sokat, csak a szépre gondolj. Arra, hogy ami elmúlt az csak egy rossz álom volt, semmi más. Arra gondolj, hogy van egy családod, akikhez tartozol, akik haza várnak.

– Köszönöm. Tudod, mikor elmentél tőlem tegnap, azon gondolkodtam sokat, hogy vannak e véletlen találkozások az életben. Most már tudom, hogy semmi nincs véletlen... mint ott a kórház folyosóján... emlékszel? Mikor eljöttél a haldokló feleségemhez. Átöleltelek. Valamit éreztem már akkor irántad, csak nem tudtam megfogalmazni magamban az érzést. Túlságosan el voltam foglalva a saját szenvedésemmel. Pedig tudnom kellett volna, hogy az életem legnehezebb percében te már mellettem álltál... és most újra itt vagy velem. Életem legnehezebb útját jártam be, és most ennek a borzalomnak a végéhez értem. Már tudom, hogy csak azért sikerült mert az egész úton végig kísértél, mint egy angyal. Olyan nehéz volt elhinni, hogy őszintén szeretsz. Folyton kételkedtem benned. Ne haragudj rám, de tudnod kell az igazságot... nagyon sajnálom.

– Nem haragszom. Sokat változtam én is egy év alatt. Talán azért, mert olyan sok furcsaság történt velem. A megpróbáltatások, a szerelmem irántad, a gyermekek, akik, csak, hipp-hopp mellém szegődtek, talán egy életre. Amira a semmiből, Zita, Flóri a kilátástalan nyomorból, Zsuzska, Mónika egy haldokló asszony, a te feleséged utolsó kívánságaként. Az is, hogy vidékre költöztem a városból. Meg kellett tanulnom egy új életvitelt, meg kellett tanulnom megvédeni magam és a családom. Sokat változtam, csak egy nem változott meg bennem sosem... a szerelem, amit irántad érzek.

– A tanár mindent elmondott...

– Igen, sok mindent elmondott. Jó, hogy tudok mindent. Emlékszel? Megbeszéltük egyszer, hogy kettőnk közt soha nem lesznek titkok. Te mégse osztottad meg velem a félelmeid.

– Emlékszem. De akkor nagyon nagy pánik fogott el. Megzavarodtam... azt hittem örökre elfordulsz tőlem, ha elmondják, hogy embert öltem. Félni fogsz tőlem... úgy gondoltam, jobb lenne, ha nem találkoznánk többet.

Sára elkomolyodott.

– Ez volt a legrosszabb döntésed, azt tudod. Még csak kíváncsi se voltál, én hogyan érzek, mi a véleményem. Te döntöttél helyettem is. És fordítva mi történt volna, ha én kerülök ilyen helyzetbe? Elhagysz akkor?

– Egyszer már megkérdezted, de nem jöttél vissza a válaszért. Jól van, most válaszolok, bármi történne veled, soha nem hagynálak el. De már tisztán látok... hozzád tartozom. Annyira jó érzés hidd el.

Benjamin fáradtan lehunyta a szemét, még hallotta mikor bement az orvos és beszélt Sárával.

– Szépen gyógyul, holnap visszük egy nagyobb kivizsgálásra.

– Mikor vihetem haza – hallotta Sára hangját.

– Talán három hét múlva.

– Jó lenne kezelni valamivel az arcát doktor úr, amitől halványulnának az ütések nyomai.

– Véraláfutások. Felszívódik magától. De jól van, küldök valamit az ápolótól.

Benjamin euforikus hangulatba került, egy csodálatos érzésbe, amire régen vágyott. Talán, ha meg akarta volna nevezni, akkor azt mondhatta volna, hogy ezt hívják biztonságnak, féltésnek vagy tán szerető gondoskodásnak, ami Sárából sugárzott felé. Ott lebegett a tudata az álom és az éberség határán. Már nem volt benne bizonytalanság, sem félelem. Érezte, hogy megtisztult a lelke, eltűnt belőle az agresszió, az önmarcangolás. Képes volt csakis a szeretetet és a szépséget látni. Ajkán megjelent egy mosoly míg arra gondolt, hogy Sára nem tudhatja, amit ő már tud, hogy teljesen más emberré vált. Ő már nem ugyanaz a Sági Benjamin, akit megszeretett. Sokkal jobb ember attól, majd idővel rájön mennyire szereti, ezerszer jobban mint azelőtt. Hisz csak ő miatta jött vissza odaátról.

Ezután már mosolygott mindenkire, szófogadóan végezte a gyógytornát. Három nap múlva tolókocsiba ültették, hogy az ablak előtt várhassa Sára érkezését

Seherezádé

 

A gyerekek boldogan fészkelődtek az autóba, Zita gyorsan meg is osztotta, hogy mi az oka a nagy örömnek, hátha elfelejtette Sára reggel óta.

– Ezt a napot nem adnám semmiért anya, holnaptól háváj didzsé, jöhet a megérdemelt pihenő!

– Miért nem örülsz, többet tudunk segíteni otthon. Legalább annak örülhetnél! – szólt rá Flóri, mert észrevette milyen elgyötört Sára arca.

– Örülök, csak fáj a fejem – hárította el a magyarázkodást Sára. Még nem akart velük Benjáminról beszélni, nem akarta a két kislány gondtalan boldogságát megzavarni. Azt se tudta, hogyan mondja el nekik, hogy az anyukájuk után elveszítik az apukájukat is. Gondban volt miatta, tudta jól, hogy nem a legjobb döntés kihagyni őket abból, ami tragikusan befolyásolja a további életüket. A következő kérdés is megfogalmazódott benne, holnap a szünidő első napja és máris magukra hagyja őket. Mivel indokolja meg, hogy muszáj elmennie, holnap és azután is, és kitudja hányszor a városba.

A vacsoránál még feltűnőbb lett a kis társaságnak Sára rosszkedve. Zsuzska odabújt hozzá, és a fülébe suttogott.

– Mesélj anya, mondd el ki bántott, csak nekem, senkinek nem mondom el.

A halk szavakat mégis megértették, mindenki elcsendesedett, még az anyja is és Terka mama is. Hisz ők se tudtak semmit, csak várták egész délután, hátha Sára elmondja kérdezés nélkül, a kórházból hozott híreket.

– Jól van. Elmondom – sóhajtott fel Sára. – Nekem is könnyebb lesz, ha tudtok mindent. Ma kaptam egy nagyon rossz hírt apukátokról Zsuzska, elmondták, hogy nagyon beteg egy súlyos baleset miatt. Ma meglátogattam a kórházban.

– És hogy van apukám? – kérdezte Mónika szomorúan.

– Nagyon beteg. Jelenleg nem tudok vele beszélni, mert alszik.

– Hát ébreszd fel, csak úgy, hogy ne ijeszd meg nagyon! – biztatta Zsuzska.

– Nem lehet. Ez nem olyan alvás. A baleset miatt nem tud felébredni. Ezután, mindennap elmegyek a kórházba.

– Menjél csak nyugodtan! – adta meg az engedélyt Zsuzska.

– Mennyire súlyos az állapota? – kérdezte Terka mama.

– Nagyon rosszul néz ki. Senki nem tud rá választ adni keresztanyám – sóhajtott fel Sára.

Késő este felhívta Róza telefonon.

– Figyelj, rólad beszélgettünk az előbb. Mit szólsz hozzá, ha átmennék mindennap a lurkókhoz, míg te a kórházban leszel, hogy ne egyék meg a két mamát elevenen. Legalább nem kéne rohannod haza.

– Nagyon rendes vagy. Köszönöm! – hálálkodott Sára a barátnőjének.

– Akkor ezt is megbeszéltük, ott vagyok holnap kilencre! – tette le a telefont Róza.

– Talán tényleg igaz, amit a sorsról mondtál, hogy meg van írva, valahol az életünk! – fordult az anyja felé Sára – Látod Rózát a barátnőmet idevezérelte közel hozzám. Persze tudom, hogy egy nagy szerelem miatt jött el, mégis... köze volt az én életemnek is hozzá, hogy itt találta meg a férjét. Talán azért, hogy tudjon most nekem segíteni, hogy mellettem álljon. Szégyellem, hogy volt idő mikor haragudtam rá magamban. Holnaptól, míg távol leszek, leveszi a terhet a vállatokról. Itt lesz mindennap, azt ígérte, foglalkozik a gyerekekkel.

Este még volt egy telefonhívása Zalántól.

– Mesélj! Zolival beszéltem az imént. Nagyon sajnálom a barátodat, meg persze téged is. Hogy van? Mondj valamit!

– Nagyon rosszul. Jó, hogy hívtál doki, kérdezni szeretnék tőled valamit. Honnan veszem észre, hogy tudja, hogy ott vagyok? Egyáltalán hogyan fog felébredni?

– Ha felébred egyáltalán... ne haragudj meg érte, benne van a pakliban az is. Van, aki vegetatív kómába esik. Abból nehéz felébredni. Tudok olyat, aki harminchat évig szunyókált egyfolytában. Nem egyszerre fog magához térni, többször kis időre, aztán egyre hosszabb időre.

– Szerinted tud a kóma alatt gondolkodni, vagy álmodni?

– Érdekes kérdés. Tudod nekünk is van egy fekete dobozunk. Szerintem ilyen esetben előhívja az agy az eltemetett emlékeket. Hogy álmodik- e? Azt mondják, hasonlókon megy át, mint azok, akik halál közeli élményeken estek át. Találkozik a halottjaival, látja a másik világot, látja a jövőt.

– Szóval, tudja, érzi, hogy ott vagyok vele?

– Igen. Csak nem úgy, ahogy gondolod. Hallja a hangod és el is képzel téged. De én se tudom rá a konkrét választ, akik visszatértek, azoktól olvastam visszaemlékezéseket. De van olyan, aki semmire nem emlékszik ébredés után. Minden eset más.

– De hát mozdulatlanul fekszik, hogyan látna engem becsukott szemmel, Ez az egész... teljesen kikészít.

– Figyelj, nem ígérhetek neked semmit, hazudni meg nincs értelme. De ha tudsz hinni abban, hogy képes az emberi tudat létezni és reagálni a külvilágra, hogy a kívülálló halottnak képzeli az illetőt, akkor beszélj hozzá úgy, hogy elhiszed közben, hogy minden szót ért. Én materialista vagyok továbbra is, néha mégis nagy dilemmába esek, ha furcsa megmagyarázhatatlan esetekkel találkozom. A tudomány mindent cáfol, amit tanít az emberiség filozófiai hagyománya. Szerintük ez ezoterikus, tudománytalan. Mégis nehezen vallom be, mint orvos, hogy hiszek abban, hogy a lélek, vagy nevezzük tudatnak, a halál után tovább él. Ne ijedj meg, nem azt mondom most, hogy a barátod halott. Igaz halál közeli állapotban van. Nem egyszerű onnan a visszatérés. Nagyon fontos a jelenléted a számára, ezt viszont biztosan tudom, hisz érzelmileg csak hozzád tud kötődni, senki máshoz.

Róza, ahogy ígérte megjelent délelőtt. A ház újra megtelt élettel, hangos csiviteléssel, így könnyebb szívvel tudott elindulni a kórházba a beteghez.

Odaérve felvette a köpenyt és a maszkot, benyitott a kórterem ajtaján.

Benjámin nem volt egyedül. Az orvos mellett egy magas férfi állt. Mikor észrevették a belépő Sárát, elhallgattak. Sára megismerte a nevelőtisztet a börtönből. A férfi odament hozzá.

– Örülök, hogy találkozunk! Fogadja tőlem a legőszintébb sajnálatomat. Jó, hogy a család nem hagyja magára ezekben a nehéz órákban. Ebben a percben nehéz bármilyen vigasztaló szót ejtenem, egy kis megnyugvást mégis hoztam az önök részére. Sági Benjamin amnesztiában részesült. A felgyógyulását már a családjával töltheti. Csak a hivatalos papírjaiért kell befáradnia a börtönbe. Természetesen, ha olyan állapotban lesz, csak akkor. Addig a gyógyulását hivatalból figyelemmel kísérjük.

– Köszönöm, ez egy nagyon jó hír! – nézett hálásan Sára a tisztre – Hogy van most?

– Voltak vérnyomás problémái az éjjel. Sajnos változatlan eddig minden – válaszolt készségesen az orvos.

Sára elköszönt a tiszttől és odament Benjáminhoz. Leült mellé és ugyanúgy, mint előtte való nap a kezébe vette a kezét.

– Szia! Biztosan hallottad, amit én az előbb, hogy soha többet nem kell visszamenned a börtönbe. Jöhetsz velem haza... végre. Zsuzska és Mónika velem küldött egy-egy „gyógyulj meg" puszit. Figyelj jól, most átadom az üzenetet.

Lassan odahajolt Benjámin arcához és átadta a küldött puszikat.

– Ez meg az enyém! – és megpuszilta a szája szögletét a férfinak.

Sára mesélt ezután, nem úgy, ahogy kérték, talán azért sem, mert túl unalmasnak tartotta, hogy ismételje önmagát. Ezért folyamatosan mondta a történeteit, amit ő és a család átélt napról napra. Benjámin hallgatta ezután öt napon keresztül, mert Sára percre pontosan mindennap leült mesélni az ágya mellé, mint Seherezádé ezeregyéjszakán át.

De a hatodik nap hiába várta a megszokott időben, Sára távol maradt.

Terka mama látta, hogy mindennap szomorúbban jön haza a városból a keresztlánya. Mikor végre hazaért, akkor is hosszan sugdolózva beszélgettek Rózával. Igaz Róza másnap mikor Sára kiment a kapun, azonnal elfecsegte nekik, miről sugdolóztak előtte való nap.

– Tudja mama, nem akarja magukat idegesíteni, de sajnos a barátjánál semmi változás nincs. Az is idegesítő, hogy dokival tartja a kapcsolatot, mert elrémítette szegényt. Doki szerint, ha a napokban nem tér magához, soha nem lesz teljes a felgyógyulása. Ma már az nyolcadik nap és még nem történt semmi, fekszik, mint egy élő halott. Sára meg beszél hozzá, mert az agyába vette, hogy Benjámin mindent hall és lát.

– Csak a csoda segíthet rajta! – válaszolt az öregasszony – Sokáig haragudtam, hogy börtöntölteléket vár ide társnak a keresztlányom. De már csak arra tudok gondolni, hogy térne mán észhe' az az ember. Nyugodna meg ez a lány, már ha csak ezzel az emberrel akarja az életét leélni... nehezen, de megbékéltem vele.

– Mi nem tudunk segíteni mama, csak az orvosok, senki más!

– Nem biztos az Róza! A mi Megváltó Urunk Jézus Krisztus, ő egyedül, csak ő tud segíteni. Csak meg kell rá kérni. Én imádkozok is hozzá, de egyedül kevés vagyok. Hát figyelj, beszélnem kell sürgősen Julissal a falubelivel!

– Telefonon? A számát tudja legalább?

– Hogyne tudnám, hisz János felesége. Ha valaki, hát ő segít azon a szegény emberen. Olyan ez a Julis, mint egy hírvivő. Hisznek neki az emberek a faluban és a keresztény gyülekezetben is.

– Nem értem mama, hogy miről beszél? – értetlenkedett Róza.

– Nem is kell érteni kincsem, csak hinni kell benne! – válaszolt Terka mama és besietett a házba.

Késő délután megérkezett János, első dolga volt Terka mamával beszélni, csak azután kezdte el a munkát.

– Azt üzeni Julis, hajlandóság van az egyház közösségben és a tiszteletes is készségesen segít mindenben.

– Áldja meg őket Jézus! Köszönöm a jó hírt! – mosolygott az öregasszony hálásan Jánosra

– Mikor lesz a gyülekezet?

– Délelőtt kilenc órakor. A hívó harang is megszólal, azt üzeni.

Terka mama izgatott volt egész este, bogárszemeivel csak úgy villogott a homlokára előre húzott kendője alól. Jó eső érzés töltötte el, hogy a falu megmozdul másnap az ő kérésére, hogy segítsenek a család nagy bajában.

Reggel az öregasszony odaszólt Sárának – Készülj lányom, mert kilencre mindnyájunknak menni kell a templomba!

– Én nem megyek sehová mama, mit találtál ki megint? – bosszankodott Sára.

– Csak akkor lesz értelme az erőfeszítésemnek, ha te is ott leszel a két kislánnyal!

– Miről beszélsz, megmondanád végre?

– A hitről, ami erősebb mindennél lányom. Az isteni hitről. Indulj és öltözzetek! Szólj Rózának, hogy a templomnál találkozunk.

Sára teljesen kikészült az öregasszonytól. Azon gondolkodott, hogy öregségére mindenki kicsit meghibban tán, mint a keresztanyja is éppen. De nem mert vitatkozni vele. Az életük már összefonódott, amióta odaköltözött hozzá és átvette az örökségét.

– Jól van, legyen úgy, ahogy te akarod. Majd később megyek a kórházba – hagyta jóvá a templombamenést, de csak a békesség kedvéért.

Nyolc órakor megszólalt a hívóharang. Az öregasszony felkapta a fejét a harang érces kongására, mint a csibéit féltő kotlós, úgy nézett fel az égre.

– Gyorsan, gyorsan, mi nem késhetünk! – adta ki a parancsszót a családnak.

– Mivel megyünk? Nem fér el az autóban mindenki! – állt meg a tornácon Sára, körülötte az ünneplőbe öltözött gyerekkel.

– Mit gondoltál? Kérni megyünk Isten házába, nem hivalkodni. Gyalog megyünk!

– Gyalog? Majdnem egy kilométer ide a templom mama. Zsuzska nem bír annyit gyalogolni! – ijedt meg Sára.

– De kibírom! – sértődött meg a kislány – Menjünk mama! – nyúlt az öregasszony keze után.

Még soha nem volt ilyen erőszakos Terka mama, mint azon a reggelen, nem tűrt ellentmondást senkitől sem. Flóri és Zita is húzgálta a száját, de Sárának feltűnt, hogy Benjámin két kislánya szövetségesként áll az öregasszony mellett. Zsuzska szorongatta a kezét, hálásan felnézett rája, hisz egyedül csak az öregasszony hitt benne, hogy kibírja a hosszú utat. Mónika aggodalmas arccal lépett Sárához.

– Mi a baj Mónika?

– Nem tudom, hogy Amira jöhet e keresztény templomba, nem az ő vallása – válaszolt bizonytalanul a kislány.

– Szerintem igen. Az Isten házába megyünk, mert keresztanyám úgy akarja – sóhajtott Sára – és mint mondtam, mindenkinek egy Istene van, nincs több, csak egy.

Egyre jobban kiakadt az öregasszonytól, nem csak a gyaloglás miatt bosszankodott, ami szerinte olyan, mint egy zarándoklat, a mama zarándok útja a templomig. Nem értette mire jó az egész felhajtás. Neki menni kellene a kórházba, Benjámin várja, mint mindig. – Várja? Ezt csak ő hiteti el saját magával– gondolta keserű szájízzel. –Lehet, hogy Zolinak volt igaza amikor arról beszélt, hogy azt se tudja szegény, hogy meglátogatja mindennap – Szomorúság költözött a lelkébe.

Nem siettek, szép lassú sétával mentek az úton. Terka mama ment elől Zsuzskával, aki néha megbotlott, olyankor félve felnézett az öregasszonyra, talán csak azért, nehogy meggondolja magát vele kapcsolatban. Az öregasszony nem nagyon figyelt szerencsére, a belső világával volt elfoglalva. Nagyon koncentrált, hogy sikerüljön amit eltervezett. Rendületlenül bízott önmagában és az Istenében.

Mikor a falu főútjára értek, Sára hitetlenkedve nézett szét maga körül: Talán búcsú lesz ma? Vagy vásár? Ki tudja, mi van ma a faluban? – morfondírozott magában.

A dolgos falusiak nem mentek a határba, se a kertekbe dolgozni, feltűnően sokan sétáltak a főutcán, vagy ácsorogtak a kapualjakban. Azután rádöbbent, hogy miért. Mikor elhaladtak a járókelők mellett, azok mögéjük léptek.

– Dicsértessék! – köszöntek Terka mamának

– Mindörökké Margit! – fogadta személy szerint az öregasszony a köszöntéseket mindenkitől. A gyerekek elcsendesedtek Sára mellett, álmélkodva nézték az egyre nagyobb gyülekezetet, ami hozzájuk csatlakozott. Mikor a templomba betértek, már ott is szép számmal ültek a padok között falubeliek.

– Mi ez mama? Mi történik itt? – fogta meg Sára Terka mama karját, kimozdítva az ájtatosságból.

– Ma bizonyságot fogsz látni az ima erejéről. Sokan fogunk imádkozni szegény beteg párodért és a gyerekek apjáért. Neked is ezt kell tenni és a két gyermeknek is! És – fordult szembe Sárával –, higgyél a lélek erejében, mert csak akkor segít szegény betegen az ima!

– Mama, a gyerekek nem tudnak imádkozni – súgta oda Sára az öregasszonynak.

– De tudnak. Megtanítottam őket, míg te a kórházat jártad! De nem elég a mi imánk, ezért gyűlt össze a hitközösség. A közös imának nagy a hatalma. Eljut Jézushoz, és meglátod a Megváltó visszahozza a párodat a szellemvilágból.

Végig mentek a hűvös templomban az első padsorig. Ott várta őket Julis, János felesége.

– Dicsértessék Terka mama! Megtettem, amire kért. Most már az Úr kezében van a beteg sorsa!

– Köszönöm lányom, megjutalmaz a jóságodért téged a Megváltó, mert annyi jót cselekedtél már eddig is! – válaszolt szent meggyőződéssel az öregasszony.

Nem jutott hely mindenkinek, sokan álltak a padsorok közt és az ajtóban. Sára megilletődve nézett szét a teremben, zavartan vette észre, hogy minden tekintet rájuk szegeződik, mintha pont abban a pillanatban vésnék be az arcvonásaikat a lelkükbe, hogy az ima ezután oda szálljon, ahová kell. Megszólalt az orgona. A templomban néma csend lett a padsorok közt. Figyelték az érkező tiszteletest, aki megelégedve jártatta körbe a tekintetét a hitgyülekezetén.

– Áldott legyen az Isten, és a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak Atyja, aki megáldott minket minden szellemi áldással, a mennyekből a Krisztusban! – kezdte a prédikációt – Rendhagyó összejövetelünknek az az oka, hogy segítségért fordult az egyházunk felé egy testvérünk. Segítséget kért, hogy imádkozzunk nagy beteg testvérünkért, Sági Benjáminért, aki élet halál küszöbén áll már napok óta. Rajta már csak a Megváltónk segíthet, hogy visszatérjen szeretteihez, szerető kedveséhez, gyermekeihez. Hadd idézzem nektek, Lukács evangéliumának ötödik részét. Amely arról szól, hogy néhány férfi egy béna barátját viszi Jézushoz. Ez egy jó példa arra, hogy egy csoport hogyan vihet egy szükségben lévő, gyógyulásra szoruló embert Jézus lábaihoz. A történet alapján hét jellemző dolgot figyelhetünk meg. Ezek közül az első három a következő, – Törődést és részvétet mutattak! – Ez az ember azért gyógyulhatott meg, mert a barátai törődtek vele. Mindennek az alapja az, hogy törődünk azokkal, akiknek valami fáj, vagy valami problémája van. Isten azért tudta ezeket a férfiakat használni, mert érzékenyek voltak egy társuk szükségletére. És minket is akkor fog tudni használni, ha nem a saját dolgainkkal leszünk elfoglalva, hanem elkezdünk többet törődni azzal, hogy másoknak mire van szüksége. – Volt hitük! – Ezek az emberek hitték, hogy Isten meg tudja gyógyítani a barátjukat. Amikor Jézus látta az ő hitüket, ezt mondta: – „Barátom, meg vannak bocsájtva a bűneid! „ – Nem a béna ember saját hite volt az, ami miatt meggyógyult, hanem a barátai hite miatt. Hány olyan embert ismersz, aki annyira bénult, hogy nem tud hinni Istenben? Ilyenkor kell nekünk hinni helyettük is. – Cselekedtek! – Ezek az emberek nem csak imádkoztak a barátjukért, hanem cselekedtek is. Nem elég csak imádkozni azért, aki valamilyen problémával küzd, és akinek még nincsenek eltörölve a bűnei. Cselekednünk is kell. Jézus ezt mondta – „Menjetek ki az utakra és túl a kerítéseken, és hívjatok mindenkit, akivel találkoztok, hogy jöjjön, és teljék meg a házam!" – Rengeteg példa van a Bibliában arra, hogy az emberek Jézushoz visznek másokat. És nekünk is ezt kell most tennünk.

Kezdjük el hát a közös imánkat a nagybetegen fekvő testvérünkért mi is, és kérjük Jézus kegyelmes segítségét, hogy hozza vissza közénk, egészségben!

„Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy,

szenteltessék meg a te neved..."

A templom akusztikája különös, szinte földöntúli hangon adta vissza a visszafojtott csendes imát. Sára körül hullámzott a tér, olyan érzése lett mintha egy nyugodt vízfelületen feküdne, és hallgatná a tenger mélyéről feltörő morajt, ami megnyugtatja és egyben erővel árasztja el. Valami megváltozott az ő lelkében is azokban a percekben. Eggyé vált a körülötte lévő lelkek hitével. Érezte egyre nő benne egy energiaforrás, ami átvette a hatalmat lassan a tudatában. Isten ott volt a templomban, érezte már minden hívő, akik alázattal felé fordultak. Isten megnyitotta a lelküket és beléjük költözött. A hitük a legedzettebb acéllá vált ezen a harcmezőn, és küzdött a nagy betegen fekvő Sági Benjaminért.

– Most menjél ki a tiszteleteshez lányom a gyerekekkel! – súgta oda Terka mama – Térdepeljetek le és fogadjátok be Jézus testét.

Mint egy alvajáró úgy mentek hárman a pap színe elé. Az ostyát, amit a szájukba adott a pap, mindhárman megilletődve fogadták. Mikor az áldást megkapták és visszaültek a padsorba, Julis odaszólt a mama mellől.

– Mi még imádkozunk Sára, de te indulj vissza szegény nagy beteghez. Rád ott van szükség most már.

Sára szót fogadott, elindult a templom kétszárnyas ajtaja felé. A szeméből már folytak a könnyei, hisz rájött, hogy az emberi összetartás, szeretet milyen erővel állt azon a napon mellé és a felismerést, képtelen volt könnyek nélkül feldolgozni.

A templom ajtajában ott állt Róza a férjével. Mikor melléjük ért, Róza odalépett hozzá és átölelte.

– Hogy mik történnek ezen az istenháta mögötti helyen? Teljesen kivagyok tőle! – súgta oda a barátnőjének.

– Hazaviszlek az autódhoz! – lépett oda Zoli, majd megölelte Rózát – Jövök értetek vissza.

Nem szóltak egymáshoz míg végig értek a falu főutcáján. Mindketten az elmúlt események hatása alatt voltak. Csak a bekötőútra kanyarodva mondta ki hangosan Zoli amin addig elmélkedett.

– Te hiszel az ima erejében Sára?

– Most úgy érzem, hogy igen. Bár legbelül sok kételyem van ezzel kapcsolatban. Keresztanyám mindig is furcsán közelítette meg az élet és a halál gondolatát. Távol állt tőlem mindig az e fajta szemlélet, de nem vitatkozom vele.

– Nincs ebben semmi különös. A vidéki emberek közelebb állnak a természethez, másként látják a világot, mint a városiak. Valami ősi tudás megmaradt bennük. De itt is pusztít a kor szelleme. Elszakad az ősi világtól az új nemzedék.

– Volt már olyan, akit így meggyógyítottak?

– Igen, jó sok évvel ezelőtt. Bíró Palit, az ácsot. Leesett a tetőről. Az is eszméletlen volt sokáig, mint a barátod.

– Mi van most vele?

– Meghalt.

– Akkor most mi van? – nézett rémülten Zolira.

– Nem az esés miatt! Egy éve tüdőrák vitte el szegényt. Nagyon sajnálta mindenki.

Mikor Sára kiszállt az autóból a tanya előtt, Zoli azonnal visszafordult a családért.

Sára azonnal beült a saját autójába, a fülébe dugta a fülhallgatót, hogy tudjon telefonálni vezetés közben. Zsolttal akart beszélni, ha valaki, hát ő biztos, hogy tud kézzelfogható magyarázatot adni.

– Mi ezen a furcsa – válaszolt Zsolt miután végig hallgatta Sára történetét – Ha arra akarsz kilyukadni, hogy győzzelek meg, hogy az egész csak egy színjáték, el kell, hogy keserítselek. Az ima gyógyít, de sajnos a halált nem tudja legyőzni. Hiába imádkozott világszerte több millió ember 2005 tavaszán második János Pálért, aki haldoklott a Vatikánban. A pápán nem tudott az ima segíteni. Mégsem szabad leírni az erejét. Volt számtalan kísérlet, ami az ellenkezőjét bizonyította. Az igazság az, hogyha sok ember összefog, és közösen ugyanazért a célért imádkozik, akkor a keletkezett agyi energia materializálódik. Nevezzük ezt lelkiségnek, ami azt jelenti, hogy az ember nem csak anyagból áll, valami több is van benne. Ennek nincs köze semmilyen valláshoz, ez a lélek, a gondolat, a tudat, amivel hatni lehet valós eseményekre. Így természetesen gyógyításra is fel lehet használni.

– Furcsa téged hallgatni és közben az örök életében paraszti életmódot folytató keresztanyámra gondolni. Honnan tud ő erről?

– Hja, nekik ez olyan természetes, mint nekünk, hogy felkel a Nap holnap. Csípőből oldják meg a legnehezebb élethelyzeteket. Mi meg kiolvasunk hozzá egy könyvtárat, mégis csak tapogatózunk. Hogy van a barátod?

– Nem tudom, most megyek hozzá.

– Kíváncsivá tettél, megkérlek, hogy hívjál, ha történik vele bármi!

Sára megígérte Zsoltnak, hogy tájékoztatja, ha lesz miről. Feszült volt, mint mindig, amikor belépett a kórházi liftbe és megnyomta a harmadik emeletjelző gombot.

Nincs csodás ébredés

 

Sára mindig könnyedén oldotta meg a legnehezebb feladatokat is, de annak az időszaknak vége lett. Nem merte bevallani senkinek, hogy egy ideje milyen üressé vált lelke, olyanná mint kint a határban, a nyári naptól a kiégett mező, ahol a nemrég illatozó mezei virágtenger helyett kiszáradt virágmúmiákat zörgetett a keleti szél. Önmagát is nehéz volt elviselnie, a tetejébe a két idős asszony is örökké törvénykezett, valami miatt zsémbeltek megállás nélkül. A gyerekekre is rátelepedett a feszültség. Néha azt gondolta, talán neki köszönhetően, hisz nem volt hozzájuk elégé türelmes. Később egy belső megérzés miatt vált egyre nyugtalanabbá, ha este végre el tudott aludni, egy visszatérő álom gyötörte. Benjámint látta minden alkalommal. Közeledett felé az úton, de amikor mellé ért, hiába szólongatta, mint aki nem hall, nem lát, egyszerűen tovább ment és eltűnt a szeme elől. Próbálta megfejteni az álmot, de ésszerű magyarázatot nem tudott rá találni, talán csak egy megérzést, hogy Benjámin azon az úton jár amin ő, találkoztak, vagy találkoznak valamikor, de ez a találkozás egyikőjüknek sem fog örömöt okozni, inkább csak fájdalmat.

Róza és Zoli amikor hazaért nászútról, meglátogatták Sárát.

– Behívhatnak a katonasághoz bármelyik percben – közölte Zoli kedvetlenül. – Nem szívesen megyek, elhiheted. Nem csak Róza miatt a szüleim miatt se.

– Te, hogy vagy? Nagyon nyúzott az arcod! – érdeklődött Róza, közben jól szemügyre vette Sárát.

– Ha már megkérdezted, nem jól. Nem tudok koncentrálni semmire. Olyan érzésem van napról-napra, hogy a mindennapok felőrölnek, idegileg, lelkileg. Kéne egy kis feltöltődés. De nem jön össze semmi. Lehet, csak ez a kibírhatatlan forróság, ami nem akar megszűnni soha. Jövő héttől tanítási szünet, igazából nem várom annyira. Még az is nagyon jó, hogy kicsit magam lehetek napközben.

– Kiégtél. Várható volt – válaszolt komoly arccal Róza.

A vadszőlővel dúsan befutott tornácon beszélgettek mikor Sára telefonja zenélni kezdett az asztalon. Egykedvűen megnézte ki hívta. Nem vette fel.

– Nem érdekel ki hívott? – kíváncsiskodott Róza.

– Nem ismerem a számot... bárki lehet.

Kis idő múlva újra zenélt a telefonja.

– Vedd már fel, soha nem hagyja abba! Vagy felvegyem én? – mérgelődött Róza.

Sára kelletlenül felvette a telefont.

– Kivel beszélek?

Róza és Zoli udvariasan otthagyták, arrébb sétáltak pár lépést, hadd beszéljen nyugodtan. A beszélgetés pár szófoszlánya elért hozzájuk.

– Nem tudom, miről beszél... igen, rémlik valami... az ő döntése... tudok róla.

Aztán Sára sokáig hallgatta a telefonálót. Róza mikor kíváncsian odafigyelt, észrevette, hogy a barátnője milyen sápadt lett. Odamentek hozzá, visszaültek az asztalhoz.

– Köszönöm, hogy felhívott – súgta alig halhatóan Sára és lecsukta a telefonját.

– Mi a fenét mondtak neked? Meg ki? Mi miatt akadtál ki ennyire? – követelte Róza a választ.

Sára szeméből eleredtek a könnyek.

– Benjáminról beszélt. Ma szabadult ki a tanár. Ismerem őt, Benjámin sokat beszélt róla. Mikor várt az elbocsájtásra, akkor hallotta meg mi történt a határon. Szerencsére régebben kiírta a telefonszámom Benjámin telefonjából. Sok mindent elmondott... már mindent tisztán látok. De nagyon nagy a baj, úgy értesült, hogy Benjámin élet- halál közt fekszik a kórházban. Azt hallotta, hogy elkapták a határon, szabályszerűen meglincselték. Itt van a tőlünk húsz kilométerre... itt van már három napja, és én nem tudtam róla.

– Nagyon sajnálom, de ne haragudj, eddig miért nem adott magáról életjelt, azt is elmondta?

– Igen, el. Benjamin sokat szenvedett, miután kikerült a szigorítottból, teljesen befordult, nem fogadott el senkitől segítséget. Attól rettegett a legjobban, hogy én nem fogom őt elfogadni, mert nagyon megváltozott. Szó sincs róla, hogy a pénz miatt változott meg, festeni is azért festett, hogy a lányainak tudjon segíteni...

Sára nem tudta abbahagyni a sírást. Zoli nézte egy darabig, aztán gyorsan döntést hozott.

– Készülj, elviszlek hozzá! Te most jobb, ha nem vezetsz. Én is kíváncsi vagyok, hogy van a barátod.

Sára hálásan ránézett Zolira, bement a házba átöltözni. Mikor megjelent az ajtóban, mögötte sietett kifelé a két asszony is. Az anyja törölgette a szemét, az öreg Terka dobálta magára a kereszteket.

– Istenem, mennyi szenvedést hozol még erre a szegény lányra? – nézett kérdőn felfelé az égre.

De onnan egyelőre, nem érkezett semmilyen választ, hiába várta.

Zoli útközben felhívta a kórházban dolgozó ismerősét és megkérte, hogy tudja meg ki az orvosa a betegnek és megköszöni, ha szól a dokinak az érkezésükről.

Nehezen telt minden perc míg várakoztak az orvosra. Végre kinyílt az orvosi szoba ajtaja.

– Jöjjenek csak be! – hívta be őket az orvos. – Foglaljanak helyet – mutatott a fotelok felé, majd elővette Benjámin leleteit.

– Önök úgy értesültem, Sági Benjamin hozzátartozói. Örülök, hogy idetaláltak. A beteg nincs jól. Azaz, minek is beszélnék mellé, kritikus az állapota. Műtéteken esett át, a diagnózisban sajnos minden szerepel. Szúrt és vágott sérülések, bordatörés, belsőzúzódások, és a koponyát ért ütés miatti idegsérülés. Jelenleg kómában van. Kérem, készüljenek fel minden eshetőségre...

Az orvos észrevette Sárát mennyire megviselte a hír.

– Ön a felesége?

– Még nem vagyok a felesége – válaszolt halkan Sára.

Az orvos szemében részvét csillant, mégis úgy döntött az igazságot mondja el, még ha fájdalmasan érinti is a hozzátartozókat.

– Néha történnek csodák. Talán lehet bízni végig egy csodában, nem kell az elején feladni. De ha látott csodás felébredést a kómából, mondjuk filmekben, most megmondom róla az őszinte igazságot, az mind egy nagy hazugság. Minél tovább tart a kóma, annál nehezebbé válik a felgyógyulás. Senki nem ébredt fel a kómából úgy, hogy csak felült az ágyban és ott folytatta az életét, ahol abba hagyta. Hát ilyen nincs. Sajnos hetekig, hónapokig, évekig tart utána a felgyógyulás. De lehet, hogy sohasem lesz ez a gyógyulás teljes. Amire legjobban számítani kell, az emlékezetkiesés. Kicsit más embert fogunk visszakapni, mint akit elvesztettünk. Most nem tudunk mi sem mást tenni, csak biztosítjuk az életfeltételeket. De mindenféleképpen lesznek következményei ennek a traumának, ne ringassuk magunkat illúziókban. Sokat segít a betegen, ha egy olyan ember, akihez erős érzelmi kötődése volt, mellette tartózkodik sokat és beszél hozzá. Ezt napi szinten meg kell tenni érte. Ajánlom, hogy mindig egy ugyanolyan történet szerepeljen a mesékben. Lassan megszokja és kötődik a történethez. A lélek ezáltal kapcsolódik a külvilághoz. Lelket mondtam, agy helyett. Észrevette? Nem véletlenül mondtam. Mi is ezt csináljuk. Próbálkozunk zenével, beszélünk a betegeinkhez. Azt tapasztaltuk, sokat segít rajtuk.

– Ez azt jelenti, hogy vele lehetek? – kérdezte reménykedve Sára.

– Igen, mint már említettem, egy családtag vele lehet. De készüljön fel, hogy amit látni fog a kórteremben nem lesz felemelő látvány

Zoli féltette Sárát, az orvos szavaiból azonnal megértette, hogy mi várhat rájuk a kórteremben. Míg a folyosón haladtak, odahajolt Sárához.

– Még meggondolhatod magad. Akit látni fogsz az nem ő lesz, csak egy nagyon sérült ember, aki hasonlítani fog rá. Nem tudja, hogy te ott leszel. Nem fog rá emlékezni később se. Ellentétben veled. Mert, ahogy ismerlek, átveszed a fájdalmát a szenvedését. A látvány pedig örökre kitörölhetetlenül beég a lelkedbe. Még lelkiismeretfurdalás is fog gyötörni miatta, mert azt hiszed, közöd volt ahhoz, ami vele történt. Pedig te nem vagy oka semminek. Sőt, azt kell, hogy mondjam, az egész történetben csak te vagy az áldozat. Mindent magadra vállaltál úgy, hogy nem kaptál érte cserébe semmit. Gondold át jól. Ha most megfordulsz, kimegyünk innen, csak arra a férfira fogsz emlékezni, aki volt eddig, akit megszerettél. Aki soha nem volt igazán ettől függetlenül a társad, csak az érzelmek játszottak veletek.

Sára lehajtotta a fejét, nem reagált Zoli szavaira. Zolit felidegesítette Sára hallgatása.

– Mondj valamit az égszerelmére!

– Te nem tudod, mi köt hozzá, azt csak én tudhatom. Nem akarok visszafordulni. Amíg él, nem hagyom magára, nem tudsz róla lebeszélni. Amit elmondtál az mind reális, elfogadható indok. Nem cáfolom meg. Félek a találkozástól, nem tagadom. Bárhogy néz most ki a teste, az csak múló állapot. Meg fog gyógyulni. A lelkéért jobban aggódok...attól, hogy megváltozott... azt nem szeretném.

– Megérkeztünk! – állt meg az orvos egy ajtó előtt. Kérem, hogy most vegyék fel a védőruhákat. A beteg érdekében minden esetben kötelező a használata.

Amikor felkerült rájuk a kórházi védőruha, az orvos kinyitotta a kórterem ajtaját.

– Itt van a betegünk. Jelenleg lélegeztető gépen, a műszerek folyamatosan mutatják az életfunkcióit.

Megálltak az ajtóban, nem léptek beljebb az orvos után. Az orvos odament Benjámin ágyához, vizsgálta az adatokat, beszélgetett a beteg ápolójával.

Róza jól ismerte Benjámint, mikor meglátta, elfordult és odanyomta az arcát Zolihoz.

– Édes jó Istenem – sóhajtott fel – nem lehet szegényt felismerni!

Sára arcából is kiszállt minden szín, sápadtan nézte a fekvő férfit, akinek az arca a felismerhetetlenségig össze volt törve. A bal szeme hatalmasra dagadt, bizonyára egy ütéstől. A homlokán véres heg éktelenkedett, a felpuffadt arc szederjes színűvé változott.

– Erről beszéltem az előbb! – Zoli is ledöbbent az emberi roncs láttán. – Nagyon rosszul néz ki a barátod.

– Igen, látom – suttogta Sára. – Kicsit vele maradnék, ha megengeditek. Mondjuk egy órahosszát. Holnap már bejövök egyedül.

– Nem tudom felfogni, hogy van benned ennyi erő. Jól van, mi elmegyünk a városba. Találkozunk egy óra múlva – válaszolt Róza, és már ment is ki az ajtón, még az orvosnak se köszönt. Csak kint tört belőle ki a kétségbeesés.

– Mondd, miért van ez? Miért ilyen kegyetlen a sors? Az egyikünknek adja a boldogságot, a másik vállára rakja az elviselhetetlen fájdalmat, szenvedést!

Zoli átölelte a könnyező feleségét – Ki tudja, hol kezdődik a boldogság és hol a szenvedés. Nyugodj meg kérlek. Segítünk nekik, amit csak tudunk. Itt már csak ennyit tehetünk.

Sára odasétált Benjámin ágyához, megállt előtte. Az ápoló odavitt egy széket.

– Üljön csak le, beszélgessenek! – mosolygott a fiatal férfi – Hallja, amit mond, beszéljen csak nyugodtan.

– Hallja? – nézett kétségbeesve az ápolóra – De hisz alszik.

– Nem alszik, kómában van, az nem ugyanaz. A tudata éber, éberebb, mintha ébren lenne, nekem elhiheti. Tudja, hogy itt van, érzékeli és látja magát. Csak... kicsit másként.

– Honnan tudja mindezt?

– Tanultam. Meg igazából érdekel ez az állapot a betegeknél, sokat olvasok ilyen irányban. Minden kóma más. Talán az övé is.

– Jól van, bizonyára többet tud a betegségéről, mint én.

Sára pár másodpercig nem tudott megszólalni, csak nézte Benjamin összetört arcát, a tehetetlen mozdulatlanságra ítélt testét. Aztán összeszedte minden erejét és halkan beszélni kezdett.

– Itt vagyok... ugye megismered a hangom? Sára vagyok. Tudod... volt idő, mikor sokat tépelődtem kettőnkön. Azon, hogy a sors miért akarta, hogy mi ketten megismerjük egymást. Hogy ki és mi irányította a lépteinket egymás felé olyan erőszakosan? Próbáltam megfejteni azt, amit később rájöttem, nem lehet. Már egy ideje nem fontos számomra a válasz. Csak az a fontos, hogy szeretlek. Bármi történik velünk, bármilyen sérülést kapunk az élettől, azok csak megoldásra váró feladatok. De ha elveszítelek, soha senki nem tudja a hiányodat pótolni. Nem akarlak elveszíteni Sági Benjámin.

Sára beszélt és közben kezébe fogta Benjámin kezét, játszott az ujjaival, simogatta a kézfejét.

Nem vette észre, hogy visszatért az orvos és megállt a háta mögött.

– Azt hiszem, meg tudom most mutatni hölgyem miről beszéltem, nézze, az EEG kezd életre kelni! Kicsit lusta még, de megmozdult. Az agy kezd dolgozni.

Sára felnézett a monitorra, amin tényleg egy kicsi hullám végig futott az egyenes vonalon.

– Érzékeli önt, és minden bizonnyal felismerte. Csak így tovább!

Mikor visszatért Zoli és Róza, Sára elköszönt Benjámintól – Holnap eljövök újra, és tovább veled leszek, ígérem.

Kint a folyosón Róza átölelte.

– Beszélsz hozzá. Gondolod, hogy érti?

– Az ápoló azt mondta, hogy igen. Hogy mindent lát és hall.

– Ha ő mondta... – fordította el a fejét Róza, hogy ne lássa rajta a hitetlenkedést.

– Pihenj le egy kicsit, nagyon kimerültnek látszol – biztatta az anyja, mikor hazaért. – Később majd elmondod mi van a beteggel.

– Igazad van, olyan furcsán érzem magam. Egy kis időre lepihenek.

Megfogadta az anyja tanácsát és elindult a szobája felé. Forgolódott az ágyán jó darabig míg sikerült álomba merülnie. A Benjáminnal való felkavaró találkozás furcsa álomba vitte a tudatát. Az egyoldalú beszélgetést folytatták tovább. Ott ültek ketten az erdőszélén egy árnyas fa alatt. Benjámin ugyanolyan torz arccal, behunyt szemmel ült mellette. Sára akkor is fogta a kezét. De az álomban beszélt hozzá Benjámin.

– Furcsa, ami ma történt velem – hallotta a férfi hangját, ami olyan távolinak tűnt, hiába volt a közvetlen közelében.

– Mit találsz furcsának?

– Azt, hogy amikor már mindenről lemondtam, az életről, rólad, megláttam a jövőm. Hihetetlen igaz?

– És mit láttál? Mondd el légy szíves!

– Azt láttam, hogy megtudtad, hogy megsérültem. Láttalak kétségbeesni, láttalak sírni. Rájöttem, hogy nagyot tévedtem veled kapcsolatban. Szeretsz engem, most már tisztán látom az érzéseid. Azt hiszem, ha velem leszel végig, képes leszek hozzád visszatérni. Ha velem vagy erősebbé válok. Talán sikerül... mit gondolsz?

Az álom megszakadt amikor benyitott az anyja. – Indulnod kell a gyerekekért, ne haragudj, hogy felzavartalak! – szabadkozott az ajtóban.

Sára szó nélkül öltözött, kiment az autójához.

A két asszony csendben dolgozott a konyhában. Terka mama egy sóhaj kíséretében leült a konyhaasztal mellé.

– Mi lehet azzal a szegény emberrel szerinted... túléli? Ez a lány belebetegszik. Segíteni kéne rajta valahogy – nézett kérdőn Sára anyjára.

– A sorsunk meg van írva, nem lehet rajta változtatni. Sárának el kell fogadni azt, ami vár rá.

– Akkor csak imádkozzunk értük.

– Azt lehet – hagyta rá Márti néni. – Imádkozni mindig lehet. Ki tudja, mit hoz a holnap.

Benjámin várakozott. Úgy érezte, hogy örökkévalóság óta áll az élet és a halál mezsgyéjén. Nyugtalan volt, mert Karola figyelmeztette, hogy nincs sok ideje, a döntését hamar meg kell hoznia.

Furcsán változott körülötte minden. Néha egy végtelen mezőn álldogált, mezítláb, a nadrágja térdig fel volt gyűrve. Kis tocsogók bújtak el a zsombékok közt – Bizonyára eső volt nemrég! – gondolta.

Kis idő múlva eleredt az eső újra, ő a legtermészetesebb mozdulattal kinyitotta az esernyőjét. A vásznon dübörögtek a lezuhanó vízcseppek. Félelmetes volt, mintha a fejében dobolt volna az eső – Tam-tam! – egyre erősödött a zaj – tam-tam! – tra-ta-ta-tam! – hasító fájdalmat érzett a fejében. Nem törődött vele, még erősebben koncentrált. Tudta, hogy Sára elindult hozzá. Nemsokára oda fog érni, és végre meghozhassa a döntését, amit elmondhat Karolának. Minden azon fog múlni, a találkozáson. Hirtelen felkapta a fejét, felnézett a szürkülő égboltra, hosszan figyelte ahogy közeledett felé egy sötét felhő. Forgott, megnyúlt, ereszkedett. Mikor közelebb ért hozzá, hangos károgástól lett hangos körülötte a táj. – De hisz csak varjak repülnek felém.

Megnyugodott mikor felismerte az égimadarakat.

A madárraj leereszkedett az erdő fáira és azonnal csend lett. Félelmetesen nagy csend. Hallgatózott. Mintha lódobogást hallatszott volna a távolból, reménykedett, hogy nem tévedett. Megfájdult a szeme a koncentrált figyeléstől, nem látott semmit, mert az út végén már ott hasalt az esti sötétség. – Ha nagyon sötét lesz, nem fog rám találni, talán kiáltani kéne, vagy tüzeket gyújtani! – törte a fejét kétségbeesve.

És akkor meglátta a lovas alakot, ahogy közeledett felé az úton. Integetni akart, de ijedten tapasztalta, hogy a karjait nem tudja felemelni. A lovas egyre közelebb ért hozzá. A boldogság végig futott a lelkén, mikor megismerte Sárát. Fehér fodros ruhája vakított a szürkületben. Mikor teljesen mellé ért, Sára lekúszott a lóról. Egy mozdulattal elengedte a lovat szabadjára a mezőn. De a ló nem hagyta ott, tisztes távolságban megállt és várakozva nézett vissza a gazdájára.

– Olyan régen várok rád!

– Itt vagyok már. Most már nem kell félned – válaszolt Sára.

– Ha egy kicsit később jössz, lehet már nem találkozunk...

– Nem üzentél, hogy merre keresselek. Igazából az utóbbi időben semmit nem tudtam rólad. Mégis, miért én lennék a hibás, ha kések egy kicsit?

– Nem hibáztatlak. De fontos, amit el akarok mondani. Nincs sok időm. Azt akarom, hogy tudd, és soha ne kételkedj abban, hogy szerettelek!

– Miért beszélsz múlt időben? Hisz itt vagy mellettem. Add ide a kezed, hadd fogjam meg. Érzed, hogy veled vagyok? Szeretlek. Segítek neked, bízzál bennem! – szólt rá határozottan Sára.

– Igen érezlek. De nem szerethetsz egy élőhalottat. Ne gondold, hogy nem tudom, hogy milyen visszataszító látvány vagyok. Csak a lelkem vergődik a testem koporsójában.

– Meggyógyulsz, higgyél nekem. Eljövök mindennap, hogy elmondjam. Nem hagyhatsz el bennünket. Ha mégis megteszed, akkor majd az életed legrosszabb döntését fogod meghozni.

– Nem tudom, hogy bízhatok-e benned? Lehet, csak sajnálsz, semmi több – sóhajtott fel Benjámin.

– Igen sajnállak! Sajnállak téged, és magam is. Sajnálom a két kislányod, akik most, ha rosszul döntesz, végleg árvákká vállnak. Bízhatsz- e bennem? Döntsd el magad! Ebben nem segítek. Ha fordítva lenne, és velem történt volna mindez, te ugyan velem maradnál- e? Ugyan te szeretnél-e annyira, hogy erősebbek legyenek az érzéseid, a sajnálattól? Ez most a legfontosabb kérdésem. Holnap visszajövök a válaszért.

Sára ezzel felült a lovára és eltűnt a sötétségbe.

– A holnap olyan messzire van! – roskadt össze Benjámin a felismeréstől, és érezte, hogy hideg verítékben fürdik a teste.

Ha megmozdul a föld

 

Napok óta nőtt a határkerítés másik oldalán a sóvárgó türelmetlen emberek csoportja. Látták amikor szolgálatot teljesítettek, hogy nem bújtak el, nem hőzöngtek, csak figyeltek feléjük.

Benjámin esti szolgálatra készült, ellenőrizte a riasztópisztolyát, a töltényeit. A rabok nem használhattak éles lőfegyvert, de egy héttel előtte az éjjellátó készülékeket ők is megkapták, ami éjszaka sokat segített a terepen. Már délután gyülekeztek a sötét felhők az északi égbolton, Benjámin induláskor mogorván nézett ki a sátorból.

– Megint nyakunkra jön a zivatar, mint a múltkor! – emlékezett vissza idegesen a két héttel azelőtti éjszakai viharra. Akkor is bőrig áztak, de nem hagyhatták félbe a kiszabott terep bejárását. Igaz akkor csak a vihar miatt készültek ki, de most ott táboroztak közel az idegenek. Senki nem tudta miért mozdulatlanok, mintha csak piknikre készülnének és még várnák a többi havert, akik beígérték, hogy részt vesznek a bulin. Kölyök sápadtan, nyűgösen készülődött mellette.

– Én már úgy hazamennék! – vallotta be Benjáminnak.

– Hová, haza? A dutyiba? Nem vagy magadnál, még hogy haza...

– Még ott is jobb, mint itt, hidd el. Mindennap úgy indulok el járőrözni, hogy lehet az lesz az utolsó az életemben. Ha ezek neki indulnak haver... de legalább lenne egy Kalasnyikovom, hogy kinyuvasszak egy párat... – Kölyök körbe táncolta Benjámint és úgy tett mint aki lead egy sorozatot a képzeletbeli fegyveréből.

– Ne keménykedj, azok is emberek.

– Akkor te nem láttad mire képesek. Ezek olyanok, mint akiknél agymosást végeztek a vallási-vezetők. Mintha hipnotikusan irányított gyilkoló gépekké változtatták volna őket.

– Lehet, hogy van köztük olyan, aki ölni akar. Sőt biztos. De többségében ugyanolyan szerencsétlen ember mind, mint mi.

– Ha te mondod, nem vitatkozom. De majd azt nézd meg, ha megindulnak. Mert tuti, hogy nem sétálnak haza! Ezek aztán nem!

Az eső még nem eredt el mikor elindultak az éjszakai szolgálatra. A négy katona állig felfegyverezve szegődött melléjük.

Az első száz méter megtétele után megpillantották a túloldalon az embereket, ott mozogtak a bozótos túloldalán. Feltűnt nekik, hogy nem láttak tüzeket, mint máskor. Valószínűtlenül áradt felőlük a csend, a nyugalom. Benjámin mégis úgy gondolta inkább olyan ez a csend, mint amikor a ragadozó ugrani készül a zsákmányára. Minden izmát megfeszíti még a lélegzetét is visszafojtja, aztán ugrik, neki a vad torkának. Aznap mindenki, aki mozgott ki volt vezényelve a határ megfigyelésére, végig szórták őket a határ vonalán, a négy katona is előre ment, így ellenőrizni tudtak egy nagyobb szakaszt. Kölyök lassan sírógörcsöt kapott mellette, nyöszörgött, dünnyögött egyfolytában. Benjámin próbálta kiiktatni a tudatából, nem figyelt rá, a kívülről jövő neszekre figyelt.

A keze a riasztópisztolyon volt mikor halkan odaszólt a társának.

– Maradj le tőlem, ne menjünk egymás mellett, van egy érzésem, hogy ma éjszaka elindulnak. Ha baj van, fuss visszafelé, ahogy csak a lábad bírja!

– És te haver?

– Velem ne törődj. Én is megyek utánad... ha lesz időm... – válaszolt Benjámin színtelen hangon.

– Jól van, te vagy a főnök!

A rab lehajolt, mint aki a cipőfűzőjét akarja megkötni, piszmogott. Benjámin haladt tovább előre. Körülbelül negyven méter mehetett, amikor megmozdult körülötte a föld. Mindenütt emberek voltak.

A riasztópisztolyból kilőtte az összes töltényt. Ahogy a lövedékek felértek a levegőbe, megvilágították a tájat. Több százan lehettek már, akik áttörtek a kerítésen. Dühösen közeledtek Benjámin felé, nem örültek, hogy leleplezte őket. Rájött, hogy semmi esélye ellenük, megfordult és futott ő is visszafelé. Úgy gondolta a riasztás megvolt, a többi a rendőrök és a katonák dolga.

Hirtelen éles fájdalom hasított a fejébe, nem értette mi történt vele. Végig zuhant az úton, mint egy darab fa. Hallotta a lábdobogást, a dühös férfihangokat. Még érezte a rúgások erejét. Egy éles szúrást a bordái között. Aztán vége lett az iszonyatnak, eltűnt a semmibe minden.

A levegőben harci helikopterek érkeztek, a reflektorok megvilágították a környéket, ott köröztek Benjámin vérző mozdulatlan teste fölött. A bevándorlóknál alábbhagyott a lincshangulat, elfutottak, szétszóródva elindultak az ország belseje felé. Az idő kedvezett nekik. A sötét fellegek eltakarták a Hold fényét, kisvártatva bezúgott egy nagyerejű nyári vihar a tájra. Az eső erősen és szúrósan zúdult alá, elmosva a betolakodók nyomait.

Néha mintha érzékelt volna valamit a külvilágból. Furcsán és megmagyarázhatatlanul jelentek meg képek előtte. Tudta, hogy nem mozdul, azt is, hogy zárva van mind a két szeme. Mégis látott. Látta a kölyökképű sírástól eltorzult arcát, ahogy beszélt hozzá.

– Haver! Tudtad... igaz tudtad, hogy mi lesz?! Azért küldtél vissza, hogy engem ne öljenek meg? Igaz?! Akkor mindig is tudtad, hogy mire képesek. Haver! Ugye nem haltál meg... ne halj meg, tarts ki!

Látta azt is ahogy felemelik a földről és hordágyra teszik. Nem kímélték, futva vitték az élettelenül himbálódzó testét. Nem haragudott rájuk, nem fájt semmije, kimondottan jól érezte magát. A helikopter propellerje fülsüketítő zajt csapott mikor felemelkedett vele a levegőbe. Látni akart mindent, erőlködött, de egyre nagyobb sötétség vette körül. Nem kapott levegőt. Fuldokolt.

– Lélegeztetőre kell tenni azonnal! – hallotta távolról az ideges hangot.

Újra érzékelt és látott mindent. A helikopter leszállt, futó léptek dobogását érzékelte. Parancsszavakat – Most emeld! – Egyik hordágyról átették egy másikra. Nem értette minek az a nagy rohanás.

Kórházszag terjengett mindenütt, ugyanolyan szag, mint Karola körül mikor haldoklott. Mi lesz most vele? Meg kéne mondani nekik, hogy jól van, nem fáj semmije. Betolták valamiféle koporsóba, ami élesen bántón zúgni, kattogni kezdett körülötte.

MR vizsgálat – később rájött –, nézik, hol sérült meg. Lassan vissza tudott emlékezni, hogy mi történt vele. Visszatért minden előző fájdalmas emléke, amik miatt meg akart halni. Megszűnt a fizikai súlya, könnyűvé vált, lebegett a térben, onnan figyelt. Már előtte is érzett hasonló állapotot, akkor amikor felszállt vele a mentőhelikopter, már akkor furcsán látta a körülötte lévő világot. Néha a pilóta mellé ült és onnan nézte az alattuk suhanó tájat, aztán kilépett a gépből és mellette repült, mint a madár. Olyan volt mintha megszűnt volna a tér és az idő. Nem érzékelte a távolságot, magasságot, sebességet. Egyszer elért hozzá egy éteri energia, mintha Sára arcát látta volna a ködben. A vizsgálat alatt többen fölé hajoltak, nem látta a védőmaszkoktól az arcokat tisztán, az egyik idegesen felemelte a kezét, utasítást adott, hogy sietni kell, azonnal vigyék a műtőbe. Végignézte a saját operációját. Nem tudta meddig tartott, bizonyára sokáig, a sebész homlokán látta az izzadság cseppjeit. Hallgatta is őket. Nem volt valami biztató a számára, amiről beszéltek. Arról beszélgettek, hogy úgy néz ki, mint akin átment egy metrószerelvény a sötét alagútban. Reménytelen a felépülése. Aki műtötte mérgesen rászólt – Lehet, de fejezzük be a műtétet!

Haragudott, hogy ilyen könnyen lemondtak róla, ezért otthagyta őket, elment szétnézni a kórházban. Nem értette, hogyan tud közlekedni. Mintha nem létezett volna számára akadály, nem voltak falak előtte. Elidőzött egy nagy beteg mellett. Csövek lógtak ki belőle mindenhonnan. Beszélgetett vele. Azt mondta a beteg, hogy készül átmenni a túloldalra, már mindenkitől elbúcsúzott. Otthagyta, benézett a nővérszobába, ahol szinte ájultan a kimerültségtől aludt egy éjszakás műtősnővér. A szája kicsit nyitva volt. Arról álmodott, hogy a kislányát várja az óvoda előtt és nagyon fél. Megkérdezte tőle, hogy mi az, amitől fél? Azt válaszolta, hogy ott vannak újra a kutyák. Két kóbor dög. Mi lesz, ha rájuk támadnak? Megnyugtatta, hogy csak álmodik, igazából nincs ott semmi. Pedig ő is látta a kutyákat, és átérezte az anyára és a gyermekére leselkedő veszélyt. Aztán meggondolta magát és azt tanácsolta, hogy a másik kijáraton vigye ki a gyereket, az egy másik utcára nyílik. A nő megnyugodott, lassult a pulzusa. Mikor visszatért, már belőle is csövek lógtak ki, siralmas látvány volt mikor végig nézett önmagán. Úgy gondolta pihen egy kicsit. Lassan valami füstszerű kúszott be a látómezöjébe, húzott maga mögött egy fénylő alakot...

A ragyogó alak fölé hajolt.

– Itt vagyok, ne félj. Segítek!

Benjámin felismerte Karola hangját.

– Nem látom az arcod.

– Igazából nincs arcom. De a kedvedért visszaváltozom kis időre. Így már jobb?

– Igen. Látlak már. Jól vagy?

– Ahol én vagyok ott nincs fájdalom, azért jöttem eléd, hogy oda kísérjelek!

– Nem biztos, hogy akarok menni, még nem döntöttem el, hogy akarok e...

Az árny körbetekeredett fölötte, sziszegve rászólt – Nézd, mivé lettél! Ha visszatérsz csak a fájdalom és a bánat fog rád várni. Nézd meg magad!

Benjamin megnézte magát, látta a feldagadt eldeformálódott arcát, zúzódásokkal sebekkel teli testét ahogy feküdt a vértől pirosra színeződött gyolcslepedőn. Elszörnyedt a saját látványától.

A műtét már befejeződött, vitték az intenzívre. Három ápoló gyorsan szakszerűen dolgozott rajta, ellátták különböző életben tartó műszerekkel. A végeredmény ugyanaz lett, mint az előzőekben látott haldokló teste, a katéter, az infúzió, a véradagoló, a lélegeztető csövei, mint a pók lábai nyúltak ki a testéből. Az ágya feletti monitorok bevillantak és kezdetét vette az élet és a halál lassú tánca. Az EEG egyenes csíkkal üzent a megérkező orvos felé.

– Reméljük, hamar történik valami, vagy hiába dolgoztunk hat órán keresztül – szólt fáradtan az ügyeletes nővérnek.

– Látod, már miről beszélek? – kúszott Benjámin arcához Karola – Lehet, évekig így fogsz feküdni, mint egy élőhalott. Az izmaid elzsugorodnak, elfogynak, mint a fogyó Hold. A tudatod megbomlik, elillan. Semmire sem fogsz emlékezni. Ha mégis, egyszer felébredsz ebből az álomból, olyan leszel, mint egy csecsemő. Nem tudsz enni, inni. Nem tudsz járni. De még beszélni sem. Miért választod hát, hogy visszatérsz?

– Meggondoltam magam, még dolgom van. Tartozom egy vallomással... Sárának... elmondom neki, akkor ígérem veled megyek.

– Sára? – kacagott fel Karola – Mit változtat már bármin, amit el akarsz neki mondani? Te akartad, hogy felejtsen el, most miért fontos vele kapcsolatban akármi is? Azt hiszed, tud majd szeretni téged így, amivé váltál?

Benjámin szívében mélységes szomorúság költözött – Igazad van. Elmegyek veled! – kinyújtotta a kezét az alak felé.

– Jól van. Megmutatom hova viszlek. Soha nem akarsz majd visszatérni. Gyere!

Benjamin elindult Karola után. Hirtelen kinyílott a tér és egy gyönyörű virágos mezőre léptek. A mezítelen talpa alig érintette a csillogó fűszálakat. Valami csodás zene ölelte át, azt érezte mintha hullámzó víz mosná az arcát, egy ritmusos mozgás sodorná beljebb és beljebb, érezte, hogy mindene ellazul tőle.

– Ez a végtelen szeretet, amit érzel. Ugye milyen gyönyörű itt minden. Pihenj le és élvezd! – súgta Karola.

Pár percig átadta magát a csodának, de hamar nyugtalan lett újra.

– Várj! Úgy érzem... közeledik felém! – lépett hátra, ahol a szürkeség várta.

– Kiről beszélsz?

– Már látom... ő az! Látom, ahogy vágtat fehér ruhában egy barna lovon, a haját tépi a szél, látom, hogy kétségbeesett... miattam... még maradnék!

– Ez csak vízió kedvesem. Nem emlékszel? Te festetted így le. Jól van hát. Itt hagylak az élet és a halál mezsgyéjén. De nincs sok időd!

Karola alakja feloszlott, utána bekúszott azonnal a gomolygó szürke köd. Benjamin várakozott.

– Végre visszajött! – hallotta az orvos ideges hangját – Figyeljenek rá nagyon. Kimegyek, iszom egy kávét.

A világ változik

 

Míg a határon folyamatossá vált a feszültség az állandó készültség miatt, addig a faluban lázasan készülődött a Fónagy család a lakodalomra. Kevés falubeli ismerte még Zoli menyasszonyát, akiről a szálldosó hírek már minden házba megfordultak. Beszélték, hogy Sára városi barátnőjébe lett Fónagy Zoli szerelmes, annyira, hogy nagyon gyorsan meg is ejtik a lakodalmat. Volt téma megvitatni, kibeszélni, kifordítani, befordítani mindent, ami kettőjükhöz kapcsolódott. Hisz jóformán még feledés gödrébe se került a hetedhét országra szóló esemény, amikor Marival, a volt feleséggel tartotta a lakodalmát Zoli.

– Minek ez a nagy felhajtás, lehet, megint pórul jár szegény. Ez meg egy flancos városi lány. Ki érti, miért keres magának a falusi ember ilyenfajtákat? – tépelődtek az öregasszonyok a kapukban álldogálva.

De a kíváncsiság napról napra nőtt az emberekben, hisz a rosszmájú megjegyzések mellett, akadt azért jó is.

Róza meghívta Sára családját, hisz a legjobb barátnőnek kötelessége végig ott lenni ezen a szép napon. A kislányok lettek Róza koszorús lányai, ami miatt bőven lett dolga Sárának. Eleinte nem nagyon akarta, hogy kirakatban legyenek a gyerekek, de végül meggondolta magát. Hadd ismerje meg mindenki az öt gyermeket, akiknek a sorsát felvállalta. Legyen még több látnivalója a leselkedőknek.

A templom előtt megállt a feldíszített hintó, hozták a menyasszonyt. Róza az édesapjába karolva vonult végig a kíváncsiskodó falusiak között, mögötte a négy koszorúslány sétált, elől a két szőke kislány Zsuzska és Mónika, Benjámin lányai, hátul Zita és Amira, akik barna hajukkal, bőrükkel, teljesen ellentétei voltak a másik kettőnek. Eddigi életük legszebb napjává vált ez a nap. Nem csak a csoda szép ruha miatt, vagy a lokniba formázott frizuráik miatt, hanem azért is mert fontos feladatot láttak el, hisz ott lehettek mindig a menyasszony körül. Zsuzska karján kis kosarat vitt, amit színes szalag díszített. A kosárkában ott lapult a ház körül akkorra kinyílt összes rózsa szirma. Az ő dolga volt, a kifelé jövő pár lába elé szórni a sok illatos rózsaszirmot. Sára megilletődve nézte a nevelt gyermekeit, a barátnőjét, aki nagyon szép volt a hófehér tüllruhájában. Arra gondolt közben, hogy ő sohase fogja ezt az érzést átélni, amit most Róza.

– Szia, azt hittem lemaradunk a lényegről! – lépett hozzá váratlanul Zalán – Itt van mindenki, csak torlódás volt az utakon, lassan haladtunk.

– Jókor ideértetek – nyugtatta meg Sára, és integetett hátra mikor meglátta a többieket.

– Kísérhetlek? Ne izgulj csak a szertartás alatt. Karolj belém, ne lógj egyedül.

– Később beszélni akarok veled! – figyelmeztette Sára, szófogadóan belekarolt Zalánba.

– Tudom miről. Ne haragudj. Róza egy kotnyeles, nem áll meg semmi benne.

– Jó, hogy megmondta. Nem haragszom rá – nyugtatta meg Sára.

– Akkor én is mondok valamit. Nem jöttem üres kézzel. Lassan minden kép összeáll.

– Mit tudtál meg?

– A barátod hosszabb időre megint külszolgálatra ment. Nem is olyan messzire vannak innen. Harminc kilométerre. De ez nem minden.

– Siess már, mindjárt indulunk befelé! – sürgette türelmetlenül Sára.

– Azt mondta az ismerősöm, hogy előtte nagy húzása volt a börtönben. Még a televízió is adott róla híreket. Kiállítást rendeztek a festményeiből. Mondhatnám, hogy híres lett a barátod... lehet ez ment az agyára.

– Festmények? Nem említette, hogy eladásra fest – ámult el Sára. De szerintem nem volt oka, hogy eltitkolja előttem. Nem értem, miért tette mégis.

– Lehet már nincs rád szorulva, már lesz pénze mikor kiszabadul. Nagy játékos az ürge.

Sára próbált elfelejtkezni Benjáminról, próbált azonosulni a lélekben az őt körülvevő vidám hangulattal, a szertartás meghitt pillanataival. De nem sikerült, legfeljebb csak rövidebb időre. Mindig visszatért hozzá a gyomorszorító érzés, hogy Benjámin nem volt őszinte hozzá. Talán soha nem is volt őszinte hozzá. Eddig azt hitte, csak a szégyen miatt hallgatott el, mert emberölésért meghurcolták. Annyi kérdés volt körülötte, amire csak Benjámin tudott volna válaszolni, senki más. Haragudnia kellett volna rá, dühöngeni, megcsalni bárkivel, de azt sem értette, hogy miért nincs iránta harag benne. Talán mert minden rossz gondolatra volt egy jó gondolata. – Híres festő lett. De hisz ő kérte meg, hogy kezdjen újra festeni. Soha nem gondolta róla, hogy csak a pénz motiválja, semmi más. Bízott benne, hogy meg fogja kapni idővel mindenre a választ.

Zoli és Róza az esküvő után nem utazott külföldre. Bekuckózták magukat Magyarországon egy wellness szállodában. Józan megfontolásból, mert a napról- napra erősödő politikai feszültség miatt nem volt biztonságos sok ország közkedvelt turista helye.

A lakodalom utáni hétköznapokkal berobbant a júniusi forróság, kiégette a határban a legelőket, tétlenségre ítélte napközben a vidéki embereket. Hajnaltól délelőttig és a kora-esti órákban tudtak csak kint lenni a földjeiken. Dél körül már megállt a levegő körülöttük és úgy érezték mintha egy befűtött kemencében ücsörögnének.

– Nincs ez jól, elromlott az időjárás! – sopánkodott Terka mama – Az én fiatalságomban csak a július hozott ilyen forróságot, de még az is visszafogta magát. Ez már a purgatórium, az ördög égető tüze. Meglátjátok nagyon rossz vége lesz, ha így folytatódik az időjárás.

Az öregasszony hitt a Biblia minden sorában, az abban leírt világra váró veszedelmekben. Ezért mikor az elviselhetetlen forróságra kitört egy féktelen vihar, összekulcsolta a kezeit és egész napját imával töltötte el. Diónyi jég ömlött egy órán keresztül az égből, mindent letarolt. Az öregasszony arca sápadt volt és rezzenéstelen, mikor vége lett az ítéletidőnek rezignáltan Sára felé fordult – Hiába harcolsz ellene, mindig ő fog győzni. Eljött a végítélet órája lányom.

Kétségbeejtően sok kár keletkezett az épületekben és a földeken, az aratás előtt lévő kalászosok a földön hevertek, a kukoricáról lefosztotta a jég az összes levelet. A tanyán is megbontotta az épületek tetejét az orkánerejű szél. A felbecsülhetetlen kárra nevetséges összeget állapított meg a biztosító.

Sára nem hitt az öregasszonynak, habókos úgy gondolta, a Bibliát is emberek írták, minden sora manipuláció. Nem rendítette meg az ijesztgetése sem, tovább tervezte a meglévő gazdaság fejlesztését. A Bibliában leírt jóslatoktól jobban aggasztotta, ami a nagyvilágban zajlott. Néha olyan érzése volt, mikor végig bogarászta a rosszabbnál rosszabb híreket, hogy nem a fejlesztéssel kéne foglalkoznia. Egyszerűen összpontosítania kellene a túlélésre. A hírekből a gazdasági összeomlás jeleit vélte felfedezni. Az elégedetlenség a rendszer politikai vezetése felé napról napra nőtt, és megállíthatatlannak bizonyult. Az országokban egyre nőtt a változás iránti igény, amit nemcsak a bevándorlók okoztak, akik az adott ország szociális keretét padlóra vágták, hanem a kialakult bizonytalanság miatt. A biztonságérzet hiánya mellett a jogrendszer lengő hidja is kritikus állapotba került, aminek a kilengése már addig is veszélyes volt, amíg a belső korrupció lavírozott rajta. Magyarországon egyre keményebb napok követték egymást, mindenki tudta, hogy ez csak a kezdet. Egyre jobban kirajzolódott, hogy nem íróasztal mellett fog eldőlni a társadalmi változás. 

Sára ennek ellenére bízott a jövőben, úgy gondolta kiforrja magát ez a korszak is, mint az új bor.

Terka mama sandán oda- oda figyelt mikor a laptopján írogatott. Nem tudta legyőzni a kíváncsiságát, min töri a fejét, mikor más már javában pihen. Sára elmondta a kíváncsi öregasszonynak min dolgozik, az csak csóválta a fejét.

– Szegény keresztapád, sose irkált, mindent a fejébe tervezett meg. Mégse csapódott be.

– Én hosszútávú fejlesztésben gondolkodom. Azért kell leírnom mami, mert nem csak erről az évről szól.

– Csak annyit, amennyit elbírsz. Egyedül vagy! – szurkálta meg a lelkét újra az öregasszony és kárörvendően kicsoszogott a konyhából.

– Csak annyit! – sóhajtott fel Sára. Eszébe jutott a lakodalom éjszakája. Sokat táncolt újra Ivánnal, olyan látszatot kelthettek másokban, mint akik rég összetartoznak. Lehet, csak azért volt figyelmes hozzá, mert társtalan volt. Hisz ilyenkor minden fiatal vihette a lakodalomba, akivel együtt járt.

Eszébe jutott az az éjszaka is, mikor Iván segített megtalálni Amirát. Megpróbálta neki szavakba önteni mennyire hálás érte. De ő nem várt hálát. „Amit tettem az egy természetes dolog." – hárította el a hála szavait a férfi. Mégis furcsa kapcsolat kezdődött köztük attól a naptól, de inkább baráti, majdnem testvéri kapcsolat.

Benjámin felől semmilyen hír nem ért el hozzá. Egyáltalán miben bízhat még? Igaza van keresztanyjának, itt az ideje komolyan elgondolkodni azon, hogy kivel húzza azt a szekeret, amit jócskán túlterhelt. Be kell látnia lassan, hogy egyedül nem fog sikerülni semmi.

Sokszor átsegítette, ha megoldatlan problémája akadt, egy hirtelen megérzés, ami csak bevillant kérés nélkül. Az utóbbi időben semmit nem érzett meg előre. Mintha Benjámint egy láthatatlan erő venné körbe, nem üzent a lelke semmit feléje, még az álmaiban sem.

Hallott a határon lévő folyamatos feszültségekről és mindennap a saját szemével is látta, hogy mennek a főúton a katonai járművek, és felettük az égen szállnak a határ felé a helikopterek. Szerencsére nem kaptak riadóhírt arról, hogy áttörték a határt, és idegenek felbukkanására számíthatnak.

Egyszer vége lehetne már ennek a rémálomnak – gondolta, mikor késő este a tornácról figyelt egy tanya felett átzúgó helikoptert. Látta, hogy mentőhelikopter propellerje forgatta fent a levegőt. A közeli város felé tartott. Sebesültet, vagy nagy beteget szállíthatott. Elsuhant mellette egy hideg légáramlat, rosszérzéssel ment be a házba.