A napok kergették egymást, Sára úgy érezte a tavasz olyan sebesen átrobogott felettük, hogy még arra sem volt ideje, hogy kalapot emeljen köszönésképpen.
Bosszantotta a márciusi havazást felváltó bőséges égi áldás is, ami napokon keresztül öntözte a földeket. Mikor kiragyogott a nap a szürke felhők mögül, erőtlen sugara nem tudta eltüntetni azonnal a földeken álló talajvizet. Terka mama egész nap sopánkodott a rossz előjeleket látva.
– Ezt az évet is késéssel kezdjük, mint a tavalyit, nem olyan már semmi, mint rég volt – mondogatta folyton. Egy nap odahívta magához Sárát és tudálékosan megkérdezte.
– Aztán mennyit számoltál a kerítésre?
– Nagyon sokba kerül. Nincs értelme silányt építeni, az hamar tönkre megy – válaszolt semmit sem sejtve Sára.
– Mégis mennyi?
– Legalább kétmillió.
– Mennyibe kerülnek a facsemeték?
– Azt se adják ingyen, darabja közel kétezer forint.
– Számolj! – szólította fel erélyesen az öregasszony.
– Ha a nagy kertészetben gondolkodom, akkor nyolcszázezer… négyszáz csemete… plusz a talaj előkészítés, gödrözés.
– Jól van. A kerítést most tavasszal elkezdheted. A csemeték csak ősszel jöhetnek. Beszéltem Zolival, mégis ugorj bele abba a pályázatba, ne járkájon hiába mindennap az a szegény ember. Ezt most én kérem tőled!
– Nem akarok, nem kérhetsz tőlem ilyen felelőtlenséget! – fordult el tőle durcásan Sára – Értsd meg, nem veszek fel hitelt, soha az életben.
– Nem lesz az önrészed hitelből. Megelőlegezem neked. Ki tudja, mikor romlik teljesen le a pénz értéke, nem őrzöm a bankban. Jóformán ingyen van bent, nincs rajta csak nevetséges kamat. Na, hívjad Zolit, ha még belefér az időbe, adja be a kertészetre a pályázatot!
Sára a meglepetéstől alig tudott szóhoz jutni, átölelte az idős asszonyt, megköszönte a segítséget.
– Visszaadok mindent… bízzál bennem.
– Figyelj oda mindenre, ne ezen törd a fejed. Később úgyis a tiéd lett volna, mit nézzem most a kínlódásodat – felelte zavartan az öregasszony, de nagyon tetszett neki a keresztlánya határtalan öröme.
A falugazdász megörült a hírnek, ment a tanyára hűségesen, míg el nem készült a pályázat anyaga.
– A leadás időpontja után el lehet kezdeni az építési anyagok beszerzését. Minden ide szállított áru csak hivatalos számlával érkezhet pontos névre-címre kiállítva, ez nagyon fontos, hogy a megítélt pénzhez hozzá jussunk – figyelmeztette Sárát mikor összecsukta a dossziét a kész tervekkel.
Szeretett Sára közelében lenni, mert hiába városból pottyant közéjük, a lány természetes modora folyton lenyűgözte, mindent olyan bájjal hordott, még a sáros gumicsizmát is, amivel bejárták a leendő kertészet területeit, ahová elképzelték a gyümölcsöst a zöldségtermesztést.
Sára is megkedvelte a férfit, leginkább a közvetlen udvarias modorát, kimondottan örült annak, hogy érezhette mindennap azt a jó érzést, hogy számíthat rá. Soha életében nem szorult ennyire segítségre, hisz csak derengett előtte a távlati jövő, mindegy miről volt szó, állattartásról, kertészetről, háztartás-vezetésről, vagy gyermeknevelésről. Bizonytalan volt minden téren, de erőszakosan eltitkolta a környezete előtt. Próbált mindent csípőből, ráérzésből megoldani. A pályázat rákényszerítette, hogy komolyabban elmélyüljön a gazdálkodás buktatóiban. Teljesen lefoglalta ezután minden szabadidejét a tanulás, a tervezés.
Végig járta Zolival a kiszemelt területet. Zoli vitatkozott folyton Sárával, egyik alkalommal felé fordult és szótlanul nézte egy darabig. Sára nem jött zavarba, állta a tekintetét.
– Mi a baj, miért néz rám így, min gondolkodik Zoli?
– … Csak nézem magát.
– És?
– És megállapítottam, hogy nagyon helyes hölgy. Ha nem lenne senkije, nem gondolkodnék sokat…
Sára felnevetett – Nem biztos, hogy jól járna velem Zoli. Tudja, nagyon csökönyös vagyok és nehéz természetű.
– Hát… valahogy elviselnék már egy igazi társat magam mellett – mondta halkan a férfi, de azonnal másfelé terelte a szót. Belülről izzott csak a megtépázott férfi büszkesége, mert arra gondolt, hogy nem tud egy igazi kapcsolatot összehozni magának. Tudta, hogy nem ronthatja el Sárával való barátságát azzal, hogy felelőtlenül közeledik felé. Ezen a napon túl sokat elkalandozott a gondolata. Sétáltak visszafelé a tanyaházba.
Sára ott ment mellette, többször megérintette, hogy figyeljen jobban.
Zoli olyankor kis időre visszatért a valóságba, válaszolt és kérdezett, de végig hatása alatt maradt egy furcsa érzésnek, aminek a nevét még nem fogalmazta meg igazán, pedig csak egy követelődző hiányérzet volt, ami intenzíven hatalmába kerítette a lelkét.
– Mi a baj? – kérdezte meg újból Sára, mert észrevette milyen szétszórt, semmit érő válaszokat kap.
– Örülök, hogy itt van a közelemben, örülök a barátságunknak, kár, hogy itt ezen a ponton túl nincs lehetőségem többre, hát csak ezen gondolkodtam – aztán megállt és nevetve megkérdezte – Nincs egy ikertestvére valahol? Elvenném feleségül
Sára először zavarba jött, aztán kimondta amire régen is gondolt.
– De van. Van egy nagyon okos, nagyon csinos szingli barátnőm, olyan nekem, mintha a testvérem lenne. Azt hiszem, hamarosan meg is látogat, akkor megismerheti.
– Jól van, majd megnézem magamnak – csillant meg egy huncut fény Zoli szemében.
Sára sok időt töltött a gyerekekkel az esős időszakban. Amira nagyon jól haladt a magyar nyelvtanulásában, Flóri és Zita beváltották az ígéretüket a tanulással kapcsolatban, mégsem kellett a két roma fiatalnak osztályt ismételnie. Zsuzska és Mónika rendkívüli érzékkel kisajátították maguknak Sára figyelmét és szeretetét a többiek elől.
– Mint egy tyúkanyó olyan lettem – mondta egy alkalommal az anyjának, aki nagyon sok terhet levett a gyerekek nevelésben, ami miatt nem győzött hálálkodni.
– Hát az lettél. Nem tudom számoltál-e a saját gyermekeiddel. Remélem, megérem és lesz igazi unokám egyszer nekem is.
– Ráérek még, nem divat ma már korán szülni.
– Milyen korán? Huszonhét éves vagy lassan. Gyerek az van, csak apa a láthatáron egy se, körülötted felfordult a világ fenekestől – dünnyögött az anyja.
– Miért mondasz ilyet?
– Mert lenne itt is… aki elvenne.
– Na, keresztanyámmal megtanácskoztátok, igaz? Nagyon jó fej Zoli, ha tudni akarod, de tudom milyen amikor…
Sokszor neki futottak már a témának, nem örült, hogy újra előhozta az anyja.
– Mit tudsz?
– Érzelmek nélkül nincs egy kapcsolatnak jövője… azt.
Nem akart vitatkozni tovább, tisztában volt vele, hogyan elemezgetik napról napra Terka mamával a háta mögött kihez kéne férjhez mennie. Tisztában volt azzal is, hogy egy férfi a gazdaságban, aki ott kel, ott fekszik mindennap, milyen biztonságot jelentene nekik. De nem várhatják el tőle, hogy a biztonság miatt ő hozza a legnagyobb áldozatot. Ha Benjámint megismerné az anyja, nem trükközne tovább, hogy összeboronálja bárkivel – gondolta szomorúan.
Benjámin megkapta az eltávozásra az engedély a következő hónap közepére.
A tavasz hiába húzta fel a nyúlcipőjét, Sára úgy érezte, hogy az idő egyhelyben topog, mintha a talpához pillanatragasztót nyomott volna egy csintalan gyerek.
A tavaszi nap melegére kizöldült a határ, erőre kaptak az ősz alá vetett kalászosok. János és a fia el tudta vetni a földeken a tavaszi árpát, készítették a kukorica magágyát vetésre. Sára megrendelte a kerítés elemeket. Terka mamával megegyeztek, ha nem lesz pozitív a leadott pályázat eredménye, akkor is véghez viszik a tervezett beruházást.
Eljött a nap, hogy utazhatott Benjáminhoz a gyerekekkel. Indulás előtt többször átbeszélte Flórival és Zitával, mire vigyázzanak míg távol lesz a gazdaságtól. A két idős asszony hallgatásba burkolózva figyelte a készülődő Sárát, nem örültek a felismerésnek, hogy mennyire vágyik a börtönben raboskodó férfi után. Terka mama az utóbbi időben buzgón imádkozott, hátha fuccsba megy a nagy rajongása, és Sára átpártol egy komoly falubeli oldalára. Hiszen akkor igazi gazdája lehetne a birtoknak, nem kéne a jövőtől félniük. Az volt a véleménye, hogy ha az a városi ficsúr egyszer mégis odakeveredik, csődbe viszi a gazdaságot.
Róza izgatottan várta a családot.
– Jó, hogy nálam lesz a találkozó, legalább megismerem a szívrablót közelebbről. Ne félj kisanyám, nem csinálok fesztivált, csak megnézem magamnak közelebbről – vihogott a telefonba indulás előtti nap.
Sára tudta, hogy alattomosan készül Róza, hogy bebizonyítsa az igazát. De nem sokat törődött a veszedelemmel, annak nagyon örült, hogy nem egy személytelen szállodai szobában találkozik Benjáminnal, és annak is, hogy rafináltan kigondolták Rózával a meglepetést, hogy viszi a lányokat is.
Az úton az örökmozgó Zsuzska elaludt, csak Mónika nézelődött, beszélgetett Sárával. Aztán feltett egy olyan kérdést, amire nem tudott mit válaszolni. Egyszerű ok miatt, ő sem tudta a helyes választ.
– Mondd csak Sára, ha aput kiengedik, utána mi lesz velünk?
– Mi lenne? – kérdezett vissza zavartan Sára.
– Mondjuk, eljönne hozzánk és azt mondaná, itt vagyok, akkor most haza viszlek benneteket.
– Hova haza?
– Mondjuk, lenne háza.
– Ha vinni akarna, akkor el kellene, hogy engedjelek benneteket. Ő az apukátok – nyögte ki végül a választ
Mónika hallgatásba burkolódzott jó darabig. Aztán sóhajtott egy mélyet
– Jó lenne, ha apu ott maradna örökre bezárva.
– Nem szeretnék többet ilyet hallani tőled! – szólt szigorúan a kislányra Sára – Ő az apukátok és nagyon szeret benneteket.
– Én is szeretem, nem azért mondtam – szeppent meg Mónika – csak tudod arra gondoltam, hogy nem kéne odaadnod bennünket sohasem neki.
– De hisz ő az apukátok, neki joga van elvinni benneteket.
– Nem vinne el, ha tudná, amit mi…
– Miről beszélsz, elmondod?
– Amit anya mondott Zsuzskának…
– Mondd csak tovább, hallgatlak! – nézett Mónikára kíváncsian Sára.
– … Nem annyira fontos…– hallgatott el a kislány idegesen.
– Ha belekezdtél illik folytatni.
– Azt mondta Zsuzska, anyu megmondta neki, hogy soha nem engedsz el bennünket, mert már ő helyette vigyázol ránk… csak te soha nem leszel anya… megmondtad mikor Amira anyának szólított legelőször… emlékszel?
– Te is tudod, hogy Amira miért hív anyának, csak azért, mert könnyű kimondania a szót. Nem gondolja komolyan, amit mond. Megbeszéltük ezt a témát ezerszer, én nem vagyok az anyukátok, hogyan is lehetnék, anyukátok meghalt, nem értem miért okoz gondot a számodra?
– Csak… mert az anyukák, nem engedik el a gyerekeiket…
– Így sem engedlek el senkivel, ígérem Mónika – mondta komolyan Sára, közben próbálta összerakni magában miről is akarta meggyőzni a kislány, mert észrevette, hogy nagyon vívódik valamin. Mónika már nem tett fel több kérdést, lehajtotta a fejét.
Mikor megérkeztek, telefonon felszólt Rózának, hogy menjen le hozzá, nem tudja az alvó Zsuzskát egyedül felcipelni. Róza jókedvűen sietett eléjük, kiemelte a kislányt az autóból. Zsuzska felébredt, mikor meglátta, hogy egy idegen karjába van, nagyon megijedt, sírósan kereste Sárát – Angyal, Angyal! Hol van Angyal?
Róza nézte, ahogy bújt a biztonságba, és átölelte Sára nyakát.
– Na, te angyal, add ide a táskákat, arra csak jó leszek, hogy felvigyem.
A lakásban megtört a jég, hamar összebarátkoztak Rózával a lányok. Mikor a gyerekek lefeküdtek a két barátnő kiült az ebédlőbe beszélgetni.
– Amit ígértél, a segítséget, az most is reális Róza? A vidéki munkára gondoltam.
– Hát persze, csak időben szólj. Le kell szervezni. Amúgy csak én vagyok szingli, a két csaj is bepasizott. Azokat is hoznák.
– Zalán? – kérdezte tétován Sára – Ő is jön?
– Nem hiszem. Még nincs túl rajtad.
– Rendes fiú, sajnálom.
– Sajnálhatod is, te kelekótya! – helyeselt Róza.
– Otthon is kiszemelték nekem anyámék a falugazdászt, ne kezd te is ugyanazt el. Akkor visszatérve arra, amiről beszéltünk, két hét múlva minden anyagom meg lesz. Kerítést építtetek a kertészet köré. Lesznek a faluból is segíteni, de jó lenne hamar összedobni. Beszélsz velük? Csak sátorba tudtok aludni, azt is mondd meg nekik.
– Csak sátorban. Ha sokat iszunk, úgyse fázunk – nevetett Róza – micsoda nosztalgikus víkend lesz, atyaisten!
Éjfél volt mire lefeküdtek. Sára bebújt a nagy franciaágyba a két gyerek mellé. Most Róza aludt a vendégszobában, nagyvonalúan átadta a helyét egy estére.
Nyugtalanul aludt, mikor bekúszott a hajnal első gyenge fénye az ablakon azonnal felkelt. Kiment a fürdőszobába lezuhanyozott, később felkészítette a kávét a konyhában. Nagyon várta, hogy láthassa Benjámint. Kavargatta a kávéját, a férfira gondolt.
– Mi lenne, ha szólnál nekem is barátnőm? – hallotta Róza álmos hangját a háta mögött – Nem tudsz aludni?
– Sajnálom rá az időt – nevetett Sára – mióta lent vagyok vidéken mindig korán kelek.
– Figyelj, tudom, hogy van benned egy kis félsz. De ne majrézz, akármit gondolok a pasidról, nem rontom el a napod. Ja, persze, ha később érdekel a véleményem, az más.
– Köszönöm Róza. Nagyszerű, hogy ilyen körülmények közt lehetünk. Nem felejtem el neked soha, hidd el.
– Ne is!
– Egyszer említetted, hogy szívesen élnél vidéken. Változott a véleményed azóta?
– Hát, nem. De ahhoz meg kellene találnom azt a falusi csávót, aki rabul ejti a szívem – vigyorgott Róza, míg kortyolgatta a kávéját.
– Jó lenne neked Zoli – tűnődött Sára – rendes srác.
– Milyen Zoli? Na, nehogy átállj kerítőnek, tudok én pasit fogni! – méltatlankodott Róza.
– Olyat nem. Arról beszélek, akit nekem ajánlgat keresztanyám.
– A falugazdászt?
– Igen. Figyelj, nem bunkó, főiskolája van. És tudod, mit mondok, ha nem lennék kapcsolatban, én nem gondolkodnék rajta sokat. Helyes gyerek.
– Hány éves az a gyerek?
– Talán harmincöt. Pontosan nem tudom. Figyelj, van róla egy kis videóm. Nem vette észre mikor felvettem. Nézd! Itt magyaráz kint a határban. Akkor terveztük a gyümölcsös telepítésének a helyét. Nézzed csak, itt van, na, milyen a pasi?
Sára előkereste az okos telefonján a videót, mutatta Rózának Zolit, aki elmélyülten figyelt egy irányba valamit, és beszél közben Sárához. Egész közeli felvételt sikerült felvennie Zoliról.
– Hm… igazad van, jó képű a pasas! Azt hittem a falusiak tahóbb kinézésűek.
– Az agyad. Műveltebbek, szélesebb látókörűek, mint hinnéd. Látod, magas, vagány férfi ez is.
– Jól van már… tudod mit, küldd át nekem a videót, még nézelődök rajta. Ha meg megyek hozzád, szemügyre veszem élőben. De csak ennyit ígérek, ne bízd el magad, te kerítő.
– Nőhiánya van.
– Mi?
– Jól hallod. Féléve kidobálta az utcára a felesége stafírungját az asszonnyal együtt.
– Akkor hagyjál vele. Félbolondokkal nem ismerkedek.
– Szerintem nem volt bolond. A csaj mindenkivel kefélt, végül Zoli rájött.
– Kit vett el? Fehérmájú menyecskét? – nevetett Róza.
– Rendes férfi, mondom. Az ilyeneket szokták átvágni. Ajánlom, ne szórakozz vele te sem! Ne hozz szégyenbe.
– Sose szoktam a férfiakkal viccelődni, azok csinálnak belőlem balekot. Tudod.
– Figyelj, vettem a barátomnak pólót, meg egy cipzáras felsőt. Szerinted jó lesz? – Sára kibontott egy papírcsomagot, kivette belőle a ruhákat – Még mindig egy kopott szürke pólója van csak odabent.
– Fekete póló. Én honnan tudjam, nagyon rég láttam. De a méret szerintem jó.
Sára sóhajtott egy nagyot, míg visszacsomagolta – Annyira hiányzik.
– Nagyon sok is az a két év. De az idő rohan… a tied is! Nyolc óra, készülj! Mi fél tízre megyünk matinéra a gyerekekkel. Másfél órátok lesz… jó, jó, sétálunk, meg valamit még kitalálok. Talán bő két órát összehozok nektek. Ennyi idő alatt lyukat lehet rágni a betonfalba – nevetett Róza, közben összefogta szanaszét álló göndör vörös haját és feltűzte egy fésűvel.
