Az Otthonban sosem volt unalom, valami vagy valakik mindig borzolták a többiek kedélyét. A temetés után Mónika és Zsuzska csendessé vált, talán ebben az időben érte el őket a felvilágosulás, hogy csak egymásra számíthatnak. Úgy gondolták, nagyon magányosakká váltak, és ezzel együtt védtelenné is. Talán ott lenne számukra még a barna angyal, aki mindig megjelent az utóbbi időben a közelükben, mint például a temetésen. De mindig hamar eltűnt, soha nem időzött a közelükben sokat.
– Mintha azt hinné, haragszunk rá. Jó lenne, ha nem tűnne el hirtelen, hanem odajönne egyszer hozzánk, és azt mondaná: – Helló! Beszélgessünk? Én ráérek ma sokáig! – elmélkedett Mónika az angyalról Zsuzskának.
– Igen, meg kéne neki mondani, hogy szívesen beszélgetünk vele. Ne féljen! – helyeselt a húga.
Ebben az időben Zita megint kifordult magából, egyre szemtelenebb lett velük, kiváltképp, mikor egy délután két új lány került a szobába. Vikinek sem tetszett a két jövevény. Pedig azok is cigányok voltak, mint Zita, de sokkal mocskosabb szájúak. Ettől kezdve folyton ment a civakodás. Az unalom, az egyhangúság, hess, mint a madár végleg elszállt tőlük.
Zita, hogy el ne veszítse a tekintélyét, még erőteljesebben oktatta a két kislányt. Idegesítően bölcselkedett, okoskodott. Amikor csak tehette, rázúdította az addig megszerzett élettapasztalatát a két lányra. Így sikerült aztán a lelkükbe gázolni, mikor a jövő kilátásairól elmélkedett egy alkalommal.
– Na,'hisz, el kéne mán dönteni, hova kerültök. Örökké nem gebedhettek itt, mindenki megy valahová. Lehet egy-két nap, mán kint is vagytok háznál, nevelőnél. Nem fenékig tejfel, nehogy azt higgyétek, családnál se!
– A rosseb menne családho', csicskának! – szólt közbe az egyik új lány, akit Mercédesznek hívtak – Csak arra visznek ki innen gyereket, hogy dógozzon nekik vakulásig. Csak azt nem viszik sehova, akitől félnek.
– Miért félnek egy gyerektől? A gyerekektől nem szoktak félni...– kérdezte halkan Mónika.
Mercédesz magabiztosan megveregette a saját vállát.
– Hát hozni kell a formát, mint én, engem nem vállalna be senki! – vigyorgott hozzá jelentőségteljesen.
– Miért, te mit csinálsz, hogy nem vállal egy család sem?
– Minden nem tetszőt, kisanyám! Szemezzél, majd rájössz magadtól!
Mónika ettől a perctől komoly figyelmet szentelt a kötekedő, arrogáns cigánylánynak. Eldöntötte, hogy megtanulja tőle a „helytelen viselkedést". De komoly dilemmába is keveredett, mert mi van akkor, ha pont a rossz viselkedés miatt senkihez sem mehetnek ki. Például, ha egy nap megjelenik a barna angyal, hogy értük jött. Akkor hozzá se mehetnek el, ha rosszak. Bizonyára lebeszéli akkor majd őt is Elvira néni. Arra gondolt végül, hogy majd félrehívja az angyalt, és elmondja neki az igazat, úgy, hogy más ne hallja meg.
Eljött a nap, amitől féltek. Böbe néni széles mosollyal közölte velük a hírt.
– Megvan aranyoskáim a család, ahová kimentek innen. Nagyon jó emberekhez kerültök. Hétvégén meg is tudtok ismerkedni velük.
Mónika nagyon nagy gondban lett hirtelen, az aggodalmát azonnal megosztotta Zsuzskával is.
– Az nem jó, hogyha messzire visznek bennünket, akkor senki nem talál ránk.
Zsuzska serényen bólogatott, ő is sokallta a távolságot.
– Majd kitalálok valamit! – ölelte át a húgát Mónika. – Biztosan kitalálok valamit.
Két nap múlva hatalmas felfordulás lett az Otthonban, már a reggel nagy ordibálással kezdődött, amiben Aranka néni járt elől, mikor észrevette, hogy fel van hasogatva minden függöny alsó része az ebédlőben és a folyosón.
Délután meg attól lett nagy riadalom, mikor észrevették a folyosón gomolygó füstöt. Elég hamar rájöttek, kik az elkövetők, mert véletlenül se csináltak belőle titkot. Mónikára és Zsuzskára rátaláltak a felgyújtott ablakfüggönyös szobában, ott ültek a padlón, összebújva, köhögve a fojtogató füstben. Mónika ott szorongatta a kezében a Flóritól kapott rugós bicskát és az öngyújtót.
