Translate

2017. december 16., szombat

Katerina Forest: Magány



Hideg téli estén, míg kinn süvít a szél,
kis szobájában kuporog csendben.
Üres tekintete a messzeségbe néz,
míg az öreg kályhában pattogó szikrák
terítik köréje a tűzliliomok csokrát.

Már elfogytak a szavak, csak önmagában
beszél, s már hallani véli az égi zenét,
de mindig vissza-visszatér. Még vár.

Lehunyt szemhéja alatt futó homok,
miben az élete hintaszéken zokog, s ő
marékra fogja a föld porát, és szórja
magára a magány fájdalmát. Még vár!

Egy kézre, mi simítja öreg arcát, elűzi tőle
minden keservét, bánatát. Egy sejtelmes
fény átöleli, érzi, hogy nyújtani kéne karját,
 hogy elérje a kedves  ruháját. De a test már
 nem, csak a lélek mozdul. És még vár...

Kinn csikorgó kerekek zaja, hangos ováció.
A lélek szól hozzá - Nézdd! 
Eljöttek...  már ne várj!