Translate

2017. március 11., szombat

Katerina Forest: Szentivánéji álmodozók



Szorítlak, ne félj nem vagy egyedül,
az éjszaka körbeölel, velünk együtt
szuszog, dünnyög a hideg mozaik
kövön a széthullott életünk.

Az álom elvisz oda ahová vágysz
terített asztal mellé ültet,
testedre terít hófehér ruhát.
Majd meglátod mennyei lesz
minden, lépj bátran kedvesem
sose félj, itt vagyok veled.

Fésülöm selymes hajad, virágot
tűzök közé... forogj, táncolj!
Ez az éj a miénk, messzi még az ébredés.

A függöny felgördül, s te meghajolsz
csillogó szemedből gyöngyöt könnyezel,
nézel engem fentről, hívsz a fénybe,
de én nem megyek...fáradt vagyok.

Lábamon ólomsúlyok, visszahúznak,
nem nézek rád, de már érzem
e világ bűzét, az eső hideg cseppjei
nyitják szemem, de még  átkarollak, melegítelek.

Még álmodj, álmodj tovább, kérlek!
Ez az éj a miénk, ne fájjon az ébredés.



Magyarországi szegénység DÍJNYERTES FOTÓ ALAPJÁN:

 Bárdos Tamás: Szentivánéji álmok

Katerina Forest: Ím itt az ember


Szürke rongytakaróba bújt a Nap,
zörgő falevelek szél sodort hada
útra kel a végtelen poros utakon,
nyomukban az elmúlás démona.

Tajtékzó hullámon olajfolt, ring,
mint halotti lepel, már nem int
feléd, nem hívogat, halott meder
az élet végső nyughelye, a tenger.

Égre törő obeliszkek, romos
templomok, üszkös felhőkarcolók,
dacolnak még a sugárzó éggel,
néha ledobnak magukról nehezéket.

Ím, itt az ember, ki pusztít, nem teremt,
örök halhatatlanságáért perel, elvesz,
önmagának vart hullazsákjában
mosollyal arcán, már semmiért se felel.


Katerina Forest: MEGVILÁGOSODÁS



Már nem félek.
A görcs oldódik.
Már értékeltem.
Elfogadtam,
már nyugodtan
várom a holnapot.

Az est nem rémiszt,
sem az álmok.
Már nem sikolt
az alvó tudatom.
Már nem félek.

Letisztultak a képek.
Ha reggel kinyitom ablakom,
és látom a felkelő napot,
akkor megköszönöm,
hogy ezen a földön élek.

Megköszönöm
a felhőknek az esőt,
a napnak a meleget,
a fa árnyékát dicsérem.

Megköszönöm,
hogy szeretetben élek,
hogy aurámban fénylik a hit,
hogy látok mindent,
azt is mi rejtve van,
mert már más szemmel
nézem a világot.

Én már nem félek.
Csak téged féltelek.

Katerina Forest: Félelmem



Alszik  még a város,  az ódon kövek
közt lapuló porszem sem mozdul,
hiába jajdul a sikátor ölén a szél.
Útjelző lámpák hunyorgó fényében
szitál a hajnali köd, könnyekké válik
a szennyes háztetőn, majd felfénylik
az utca macskakövén. Fázik a lelkem.
Riadok minden hangra, mit zörget
kint a szél, nyikorgó kapuk alján hever
a reggel, átölelve ringatja, mint anya
gyermekét, a nappalom torzszülött félelmét.