A befogadó otthonban zajlott az élet. Ahogy hűlt lefelé az idő és beköszöntöttek az igazi fagyos napok, egyre több gyereket vittek be az Intézetbe. Böbe néni mondta is Mónikának és Zsuzskának, hogy nekik már nem kellene ott lenniük, mert kitelt az idejük. A két kislány tudta, hogy mi miatt nem indulnak még az új otthonukba, hiszen Sára megosztott velük minden információt. Tudták, hogy a tanfolyam végéig a városban kell maradnia Sárának, így nekik is. A december nem igazi telet hozott, mindennap köd volt, néha ónos szitálással. Talán a szürkére festett világ is közrejátszott abban, hogy mindennap kiborult a bili a bentlakók között. Nem volt egy békés nap, folyton marakodtak. Zita és Viki belháborút vívott az újakkal, hogy megtartsák féltve őrzött pozíciójukat. Nem volt könnyű dolguk, kemény ellenállásba ütköztek.
Zsuzskát és Mónikát mikor délután visszaértek az óvodából, feltűnő csend fogadta az emeleti folyosón. A szobájukban a lányok csendben hallgatták Zitát. Türelmetlenül intett feléjük:
– Visszahozták Flórit, de milyen állapotba van! ... Gyertek, most mondom.
Mónika és Zsuzska odakuporodott mellé a heverőre és várták a beszámolót.
– Szóval, itt döglök délután, hát hallom a nagy csörtetést lefelé. Mondom, megnézem mán, mi van. Akkor láttam meg Flórit, kísérték felfelé. A gyereknek jártányi ereje se vót. Teljesen tönkre vágta magát.
– Akkor drogos lett! – szisszent fel Viki – Minek ment lakásotthonba a bornyú.
– Dehogy lett drogos, nem egészen erről van szó. Beszéltem vele később, nem az lett a baja. Az anyja miatt épült le.
– Hát mi lett? Azt mondta házasodik az anyja, ha kiszabadul a sittről, elveszi a strici.
– El is vette, vót nagy lagzi is. Azt mesélte hintó vitte az anyját a házasságkötőhöz, rózsaszín fődig érő ruhában, a haja meg tisztára rackásra vót csinálva. Jól nézett ki nagyon, vót még koronája is... csak mégse vitte haza Flórit. A strici ellenezte. Kiszórakozták magukat a pézbűl, oszt az anyja ment az utcára megint.
– Gondolom újra lekapcsolták! – jött rá az igazságra Viki.
– Aza', nagyon hamar. Flóri meg nem érte el telefonon, hát megszökött, elindult Pestre gyalog, mert izgult az anyja miatt. Mikor felért Pestre a nyóckerbe, már nem érte kint az anyját. A nagyanyjához ment végül, de ott se látták szívesen. Lelépett onnan is, hajléktalanok közé keveredett. Üvegezett nekik kajáért, teljesen addig, míg elkapták igazoltatáskor a zsernyákok.
– Nem jobb lett volna, ha nem szökik meg?
– Azt monta, ott nem maradt vóna egy percig se, homokos is vót bent, meg kétdrogos, szítták a vérit. Hát elkapták, oszt visszahozták, tetvesen, ótvarosan. Le van pukkanva a gyerek rendesen.
– Na, a szép jövő oda van Flórinak akkor – sajnálkozott Viki.
– Oda, tán örökre – helyeselt Zita – megmondtam neki, menne ki családho', emlékeztek, nem vót hülye gyerek. Mán én is kimennék... csak ott is iskolába kell járni.
– Kimennél? – csodálkozott Viki.
– Ki én, mán nagyon unom az itteni világfolyást.
Reggelinél Mónika is látta Flórit, ott ült a sarki asztalnál az ebédlőben két új cigányfiúval. Csendben tömte magába az ennivalót, mint aki ezer éve nem evett. A feje kopaszra volt borotválva, hogy könnyebben tudják kezelni az ótvarjait. Az emlékeiben élő zömök elhízott cigánygyereknek csak az árnyéka feszengett a széken. Mikor befejezték a reggelit, Zsuzskával odamentek Flórihoz.
– Szia, Flóri! Tegnap mondták, hogy visszajöttél.
– Sziasztok! Hoztak, így helyesebb. Elkaptak a zsaruk, mert országos körözés alatt voltam. Vége a szabad életnek! – válaszolt egy keserű fintor kíséretében Flóri.
Zsuzska nem bírta megállni, hogy ne juttassa kifejezésre méltatlankodását.
– Hogyan nézel ki Flóri, mi történt a hajaddal?
– Jó, mi? Neked nem jön be? Ez az új séró a divat manapság.
– Jól van, menjünk Zsuzska, óvodába kell mennünk! – húzta maga felé Mónika a húgát – Majd beszélgetünk, ha hazajöttünk Flóri.
– Még itt leszek, hajjak meg... menjetek csak tesó! – búcsúzott a fiú kedvesen, látszott rajta, hogy örült a találkozásnak.
Az óvodáig vezető úton aznap Angéla nénivel mentek. Ő kezdett el Flóriról beszélni.
– Szerencsétlen gyerek, nagyon sajnálom ezt a Flóri gyereket! Nincs szerencséje, olyan ő is, mint a vak tyúk, nem talál szemet.
Mónika értetlenkedve hallgatta egy darabig a sopánkodását, de csak furdalta a kíváncsiság, miért hasonlít Flóri a vak tyúkhoz? Angéla néni tüstént megmagyarázta, hogy mennyire egyértelmű pedig, amit mondott.
– Csak azért, hogy megértsd te is aranyom, azért, mert keresi a helyét a világban, de nem ott, ahol kellene. Haza vágyik oda, ahonnan behozták. Egyszer visszakerül végleg oda, ha ez a sorsa, de ott nem lesz belőle más csak utcacsavargó.
– Neki nincs angyala az a baj – mondta halkan maga elé Zsuzska –, az nem engedné bizonyára, hogy utcacsavargó legyen.
Angéla néni helyeselte Zsuzska gondolatmenetét.
– Bizony elkelne neki is egy hasonló angyal, mint a tiétek. De nagyon nehéz ilyen angyalt találni, aki igaz szeretetből hazavinné, embert nevelne belőle.
– Tévedés Angéla néni, nem mi kerestük az angyalt, ő keresett bennünket. Lehet, hogy Flórinak és Zitának is van már angyala, csak nehezen találja meg őket.
– Elképzelhető – hagyta rá Zsuzskára Angéla néni, nem vitatkozott, ő is könnyes szemmel hallgatta végig, a két gyermek találkozását az angyalukkal.
Vacsora után körbe fogták Flórit, és megkérték, hogy mesélje el mi történt vele. Flóri szívesen elmondott mindent, talán azért mert jól esett neki, hogy aggódnak érte.
– Kemény a cigányélet, az nem változott semmit! Azt nem tudják itt bent, hogy én Pesten először papámhoz mentem. De belefáradtam az örökös viszályba azért léptem onnan is le. Nyomorult élet az, nem emberhez méltó. Egyik házat feltörik, lakják egy darabig, míg el nem zavarják őket, mennek másikba. így megy az élet. Mamám örült egyedül, a többiek kinéztek, mikor haza mentem a családho'. Anyámmal már nem találkoztam, látogatni meg nem akartam a sitten – mondta szomorúan, aztán ragyogó szemmel folytatta.
– De nagyon jót ettem az első nap, bátyám szerzett malactartót. Értél finomat. Mamám nagyon tud főzni, sütni. A patkányt is úgy megsüti, mint a nyulat, de pörköltnek is tudja.
– Fújj! – öklendezett Viki – Ti eszitek a ronda patkányt?
– Nem ronda az, ha jó helyen fogod, jó kövérek! – röhögött Flóri.
– Akkor most mire gondolod magad? – kérdezte Zita
– Nem tudom, de lakásotthonba biztos nem. Hányingerem van tőle. Tele van drogossal, kevés a kaja, egy tömegnyomor.
– Te mán nem kellesz máshol Flóri! – húzta el a száját Viki.
Zsuzska hallgatta a beszélgetést, és közben a gyermeklelke nagyon megsajnálta Flórit, arra gondolt, hogy segíteni kéne rajta valahogyan. Addig- addig gondolkodott, hogy rájött mit kell tennie. Boldogan újságolta el ezek után Mónikának.
– Én már tudom, hogyan segíthetnénk Flórinak!
Mónika érdeklődve hallgatta a húgát.
– Ha megkérjük Angyalt, hogy segítsen rajta, bizonyára segíteni fog szívesen. Hisz ő is angyal, gyorsan megtalálná azt az angyalt, aki régóta keresi Flórit.
– Meg Zitát.
– Jól van, meg Zitát.
– Megkérhetjük rá, talán karácsonyig még ide is talál.
Róza többször rákérdezett Sárára, hogy milyen döntést hozott a gyerekekkel kapcsolatban, mi lesz például abban az esetben, ha nem kapja meg a jóváhagyást a börtönből.
– Nem tudom, otthagytam a nyilatkozatot. Az biztos, hogy én oda többet a lábam sem teszem be. Meg az is biztos, hogy nem alázkodom meg újra előtte. Ha meg nem írja alá, akkor így jártam. Szóval, majd lesz valahogy.
– Sajnálom, hidd el, ez az egész történet lehetne nagyon szép, ha ez az alak nem rondítana bele – morfondírozott Róza, mert nem tudott még tanácsot sem adni a barátnőjének. – És hogyan döntöttél a gyerekek felől?
– Sokat gondolkoztam elhiheted, végül arra jutottam, hogy elvégzem a tanfolyamot, megpróbálom az apa hozzájárulása nélkül kihozom a lányokat. De nagyon nehéz lesz végig csinálni, a beleegyezése nélkül.
– Helyes. Én is ezt tenném a helyedbe. Az ürge még három évig rács mögött lesz, onnan osztja az észt, nem sok vizet zavar, nem kell félned tőle.
– Nem félek tőle, csak nagyon haragszom rá – világosította fel Rózát szomorúan Sára.
Pár nap múlva megváltozott minden. A foglalkozás végén bement hozzájuk a gyermekvédelmi főelőadó, odaült a sor végére és türelmesen várta, hogy végezzenek az aznapi témakörrel. A foglalkozás végén megdicsérte az aktivitást, többen felálltak, sok kérdésre remélve választ, közelebb mentek hozzá. Sára ismerte ezeket a kérdéseket: – „Mikor helyeznek ki hozzám gyermeket? – Most kik vannak bent?" Indult a fogason lévő kabátjáért, neki nem volt mit kérdeznie. Háttal állt a főelőadónak, mikor meghallotta, hogy az ő nevét mondja ki hangosan.
– Sára ne menjen el kérem! Megkaptuk a hozzájárulási nyilatkozatot a börtönből. Akkor mehet a környezettanulmány, mikor küldjük ki az ottani kollégákat?
Sára lelkéről leesett a teher, szinte hallotta, ahogy körülötte csengve-bongva összetörnek a mozaiklapokon. – Hát mégis aláírta ez a befordult alak! – ért el hozzá a lényeg.
– Mindegy mikor. Szólok telefonon a családomnak, édesanyám mindig otthon van – fordult a hölgy felé széles mosollyal.
A mosoly ott maradt egész nap az arcán, mindent szebbnek látott, mint pár nappal azelőtt. Aznap a gondolatai végig Benjámin körül forogtak, nem értette miért gondolta meg magát a férfi, miért döntött másként, talán mégse olyan gonosz, mint amilyennek mutatta magát. Nehéz volt elhitetni önmagával, hogy a férfi megváltozott, de már nem tudott haragudni rá. Kisöpört a lelkéből minden rossz gondolatot. Megpróbálta csak a jó oldaláról értelmezni az életet, ezért ünneplőbe öltöztette a lelkét.
Szombat délután már nem a cukrászdába ment a gyerekekkel, hanem a főtér forgatagába indultak, csodálni az ünnepi sátrakat és a tér ragyogását. Nézelődés közben sűrűn megálltak sült gesztenyét enni, forró teát inni.
– Hogyan tervezzük el a karácsonyi ünnepünket, mit gondoltok? – kérdezte meg váratlanul a gyerekeket.
– Kijövünk ide megint – nyugtatta meg Zsuzska.
– A karácsony nem ilyen, nem sétálós! – nevetett fel Sára – A karácsony családi ünnep, ilyenkor mindenki otthon van.
– Nekünk már nincs olyan, apu felégette – mondta szomorúan Mónika.
– Mi lenne, ha összekapnánk magunkat és a téli szünetben lemennénk vidékre, oda ahová később elköltözünk. Legalább megismerkedtek a családommal.
Nagy lett az öröm, hirtelen nem is volt más téma, csak a vidéki utazás. Zsuzska elkomolyodott, ami feltűnt azonnal Sárának.
– Mi a gond, mi bánt?
– Áh, semmi különös, csak azon gondolkodtam, hogy segíthetnél...
– Persze, hogy segítek, csak mondd már ki végre, miben segítsek!
Zsuzska nehezen fogott a mondanivalójához.
– Tudod, arra gondoltam, hogy te bizonyára sok angyalt ismersz. Nem ismersz olyat, aki eltévedt, míg keresett két gyereket?
– Nem értem. Miről beszélsz?
– Törd a fejed, hátha eszedbe jut, hogy keresi valaki Flórit meg Zitát. Ha nem ér ide időben, ők ketten sehol se tudnak örülni a karácsonynak.
– Zitát ismerem, nagyon vagány lány, Flórit még nem. Mi van velük?
– Hát Flórit visszahozták a rendőrök, nagyon rossz bőrben van – szólt a beszélgetésbe Mónika.
– Sajnos az angyalok sokszor sokat keresgélnek, mire megtalálják a gyerekeket – sóhajtott fel Zsuzska.
– Nem egyszerű az élet, majd meglátom, mit tehetek értük – mondta komolyan Sára, hisz ismerte már a kislány érzékenységét.
– Még van egy dolog az ünnepek előtt, el ne felejtsünk! Szeretném, ha saját magatoktól készítenétek ajándékokat. Mondjuk, rajzolnátok egy-egy ajándék képet.
– Kinek? – néztek rá csodálkozva a lányok.
– Például apukátoknak, meg az én családomnak is.
– Ki viszi be apunak?
– Elviszi a posta, készítünk egy karácsonyi csomagot.
– Miért kell apunak ajándék?
– Mert aláírta a papírokat, azért.
– Akkor rajzolunk neki, nyugodjál meg! Én biztosan – egyezett bele Zsuzska boldogan.
– Jól van én is rajzolok – felelte komoly arccal a nagyobbik. – Furcsa, hogy aláírta apu.
– Lehet csak azért, mert nagyon magányos, nem úgy, mint mi. Igaz? – tépelődött Zsuzska.
– Nagyon sok emberrel van körülvéve ott, ahol van, de attól még lehet nagyon magányos – válaszolt Sára halkan. – Menjünk haza, nagyon elszaladt az idő.
Mikor visszavitte a két kislányt még nem ment haza, hanem abba boltba igyekezett, amit séta közben felfedezett, egy képzőművészeti boltba. Gondosan válogatott, közben tanácsot kért sűrűn, mire sikerült összepakolnia egy kosárnyi kelléket "Egy amatőr festőnek szánt ajándék"– címszó alatt.
Egy hét múlva személyesen vitte be a börtönbe a nevelőtisztnek a csomagot.
– Nincs kedvem találkozni vele, ha hivatalossá válik a gyermekek feletti felügyeletem, bejövök a lányaival meglátogatni, ha igényt tart rá. Ezt itt egy szerény karácsonyi ajándék – mutatott a csomagra. – Szeretném, ha odaadnák neki. A lányaitól rajzok, karácsonyi üzenetek, és rajzeszközök. Azt mesélték a gyerekei, nagyon jól bánik az ecsettel, tehetségesen festett a civil életben. Talán, ha újra elkezdené idebent a festést, segíthetne neki, hogy átlépjen a sok rossz emlékén. Mit gondol?
– Sajnos a csomagot fel kell bontanunk, a szabályzat miatt – válaszolt a tiszt mikor átvette a gondosan leragasztott dobozt. – Ha rendben van, természetesen megkapja az elítélt. Mikor adjuk oda, van valami kérése ezzel kapcsolatban?
– Igen. Ha lehet, akkor az ünnepek alatt, ne előtte. Köszönöm.
Mint aki teljesített egy rászabott feladatot, megkönnyebbült amikor elhagyta az épületet. Most is ugyanaz játszódott le benne, mint olyan sokszor az utóbbi időben: valaki irányítja a gondolatait. Először megmutatta ez az erő a gyermekekhez vezető utat, és most Benjámin felé tereli.
Aznap a tanfolyamon félrehívta Mariannt a cigány nevelőszülőt, Flóriról és Zitáról akart vele beszélni.
– Figyelj Mariann, ismerek két roma gyereket a befogadóban, nincs hová menniük karácsonykor. Nincs valami ötleted, tudnál segíteni? Ki kellene valamit találnom, a két kislány, akit kiviszek ünnepekre, nagyon aggódik ezért a két gyerekért. Azt mondják, sehová sem tudnak kimenni az ünnepek alatt.
– Hány évesek?
– Tinédzserek, talán tizenhárom-tizennégy évesek.
– Ajjaj, kedvesem, az sok! Mármint a kivitelre, a cigánygyerek ennyi idősre nagyon betanult mindenre. El nem rontom az ünnepem miattuk, ha arra gondoltál, hogy én vigyem ki őket!
– Igen, rád gondoltam, mert te is roma vagy – felelte csalódottan Sára.
– Az vagyok hát, cigány, nem titok. Azért ismerem a fajtám! Minálunk a tizennégy éves már nem gyerek, a lányok férjhez mennek ilyen idősen, némelyiknek már gyereke is születik. Ezek már nem gyerekek, felnőttesen gondolkodnak. Sunyik, alamuszik, kihasználósok, egy percig nem vállalnám őket, csak úgy, a semmiért.
– Nincs valami jó véleményed róluk! – mondta keserűen Sára.
– Nincs, de ne ítélj el érte, tapasztalatból tudom. Én viszek ki cigánygyerekeket, de csak fiatalokat, akiket még tudok nevelni. Az idősekkel sok a baj, persze nem csak a cigányoknál, a magyarnál is. Ők már kitanulták az élet iskoláját. Ahhoz meg, hogy tisztelettel kötődjenek hozzád, mint nevelőhöz, kicsi az esély. De miért is várnánk el a kötődésüket, mikor addig, míg hozzád kerültek csak a csalódásokat élték át a felnőttek felől. Szóval még elítélni se lehet őket, hogy csak kihasználják a lehetőségeiket, érzelem és kötődés nélkül.
Sára hazáig gondolkodott, hogy miért volt ilyen elutasító látatlanul Mariann. Na, meg azon is, ha ilyen betanultak ilyen korukra ezek a cigány fiatalok, miért kíséri Zsuzska és Mónika olyan nagy figyelemmel a sorsukat? Náluk miért működik az érzelmi kötődés?
Mire hazaért elhatározta, kikéri karácsonyra az átmenetiből a két gyereket. Elférnek az autóban, leviszi őket is vidékre. Majd rájön közben a válaszokra az ünnep alatt. Ha Zsuzskát ezzel boldoggá tudja tenni, hát legyen. Nem sokat teketóriázott, felhívta a befogadót. Az otthonvezető hangján érződött a meglepetés, de nem utasította vissza az ajánlatát.
– A gyerekeknek kell írni egy kérelmet a hivatásos gyám felé, hogy elfogadják és szeretnének elmenni önnel az ünnepekre. Ha megkapják a rendkívüli kapcsolattartásra az engedélyt, akkor elutazhatnak. Mindenesetre szép gesztus a felajánlása.
– Az ötlet nem tőlem származik, hanem a két kislánytól. Nekik is szeretnék ezzel örömet szerezni. Zsuzska lelkét kiváltképp bántja, hogy a másik kettőért nem megy senki, hogy kivigye őket az ünnepekre.
– Igazat mondtak. Felmértük ki marad bent az ünnepek alatt. Sajnos ők is köztük vannak.
– Ennyi! – mondta ki hangosan mikor letette a telefont – Ennél többre nem vagyok képes Zsuzska, ennyire képes a ti angyalotok.
Az otthonvezető elindult a felső emeletre, kezében már ott volt két üres papírlap, vitte Flórihoz és Zitához.
– Gyere csak fiam, de előbb kopogj be Zitához, egyforma dolgom van veletek!
Megvárta türelmesen, hogy megjelenjen Zita is az ajtóban.
– Üljetek az asztal mellé, nyilatkozatot kell írnotok, diktálok.
A két gyerek ijedten ült le, forgatták a kezükben az üres papírlapot.
– Mit kell erre írni? – nézett Zita kérdőn Marika nénire.
– Nektek kéne megfogalmazni, de segítek, hogy érthető legyen.
Zita mikor leírta az első mondatot, letette a tollat.
– A rosseb megy innen ki, sehova nem dugnak el innen! Mit tanált mán ki a vezetés? – kezdte el a méltatlankodást.
– Nem akartok elutazni az ünnepekre Zsuzskával és Mónikával? Az más. Akkor tárgytalan! – húzta el az üres papírlapot előlük Marika néni.
– Na, még egyszer, mert nem értem! Te Flóri érted? Ki mondta, hogy visznek?
– Závori Sára nemrég telefonált, hogy szívesen lát benneteket a vidéki házukban. Azért döntött így, mert szeretné Zsuzska és Mónika, ha velük mennétek karácsonyozni.
– Azta! Hát így kéne mondani az elejétől. Írom mán, csak mongya! – örült meg a hírnek Zita és buzgón nekifogott az írásnak. Flóri sovány arcában is kezdett ragyogni a két fekete szembogár.
– Kimegyünk családho' karácsonyra? – kérdezte hitetlenkedve.
– Igen, ezt próbálom veletek megértetni már mióta! – nevetett fel az otthonvezető – Szerencsések vagytok, hogy a két kislány annyira megkedvelt benneteket.
Zita kissé zavarba esett, de gyorsan fordított a gondolatmenetén.
– Hát ez igaz, de hát tesók vagyunk, igaz Flóri?
Flóri vigyorogva rábólintott – Igaz, azok hát!
Mikor az otthonvezető elvette tőlük a megírt kérelmeket és magukra maradtak, összenevettek, összecsapták a tenyerüket.
– Na de jó mán Flóri, nem maradunk itt a porfészekbe. Mán megijedtem, hogy valamit ránk akarnak kenni! – vihogott boldogan Zita, aztán egész délután még a fenekén se tudott ülni, annyira várta, hogy előkeveredjen a két kislány az óvodából
Nem is tudta előttük titkolni egy pillanatra sem az örömét.
– Micsoda firmák vagytok, he, igazán megmondhattátok volna, mire készültök! – támadta le őket jóformán az ajtóban.
– Mi bajod van Zita? Nem csináltunk semmit! – nézte meglepődve Mónika.
– Az igaz, nem csináltatok. Csak titkolóztatok. Ha nem kellett vóna nyilatkozni, most se tudtuk vóna meg az igazságot!
– Mondjad már, miről beszélsz?
– Miről, miről? Ne add itt az ártatlant, hát arról, hogy megyünk veletek karácsonyozni.
Mónika és Zsuzska lassan felfogta miről karattyol Zita összevissza, összenéztek és hangosan elnevették magukat. Zsuzska körbe- körbe táncikálva szajkózta jó darabig:
– De jó, de jó! Az Angyal ezt találta ki. De jó, de jó! – aztán odasúgta Mónikának – Látod, jó, hogy szóltunk Angyalnak!
– Miért? Nem kereste meg az angyalukat.
– Lehet, hogy nem is akarta, mert ő volt az angyal, aki végig kereste Zitát és Flórit, csak szólni kellett neki, hogy ők is itt vannak.
Ezután a négy gyereket, ha volt egy kis szabad idejük, összebújva látta mindenki.
Flóri is kezdett a külvilág felé alakulni, a sebek elhalványultak a bőrén, a haja is kinőtt, már nem volt holdvilág buksija, sűrű fekete tüsis haja lett. A lelkében is hegedtek a sebek, bizonyára annak a csodálatos hírnek köszönhetően, hogy nem tölti magányosan a szeretet ünnepét. Az meg külön egy fantasztikus érzést jelentett számára, hogy rájött, hogy van ezen a kerek világon olyan, akinek fontos mi történik vele. Ez volt a legnagyobb gyógyír a lelkére, és vele egy meg nem fogalmazott reménysugár, ami ott ólálkodott szégyenlősen attól a naptól kezdve a lelkében... hogy egyszer ő is családra találhat, ahol szeretve érzi majd magát örökre.
Sára készült az utazásra. Megvásárolta az ajándékokat, gondosan összecsomagolt mindent. Az anyjának is sikerült megvennie a tésztakészítő kisgépet, amiről áradozott a telefonba. Fejébe vette ugyanis, hogy bizony ő minden télen legyártja a száraztésztát maguknak.
Az időjárás aggasztotta, szeszéjessé vált, minden napra jutott meglepetés, vagy köd lepte el a várost, vagy esett a hó, ami betakart vastagon mindent egy hideg délután.
Elérkezett az indulás napja. A gyerekek olyanok voltak, mint a rakoncátlan kiscsikók, hangos csiviteléssel mentek Sára két oldalán lefelé a lépcsőn. Beköszöntek az otthonvezetőnek, majd Böbe nénitől is elbúcsúztak.
– Boldog karácsony gyerekek! – hallották maguk mögött, ahogy kiléptek a nagy ajtón.
– Boldog karácsonyt! – válaszolták vissza szinte egyszerre.
Flóri mellé ült az autóban. Sára most nézte meg először alaposabban a cigányfiút, ahogy bajlódott a biztonsági övével. Amig nézte a fáradt koravén arcot arra gondolt, ez volt a legjobb ötlet, hogy őt és Zitát is elviszi magával. Jár nekik is egy kis boldogság. Bizonyára erre gondolt Zsuzska is, mikor megkérte, hogy szóljon az érdekükben az angyaloknak. Zsuzska ráérzett a két cigánygyerek jó lelkére, és arra is, hogy mennyire magányosak.
Mire kiértek a városból kisütött a nap, beragyogta körülöttük a vidéket, fénykarjával végig simogatta a zúzmarával megrakott útmenti fákat. Flóri büszkén, nagyfiúsan ült mellette, csendben figyelt kifelé. Néha önkéntelenül felemelte a kezét, ha valami érdekeset látott, a havas mező közepén élelmet kereső őzeket, vagy az úttesten átfutó mezei nyulakat. De hiába, mert hátul a három hölgy nem figyelt rá, mással voltak elfoglalva, összehordtak hetet-havat, önfeledten kacarásztak. Amikor leértek az autópályáról, már elmúlt dél.
– Éhesek vagytok? Ott van a táskám, van benne szendvics, egyetek! – nem akart megállni. Beborult az ég és nagy pelyhekben esni kezdett a hó. Egyik kanyar után, gyalogló emberek jelentek meg az autóúton. Legalább húszan, vagy még többen is lehettek. Még véletlenül se úgy közlekedtek, ahogy a KRESZ előírja, vonalban egymás mögött, hanem szétszóródva, elfoglalva az egész úttestet.
Önkéntelenül lassított, majd megállt. A gyerekek is elcsendesedtek, bámultak kifelé az autó ablaküvegén.
Legelöl egy család jött velük szemben, lassan lépegettek a hótól csúszós úton. Egy középkorú férfi egyik karjába egy elcsigázott kislány kapaszkodott, a másikkal egy idős nőt támogatott.
– Talán az anyja – gondolta Sára. Hátul egy fiatalabb nő bandukolt felmálházva. Mögöttük több fiatal férfi gyalogolt fejükre húzott takarókkal, meggörnyedve a hátukon cipelt málhától. Nem egy vidám menet volt, hisz mindnek az arcán látszott a kimerültség. Sára türelmesen várta, hogy elhaladjanak mellette.
– Kik ezek? – kérdezte ámulva Flóri – Miért kell nekik ilyen hidegben gyerekkel az úton menni?
– Menekültek. Elindultak, hogy menedéket találjanak más országokban, mert az otthonuk elpusztult.
– Úgy, mint a miénk? Nekik is felégett? – kérdezte szomorúan Zsuzska.
– Nem éppen úgy. Az ő hazájukban most háború van.
– Mi az a háború? – értetlenkedett tovább a kislány.
– Mint a filmekben, ne tudd már milyen a háború! – világosította fel Zita.
– Csak ez a való élet és nem film sajnos – sóhajtott fel Sára és azonnal indított mikor az utolsó is elhaladt mellettük. Egy szakállas férfi teljesen közel ment az autóhoz, benézett hozzájuk. Szúrós fekete szeme volt. Vigyorgott, közben felemelte a karját és az ujjaiból, V-é alakot formált.
– Mit mutatott? – érdeklődött Mónika
– Azt mutatta, hogy győzelem! – válaszolt Flóri – De nem értem mikor győztek, ha most meg menekülnek?
– Érdekes ez a fajta reakció igazad van. Talán azért mutatta, hogy végre eljutottak Európába – válaszolt Sára és visszakanyarodott az autóval a sávba.
Ideje is volt hisz feltámadt a szél és elkezdte felhordani az útra a havat. A viháncolásnak végeszakadt, meg kellett beszélni a látottakat. A reakció egyforma volt mindnél: sajnálták a hóesésben gyalogolókat.
– Mi is hajléktalanok vagyunk ott Pesten, néha még az utcán is hál a családom, de így még nem kerekedtünk fel, ilyen messzire! – elmélkedett Flóri.
– Na, 'isz, min agyalsz tesó, ne cseréld mán össze magad ezekkel. Te más eset vagy, te itthon fagysz meg, mert nincs lakásod, ezek meg otthon is... meg itt is.
– Na, jól megmagyaráztad. Minek jönnek ide, itt is nagy a szegínység, nincs hova menni, dolgozni. Nálunk egy családtag se dolgozik! – okoskodott a roma fiú tovább.
– Azért csak- csak akad. Azé van anyád mindig börtönbe. Nagyapád is kereskedő, ott árul a Keleti aluljáróba, te mondtad.
– Hagyjuk, lopott szajrét árul. Nem tisztességes az se, amit csinál a papám. Anyám meg megint csak nem dolgozik, sohase dolgozott, ő csak elveszi a másét.
Sára figyelmesen hallgatta az eszmecserét, ha akarták, ha nem, a két cigány fiatal tudatukon kívül szép lassan bemutatkozott. Kik is ők valójában, honnan pottyantak az életébe. Zita vallomása nagyon meghatotta. Arról beszélt, hogy miért indult el a vakvilágba.
– Én mán mindent tudok Sára néni, bele is keseredtem ebbe a nagy életbe –mondta nagyon komolyan a cigánylány. – Mán hat kistestvérem vót, mindre én vigyáztam. Etettem őket, pelenkáztam. Se haverok, se rendesen iskola... mongyuk, azt nem annyira bántam. De apám mindig elvert a többi miatt, ha elestek azé', ha beárultak azé'. Aztán anyám mondta, hogy megint terhes, hogy az ég szakagyon apámra! Én akkor nap leléptem. Isten lássa a lelkem, nem megyek haza többet! Sajnálom a tesóim, de elvették az életem. Ugye érthető? – nézett Sárára, várva a megértést, talán kicsit a feloldozást is.
– Megértelek Zita, tényleg nem neked kellett volna gyerekként felnőttet játszani – nyugtatta meg Sára. – A gyermekek felnevelése a felnőttek gondja.
– Jó gondoltam akkor, nem élet az, ami otthon vót, csak a segélyt várták. Nem dógoztak. Apám se.
– Neki kéne legalább! – nézett hátra Flóri.
– Beteg. Le van százalékolva. Mán nincs tüdeje.
– Annyira azért nem vót beteg! – vigyorgott Flóri – Hazamész te majd meglátod, mert csak az a családod.
– Lehet. Ki tudja... csak addig élek egy kicsit.
Mikor beértek az első faluba egyenesen a benzinkúthoz kanyarodtak. Tankolás után bementek a kiszolgáló részbe. Sára kávét ivott a gyerekeknek üdítőt vett. Időzött kicsit a kirakott újságoknál, nézelődött. Azt vette észre, hogy Flóri minden lépését követi, mint egy kis testőr, aztán rájött, hogy igazat gondolt.
– Csak nincs valami baj Flóri?
– Nincs Sára néni, csak jobb az óvatosság, láttam a tévében, hogy mindenütt vannak már terroristák.
– Hát itt csak nem?
– Ki tudja, figyelni kell, a terroristák bárkik lehetnek. Nehéz felismerni őket.
Megakadt a szeme az egyik újság címoldalán: Egész Európában fokozódik a terror veszély.
– Nagyon igazad van, legyünk mindig figyelmesek! – simogatta meg a fiú haját. – Legalább mi ketten, rendben?
– Rendben! – mondta nagyon komolyan Flóri – Rám az életben mindig számíthat.
Nem sokáig időztek a meleg helyiségben, sietősen terelgette a gyerekeket kifelé, mert egyre nagyobb pelyhekben hullott odakint a hó. Mire a leágazáshoz értek, kétségessé vált a tovább haladásuk. A bekötőút eggyé vált a környezettel a vastag hótakaró alatt. Telefonált.
– Kitalálunk valamit mingyá'! – szólt a telefonba keresztanyja.
Kis idő múlva vad csilingelésre lettek figyelmesek, előttük felbukkant egy lovas szán, Jánossal a bakon. Lett nagy csodálkozás a gyerekek közt a látvány miatt. Sára nem tudta elképzelni hogyan akar rajtuk segíteni a férfi. De hamar rájött a furfangos paraszti gondolkodásra, mikor elébe fordult az autónak a vastagtalpú paraszt szánnal.
– Ahun nyom van, ott út is van! – kiáltott János és meglegyintette az ostorát a levegőben. Sára indított és besorolt a szán taposta nyomba. Végig vezette a nyom, igaz kicsit csúszkált néha meg is farolt az autó, de végül sikeresen beértek a célba.
– Köszönöm János, maga nélkül ott maradtunk volna míg el nem olvad a hó. – hálálkodott Sára, majd meglátva a tornácon álldogáló két nőalakot, boldogan kiáltott feléjük.
– Szép karácsonyt, megjött a szentcsalád! Szerencsésen hazaértünk!
– Isten hozott benneteket kislányom! Gyertek csak gyorsan befelé a melegre! – jött az invitálás azonnal.
Nem kérették magukat, nagyon lehűlt a levegő. A gyerekek magukhoz vették a táskáikat, siettek befelé. Csak a csomagtartóban maradt továbbra is pár dolog, aminek még nem jött el az ideje, ott lapultak ugyanis a karácsonyfa alá vásárolt ajándékok.
Mikor a bemutatkozáson túl jutottak, Sára anyukája megmutatta sorban a gyerekeknek a helyüket.
– Egy szobát készítettünk elő, mert eredetileg két kislányt vártunk, Zsuzskát és Mónikát. De semmi gond, megoldottuk Terka mamával, a kis szobába alszik Flóri, a nagyobbik szobába betettünk még egy derékaljat Zitának. Jó lesz e bogaraim?
Senkinek nem volt kifogása, gyorsan lepakoltak és csillogó szemmel leültek a nagy asztal köré. A konyhát átjárta a sütőből kiáramló rakott krumpli illata.
– Egyszerű paraszti étek, szeretitek-e? – nézett a gyerekekre Terka mama.
– Nagyon szeretem, pláne, ha sok tejfel van rajta – csillant fel Flóri szeme mikor megtudta milyen ízes lakoma vár rájuk.
– Tejfel? Az igazi paraszt kolbász az adja meg az ízét fiam! – ellenkezett vele az öregasszony nevetve.
– Szóljatok csak bátran, ha valami hiányzik, vagy nem tudtok bármit. Csak bátran, ne szégyenlősködjön senki, nem felejtettétek ugye, Terka néni, Mártika néni a nevünk – biztatta a gyerekeket Sára anyukája.
– Nem hát, mán megjegyeztük! – nyugtatta meg Zita – Mán az úton megtanultuk.
A tepsi végre az asztalközepére került, mellé fonott kosárkában kenyér és rózsás cserépedényben színes csalamádé.
Vacsora után a gyerekek elvonultak a szobájukba, Sára leszedte az asztalt és hozzá fogott mosogatni. A két idős nő a kandalló mellé telepedett.
– Jó, hogy hazaértetek lányom, holnapra még nagyobb lesz a hó. Ítéletidő jön, bemondta a rádió.
– Ahogy jön, úgy el is megy! – nevetett Sára – Mi már jó helyen vagyunk. A karácsony meg itt lesz idebent, eshet a hó kint, ahogy akar.
– Félő, hogy a templomba nem tudunk elmenni misére – aggodalmaskodott az öregasszony.
– Majd imádkozunk itthon Terka! – vigasztalta Sára anyja.
– De figyelj csak ide lányom, de ne haragudj meg érte, ez a két nagyobb gyerek... szóval...
– Mi a baj velük anyám?
– Cigányok... nem félsz tőlük?
– Nem tettek olyat, hogy féljek. Ti se féljetek. Szeretném, ha lenne egy jó emlékük erről a pár napról, amit velünk töltenek.
– A karácsony hozza a szeretetet a szívekbe. A gyerek meg gyerek, ha magyar, ha cigány! – válaszolt bölcsen Terka mama – Legyen szép karácsonyunk.
– Jöttem volna segíteni! – hallották az ajtó felől a hangot. Zita állt ott halvány arccal.
– Nagyon kedves vagy, hogy segítesz, hisz te vagy itt a rangidős nagylány! – nevetett Sára és átölelte a vállát, aztán halkan a fülébe súgta – Amit hallottál, gyorsan felejtsd el!
–Tudom én Sára néni, hogy sokan ki nem állhassák a cigányokat, ne tessék magyarázkodni – felelte szomorúan Zita. – Eltörölgetek, jó lesz?
Mikor reggel felébredtek ugyancsak meglepődtek a kinti világon. Éjszaka míg aludtak a havazás egy percre sem állt le. A bejárati ajtót is eltorlaszolta, alig tudták kinyitni. Flóri és Zita beállt a felnőttek közé dolgozni. Minden közlekedő utat ki kellett takarítani a kifutókig, majd a takarmányos épületig. A reggeli friss levegő, a szikrázó hó meghozta a jó kedvüket. Nagyokat nevettek egymáson, de leginkább Bicén és Lajkón. A két hófehér bundájú kuvasz boldogan hempergett a magas hóban, néha eltűntek a puha fehérségben a szemük elől. János is telefonált, hogy nem tud a faluból kijutni, talán délután, ha a fia végez a falu útjain a hótolóval, végig tolják a havat a bekötőúton a tanyáig. Rájuk maradt minden munka, pedig azon a napon volt karácsony szent estélye.
– Ilyen a paraszti élet, látjátok – mondta Terka mama. – Se karácsony se húsvét, előbb a jószágok, vagy a főd, utána lehet csak ünnepelni.
– Ez a legfontosabb, az ünneplés megvár! – hagyta jóvá Flóri – Mi lenne, ha bent lustálkodnánk a jó melegen, a lovak meg a birkák éhen maradnának? – bölcselkedett tovább.
– Nem csak annyi a dolog, hogy etetünk, tisztába is kell őket tenni, mint az ember a gyerekét – évődött vele Terka mama. – Majd meglátom, hogy viseled a munkát, vagy csak a szád nagy.
Flóri széles vigyorral indult az istálló felé.
– Majd a végén lehet mondani véleményt! – válaszolt kajánul vissza az öregasszonynak.
Sára meglepődve látta, hogy a városi utcán felnőtt két cigány fiatal, milyen odaadással viszi-hozza a rájuk bízott dolgokat, a szénát, a szalmát, abrakot. Látszott rajtuk, hogy szívesen időznek az állatok között. Flóri szívét leginkább a két jászol elé kötött ló érintette meg, nagy barna szemükben talán a hála fényeit vélte felfedezni, mikor a friss ropogós szénával megrakta előttük a jászlat.
– Nagyon értelmesek a lovak, meg szépek... igaz Sára néni? – szólt át Sárának.
– Bizony az állat mind értelmes, még a kendermagos tyúk is. Honnan jöttél rá Flóri, mármint arra, hogy okosak a lovak?
– Mert olyan a nézésük! – mondta határozottan a tapasztalatát a fiú.
– Az jó, ha megérzed a belőlük jövő szeretetet, biztosan idővel meg is érted majd őket. Keresztanyám mindig azt mondta, idővel megértjük az állatok nyelvét. Persze ehhez köztük kell élni folyamatosan.
– Élnék én, ha hagynák... – motyogta maga elé a fiú a szavakat, majd megijedve a kimondott szótól, gyorsan elindult a dolgára.
Sára megértette mit mondott a gyerek, kiegyenesedve nézett utána, majd megcsóválta a fejét. – Jó ötlet volt e tőlem, hogy idehoztalak? – gondolta, és sóhajtott egy nagyot. Ráérzett a fiúban kialakult reménytelenségre.
Megjött a jókedvük, mikor meglátták Mártika nénit, akinek a kezében ott gőzölgött valamiféle ital, két zománcos kancsóban.
– Forralt bor a felnőtteknek, illatos hársfatea az ifjúságnak.
– Ne mán, Mártika néni, a teát adja Zsuzskának, nekünk már jár a bor! – incselkedett Zita.
– Kiegyezek én veled, mert sokat dolgoztál, kapsz a teába egy csurranást a mézes borból.
– Jól kialkudta mán a kárunkra! – évődött tovább Zita, de odatartotta a poharát türelmetlenül, meg ne gondolja magát a ház asszonya.
Reggelinél sokáig téma volt a gazdaság, Terka mama szívesen mesélt a kis birodalomról. A gyerekek reggeli után se hagyták magára, színes, szinte meseszerű történeteivel mindenkit lenyűgözött. Még akkor se mozdult el mellőle senki, mikor a kalács fáradságos dagasztásával el kezdett bajlódni.
Mártika néni is felrakta a nagy fazék húslevesnek valót, Sára zöldséget pucolt, aztán ő is odaállt az anyja mellé segített töltögetni a káposzta hasábokat, hogy minél hamarabb felkerüljön a tűzhelyre. A konyhában lassan összekeveredtek az illatok, a gyöngyöző húsleves illata a sülő kalács illatával.
– Sokan lenézik a parasztembert, pedig nem kéne, mert okosabbak a városi tanultaknál – okított rendületlenül Terka mama –, mert mindenhe ért. A városi éhen hal, ha bezár a bót, a vidéki meg fütyörészik boldogan.
– A városi se buta azért annyira Terka mama – próbálta meggyőzni Mónika.
– Nem e? Talán az aszfalton terem neki krumpli, kisszentem? A panelba meg ott a tehénke, hogy tejet igyon a gyerek? Bizony bajba kerül, hamarabb, mint a vidéki. De ez is nagy tudomány, nem magától terem itt semmi, de aki megtanulja, hogyan bánjon a főddel, annak aranybánya, mindene megvan belőle.
– Ki tanítja meg ezt a tudományt, van róla iskola? – érdeklődött Flóri.
– Van hát, még felsőbb iskola is. De a legnagyobb tanítók az öregek, akik még tudják az összes fortélyát, meg maga a természet. Csak oda kell rá figyelni, mit szeret, mit nem szeret... úgy kell benne élni.
– Lehet, hogy én elmegyek ilyen iskolába – csillant fel a fiú szeme –, mert nagyon odavagyok a lovakért... azért...
– Csak nem lókupec vér van benned? A cigányok értenek a lovakhoz, van hozzá érzékük! – nevetett fel az öregasszony.
– Meg a muzsikáláshoz is! – nevetett Zita is – Én inkább egy nagy-nagy üvegházat építenék ide, amiben minden lenne télen, füge, meg narancs – tárta szét jó nagyra a karját.
– Meg banán – vigyorogta el magát Flóri –, azok mind meleg táji növények, még az üvegházadban is kifagynának. Miről beszélsz?
Sára csendben hallgatta őket, hisz olyanokról folyt a diskurzus, ami neki is új volt, még ismeretlen jövőképként jelent meg előtte. Ugyanazok a kérdések tömege várt válaszra benne is, amiket a gyermekek önkéntelenül feltettek a keresztanyjának. Hogyan is fog itt élni vidéken majd, hogy ne érezze a város hiányát, hogy megtalálja a boldogságot minden itt töltött napján? Még nem talált rá a teljes válaszra. Elszorult a szíve azon is, ahogy Zita és Flóri álmodozva beszélt az itteni életről. Felállt közülük és elindult a fás sufniba, hogy bevigye a fenyőfát, elérkezett a fenyődíszítés ideje. Ezzel a beszélgetés fonalát megszakította aznapra végleg, mert mindenki a szép, magas fenyővel lett hirtelen elfoglalva.
– Van itt minden! – emelt le a szekrény tetejéről egy nagy kartondobozt Terka mama – Örülök, hogy újra feltesszük mindet. Mán az utóbbi évekbe, csak egy fenyőgallyat hoztunk be a megboldogulttal, elég vót az is az áhítathoz.
A doboz tényleg kincsesbányának tűnt, füzérekkel, gömbökkel, aranyozott kiscsengőkkel.
A fenyőfa a kezük nyomán díszbe öltözött, igaz a szaloncukrot közös megegyezéssel a dobozban hagyták, azzal a feltétellel, hogy később szét fogják osztani az édességet. Terka mama észszerűnek tartott ötlete volt ez is.
– Én is szerettem mindig lecsenni a fáról a cukorkát, mi történik, ha ezt heten tesszük, még a végén ez a szép fenyő is megcsúnyul, vagy leesnek a gömbök és eltörnek – magyarázta meg aggodalmasan az okát.
A díszítés végén felkerültek a csillagszórók az ágakra. A fenyő hiába pompázott gyönyörűségesen, az ünnepi készülődést meg kellett szakítaniuk újra.
– Itt az ideje, hogy szétnézzünk a gazdaságban! – hívta fel a figyelmüket az öregasszony, ellentmondást nem tűrő hangon.
Indulhattak ki etetni, zárkózni, mert hiába volt még csak délután három óra, rohamléptekkel ereszkedett a szürkület lefelé. Szerencsére János is megérkezett a fiával, ott állt a hótoló a nagykapu előtt. Terka mama a munka végén megjelent a tornácon egy fonott kosárral és átnyújtotta Jánosnak.
– Áldott karácsonyi ünnepeket kívánunk neked és a családodnak. Frissen sült kalács és egy kis bor, meg ami mellé fért. Mondd meg Julisnak, hogy helyettem is mondjon egy imát a templomban, el ne felejtse!
– Megmondom Terka néni, mi is boldog karácsony kívánunk az egész családnak – vette el mosolyogva a férfi a kosarat, nem időztek, igyekeztek haza a családjukhoz.
Kint szétterült a csikorgó fagy a tájon, újra feltámadt a szél, és zúgva lerázta a magas nyár és akácfák ágairól a havat. A Karácsony belépett az udvarra, suhintott egyet a botjával, a hópihék a szélhátán szállni kezdtek, beterítették újra a nehéz munkával kisöpört utakat. Az istállóban hosszan, elnyújtva felbőgött egy tehén. Csillag, a csődör dobbantott párat és válaszként felnyerített. Az ablakok üvegén lassan nőni kezdtek a jégvirágok.
A nagykonyhában Sára anyja hófehér ünnepi abrosszal megterítette a nagy asztalt. Mentek a gyerekek segíteni, izgatottan várták az ünnepi vacsorát.
– Nálunk sose vót ilyen felhajtás karácsonykor! – jegyezte meg tudálékosan Zita. – Néha kaptunk az önkormányzattól segílyt, akkor kipakoltunk mindent az asztalra. De általába' mindig veszekedés lett belőle meg rívás.
– Mamám mindig főzött ilyenkor, meg ott volt a család is, mink tartottuk a karácsonyt – dicsekedett Flóri –, csak nem így. A végén a férfiak berúgtak, ők csak azért vesztek össze nem a segély miatt. Mamám mindig kiabált velük, hogy a karácsony az békés ünnep, minek verekednek. De nem lehetett velük bírni, ha ittak.
– Itt az idő, üljünk le a vacsorához! – hívta asztalhoz a családot Terka mama.
Flóri nézte a díszes asztalt, aminek a közepén ott égett a négy gyertya, nézte a gyöngyöző húslevest a tányérján, a mellette kirakott csillogó üvegpoharat, a fenyőmintás szalvétát és arra gondolt, olyan ez, mint egy álom, lehet nem is igaz, majd felébred hirtelen, és huss, minden szertefoszlik. Az illatok, amik körbe lengték a nagykonyhát, a kalács, ahogy hűl kifelé a sütőlapon, talán mind csak illúzió. Eltűnhet mind, eltűnhet Sára szép mosolya, a két fogadott tesó is, Mónika és Zsuzska. Talán Zita nem tűnik el, hisz ő se illik ebbe a képbe, ő is cigány. Életében nem érzett még ilyen boldogságot és egyben ilyen félelmet.
– Mindegy – gondolta –, ez a cigány sors, de most olyan jó minden.
Elkezdte kanalazni a levest, mégis hiába nem akarta, végigfolyt egy könnycsepp az arcán, végig az állán és leesett a levesbe.
– Boldog karácsonyt – mondták egyszerre, és elkezdték leszedni a tányérokat az asztalról, hogy helyet készítsenek a kalácsnak, süteményeknek. Sára kihasználta a zűrzavart, eltűnt közülük, lerakta az ajándékokat a fa alá és meggyújtotta a csillagszórókat, majd megszólaltatta a Terka mama dobozában talált rézcsengettyűt.
– Itt járt a Jézuska! – nevetett az ajtóban megjelenő gyerekekre.
Terka mama meghatódva álldogált a szikrázó fa előtt, halkan elkezdett énekelni: – Mennyből az angyal lejött hozzátok, pásztorok, pásztorok!
A gyerekek áhítattal álldogáltak míg hallgatták az öregasszony reszketős énekét.
Flóri gondolatai elkalandoztak és a fantázia világában megjelent egy kép, hogy ő az egyik pásztor, akiről énekel az öregasszony, hisz messziről jött a nagy hóesésbe és első dolga az volt, hogy megetesse az állatokat. Jézus meg fent az égből végig figyelte, hogy mit csinál és biztosan meg volt vele nagyon elégedve.
Zita lelkében szomorúság költözött, meg egy kis irigység, mert eszébe jutott a nagy igazság, hogy Zsuzskának és Mónikának ezentúl mindig ilyen szép lesz a karácsonyuk.
Zsuzska szorongatta Sára kezét és szentűl meg volt győződve, hogy a dalban is Sáráról énekel Terka mama, hisz Sára az az angyal, akiről szól a dal, másról nem is szólhat.
Csak Sára komolyodott el kicsit, mikor azon kezdett tépelődni, hogy a vallás igéit mennyire kiforgatták az emberek. Csak eszközként szolgált a hatalom kezében, pedig Jézus a hit a szeretet, a megbocsájtás szimbóluma. Akiben hiszünk, mert hinni kell valakiben, hogy kivezessen bennünket a legnehezebb élethelyzetekből. Terka mama elcsendesedett, Sára, hogy ne szakadjon meg az ünnep varázsa, énekelni kezdte a Csendes éjt, amit minden karácsonykor elénekeltek a városi panellakásban.
Csendes éj! Szentséges éj!
Angyalok hangja kél;
Halld a mennyei halleluját,"
Zita egy nagyot sóhajtott a dal végén.
– De gyönyörű ez a nap. Ha látná a családom!
Az ajándékbontásra már visszatért a felszabadult ricsaj, boldogan bontogatták a gondosan becsomagolt dobozokat.
Sára a zajban alig vette észre, hogy telefonhívása van, automatikus kézmozdulattal fogadta a hívást, de mikor meghallotta ki hívja, az arcáról minden szín eltűnt, elsápadt. A vonal végén felismerte Benjámin hangját.
– Boldog karácsonyt Sára! Remélem nem zavarom...
