A nap bíbor fénye lecsúszott
a távoli domb mögé
a szürkeség mint koszos elnyűtt
rongy vállamra ült
Vadludak hangos zsivallyal repülnek távoli világ felé
utánuk a halálos csendben
zizzent egy lehulló falevél.
Mintha megállt volna az idő
kegyetlen gyilkos kereke,
ami napról napra szaggatja a szépnek hitt jövőt.
Megállt egy pillanatra.
Mellettem nyög és sóhajtozik,
hogy ő büntelen,
Időtlen minden és végtelen
A jövő gyilkosa az ember.
