Katerina Forest: Szenilitás

Az élet mellettem elrohant,
futtában belém kapott, megmart.
Néha, hogy ne érezzek, altatott,
kikapcsolta a tudatom.
Sodort magával, mindennap
ajándékozott.
Nekem adott ezernyi tapasztalatot.
Megérintett szelíd érzelmekkel,
majd korbáccsal ütött, hátha belehalok.
Túléltem, itt vagyok!
Bölcsebb lettem,
vagy csak öregebb, akire
rárakódott sok évtized?
Kövületként egymáson sorban
préselte jellemem kemény akaratba?
Csakis akaratba!
Megtanított, hogy erős legyek,
világot nyitott bennem az értelem,
utat mutatott a sötét éjszakában,
vakon vezetett, mégis láttam.
Most mégis úgy érzem, valami nincs rendben,
nem jó, hogy bölccsé öregedtem.
Mert elérnek hozzám a nyomorgó lelkek,
fáj, ha látom a gyengeséget,
zavar, ha hallgatok sok értelmetlen beszédet,
sokkol a naivitás, a farok behúzós szolgaság.
Az élet rohan, nem pihen,
hoz végre majd egy kis szenilitást,
és én végre nyugalmat lelek.

Jelenlét

 Lovas kocsin vitték a koporsót a halottasházba. Mögötte sétáltak a halottsiratók, a szomszédok, katolikus hívők. Csendesen mentek, csak a cipők alatt nyikorgó kavicsok neszét hallották. Akik szembe jöttek velük, megálltak, leszálltak a kerékpárról, hogy odaléphessenek Nórihoz részvétnyilvánításra. A lovak prüszköltek, a kocsis nehezen tudta sétára fogni őket, állandóan ügetésbe kezdtek. A temető előtt már feljajdult a halotti búcsúdal, Isten kegyelmét kérve a távozó léleknek.

A koporsót ravatalra tették, nem zárták le.
Másnap elindult megbeszélni a pappal, a kántorral a temetést. Felhívta a temetkezési vállalatot, szétküldte a táviratokat, telefonált.
Érzéketlenül intézte a dolgait, mint egy robot. Mikor hazaért, kirakott mindent a halott szobájából. Kifestette, fertőtlenítette. Minden ruháját, ágyneműjét kiselejtezte, csak amit emléknek meg akart tartani, azt hordta fel a padlásra. Tiszta ágyneműt húzott mindenhová. Nekilátott a tor előkészületének.
Nagy volt a család, sok embert várt, ott alvósra is. Átgondolta százszor a teendőit, el ne feledkezzen valamiről. 

A legelső érkező a bátyja volt a feleségével. Mikor meglátta szegényt, azonnal észrevette, hogy mennyit öregedett. Nem sejtette, hogy a gyilkos kór már belé költözött. Sírdogáltak, beszélgettek, végül megkérdezte – Ott lenne alvóhely, abban a szobában, ahol anyunk meghalt, féltek-e?
– Mitől félnénk? – nézett csodálkozva a testvére.
– Jó az nekünk hugi, legalább ott alszunk ahol ő nyugodott minden nap, úgyse jöttem haza halála előtt.
Éjfél előtt lefeküdtek, mert nehéz napnak néztek elébe másnap. Hajnalodott, már a kakas kukorékolt a baromfiólban, amikor felkelt. A konyhában a kanapén pokrócba burkolódzva, összebújva ült a házaspár. A sógornője szívta a cigarettát, rémült, kialvatlan szemmel néztek rá.
– Hát ti, mit csináltok? Nem tudtok aludni mégsem?
– Jaj, hugi, nem lehet a szobába aludni, zörgésre ébredtünk.Amikor felgyujtottam az éjjeli lámpát, láttam, hogy a földön van egy nagy fekete esernyő, az esett le.
Beszaladt a szobába, a szekrény előtt a földön tényleg ott feküdt az anyja kopott esernyője. Felemelte, elgondolkodva nézte.
– Ezt én tegnap feltettem az öreg szekrény tetejére, be a fal mellé. Sajnáltam kidobni. De hogy esett le magától? – hitetlenkedve tette vissza a szekrény tetejére a kopott esernyőt.
A bátyja pálinkát öntött a poharakba, mikor visszament hozzájuk.
– Gyertek, igyatok egy kupicával, úgyse fekszünk már le – révetegen nézte a pohárban csillogó italt –Hugi, anyánk itt van, nincs a temetőben.
– Ne igyál annyit, már megártott, azért mondasz ilyen butaságot – elvette az üveget előle – dehogy van itt szegény, bárcsak itt lenne, meghalt. Érted, testvér? Meghalt. Kint fekszik a hideg ravatalozóban.
Próbálta megnyugtatni őket, de ő is érezte az anyja jelenlétét.