Translate

2017. április 4., kedd

Katerina Forest: Mint a szellemidézők

  


Mint a szellemidézők,
egymás kezét fogva
egy ismeretlen erő
mozgat le-föl.
Fehér papírra írott sorok,
túlvilági hangzatok,
üzenetek, vád- íratok,
csak úgy magától mozdulok.
Nem diktál senki,
nem kényszerít.
Csak az elmém,
az siettet- Még írj,
sok az üzenet!
Kinek írok én,
kit érdekel a
pesszimizmusom?
Éhező gyomrok,
könnyes szemek,
otthontalan jövő,
szakadt gyökerek,
átkok, imák helyett.
Agresszív tudat,
mikor a szív ketté hasad.
A költészet, a hit, a jövő,
a reményt ölelő,
álomképet ringató,
rímre bomló.
A magyarok öröksége,
fenséges szókincse,
huncut szójáték,
hangzatos szavak.
Látod én is tudom,
bonyolult effektusok
"harmatcsepp ragyog,
a selyem fonalán,
bárányfelhő rajzol szíveket,
tó tükrében hableány"
Én nem ezt látom:
az égből savas eső marja a fákat,
tó vizében döglik a hal,
a sugárszint emelkedik,
születik a mutáns faj.
Nem vagyok, nem leszek érdekes,
ki kíváncsi rám,
ha mindig a valóságot
írja a fehér lapra
líra idegen tudatom

Katerina Forest: JÉZUS






A szürke templomi homályban
hűvös lelki borzongásban
kezem imára kulcsolom én,
és csak nézem Jézust a feszületén
amulett kezemben a rózsafüzér

Tömjén illattal jön az alkonyati fény
áldozó asztalon, a kehely oldalán
csillanva időzik, csúszik át hozzám
bennem eltűnik, kialszik.
Miért vagyok itt?

Nézlek Jézus, Téged, hogy szólj,
öleld át lelkem, ringass egy kicsit,
mert szükségem van rád.
Látod, vámpírok sikolya széttépik agyam,
szememből vérpatak folyik.

Elveszek nélküled, adjál hitet,
hogy legyőzzem önmagam démonjait.
Szemed szomorúan lesütöd,
nem üzensz, de megérint az időtlenséged

Nyílik egy ajtó és belépsz rajta,
fényárban állsz, és szólsz hozzám
- Ne tévesszen meg a keresztre feszítésem,
én benned vagyok, és most is benned vérzek.

Katerina Forest: A puszta varázs





Még feketén borul az ég
a puszta fölé. Teríti árnyát
s lebbenti szárnyát a viharmadár,
lassan tovaszáll, mögötte fel
fénylik a dupla szivárvány.

Odúból búvik a vad, repül a madár,
Sziki-csér dala trilláz,
újra fenn köröz a vércse
a gémeskút felett. Ez a puszta
varázs. Lépted nyomán,

ezer harmatgyöngy gurul szét
a boglárkák közé, megrázza
magát az árvalányhaj, fény
felé fordul a sóvirág, eső után
nézd, megjelennek a gombák.

Ne siess. Állj meg egy percre.
Hisz ott vagy hol mindig lenned kéne.
A nap átsüti a rétet, és te csak nézed,
hogy remeg lábad előtt a délibáb,
és szívod magadba eső után a zöld fű illatát.

Ez a te világod, itt az eredeted,
mert a puszta fia vagy, soha el ne feledd!.



kép: ID. MARKÓ KÁROLY: A PUSZTA

József Attila :A DUNÁNÁL






1
A rakodópart alsó kövén ültem,
néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.
Alig hallottam, sorsomba merülten,
hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.
Mintha szivemből folyt volna tova,
zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.

Mint az izmok, ha dolgozik az ember,
reszel, kalapál, vályogot vet, ás,
úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el
minden hullám és minden mozdulás.
S mint édesanyám, ringatott, mesélt
s mosta a város minden szennyesét.

És elkezdett az eső cseperészni,
de mintha mindegy volna, el is állt.
És mégis, mint aki barlangból nézi
a hosszú esőt – néztem a határt:
egykedvü, örök eső módra hullt,
szintelenül, mi tarka volt, a mult.

A Duna csak folyt. És mint a termékeny,
másra gondoló anyának ölén
a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen
és nevetgéltek a habok felém.
Az idő árján úgy remegtek ők,
mint sírköves, dülöngő temetők.
2
Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit száz ezer ős szemlélget velem.

Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,
öltek, öleltek, tették, ami kell.
S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha vallani kell.

Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a mult és övék a jelen.
Verset irunk – ők fogják ceruzámat
s én érzem őket és emlékezem.
3
Anyám kún volt, az apám félig székely,
félig román, vagy tán egészen az.
Anyám szájából édes volt az étel,
apám szájából szép volt az igaz.
Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.
Elszomorodom néha emiatt –
ez az elmulás. Ebből vagyok. “Meglásd,
ha majd nem leszünk!…” – megszólítanak.

Megszólítanak, mert ők én vagyok már;
gyenge létemre így vagyok erős,
ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,
mert az őssejtig vagyok minden ős –
az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:
apám- s anyámmá válok boldogon,
s apám, anyám maga is ketté oszlik
s én lelkes Eggyé így szaporodom!

A világ vagyok – minden, ami volt, van:
a sok nemzedék, mely egymásra tör.
A honfoglalók győznek velem holtan
s a meghódoltak kínja meggyötör.
Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa –
török, tatár, tót, román kavarog
e szívben, mely e multnak már adósa
szelíd jövővel – mai magyarok!

…Én dolgozik akarok. Elegendő
harc, hogy a multat be kell vallani.
A Dunának, mely mult, jelen s jövendő,
egymást ölelik lágy hullámai.
A harcot, amelyet őseink vivtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,

ez a mi munkánk; és nem is kevés.