Napokkal később szembesült Zoli a kegyetlen valósággal, hogy hiába hívja Rózát telefonon, nem veszi fel és nem hívja vissza. Ezzel végérvényesen beletörődött, hogy Róza csak szórakozott vele. Kikapcsolódott kicsit, megfelelt arra a célra, hogy felejteni tudja a régi pasiját, de hát ezt akarta Sára is – gondolta keserűen.
Hajnalonként végigjárta a frissen leállított betonelemeket. De nem ment be a tanyába egyszer sem. Amit megígért úgy gondolta azt teljesíti, bármi történt is hétvégén. Ne volt kedve Sárával találkozni, mit mondjon neki? Nevetséges ez az egész, rossz vicc, keserű vicc: Róza balekot csinált belőle, aztán mint a kámfor elillant. Kavarogtak benne az érzések megállás nélkül, a szerelem, ami lángra lobbant Róza iránt, a harag a tehetetlenség, amit önmaga iránt érzett. Arra gondolt, hogy valami baj lehet vele, hogy nem tud egy hűséges társra találni. Róza is ugyanolyan csapodár, mint a felesége volt. Mindig bemegy a legsötétebb erdőbe.
Nem akart még egyszer olyan megalázó helyzetbe kerülni, mint a volt feleségével. Az egész falu hetekig az ő szerelmi életén rágódott. Hogy talán nem kapott meg mindent a hűtlen feleség a hitvesi ágyban. Pedig ő mindenben teljesítette a kötelességét. Túlságosan is. Nem gondolta, hogy egy nőnek minden kevés. Azt hitte beleőrül mikor megtudta, hogy fűvel – fával félrelép. Nem akart nőt látni sokáig, legalábbis komoly kapcsolatra jó ideig nem gondolt. Persze a szex az neki is járt, attól azért nem vonta meg magát. De Róza most elvette az eszét. Az az éjszaka nem csak az erotikáról szólt. Abban a lelkük is közösült nem csak a testük. Annyira kedves volt minden érintése azon az éjszakán. A hiánya egyre elviselhetetlenebbé vált a napok múlásával. Nem értette önmagát sem, miért vágyik annyira utána, hisz nem látott logikát benne. Soha nem hitte el, hogy van első pillanatra fellobbant szerelem: – Meglátni és megszeretni valakit. – Már tudta, hogy van ilyen. De Róza akkor reggel mindent félre értett, később már a félreértést is elhessegette a gondolatai közül, egyre jobban meggyőzte magát arról, inkább az az igazság, hogy Róza csak vigasztalódott vele, lejött a városból, hogy turbékoljon egy kicsit, mint egy gerle. Hisz mondta Sára, hogy nagyon ki volt bukva egy szakítás miatt.
Tudta, hogy minden barát megígérte, hogy két hét múlva újra lemennek Sárához, befejezik a munkát. Még hátra volt a drótfonat kifeszítése és a feszítő huzal kihúzása, kellett hozzá a sok dolgos kéz újra.
Csütörtökön mégis befordult a terepjáróval a tanyába. Ott ültek a nők a tornácon, pihentek a kora reggeli munkák után.
– Gyere csak Zolikám, hozok neked is egy frissítőt. Beszélgessünk! – örült meg Terka mama mikor meglátta.
Zoli odaült az asztal mellé.
– Csak azért jöttem be, hogy holnaptól már nem kell locsolni a betont, mind megkötött jó erősen.
– Jó hogy itt vagy, sokat emlegettünk mióta szegény Róza olyan nagy bánatban elment innen! – mondta Terka mama, míg hozta a kávét kifelé a konyhából.
– Ő meg a bánat. Ne vicceljen mama! – húzta el szomorúan a száját Zoli – Inkább ne beszéljünk róla.
– De beszéljünk! – szólt erélyesen Sára – Elmondanád mi történt? Róza nem mond semmit. De beszéltem Zalánnal, neki azért mondott egy-két furcsaságot.
– Nem történt semmi. Az égvilágon semmi. Én nem bántottam meg. Ő mondta, hogy az egész csak egy éjszakás románc volt – válaszolt megsértődve Zoli. – Miért beszélsz így, ő mást mondott? – kíváncsian várta Sára válaszát.
– Igen, mást mondott, szerinte csak annyit jelentett a számodra az éjszakai kaland, mintha csak egy fizetős szajhát rendeltél volna házhoz. Másnap még szégyellted is őt.
Zoli idegesen felállt az asztaltól, mint aki ott akarja hagyni őket.
– Ülj vissza! Ha ővele képtelen vagy beszélni róla, beszéljük meg mi ketten. Róza a legjobb barátnőm. Csak egy a baj vele, hogy ő egy erős nő, ha tudod egyáltalán mit jelent ez a kifejezés.
– Sejtem. Olyan, mint te vagy – ült vissza Zoli az asztal mellé beletörődve.
– Lehet, hogy én is az vagyok már. Engem se tud lebeszélni senki a barátomról, mert bízom benne, és szeretem őt. De nem biztos mégsem, hogy tudod, miről beszélek. Ha tudnád, akkor már mindent elkövettél volna, hogy ne tűnjön el az életedből. Az erős nők ritkák és különlegesek. Ha engem is annak tartasz, köszönöm. Sajnos ezek a nők nehezen tudnak jó párkapcsolatot kialakítani. Ezek azok a nők, akik szabadidejükben nem lebujokban isszák tök részegre magukat, és nem hánynak a barátjuk ölébe. Vágod már? Helyette olvasnak, tanulnak, vagy csak örülnek az otthonuknak. Rózára is jellemző minden vonás, ami bebizonyítja, hogy ő is egy erős nő. Eleinte én se ismertem ki, de nem véletlen lett a legjobb barátom. Ugyanolyan harcos, mint én. Tudod Róza is családra vágyik, gyerekekre. Céljai vannak. Keményen megállja a helyét bármilyen helyzetben. Ha talál egy hozzá illő pasit, azt élete végéig szeretni fogja. De... ha valamiért megalázod, csak azt veszed észre, hogy örökre eltűnt az életedből. Ő soha nem fog megalkudni. Vagy az övé vagy, vagy felejtsd el örökre! Engem se érdekelne a barátom tovább, ha csalódnék benne, még ha vérbe fagyva látnám az utcán, akkor sem!
Sára nem vette észre a két idős asszony milyen ijedten nézi, határozottan folytatta tovább a mondanivalóját.
– Tudod, vívódott önmagával sokat. Aki idejött hétvégén az nem a városi Róza volt. Én is nagyon meglepődtem. Nem sminkelte ki magát, ritka madár, aki láthatja a szeplőit. Nem ismernéd fel, ha most szembemenne veled az úton. Teljesen más nő mikor felveszi a külső mázt magára, megközelíthetetlen. Olyan mintha kilépne egy divatlapból, gyönyörűen kidekorálva, kisminkelve. Ez a védőpajzsa. A barátom felhívta a figyelmét nemrég, hogy le kell vetnie ezt a külsőt, ha azt akarja, hogy valaki önmagáért szeresse meg. És ő neked csak önmagát mutatta, mert nagyon akarta, hogy megkedveld, mert neki már tetszettél mielőtt idejött.
– Mesélj csak Sára... nem rossz a szöveged! – mondta ideges gúnnyal Zoli.
– Ez nem mese! Róza már úgy jött ide, hogy meg akart ismerni téged. Még nem találkoztatok, de Róza szíve már érted dobogott. Nagyon izgult, hogy felfigyelsz-e rá? Ismerte a hangod, az arcod. Meséltem rólad, milyen talpraesett srác vagy. Azt is, hogy te is most hevered ki a csalódásod.
– Miről beszélsz? – nézett értetlenül a férfi.
– Megmutattam neki ezt a videót... erről.
Sára előkereste az okos telefonján a videót.
– Azt mondta, küldjem át, mert nagyon jóképű, szimpatikus férfi vagy. Tanulmányozni akar még egy kicsit. Szóval, ismert téged mikor ideért.
Zoli nézte a videót – Mikor vetted fel, nem emlékszem rá.
–Tudom. Nem vetted észre. Azért mutattam meg, mert beszédtéma lett köztünk a vidéki élet. Megkérdeztem, hogy vágyik e még a vidékre?
– Róza szeretne vidéken élni? Ugye nem mondod komolyan? – lepődött meg Zoli.
– Már rég tervezte. Azt mondogatta, nem akarja a leendő gyermekeit műanyag kaján hizlalni. Hamarabb tervezte, mint én, hogy vidékre költözik. Meglepődtél igaz?
– Igen – vallotta be a férfi zavartan – nagyon meglepődtem.
– És most mit fogsz csinálni?
– Nem tudom. Semmire nem válaszol, nem veszi fel a telefont. Talán írok neki egy levelet. Megírom neki, hogy...
– Leírom a pontos címét – Sára bement a házba, hogy papírt, tollat keressen.
– Városi lány igaz. De hát Sára is ott nőtt fel, mégse egy elveszett teremtés Zolikám – jutott szóhoz végre Terka mama.
A két idős nő örült, hogy nem vonta ki őket a két fiatal a beszélgetés alól. Nem vonultak félre susmogni, mint ahogy gondolták eleinte.
– Nagyon sírt az a lány egész nap utánad fiam – toldotta meg még Mártika néni is, nem kímélve Zolit, aki már azt se tudta hol áll a feje a hallottak után, a nyakán van-e egyáltalán.
– Itt van, leírtam. Írjál neki! Ideges vagyok én is, ne haragudj rám a kemény szavakért, de velem se beszél. Féltem, kicsit sok volt neki a két csalódás egymásután. Ne ijedj meg, nem azt akarom elérni nálad, hogy kérd meg a kezét. Csak enyhíts a csalódásán, ha lehet.
Zoli eldöntötte, hogy megír Rózának mindent. A vívódásait, a kételyeit. Azt is, hogy kegyetlenül hiányzik mindennap, hogy nem látja a vörös hajú buksiját a párnáján éjszakánként. Este hozzá is fogott a levélírásnak. Írt egy pár sort, aztán összegyűrte a lapot, bedobta a szemétkosárba. Elhatározta megnézi előbb, hogyan néz ki és hogyan él az a városi Róza, akiről Sára beszélt.
Péntek reggel minden aznapi programját lemondta. Sűrű elnézés közepette magyarázkodott azoknak, akik várták, hogy aznap már nem tud velük foglalkozni, és a lehető leghamarabb lelépett az irodából. Mikor hazaért felhívta a szüleit, hogy hétvégére elutazik, de hogy hová, azt nem volt hajlandó elárulni nekik se. Átöltözött, felvette a koptatott farmerját, hozzá egy rövid ujjú, ugyancsak farmer inget.
A terepjáró dzsipieszébe beírta Róza címét. Már eldöntötte éjszaka, hogy bármi áron visszaszerzi Róza bizalmát. Nem engedheti olyan könnyen, hogy vége legyen ennek az égből kapott szerelemnek. Látni akarta azt a nőt, akit nem ismert... a megközelíthetetlent, az álarcot viselő Rózát.
Végig a hosszú úton tovább gondolta azt, amin az éjszaka végig törte a fejét. Bár tudta, hogy Sára nem hazudott, mégis hihetetlennek tartotta, hogy Róza már kereste őt megérkezésekor, hogy úgy jött le vidékre, hogy meg akarta őt ismerni. Eszébe jutott, hogy folyton incselkedett szegénnyel. Kritizálta a körmeit, a tudatlanságát. – Hogy lehetett ilyen bunkó már az elején! – mérgelődött magában – Pedig Róza küldözte a jeleket felé. Elbújt előle mikor odaért, zavarban volt szemlátomást, amikor megszólította. A madarak, persze, azok miatt nem vette észre... persze, csakis a madarak miatt... mikor rá nézett a zöld szemeivel... észre kellett volna vennie, hogy milyen feszült belülről. Kereste a társaságát, hisz ő volt egyedül pár nélküli, na meg Sára direkt felhívta a figyelmét, hogy érkezik a szingli barátnője. Az első estére gondolt, mikor otthagyta... boszorkány... a csókjára, amitől megállt a szívverése. – „Nem rendezkedtem be egy éjszakás kalandokra. Jó éjszakát" – Akkor éjjel már végig csak róla ábrándozott. Nem értett semmit az egészből, míg Sára nem nyitotta fel a szemét. Soha nem tudott volna Rózán eligazodni, hogyan tudott hirtelen olyan kimérté, könyörtelenné válni az együtt töltött éjszaka után, ami alatt megjárták a poklot és a mennyországot. – Nem értette meg, pedig megmondta neki mi bántja. Az, hogy vége lett a gyönyörnek, amit tőle kapott, mert visszautazik a régi életébe. Nem tudta, de honnan is tudhatta volna, hogy Rózának már akkor is fontos volt. Azt hitte csak vigasztalódik vele, a városi nők annyira nyitottak a szexre.
Megtalálta az utcát. Tudta, hogy Róza meddig dolgozik, azért akart hamarabb ott lenni, nehogy elutazzon a szüleihez, és értelmetlenné váljon az odautazása.
Leparkolt a panelháztól pár méterre, kiszállt az autóból és bement a házba. Kereste Róza lakásajtaját. Még odahaza írt neki pár sort egy kis díszes kártyára. Nem sokat, csak a lényeget:
„Szeretlek. Szeretnék tőled bocsánatot kérni, Zoli."
Hozott a kertből egy korán nyíló rózsát, azokból, amik annyira megtetszettek Rózának. Emlékezett rá, este mikor megérkeztek, Róza végig ment az előkerten és megállt gyönyörködni a furcsán cirmos rózsáiban. Talán eszébe jut a rózsáról az a szerelmes éjszaka, amit ő már képtelen elfelejteni. A borítékot, benne a kártyával és a rózsát letette az ajtó elé. Visszasétált, beült az autóba. Nem bánta, hogy sokat kell várnia, kényelmesen elhelyezkedett és nézte az utcát, várta Rózát. Sára szerint nem biztos, hogy megbocsájt neki egykönnyen. Telt az idő és egyre feszültebbé vált. – Talán tévedett Sára, nem sírt volna annyira miatta, talán mégis megbocsájt neki – de eszébe jutott az is, hogy öt napja nem reagált a telefonjaira, és újra eluralkodott rajta a bizonytalanság.
Az út végén megállt a sokadik busz mióta ott ült. A leszállók közt végre meglátta Rózát – Nem igaz, hogy nem ismerem meg! – gondolta megnyugodva – Ezer ember között is felismerném.
Róza lassú léptekkel közeledett feléje. Napszemüveget viselt, a haja modern kontyban volt felfésülve, amiből egy rakoncátlan göndör fürt se tudott kibújni. Orgonaszínű kosztümjében magas sarkú cipőben légiesen lépkedett a járókelők között. Telefonált.
Hát igen, mindenkivel csak velem nem – jegyezte meg keserűen Zoli.
Pár méterre az autótól megállt, nem akart a panelházba addig bemenni, míg nem fejezte be a beszélgetést. Unottan lépegetett a tűsarkain, volt mikor Zoli felé is elnézett. Az arca tényleg nagyon más volt, mint ott a tanyán. Művészin ki volt sminkelve, az ajkait gyöngyházszínű rúzs takarta. Mikor befejezte a telefonálást, befordult a bejárati ajtó felé vezető járdára. Zoli már csak félig látta az alakját a díszbokrok takarásától.
Számolta a lépcsőket magában.
Várt. Legalább félórája várt, de Róza alakja nem tűnt fel az ajtóban, ahogy számított rá. A fejét ráhajtotta a kormányra, szeretett volna sírni, hogy oldódjon a feszültsége. Arra gondolt, hogy Róza látni se akarja őt, miért is akarná, egy bunkó parasztgyereket. Mit is képzelt magáról? Egy ilyen nő, nem alacsonyodik le hozzá. Sára álmodott, nem kellett volna elhinnie minden szavát. Ez a Róza nem az ő Rózája. Ez egy másik nő, fölényes, büszke. Szinte sugárzik róla a különcség. Jobb lesz, ha hagyja az egészet a francba
Ha valaki magányosan él és hiányzik a szeretet az életéből, a legragyogóbb napfény is elfakul körülötte. Róza depresszióssá vált mikor visszatért Sárától a városba. Nem ment a barátaihoz sem, munka után sietett haza. A magány egyre jobban bezárta. A volt barátja kísérletezgetett, nehezen törődött bele, hogy Róza még látni sem akarja. Minduntalan életjeleket hagyott magáról, egy- egy sms-t küldve, vagy néha egy szál virágot téve Róza ajtaja elé. Róza undorodott a kétszínű közeledésétől. A virágokat felvette az ajtó elől, de mikor belépett a lakásába egy határozott mozdulattal beküldte mind a szemétkosárba. Már elege volt az egészből, nem hitt a barátainak sem, akik győzködték továbbra is, hogy valamit nagyon félreértett Zolival kapcsolatban. Mit lehet azon félreérteni, ha valaki képes otthagyni azt a nőt egy köszönés nélkül, akivel végig szerelmeskedett előtte egy éjszakát? Nem vette fel a telefont, pedig Zoli is, Sára is hívta napjában többször. Úgy gondolta, ne magyarázzák meg azt, amit egyikőjük se tud. Egyedül ő érezheti csak azt a csalódást, amitől végérvényesen padlót fogott. Benjámint is elküldte hidegebb éghajlatra, mikor rágondolt a tanácsaira. – Még hogy mutassa az igazi arcát, ha rájön, hogy megtalálta azt a férfit akivel le szeretné élni az életét. Mindent megtett, hogy olyannak ismerje meg Zoli, amilyen valójában, mégis egy útszéli ribancnak nézte csak, akivel végig hancúrozhat egy éjszakát. Ennél a pontnál nem jutott tovább, lecövekelt minden gondolat benne, mint az útszéli villanyoszlop. Áramlott benne az indulat fék nélkül.
Mikor leszállt a buszról, kivételt tett, mégis visszahívta Sárát, az üzenete miatt: – „Életbevágó, hívj vissza!"
Visszahívta mert eszébe jutott, hogy fordítva ők már végigjátszottak egy ilyen műsort. Neki is rosszul esett, hogy Sára nem állt vele szóba.
Sára meg csak mondta és mondta, amit el akart mondani már napok óta. Tehetetlenül végig hallgatta, nem akart vele haragot. Sára sok olyan dolgot is mondott közben, amin meglepődött, nem akart hinni a fülének. Persze Zoliról beszélt egyfolytában, kiről, másról. Például azt, hogy a férfi teljesen ki van miatta borulva idegileg. Hogy szereti őt, de ő, mármint Róza elrontott mindent, mikor leminősítette a kapcsolatukat egy éjszakás románcra.
– Miért nem lehet felnőtt módjára megbeszélni valamit, unalmas ez a sértődött gyerekes viselkedés mind kettőtöknél! – hallotta a barátnője számonkérő hangját a telefonban – Úgy viselkedtek, mint a szerelmes kamaszok.
Sára kimondta a végszót is – Harcoltok egymás ellen úgy, hogy közben szenvedtek miatta!
Róza dühösen válaszolt vissza – Ha mindent elmondtál a mezei emberkéről akkor válthatnánk témát!
– Te nem vagy komplett, mire fel ez a fennhéjázó szövegelés? Azt hiszed nem láttam mennyire belezúgtál Zoliba? Mindenki látta. És most kapaszkodj meg, ő is szenved miattad.
– Vége lesz lassan a mesedélutánnak? – kérdezte ingerülten Róza, már – már ott tartva, hogy kikapcsolja a telefonját.
– Még van egy kis mese, azért viselkedett olyan bunkón, mert meg se merte kérdezni, hogy eltudnád – e képzelni az életed vidéken.
– Hah, ő meg a nem merem megkérdezni... nem olyan ijedősnek mutatta magát előttem.
Róza érezte, hogy sikerült jól felidegesíteni magát megint Zoli miatt.
Mikor felért, mindennek a tetejében ott volt a rózsa is az ajtaja előtt. A borítékot olvasatlanul, mérgesen ketté tépte mielőtt bedobta a szemétkosárba.
– Minden pasi aljas féreg! – sziszegte, míg lerúgta a lábáról a körömcipőjét.
Fájt tőle a lába, még most vette fel másodjára. Általában vadi új cipőben nem szokott munkahelyre menni, hosszú egész nap benne grasszálni. Levetkőzött, gondosan vállfára rakta a kosztümjét, beakasztotta szekrénybe. Nem akart megszűnni a nyugtalansága, Sára teljesen kiborította.
Beállt a zuhany alá, álldogált a meleg víz alatt. Próbált ellazulni. Aztán eszébe jutott a rózsa. – Olyan furcsa, nem olyan üvegházi, mint amiket addig kapott.
Elzárta vizet, maga köré tekerte a fürdőlepedőjét. Egyenesen a szemétkosárhoz ment, kivette a rózsát. Nézegette. Olyan ismerősnek tűnt a virág. A vörös szirmok szélén a sárga árnyalattal.
– Zoli kertjében láttam ilyet! – villant rajta át felismerés.
Idegesen kereste a széttépett borítékot. Összeillesztenie a kártyát és végre elolvashatta, ami rajta állt. Leült egy székre összegörnyedt és hangosan sírni kezdett. Már tudta, hogy kint várja valahol Zoli.
Sárára gondolt, aki megérezte, hogy ma mindenáron beszélnie kell vele. Annyira tud mindig valamit... még azt is tudta, hogy ezt a férfit meg kell ismernie.
Kapkodva felöltözött. – Talán már el is ment – jött rá a félelem. – Akkor is ott volt valahol, amikor hazafelé jött. Az autó, hát persze, ott állt a terepjáró egy Suzuki mögött.
Nem érdekelte már semmi, csak megtalálja Zolit. Lerohant a lépcsőn, kétségbeesve kereste az ismerős autót. Még ott volt, ahol emlékezett rá. Sietős léptekkel közeledett feléje. Mikor benézett a szélvédőn, látta Zolit ráhajolva a kormányra. Nem tudott az érzései felett uralkodni, képtelen volt visszatartani a sírását. Megzörgette az autó ablaküvegét, mire a bent ülő dühösen felkapta a fejét. – Bizonyára rossz helyen parkol – gondolta mikor felnézett.
De nem a parkolóőr állt ott, hanem Róza. Szétbontott vizes hajjal, sztreccs nadrágban, pólóban, smink nélkül, ragyogó zöld szemekkel, amiből megállíthatatlanul törtek elő a könnyek. Zoli magához ölelte Rózát és egy cseppet se szégyellte, hogy a belső feszültsége könnyekkel oldódott fel belőle is.
– Eljöttem hozzád, mert mégse illő levélben megkérni a kezed. Egy napot se tudok nélküled élni – súgta Rózának. Nagyon szeretlek... hiányzol, csak veled akarok élni, senki mással!
Róza úgy érezte, hogy hirtelen lepkévé változott és rárepült egy hatalmas mezőre, ahol abban a pillanatban bontotta ki millió színes virág a szirmait. De ő csak egy virágot keresett, aki a legédesebb nektárral csalogatta. És most megtalálta végre, és tudta, hogy ezzel a magányának örökre vége szakadt.
Megértette miről beszélt Zalán az autóban, a mezőt is a virágot is. Zoli nagyon szereti őt, mert utána jött abból a világból, amire azt mondta soha nem képes elhagyni, mégis megtette, itt van... és feleségül kéri. Képes volt otthagyni érte mindent, mert olyan erős benne a vágyakozás, amit iránta érez.
– Megkérted a kezem? Itt az utcán, virágeső és muzsikaszó nélkül? – nézett fel a könnyein keresztül Zolira – Igen, a feleséged leszek. Nagyon szeretlek.
Talán a hosszú út miatt, vagy a szerelmi fáradtságtól Zoli elaludt Róza mellett. Szorosan mellé bujt, érezte, hogy minden feszültség elszállt belőle, szinte lebegett a lelke, mint egy fehér galamb a tavaszi szél hátán. Olyan lelki nyugalma és biztonságérzete lett, mint egy fáradt vándornak, aki egy hosszú út után elcsigázva végre hazaért és belépett a vágyott otthonába, ahol a szeretet és a szerelem várta. A szerelem, ami eszeveszett iramban érte el mindkettőjüket, hogy azután átölelje a lelküket és egy életre átformálja, mint a tűz az ércet, átolvassza a lelküket egy különös ötvözetté, amiben örök időkre eggyé váltak.
A reggeli szél átsöpörte a várost, bebújt minden bokor alá, arrébb sodorta a széthagyott éjszakai szemetet. Szippantott egyet- egyet a kukákból és szerényen bevitte a nyitott ablakokon az orrfacsaró bűzt. Róza lakása alatt a földszinten egy pizzéria üzemelt. Ott is indult a szombati hajrá, hangoskodva nyitotta a tulaj az üzletet. Róza kibújt Zoli mellől, hogy bezárja az ablakot, hadd maradjon kint a reggel szagos morgása. Összehúzta a sötétítőt, még nem akarta, hogy félbe maradjon az a csoda, amit átélt az utóbbi órákban szerelme karjai közt. A férfi álmosan újra átölelte mikor visszabújt mellé, úgy simogatta végig a testét, mint aki leltároz, minden kincs visszakerült-e hozzá. Mikor végre megnyugodott, lehunyta a szemét, de már nem aludt vissza.
– Már soha nem akarom átélni, hogy elveszíthetlek, még a gondolatát sem – mondta csukott szemmel.
– Mindent meg tudtunk végre beszélni – mosolygott Róza. – Már nincs bizonytalanság köztünk.
– Szeretném ma megvenni a gyűrűket.
– Minek ide gyűrű? Nem divat már... – nézte a kedvesét hitetlenkedve Róza.
– Nekem ez nem a divatról szól. Azt akarom, hogy minden olyan legyen az életemben, mint amilyennek lennie kell. Megkértem a kezed, nem csak formaságból tettem. Egy életre kértem, ezért kell hozzá a gyűrű! – mondta határozottan Zoli.
– Jól van, csak gondoltam... pénzkidobás.
– Ne törődj vele – húzta magához nevetve Zoli.
Reggeli után elindultak a városba. Sokáig időztek az ékszerüzletben, mire megtalálták azt a gyűrűt, ami megtetszett mindkettőjüknek. Róza nem akarta levenni az ujjáról, olyan volt, mint egy kislány, boldogan szökdécselt, míg visszaértek az autóhoz.
– Mégis jó ez a hagyományosdi – vallotta be mikor beültek egymás mellé. – Olyan érdekesen érzem magam tőle. Mint a lányok érezték magukat nagyanyáink idejében. Mikor ment a legény lányt kérni, aztán az eljegyzés, meg a lakodalom... már lassan minden kimegy a divatból.
– Csak sorban mindent – mosolygott Zoli. – Szép menyasszony leszel, megígérem... a legszebb.
– Na, ne!
– De, igen. És nagyon hamar, nincs türelmem várni... mert elillansz mellőlem megint, ha nem vigyázok rád, mint a hajnali köd.
– Egy kis cselszövés, hogy jól szórakozzon mindenki – találta ki Zoli az eljegyzés körülményeit. Róza kuncogott a tervhez, már elfogadta, hogy nem hajlandó engedni a falusi protokollból, komoly lánykérésre készül és eljegyzésre. Zoli arra kérte Rózát, hogy csak a szüleit értesítse és hívja meg, a barátainak egy szót se szóljon. Nekik szánta a férfi a meglepetést.
– Nálad kellene a te családodban a hagyomány szerint, de úgy gondolom, ne maradjanak ki a barátaid és Sára sem a legjobb barátnőd, ezért fordítunk a hagyományokon. Ott lesz nálam megtartva a lánykérés és az eljegyzés.
A hazafelé vezető úton már egy másik ember ült a volánnál, a lelkében újra tanyát vert a boldogság kék madara, és olyan erős fészket épített benne, mint aki onnan kirepülni soha többé nem akar. Mikor hazaért átment a szüleihez. Az anyja aggódva fogadta.
– Mi volt az a halaszthatatlan dolog, amiért ilyen sebtében elutaztál fiam?
– Halaszthatatlan, eltalálta anyám. Megnősülök újra – felelte mosolyogva Zoli és átölelte az anyját.
– Csak nem az a városi lány? Mindenki azt beszéli...
– Akkor legalább már tudja. De igen, ő az, Sára barátnője.
– Jaj, kisfiam, meggondoltad jól? Elkapkodod. Nem is ismered! – sopánkodott az anyja – Majd megint úgy jársz...
– Nincs miről beszélni tovább, ne hasonlítsa össze Marival. Ez teljesen más. És miért kell ahhoz több év, hogy tisztán lássam, hogy őt szeretem. Mit kellene még többet tudnom hozzá?
– Mégis, ki ez?
– Diplomás hölgy és bankár a foglalkozása. Nem fogja a család szégyellni! – kezdett már ideges lenni Zoli.
– Mikor lesz az eljegyzés? – tett pontot a vita végére az apja – Gondolom minden úgy lesz, ahogy illik.
– Minek kéne? Volt már Zolinak esküvője! – kötekedett tovább az anyja.
– Minden úgy lesz, ahogy kell, apám. Nem én miattam. Róza életében ezek lesznek a legszebb napok. Megérdemli. Jövő hét végére gondoltam. Májusra az esküvőt.
Zoli apjának nagyon tetszett a hír, végre megnyugodhatott. Nem sejtette senki a családban, milyen szívfájdalmat okozott a fia rosszul végződött házassága. Úgy érezte, hogy nem csak a fiának, az ő becsülete is besározódott azon a napon, mikor kitudódott a szégyen. Zoli próbálta titkolni előtte az érzelmeit, mégis látta, nagyon szenved a csapodár felesége miatt. Ha most azt mondja szerelmes, akkor az is. Örülni kell neki.
– Aztán legyün ide lakni a városból az a leányzó? – tette fel a számára a legfontosabb kérdést.
– Igen. Már mindent megbeszéltünk. Itt fogunk élni, ne féljen apám – nyugtatta meg Zoli
– Hol fog ilyen sok iskolával itt munkát találni? – fűzte tovább az anyja a kérdéseit.
– Egyelőre még az eljegyzésnél tartunk! – nevetett Zoli, mikor látta, hogy békülékenyebb az anyja.
Még aznap megbeszélték az eljegyzés forgatókönyvét, nem sok idő jutott a szervezésre. De, aki olyan szerelemmel várta a párját, mint Zoli várta, annak a lehetetlen, ismeretlen fogalommá válik a szótárban.
Sára telefonját felvette most már Róza, és a kérdésére, hogy kapott -e levelet Zolitól, őszinte választ mondott.
– Széttéptem a levelét olvasatlanul.
Nyugodt volt mikor ezt mondta, hisz nem hazudott a barátnőjének, tényleg széttépte a levelet. Sára sóhajtott egyet a hírre, aztán beletörődött, hogy vége a románcnak Zoli és Róza között. Ami nem megy, azt nem kell erőltetni – gondolta
Sokkal jobban idegesítette, hogy Benjámin egyre szűkszavúbb lett mikor telefonon beszélgettek. Megfogadta, hogy nem áradozik annyit az életéről a raboskodó férfinak. Még Róza románcáról sem. Arra gondolt a rossz hangulatát talán pont ő gerjeszti az állandó, felfokozott előadásaival.
Zolit nem látta egész héten. Pénteken kora reggel Jánostól hallott egy furcsa hírt.
– Mit tud Sára? Azt beszélik nagy a sürgés forgás a Zoli házánál. Takarító asszonyok vannak, meg tegnap szekér vitte a sátorponyvát hozzájuk.
– Nem hallottam én semmit. Mire gondol?
– Olyant beszélnek, hogy nősülni készül a Zoli gyerek – mondta ki János és indult is tovább a dolgára.
– Kit vesz el? – hüledezett Sára.
– Ki tudja, arról nem beszélnek. De nem hinném, hogy falubeli.
Hamar megvigasztalódott! – fortyogott Sára magában – Még én dicsérgettem Rózának nemrég, milyen komoly férfi.
Délután megjöttek a barátai. Vidámak voltak, talán még jobban, mint első alkalommal. Úgy szálltak ki az autóból, mintha haza mennének. Sárának az azért feltűnt, hogy Róza is ugyanolyan vidám volt, mint a többi. Nem erre számított.
Lett benne egy kis gonoszság, talán nem indok nélkül, hisz Róza is kikezdte Benjámin és az ő kapcsolatát, amit nehezen felejtett el, mint egy tüske, örökre benne maradt. Mikor bementek elpakolni a házba, mellékesen megjegyezte:
– Zoli még erre se jött a héten. Azt beszélik a falusiak, nősülni készül. De lehet, hogy pletyka csak, ne idegesítsd fel magad – tette azért hozzá, ne fájdítsa Róza szívét meg túlságosan.
– Kit érdekel? – Sára legnagyobb döbbenetére Róza hangosan felnevetett. – Azt kívánom neki, hogy legyen boldog!
– Hamar túltetted magad rajta! – hagyta ott mérgesen az önfeledten vihogó barátnőt, nem látta értelmét a további beszélgetésnek.
– Furcsa egy kicsit azok után, ahogy végig bőgted a napot utána! – toldotta meg azért elfelé menet, mert nem értett az egészből már semmit.
– Lehet barátnőm, de sok víz lefolyt azóta a Dunán! – hallotta, ahogy utána szólt a barátnője jókedvűen.
Másnap reggel mikor kiértek a munkaterületre már ott volt Zoli három falubélivel, javában dolgoztak, az összes anyag szét volt terítve a kerítés vonalán. Zoli sietősen megbeszélte velük a további munkát.
– Te nem leszel itt testvér? – kérdezte kíváncsian Zalán, amikor látta, hogy indulni készül Zoli.
– Nem. Sürgős programom lett mára. Azért vannak itt a barátaim, ők lesznek a segítségetekre. Ez a munka haladósabb. Csak a rögzítésre és a feszítésre kell nagyon vigyáznotok.
Sára és Róza kicsit távolabb állt, onnan figyeltek. Zoli odament hozzájuk és szívélyesen köszönt nekik. Vidám volt, mosolygós, ragyogott a szeme mikor rájuk nézett beszéd közben.
– Remélem jól aludtatok az éjjel? Jövök később, majd beszélünk.
Intett és sietős léptekkel elment.
Sára továbbra se értett semmit. Rózát se, aki visszamosolygott, mintha a múltkori érzelmi sokkja meg se történt volna. Délután öt óra is elmúlt, mire úgy döntött a csapat, hogy másnapra is hagyni kell a munkából egy keveset. Sára csak akkor látott Rózán egy leheletnyi feszültséget, észrevette, hogy sűrűn nézegeti a telefonját, és amikor felveszi, mindig félre húzódva beszél valakivel.
Már az istállók előtt jártak, mikor meglátták a mikrobuszt. Ott parkolt a tornácos tanyaház előtt. Sára odament érdeklődni a sofőrhöz, aki a vezető ülésen olvasgatott.
– Kire vár itt?
– Azt hiszem magukra – válaszolt a férfi tettetett csodálkozással a kérdésen.
János jött elő az istállók felől.
– Készüljenek csak, én itt maradok végeződni.
– Hova készülődjünk már?
– Kis vendéglátásra Zolihoz, oda kell vinnem magukat! – mosolygott a sofőr.
A férfiak hamarabb vették a lapot, mint a nők.
– Meglepetés buli? – nevetett fel Zsolt, enyém a fürdőszoba először. Mire vártok?
A fáradság az egész napi munka után pillanatok alatt tovatűnt, lázasan készülődtek és remélték, hogy Zoli nem hazudtolja meg magát, most is gondoskodik nemcsak a lelkükről, a pohárbavalóról is.
Mikor Zoli háza elé értek, csak akkor lepődtek meg igazán. Az utcán kis csoportokban álldogáltak az emberek, jobbára asszonyok, lányok. Az udvarban tágas nagy sátor volt felállítva, mellette egy kisebbel, ami alatt szorgos falusi asszonyok sürögtek forogtak a szabad tűzön bográcsban fövő ételek körül. Róza kiváltképp meglepődött arcot vágott, még Sáráénál is nagyobbat.
– Hát ez a hagyomány? – motyogta maga elé mikor meglátta, hogy egyre csak gyűlik a meghívottak serege.
– Mi a fene van itt?! – ámult el Sára – Remélem, nem csinál belőlünk bohócot Zoli?
– Dehogy – suttogta idegesen Róza. – Ez... az én eljegyzésem.
– Mi van? – képedt el Sára – Ugye nem mondod komolyan?
– De igen! – felelt helyette az odaérkező Zoli, és végre átölelte a kedvesét – Ha nem haragszol elrablom mellőled a menyasszonyom. Gyere Róza kikészítettem a ruhádat. Át kellene öltözni, mielőtt megérkeznek a szüleink.
A barátok ott álltak és nem tudtak szóhoz jutni az álmélkodástól.
– Figyelj csak, akkor ez Róza eljegyzése? – ért el a felismerés Annához.
– Na, majd adok én nektek, meglepetés bulit! – nevetett fel Sára – Gyertek, üljünk le, mert nem lesz helyünk a végén.
Mikor a fiatalok megjelentek a ház ajtajában, az asztalnál ülők felálltak. Sára és a barátai nem tudták mi fog történni. Róza átlépte a valóság küszöbét, úgy állt ott megilletődve Zoli mellett, mint a mesében a hercegkisasszony. Mind a kettőjükön díszes mellény volt, Zolin hófehér bő ujjú ing, Rózán is hasonló, de az valami csipkecsoda, hosszú szoknyája majdnem a földig ért. A vörös haját szolidan feltűzte egy csattal. Az utcáról is közelebb álltak a bámészkodók, nézelődés közben buzgón kitárgyalták a városi menyasszonyt. Megérkezett Zoli családja. De nem csak ők, jött még egy autó, hozta Róza szüleit. Ki tudja honnan, előjött három muzsikás, két hegedűs egy nagybőgőssel. Amikor kinyílott a kapu és beléptek rajta a szülők, megszólalt a hegedű először. Halkan, sírón, alázkodóan.
Zoli oda vezette Rózát a családhoz. Bemutatta a menyasszonyát a szüleinek. Aztán oda ment Róza szüleihez, megköszönte, hogy megtisztelték ezen a szép napon az otthonát és családját. Róza lelkében ezer pillangó repdesett, mikor együtt sétáltak a szülőkkel, a többi meghívott közé. Már csak pár lépésre voltak a vendégseregtől, akik nem ültek vissza a terített asztalokhoz, várakoztak a vőlegény bejelentésére. Róza a szülei mellé állt, Zoli is odalépett a saját családjához, a boldogság beragyogta az arcát, aztán biztatóan ráragyogtatta a szemeit Rózára.
– Azért vagyunk itt ma este, azért jött el az Édesapám és az Édesanyám, azért vannak itt a rokonaim és a barátaim, hogy előttük megkérjem a kezed a szüleidtől. Szeretném ezt a gyűrűt az ujjadra húzni, ami összeköt bennünket egy életre. Szeretném, ha elhinnéd te is és a szüleid is nekem, hogy minden erőmmel vigyázni fogok rád, és hogy soha nem okozok neked csalódást. Nagyon szeretlek Róza. Sokat gondolkodtam, míg erre a döntésre jutottam. Nagyon átgondoltam. Mikor kételyek gyötörtek, és elmentél tőlem, akkor nagyon szenvedtem a hiányodtól. Rájöttem, hogy ez csak azért van, mert amit érzek irántad, az szerelem, amit ajándékba kaptam a sorstól. Megköszönöm Sárának is, hogy segítette idevezérelni az utadat, hogy egymásra találhattunk, mi ketten.
Zoli felhúzta a kedvese ujjára a gyűrűt, majd magához ölelte.
– Nagyon szeretlek, rád vártam minden éjjel, de soha nem mertem elhinni, hogy egy nap magadtól jössz el hozzám.
Míg csókolták egymást, melléjük lépett a zenész és kezében andalítóan sírni kezdett a hegedűn egy szerelmes dal.
Róza szemében gyűltek a könnyek, próbálta tartani magát, de sírt ott mindenki, még az apja is törölgette a szemét. A végső érzelmi nyilallás ezután ért el a szívébe, mikor előre lépett egy középkorú falusi asszony és odaállt a zenészek elé. Hirtelen olyan csend lett, mintha minden hang meghalt volna abban a percben, mert az ott lévők tudták, hogy Zoli kívánság dalát fogja elénekli. És az asszony elkezdte az éneket, fontos ének szállt a levegőben, a vőlegény üzenete a menyasszony felé. Az asszony énekét kísérni kezdte mindkét hegedű és mély hangon a nagybőgő.
„Most múlik pontosan,
Engedem hadd menjen,
szaladjon kifelé belőlem"
– Sokáig azt hittem, hogy csak játszol velem – simogatta kedvesét Zoli. – De szerencsére még időben rájöttem, hogy nagyot tévedtem. Nagyon szeretlek.
„Azóta szüntelen
őt látom mindenhol.
Meredten nézek a távolba,
otthonom kőpokol."
Énekelt az asszony búgó hangon, a strófát többen vele énekelték. Róza átérezte mennyire kiváltságos az életben. Mert akit ennyire szeretnek, az csak kiváltságos ember lehet. Ott álltak a kör közepén ölelkezve, körülöttük a sok komoly elérzékenyült arcú rokonnal, baráttal, akik csak nekik énekeltek:
„Vágtatnék tovább veled az éjben
az álmok foltos indián lován..."
