Morajlás

 

Benjámin öt napon keresztül hallgatta Sárát, aki mindig ugyanabban időben elment hozzá a barna lován, fodros áttetsző ruhájában. Elsétáltak a kedvenc fájukhoz, ott üldögéltek alatta sokáig. Sára Benjámin vállára hajtotta a fejét és két kezébe fogta a kezét, lágy mozdulatokkal simogatta, míg beszélt hozzá. Aggasztotta a férfit, hogy mindig szomorú a kedvese, meg is kérdezte többször, hogy mi az oka. De Sára nem válaszolt a kérdésre, csak mosolygott, közben lehajtotta a fejét, nem nézett a szemébe. Azt kívánta ilyenkor a legjobban, hogy Sára emelje rá a tekintetét, mert abból ki tudná olvasni, mit érez igazából iránta.

Nyugtalan volt reggel óta. Várta Sárát. Már odaért a találkozó helyére, figyelt a távolba. Erősen koncentrált, de nem érzékelt semmit.

– Késik, nagyon sokat késik! – gondolta idegesen. A csend ránehezedett a mellkasára, nehezen vette a levegőt. Megérezte, hogy valami kegyetlen dolog közeledik felé. Hirtelen emelkedni kezdett vele a föld, szorosan átölelte a fát, ami mellett állt. Átzúgott a levegőn egy vad széllökés, aztán még egy... még egy. Lenézett a lába alá. Kétségbeesve látta, hogy egy talpalatnyi hegycsúcson áll, ő és a fa, amit ölel. Lent mély szakadék tátongott. Szédült a látványtól, még erősebben szorította a fa törzsét. – Lehet, hogy most halok meg, eljött az időm – futott rajta át a kétségbeesett felismerés.

– Jól gondolod! – szólalt meg a fa.

Benjámin megremegett, de nem merte elengedni a fa törzsét, ami lassan átalakult a karjai között. Felismerte, hogy Karolát öleli olyan hevesen.

– Már megint itt vagy? – szólt hozzá szomorúan.

– Rossz érzés, hogy nem vársz rám sohasem. Csak Sára után sóvárogsz. Látod, nem jött el! Nem bizony. Kezd lemondani rólad! Szépen ritkulnak majd a látogatásai. Feladja lassan. De mindenről szóltam előre. Nehogy azt mondd, hogy nem figyelmeztettelek! Ölelj át engem, és gyere velem... kérlek! – hízelgett a szellemlény, közben kígyózott és vonaglott a férfi karjai közt.

– Hívd a főorvost, baj van! – figyelmeztette az ápoló a másikat.

Kis idő múlva megjelent az orvos.

– Mi baj van?

– A betegnek furcsa rohama van! – válaszolt az ápoló, közben próbálta leszorítani az ágyra a teljes erőből vonagló férfit.

– Le kell kötözni gyorsan!

A folyosón elhaladt Sára mellett sietős léptekkel Benjámin orvosa, ugyanoda igyekezett ahová ő is tartott. Az intenzív kórterméből kilépő ápoló megállította.

– Várjon hölgyem, most nem mehet be!

– Mi történt?

– Most nem tudok felvilágosítást adni!

– Ilyen nincs, hogy nem tud! Mi történik odabent?

Érezte, hogy kimegy az erő a lábából. Nem érdekelte a tiltás, határozott mozdulattal lenyomta az ajtó kilincsét, belépett a kórterembe. Megállt az ajtó mellett, hátát neki támasztotta a falnak. Benjámint alig látta az ápolóktól, akik megpróbálták rángatózó végtagjait lefogni. Az orvos folyamatosan utasításokat adott. Nyílt az ajtó, és belépett egy idősebb doktornő, sietett ő is a beteghez.

– Furcsa ez a hirtelen roham! – mondta Benjámin orvosának, közben nézte a beteg feletti monitorokat. Mintha az agyi idegek... nézze csak! – hívta magához a másikat – Kétesélyes...

– Igen. Valami történik, az biztos! – válaszolt gondterhelten az orvos.

Benjámin próbált szabadulni Karolától, aki birtokba vette a testét és rákúszott a mellkasára. Suttogott, hízelgett, csábította a lelkét, mint a szirének.

– Ne törődj semmivel. Lépj ki ebből a fájdalmakkal teli testből, higgyél nekem! Emlékszel? Sose csaptalak be, amíg együtt éltünk. Megszabadítalak a földi szenvedéstől, ami nem fog megszűnni, míg ott élsz. Láttad már, hogy hová hívlak. A végtelen szeretet vár rád és a gyönyör. A lépteid könnyűvé válnak, nem érzel fájdalmat többé, sem a testedben, sem a lelkedben.

– Azt mondtad... azt ígérted, én döntök arról, hogy maradok, vagy nem. Most miért nem tartod be a szavad? – könyörgött Benjámin.

– Mert nem tudsz helyes döntést hozni, csak segítek! – sikított a szellemlény a fülébe.

– Engedj el! – kiáltott fel ingerülten Benjámin.

– Nem könnyű tőlem megszabadulnod, már hozzám tartozol! – nevetett hisztérikusan Karola, de hirtelen valami megzavarta, eltávolodott kicsit Benjámintól, a távolba figyelt – Mi ez? – töprengett hangosan.

A férfi fellélegzett mikor lecsúszott a testéről a szorítás, ő is érdeklődve figyelte mit hallott Karola. A csend elillant, bekúszott hozzá távolból egy furcsa morajlás. De nem ismerte fel, milyen hangokat hall –talán a tenger hullámverése, olyan a ritmusa. A szél korbácsolta hullámok, mikor felgyűrik magukat egymásra, azután kisimulnak, végül alászállnak a víz mélyére.

A morajlás közeledett.

Semmi gond! – gondolta – Ez csak ének, valaki vagy valakik énekelnek, és ide sodorja a szél a hangfoszlányokat

A hangok már ott zümmögtek körülötte, körbevették és átölelték, a nevét suttogták.

– Látod Karola, milyen fantasztikus ez az ének? – fordult a fényalak felé, de megdöbbenve látta, hogy az elhalványult, majd távolodva feloszlik teljesen.

Megpihent a hangok hullámhátán, talán még szunyókált is közben. Arra riadt fel, hogy éles fájdalom hasít az oldalába, majd a lábaiba fut a kínzó fájdalom. Érezte valami nyomja az arcát, elfogy a levegő körülötte. Meg akarta nézni, mi történik vele, hol van? Meglátta akkor Sára alakját. A lány lehajtott fejjel jött felé egy hosszú folyosón, szeméből megállíthatatlanul folytak a könnyek.

– Jól van, nézzük, mit tud a lélegeztető gép nélkül! Az oxigént kérem készenlétbe... – mondta várakozóan az orvos. Benjámin kapkodott a levegő után. Lekötözött teste kifeszült, mint az íj.– Öltözzön be és jöjjön ide! – szólt hátra az orvos – Jöjjön csak. Látom végignézte a visszatérést. Úgy néz ki felébredt a kedvese.

Sára odament az ágyhoz, leült Benjámin mellé, de nem tudta sokáig nézni a férfi fájdalomtól eltorzult arcát. Könnyeivel küszködve kérdezte meg az orvost.

– Mi történik most?

– Nem tudom. Olyan hirtelen jött minden, egyik percről a másikra. Azt hiszem, fájhat a mellkasa az eltávolított cső miatt. Talán érzi a sérülések miatti fájdalmakat.

Sára kezébe fogta újra Benjámin remegő kezét, ráhajtotta a fejét, könnyei végig folytak a férfi kézfején.

Benjámin érezte a könnyeket. Érezte Sára jelenlétét. Erőlködött, hogy szólni tudjon hozzá. Nehezen felé fordította az arcát, de a szemeit még nem tudta teljesen kinyitni, csak résnyire, a fény, mint egy éles tőr fájdalmasan szúrta a retináját. Több hete sötétségben élt, megmagyarázhatatlan vizionált világban.

– Ne sírj... – szólalt meg rekedten, alig halhatóan.

– Jól van, oldozzák ki! – utasította az orvos az ápolót, majd a beteghez fordult – Ne erőltesse a beszédet, nyugalom! Több életmentő operáción esett át. Legyen türelmes. Minden rendben lesz most már. Ne beszéljen!

– Köszönöm! – nézett fel Sára az orvosra – Nagyon hálás vagyok önnek.

– Sokszor az orvos is meglepődik egy- egy eseten, mint például ezen itt, nem volt semmi előjele a visszatérésnek. Sőt, a ma reggeli órákban egyre kritikusabbá vált az állapota a betegnek. Reméljük, nem kell visszaaltatni a fájdalmak miatt – fordult a doktornő felé.

Benjamin tudata percről percre tisztult, szót fogadott az orvosnak, nem erőltette a beszédet, érezte, hogy nagyon fáj a légcsöve. De az érzelmeinek nem tudott parancsolni, ami egyre erősebben a felszínre tört benne. Figyelte Sárát, aki könnyeivel küszködve az orvost hallgatta. Nézte a kedves arcot, érezte, ahogy simogatja a kezét. Rájött, hogy egy pillanatra sem fordult el tőle. A megkönnyebbülést hozó könnyek előtörtek a szeméből, Sára ijedten fölé hajolt, átölelve vigasztalta.

– Ss, jól van, itt vagyok, ne sírj! Látod én is sírok, ha te könnyezel!

Az orvosok megilletődve mentek ki a kórteremből, útközben utasításokat adtak a beteg ápolójának. Az ápoló nyugtatót adott az infúzióba.

Csendben, szavak nélkül telt el az az idő, míg a férfi az injekciótól megnyugodott és elaludt.

Sára nem mozdult el mellőle, még akkor is ott ült, mikor a kórház ablakába beült az esti szürkület, és kint a parkban a jegenyék magukra húzták az éjszaka sötét árnyait.

Reggel a vizitnél megjelent az a két orvos, akik megműtötték.

– Hogy érzi magát? – lépett oda a fiatalabb a beteg ágyához.

– Olyan... mintha átment volna rajtam egy metrószerelvény...

– Igen... valahogy úgy – mondta zavartan az orvos mert eszébe jutott a maratoni műtét, amikor ugyanezekkel a szavakkal jellemezte a beteg állapotát. – Emlékszik a saját műtétjére – mondta a másiknak kifelé menet – Lassan elhiszem, hogy léteznek csodák.

Benjámin a nyugtatóktól sokszor elaludt. Mikor megérkezett Sára akkor is mélyen aludt. Sára odaült mellé, ugyanúgy megfogta a kezét, mint mikor kómában volt.

– Itt vagyok...– súgta a férfi, aki az érintéstől azonnal felébredt. Sára a két tenyerét a férfi tarkója alá csúsztatta. Benjámin végre bele tudott nézni Sára szemébe.

– Nem érdemlem meg... – suttogta rekedten. – Tudom, hogy mindennap itt voltál.

– Ne mondj ilyet. Igaz, ha a tanár nem hív fel, nem tudom meg senkitől, hogy mi történt veled. Sok mindenről beszámolt szerencsére. Az viszont igaz, hogy előtte nagyon sok kétséget hagytál bennem. De ez már a múlté. Most csak az a fontos, hogy gyógyulj meg, és gyere haza velem. Amnesztiát kaptál, ami azt jelenti, hogy már soha többé nem kell visszamenned a börtönbe. És most pihenj, ne beszélj. Rendben?

– Rendben – fogadott szót a férfi, mint egy kisgyerek. – Csak maradj velem.

– Sose hagylak el. Szeretlek – suttogta Sára és odahajtotta fejét a Benjamin feje mellé a párnára. Sokáig úgy maradtak, az arcuk összeért néha kis puszikat adott Benjáminnak, akinek hiába fájt mindene, már annak is örült, hogy érzi a fájdalmat.

Váratlanul megjelent Zoli és Róza.

– Szia, Benjámin! Annyira örülünk, hogy végre jobban vagy! – hallották mindketten az ismerős hangot az ajtó felől.

– Nem mondtad Róza, hogy bejöttök! – Sára meglepődve nézett a belépőkre, örült, hogy megoszthatja a boldogságát a barátaival.

– Nem ismerjük még egymást, Fónagy Zoli vagyok, Róza férje! – lépett a beteghez Zoli és nyújtotta a kezét – Hát úgy látszik, nemhiába imádkoztunk érted barátom!

Benjámin elfogadta Zoli kézfogását.

– Imádkoztatok?

– Igen, még nagyon is sokan! – fecsegett Róza azonnal – A két kislányod, Sára, a család, meg a hívők a faluból. Mi is Zolival.

– Elért hozzám a hangotok. Köszönöm nektek és mindenkinek – válaszolt komoly arccal Benjámin.

Bár Róza olyan meggyőzően beszélt a szertartásról, mégis megrökönyödött Benjámin kijelentésén.

– Viccelsz? Én komolyan beszéltem.

– Nem viccelek. Furcsa hangokat hallottam, mikor készültem átlépni... a feleségem nem hagyott békén egy percre sem, elhitette velem, hogy csodás világ vár odaát... igazat beszélt, ott minden annyira békés és gyönyörű – beszélt erőtlenül a beteg.

– Jó lenne pihenned! – szólalt meg aggódva Sára.

Benjámin megfogta Sára kezét és a szíve fölé húzta.

– Imádkoztál értem. Azért késtél olyan sokat. Igaz? – a férfi szemében összegyűltek a könnyek mikor ránézett Rózára.

– Olyan erős volt a hang, hogy Karola eltűnt, elment tőlem. Néha olyan volt, mint egy morajlás, talán, mint egy hullámverés, aztán éneknek hallottam és mintha a nevemet is említették volna többször. Láttam Sárát végig menni egy hosszú folyosón, akkor már hozzám jött. Nagyon sírt. Nagyon féltett engem. Éreztem...hogy vissza kell térnem – fejezte be Benjámin elfáradva.

Róza és Zoli nem tudtak egy darabig megszólalni, csak álltak az ágy mellett.

– Örülünk, hogy segíthettünk – szólalt meg végül Zoli – mi nem is zavarunk tovább, hazamegyünk és elmondjuk mindenkinek, hogy magadhoz tértél. Hadd örüljenek a jó hírnek. Vigyázz magadra barátom. Nem biztos, hogy másodjára is sikerül visszacsalogatni az életbe.

– Tudom, hogy igazat mondasz! – mondta Róza sápadtan – Biztos azt láttad, mikor Sára végig ment sírva a padsorok közt a templomban, mikor elindult hozzád. Kivagyok teljesen az egésztől! Ez már tényleg sok nekem – fordult a férje felé.

– Nincs ebben semmi különös, talán egy kis csoda, meg a hit ereje. Majd megszokod idővel! – karolta át a vállát Zoli – Menjünk haza kedvesem.

A faluban gyorsan végig futott a hír, hogy az imádság alatt magához tért a nagy beteg. Senki nem volt túlságosan meglepődve. Csak azt a várt hírt kapták, amit előre borítékoltak maguknak. Tudták, és szentül hitték, hogy Jézus meghallgatta a kérésüket és segítségükre sietett abban az órában amikor segítségért hozzá fordultak.

Benjámin behunyta a szemét és azon meditált, hogy vajon miért érzett olyan nagy kontrasztot a két nő között. Róza viszolyogva nézett rá, ellentétben Sárával, akinek a szeméből egyfolytában csak a mérhetetlen ragaszkodást, szeretetet olvasta ki. Érezte, hogy Sára simogatja az arcát és kitudja, már hányadik puszit adja rá. Arra gondolt, bizonyára behunyja ő is a szemét és közben arra a régi Benjáminra gondol, aki azelőtt volt. Nagyon meg akart róla győződni. Kinyitotta a szemét. Néztek egymás szemébe egy darabig.

– Nem értelek – súgta halkan.

– Mondd el, mit nem értesz?

– Nem látom rajtad a sajnálatot, azt se, hogy csúfnak látsz. Pedig tudom, hogy nagyon rosszul nézek ki. Te mégis folyton megcsókolsz. Mintha nem látnád mivé váltam. Róza nem tudott színészkedni, bizonyára te is észrevetted, hogy alig mert rám nézni.

– Kettőnk közt van azért egy kis különbség. Róza csak ismer téged, én viszont szeretlek. Nem egy szemüvegen keresztül látunk. Nekem így is te vagy a legsármosabb férfi most is, ugyanaz, mint akit megszerettem. És boldog vagyok.

– Mi okoz neked ebben a helyzetben boldogságot?

– Sok minden! – nevetett fel Sára. – Legelsősorban, hogy élsz. Aztán az, hogy hamar visszatértél a kómából. Ha később térsz vissza, maradandó sérüléseid lehetnének. De nincsenek. Megismertél. Emlékszel mindenre. Van reményem arra, hogy mégis vár ránk egy boldog élet, amit együtt fogunk megélni... míg a halál el nem választ.

– Míg a halál el nem választ – ismételte meghatódva Benjámin Sára szavait. – Egyszer már próbálkozott vele... szóval nem látsz engem csúnyának?

– Meggyógyulsz és olyan leszel, mint azelőtt voltál, erre gondolj. Semmi másra és most pihenj, próbálj aludni sokat, csak a szépre gondolj. Arra, hogy ami elmúlt az csak egy rossz álom volt, semmi más. Arra gondolj, hogy van egy családod, akikhez tartozol, akik haza várnak.

– Köszönöm. Tudod, mikor elmentél tőlem tegnap, azon gondolkodtam sokat, hogy vannak e véletlen találkozások az életben. Most már tudom, hogy semmi nincs véletlen... mint ott a kórház folyosóján... emlékszel? Mikor eljöttél a haldokló feleségemhez. Átöleltelek. Valamit éreztem már akkor irántad, csak nem tudtam megfogalmazni magamban az érzést. Túlságosan el voltam foglalva a saját szenvedésemmel. Pedig tudnom kellett volna, hogy az életem legnehezebb percében te már mellettem álltál... és most újra itt vagy velem. Életem legnehezebb útját jártam be, és most ennek a borzalomnak a végéhez értem. Már tudom, hogy csak azért sikerült mert az egész úton végig kísértél, mint egy angyal. Olyan nehéz volt elhinni, hogy őszintén szeretsz. Folyton kételkedtem benned. Ne haragudj rám, de tudnod kell az igazságot... nagyon sajnálom.

– Nem haragszom. Sokat változtam én is egy év alatt. Talán azért, mert olyan sok furcsaság történt velem. A megpróbáltatások, a szerelmem irántad, a gyermekek, akik, csak, hipp-hopp mellém szegődtek, talán egy életre. Amira a semmiből, Zita, Flóri a kilátástalan nyomorból, Zsuzska, Mónika egy haldokló asszony, a te feleséged utolsó kívánságaként. Az is, hogy vidékre költöztem a városból. Meg kellett tanulnom egy új életvitelt, meg kellett tanulnom megvédeni magam és a családom. Sokat változtam, csak egy nem változott meg bennem sosem... a szerelem, amit irántad érzek.

– A tanár mindent elmondott...

– Igen, sok mindent elmondott. Jó, hogy tudok mindent. Emlékszel? Megbeszéltük egyszer, hogy kettőnk közt soha nem lesznek titkok. Te mégse osztottad meg velem a félelmeid.

– Emlékszem. De akkor nagyon nagy pánik fogott el. Megzavarodtam... azt hittem örökre elfordulsz tőlem, ha elmondják, hogy embert öltem. Félni fogsz tőlem... úgy gondoltam, jobb lenne, ha nem találkoznánk többet.

Sára elkomolyodott.

– Ez volt a legrosszabb döntésed, azt tudod. Még csak kíváncsi se voltál, én hogyan érzek, mi a véleményem. Te döntöttél helyettem is. És fordítva mi történt volna, ha én kerülök ilyen helyzetbe? Elhagysz akkor?

– Egyszer már megkérdezted, de nem jöttél vissza a válaszért. Jól van, most válaszolok, bármi történne veled, soha nem hagynálak el. De már tisztán látok... hozzád tartozom. Annyira jó érzés hidd el.

Benjamin fáradtan lehunyta a szemét, még hallotta mikor bement az orvos és beszélt Sárával.

– Szépen gyógyul, holnap visszük egy nagyobb kivizsgálásra.

– Mikor vihetem haza – hallotta Sára hangját.

– Talán három hét múlva.

– Jó lenne kezelni valamivel az arcát doktor úr, amitől halványulnának az ütések nyomai.

– Véraláfutások. Felszívódik magától. De jól van, küldök valamit az ápolótól.

Benjamin euforikus hangulatba került, egy csodálatos érzésbe, amire régen vágyott. Talán, ha meg akarta volna nevezni, akkor azt mondhatta volna, hogy ezt hívják biztonságnak, féltésnek vagy tán szerető gondoskodásnak, ami Sárából sugárzott felé. Ott lebegett a tudata az álom és az éberség határán. Már nem volt benne bizonytalanság, sem félelem. Érezte, hogy megtisztult a lelke, eltűnt belőle az agresszió, az önmarcangolás. Képes volt csakis a szeretetet és a szépséget látni. Ajkán megjelent egy mosoly míg arra gondolt, hogy Sára nem tudhatja, amit ő már tud, hogy teljesen más emberré vált. Ő már nem ugyanaz a Sági Benjamin, akit megszeretett. Sokkal jobb ember attól, majd idővel rájön mennyire szereti, ezerszer jobban mint azelőtt. Hisz csak ő miatta jött vissza odaátról.

Ezután már mosolygott mindenkire, szófogadóan végezte a gyógytornát. Három nap múlva tolókocsiba ültették, hogy az ablak előtt várhassa Sára érkezését