Benjámin ismerte a tűrés határait, azzal is tisztában volt, hogy nem tudja saját akaratával megfékezni a depressziót, ami újra eluralkodott rajta, és mint egy hajcsár korbáccsal hajszolta a halál kapuja felé. Kétségbeesve gondolt arra, hogy nincs ott a barátja, aki mindig segített rajta, ha elmerült a letargiában. Egyedül volt, a világ legmagányosabb emberének érezte magát. Első nap még valahogy eltelt, eleinte a jótékony csend pihentette, de a második naptól egyre feszültebbé vált. Próbálkozott a gondolatait átterelni más irányba, és blokkolni a valóságot. Elképzelte Sára testét, ahogy hozzásimult a szeretkezéseik alatt, gondolatban szorosan átölelte, és próbált sokáig bent maradni az ábrándképben. De érezte, hogy egyre kevesebb ideig tudja félrevezetni önmagát. Nyitott szemmel sokáig bámulta a sötétséget. Később gondolatban festeni kezdett, elképzelte, hogy egy erdő tisztásán áll és néz felfelé az égbolt felé, ahol összeérnek a hatalmas fák lombkoronái. A nap fénye a levelek közül, mint az esőcseppek zuhantak a mélybe, szétszóródva, ragyogva.
Elérhetetlen vizionált álomképek, amiket teremt önmagának, jött rá keserűen a felismerésre.
Az első két nap még reménykedett, hogy nyílik a zárkaajtó és kiengedik. A harmadik nap rájött, hogy baj van, senki nem segít rajta. Rájött, hogy nincs értelme reménykedni, mind csak a saját bőrét menti, miért keresnék az igazságot, hogy megmentsék? Logikátlan, hogy bűnözők közt igazságot keressen. A negyedik naptól kezdett befordulni, már nem érzékelte az időt, hogy este van vagy reggel, a szürkeség behatolt a sejtjeibe, ráterpeszkedett a tudatára. Remegett a gyomra, a bezártság, a magány úgy érezte megőrjíti. Háromszor nyílott ki mindennap az ajtón a tátika, amikor beadták az élelmét. Utána csend és sötétség. Az ötödik naptól már vizionált, alakok jelentek meg és mozogtak körülötte, még akkor is látta őket, ha behunyta a szemét. Véresre verte az öklét a falon, meg akart halni, de gyorsan! De nem volt mivel véghez vigye. Gondosan elrejtettek előle mindent, amivel véget vethetett volna az életének. Eljött az az idő, hogy nem érdekelte semmi, teljes letargiába süllyedt. A felfokozott érzelmi hullámok, amik addig korbácsolták a tudatát, lelassultak, elfáradtak. Úgy érezte teljesen kiégetett mindent benne a sorstalansága. Nem akarta már a boldogságot sem, amire addig annyira vágyott. Sára arcára ráhullott a lelkében egy sötét fátyol, és eltűnt előle végleg
A börtönszinten nem csillapodtak a kedélyek. Nem tudtak belenyugodni, hogy a művészt ártatlanul elvitték a szigorítottba. Mindenki hitt a másik kettőnek, akik részletesen elmondták az igazságot a két új elítéltről, a félelmet, amit át kellett élniük mióta bevágták őket közéjük. Nem mertek szólni senkinek, mert azzal fenyegetődztek, hogy egy reggel véletlenül nem ébrednek fel.
– Bizonyára megzsinegeltek volna mindkettőnket – mondta félelemmel telt szemmel a nagyobb testalkatú elítélt.
– Nem vagy te gyenge, mégis féltél? – lökte meg Kupec gúnyosan.
– Ja, próbálj erős lenni alvás közbe gyökér! – vonta meg a vállát idegesen a kigúnyolt.
– Művészt azt kihagyták, azzal nem szórakoztak egy darabig. Szerintem tetszett a tetováltnak. Akkora buzi volt az ürge, láttam, hogy taperolta a szemével, teljesen oda volt érte!
– Halálos szerelem lett belőle, ahogy Kupec mondta – vigyorgott a sebhelyes. – Azt hallottam, Jocó jó gyerek lett, igaz ez a hír?
– Csendben van. Tetovált nélkül nem arcoskodik.
– Kár szegénynek a jó modor, mert kiküldik dolgozni nemsokára. Az lesz az én napom.
– Adjál neki! Én is verekedtem a művésszel, mikor odaraktak mellé. De nem akart megölni, azóta haverok vagyunk. Tudod, hogy van ez mifelénk, nem kell magyarázni...
A szinten türelmetlenül várták, mikor nyílik ki Jocó előtt a zárkaajtó.
Benjámint három hét múlva áttették a magánzárkából egy másikba. Nem értette mi történik, hisz aznap tudatták vele, hogy meghalt a tetovált rab. Kétszemélyes zárkába került. Egy negyven év körüli férfi lett a társa. Benjámin leült az ágyra, szemben a másikkal. Szétnézett a helyiségben. A világosságon kívül ebben a zárkában is a rossz szag és a szürkeség fogadta. A vécé előtt volt egy elhúzható függöny, most még annak is tudott örülni. Durva – gondolta – mikor egy légtérben folyik az evés és az ürítés, sok feszültség és zárkaharc van belőle mindig. A sittesek törvényei szerint soha nem mehetett senki vécére, ha kajálás volt a zárkában. Ha direkt akkor ment, mikor a másik kajált, abból verekedés lett.
Ránézett a szemben ülő férfira. Nem tetszett a kisugárzása, a fásultság, a közömbösség úgy lengte körül az alakját, mint egy mocskos lepedő. De hamar változtatott a véleményén, hisz ő se lehetett jobb látvány a másik számára. Legalább nem lesz egyedül, ettől a gondolattól kissé megnyugodott.
– Feri vagyok! – hallotta a hangot a szemben ülő felől. Nyújtotta a kezét az elítélt.
– Benjámin – fogott vele kezet. – Amúgy művésznek hívnak a többiek.
– Miért vagy itt?
– Emberölésért – felelt Benjámin egykedvűen.
– Közveszélyes vagy?
– Azt mondják. És te?
– Súlyos testi sértésért. De ha csak azért tettek ide, mert tégla vagy, ne kérdezz többet!
– Nem szeretek túl sokat beszélni. De örülök, hogy nem vagyok egyedül. Három hétig magánzárkában voltam – válaszolt Benjamin meg se hallva mit mondott a másik.
Feri szemében meglágyultak a fények, ahogy Benjáminra nézett.
– Én is voltam benne. Örülök, hogy kikerültél onnan testvér. Ez már ad egy kis reményt a túlélésre.
Sokat segített Benjáminon, hogy megszűnt az egyedülléte. Az idő olyanná vált számukra így is, mint egy kígyózó vonal, ami fut a semmibe. Az egymás között folytatott monológokat nem szakította meg senki, és semmi. Egyedül az étkezések idején a halk kanálcsörgés, aztán újra semmi. Mind a ketten tudták, hogy egymás segítségével harcolhatnak a lelküket elborító szürkeség ellen. A tétlenség, ami a szeretet hiány mellett a legkínzóbb volt számukra, már oldódott kicsit azzal, hogy volt kivel beszélgetni. Benjámin néha már arról is beszélt, ha egyszer szabad ember lesz, és kilép a börtön kapuján, mennyire megbecsüli majd a kinti életét. De elkomorult és elhallgatott, mikor eszébe jutott a régi élete. Feladja- e az önbecsülését a büszkeségét, csak azért, hogy a börtönön kívüli levegőt lélegezzen be.
– Nem! – mondta ki keményen a szavakat – Inkább meghalok. De nem akarok úgy élni, mint eddig, megalázott kutyaként. Kiszolgáltatottan, félelemben élőn. Inkább féljenek éntőlem!
– Akkor kevés szabad életed lesz haver, mert a kinti világban csak az él meg, aki a farkastörvényeket betartja. Kegyetlen sorsod lesz, ha csórón kimész innen. Odakint tudod, hogy csak a pénz számít. Ha nincs pénzed, az árokparton végzed, mint egy kivert kutya. Én tudom, mi a szegénység, mindent elkövettem, hogy kilépjek belőle. A nyóckerbe nőttem fel. Apám tüdőbeteg volt, az anyám élhetetlen. Öt gyerek... a tehetetlenség a pénztelenség odújából nézem végig, hogy mások, hogy lubickolnak a jóban. Most is az orromban van a fűtetlen lakás dohos penészes szaga, az éjszaka támadó svábbogarak neszezése. Minden éjjel arról álmodtam, hogy egyszer én is jószagú tiszta ágyban alszom.
– Csak álmodoztál?
– Nemcsak álmodoztam, amint látod elindultam pénzt szerezni. Egy darabig minden bejött. Azalatt az idő alatt éltem. Mondj csak egyetlen dolgot, amit elérsz pénz nélkül?! Nincs olyan. Belekeseredsz újra és elindulsz megszerezni bármi áron, mert élni akarsz! Még egy nő se csapódik melléd, ha ki van a segged a lyukas gatyádból – bizonygatta elég meggyőzően Feri.
Benjámin végig feküdt az ágyán, figyelte a zárka rácsain hogyan kúszik be a kinti szürkület, ami lassan bebújt minden repedésbe, ott lebegett a térben, mint egy piszkos rongy, támadásra készen, hogy aláhulljon rájuk. Mennyire várná kint ezeket az éjszakákat, ha szabad lenne és tudná, hogy az est küldi karjai közé Sárát. De itt csak a gyomrában kezdte a stressz feloldani a savakat, hogy pusztítsa, ami élő benne. Mindent, a szó szoros értelmében.
Rémülten vette észre magán, hogy az élménytelen egyszínű napokkal, mint egy féreg kirágja a lelkéből és a testéből a vágyat. A szerelem iránti vágyat, ami addig éltette. Megfigyelte magán, hogy ha Sárára gondol, nem érez semmi izgalmat, csak gondol rá, mint egy kedves emberre, hiába erőlködött, hogy visszaidézze azokat a régi érzéseket, amikben fel tudott oldódni, amikkel túl tudott élni minden napot. – Ez az első jel, hogy el kell felejtenie. Igazat adott a társának, ha egyszer kikerül, egy pénztelen értéktelen senki lesz csak. Egy kegyetlen bűnöző, aki embert ölt. Egy józan ember nem tud szeretni egy ilyen alakot. Miért vágyna tiszta igaz szerelemre, ha belül már rothad a lelke. Ugyan ki ő, hogy jogot formálhat arra, hogy vele éljen, vele szeretkezzen a kinti világban egy gyönyörű nő? Egymást taposták benne a gyötrő gondolatok. A legrosszabb, hogy önmagától is kezdett félni, a gátlások nélkül elszabaduló ösztöneitől. Már tisztán érezte, hogy ott él benne, rejtőzködik a gyilkos hajlam, egy jelre várva, hogy előjöjjön bármelyik percben. A lelkében a bosszú és a gyűlölet uralkodott újra.
Két hét után kihallgatásra vitték, ahol jelen volt a börtönpszichológus is.
– Sokáig nem értettük, hogy lehetett ilyen nagy hibát véteni egy olyan embernek, mint maga. Csak a jó információk jutottak el hozzám a viselt dolgairól. Példamutató magatartást mutatott a többieknek. Sőt a munkája, úgy tudom, egyedülálló lehetőség lett volna az ön számára, hogy kint már ismerté váljon, mint festő. Beadta az enyhítésre a kérvényét. Mi történt, hogy minden felborított? – vonta kérdőre a pszichológus.
– Néha vannak kiszámíthatatlan események – válaszolt higgadtan Benjámin. – Igaz, hogy ez itt egy börtön, engedelmeskedni kell. De nem törvény, hogy lábtörlője legyek egy parazitának, aki ugyanúgy sittes, mint én.
Az asztalnál ott ült a nevelőtisztje és még egy másik börtöntiszt, olvasgattak egy dossziéból.
– Ha visszakerül a szintre, mi biztosítja, hogy ugyanez nem ismétlődik meg újra és újra? Szerencséje van, az elítélt, akinek kitörte a karját, önként vallomást tett, kimentette a gyilkosság alól. Megegyezik a vallomása így mind a négy zárkatársának. Visszamehet a szintre. De bármi történik, szigorúbban fogunk eljárni, mint ez esetben. Fogja vissza magát! A mi dolgunk, az igazságosztás. Érthető? A kérelmét meg csúsztassuk, azt hiszem nincs ellene kifogása, hisz többek között az önbíráskodása juttatta ide, és mégsem tanult belőle, itt is tovább folytatta. Az országos börtönparancsnok utasítására, visszavonásra került a legfelsőbb ügyész előtt lévő kérelme!
– Értettem! – válaszolt Benjamin, igaz még nem fogta fel teljesen a szavak súlyát, azt, hogy visszakerülhet a szintre igen, de csak a zárkába érve jutott el a tudatáig, hogy nem kerülhet ki hamarabb a börtönből.
– Ezzel vége a mesének végérvényesen! – Az arca eltorzult a dühtől és öklével, teljes erővel a falba vágott.
– Miről beszélsz? – nézett rá Feri.
– Az álmaimnak öregem, az álmaimnak! Hogy kiszabadulhatok innen hamar, hogy nem veszítem el a boldogságot! De így... itt rohadok még több évig. Addig kint minden megváltozik, mert a szabadságban élőket hajtja a beteljesülés. Csak én állok egyhelyben, mint egy korhadt fa az erdő közepén. Közben felnőnek a lányaim, és a szerelem... ami megtalált, elhalványul, elillan... már el is illant. A szentségit!
Benjámin szeméből előtörtek a kétségbeesés könnyei, sírt, mint egy taknyos gyerek hosszú időn keresztül.
– Jól van. Ez most nagyon kemény haver! Nyugodjál le! – nyugtatta Feri a síró férfit – Nem jött még el a világvége.
– Ne vigasztalj! Ha jót akarsz magadnak, maradj csendben! – lökte félre a másik vigasztaló kezét – Ne érj hozzám, mert nem állok jót magamért!
– Mégis csak közveszélyes vagy haver... én csak... – de elhallgatott gyorsan, mikor Benjámin ráemelte a gyűlölettől izzó tekintetét – Jól van, meg se szólalok.
Másnap reggel visszakísérték a szintre. Amikor belépett a zárkába meghatódott, látva a többiek örömét.
– Megjöttél haver? Gyere csak, ott a helyed, senki nem foglalta el. Tudtuk, hogy visszajössz nemsokára! – paskolta meg a hátát az idősebb zárkatársa.
– Szerencsém volt azt mondták, igazából nektek köszönhetem, meg Jocónak, hogy mégis önként mellém állt.
– Önként? – vigyorogta el magát a rab – Volt azért előtte egy kis rábeszélés. Nem akart a madár dalolni, csak mikor sebhelyes muzsikált neki, akkor érzett rá a dallamra... na, meg a ritmusra.
– És most hol van?
– Nem biztonságos neki ez a szint, se ez a zárka. Mindig elbotlott valamiben. Ne izgasd magad. Mesélj! Hogy bírtad ki
– Ne akarj oda kerülni barátom! – válaszolta gondterhelten Benjámin – Átdolgozza az ember agyát rendesen.
Később tudott a többiekkel is beszélni. Jóérzéssel tapasztalta, hogy a szinten mindenki visszavárta. Az addig elviselhetetlen közösség, amit tiszta szívből gyűlölt, olyanná vált, mint egy összetartó baráti kör. A régi heccelődések, beszólások, amiktől régen a plafonon volt, most muzsika volt a fülének.
– Nézzenek oda, hát ez ki a fene, csak nem a művész? – csapott a hátára a sebhelyes – Össze vagy szakadva gyerek! Tartozol, tudod?
– Tudom. És köszönöm haver, amit értem tettél. Nagy vagy a szememben, a legnagyobb! – nyújtotta a kezét Benjamin.
Sebhelyes zavarba lett Benjámin kijelentésétől, meglepte, hogy mindenki előtt hálálkodik a művész. Benjámint titokban mindig többre tartotta önmagánál.
– Csak az elmaradt portré miatt haver! – vágta ki magát, de a többiek észrevették a zavarát, hangosan felnevettek.
– Nyereg alatt puhul a hús! – vigyorgott a csicskása, és közben büszkén felnézett a sebhelyesre.
– Azt hittem minden tervünk kútba esett! – tolakodott közéjük szobrász – Még jó, hogy nem mondtam le a projektet, csak szóltam, hogy altassuk el egy kicsit, míg kikerülsz!
– Befejezem, amit elkezdtem, ne ijedezz! – nyugtatta meg Benjámin – Holnap találkozunk.
A tanár odaült mellé az asztalhoz.
– Kérd vissza a telefonod, minél hamarabb adj életjelt magadról a kintieknek fiam.
– Nem sok értelmét látom. Még gondolkodom rajta – felelte Benjámin gondterhelten.
– Elhiszem, hogy megviselt a szigorított, de kint vagy. Térj magadhoz!
– Azt csinálom. De nem tudom, mit hoz a holnap. Ebből a nyomorult helyzetből nem befolyásolhatom, mi történjen odakint évekig. Nincs hozzá jogom. Mi van, ha holnap újra visszavágnak...
– Miért vágnának vissza? Gondolkodj!
– Már nem akarok...gondolkodni sem... telnek a napok...
– Az baj. Holnap beszélünk még róla – hagyta ott komoly arccal a tanár. Nem gyötörte tovább a barátját. Úgy gondolta, a napok majd meggyógyítják a barátja lelkét.
Másnap tényleg visszakapta a telefont. Ment a műterembe, vitte magával. Megnézte, hogy benne van e Sára telefonszáma, de nem hívta fel. Szobrász figyelte egy darabig, aztán felébredt benne a lelkiismeret.
– Kilépek pár percre haver, beszélj vele.
– Maradj csak. Most nem akarom hívni – válaszolt Benjámin egykedvűséget színlelve. Még nem tisztult le benne semmi, nem tudta meghatározni mi változott, csak értéktelennek, üresnek érezte magát, olyannak, aki nem szerethető, mert képes ütni, gyilkolni, olyannak, akitől félni lehet. Biztosra vette, hogy Sára már tudja, miért nem hívta addig. Ki tudja, mit gondol róla, ki tudja hányszor elátkozta már azt a napot, amikor egy ilyen alakkal összejött. Várta, hogy változik majd a gondolkodása, de semmi nem változott.
Egy hétig dolgozott a műteremben megfeszített tempóban, már szobrász is csóválta a fejét.
– Lazíts haver! Még van egy hónap.
Szobrász látta, hogy a telefon ugyanúgy ott van a polcon.
– Beszéltél már vele?
– Nem – válaszolt Benjámin szomorúan. – Már nem vagyok az a régi, aki voltam. Nem tudom, mit mondhatnék neki. Azt, hogy sajnálom? De még nem tudom magam sem, mi lett velem, de elengedni sincs erőm... még nincs.
A tanár észrevette, hogy Benjámin kerüli vele a találkozást. Nem tetszett neki az sem, hogy minden szabadidejét a műterembe tölti. Egy nap váratlanul meglátogatta.
– Üzentél, hogy beszélni akarsz velem! – nyitott be a helyiségbe.
– Én? Nem emlékszem ilyenre. Sok a munkám! – próbálta lerázni a váratlan vendéget Benjámin, remélte, hogy az sértődve sarkon fordul és elmegy.
– Van pár perced, remélem... elvégre ez itt egy börtön, vagy tévedek?
– Nem téved.
– Miért zakkantál meg fiam? Megöl a kíváncsiság. Egyszerre nem érdekel a két kisgyereked? Se a hölgy, aki neveli őket? Nem tudok neked felmentést adni alóla. Az lenne tisztességes, hogy értesítsd őket, miért hallgattál eddig! Lassan másfél hónapja semmit se tudnak rólad – kezdte a tanár a számonkérést.
– Remélem míg odavoltam nem lett közben pap? Nincs szükségem feloldozásra. Könnyebb felejteni így...
– Hol van a telefonod?
– Biztos a zárkában hagytam.
– Nem hagytad ott, visszaadtad! Tudok róla. Elment az a csepp eszed is, ami megmaradt!
– Most... Fejezzük be! – kiáltott rá Benjámin szigorúan az idős barátjára – Nincs szükségem kioktatásra! Senki nem érezheti azt, amit én érzek... csak én! Erről ennyit, nem akarok senkivel, semmit beszélni a továbbiakban róla!
– Mit érzel? – próbálkozott kicsit megszeppenve a tanár, már nem számított további információra Benjámintól. Benjámin válaszolt a kérdésre.
– Tudja, Sára egész életemben egy tiszteletreméltó hölgy marad. Kintről majd segítem, hogy ne legyenek anyagi gondjai. Azért, hogy továbbra is tudja jól és szépen nevelni a lányaim. Nekik ott van a legjobb helyük, Sára mellett. A feleségem is ezt akarta, mielőtt meghalt. De én érdemtelenné váltam arra, hogy szeressen. Arra is, hogy várjon rám. Nemcsak azért, mert embert öltem, bár az is elég ok, de még ennél is rosszabb, hogy valami megszakadt bennem, végérvényesen... Már nem fontos számomra...
– Beszélj róla.
– Most még nem tudok! – minden vonás eltorzult az arcán, ököllel tiszta erővel rácsapott az asztalra.
– Mi történt fiam? Legalább nekem mond meg! Könnyebb lesz, majd meglátod.
Benjámin farkasszemet nézett egy darabig a tanárral, lassan megjelent egy könnycsepp a szemében. Leült és a kezére hajtotta a fejét. Engedte, hogy előtörjenek a könnyei, rázta a széles vállát a sírás.
– Mondjad már, kérlek! – könyörgött a barátja, mert nem talált magyarázatot az érzelmi kitörésre.
– Azt hiszem, már nem vagyok férfi... úgy érzem vége... egy rakás szerencsétlenség vagyok csak. Egy impotens, kiégett féreg. Sára nem élhet velem normális életet. Azt akarom, hogy boldog legyen... mással. Én már nem érzek vágyat iránta, csak tisztelem...
A tanár ledöbbent Benjámin vallomásától. Egyszer hallott már ilyet, hogy vannak férfiak, akikben a stressz, a benti nyomottság, fásultság elindít egy hormonális zavart, vagy valami hasonlót, talán a barátja idegrendszerét is padlóra küldte a magánzárkában eltöltött idő. Pszichés probléma lehet csak, de ezen ő nem tud segíteni. Arra gondolt mindent megtesz azért, hogy Benjámin minél hamarabb vegye fel a kapcsolatot a börtönpszichológussal, még azelőtt, mielőtt teljesen kikészül.
– Nagyon sajnállak. Így már megértelek. De hidd el, ez csak múló állapot nálad. Bízzál benne. Ha szeretünk valakit az ennél összetettebb, nem csak a szexualitásról szól az a történet fiam.
– Én meg tudom, hogy nagy százalékban a szex a kapcsolat alapja! Nem tud meggyőzni, ne is próbálkozzon. Nem tud megvigasztalni. Olyan mintha meghalt volna minden érzelem bennem. Borzasztó ez az üresség, amit érzek...
– Legyen igazad. Jó, hogy elmondtad. Mégis csak azt tudom tanácsolni, legyél türelmes, nagyon kérlek. Nyugodj meg először, hogy tisztán tudj gondolkodni. Ha feldolgozod lélekben az elmúlt időszakot, visszatérhet a régi éned újra. A libidó itt sokunknál csökken, szerintem ez egy természetes folyamat. Nincs, ami szinten tartsa a szexuális érzéseket. De a legrosszabb ötlet azt büntetni, aki nem oka semminek. Értesz barátom?
– Ne erőlködjön, már eldöntöttem a jövőm – torzult gúnyos mosolyra Benjámin arca. – Ha lesz egyáltalán jövőm.
– Mikor szervezitek a kiállítást? Szétnézhetek? – váltott témát a tanár gyorsan és elkezdett nézelődni a helyiségben. Fél szemmel rá-ránézett Benjámin elgyötört arcára.
