Bent rekedni a percben

 

Megszokott programmá vált köztük, hogy esténként kifeküdtek a teraszra mikor Levente elaludt. Az éjszakába nyúló beszélgetések alatt egyre közelebb kerültek egymáshoz, annak ellenére, hogy Eliza lobbanékonysága sokszor átlépte a megengedett határokat. Gábor mégsem haragudott rá, ha nem értett vele egyet, nyugodt csendes szavakkal próbálta meggyőzni. Olyanok voltak mint a tűz és a víz. Már az elején megértette mire megy ki a játék, Eliza minden erővel meg akarta győzni, hogy gondolkodjon az életről úgy mint ő. Éljen szabadon, mellőzzön minden formaságot, feléje közvetített elvárást. Csak mosolygott rajta, kemény dolog a mókuskerékből kiszállni, ha már belekerült valaki. Őt is kötelezi a hírneve az egzisztenciája. Már belecsontosodott ebbe a világba, eggyé vált vele. Minden alkalommal mikor Eliza Leventével kettesbe indult a tengerhez, odament az ablakhoz és nézte a távolodó alakjukat. Mehetett volna velük, mégse tette. Azt a pár óra egyedüllétet kihasználta, vagy elmerült a kutató munkájában, vagy csak meditált. Annyira jó érzés volt számára, hogy Eliza ott van velük. Levente is feloldódott, szemlátomást megváltozott. Nem kerülte el a figyelmét, hogy úgy kísérgeti Elizát mintha az árnyéka lenne. Ugyan milyen földöntúli erő gondoskodott róluk, hogy a semmiből hozzájuk küldte ezt a csodálatos teremtényt. Mi lesz velük, ha a nyaralás végén, ugyanúgy olyan váratlanul, ahogy jött, eltűnik az életükből. Várta az estéket, hogy ott feküdjenek újra kint a teraszon kettesben. Sokáig nem hitte el, hogy valaki ugyanolyan kellemes perceket tud majd neki szerezni mint régebben Hédi.

Eliza amikor kiment hozzá, látta, hogy a másnapi időjárást tanúlmányozza.

– Miért izgat annyira, hogy milyen idő lesz holnap? – hajolt a laptop fölé.

–Tudod a holnapi kirándulás számomra a legfontosabb, kimondottan ezt a hegyi túrát szántam magamnak születésnapi ajándéknak. Ez a hely ahová fel akarok jutni holnap egy varázslatos hely, de csak szép időben. Mindent tönkre tehet a rossz idő. Igaz a jó előrejelzés ellenére is elromolhat és pillanatok alatt előjöhet a semmiből egy vihar vagy egy felhőszakadás. Kicsit izgulok miatta. Reggel átellenőrzöm a felszerelésünket, vinnünk kell meleg holmikat, esőköpenyeket, bőven vizet.

– Melyik nap lesz a születésnapod?

– Lényegtelen. Kíváncsi vagy arra is hány éves vagyok?

– Tudok saccolni. Szerintem negyvenkettő.

– Jól tudsz saccolni. És te? Jól van, kitalálom. Húsz ?

– Nem nyert. Már huszonhat leszek lassan. Ha rossz idő lesz mivel vigasztalódsz?

– Siraki lehajtotta a laptop fedelét, ránézett Elizára, nézte az arcát amire a hold árnyékokat rajzolt. Valahol a tenger felől felrikoltott egy madár, majd elzúgott a fejük felett egy egész madárraj, Arra gondolt, milyen jó lenne, ha megtudná állítani az időt, bent rekedni a percben. Idők végezetéig ugyanezt hallgatni, a szél hátán hozzájuk érkező éjszakai neszeket, hangokat, érezni a tenger illatát, hallgatni Eliza kedves hangját.

– Ha nem lennél ennyire szemtelenül fiatal, vigasztalódhatnék veled is, az se lenne rossz születésnap számomra.

– Komolyan kérdeztem. Ne célozgass olyan dolgokra, amik számomra sértők, ne színezd ki a feketét rózsaszínre. Emlékszel? Amikor veled kellet aludnom, akkor világosan megmondtad, könnyelmű kalandokba nem sétálsz bele, nem jellemző rád. Én nagyon megjegyeztem és ehhez tartom magam.

– Te szereted a könnyű kalandokat? Eddig nem erről akartál meggyőzni.

– Nem szeretem. De úgy ítéltéltél meg, hogy nem ismertél, azt sem tudtad ki vagyok. Azóta veled kapcsolatban húztam egy vonalat. A vonal előtt sok mindent elhelyeztem, tisztellek, csodálom a sokrétű tudásod, a kedvességed, már- már barátként képzellek el magamnak. Ha ezek között találod meg a vigasztalódást, állok elébe.

– Mi van a vonalon túl? – kérdezte Siraki lehangoltan – A szeretet, a szerelem? Mi van, ha már nem könnyű kis kalandként ítélem meg a kapcsolatunkat?

Eliza megmerevedett, ha engedi a férfit tovább beszélni, neki is el kell mondania az igazságot, hogy egy volt tanítványának próbál abban a pillanatban a mélyebb érzelmeiről beszélni. Megijedt a gondolattól, hogy ha feltárja a kilétét, az orvos másnap felteszi egy repülőjáratra. Azonnal kimondaná rá, hogy egy skalpvadász, ugyanolyan mint abban az időben a többi lány az egyetemen. A legészszerűbbnek tartotta, ha sürgősen lelép.

– Nem az a típus vagy aki könnyen átlépi a vonalat. Ne beszéljünk erről. Szerintem feküdjünk le, holnap nehéz napunk lesz.

Eliza elindult a házba. Siraki nem ment be utána. Hallgatta az éjszaka hangjait még jó darabig.

Gábor másnap reggel csak az autóban mondta el részletesen, mi vár rájuk a következő két napban.

– Nem ok nélkül kértem, hogy több mindenre szükségünk lesz, ugyanis két éjszakát a környéken alszunk. Nem várhatjátok el, hogy egy több órás hegyi túra után autóba üljek, hogy vissza hozzalak benneteket. Les Calaches sziklavilágába utazunk, de terveztem egy komolyabb túrát a közel ezerháromszáz méter magas Capo d'Ortura, a hegy tetejéről a legszebb a kilátás a Portoi-öbölre és sziklavilágára.

Eliza nem lelkesedett fel amikor meghallotta az úti célt, de nem mondta meg, hogy sohasem rajongott a hegyitúrákért. Szívesebben maradt volna most is a strandon, és élvezné egyedül a két napot a tengerparton. Tisztában volt vele, hogy nem irányíthatja kénye kedvére a programját, nem ő fizeti a méregdrága utat, ő csak egy meghívott vendég. Mégsem tudta megállni, hogy ne mondja ki a nemtetszését.

– Gábor, mi ebben az egész hegymászásban olyan csodálatos? A sziklamászás inkább veszélyes, mintsem csodálatos. Sohasem értettem meg azokat, akik csak arról álmodoztak, hogy egyszer megmásszák a Mount Everest. Több hegymászó a halálba indult, nem a csodálatos világba.

– A kettő nem ugyanaz Eliza – nevetett fel Gábor. – A világ legmagasabb hegyét ne hasonlítsd össze azzal, ahová most megyünk, csupán a csekély hétezerötszáz méter különbség miatt sem. Igen, igazad van, a hegymászás veszélyes sport, ahhoz megszállottság kell, amiben benne van a halál is végsősoron.

A magas hegyek között közvetlen a tengerparton találták meg Portót egy apró kis települést, ahol az a kemping volt, amiben Gábor két éjszakára kibérelte az egyik faházat. A faházban két kis hálófülke, teakonyha, fürdőszoba várta őket. Nem pihentek aznap sem, kora délután a Scandola Természetvédelmi Terület talán legszebb öbléhez, a Girolata-öbölhőz kirándultak, Eliza ott értette meg miről beszélt a professzor előzőleg. A színek kavalkádja fogadta őket: a tenger és a macchia kék és zöld színei játszottak a környező sziklafalak vöröses árnyalataival, miközben a gyógynövényeinek illata körbe lebegett mindent. Autóval egyórás utazással érték el a Bocca a Croce hágót, ahonnan előbb Tuara elhagyott öblébe ereszkedtek le, majd egy sziklanyelven átkelve megérkeztek egy még mesésebb környezetbe, a Scancola vörös szikláinak ölelésében fekvő Girolata falucskába, mely közúton már nem volt megközelíthető, csak gyalogösvényen. Az autót egy biztonságosnak ítélt parkolóban hagyták. Felfedeztek egy kis öblöt, gondolkodás nélkül a hűs habokba menekültek a délutáni meleg elől. Eliza mosolyogva fordult Gábor felé.

– Megmondom őszintén, mikor elindultunk nem gondoltam, hogy ennyire tetszeni fog ez a csupa szikla, csupa víz környék. Most úgy látom, mint egy csodát, mintha egy festett akvarell kép közepén ülnék, nem látok szürke színt, csak pasztell és rikító alapszíneket. A növényzet a sziklák, a tenger... és az illatok... ez csodálatos.

A férfi elégedetten vissza mosolygott. Teljesen elengedte magát, élvezte a percet amit átélt, egyik karjával átölelte Eliza vállát miközben a hűvös víz simogatta a testüket. Eliza is behunyta a szemét, csak a hangokra és az érintésekre koncentrált. Arra gondolt, hogy milyen sokkal kárpótolta a sors, már nem érezte potyautasnak magát. Gyönyörűnek talált mindent ami az utóbbi napokban körbevette. Néha eljátszott a gondolattal, hogy nászúton van a volt egyetemi tanárával. Nem volt nehéz, hisz közel kerültek egymáshoz. Már nem professzor volt, akivel megosztotta a gondolatait, egy férfi volt csupán, akivel ahogy teltek a napok, egyre meghittebbé vált a kapcsolata.

–És még nem láttál mindent Eliza. Min mosolyogsz, szabad tudnom?

-- Inkább ne tudd meg, félek, kinevetnél.

-- Elmondod azért remélem, hátha nem nevetlek ki.

-- Igen, lassan ideje mindent elmondani. De még szeretném jól érzni magam...veletek...

Gábor kisimította Eliza arcából a vizes hajtincseket.

-- Beszéljük át, rengeteg időnk van. Miért félsz elmondani az igazságot? Ki vagy Eliza? Honnét csöppentél bele az életünkbe?

Eliza szomorúan nézett Levente felé. Nem tudott Gábornak válaszolni, pedig tudta, hogy roham léptekkel közeledik az idő, amikor mindent el kell mondania. Azt is, hogy végig játszott, hogy szórakoztatónak találta, hogy egy hónapig tesztelheti azt a férfit, akiért sok egyetemista lány reménytelenül bolondult, vele együtt. A kíváncsiság hajtotta, semmi más. De ha megtud mindent, a gondolattól azonnal pánikolt, előjött benne az önbizalom hiány a kisebbségi érzés, ami egész fiatalságát tönkretette. Levente megérzésből újra kisegítette Elizát. Csapkodta a vizet maga körül, amiből bőven jutott rájuk is.

-- Azt hiszem a fiad éhes. Jó lenne mihamarabb visszavonulót fújni.

-- Rendben. Az igazat megvallva én is megéheztem. Ha visszaérünk is tudunk beszélgetni.

Portoba késő este értek vissza, hullafáradtan dőltek végig az ágyakon, minden porcikájuk fájt a sok gyaloglástól.

– Valaki indulhatna fürödni...– kiáltott ki Eliza, mozdulni sem volt kedve.

–Tiéd az elsőbbség, most sincs másként – feleselt vissza Gábor. Benyitott Elizához.

–Eliza, ha majd nem leszel ennyire kiütve... ne felejtsd el, hogy szeretnék veled beszélni, számomra is fontos dolgokról... nekem bármikor megfelel, csak szólj...

– Nagyon körülményesen fogalmazol, semmi jót nem sejtek ki belőle, hogy miről akarsz beszélni... ha hazaérünk beszállok az anyagiakba... gondolom pénzről van szó... ne haragudj, most velem nem érdemes semmiről beszélgetni, mindjárt elalszok. Már előre félek a holnapi hegymászástól... mi lesz még itt! Nem élem túl.

A nyegle válaszával sikerült vérig sérteni a férfit. Tudta, hogy nem kellett volna a nyaralás költségeit a fejéhez vágnia. Napok óta érezte és látta, hogy mennyire megváltozott vele szemben. Tudta miről akart vele beszélni. Várta is ezt a beszélgetést, meg félt is tőle. Halogatni akarta a végtelenségig, de legalább a nyaralás végéig mindenképp. Nem lepődött meg amikor Gábor dühösen behúzta az ajtót maga mögött. Amikor kilépett a fürdőszobából a férfi ott ült a teakonyhában az asztal mellett. Megállt előtte várakozóan.

-- Akarsz valamit közölni? Ha nem, akkor engedelmeddel küldöm a fiam fürödni. Remélem nem aludt még el.

– Nem akartalak megsérteni, tudom, hogy beszélnünk kell...

Gábor nem válaszolt, elfordította a fejét, nem nézett Elizára.

– Jó éjszakát, már nekem sincs kedvem társalogni.-- Felállt és bement a szobájába, hogy szóljon Leventének.

Korán keltek, a hangulatukon sokat javított, hogy egész napra ragyogó idő ígérkezett. Gábor is úgy tett mintha este nem történt volna semmiféle szóváltás köztük. Tud viselkedni, gondolta Eliza, mindent magába fojt, soha nem engedte, hogy fogást találjanak rajta. Életszemléletnek jó, de egy idő múlva vagy megbetegszik a lenyelt sérelmektől, vagy robban és mindent elsöpör, mint egy tájfun.

Sziulett

 

Az apja és az anyja ott ül a kis konyhában, abban a szűk lyukban, amibe, ha beültek hárman, mint egy szardíniás dobozban elfogyott körülöttük a levegő. Ez volt a panelvarázs, ahogy mindig is becézte az életterüket. A szülei vitatkoztak valamin. Amikor benyitott hozzájuk, elcsendesedtek. Sára megérezte a feszültséget.

– Mi baj van?

– Mi lenne, semmi baj kincsem! – ölelte át az apja, és játékosan megcirógatta a haját. Kipihented az éjszakát?

– Nem mondanám, még olyan a fejem, mint a méhkas... ugye nem haragszol? –hízelgett Sára. Tudta, hogy nem, de hallani akarta.

– Ő majd haragszik is a kisasszonyra, aki dögrészegen jött haza megint az éjszaka! – csattant fel az anyja, közben erőteljesen hadonászni kezdett egy kifakult konyharuhával. – Sose tudna haragudni a kisasszonyra, majd egyszer, ha észbe kap, de akkor már késő lesz! Mindig mondtam, nem jó vége lesz ennek a sok tivornyának. De mint a falra hányt borsó, lepereg mindkettőtökről.

– Miről beszélsz már megint, te sosem voltál fiatal? Mindenkinek lehet szórakozni, csak szerinted nekem nem kéne! Egyszer vagyok fiatal, ha vén nyanya leszek, majd csak akkor kapok rá engedélyt, vagy mit akarsz ezzel az örökös fenyegetéssel elérni? – állt szembe az anyjával csípőre tett kézzel.

Nem félt tőle, ott volt mögötte az apja, aki mindig csak mosolygott, békített, ha összecsaptak. Az utóbbi időben egyre sűrűbb volt köztük a vita. Az anyja megkérdőjelezte több alkalommal az egyetem elvégzését is. A viták végül mindig Sára javára dőltek el, és megint azt csinált utána, amit akart.

– Megyek, lefekszem. Te meg nyugodj le! – szólt erélyesen az anyjára. Hátat fordított, és otthagyta faképnél mindkettőt, csak magában fortyogott tovább. Szerinte az anyja olyanná vált, mint egy vészmadár, festi az ördögöt a falra, egy negatív hullám öli a lelkét, semminek nem tud örülni. Hát ő nem ragad le mellé, az élet nem ezen a szinten dübörög, nem ebből áll! Az anyja alig mozdul ki otthonról, mit tud ugyan a kinti életről? Semmit. Nem értette az apját sem, hogyan tudja elviselni. Ledobta magát a heverőre, megszokott mozdulattal lerugdosta a lábáról a sportcipőjét. A cipők nagy koppanással landoltak a fotel alatt. Még egy darabig hallgatta a kinti monoton litániát, amit már azért nyomott az anyja, mert faképnél hagyta őket.

– Látod, tiszteletlen, nagyképű! Jó ez, hogy mindent ráhagytál? A fejünkre szarik, nem érdekli a család baja, csak önmaga, meg a haverjai! Minek az ilyennek egyetem? A te életed meg ráment a szeszélyeire!

– Legyen már vége, elég volt! Végzett az egyetemen, majd dolgozik, majd megtapasztalja a való életet, ha eljön az ideje! – próbálta leállítani a feldühödött nőt a férje.

– Ez soha, elnevelted! Csak nyújtogatja a kezét, te meg gürizel, hogy tele rakd. Mindig mondtam, hogy nem kéne ilyen engedékenynek lenned. Azt se tudja milyen az élet valójában. Mindent készen kap, nem dolgozott meg semmiért. Csak a felelőtlen barátaival lóg, azok se különbek. Részeges, drogos banda! Tudod mit? Lehet, hogy már ő is függő. Nem is az italtól feküdt annyit most se. Te meg dolgoztál reggeltől estig, hogy a kisasszony kiélhesse magát. Ezt érted el a nagylelkűségeddel!

– Hallgass már el! – kiáltott az anyjára az apja – Ez van, törődj bele a sorsodba. Nem tudunk már rajta változtatni.

Sárának feltűnt, hogy nemcsak ő az oka a kinti feszültségnek, de nem tudta átgondolni, még mi lehet, mert elaludt. Beesteledett mikorrra felébredt, álmosan kiment a konyhába. Meglepődött mikor meglátta, hogy ott ül a sötétben az anyja az asztal mellett. Nem csinált semmit, csak elmerülve nézett maga elé a két kezét az ölébe ejtve.

– Mit csinálsz itt? Hát apu?

– Elment... – felelt egykedvűen. Sára öntött magának teát, összedobott egy szendvicset, visszament a szobájába. Ezúttal se kérdezte meg az anyját mi bántja. Úgy gondolta majd lefekszik, ha megunja az üldögélést. Egy óra telhetett el, mire hallotta az ajtócsapódást, meg az anyja dorgáló hangját.

– Csendesebben!

– Az istenit, mit csendesebben? Miért ülsz itt, feküdjél le! – hallotta az ingerült választ.

Sára riadtan húzta magára a takaróját. Mi van az őseivel, csak nem kapuzárási pánik? A csendben zenélt a mobilja, gyorsan utána kapott.

– Mondjad!

– Nincs kedved leugrani, dumcsizni? – Kíra vihogott a telefonba.

– Jó lemegyek, de nem sok időre, itthon áll a bál!

Halkan nyitotta a bejárati ajtót, de az anyja azt is észrevette.

– Hova mész megint ilyen későn? Elmúlt tíz óra.

Sára látta a sírás nyomait az arcán.

– Ne idegeskedj, mindjárt jövök, most viszek kulcsot. Nyugodtan lefeküdhetsz!

– Megint zülleni megy a kisasszony? Furcsa lenne, ha egy este kimaradna, igaz? – szólt utána gúnyosan az anyja.

Sára nem válaszolt vissza, mérgesen behúzta maga mögött az ajtót. Egy utcával arrébb volt a törzshelyük, tízperc se kellett hozzá, hogy odaérjen. A barátai ott ültek a kedvenc sarki asztalnál, Kíra messziről integetett feléje.

– Gyere Sára, miénk az éjszaka!

– Miről maradtam le?

– Arról dumcsizunk, hogy kimegyünk külföldre. Kaland, buli, szerelem, lóvé! Igaz Zotya?

– Miért kell azért külföldre menni, itthon is szét lehet nézni meló után.

– Nézelődjél aranyom, míg el nem fárad a szemed, mi addig utazunk! – vihogott Kíra.

– Melót keresel itt, Magyarországon? – nevetett Zotya

– Mi nem is erőlködünk, vár a nagyvilág! Ki külföldre, ha van eszed, vagy robotoljál nyolcvanért, diplomával a zsebedben. De tudod mit, kimész külföldre bárminek, dől a lóvé.

A pincér állt meg Sára mellett.

– Parancsol?

– Egy vodkát! – adta le Sára a rendelését kacér szemvillanás kíséretével a jóképű férfinak. A pincéren fekete rövid ujjú ing volt, ami alól egy kígyótetoválás tekeredett a könyökétől a csuklójáig. Sára az italt egy hajtásra kiitta, a szeme különös fényt kapott az erős italtól, már érdekelte a három barát véleménye.

– Ki akartok húzni külföldre? Kell egy milla hozzá. Gondolkozz... csak az út, a kéró, míg találsz munkát. Addig miből élsz?

– Mit kell majrézni folyton, lehet fordítva is! Van olyan span, akinek csak később kell visszafizetni az indulóköltségeket, addig is mindent rendez. Figyelj, itt meg lehet dögleni még vagy húsz évig, nincs min gondolkodni! – legyintett Zotya.

– Ebben igazad van, nincs itt semmi perspektíva. Mikor akartok indulni?

– Talán egy hónap múlva. Már szervezzük az utat, de előtte leugrunk a Balcsira mi is feltöltődni. Na, jössz velünk, Sára?

– Nem tudom, valami nincs rendben az őseimmel. Anyám mindig balhézik az utóbbi időben, nem tudok kiigazodni rajta.

– Vagy nem is akarsz! Az ősök boldogulnak nélkülünk is, örülnek, hogy nem esszük őket. Ezen ne törd a fejed! – nyugtatta Kíra. – Az én anyám is jajgat állandóan, hogy beteg, de itthon marad vele az öcsém. Majd segítek nekik kintről. Még jól is járnak, ha lelépek!

– Mi baja van az anyádnak? – lepődött meg Sára – Nem említetted soha, hogy beteg.

– Mit tudom én, panaszkodik reggeltől estig, már halálra unom – hárította Kíra a kellemetlen témát.

– Mi lenne, ha megkérdeznéd? Fájna? – szólt rá erélyesen Sára.

– Jó, megkérdezem, ha ennyire akarod! – kiáltott fel idegesen a barátnője. – De odavagy hirtelen! Te sem vagy a helyzet magaslatán, pont az előbb nyögted ki, hogy nem érted mi van az őseiddel. Beszéljünk már értelmesebb dolgokról! Na, velünk jössz? A pincér a harmadik kört szolgálta fel, mikor a telefonja megszólalt. Az anyja hívta. Nem vette fel, nem akarta a vádaskodást hallani: – „Hol vagy már, mit csinálsz? Ideje volna..." – Hanyagul visszacsúsztatta a mobilját a táskájába. Jóleső bódulattal nevetgélt tovább, tervezgette már ő is, mennyi csoda várhat rájuk a nagyvilágban. Aztán megtárgyalták a záró bulit. Dőltek a röhögéstől, míg egytől egyig kitárgyalták az éjszakát és kikotortak egy – egy gyöngyszemet a hajnalig tartó kábulatból. Sára úgy gondolta ideje megtudnia, hogy az emlékeiből kiesett időszakban mi történt vele.

– Figyeljetek, kiesett nálam egy kis idő az éjszakából, nem emlékszem ha beledöglök sem, kivel kavartam a végén.           A társaság hangos röhögésbe kezdett.

– Nem emlékszel? Aludtál közben, vagy mi van? – visongott Kíra.

– Nem, csak tökrészegre ittam magam. Gondolom ti sem józanul üldögéltetek egész éjszaka.

– Jó lesz, ha sürgősen felkeresed a nőgyógyászod! Mert nem csak Ronival léptél le. Ő kiütötte magát még éjfél előtt, amíg pihent, te ugyancsak ráhajtottál Fecóra.

– Vagy Fecó rád, mindegy... – húzta el a száját Nelli.

– Fecó?! Meg vagytok őrülve, sose bírtam a szövegét annak az alaknak. Felfújt hólyag. Még hogy én hajtottam rá? Nem veszem be, kár etetni vele! – háborodott fel Sára.

– Pedig igaz. Az egészhez nem sok köze lehetett a srác szókincsének. Nem irodalmi estet tartott neked, mikor leléptetek az már tuti biztos.

Sára elvörösödött, kiitta a vodkát utolsócseppig a poharából.

– Akkor jó. Már megijedtem, hogy csak beszélgettünk – válaszolt kényszeredett vigyorral.

Lassan kiürült a kávézó, a pincér udvarias mosollyal figyelmeztette őket.

– Sajnálom, záróra! Holnap is nap lesz... pár perc múlva – nézett az órájára.

Egyszerre álltak fel, jókedvűen, hangosan indultak kifelé. Sára intett a pincérnek, nem tudta megállni, hogy ne tegyen egy utolsó megjegyzést a jóképű férfinak.

– Jó kígyója van! – súgta oda nevetve.

A férfi vette a lapot, udvariasan válaszolt.

– Momentán ez a kígyó nem egyidős velem, két éve varrattam fel – teliszájjal mosolygott, közben a szeme huncutul rávillant a lányra.

– Értem én... jó éjt! – nevetett hangosan Sára.

– Nem vagy normális, ki ne kezdj vele! Mióta izgat egy pasin lévő tetkó, tudtommal én vagyok oda érte – szólt Kira kifelé menet. – A fenébe, megint berúgtam.

Egymásba karoltak, imbolyogva, hangosan beszélve haladtak a pesti éjszakában.

– Idióták – szólt rájuk Nelli –, halkabban!

– Remélem, elkísértek egy darabon, kicsit késő van – kérte a barátait Sára

Még találkoztak emberekkel, fiatalok csoportja haladt el mellettük, talán koncertről mentek hazafelé. Sára a pesti éjszakákat szerette, a sötétben surranó autók zaját. A házakat, amikben foghíjasan világítottak az ablakok, néha kialudtak néha felgyúltak, mint a buborékok a víz alól, felfénylettek. Az italtól kissé kábultan ment a többiekkel, jó volt, hogy Kíra belekarol, érezhette a támaszt, a biztonságot felőle. Furcsamód lódult el a fantáziája más irányba. Mintha valamilyen erő elterelte volna a gondolatait, teljesen kizökkent a valóságból, azt se hallotta miről folyik körülötte a beszélgetés. Azon filózott eleinte, hogy mennyire hiányzik a városban az igazi, csillagos égbolt. Nézett felfelé a nagy sötétségbe és megállapította, hogy mindent elnyom a város fénye. Nem úgy, mint vidéken, a keresztszülei tanyáján. Mikor gyerekként lent nyaralt náluk, szeretett kint ülni sokáig a falábas tornác alatt, és nézni a rászakadó, szikrázó égboltot. Ismerte a csillagokat névről, megmutogatta mindet az öreg keresztapja, akivel kint maradtak esténként és megvárták, hogy mindegyik felragyogjon. Szájtátva hallgatta, ahogy mesélt róluk. Együtt figyelték a Göncölszekeret, a Fiastyúkot, a Kismedvét. A keresztapja mindnek ismerte a történetét. Szinte hallotta, ahogy beszélt hozzá egy este:

– Tudtad e kislányom, hogy csillagokban meg van írva mindenkinek a sorsa? Bizony ám, mindenkié, egytől egyig. A csillagok a mi bölcsőink, onnan jöttünk és oda térünk vissza.

– Mikor keresztapu, ha meghalunk? – kérdezte akkor csodálkozva.

– Meghalunk? Honnan veszed? Sose halunk meg. A lelkünk soha, csak fénnyé változunk és visszatérünk a bölcsőnkbe. Hát, ha egyszer meghalok, ha valaki ilyet mond neked, akkor ne ríj utánam, csak less fel a csillagfényes égre, mert én ott leszek – fejezte be az intelmeit nagyon komolyan az idős ember.

– Sohasem halsz meg, keresztapu!

–Sohase, most mondtam! – A keresztapja elindult befelé a házba, de félúton megállt, mint akinek pont akkor jutott eszébe valami nagyon fontos dolog. Visszasétált hozzá.

– Figyejjél csak rám, és emlékezz vissza arra, amit most mondok neked! Nagyon nagy ajándék vár rád, ha felnőtté válsz.

— Mit adsz nekem, keresztapu? – kérdezte kíváncsian.

— Neked adom a felettünk lévő mennyboltot az összes ragyogó csillagával. És megtanítalak arra is, hogyan tudd hasznát venni ennek az ajándéknak – mondta nevetve. – A tied lesz itt minden csillag, ami a tanya felett ragyog!

– Jó kis ajándék! – kacagott fel boldogan – Te mindig vicces vagy velem.

Megborzongott... talán a hidegtől, talán mert megérezte milyen volt akkor, a sok dologtól kérges, erős kézbe kapaszkodva sétálni.

Csak a csend... a csend az zavarta. Nem szerette, ha olyan helyre került, ahol meghalt a hang, rosszul lett már gyermekként is tőle. Olyankor dobolt a kezével, vagy dúdolt. Mindig azt szerette, ha hangos a világ körülötte.

– Hahó, itt vagy még? – hajolt hozzá Nelli. – Jól vagy?

Sára ijedten összerezzent, egy pillanatig nem válaszolt, mert nagyon különösnek találta, hogy ennyire élethűen átélte a gyermekkori emlékét.

– Igen, jól vagyok. Szegény keresztapám jutott eszembe, sokat voltam náluk vidéken gyerekként. Nem tudom, hogy jutott eszembe, csak úgy bevillant. Már több mint négy éve halott és most úgy jöttek elő az emlékeim, mintha élne és beszélne hozzám. Tíz éve nem voltam még a környéken sem. Furcsa – tépelődött tovább az éjszakai hűvös levegőtől majdnem kijózanodva. – Nem értem, olyan különösen érzem magam. Az egész napom odavágta ma egy büdös vénasszony. Olyan mintha nem a valóságban élnék. Azaz, persze hogy a valóságban élek... csak valami baj van velem... a környezetemmel – nézett az értetlenül bámuló Kírára. – Mintha ma megszakadt volna valami az életemben, rohadtul idegesít, de nem tudom, hogy mi. Valami történni fog velem, érzem! Érted?

– Miről süketelsz? – húzta el a száját Kíra.

– Agyadra ment a sok pia. Nyugi már, majd kiszunyálod magad – nyugtatta meg Nelli.

Bandukoltak a kihalt utcán, egy- két autó suhant csak el mellettük. A mozgásérzékelők fel-felvillantak a kapualjakban. Játszottak vele, vissza-visszaléptek többször, villogtatták a lámpát, mint a gyerekek.

– Akkor telózz, ha átgondoltad, amiről beszéltünk! – búcsúztak el tőle a többiek. Sára még akkor is hallotta a nevetésüket, mikor zárta a panelház ajtaját. Halkan tette a lakásuk zárjába a kulcsot, nem akart még véletlenül se találkozni az anyjával. Eszébe jutott a hívás, de elhessegette. A barátja, Krisztián arca tolakodott be a tudatába, akivel közvetlen a diplomaosztó előtt veszett össze. Előjött a keserű emlék, na meg a gyűlölet, amiért megcsalta a barátja egy bulizós éjszakán. El kéne menni, itt hagyni mindent – suhant át rajta az ébrenlét utolsó gondolata. Nemtudta meddig aludt. Mocorgott, forgolódott, majd hirtelen felült az ágyban. Olyan érzése támadt, hogy rajta kívül még van valaki a szobában. A szíve majd kiugrott a helyéről. Nézett az ajtó felé, ahonnan a zajt hallotta. Lassan kirajzolódott egy körvonal a sötétből, és meglátott egy alakot, ahogy ott állt a nyitott ajtókeretben.

– Apu te vagy az? Soká jöttem haza tudom, ne haragudj! – Már dőlt is vissza megnyugodva. Felismerte az apját. Nem furcsállta, hogy nem kapott szemrehányást. Sose kapott tőle.

A szokásos rosszulléttel küszködve igyekezett reggel a fürdőszoba felé. Egyre nehezebben viselte az utóbbi időben a reggeli protokollnak ezt a részét, utálta a hányós - „Mindjárt szétrobban a fejem, remélem senki nincs a vécén?" - gondolataival együtt. Napok óta piált, tényleg szüneteltetni kellene az ivást - jutott el a tudatáig a felismerés, de gyorsan tova is tűnt, mint egy szemtelen légy, mikor kirepül az ablakon. Míg végig ment a kisfolyosón, „valami nincs rendben" érzés kerítette hatalmába. Berögzült szokásból megállt a tükör előtt - akkor döbbent rá, mi zavarja. Az idegesítő csend. Az anyja ilyenkor már hangoskodni szokott a háta mögött... mi történt? Elmaradt a ceremónia. Visszafordult és ment a szülei hálószobája felé. Óvatosan megnyitotta az ajtót. Az üres szobában az ágyak ugyan meg voltak vetve, de az anyjára nem jellemző rendetlenségben hevertek rajta a takarók, párnák. Mint egy csatatér. Micsoda vihánc lehetett itt az éjszaka?

Hívta mobilon az anyját, de az ki volt kapcsolva. Hívta az apját. A fal melletti kisasztalon megszólalt a telefon, idegesítően felharsant a csendben a zene, amit úgy utált, a Traviata.

Mi történhetett? Miért nem veszi fel az anyja a telefont? És mi van apjával? Sose hagyta otthon a telefonját. Eszébe jutott az éjszakai hívás, éjfél körül próbált vele az anyja beszélni. Szétnézett a helyiségekben, hátha talál üzenetet. Néha hagyott hátra az anyja cetliket, hova ment éppen. Az asztal sarkán egy kinyitott iratmappa hevert, maga elé húzta.

Hivatalos papírok. Nem érdekelte. Már tolta félre, amikor meglátott egy felszólítást az iratok tetején. Túlságosan nem rémült meg, az anyja hajlamos volt későre hagyni a befizetéseket. - Hiteltörlesztés lemaradása. Ugyan mire kellett nekik a hitel?

Meglátta a konyhaszekrényen az injekciós tűt. Nem törődve a hiányos öltözetével, átrohant a szomszéd ajtajához és becsöngetett. Kis idő múlva megjelent a szomszédasszony, lazán magára dobott földig érő pongyolájában, félretaposott kockás mamuszában.

- Jobban van már apád, Sára? Nincs tán valami nagy baj? Segíthetek valamiben?

- Mit tud Etelka néni, mi volt itthon, nem tudok semmit! - nézett könyörgőn Sára a nőre.

A szomszéd hitetlenkedve méregette egy darabig, majd a fejét csóválva megszólalt.

- Hát nem is voltál itthon? Rohammentő vitte el apádat éjfél körül, sokáig itt voltak a mentősök, anyád is velük ment. Talán infarktus érte szegényt, nem tudtam Mártikával beszélni.

- Melyik kórházba vitték? - ijedt meg Sára, de nem kellett a válaszra várnia, mert meglátta az anyját, aki akkor ért fel az emeletre.

- Hol voltál? Hívtalak az éjjel!

Sára hozzálépett, kivette a táskát a kezéből, és várakozón megállt előtte.

- Mártikám, remélem nincs nagy baj? - szólt át Sára válla felett a szomszédasszony.

- Baj van Etelkám, de most hazaküldtek. Istenben lehet csak bízni. Kicsit pihenek, aztán visszamegyek hozzá.

Szótlanul léptek be az ajtón a lakásba, csak ott jött ki a remegés az anyjából.

- Mi van anyu, mondjál már valamit! Én semmit se tudok, mi volt itthon az éjjel? - kérlelte Sára.

Az anyja visszanézett rá, szúrós hideg fény villant meg a szemében, ami nem volt Sárának ismeretlen, most mégis megijedt tőle.

- Mit tudsz te rólunk? Itt laksz egy fedél alatt velünk, de csak laksz, mint egy albérlő. Egyetemre akartál menni? Hát elmentél! Külön világ, amit mi úgyse értünk meg. Haverok, meg a bulik! A kötelező zsebpénz, a ruhák! Le ne maradj a drága barátaidtól, még kinéznek. Mit érdekelt téged, miből? Hogyan? Meddig bírjuk? Apád agyonhajszolta magát miattad.

- Nem értek semmit sem!

- Nem vettél észre semmit a sűrű programodtól? Hogy veszekedtünk egyfolytában? Istenem! - csapta össze a két tenyerét az anyja. - Milyen világban élsz te, hogy ennyire homályos a látásod?

- A hitelre gondolsz, az előbb láttam a papírokat.

- Arra az istenverte hitelre, amit még öt évig kellene fizetni, igen.

- Miért vettétek fel?

- Szerinted? Telt volna a hóbortjaidra? Apád mindent meg akart adni neked, hiába kérleltem, hogy nem bírjuk, hát itt a vége! Összecsaptak a fejünk felett a hullámok.

- De soha nem szóltál róla, legalább elmondhattad volna. Akkor nem megyek a haverokkal, nem utazom velük mindenhová. Dolgoztam volna inkább.

- Dolgoztál volna? - kiáltott fel dühösen, szinte hisztérikus hangon az anyja. - Mármint te? Tudod mi az, hogy munka? Még a közelébe se engedett apád, annyira féltett a széltől is szegény. Én mondtam neki, hogy egy hálátlan senkit nevelünk így fel. Nem tisztelsz bennünket, nem leszel támaszunk öregségünkre. Észre kellett volna venned kislány, de csak a kezed nyújtogattad. Apád meg telerakta pénzzel! Összegörnyedve leült a konyhába a sarokülőre, onnan folytatta egy beletörődött sóhaj után, most már halkabban. - Mert az okozott neki boldogságot, hogy az ő kicsi lánya mindent megkap. Nem akartam az örömét elvenni. Hát ez lett belőle. Jó ideje nem tudtuk fizetni a hitelt, de azt mondta, neked ne mondjuk el, nehogy zavarjon a tanulásban.

- Most, hogy van apu?

- Rosszul, nagyon rosszul - ejtette kezét tehetetlenül az ölébe az anyja -, túl nagy a szívizomelhalás. Szeme sarkában megjelent egy könnycsepp. Ott ragyogott egy darabig, mint egy gyöngyszem, aztán végig folyt az arcán, szabad utat adva a következőnek.

- Bemegyek hozzá! - idegesen öltözni kezdett. - Te meg pihend ki magad, aludjál egy kicsit!

- Jól van, menjél csak. Kicsit pihenek, megyek én is utánad.

Míg sietős léptekkel ment lefelé a lépcsőn, eszébe jutott az éjszakai látomása, az alak az ajtóban. Hirtelen félelem fogta el. Hisz akkor szentül meg volt győződve arról, hogy az apja nézett be hozzá. De hát az apja akkor már a kórházban volt, ő mégsem lehetett. Ki állt ott az ajtóban? Mert állt valaki, biztosan tudta, nem ment el a józan esze. Meggyőzte magát, hogy csak egy álom lehetett. - Csakis egy álom. Vagy baj van vele, talán az utóbbi időben elszívott füves cigiktől elkezdett hallucinálni, víziókat látni, mint Fekete Pufi.

DIPLOMA

 

Az egyetem aulájában véget ért a diplomaosztás hivatalos ceremóniája. A méhkashoz hasonlító hangzavarban a hozzátartozók gratulációja zajlott. Sára kezében a friss közgazdasági diplomával fülig-érő szájjal állt a családja előtt.

Az édesapja megilletődve átölelte.

– Ez a nap is eljött, diplomás hölgy lett az én kicsi lányom!

A keresztanyja – szokásához híven – végig sírdogálta az egész ünnepséget, egyfolytában hálálkodva Istenhez.

– Látod gyémántos virágom, Isten megsegített, hogy ezt a napot is megérjem. Nagy ember lett belőled!

Sára hangosan felnevetett a vidéki öregasszony megjegyzésén.

– Dehogy lettem nagy ember keresztanyus, csak végeztem az egyetemen, nincs ebben semmi különös!

Akkor, abban a percben úgy érezte nagyon jó, hogy büszke rá a családja.

Kíra, a barátnője, mint a sas a zsákmányára, lecsapott a meghatottsággal küzdő lelkére: – Gyere ide kicsit!

Sára odalépett hozzá.

– Remélem, lelépsz te is az ősöktől, megvan a kéró, ahová megyünk bulizni!

– Naná, hogy megyek! Ez nem kérdés – válaszolt vissza nyeglén, ezzel eltűnt belőle az összes áhítat, amit addig a családja iránt érzett.

Mikor hazaértek, kicsit élvezte még az ünnepi estebédet, aztán odasúgta az apjának:

– Ugye nem baj, ha magatokra hagylak benneteket? Várnak a barátaim.

– Menjél csak, tartom a hátam, megleszünk magunkban, elsörözgetünk – engedte el kényszeredetten az apja.

Még látta egyet villámlani az anyja szemét, de gyorsan behúzta az ajtót maga mögött. Ugyan mit is gondolhatott, talán abban reménykedett, hogy otthon nézi őket? Ez az ő napja, csak az övé! Hamar meggyőzte magát, sietve nekilódult az emeleti lépcsőknek. Visszhangzott az üres lépcsőfeljáró, ahogy végigdübörgött rajta, aztán lelassított, mert két szatyrot cipelve szembejött vele a szomszédasszonyuk, akinek már messziről ragyogott az arca:

– Sárikám, eljött a nagy nap, gratulálok! Az édesapja nagyon boldog, hogy megérte ezt a napot!

Sára megköszönte a gratulációt, de nem állt meg, magára hagyta a beszélgetésre felkészült asszonyt. Zenélt a mobilja. Kíra idegesen figyelmeztette, már ott szobroznak a ház előtt.

– Helló csajszi, végre! Ugorjál be! Indíthatsz Zotya! – adta ki az utasításokat türelmetlenül a barátjának.

– Hová megyünk, hol a kéró?

–Fent Budán, egy üres nyaraló. Leszünk vagy húszan. Mit hoztál? Mármint hozol piát?

– Nem mondtátok, majd veszek. Apám adott pénzt.

Megálltak egy éjjel-nappali üzlet előtt vásárolni.

– Zotya itt van ötven, vegyél meg mindent, ami kell!

– Te mindig tele vagy dohánnyal, hogy csinálod?

A reklámszatyorban összecsörrentek az üvegek, amikor a csomagtartóba rakta az italokat a férfi, majd széles vigyorral visszaült a volánhoz. Az úton már énekeltek, hangolták magukat a bulira. A sötétség átölelte a várost, felpattantak a fények, mint a gyöngyszemek kiragyogtak a sötét bérházak között, ünneplőbe öltözött minden koszos utcasarok, még a kukákon is fényfüzérek ragyogtak. Akkor úgy érezte, hogy az élet fantasztikus és csodálatos, mert minden a helyén van benne, úgy ahogy kell.

A budai nyaraló kerítését borostyán futotta végig, amitől nem lehetett belátni az udvarra, csak a kiszűrődő hangokat hallották, az idétlen röhögést és visongást. Mikor beléptek a kapun Sára szeme azonnal levadászta Gergő kezében a füves cigit.

– Nézz oda Kíra, nagyon hamar elkezdték a füvezést, még a végén elrontják a bulit!

– Ezek? Dehogy, csak így érzik jól magukat, ne törődj vele! Különben is, belefér az estébe, hisz nagy nap ez a mai! – nevetett a barátnője – Kell egy kis kábulat, hogy kisimítsa az agyad, nagy volt a nyomás mindenkiben az utóbbi hetekben.

– Várj, csak azt ne mondd, hogy te is rászoktál? – fogta meg erővel Kíra karját.

– Mi bajod velem? Mi az, hogy rászokás? Néha szippantunk, de azt ne nevezd rászokásnak! Igazából ez nem drog! Ki bírná a gyűrődést mindig tiszta fejjel? Nem gardedámnak jöttél velem, vagy ha igen, akkor nincs rád szükségem, húzzál hazafelé minél előbb!

– Jól elvagytok, csajok – vigyorgott Zotya.

Ha nem is teljes mértékben, de Kíra ráérzett, a bulit nem rontotta el senki, némelyik túlpörögött mint a búgócsiga, de nem okozott senkinek meglepetést. Az egész éjszaka az ivásról szólt. Néha a haverjai közül egyik- másik eltűnt hányni, vagy csak párostól egy félreeső helyre, aztán folytatták tovább ott, ahol abbahagyták. Éjfél körül páran átváltottak keményebb drogra, de szerencsére ők sem balhéztak túlzottan. Fekete Pufi is csak üldögélt egy sarokban, bambán figyelt körbe-körbe, az érzékei már nem rögzítették a valóságot. Magában beszélgetett, valakihez. Néha hadonászott, mintha zümmögő döglegyeket kergetne egy nem létező asztalról. A nyála a bal oldali szájszögletéből türelmesen szivárgott az állára, onnan lecsurgott a pólójára. Akadt köztük olyan, aki szánakozva mutogatott felé, de Pufit nem zavarta a véleményük. Nem ért el hozzá a külvilágból már semmi. Mindenki tudta róla, hogy jó eresztésből való, apja-anyja orvos, a srác mindig tele volt pénzzel. Pufi az egyetem első évétől kezdve szépen araszolva csúszott lefelé, aztán elért arra a pontra, mint a mocsárba ragadt ragadozó, hogy hiába küzdött ellene, egyre mélyebbre került. Végül nem is küzdött, inkább készakarva kereste a mámort. Sára is beszélt egy alkalommal vele, hogy miért nem tud leállni, még figyelmeztette is, ha tovább folytatja, előbb-utóbb bele fog dögleni. De Pufi csak vigyorgott rá:

– Utálom ezt a geci világot! Ha kiütöm magam, az a legszebb! Az ember átlényegül azzá, amivé akar, megkap mindent, amire vágyik, olyankor boldog vagyok. Érted? Nem érted. Senki nem tudja milyen érzés madárnak lenni, míg nem próbálta ki a repülést!

Pufihoz csatlakozott később Vica. Sára felfigyelt egy csoportosulásra, ahol körbe állva röhögtek a többiek, és durva megjegyzéseket tettek valakire. Odasétált hozzájuk, de hamar ott is hagyta őket.

– Idióta barmok! – fakadt ki, mikor visszament Kírához.     -- Láttad Vicát?                

   -- Mi van vele?                

   -- Vetkőzik, már teljesen kiütötte magát! Szórakoztatja a többi balféket az idióta!

– Megyek, megnézem, le ne maradjak valamiről! – Kíra sietett megnézni Vica előadását, de hamar otthagyta ő is a visongó csoportot, mikor visszatért éleset köpött a földre.

– Hülye kurva! Anyaszült meztelen maszturbál a többiek előtt. Azért mindennek van határa!

– Ha te mondod. Igyunk valamit, kiszáradtam! – húzta el közömbösen a száját Sára.

Észrevétlenül merültek el az alkohol mámorában. Később egy erőtlen szabadkozás után elszívta az első füves cigit, majd a másodikat, a harmadikat. Az első után nagyon jól érezte magát, de a harmadik után úgy kiesett a következő pár óra belőle, mint az öngyilkos a hetedikről. Nem emlékezett arra sem, hogyan ért haza. A barátai teljesen a lakás ajtóig támogatták.

Míg nyomta a csengőt nekidőlt teljes testsúlyával az ajtónak, részeg vigyorral hadonászott hátrafelé: – Húzhattok a büdös francba, végállomáshoz értem!

Lélekben felkészült, hogy nem fogják ölelő karok fogadni. A zárt ajtó jobban idegesítette, mint a várható balhé. Azt biztosan tudta, hogy semmiképpen nem fogja megúszni.

Megjelent az anyja az ajtóban, de nem veszekedett, szó nélkül beengedte.

– Mi a manó? – dünnyögött meglepetten, közben nagy lendületet véve belépett mellette a lakásba. Feltűnt a furcsa viselkedés, de nem volt kedve megfejteni mi történt otthon míg távol volt, egy szent cél lebegett csak előtte, megtalálni az ágyát és vízszintbe vágni magát. Nem vetkőzött, csak a sportcipőjét rúgta a fotel alá, túl távolinak találta a fürdőszobát is, pedig érezte magán az alkohol és a dohány áporodott szagát, lefeküdt és azonnal elérte az öntudatlanság.

Mikor felébredt erős hányingerrel küszködve kiment a fürdőszobába. A fürdőszobai tükörben alaposan szemügyre vette magát. Vágott a látványra egy gúnyos grimaszt. Arra már ébredéskor rájött, hogy totál kiütötte magát az előző éjszaka, csak azt nem tudta megfejteni, hogy hol. Próbált erősen koncentrálni. Aztán mint egy váratlan villám a tavaszi kék égből, olyan hirtelen és döbbenetesen elért hozzá a felismerés: a diplomaosztás! Hogy a francba felejthette el! Végre diplomás lett! Az arcán megjelent egy fáradt mosoly. Tétova mozdulattal nekidőlt a mosdó szélének. Rámeredt idegesen a tükörbeli arcára, mert rátört intenzíven egy emlék arról, hogy éjszaka valaki erőszakosan fogdosta, és felrémlett több minden arról is, hogy csókolódzott valakivel. Ugyan ki a franccal hetyegett? Te jó szagú ég, nem létezik, hogy a fű annyira kidobta az agyát! Valaki biztosan rásegített...talán tettek valamit az italába? Egy pillanatra ledermedt. Próbált visszaemlékezni, de a sötétség olyan szilárdan tartotta magát a fejében, mint egy betonfal, nem engedte át az emlékek fényét teljes valóságában. Mint egy szűrőn a szemét, a fontosabb dolgok fent akadtak rajta. Legalább emlékezne rá, hogy milyen volt, ha már volt is valami, vagy nem is volt semmi? Reménykedett, hogy nem. De ha mégis elment valakivel egy körre? Egyáltalán kivel? Sok pezsgőt és pálinkát ivott talán nem kellett volna annyit. – állapított meg egy meglepően logikus következtetést. – Hú, de szarul vagyok! – nyögött fel hangosan.

Az anyja jelent meg a fürdőszoba ajtajában, kopott, ezeréves pulóverét fázósan a dereka köré húzta.

– Végre, hogy tudsz járni, végig aludtad az egész napot, remélem teljesen feleszméltél! – morgott a lányára.

– Miről beszélsz? Mennyit aludtam? Még most is olyan a gyomrom, mint amit kilúgoztak. Nagyon sokat ittam, ez tény, nincs kedvem most veled vitatkozni, de ez az utolsó, ígérem, csak ne kezdj el velem megint ordibálni. Rosszul vagyok! Vége a diákéletnek, nem iszom többet! – próbálta megnyugtatni az anyját.

Az anyja durván eltolta a tükör elől a lányát.

– Gyönyörű vagy! Én a helyedbe nem nézném magam annyira, inkább sírógörcsöt kapnék a szégyentől!

– Hagyjál már, ne lökdöss! – rántott magán egyet Sára ingerülten – Az idegeimre mész ezzel a szövegeddel! Már egy kicsit se lehet szórakozni?! Ünnepeltünk, búcsúztunk, ennyi volt! Mi a bajod mindig!? – emelte fel egyre jobban a hangját.

Választ se várt, viharzott az illemhelyre, már útközben öklendezett, a vécékagyló fölé hajolva hányt. A szeme könnybe lábadt, egyre jobban reszketett a gyengeségtől.

– A rohadt életbe, de rosszul vagyok, legalább ilyenkor hagyna békén, lehetne egy kis belátással – sóhajtott fel dühösen. Szédelegve öltözött, friss levegőre vágyott, ki onnan a panelszagból, az örökös szemrehányásokból, ki az utcára!

– Hova mész? – kérdezett utána az anyja, aki akkorra már a konyhában a kávéfőzővel bajlódott.

– El! – szólt ingerülten vissza Sára. – Levegőre!

– Hozhatnál filtert, megint elfogyott, itt senki nem figyel semmire – kérte megtörten az anyja.

Sára, mintha nem hallotta volna az anyja kérését, sietve kilépett a bejárati ajtón. Amikor kiért az utcára lelassított, már csak sétált. Mélyeket lélegzett, hogy múljon a rosszulléte, de a csúcsforgalom szmogjától újra hányingert kapott. A város zaja kíméletlenül az arcába csapott, idegesen kerülgette az embereket. Célforgalom! – gondolta bosszankodva, mikor utolért egy nagyseggű nőt, aki gyerekkocsit tolt és elfoglalta előle az egész járdát. A nő unottan tolta a babakocsit, sűrűn előrehajolt. Ilyenkor Sára látóterét eltakarta a domború feneke, hogy még teljesebb legyen a kilátás, vagy inkább a belátás színvonala, a nő szoknyája felcsúszott és ledéren kivillantak a narancsbőrös combjai. – Ezek a hülye picsák, hogy szétfolynak szülés után! – gondolta undorral. – Na, persze esküvőig hajaztak a darázsderékra, most meg már, mindegy nekik. Na, nekem biztos nem lesz még húsz évig gyerekem, vagy később sem. Minek? A levegőt is elveszik az ember elől. – Bosszankodva megelőzte a nőt, aki megállította a babakocsit, hogy gügyögve cumit erőltessen a baba szájába. Diploma, mit ér vele? Kezdheti az álláskeresést. Dehogy keresi, pihen inkább, megy a Balatonra Kírával. Eszébe jutott az éjszakai ígérete. Bement a sarki boltba, megkereste a filtert, beállt a pénztárhoz fizetni. Egy görnyedt idős nő miatt, lassan haladt előre a sor. A pulton csak két kifli hevert, egy fél liter tejjel. A néni kis patkó pénztárcájából számolgatta az aprót.

– Mi van mama, nincs pénze? A pénztárosnő hosszú műkörmeivel idegesen kopogott a pulton, lekezelő hangnemben siettette az idős vevőt. – Nem itt kell kikeresni a rávalót, nézze, mennyien állnak a háta mögött!

– Elnézést kérek. Nincs kedvesem annyi, egy kiflit visszaviszek – mondta halkan az öregasszony.

– Mikor már összefogdosta? – förmedt rá a pénztáros. – Vigye a tejet vissza!

– Az az ebédem! – ijedt meg az öreg hölgy.

– Haladjunk már, más is sietne! – szólt be egy körszakállas hátulról.

Az öreg hölgy hátra nézett, összetalálkozott a tekintete Sára tekintetével. Egy pillanatig nézték egymást. Sára mintha a két éve meghalt vidéki mama szomorú szemeit látta volna újra. Elmélázott egy pillanatig a furcsa felismerésen, és a gondolatai elkalandoztak a meghalt vidéki mama emlékképeire. Ugyan miért volt a mamának olyan szomorú a szeme? – filózott magában. – Talán csak azért, mert tök egyedül élt évekig. Az apja mindig azt hajtogatta, hogy lelkiismeret furdalása lett a halála után. De csak utána? Mindig azzal mentegetőzött, hogy melózni kellett ezerrel, ki tudott volna folyton utazgatni hozzá? Hát, aki nem akar, az nem tud, igaz? A mama meg szép csendben meghalt... egyedül – jutott el a megfejtésig, és ezzel le is zárta az emlékképeit. Nem akart benne továbblépni, mert arra gondolt, ha valakinek mindig azt szajkózzák, mennyire szeretik, a végén mégis tök egyedül dobja fel a talpát, az nagyon nagy álszentség. A pénztáros félretette a tejet, az öregasszony lehajtott fejjel elindult a kijárat felé. Ahogy elment Sára mellett, váratlanul megtorpant. Felemelte a fejét, és belenézett újra a szemébe. Sára meglepődve állta a tekintetét, még sohasem látott előtte ilyen szempárt. A két homályos szembogár közepén izzott csak egy kicsi pont, ami szinte átszúrta a retináját. Furcsa, megmagyarázhatatlan érzése támadt, a lábai elgyengültek és úgy érezte, mintha homályosabban látna mindent. Az öregasszony lehajtotta a fejét és görnyedten tovább ment. Émelyítő, furcsa szaga volt, ami kúszott utána, mint egy koszos, szürke fátyol. Már nem volt a boltban, de a hátrahagyott szag ott keringett még jó darabig a térben.

– Azt a tejet is kérem! – mutatott a félretolt tejeszacskóra, miközben maga se tudta miért teszi. A pénztáros szó nélkül beütötte a tej árát. Sietett kifelé a boltból, de hiába kutatott a szemével, nem látta sehol az asszonyt. Végig robogott előtte a troli, úgy érezte, mintha rajta gázolna a kerekeivel, az agyában csikorgott, a zaj végigremegett a gerince mentén, az idegkötegein. Libabőrös lett tőle. Utálta a nappali szmogos, zajos várost. Felfedezte a villamosmegállóban az öregasszonyt. Elindult feléje.

– Ezt a boltban hagyta – odaadta a tejet. Fordult is vissza, nem akarta a hálálkodását hallgatni, de az öreg hölgy nem engedte.

– Várjon kedvesem, itt a névjegyem! Ha kedve lenne egyszer, szívesen látnám az otthonomban. Maga nagyon jó ember, jó lelke van, azért hívom meg magamhoz.

Kellemetlen érzése lett, ahogy az idős nő fogta a karján a ruháját. Az orrát megcsapta újra az öregasszony szaga. Émelyítő hullaszaga van, villant át rajta a felismerés.

– Jól van, engedjen el! – szólt rá erélyesen, és eltolta magától a ruháját markoló öreg kezeket.

– Nemsokára megváltozik minden. – mondta halkan az asszony és elengedte a karját – Menjen csak.

– Mi változna meg, miről beszél? – nézett vissza Sára értetlenül.

– Majd megtudja idővel. A sors elől nem lehet elbújni sehova! – mosolygott ráncokkal körbeszőtt ajkaival a nő.

– Ki akar? Én soha nem bújok el semmi és senki elől! – szólt vissza dacosan.

– Erős ott bent, érzem. Kell is az erő, ha túl akarja élni azt a sok megpróbáltatást, ami magára vár! – mondta maga elé az öregasszony, mintha nem is hozzá beszélne.

– Hagyjon már! Mi maga, jósasszony?

– Itt van a névjegyem. Tudom, hogy eljön hozzám. A sors mindig odavezérel bennünket, ahol küldetésünk van az életben. Maga megszánt engem, mert a sors így akarta, hogy ma jót cselekedjen, és velem cselekedjen jót. Hozzám vezette az útja, milyen furcsa és véletlen, nem gondolja? Ezért a mai nap, különleges nap lesz önnek kedvesem. Tudja, minden egyes találkozás sorsdöntő, az is, hogy mi ketten itt és most találkoztunk. Itt van, vegye el! – nyújtotta erőszakosan a névjegykártyáját.

Sára kelletlenül elvette, becsúsztatta a zsebébe. Nem értette mit akar a nyanya a névjegyével, meg ki kíváncsi az elmebajos szövegére, vén debil, elképzelte, hogyan élhet az, aki ilyen büdös tud lenni. Behány tőle. Mosolyt erőltetett az arcára.

– Rendben van, ha kedvem lesz, talán meglátogatom. Jól elbeszélgettünk... most is – mondta gúnyosan, majd intett és fordult vissza, hogy átmenjen a zebrán. Hallotta, ahogy utána szólt az öregasszony.

– Nem fog mindig így gondolkodni...

– Menj a fenébe! – morogta maga elé, és mérgesen visszanézett, de már nem látta ott állni a nőt. – Hová tűnt el? – meredt meglepődve a semmibe – Hisz nem jött a villamos.

Nem értette az egészet, pláne saját magát, miért rohangál, mint egy idióta egy zacskó tejjel egy vén banya után? Nem normális az egész napja, tetejében még káprázik a szeme is! A lépcsőházban megnézte a kártyát, amin szép díszes betűkkel ott állt az öregasszony neve: „Prof. Dr. Zanócz Borbála. Személyiség-lélektan, pszichológia, parapszichológia."

Atyaég! Doktor? Jó kilátások, ha idejut ő is diplomával öregen! – nézte a névjegykártyát, majd bedobta a táskája oldalsó rekeszébe. Megy a halál hozzá — gondolta — ő biztosan nem!