Úgy érzem, hogy szeretem

 

A börtönben a műterem is puritán volt, mint minden más hely. Egyvalamivel mégis különbözött, nagyobb ablakkal rendelkezett, mint a zárkájuk. Ezen is rács volt, de ha kint sütött a nap, vakított a fény a helyiségben. Benjámin ezt a fényáradatot csak hétvégén tudta kiélvezni igazán, hétköznap a mosodai munka után csak másfél órát lehetett ott vacsoraosztásig. A szobrász is hasonló beosztással tartózkodott a helyiségben. Különösebben nem zavarták egymást, nem volt olyan szószátyár, mint a fiatalabb drogos zárkatársa. Mikor első alkalommal belépett a műterem ajtaján csak pár szót váltottak egymással.

– Nagyon szépen dolgozol – dicsérte meg Benjámin a szobrászt, aki egy félig kész női akton dolgozott.

– Dehogy, tévedésben vagy, ugyancsak lassan haladok... itt kezdtem bent a szakmát. Nem tanultam kint a szobrászkodást.

– Miért, kint mit csináltál?

– Éltem – felelt egykedvűen –, nem mindegy?

– Nekem mindegy – hagyta rá Benjámin. 

Leült az ablak melletti asztalhoz átnézte milyen lehetősége van, hogy újra kezdje a festést. Sára tényleg ellátta mindennel. Legelső műremeke egy színes krétarajz lett, később szénceruzával dolgozott. Jó volt az a csend, ami körbe vette. A rajzpapíron minden vágyálmát, félelmét ki tudta hozni magából. Szerette a papír illatát, szerette, hogy önkéntelenül, és minden tervezés nélkül alakul ki előtte a semmiből a varázslat. A formák a színek, amik semmitmondóan villantak elő, majd átváltottak mélyebb tónusokban, amiben már ott volt az összes önmagából kivetített kép. Megkönnyebbült míg dolgozott, úgy érezte, mintha a lelkébe minden bentragadt, megkövesedett fájdalom az ujjai hegyén végig kúszna, és aláhullna a hófehér papírlapokra.

Azt vette észre, hogy a szobrász ott áll mögötte.

– Mi a gond barátom?

– Dolgozz csak, nincs semmi gond! De hihetetlen, hogy mennyire benne vagy a szakmában.

– Én? Ugyanúgy vagyok, mint te, itt kezdtem el, csak hogy ne unatkozzak – nevetett fel Benjámin.

– Engem ugyan nem tudsz átvágni haver! Ezt te nem itt tanultad. Lali vagyok, hozott Isten! – nyújtotta szobrász a kezét Benjámin felé.

Lassan, ahogy teltek a napok, egyfajta barátság alakult ki köztük. Azért egyfajta, mert mindketten nagyon tartózkodtak személyes dolgaikat a másikkal megosztani, a beszélgetés képzőművészeti szinten zajlott köztük. 

Benjámin megtudta, hogy szobrász a benti fizetéséből szerzett be minden alapanyagot, szerszámot. Nem volt nagy befektetés, hisz elég volt egy hónapra egy zsák modellgipsz a számára. Általában állatfigurákat gyártott, de félig kifaragva ott volt előtte egy női akt, ami nagyon lassan készült. Mindennap csak egy kicsit csiszolt rajta.

– Miért kapkodod el ennyire a női szobrod? – viccelődött Benjámin egy alkalommal.

– Majd megérted, ha lehúzol két évet te is, olyan ez nekem, mintha a kedvesem lenne, mire kiszabadulok, akkorra gyönyörűségesen szép lesz. Látod, mert mindennap simogatom, csiszolgatom a drágát! – nevetett és sejtelmesen rákacsintott Benjáminra.

– Meddig ülsz még?

– Már csak egy évig.

– Akkor nagyot alakítottál kint.

– Nem öltem, ne gondolj rosszra.

– Akkor van még időd csiszolgatni a barátnődet.

– Menjünk haver! – figyelmeztette a szobrász Benjámint, aki már összepakolta a cuccát és fáradtan nézett a semmibe – Mi a hézag? – fordult vissza az ajtóból, mikor észrevette, hogy a férfi meg se mozdul.

– Nincs semmi, csak azon gondolkodtam, hogy holnap újév, se pezsgő, se tűzijáték – mosolygott keserűen Benjámin.

– Túléljük! – hagyta rá komor arccal szobrász – Ezt is, mint minden mást.

Másnap nem volt mosodai munka, már korán átment a műterembe dolgozni. Jó volt ott lenni egyedül, fárasztotta a sok semmitmondó szövegelés, ami zajlott körülötte a szinten, kerülte a tanárt is, mert folyton nyomta a térítő szövegét, amit ugyan szívesen hallgatott, jobb volt számára a többi üres fecsegésénél, mégis voltak pillanatai, hogy az agyára ment már ő is.

Tudta, hogy bele kellene törődni a sorsába, nincs értelme folyton lázadni ellene, mégse tört be a lelke, nem tudott meghajolni. Az igazságérzete úgy vonyított benne, mint a csapdába esett farkas. Lepergett róla a tanár okos tanítása is, hogy tisztítsa meg, szedje ki magából a gyűlölet mérgezett nyilait. A gyűlölet nyilai nem akartak belőle kikerülni, sőt még mélyebbre fúródtak, mint előtte voltak. – Hogyan lehet megbocsátani azoknak, akik elvették az élethez való hitét, elvették tőle a boldogságot? Nem! Soha nem tud megbocsájtani! Az a gyenge pókhálófonal, ami az utóbbi napokban összekötötte a kinti világgal, olyan sérülékeny volt, hogy bármelyik percben elszakadhatott. Érzékeny és sérült lelke több sebből vérzett, mint egy fekélyes gyomor. Félt Sárától, félt a találkozástól. Hiába biztatta a tanár, hogy ne féljen megtudni mi alakul köztük, ő mégse akarta megtudni az igazságot. Ennek ellenére hatalmas hibát követett el aznap.

Késő délután felhívta Sárát.

– Attól tartottam, hogy talán nem érem el, hisz ilyenkor zsúfoltak a vonalak. Szeretnék boldog újévet kívánni! – magyarázkodott a telefonba – Biztosan sokan hívják éjfélkor.

– Elég sokan, a barátaim mind felhívnak – adott igazat Sára. – Amúgy javában folyik a konyhában a rétessütés, ott szorgoskodik minden gyerek.

– Mégis hány gyerekről beszél? – kérdezte kissé elámulva Benjámin.

– Most öt gyermek van, a két kislányon kívül Flóri, Zita és Amira.

– Öt gyerek? Jobban van már a kis Amira?

– Igen, lement a láza, szívesen segít ő is a többieknek. Nagyszerűen szórakoznak. Mutogatással értekeznek egymással. Zsuzska a fejébe vette, hogy megtanítja magyarul. Szépen haladnak, Amira már tud egy-két szót.

– És ki a másik kettő, ha megkérdezhetem, a magáé? – kérdezte kicsit féltékenyen Benjámin.

– Állami gondozottak, kihoztam őket is az Intézetből. Nagyon magányosak lettek volna az ünnepek alatt. Mind a kettő cigány. Nem tudom... zavarja e? Végül is, a lányai ragaszkodtak hozzájuk.

– Nem zavar egyáltalán, itt is vannak cigányok, van köztük rendes is, persze a körülményekhez képest. El tudom képzelni, mennyire lefoglalja ez a népes család. Kicsit se tud szórakozni, pihenni.

– Nem okoz gondot, jól elvagyok – mosolyodott el Sára a férfi aggódásán. Közben azon töprengett, míg válaszolgatott, hogy hiányozna, ha nem hallaná a férfi hangját mindennap. Még egy- két hét, és újra látják egymást.

– Hazudnék, ha azt mondanám, értem mit miért tesz? Hisz nem ismerem a gondolkodását, honnan is ismerhetném. Különös, ami velünk történik most... sokat töprengek rajta – hallotta a férfi hangját.

– És mire jutott a nagy töprengésben? – kérdezte Sára huncut mosollyal.

– Innen érzem, hogy szórakozik rajtam... nem zavar, ettől függetlenül őszinte leszek magához... szóval, egyre jobban összezavarodok. Egy biztos, örülök, hogy a világon van, és örülök, hogy bármilyen hihetetlen formában, de keresztezték egymást az útjaink... csak nem értem most mi történik velem... velünk.

– Akkor már ketten vagyunk, akik nem értik. Néha hihetetlen dolgoknak vagyok a szemtanúja. Majd egyszer elmesélem... most erre nincs idő, tudom. De számomra is furcsa ez az egész, remélem, egyszer mindenre megkapjuk a helyes választ. De elkeserítem, nem más fog választ adni, önmagunknak kell majd megfogalmazni a válaszokat. Csak, hogy tudja, nem szórakozom magával. Nem is tudom, miért gondol ilyet rólam?

– Minden másként lenne, ha nem kerülök börtönbe. Néha még a jövő gondolatától is félek... nagyon elszúrtam mindent. Nem panaszként mondom, meg nem is azért, hogy sajnáljon. Még véletlenül se sajnáljon. Nem szeretném! – keményedett meg Benjámin hangja – Ha csak sajnálatból beszélget most velem... akkor jobb, ha ez a beszélgetés az utolsó lesz köztünk.

Sára elhallgatott, pedig azonnal megértette miért tiltakozik a férfi annyira a sajnálata ellen. Ugyan ki szeretné, ha azzal az igazsággal kellene szembesülnie, hogy csak sajnálatból enyelegnek vele a telefonban, képmutatóan, színjátékot játszva. Csakis ez lehet az oka, amiért megváltozott a férfi hangszíne.

– Itt van még? – hallotta a türelmetlen kérdést.

– Igen! – nevetett fel a lány.

– Most miért nevet ki?

– Csak jól szórakozok magán, ettől függetlenül nem vagyok képmutató, se lelki segélyszolgálat... szóval nem csak kötelességtudatból hallgatom magát mindennap. Tudja, ha nem csinálja azt a sok kalamajkát, nem kerül miatta dutyiba, most nem beszélgetnénk. Örülök, hogy ott van... bocsánat... ne értsen félre, gondolom, csak kiengedik azért egyszer onnan.

Sára zavarba esett, nem azt akarta mondani, ami kicsúszott a száján.

Benjámin keserűen felnevetett.

– Ez tényleg igaz, soha nem futunk össze az életben... még egy kávéra sem, egy presszóban. Tudja... néha álmodok... – Benjámin elhallgatott.

– Mondja csak, remélem semmi gonoszat?

– Arról álmodok, hogy valahol... együtt vagyunk... és olyankor nagyon boldog vagyok. Néha azt álmodom, hogy veszélyben van, és nem tudom megvédeni. Tudom, hogy csak fantázia, most lehet nevetni rajtam újból.

– Rólam álmodik? Ugye csak viccel? Különben nem fogok nevetni, meséljen nyugodtan róla.

– Nem viccelek, sose szoktam. A pszichológus szerint ez normális, bezártsági szindróma. De itt semmi sem normális. Jó lenne innen kikerülni hamar, mert megőrülök ezektől az álmoktól! Leginkább attól, hogy nem tudok segíteni, ha bajba kerülnek. Ért engem?

– Eljön az az idő is, hogy kiszabadul onnan.

– Akkor már nem leszek érdekes, szóba se áll velem.

– Miért gondolja?

– Már nem leszek börtöntöltelék– nevetett fel a férfi újra gunyorosan.

– De az álmai valósággá válhatnak...– akadt el Sára a mondat végén.

– Mondja tovább, kérem! – követelte Benjámin.

– Meg tudja a családját védeni, erre gondoltam. Az csodálatos lesz, ha szabad ember lesz újra.

– És szóba áll velem akkor is... a szabad emberrel, Sára? – kérdezte alig halhatón a férfi.

– Igen, biztosan sokat fogunk találkozni... a gyerekek miatt... és nem csak ő miattuk...

– Kérem, folytassa...!

Sára nagyon elbizonytalanodott. 

– Szeretem a hangját hallgatni... szimpatikus a számomra... mármint ahogy most beszél hozzám. Szóval, szívesen hallgatom. Remélem, idővel... jó barátok lehetünk, mi ketten – válaszolt tétován és ugyanolyan halkan Sára.

– Jó barátok? Köszönöm...– sóhajtott fel a férfi.

– Olyan mintha csalódott lenne...

– Kicsit az vagyok... itt rohadok a börtönben és túl akarom élni! Bebeszéltem magamnak, hogy van élet a börtön után is...

– Nagyon örülök, hogy így gondolkodik, persze, hogy van élet utána is...

– Csak akkor van értelme, ha vár valaki kint, amikor szabadulok, másként semmi értelme! – hallotta az ingerült választ.

– Biztosan várni fogják, még addig... annyi minden történhet.

– Engem csak egy valaki várhat, senki más... csak az... akiről minden éjjel álmodok... akit...

– Az álmok néha igazat jelentenek, én tudom, higgyen hát bennük, ha ez megnyugtatja – vágott a férfi szavába Sára.

Nem akarta, hogy folytassa tovább Benjámin, amit elkezdett mondani, mert minden elhangzott mondat közelebb vitte a felismeréshez, hogy kettőjükről beszél. Nagyon kellett vigyáznia, hogy ne árulja el a saját érzéseit. Pedig úgy érezte végig, míg hallgatta a férfit, mintha villámok érték volna el a semmiből, úgy jött rá egy- egy elejtett szóból az igazságra, hogy amit hall, az egy vallomás. Nagyon butának kellett volna lennie, hogy ne értse meg mit jelentettek azok az álmok, amikről beszélt. Épp, hogy ki nem mondta, hogy kedveli őt, és azt szeretné, ha hozzá siethetne azon a napon, mikor kiszabadul. De azt is érezte, hogy nem ájulhat el a hirtelen változástól. Lehet az egész Benjámin részéről csak egy színlelt szövegelés, ki akarja ismerni, ki is ő valójában. Hát nem! Nem megy be, hiába csalogatja a sötét erdőbe, nagyon tisztában lehet az ellenállhatatlan külsőjével, hogy ennyire magabiztos. Lezárta végleg a beszélgetést, míg olyat nem mond, amit később megbánna.

– Egy pillanat, szólok a lányoknak! – és már indult a konyha felé, hogy a maradék időben tudjon a férfi beszélni a kislányaival.

Átadta a telefont, míg beszélgettek, leroskadt egy székre, és nem tudta megmagyarázni magának sem, mi baja lett hirtelen. Arra gondolt, hogy minden szál összekuszálódott az életében, egy nagy gubanccá vált. A régi szinglissége a múlté, annyi minden vár megoldásra, túl sok! Az anyja, Terka mama, Mónika és Zsuzska jövője már teljesen tőle függ. De itt van Zita és Flóri. Mit csináljon ezzel az ágrólszakadt két gyerekkel? Néha fájt, ahogy Flóri nézi, és teli van reménnyel. Válaszokat vár tőle a fiú. És itt van most már Amira. Megszerette a kis félénk teremtést. Mi lesz Amirával? Na, és itt van a gazdaság. Pár hónap, és mint újgazda, kézbe kell vennie sorsát. Végül itt van Benjámin. A férfi, akihez különös vonzódás fűzi. Mi lesz ebből és egyáltalán akarja- e, hogy legyen belőle valami?

– Angyal, Angyal, gyere kicsit, apukám még mond neked valamit! – hadonászott Zsuzska feléje.

Sára mély sóhajjal egyenesedett fel a székről, átvette a telefont.

– Itt vagyok Benjámin, hallgatom...

– Könyörgöm, ne haragudjon meg rám, amit most mondani fogok...

– Mondja csak...

– Én... azt hiszem... szóval már tudom... azaz, úgy érzem, hogy... szeretem magát...– hallotta a férfi rekedt suttogását a telefonban, ami azonnal elnémult a szavak után. 

Sára érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemében, átjárta az egész testét egy furcsa remegés. Zsuzska aggódva figyelte a telefont szorongató Sárát.

– Angyal ne sírj, nagyon szeretlek! – nézett rá esdekelve a kislány – Apu kiabált veled is, igaz?

– Nem sírok Zsuzska, nincs semmi baj – nyugtatta meg Sára a megriadt kislányt.

– Már azt hittem.

– Dehogy, ne gondolj ilyet! – nevetett fel erőt véve magán – Nemsokára itt az újév, és még nem díszítettük fel az ebédlőt. Hogy áll a rétes? Ideje lenne ellenőrzést tartani a konyhában – terelte el gyorsan a kislány figyelmét.

Nem akart a férfival tovább foglalkozni, már torkig volt az egész önmagának gerjesztett love storyval. Jól akarta magát érezni, csak ennyire vágyott. Várni az éjfélt, várni a jövőt, amiben még bízott, hogy csak jobb lehet az elmúlt évnél. Tudta, hogy csak önámítás, hisz annyi terhet rakott rá az óév, hogy az újévben már az elején kiteheti a „megtelt" táblát.

Idegesítette, hogy az istennek se múlt el a gyomrából a remegés.

Mikor Zsuzska elszaladt mellőle, kilépett a tornácra a hideg szürkületbe, egyedül akart maradni, csak egy kis időre, hogy át tudja gondolni higgadtan az elmúlt pár percet. Fázósan összehúzta magán a pulóverét, a lehelete azonnal megjelent körülötte, mint egy tekeredő kígyó. Lajkó odament hozzá, leheveredett a lába elé, és érdeklődve nézett barna szemeivel.

– Még te is értelmesebb vagy, mint az a fazon ott a dutyiban, látod mibe keveredtem? – beszélt a kutyához mintha az értené – Öntelt felfuvalkodott hólyag! Még képes volt azt mondani nekem, hogy szeret engem. Áh, micsoda távkapcsolat, ugyan, hogy tudott ilyen hirtelen belém szeretni? Jó kis móka, lehet rajtam szórakozni! Csak egyet nem tud, hogy nekem csak úgy, senki nem mondhatja, hogy szeret... ez nem játék! Ez nagyon komoly dolog... legalábbis nekem... most mit csináljak? Mi a francot csináljak? Itt van a két lánya velem, csak ez miatt beszél így, másért nem, hisz nem volt rá se idő, se körülmény, hogy belém szerethessen, hogyan gondolja, hogy el is hiszem, amit mondott. Hogy lehet ilyen pimasz... öntelt... mit képzel magáról? – fázósan, idegesen topogott, nem tudott önmagának hazudni, igaz sose fogalmazódott meg benne addig az a vágy, hogy hallhasson Benjámintól egy ilyen vallomást, mégis egyfajta beteljesülést jelentettek számára a pár perccel azelőtt elhangzott szavak. Próbált logikusan gondolkodni, de nem sikerült, összezavarodott benne minden észszerű gondolat. Aztán kimondta Lajkónak az igazságot.

– Nekem is tetszik... mindig is tetszett... de én nem mondanám neki, csak úgy, egy-két telefonbeszélgetés után, hogy szeretem. Szeretem... azt hiszem... hm, de jó nekem, a fél világ rajtam röhög majd. Egy diplomás nő meg egy börtöntöltelék, micsoda lav story!

– Sára megfázol, mindjárt éjfél! – nézett ki az ajtón az anyja.

– Egy pillanat máris megyek, nagyon szép az este... csak nézelődöm egy kicsit.

– Mi van Sárával? – kérdezte Terka mama mikor meglátta a visszatérő Mártikát.

– Hát... valami nagyon megzavarta szegényt, beszélget Lajkóval kint a hidegben.

– Észrevettem én, ha eljön az este mindig feszült... az ember a börtönből, az örökös telefonálgatásával, az zavarta meg.

– A lányok apja, muszáj vele beszélnie.

Sára végre visszament a házba, de nem törölte le az arcáról, amit az elmúlt félóra ráfestett, sápadt volt és gondterhelt.

Amikor közeledett az éjfél a telefonjára sorba jöttek az üzenetek, később a hívások. Kira hívta legelőször. Zeneszót hallott beszűrődni a telefonba.

– Boldog újévet Sára. Meglepődsz, ha megtudod, kivel bulizok! – nevetett önfeledten a barátnője.

– Neked is boldog újévet, mondjad, te buggyant mi van már megint körülötted?

– Nem mi, hanem ki! Képzeld kivel vagyok, nem fogod eltalálni, ha belegebedsz sem.

– Ne feszítsd az idegeim, kivel vagy?

– Viktorral, hazajött Londonból. Majd mesélek később, felhívlak pár nap múlva. Csak te hiányzol! – vihogott Kíra – És te hol vigadsz, kedves barátnőm?

– Én a családommal vagyok – válaszolt rezignáltan Sára. Féltékeny lett Kirára, micsoda mázlista a barátnője, ott van vele Viktor az álmai pasija. Ő meg totál egyedül, leszámítva az epekedő bonvivánt a börtönből. Mit ér el vele, ha egy ölelést egy simogatást sem tud kapni tőle.

Kemény kontraszt volt Róza hívása később, aki körül szinte sírt a csend. Sára meg is jegyezte.

– Túl nagy a csend abban a társaságban, ahol vagy.

Róza keserűen felnevetett.

– Egyedül vigadok kisanyám! Újra szingli lettem, de jobb így nekem, minden pasi patkány!

– Ne igyál sokat, jobb lenne, ha kimennél az emberek közé!

– Egyedül lődörögjek? Elvagyok magamban. Nekem semmi nem sikerül, ebben a büdös életbe. Még egy normális kapcsolat sem. Feltételezve, hogy van ilyen egyáltalán, mármint normális kapcsolat.

– Bocs, talán te is hibás lehetsz, nem gondolod? Jól mellé nyúltál mikor egy nős embert beengedtél az ágyadba. Ha visszamentem összejövünk, nekem is van egy kis gondom. Megbeszélhetnénk!

– Gyere csak. Ne ijedezz, nem csinálok hülyeséget, annál okosabb vagyok. Egy pasi se ér annyit!

Az óra a falon éjfélt mutatott, a tévében is felcsendült a Himnusz. A kis társaság minden tagjának a kezében ott volt a pohár a koccintásra. Sára jó érzéssel nézte a ragyogó szemeket, a kölyökpezsgőt töltögető anyját.

– Itt van az én családom, a többi nem számít... – gondolta, míg körbe koccintott a poharával, de ettől a gondolatától a feszültsége nem múlt el, sőt egyre fokozódott. Bármennyire próbálta elnyomni magában, kizárni a tudatából, minden erőlködése kudarccal végződött, mert folyamatosan Benjámin szerelmes suttogását hallotta mindenütt és mindenből. A kinti hideg szél zúgásából, a csapból folyó víz zenéjéből. Nem szűnt meg a remegés a testében sem, úgy érezte, az idegszálain ugyanaz a dallam fut újra és újra, mint egy hegedűhúron végigfutó ismétlődő akkord: „ azt hiszem, tudom, érzem, hogy szeretem"

Látni és elengedni

 

János hazaindult a faluba, vitte a hírt, mi történt a Pálos tanyán. A hír hallatán az emberek kapualjakban, kocsmában, a boltban, később csak erről beszéltek, mert eljutott minden családhoz nagyon hamar a hír. Ezzel egy időben eluralkodott rajtuk a bizonytalanság kellemetlen érzése, ami addig ismeretlen volt a számukra. Az erős biztonságérzetük elillant, mint a kámfor, helyébe befészkelődött a félelem.

Aznap estétől szigorúan ellenőrizték a gazdaságaikat, zárták az ajtókat, kapukat. Nagyobb gondossággal, mint azelőtt tették, talán jobban azért, mert mire az utolsó házhoz is elkeveredett a történet, már gyilkos kinézetű haramiákká változtatták a menekülteket.

A tanyán a három nő is csak erről tanakodott, az aznapi történet megosztotta őket, mind háromnak más-más volt a véleménye az esetről. Életükben így együtt először vitatkoztak össze úgy, hogy nem fogadták el a másik igazát. A rendőr szavait Terka mama is végig hallgatta, őt félelem kerítette hatalmába. Mártika, Sára anyja egyfolytában fortyogott, ítélkezett Amira anyján, hogy rájuk hagyta a beteg gyereket. Sára csitítgatta őket, de ő is dühös volt. A két idősebbre is, hogy a bajban széthúznak, meg magára is, minek volt ilyen fontoskodó.

Ha nem ártsa bele magát a történésekbe, akkor csak külső szemlélő, nincs itthon belőle széthúzás, riadalom. De már benne vannak nyakig. És jó lenne a sok beszéd közepette foglalkozni a gyerekekkel, kiváltképp a beteggel. Eszébe jutott a levél, amit az asszony otthagyott. Kíváncsi volt mit írt benne, egyáltalán ad e magyarázatot miért lépett le a beteg gyereke mellől.

Szerencsére többfunkciós volt az apja nyomtatója, amit magával vitt az anyja a tanyára, a levelet ezzel gyerekjáték volt beszkennelni a számítógépbe. Mikor megjelent a levél, bemásolta a fordítóprogramba. A program kereste a nyelvet, amin íródott, majd megtalálta a perzsa nyelvet. Sára silabizálta az értelmét.

– Gyertek ide! – szólt az ott lévőknek. A két nagyobb gyerek is odaült melléjük.

– Mit ír? – kérdezte az anyja izgatottan.

Megpróbálom értelmezni, figyeljetek! – majd akadozva olvasni kezdte a szöveget:

„Tudom, hogy ez egy nagy a kérdés az Ön számára, de meg kell érteni, és segít nekem, és csak azután a lányom, akkor elveszítem a fiam. A fiamat elrabolták, csak hogy ne beszéljek róluk. Most megyek utána, meg kell találnom a fiamat. Ha megtalálom őket, megpróbálok menekülni. Jó ember vagyok, igaz. De ne küldjön senkit utánam, ha úgy találják, hogy elárultam, ez azt jelenti, a halálom. Ha Isten azt akarta, hogy menjek vissza a hercegnőmhöz, mert semmi mást nincs nekem és testvére Fadi. A háborúban minden családtagunk meghalt. Az én hercegnőm és egy jó lány, rajta az Istenem segített. Tudom, mert Isten úgy döntött, hogy egy hercegnő a helyes helyen marad. Védje az Ön családját örökre az Isten Istene által. Még így is, senki sem a kétféle vehet lányom tőle, mert egyikük sem utazik az utat az Isten, hanem az utat megtenni. Ne vigye el otthonról, mert az út vezet engem vissza, ha egyszer megkeresem.

Isten őrzi ezt a jóindulatú családot, aki befogadta elhagyott gyermeket a Szentföldről.

Zafirah"

– Na, mit szóltok hozzá? – nézett fel a lány mikor felolvasta a nyersfordítást.

– Jó, hogy tudjuk miről írt, legalább már tudjuk, hogy nem egy elvetemült, csak egy anya, akinek ugyanúgy fáj mindkét gyermekének a szenvedése. Nyugodtan mehetett el, mert tudta, hogy a betegre vigyázunk. Reméljük, hamar megtalálja a fiút és visszatér ide – válaszolt Terka mama már nyugodtabb hangon.

Nem tudtak tovább beszélgetni, mert megjelent álmosan Zsuzska az ajtóban.

– Angyal, Amira odabent mindent összehányt, még engem is lehányt.

Mind a hárman elindultak a kis beteghez, Sára kivitte a fürdőszobába lefürdetni. Közben beszélt hozzá, nem érdekelte, hogy nem ért belőle semmit.

– Beteg vagy Amira, sajnos kell egy kis idő, hogy meggyógyulj. Hány éves lehetsz? Talán annyi, mint Mónika. Istenem, ha nem jön érted az anyád, hogyan jársz itt iskolába, egy kukkot se értesz a nyelvünkön. Hogy intézzem el, hogy itt maradhass, mert anyád azt írta, itt kell maradnod. Micsoda karácsony. Ennyi bonyodalommal – sóhajtott mikor becsavarta egy nagy törölközőbe a gyereket.

Amira figyelmesen hallgatta, annak ellenére, hogy ő sem értett semmit abból, amit a fedetlen fejű asszony mondott. Emlékeiben ott volt az a pillanat mikor belépett közéjük az elhagyott házba. Nem tudta mi fog történni, nagyon féltette a férfiak haragjától, mert szét volt bontva a haja, és nem volt kendővel eltakarva. Náluk ezért hatalmas büntetés járt. Házon kívül nem lehetett még a pólyás sem, ha nem volt eltakarva a haja. Csak annyit érzett ki Sára hanghordozásából, hogy aggódik valamiért. Milyen bátor pedig. Nem félt a harcosoktól sem, most mégis aggódik. De miért? Talán azért, mert látja, hogy nagyon beteg – gondolta, míg odaadóan tűrte Sára gondviselő mozdulatait.

Amira láza lejjebb ment, a szervezete keményen harcolt a betegséggel. Nem erőltették az evéssel, örültek, hogy egy kis levest bekanalazott és megevett egy- egy almát, narancsot, amit Mónika etetgetett vele, cikkenként adogatta a szájába.

A két kislány vállalta a beteg gondozását mikor a többiek kimentek a kinti munkát elvégezni. Boldogan tették, hisz nemrég ők is ilyen elhagyatottak voltak, mint most Amira. Zsuzska csacsogott folyton, igazgatta a párnáját, takaróját. Gondoskodott róla, mint egy kis felnőtt.

– Ez egy jó hely Amira, ne félj! Meg is gyógyulsz, aztán építünk hóembert az udvaron. Játszhatsz te is Lajkóval.

– Nem érti Zsuzska, hiába mondasz neki bármit! – szólt rá komolyan Mónika.

– Miért gondolod? Mi se tudtunk beszélni, csak anyu megtanított. Én megtaníthatom beszélni.

Odakint sietett a család a kinti munkával nem csak a hideg miatt, az esti szürkületet se akarták megvárni, biztonságosabbnak ítélték, ha bent tudnak már lenni a bezárt ajtók mögött.

Fáradtan bújtak ki a vastag ruhákból, a kandalló melege oldotta a feszültségüket, már amennyire tudta.

– Azt írta az asszony, akik elvitték a fiát, nem jó emberek. Mi lesz, ha megtudják, hogy itt van a kislány és visszajönnek. Vagy már kint leselkednek a bokrosban? Ki tudja – meditált Terka mama, mert mégsem tudott a levélen napirendre térni.

– Nem jönnek, nyugodj meg! Az asszony nem hozza őket vissza, biztonságba akarja tudni Amirát – próbálta nyugtatni Sára, nem sok sikerrel, mert az öregasszony tovább folytatta a feltételezéseiről a sirámait.

Már túl voltak a vacsorán, amikor jelzett Sára telefonja. Először nem akarta fogadni a hívást, végül megunta, mert mindenki felfigyelt és furcsán néztek feléje, miért nem hallja meg a mobil zenéjét. Nem akart magyarázkodni, hogy látja, hogy csak a börtönből hívja a buzgó apa, akivel most semmi kedve sincs beszélgetni. Az egész napja rendkívüli volt, amire minden jellemzőt el lehetett mondani, csak azt nem, hogy nyugodt, békés, ünnepi. Mit is mondjon el erről a férfinak, egyáltalán kell neki bármiről beszélnie? Az a pár perc, amit engedélyeztek a beszélgetésre, számára még egy kibővített mondatra se elég, nem beszámolót tartani, méghozzá úgy, hogy meg is értse, és ne értsen félre semmit. Arra gondolt, hogy az egész olyan színpadi, mármint az erőltetett kapcsolat. Protokoll – Helló, jól van? – Köszönöm nagyszerűen! – Mi is, kitűnően! – Mit is mondhatna ezenkívül? Nincs idő, hogy részletekig elmenjen bármilyen témába. Ha meg nincs, minek beszéljen vele? – A francba az egésszel... – és felvette a telefont.

Mikor meghallotta a férfi hangját, mégis megenyhült. 

– Mi a gond Sára, feszültnek érzem, vagy tévedek?– hallotta a mély férfihangot a telefonba.

– Nem téved, az vagyok. De ne aggódjon, a gyerekek nagyszerűen vannak, csak... – szólta el magát Sára, amit azonnal megbánt, mert kimondott egy buta szót, ami csak arra jó a nyelvjárásban, hogy felhívja magára a figyelmet... csak.

– Csak?

– Lett egy új barátjuk a mai nappal. Jézuska berakott hozzánk egy beteg kislányt. Nekünk már ilyen ez a karácsony, bevándorlók költöztek az elhagyott szomszéd tanyába – sóhajtott fel, mert kénytelen volt befejezni az elkezdett mondatát.

– A többiek... azok elmentek?

– Igen. Állítólag az anyja vissza fog jönni a gyerekért. Megígérte.

– Ha túléli, biztosan. Jó lenne, ha ott lehetnék most a családdal, nagyon változik a világ, romlik a közbiztonság. Akik átjöttek a határon, nem tudni hol bukkannak fel. Féltem magukat.

– Mi újév másnapján visszamegyünk a városba, de én is aggódok, itt maradnak anyámék, két idős asszony. Tudja soha nem volt ehhez fogható eset még ezen a vidéken, közel van a határ. Beszélgettek, mintha évek óta ismernék egymást.

– Szólok a gyerekeknek! – kapott észbe Sára.

– Nem kell, már letelik az időm, mondja meg nekik, hogy szeretem őket.

– Jól van. Ha visszamegyünk, kérhetne láthatást, beviszem őket, találkozhat velük személyesen.

– Ez nagyon jó hír számomra, újra találkozunk. Számolom a napokat, remélem, minél hamarabb láthatom.

– Nem magamról beszéltem, hanem a gyerekekről.

– Nekik is nagyon fogok örülni... köszönöm...

– Akkor most nem fog megbántani ezek szerint?

– Már bocsánatot kértem egyszer. Már teljesen másként érzek... ha magára gondolok. – válaszolt a férfi halkan és gyorsan elbúcsúzott – Akkor találkozunk, de hívom még. Vigyázzon magára! – és letette a telefont.

Nem akarta, hogy észrevegye Sára, mennyire felzaklatta azzal, hogy beígérte a személyes találkozót. Azt hitte az utóbbi időben, hogy kipusztult belőle az utolsó szikrája minden érzelemnek, és most megdöbbenve tapasztalta, hogy milyen erővel lobbant fel benne a tűz. Képtelen volt elfojtani, nem volt hozzá ereje, sem akarata. Az a kijelentése, hogy felkeresi a börtönben, elmegy hozzá személyesen, váratlan mégis annyira vágyott hír volt a számára. Legbelül erre várt rég, látni őt, közel lenni hozzá. Érezni a jelenlétét az illatát. Csodálatos lenne egy ilyen kapcsolat, még ha csak ennyi lenne, látni és elengedni, újra és újra... hogy később várni tudjon rá. Álmaiban sodródott ehhez a perchez, de nem mert hinni benne, hogy beteljesedhet egyszer. Hisz álmaiban megjelent az alakja már többször, és mikor a szakadék szélére állt, hogy alávesse magát a sötét mélységbe, nem engedte, hogy megtegye. Megfogta a kezét, és megnyugtatta. Folyton azt súgta, hogy bízzon benne, járjon azon az úton, amin ő jár. De azok csak álmok voltak a fantázia tovább sodort képei. Mikor felriadt belőlük, mindig semmivé foszlottak, és csak a kínzó hiányérzet maradt utánuk.

De ez már nem álomvilág, megjelent az életében, előjött a semmiből váratlanul, hívatlanul, rárúgta a börtön vasrácsait. Eleinte próbált menekülni előle, de Sára nem engedte, nem riadt meg, szembe fordult az akaratával. Vitte a lányait magával, elküldte az elérhetetlennek hitt vágyálmait egy papírdobozban csomagolva karácsonykor. A két kislánya rajzait egy szerető vigyázó családról, elküldte benne a már felégetett fájdalmát, az ecsetet, a festéshez szükséges kellékekkel. Csak egyszerű oknál fogva – ezt írta az üzenetben –, míg festett nagyon jó ember volt és szerethető apa.

Azt akarja, hogy változzon meg, hogy szerethető legyen újból! Mit akar Sára? Lehet csak játszik az érzelmeivel, vagy érez is valamit iránta? Nagyon kegyetlen játékba kezdtek ők ketten! Higgyen az álmaiban? A tanár szerint az álmok megmutatják a jövőt, képesek előre szaladni és átélni a meg nem történteket.

Már nem volt fásult, úgy vibrált minden ideg benne, mint a tó tükre, ha a nyughatatlan hajnali szél fodrozta. Eluralkodott benne a várakozás.

Amikor Benjámin meglátta Elemér élettelen testét, abban a pillanatban ő is átélte a halálfélelmet. Sokat tépelődött később, vajon az öngyilkosság megold- e bármit az életben? Annak, aki ezt a menekülési útvonalat választja, bizonyára igen. Nincs több szenvedés, lelki kín. Vége... sötétség... pont. Csak az élők, akik tovább viszik a földi kínokat, azoknak még nagyobb teher nyomja a vállát. Hurcolják a kínzó lelkiismeretfurdalást egy életen át. –Talán miattam halt meg, nem figyeltem a jeleket, nem tettem érte eleget! – .Úgy gondolta, hogy a halált az erőtlen lélek választja megoldásként, a gyenge lelkű nem képes tűrni a fájdalmat és nem tud vezekelni sem. Ha meg addig bűnös életet élt, összeroppan a bűn terhe alatt. Visszaidézte a tanár szavai: –„Akkor, amikor ki tudod a lelkedből tisztítani a gyűlöletet és a kishitűséget, új dimenziók nyílnak a tudatod előtt. Szabadulj meg tőlük teljesen. A gyűlölet vakká tesz!"

Szegény Elemér bizonyára azt hitte, most nagyot cselekedett. Nem gondolt azokra, akik hátra maradtak, a kinti családjára, úgy ahogy ő sem, elfordult tőlük, megtagadta még a létezésüket is. Elbizonytalanodott mikor arra gondolt, hogy nem tud semmit a roma férfiről, ki tudja megmondani teljes bizonysággal, hogy egyáltalán hiányzik e valakinek ez az ember? Ő is csak ámítgatja magát, hogy valakinek fontos, hogy életben van. Mi van, ha az igazság az, hogy felszínes minden elképzelése, és nem hiányzik még a lányainak sem? Képzeleg, és lassan valóságként ítéli meg a vágyait. Soha nem fog beteljesülni semmi belőle... és mi van, ha ez az igazság! Úgy gondolta, hogy elfogadja, ha csak ábránd az egész, segíti túlélni a börtönt. Nem más, csak egy kártyavár, amit építget gondosan, de ha szabadul és kinyílnak előtte az ajtók, az első kinti légáramlat fellöki majd az egészet. Talán nem temeti maga alá, hisz csak hulladékból építette fel a tákolmányt.

Leült a közösségi helyen, várta a tanárt. Általában négyen ültek össze az utóbbi időben beszélgetni. Annyira elmerült a gondolataiban, hogy nem vette észre, hogy megérkezett az öreg barátja. 

– Mi van fiam, min ábrándozol?

Benjámin elmesélte a történetet, amit az imént hallott Sárától, hogy megjelentek a bevándorlók az elhagyott tanyán. Beszélt a beteg kislányról, akit hátrahagyott az anyja. Őszintén bevallotta, hogy aggódik a családjáért. 

– A családodért? Örömmel hallom a szádból ezt a kifejezést. Ne aggódj, az a hölgy tudja, hogy mit csinál. De a baj óriási, nem szabad elbagatellizálni! Minden úgy alakult eddig, ahogy a forgatókönyvben le van írva. Én is szeretnék innen kijutni hamarabb, nekem is fontos a családom, hidd el. Ha bárki azt mondja, hogy nem kell félni ettől a menekült hullámtól, ahogy nevezik mostanság, pedig ez nem az... hát a szemébe mondanám, hogy ne ámítson senkit hazugsággal. Te is láttad a határon, kik jöttek, miket dobáltak szét. Ott voltál a két szemeddel győződhettél meg róla. A gyereknek nagy szerencséje lett a betegséggel. Ő, ha meggyógyul, megmenekül. Aggódj fiam, van okod rá, mert ha ilyen elszigetelt helyen élő nőkre találnak, azokat nem kímélik, meggyalázzák, megölhetik őket. Az emberiség olyanná alakul lassan sajnos, mint a sáskahad, vándorol egyik helyről a másikra. Ami az útjukba kerül, azt letarolják, felélik. Az okosak megmagyarázzák, mint ezt is, hogy a háborúk gerjesztették a népvándorlást. Tény és való, hogy tönkretett országokat a külső beavatkozás. Hogy is lehetne élni ivóvíz, élelem, orvos, iskolák nélkül. Bizony van olyan város, amit a föld színével tettek egyenlővé. De, ez még nem ok arra, hogy végig gyalogolják a világot. A klímaváltozással fogják magyarázni a következő inváziót. Szóval mindent megmagyaráznak a naiv, hiszékeny kulturált európainak. Európát elérte a rettegés démona. Végig néztük, míg milliók átlépik a zöldhatárt, javarészt fiatal férfiak. Még asszisztálunk is hozzá, jó pofiztunk. Mert mi nagylelkűek vagyunk, mert azt sugallták fentről –„Nehogy már rasszista légy, nem illik hozzád!".

– Gurul a szekerünk a szakadékba! – mondta az időközben hozzájuk csatlakozó Kupec, aki a megtisztelő nevét a börtön tevékenységéért kapta. Ugyanis Kupec mindent be tudott szerezni, de soha senki nem jött rá, hogyan csinálta.

– Ez a korszak mindenképp lezárul – folytatta a tanár – vagy így vagy úgy, mert nincs alternatívája. De bízni kell, hogy túlélhető lesz a változás. Másként megette a fene az egészet. Mi most itt tényleg a börtön falai közt vagyunk, de senki nem tilthatja meg, hogy az értelmünk, a gondolataink szabadon szárnyaljanak. És ha kikerülünk innen, már tudnunk kell mi lesz odakint a dolgunk. Van bőven rá idő idebent, hogy elmélkedjünk rajta. 

– Persze, csodálatos lesz, ha egyszer kikerülünk innen, és mit tesz Isten, már azt is tudni fogjuk, hol kezdjük a világot ujjá építeni – húzta a száját gúnyos mosolyra Benjámin – jól eldöntjük itt a sitten, mit kéne majd odakint tennünk. Csak egy a bökkenő, az, hogy senki nem lesz a véleményünkre kíváncsi. Túlságosan is belénk kódolták, hogy a rendszer ellen tehetetlenek vagyunk. Félti mindenki a megszerzett javait, inkább nem lát nem hall, és azt hiszi, vele úgyse történik ilyen, mint például velem. Én is így gondoltam sokáig. Aztán egy nap megindult velem a lavina. Kapaszkodjon meg, a világon senkit nem érdekelt a sorsom! A bajban nincs összetartás, magányos farkasokká válunk, vicsorgunk, dühöngünk. Tudják sokan, hogy igazunk van, tudja az ügyvéd, a bíró, mégse állnak mellénk. Ugyan miért nem? Egyértelműen azért nem, mert összedőlne ez a korrupciós tákolmány, amit teremtettek! 

– Sokszor nem tudok és nem is akarok veled vitába szállni, mert olyankor igazad van. Egyet lehet azért mindenféleképpen tenni és én ennek a híve vagyok. 

– Csak egyet? 

– Igen. Példamutatás. Minden a világon egy pontban változik, ez a pont végül sokszorozódik, hatalmassá növi ki magát. Olyan naggyá, hogy már nem lehet megállítani. Olyan ez, mint a divat, régen mindenki trapéz nadrágba járt, egy nap kitalálták a divatguruk a csőnadrágot. És lám, napok, hetek alatt mindenki csőnadrágot akart hordani. Ezt a rákos pénzrendszert kellene először blokkolni, felébreszteni hozzá a mély alvókat. Mert alszik mindenki, még kevesen ébredtek fel. Ami itt van, csak a tömeg tudja megállítani, térdre kényszeríteni. Olyan egyszerű lenne pedig, mint az egyszeregy.

– Egyszerű persze. Kinek? – nevetett fel Kupec.

– Egyszerű... mondok egy példát, egy nap senki nem vesz fel hitelt, nem használja a pénz automatákat, a fizetését nem a banknak utaltatja át, valahogy így, mindenki egyszerre, ez a kulcsa. Óráról órára, napról napra gyengülne, majd összedőlne a globálisan uralkodó pénzrendszer. 

– Ha ilyen egyszerű lenne – nevetett fel Benjámin – akkor már rég meg kellett volna ugrani a lehetőséget. 

– Igen, csak ennyi lenne... mikor kezded a festést? Benjámin meglepődött a hirtelen témaváltáson, de egyben örült is, mert a benne lévő feszültség nem csökkent, inkább növekedett a beszélgetésük alatt. 

– Köszönöm a közbenjárást, már voltam a műteremben – mosolyodott el – igazán egyedi figura a szobrász barátunk, nagyon nagy benne az elhivatottság. 

– Benned is az legyen, bízz önmagadban, és nem lesz gond! Mi van a hölggyel? 

– Sárával? – Benjámin zavartan elhallgatott, majd szomorúan a tanárra nézett – Olyan ő nekem most mintha mellém szegődött volna egy őrangyal. Ne nevessen ki. Talán az életem neki köszönhetem, csak mert létezik, szóba áll velem. Persze ezt én csak így gondolom, az igazságról jelenleg nem akarok tudni... 

– Dehogynem kell tudnod! Mit ámítod magad. Jobb, ha az első perctől tisztán látsz, mintha a végén egy óriásit csalódsz. Irányítsd ezt a kapcsolatot te barátom. 

– Hogyan? Igaz, nemsokára bejön hozzám, elhozza a lányaim. A tanár megveregette a férfi vállát.

– Akkor mindent megtudhatsz. Csak bátran, ne félj! Nincs veszteni valód. Nem kell ahhoz úgy viselkedni, hogy berágjon rád. Nézz bátran a szemébe, mesélj dolgokról közben, véletlenül érj hozzá, de ne tolakodón. Ha nem ellenzi, ha látod a viselkedésén, hogy kedves a közelséged... hát a börtön etikett enged egy puszit. Sajnos többet nem – vigyorogta el magát a tanár. – Szerintem egy hirtelen adott csók, nem várt esemény lenne a kishölgynek. Nem gondolod? 

– Ott lesz a két lányom... 

– Ők már közel kerültek hozzá, talán még a segítségedre is lehetnek. Legyél férfi... tartózkodó, de érzékeny, a nők szeretik az ilyen fazonokat. Jó vágású gyerek vagy... szerintem összeilletek. 

– Én eddig még nem jutottam el, még gondolatban sem, nem merek fizikai kapcsolatra gondolni – mondta zavartan Benjámin.

Kupec végig vigyorogta a két barátja tervezgetését, aztán odafordult Benjáminhoz. 

– Nincs ezen sok szövegelni való. Bírod a csajt, vagy nem? Ha eldöntötted, hogy igen, akkor nagyon hajts rá! Mert be vagy ide zárva, kint meg ott a sok csődör szabadon. Nem irigyellek barátom. Egyenlőtlen küzdelem lesz, de azért nem kéne feladni már a legelején!

Who are you?

 

Másnap reggelre megállt a havazás. Mikor kiléptek a tornác ajtaján a hajnal csikorgó faggyal köszönt rájuk. A fagyos hó ropogott a lábuk alatt. Az áttetsző hóval fedett tájban minden összemosódott, nem voltak színek, minden fehérben pompázott. Mintha Isten lefertőtlenítette volna a sok mocsoktól a világot, a levegő frissen karcolta a tüdöjüket levegővételkor.

János már bent dolgozott az istállóban, aminek a résnyire nyitott ajtaján gomolygott kifelé a meleg pára. Terka mama sietve ment utánuk, kezében az elmaradhatatlan méregerős vitriollal, ahogy János hívta az egyéves kisüstit.

– Kell ez reggel. Nyáron is, télen is. Kiűzi a bajt, de csak éhenre, meg csak annyit, ami kell! – magyarázta el Sárának az öregasszony, nehogy félre értse a szokásaikat.

A Nap erőlködött a horizonton, először csak kinyújtózkodott, végig tapogatta fénykarjával a tájat, tolta maga előtt a hajnali szürkületet. A megfagyott hótakaró mintha ezüstporral hintették volna be, szemvakítóan sziporkázni kezdett.

– Gyönyörűséges! – nézte csodálattal Sára.

– Szép, szép. Csak veszélyes a vastag fagyott hó. Befullad a vetés alatta – mondta János, mert ő is megállt a dologban egy pillanatra –, veszélyes a madarakra, a vadon élő állatokra is, ha sokáig kitart a hideg. Elpusztulnak, a hó eltakarja az eleséget előlük.

Sára, ahogy nézelődött, valami zavarót látott, valamit, ami nem odavaló, de nem jött rá, hogy mi az, mi nem illett abba a ragyogó világba. Már majdnem végeztek, mikor megjelent Flóri. Vidáman ment egyenesen a lóistállóba. Mióta ott voltak, óránként halaszthatatlan dolga akadt a lovak körül. Sára az első nap meg is ijedt, mikor a keresésére indult, és Flórit a csődör előtti jászol szélén találta. A csődört Csillagnak hívták, és már Sára is jól ismerte a ló kiszámíthatatlan természetét.

– Szépen, nyugodtan gyere le onnan... – súgta ijedten a gyerek felé, de Flóri csak mosolygott ahogy lecsúszott a jászol széléről, közben bizalmasan megkapaszkodott Csillag nyakában. A ló mintha semmi se történt volna, felpillantott mélybarna szemeivel, ropogtatta a tovább a szénát.

– Nem félsz tőle? Néha nagyon gonosz ez a ló – ámult el Sára.

– Már összehaverkodtunk. Ne féljen Sára néni, nem bánt engem Csillag, meg a másik se – mondta nagyvonalúan Flóri.

Sára most is utána nézett az istállóajtóban eltűnő gyereknek.

– Furcsa, hogy tűri a ló, nem ideges rá egy cseppet sem.

– Megérzi a jószág, kivel van dolga, a gyerek meg olyan, mint a suttogó, ért hozzá, nem kell aggódni. A fiú is jön végleg a gazdaságba? – kérdezte váratlanul János.

– Én csak... nem tudom mi tévő legyek, őszintén. Flórit és Zitát csak a két kislány kedvéért hoztam ide, hogy ne odabent karácsonyozzanak az Intézetben. Lehet, hogy nem jó ötlet volt részemről.

– Ugyan miért? Szép dolgot művelt vele.

– Tudom. Mégis, mintha... szóval, az az érzésem, többet várnak el tőlem, mint ez a pár nap. Csalódást fogok nekik okozni.

– Hát ne okozzon! – válaszolt kurtán a férfi – Amúgy hírét vittem, hogy új gazdája lesz a Pálos tanyának. A Jegyző is tuggya mán, meg a falugazdász is. A' meg azt mondta, hamar keresse, mert jó pályázat van tanyafejlesztéshe. Mondtam én neki, hogy az új gazdanő diplomás. De ő csak elnevette, azt monta akkor is kell a segítség, a természethe nem elég a diploma.

– Köszönöm János, bizony kell, mivel én nem agrárvégzettségű vagyok.

– Meg vóna még egy...

– Micsoda? – mosolygott Sára.

– Az öreg Ferus, a faluvégiről... kertészkedik, de mindent másként, régiesen. Összehozom vele is, mert mondta, hogy érdeklik a régi szokások.

– Azt hiszem nem lesz itt semmi baj, ha ennyi segítségem lesz! – nézett örömmel János felé Sára.

A baromfiól felől mérgelődve jött elő Terka mama.

– Nem értem én ezeket az aprójószágokat! Mikor a legjobban kéne, akkor nem tojnak. Szégyenre venni kell tojást!

Sára nevetve figyelte a zsémbelődő keresztanyját, és ahogy nézett feléje, rádöbbent, mi is váltotta ki benne azt a furcsa érzést, jóval előbb.

– Nézd keresztanyu, a túloldalon a Sanyó tanyájában füstöl a kémény!

– Ugyan ki a fene van ott, nem tudok róla, hogy új gazdája lenne – állt melléjük János, és mindhárman arra fordulva nézték az egyre erőteljesebb füstcsíkot.

– Hogy kik vannak az elhagyott tanyában, csak úgy tudnánk meg, ha szétnéznénk egy kicsit, másként nem. Karácsony van, nincsenek hivatalok – mondta aggodalmas hangon János.

– Menjünk át lovasszánnal. Köszöntsük az új szomszédokat! – lelkesedett Sára.

– Ki tudja milyen haramia banda fészkelte be magát, nem stimmel itt valami – komolyodott el a falubéli – lehet, hogy vándorcigányok, vagy azok, akiket keresnek az utóbbi időben, határátlépők. Hallottam, hogy szétszéledtek, nem találják őket. Meggondolandó csak úgy odamenni. Szólok az őrsre, kijön a Vendel gyerek, az ő dolga az ilyen eset, nem a miénk. Vele majd átszánkózhatunk.

– Hívja akkor, pár nap múlva indulunk vissza a városba, nem akarom bizonytalanságba itt hagyni anyámékat.

János elővette a mobiltelefonját és hazatelefonált az asszonyának.

– Julis, keresd ki a rendőrőrs telefonszámát. Sürgős eset! Füstöl túlan Sanyó tanyájában a kémény. Befészkelte valaki magát oda. Itt maradok, míg megjön a Vendel gyerek, meg azon túl is, ha szükség lesz rám.

Ezután ment mindenki a dolga után, sietősebbre véve, mert hideg is volt meg az elbeszélgetett időt be kellett hozniuk. Igyekeztek, hogy minél előbb be tudjanak menni a melegre. Egy óra se telt el, mikor befordult a ház elé a rendőrautó. Nem egy, hanem két rendőr szállt ki belőle. Az egyik fiatal huszonéves rendőr, fázósan topogott az autó mellett. A másik negyven év körüli, zömök testalkatú volt, mikor meglátta Jánost sietett feléje.

– Mi az a nagyon sürgős eset János bá'?

– Ott ni, nézzed! – mutatta János, miután lekezeltek – Odaát a meghótt Sanyó tanyájába valaki befészkelte magát. Pipál a kémény.

A rendőr nézett a kinyújtott kar irányába, ő is meglátta a füstöt.

– Mingyá befogok a szán elé, aztán mehetünk is! Autóval oda nem lehet eljutni, nincs takarított út – figyelmeztette meg őket és indult a lóistálló felé.

Flóri szívvel lélekkel segédkezett. Földöntúli boldogság volt számára, mikor a felhámozott Csillagot ő vezethette ki a kanca után, hogy János a szán elé fogja. Ment volna ő is, de lebeszélték.

– Ahova megyünk, oda gyerek nem való, ki tudja, kikkel hoz bennünket össze a sors – magyarázta meg neki a falubeli.

Négyen ültek fel a vastagtalpú paraszt szánra, János figyelmesen irányította a lovakat mert csak sejtették hol van a hó alatt az út. A lovak nagyokat prüszkölve taposták a kérgesedett tetejű havat.

A tanya előtt leszálltak a szánról, nézelődtek, azonnal felfedezték a sok lábnyomot a hóban. A rendőrök elindultak a ház bejárata felé, kezük végig a pisztolytáskájukon pihent.

A tanya még így hóval betakarva is kimutatta mennyire elhagyatott. A faláról félig lemállott a sártapasz, nagy repedések mutatták, közel az összerogyáshoz. A bejárati ajtót nem kellet kinyitniuk, mikor odaértek az ajtókeretben ott állt egy fáradt szemű fejkendős asszony, két oldalán egy- egy gyerekkel. Ijedt szemekkel nézett az érkezőkre, majd számukra ismeretlen nyelven beszélni kezdett.

–/ Nem lakott itt senki, csak megpihenünk, megyünk tovább, nem jó hely. Betegek a gyerekek. Víz is kéne. /

– Mi a franc ez, ki érti mit hablatyol szegény? – méltatlankodott János.

– Valami arab nyelv. Bevándorlók. Meg kéne tudni, merről jöttek, hányan vannak? – válaszolt Vendel.

– Who are you? – próbálkozott Sára.

Az asszony ingatta a fejét, hogy nem érti, tovább beszélt: /– Hideg van, fázik a család./

– Feleslegesen erőlködik hölgyem, úgyse érti meg, menjünk beljebb!

Az idősebb rendőr félretolta az ajtóból az asszonyt, belépett az épületbe. Odabent legalább tízen tartózkodtak, csak férfiak. Orrfacsaró bűz terjengett körülöttük. Egy rossz dobkályhában lobogva égett a tűz. Nem állt fel egyik sem, nem köszöntötték őket, mint ahogy illett volna. Barátságtalan, fürkésző szemmel figyelték a belépők minden mozdulatát.

– Can someone in English?-

Sára még nem adta fel, érdeklődött tud e valaki angolul? De nem kapott választ. A rendőr intett nekik, hogy ennyi elég volt, ki kell menniük onnan, láttak, amit láttak. Odakint az idősebb rendőr, míg mentek a szán felé, telefonált a járásra.

– Ki kell sürgősen küldeni terepjárókat, mert itt van ellátatlanul egy tucat bevándorló. Úgy tűnik kifogytak az élelemből. Vinni kell őket a befogadó központba.

Mikor felültek a szánra, Sára látta, hogy több férfi kilépett a házból, figyelték merre mennek visszafelé. Rossz érzése lett, meg is osztotta a többiekkel.

– Nem örültek nekünk.

– Nem igazán. Azért is bújnak el, hogy ne kerüljenek menekült szállásra. Nem tűrik a regisztrációt sem. Így arctalanok maradnak.

– De miért?

– Két oka van. Vagy nekünk kell tőlük félni, vagy ők félnek, de nagyon valakiktől.

Mikor visszatértek a tanyára, Sára behívta a két rendőrt és Jánost a házba. Mindnyájan átfáztak, jól esett a benti meleg

– Egy félóra és ideér a segítség – nyugtatta meg a társaságot Vendel a falubeli rendőr.

– Ki tuggya kik ezek, sokan vannak – válaszolt helyeslően János –, az is lehet, hogy üldözött keresztények. Akkor jobban el kéne fogadni őket. De mi van, ha mégse azok?

– Nem készültünk fel rájuk, azt hittük kóborló cigányok vagy hajléktalanok. Mi nem tudjuk megoldani a helyzetet, elszállítják őket védett helyre, itt meg nyugalom lesz újra. Nézz ki Zoli, van e odaát mozgás!

Zoli a fiatal rendőr kiment a tanyaház elé, onnan figyelt a túloldalra. Nem látott semmi mocorgást, visszament kávézni a többiekhez. Mikor kézbe kapta a gőzölgő italt kisétált vele újra nézelődni. De nem sokáig jártatta a szemét, ment vissza a házba

– Elindultak!

– Hogy- hogy elindultak?

– Mennek át a mezőn, libasorba a város felé.

Kimentek mindnyájan, hogy szemügyre vegyék mit látott Zoli. Tényleg úgy volt, ahogy a fiatal rendőr állította, a tanyából elindultak egymás nyomába lépkedve az emberek a város felé. Csak egy mozgó fekete csíkot láttak a hófehér tájban, mégis észrevették, hogy nincs köztük mind a két gyerek.

– Valami nincs rendben, nem látom az egyik gyereket, meg az asszonyt. Csak nem ott hagyták őket?

– Meglehet. Ha nem tartoznak össze, nem védelmezik sem a nőt, sem a gyerekeket.

A bekötő út felől elért hozzájuk a két terepjáró hangja.

– Hamar ide értek! – nyugtázta Vendel.

– Annyira elkeserítő ez az egész! – Sára hitetlenkedve nézett Vendelre – Ezek az emberek százezrével útra keltek, elindultak a fejlett Nyugat felé, Európa szívébe, hogy menedéket találjanak a háború elől. Mi meg nem segítünk rajtuk, begyűjtjük őket, úgy kezeljük mindet, mintha leprások lennének. Karácsony van, a szeretet ünnepe. Mégse tudunk szeretetet adni. Hova jutottunk?

– Ne háborogjon! Van igazságtartalma, amit mond, meg nincs is. Aki menedékért folyamodik egyenes úton, az kap oltalmat. De, aki a kertek alatt bujkál, azt mi is úgy fogadjuk, hogy kéretlen vendég. Egyszerű, nem? – nézett vissza rá komoly arccal Vendel.

– Logikus. Mégis... ha az ártatlan gyerekekre gondolok, mégsem logikus.

– Van egy történet az elgázolt kígyóról és az emberről, aki hazavitte és meggyógyította a kígyót.

– Hogy jön ez ide?

– Csak úgy, hogy mikor egészségesen szabadon akarta engedni, a kígyó megmarta. Az ember felkiáltott – Meggyógyítottalak, ez a hála? – a kígyó visszasziszegte – Mindig tudtad, hogy kígyó vagyok! – Mi potenciálisan nem menekülteket látunk azokban, akik kertek alatt, fedett arccal beszivárognak az országunkba, hanem gazdasági bevándorlókat, és terroristákat. Az utóbbiaknak az a dicsőség, ha minél több keresztényt megölnek. Mérges kígyók lepik el Európát.

– De a gyerekek és a nők?

– Sajnáljuk őket, de míg nem ismerjük meg igazán kik ők, addig ők is kígyók.

– Hallottam az európai terrortámadásokról, a fokozódó feszültségről. Értem, hogy miről beszél, de egy anyáról egy gyermekről, egy összetartozó kétségbeesett családról nem lehet azt állítani, hogy terroristák. Miről beszél? Menekülnek, mert mentik az életüket. Mi meg...

– Akkor tud arról is, mit mondott a karácsonyi misén a pápa?

– Nem hallgattam.

– Szerinte, lehet ez volt a keresztények utolsó karácsonya. De ha nem is lesz igaza, tény, hogy elkezdődött egy újabb keresztényüldözés a világunkban.

– Sok az ellentmondás a pápa megnyilvánulásaiban. Nem igazán védi a keresztényeket, úgy gondolom új vallásrend van kialakulóban. Egyáltalán nem lenne baj, ha megszűnne a vallási fanatizmus.

A két terepjáró közben megérkezett, a falubeli rendőrök siettek eléjük. Kis idő múlva elindultak az elhagyott tanya felé. János nem ment velük, ott álldogált kint a letaposott hóban. Sára bement a családhoz.

– Mi történt odaát? – kérdezték tőle türelmetlenül a bent lévők.

– Olyan menekültek ezek is, mint akiket idejövet láttunk az úton. Páran beköltöztek a tanyába. De nem érezték magukat biztonságban mióta felfedeztük őket, elhagyták a tanyát. Átmentek még egyszer megnézni a rendőrök, hogy minden rendben van e. János szerint a csapatot képtelenség utolérni, túl nagy a hó az utakon. Azok meg nem is az úton haladnak, toronyiránt gyalogolnak a város felé. Maradjatok bent, míg el nem mennek az autók a tanyaudvarról! – figyelmeztette a kisebbeket.

Nem volt gond a bennmaradással, kint csikorgatta a fogát a hideg, még a két kuvasz se törődött a nagy jövés – menéssel, bebújtak a tornác legvédettebb sarkába.

Sára kiment Jánoshoz, aki Flórival beszélgetett a lóistálló ajtajában.

– Hideg van.

– Hideg. De rosszabb, ha felmelegszek. Megvárom, hogy visszajöjjenek.

– Nem jó korban élünk – sóhajtott fel Sára – Tele lett félelemmel ez a világ.

– Nem kell félni, így is, úgyis meghalunk, előbb utóbb.

– Igaz. De jobb lenne könnyű szívvel élni, nem félni semmitől.

– A sorsunkat nem lehet átírni – mondta bölcsen a falubeli – mindenkinek köze van ehhez, hogy ide jutott az emberiség. Lezüllesztettük a világunkat, nincs becsülete már semminek.

– Nagy okosság János bá', van, akit csak üldöz az élet. Én mán csak tudom! – folytatta a társalgást bölcselkedve Flóri.

– Gyerek vagy még Flóri ehhez, ne magadból indulj ki. Ez, amit itt látsz most, ez világpolitika.

Az akácos kanyarjában feltűnt a két terepjáró, lassan jöttek a havas úton. Mikor hozzájuk értek, meglátták, hogy bent ül az autóban az ijedt szemű asszony, ölében hozzábújva az egyik gyerekével.

– Hol van a másik gyerek, a fiú? – kérdezte Sára Vendeltől.

– Nem volt ott a másik, csak ezek voltak bebújva a ház egyik sötét sarkában. Úgy látom beteg a kislány.

A rendőrök az autó mellé állva beszélgettek egymással, míg az asszony, akit hoztak ott állt tehetetlenül a hóban, magához szorítva a gyermekét. Sára odament hozzá, önkéntelenül a kislány homlokára tette a kezét. Érezte, hogy a gyerek homloka tűzforró.

– Nagyon beteg vagy – állapította meg és odaszólt Jánosnak.

– Mondja meg nekik, hogy nagyon beteg a gyerek, nem mehet tovább. Míg nem megy le a láza, befogadjuk őket.

János együtt érzően rábólintott – Be kell vinni a házba, orvosért kell telefonálni. Gyerek. Még ha nem is értjük miről karattyolnak.

Sára megfogta a nő karját, és mutatta merre menjen vele. Az asszony, hálás szemmel szó nélkül ment utána a házba.

Sára a keresztanyjához lépett mikor bevitte a két idegent a házba.

– Ugye megengeded keresztanyám, kénytelen voltam behozni őket, a kislány nagyon lázas. Bizonyára megfázott, vagy lehet az is, hogy valami fertőzést kapott. Elég nehezen veszi a levegőt. Kihívom hozzá az ügyeletes orvost. Egy kis ideig itt lennének, ha nem haragszol érte.

– Ha haragszok, ha nem, mán bent vannak. Intézd a sorsukat! Teszek oda hársfateát. Hozzad a kamrából a mézet Zita! – adta ki az utasításokat beletörődve Terka mama – Mit mondhatnék? – fortyogott magában mikor jól szemügyre vette az idegen asszonyt – Mondjam, hogy nem szívesen? Nem szíveltem sose, ha ismeretlenekkel kellett egy fedél alatt hálnom, ki tudja ki ez az asszony, honnan jött, nincs bizodalmam hozzá, na. Majd megmondom Sárának, a jólelkűséget házon kívül is lehet osztogatni.

Mindenki elindult a dolgára, Flóri széket vitt az asszonynak a kandalló mellé, Zita a mézért sietett, Sára telefonált, Terka mama vizet tett a teaforralóba. A konyhát kis idő múlva betöltötte a kellemes hársfavirág illata. Az idegen asszony szófogadóan ült a széken, figyelmesen nézelődött, közben a beteg kislánya felső ruháit bontogatta. Alig halható szavakat suttogott:

– /köszönöm, köszönöm/

Sára letette a telefonját.

– Nemsokára ideér az orvos. Addig is mérjük meg a kislány lázát.

Odaguggolt az anya elé, mutatta a lázmérőt.

– Meg kell néznem a lázát a kislányának.

Az asszony mintha megértett volna minden szót, elvette a lázmérőt és a gyerek hóna alá helyezte. Közben folytatta a halk suttogást. –/ne sírj .../

Jól sejtette Sára, magas volt a láza, éjfekete szemeiben ott ragyogtak a lázrózsák, a kimerültségtől és a fájdalomtól folyton a sírás kerülgette. Sára figyelmét nem kerülte el, hogy milyen félelemmel kapaszkodik az anyjába. Az asszony folyamatosan beszélt hozzá.

–/El kell mennem a testvéred után/

A kislány hangos sírásba kezdett, láztól kipirosodott arcán végig folytak a könnyek – /Félek! /– kiáltotta többször kétségbe esve. Az anya ringatva nyugtatgatta. – /Visszajövök/

Terka mama megjelent a mézes teával.

– Bármi baja van ennek a lánynak, ez biztos nem árt meg neki – nyújtotta feléjük a gőzölgő italt. Az asszony rámosolygott az öregasszonyra.

– /Köszönöm/

Odakínálta az italt, a lány lassú kortyokban inni kezdett.

A járásról érkezett rendőr nyitott be hozzájuk.

– Hallom befogadták a családot. Szép maguktól. De egy pár hivatalos dolgot rögzítenem kell – odafordult az asszonyhoz.

– Iratokat kérnék, ha van magának ilyen? – elővette a sajátjait, mutatta mit kér.

A nő ingatta a fejét –/Nincs okmányom/

– Gondolhattam volna, hogy nincs – morogta a rendőr, készített egy fényképet a családról és elköszönt.

– Fogunk jelentkezni, ha meglesz a döntés a család sorsáról.

Mikor a rendőrautók elmentek, megérkezett az ügyeletes orvos, Terka mama meg is jegyezte, hogy ilyen forgalom a tanyán nagyon rég volt.

Az orvos levette magáról a vastag télikabátját, közben körbenézett.

– Na, hol van a betegünk?

– Menekültek azt hiszem arabok. Itt maradnak nálunk, míg rendbe jön a gyerek, nagyon le van gyengülve, magas láza van – ismételte el Sára ugyanazt, amit a telefonba is elmondott az orvosnak.

– Nem csodálom. Azok a gyerekek, akik ezen az úton elindultak, mind áldozattá vállnak az út végére. Sokat bedrogoznak a szülők, hogy ne nyűgösködjenek, ne sírjanak. Az immunrendszerük így teljesen leépül a kimerítő úton, a félelem a bizonytalanság, no, meg az éhezés miatt. El se lehet sorolni, mi történhet velük, míg elérnek arra a helyre ahová eredetileg elindultak. Vagy mondhatom a teljes igazságot? A gyermekek és a nők az igazi áldozatok, ki vannak téve minden bűnténynek, szexuális erőszaknak. Életveszélyes utazásra vállalkoztak szegények. Na, hadd nézzelek bogárszemű, mi van veled?

Az orvos megvizsgálta a gyermeket, az anya készségesen segített. Már tudta, hogy a sors segített rajtuk, a beteg kislánya jó kezekbe került. A vizsgálat végén az orvos az asztal mellé ült.

– Jól sejtette, tényleg nagyon beteg a gyerek, kétoldali tüdőgyulladása van. Kiírom, a gyógyszereit – nézett fel Sárára – Még véletlenül se folytathatja az útját. Szigorú fekvés, pihenés.

– Rendben van. Köszönjük doktor úr!

– Ne köszönje, ez a dolgom. Vigyázzanak erre a szegény teremtésre.

Mikor elment az orvos, Sára és az két idős nő tanakodni kezdett, hogyan rendezkedjenek át, míg ott lesz a kislány és az anyja. Flóri megoldotta a dolgot lovagiasan.

– Kijövök én arra a pár napra, elalszom a konyhában.

A megoldást gyorsan tett követte, átrendezték a helyeket. A kisszobába beköltözött az idegen anya a kislányával.

Sára elindult a gyógyszerekért a falusi patikába.

Hamar hazaért, első gondolata mégsem az idegen kislány volt, hanem Zsuzska és Mónika.

Feltűnően csendben volt egész nap a két lány – úgy gondolta beviszi a gyógyszert, odaadja az asszonynak, utána megkeresi őket.

Halkan benyitott a kisszobába. Az ágyon ott feküdt a beteg kislány, előtte a földön törökülésben Zsuzska és Mónika.

– Angyal... képzeld el, már tudjuk, hogy Amirának hívják! De még beteg sajnos – áradozott Zsuzska mikor meglátta a belépő Sárát

– Tudom, hogy beteg, meghoztam az összes gyógyszert, amit kiírt az orvos. Hol van az anyja?

– Nem tudom – válaszolt Mónika. – Már rég kiment innen.

Sára keresni kezdte az asszonyt, de bárkit kérdezett felőle, csak ingatták a fejüket, senki nem látta, senki nem tudott róla semmit. Ösztönösen kiszaladt a tanya végihez, nézett a mező felé. Meglátta a fekete mozgó árnyat azon az úton, amerre a férfiak elmentek.

– Milyen anya az ilyen, aki itt hagyja betegen a gyermekét? Mondd, keresztanya, van ilyen még egy is a földön rajta kívül?! – szitkozódott mikor visszaért a házba.

– Úgy látszik van. Üzenetet hagyott. Mielőtt teljesen kiborulsz, el kéne olvasnod – nyújtott Sára felé egy gyűrött papírlapot a keresztanyja.

Sára elvette a papírt, de amikor belenézett keserűn felnevetett.

– De hisz ez arabul van írva!

– Fordítsd le, biztos nem probléma, diplomáztál, vagy nem? Mire való az egyetem? – nézett rá szemrehányóan az öregasszony.

Sára mérgesen megfordult, bement a három gyerekhez a kisszobába.

Amikor belépett minden dühe elszállt. Az ágyon ott feküdt mind a három összebújva. Zsuzska karja oltalmazóan pihent Amira vállán, akinek sötétbarna haja az izzadságtól kócosan szétterült a fehér párnán. Halk szuszogással aludtak.

Nehéz szívvel indult el Zafirah a tanyasi házból, szívében mintha tőrt forgatott volna a fájdalom, hisz ott hagyta imádott lányát Amirát. De nem késlekedhetett, az idő sürgette, utol kellett érnie a férfiakat. Sietnie kellett, hogy a fiát megmentse a haláltól.

Mikor a rendőrök felfedezték a búvóhelyüket, már tudták, hogy azonnal tovább kell menniük, különben begyűjtik őket, nem érnek célba. Esténként az elhagyott tanyában erről a célról meditáltak a férfiak, ez adott nekik végig erőt a hosszú útra. Allah minden akaratát teljesíteni fogják, hogy lelkük a legméltóbb helyet foglalja el majd a Paradicsomban.

Zafirah tehetetlenül hallgatta őket, nem szólhatott rájuk, ő csak egy megtűrt asszony volt köztük, semmi más, nem volt joga semmihez. Csak Emírnek kellett engedelmeskednie minden téren. Hamar rájött, hogy nincs más választása. Emir gyilkos szemeinek köszönhette, hogy sem a fiát, sem a lányát nem bántották. De elvitték magukkal Fadit a fiát, aki még csak tizenkét éves, csak azért, mert ott kellett hagyni őt és a beteg Amirát.

– Nem kínlódunk beteggel, meg kell értened Zafirah – mondta határozottan Emir induláskor – A fiú lesz aki biztosítja, hogy végig néma maradsz, mert ha beszélsz a küldetésünkről, meghal Fadi!

– Megértettem. Allah vezessen benneteket az úton. Köszönöm Emir a nagylelkűséged! – hajolt meg a csoport vezére előtt Zafirah.

Az omladozó ház ajtajában állva nézte, ahogy távolodtak tőle a többiek, mély szomorúság telepedett a lelkére, mert a fia egyszer se nézett hátra. Zafirah megérezte az arcán a halál hideg leheletét. Nem reménykedhetett abban sem, hogy segítséget kap egy idegen országban. Visszament a házba, próbálta feléleszteni a tüzet. Fázósan ölelte át Amirát, betakargatta a láztól égő testét. Kétségbeesetten törte a fejét, hogy kiutat találjon. Bizonyára elaludt, csak arra eszmélt fel, hogy valaki rázogatja a vállát és beszél hozzá.

– Keljen fel! Nem maradhat itt.

Ment a magas hóban keresve a többiek nyomát, közben arra gondolt, hogy a barnahajú fiatal hölgy biztosan megérti, amit üzenetben hátrahagyott, és nem múlik el a jósága Amira iránt. Megkérte a levélben, hogy vigyázzon a lányára, mert neki Allah megsúgta, hogy nem késlekedhet, ott kell hagynia Amirát, mert a fia veszélyben van, már nem védelmezi senki.

– Amira a legjobb helyen van – nyugtatta magát –, biztonságban. Orvos is vigyáz rá. Az európai nők kedvesek és jóságosak.

Egyre jobban fázott, gépiesen ment a letaposott hóban, végig a fehér koronájú akácsor mellett. Amikor a romos tanyához ért megkereste a csoport lábnyomait.

– Elvezetnek a lábnyomok hozzátok, kemény hideg a tél, nem olvad a hó... végig látni fogom, merre jártok – gondolta bizakodva.

A fagyott havat taposva az ereje egyre fogyott. Megpróbált meditálni, Allahhoz, az Istenéhez könyörögni, hogy adjon neki erőt az úthoz. Kérte, hogy térítse észhez a sok elkóborolt hitűt, akik kiforgatják Allah dicsőítését. Mert hazugságokkal mérgezik az igazhitűeket. Az Iszlám, az irgalom vallása, nem engedélyezi a gyilkosságokat. És most mégis menekülnie kell a terrorizmus elől, az ország, ahol addig élt sakálok földjévé vált, a családja többi tagja meghalt a házuk romjai alatt. Allah nem volt kegyes hozzá a legnagyobb tragédiában sem, mert hízelgők vették pártfogásba, akikről kiderült, hogy gyilkos céllal indultak Európába. Visszaemlékezett a Koránban a Szent Könyv mit írt erről. Halkan mormolta a szavakat: –" Allah nem tilt el benneteket attól, hogy jóravalók és méltányosak legyetek azokkal, akik a vallás miatt nem harcoltak veletek, s nem űztek el benneteket az otthonaitokból. Allah szereti a méltányosakat. „

Most mégis harcolnak a keresztények ellen a muszlimok. Ezek hitetlen gyilkosok. És a fia ott van velük. Sietni kell, hogy azt higgye Emir, hogy csak ő miatta indult késlekedés nélkül erre az emberfeletti útra, mert számára az a legfontosabb, hogy vele lehessen. Ha kérdezi Amiráról, azt mondja majd, hogy meghalt a lánya, elvitte a láz.

– Allah, bocsátsd meg, hogy hazugságra kényszerülök, a fiamért teszem! – állt meg hirtelen, aztán sietve újra elindult.

Zafirah ismerte a Koránt, minden sorát kívülről tudta. Ezért látta át, hogy azok, akik nőket és gyermekeket ölnek, nem a Korán tanításait követik. Mohammed próféta megtiltotta a katonáinak, hogy nőket és gyermekeket öljenek, és azt tanácsolta nekik– „Ne legyetek árulók, ne essetek túlzásba, ne csonkítsatok halottat, és ne öljétek meg a gyermeket". És most csak ezt látta egyfolytában, csak azt, ami tiltva van. Mert az ő hitük tiltja fegyvertelen civilek szívébe terrort ültetni, épületeket és mások tulajdonait tömegesen lerombolni, bombázni és megcsonkítani ártatlan embereket, nőket és gyerekeket. Mind tiltott és megvetett cselekedet.– De eljön a büntetésük napja hamarosan, őket nem fogadja be a Paradicsom, mert nem a béke, az irgalom, a megbocsájtás vallását követik! – mormolta fáradtan maga elé.

Visszaemlékezett arra a napra, mikor nekivágott ennek a hosszú útnak. Könnyű szívvel indult, mikor elhagyta azt a hazát, amiben már a gonosz uralkodott. Csak arra vágyott, hogy újra jó emberek közé kerüljön, akik közt szeretetben felnevelheti gyermekeit.

Sötétedett és egyre hidegebb lett, a távoli faluból kutyavonyítást sodort felé a szél. Mint a puskaropogás, úgy ropogott a fagyos hó a léptei alatt. A néma tájban elviselhetetlenül felerősödött a zaj, ahogy lépkedett. Már nem érezte a lábát, mintha két érzéketlen fatuskón lépkedne. Talán megfagytak a lábai – gondolta kétségbeesve.

Szédült a gyengeségtől az éhségtől, kicsit megállt pihenni. Felnézett a teliholdra. A Hold volt a legnagyobb segítsége az éjszakában, bevilágította előtte az utat, mutatta a hóban a lábnyomokat. Nézte a hideg fényű csillagokat, a gyomrát összeszorította a félelem, védtelennek és magányosnak érezte magát.

Mennie kell, döntötte el újra, míg van ereje.

Talán négy órahosszát gyalogolt botladozva, néha térdre esve a kietlen tájon, mikor meglátta a tüzet. Mint egy gyertya lángja imbolygott a távolban, a hó fölött vékony fehéres füstöt eregetve. Biztosra vette, hogy őket látja, a csapat letáborozott pihenni.

Nem emlékezett rá, hogyan tette meg az utolsó métereket, csak arra, hogy ott állt az összeeszkábált sátor előtt, és kétségbeesve kereste tekintetével a fiát. Akik a tűz körül melegedtek, úgy néztek rá, mintha kísértetet jelent volna meg a fagyos éjszakában.

Zafirah minden akaraterejét összeszedte, hogy elérje a célját, ezért először nem a fia után érdeklődött, hanem Emírt kereste. Tudta, hogy az a legfontosabb, hogy a férfi visszafogadja, és újra a védelmét élvezhesse. A sátor mélyéről előbukkant a Emir mikor meghallotta a hívó szót, csodálkozva nézett a nőre.

– Hol hagytad Amirát? – kérdezte meg azonnal, mikor észrevette, hogy az asszony egyedül érkezett.

Zafirah színjátékba kezdett, forgatta a szemeit az ég felé, és jajgatott keservesen.

– Allah elvette tőlem, a láza megölte az én egyetlen lányomat. Allah megbüntetett, ezer korbácsütésnyi fájdalmat mért rám az égből! Azonnal elindultam utánad, hogy tovább szolgáljalak. De nagyon kimerültem, engedj megpihenni.

– Jól van, ne jajongj! Majd ad Allah új gyermeket. Melegedj fel a tűznél. Nagyon kevés az élelmünk, de jut egy kevés belőle neked is.

Zafirah még akkor se merte megkérdezni, hol van Fadi, csak nyelte az odadobott ételt, az utolsó morzsáig. Aztán közel guggolt a tűzhöz, hogy felmelegedjen. A sátor műanyagja félre lebbent az egyik férfi után. Zafirah szeme, mint a villám a sötétben, úgy világított a belépő után. Valaki volt a sötétség mélyén.

– Szeretnék pihenni Emír, Allah dicsőségére, jót tettél velem. Adj egy kis nyugalmat is, hogy holnap bírjam az utat.

A férfi biccentett a fejével a sátor felé. A nő tettetett nyugalommal elindult a sötét sátorba. Mikor beért, és megszokta a szeme a félhomályt, a sarokban meglátta a kicsire összekucorodott testet. Mintha csak egy rongycsomó lett volna ott semmi más. De az asszony megérezte, hogy az ő fia, óvatosan maga felé fordította, mire Fadi fájdalmasan felnyögött. A sátorba bevilágító holdfényben rémülten látta, hogy kék aláfutások csúfítsák az arcát a szeme alatt.

– Meggyaláztak fiam, de élsz, és ez a fontos, itt vagyok veled most már. Senki nem bánthat amíg én élek! – suttogta.

A fiú tudatáig eljutott az anyja csendes suttogása, Zafirah gondoskodón betakarta vastag csadorjával és magához ölelte.

A társaság korán felkelt és kint tanakodtak a sátor előtt. Zafirah hallotta, hogy összeszólalkoztak. Feszülten figyelt kifelé, lassan megértette mi a gond. A telefonok lemerültek, ezért nem tudták felvenni a sejkekkel az összeköttetést. A dzsipien nélkül könnyen más irányba mehetnek az idegen országban, nem tudnak időre célba érni.

– Találni kell mobilfeltöltő helyet és pénzautomatát. Vásárolnunk kell élelmet! – győzte meg a többieket határozottan Ismail.

– Úgyis keresnek bennünket, legjobb lenne, ha kimennénk az autóútra, eljuthatunk egy elosztóba, ott kipihenjük magunkat, felvesszük a kapcsolatot újra – helyeselt Jabar. – Pihenünk, aztán lelépünk!

– Jó, hogy visszajött Zafirah, jobban néz ki a profilunk asszonnyal, gyerekkel – hallotta Zafirah, Emir hangját. Megértette, hogy a kényszerűség miatt lett kegyes a sors hozzájuk. Ő és Fadi csak a csoport profilját módosítják a külvilág felé. A fia alig tudott lábra állni a gyengeségtől, de amikor biztatóan a szemébe nézett, ijedten tapasztalta, hogy tele van irtózattal és gyűlölettel a fia tekintete.

– Tűrjél Fadi! – súgta Zafirah – Adj hálát Allahnak, hogy élsz. A többi nem számít. Ha majd alkalmas lesz az idő, mi ketten elhagyjuk őket. De addig erről nem beszélhetünk. Tégy úgy, hogy elfogadtad a sorsod.

Fadi merőn nézett az anyja szemébe, de Zafirah nem látta a felcsillanó reményt benne.

A csapat kifelé tartott az autóútra. A forgalommal szembe haladtak, nem beszélgettek, kimerítő volt a gyaloglás a hidegben. A hajnali hideg nem enyhült a leheletük párája körbe vette őket, úszott velük, mint egy ködfelhő. Zafirah támogatta Fadit, a fiú nem tudott lépést tartani a férfiakkal. Két órát gyalogoltak mikor szembe velük meglátták a rendőrautókat. Egy autó közvetlen előttük állt le, kettő a hátuk mögött. Zafirah lelkét áthatotta a boldogság, úgy érezte minden jóra fordult, már nem lesznek annyira kiszolgáltatottak. Talán sikerül tőlük megszabadulni örökre, elmennek ahová a küldetésük miatt menniük kell, ők meg Fadival ott maradnak abban a békés országban.

Zafirah közel egy órát utazott azon a buszon, amire a rendőrök feltuszkolták. Emir szemeivel szúrós villámokat küldözgetett felé, hogy el ne felejtse a neki tett ígéretét. Zafirah alázkodón nézett a szempárba, pedig csak a gyűlölet élt benne a férfi iránt. Az elmúlt éjszaka rájött, hogy az ő élete annyit se jelent, mint egy utcán kóborló kutyáé. Éjszaka minden férfi magáénak követelte. Vadul fogdosták és a fia előtt sorba megerőszakolták, hiába könyörgött Emírnek:

– Allahra segíts Emír, hisz hozzád tartozom! A fiamra legyetek tekintettel legalább.

Emir csak vigyorgott, élvezte, ahogy a többiek elmerültek a kéjben, majd megszólalt.

– A férfiaknak szükségük van rád, hogy feloldódjanak a testiség kényszere alól, és jobb, ha tőlem tudod meg, Fadi már nem a tied! Allah magához kérte a Paradicsomba. Már kijelölte az útját.

Emir akkor valamit átnyújtott Fadinak, aki mohón nyúlt a kezéhez, majd ami benne volt szájához vette és lenyelte.

– Fadi már készül lélekben és testben is, hogy Allah szolgája legyen!

Zafirah kétségbeesve vette tudomásul, hogy míg ő oda volt a csapattól elkezdték a fia kábítószerezését. Tudta, hogy milyen sorsot szántak a fiának. Még nagyobb lett az akarat benne, hogy megpróbálja megmenteni tőlük.

Mikor elértek a gyűjtőhelyre, egy közös hangárba kísérték őket. A helyiségben volt fűtés, végre fel tudtak melegedni. Mentek hozzájuk az európaiak, hogy ételt adjanak. Később pokrócokat kaptak és megmutatták hol tudnak lepihenni. A tábori ágyakat sorba rakták, mint a gettókban, legalább százan zsúfolódtak össze estig. Lepihent a felkínált ágyra, közben hallgatta Emírt, ahogy sugdolódzik a többiekkel. Arról beszéltek a férfiak, hogy másnap kiszöknek, nem maradhatnak egy helyen. Mikor fel tudták tölteni a telefonokat, elért hozzájuk a kódolt utasítás. Egy hetük maradt, hogy elérjék az országhatárt.

Zafirah odament Faddihoz – Ha élni akarsz, holnap nem mész velük. Még fiatal vagy Allahoz menni.

Másnap az ebédosztást használták ki a többiek. Keresték Zafiraht, de ő elbújt egy konténer mögé. Emir dühöngött. Félt, hogy árulóvá válik a nő, Fadit nyaggatta. A fiú megmondta, hogy az anyja el akar szökni tőlük, azt is, hogy őt is erre biztatta este. Az egyik fiatal férfi megtalálta Zafiraht, húzta maga után, mint egy rongybábut.

– Itt van az áruló és várja Allah büntetését! – mondta önelégülten.

Zafirah könyörgött és sírt, hogy hagyják őket sorsukra, némák lesznek mindig, mint a sír, nem beszélnek a küldetésről. Emir ráparancsolt, hogy készüljön az útra. A hangár mögötti bozótoson vágtak át, nem figyelt rájuk senki, mindenki az ebéddel volt elfoglalva. Mikor már biztonságos távolságba értek, beállították a Dzsipieszt. Már tudták a pontos útirányt, merre kell haladniuk.

Pár kilométer után utolérte őket a szürkület, megálltak és nézelődtek hol tudnának tanyát verni éjszakára. Szerencséjükre, a határban maradt bálás szalmakazlakat fedeztek fel, nem messzire tőlük. Oda igyekeztek, hogy védelmet találjanak a hideg ellen. A kazalból kiszedtek egy üregre való bálát, oda bújtak. Szétosztották a kapott élelmiszert, falatoztak. Az éjszaka ugyanúgy telt el, mint a sátorban előtte való éjszaka, sorba keresték fel Zafiraht a férfiak. A nő hányingerrel küszködött a mosdatlanságtól bűzlő testektől.

A hajnal, metsző hideget hozott rájuk, Zafirah örült, hogy vége a kegyetlen éjszakának. Fásult arccal lépett ki a mezőre, ahol szembe találta magát a férfiakkal. Megérezte, hogy nagy a baj.

– Azt mondta Fadi, hogy áruló lettél. Rá akartad beszélni őt is, hogy áruló legyen. De Allah neki megkegyelmezett. Megválthatja a hitét a te véreddel.

Zafirah a félelemtől földre rogyott, könyörögve nézett a fiára. De Fadi kitágult pupilláiban meglátta a Sátánt. Három férfi lépett mögé, levették róla a fejfedőt, az egyik megragadta a haját és hátrahúzta vele a fejét. Még látta a kést megvillanni a felkelőnap fényében, még végig mondott egy könyörgést az Istenéhez – Allah, mentsd meg Amirát legalább, ha Fadit már nem tudtad megmenteni.

Lassan alámerült a tudata a sötétségbe, lelke tétován lebegett az élettelen teste felett. Már látta a fényt, de nem indult el feléje, érezte, hogy még nem érkezett el annak az ideje, hogy az örökkévalóság küszöbét átlépje.

Látogató a túlvilágrol

 Sára dühös lett Benjáminra, úgy gondolta, hogy elrontotta az ünnepét. Pedig minden olyan jól alakult, a gyerekek boldogan bontogatták az ajándékokat, az anyja örült az áhított tésztakészítő kisgépnek, a keresztanyja is a városból kapott ajándéknak: kendőket kapott tőle ajándékba, hozzá egy aranyozott díszes keretben Jézust ábrázoló szent képet. Mindenki boldog volt, csak ő nem. Nézte, ahogy a két kislány osztogatta a rajzokat, amin minden olyan volt, mint a valóságban. Gondos kézzel mindkettő lerajzolta havas tájban a fekete füstöt pöfékelő házikót, egy nagy mező közepén. Bizonyára az utazás előtti beszélgetéseik nyomán sikerültek a rajzok ilyen jól. Flóri és Zita már elmélyülten társasjátékozott a nagyasztal végén. Néha hisztit csapva próbálták egymást az igazukról meggyőzni, teljesen elfelejtkeztek mindenről, bent ragadtak a pillanat izgalmában. Minden annyira meghitt és békés, mint a mesékben – gondolta –, nem hiányzott a szerető apa telefonja.

A szép gömbölyű harmóniába lyukat rágott a kívülről jött hívatlan betolakodó, mintha egy lufiba tűt szúrt volna valaki, hogy lapossá és értéktelenné tegye, úgy osont el tőle egy szemvillanás alatt a gondtalan idilli boldogság, vitte magával az ünnep varázsát.

– Nem kéne rágódnod rajta, nem tudod kikerülni, képben lesz mindig, hisz ő a gyermekek apja – érzett rá Sára gondolataira az anyja.

– Tudom. Nem felejtettem el sajnos. De könnyebb lenne az életem nélküle. Ellentmondásos alak. Az az érzésem, hogy csak saját magát bálványozza.

– Talán mégse, hisz nem hívta volna fel a gyerekeit, ha nem lenne fontos számára a család.

– Lehet, de köpönyegforgató. Mikor bent voltam nála, és kértem, hogy írja alá a nyilatkozatot, kidobott. Arrogáns bunkóként viselkedett velem. Most meg hízeleg. Na, erre varrjál gombot! Ki tud rajta eligazodni? Melyik arca az igazi, a bunkó vagy a megértő bocsánatkérő?

Az anya hangosan elnevette magát – Értem már miért lettél ilyen zaklatott, az utálatos férfi kezd megszelídülni, ez neked most zavaró. Egy pillanatra azt éreztem mintha nem lenne közömbös neked ez a fickó.

– Jaj, anya, kit érdekelhet egy ilyen fazon? Csak azok után furcsa ez a nyálas telefon dumája, hogy kidobott, most meg aggódik miattam, miket hordott össze, ne tudd meg: – „Köszönöm Sára, maga egy angyal!" – meg – „De jó hogy hallom a hangját!" – válaszolgatott Sára ingerülten az anyjának.

– Ha nem hatna rád érzelmileg, most nem ennéd itt a kefét. Jól belebonyolódtál ebbe a történetbe. Akarod, hogy őszinte legyek? De ne érts félre, most is azt mondom, hogy a te dolgod, nem az enyém, de az én számomra még most se tiszta az a kép, hogy mi miatt vállaltad magadra a gyerekeket. Lenne logikus magyarázat, de ahhoz az kéne, hogy bele szeress a börtönben lévő férfiba.

– Állj le anya! Nincs semmi érzelmi oldala! Megszerettem a két kislányt. Nem is tudom, hogy tudnék már lemondani róluk csak úgy egyik napról a másikra. Bíznak bennem. Látom, hogy milyen kiegyensúlyozottak mióta kapcsolatban vagyok velük. Nagyon jó érzés.

– Akkor meg tedd helyre az apjukhoz fűződő érzéseid minél előbb, azt tanácsolom.

– Nem nehéz. Nem érzek iránta semmit, nincs egymáshoz semmi közünk! – vont egyet a vállán dacosan Sára – Számomra a létezése, csak szükséges rossz!

– Várj, elaludt az asztali díszen az egyik gyertya – intette le az anyja és indult gyufáért, hogy újra meggyújtsa.

De földbe gyökerezett a lába, míg meredten a gyertyákat nézte. Az elaludt gyertya, újra fellobbant, és újra kialudt.

– Szűz Máriám, mi ez? – suttogta.

Akkorra már ott állt Sára keresztanyja, ő is figyelte a táncoló lángokat. Körbe állták az asztalt, a félelemtől suttogva beszéltek egymáshoz. Terka mama rémülten dobálta magára a kereszteket, amikor mind a négy gyertya elaludt az asztali díszen.

– Valaki itt van velünk, Jézusom segíts! – kiáltott fel ijedten az idős nő.

– Nincs itt senki, csak anyukám! – mondta mosolyogva Zsuzska és figyelmesen meredt egy pontra, ahol nem volt semmi és senki – Ne féljetek, nem bánt benneteket.

– Jaj, nekünk... Szentséges Szűz Mária, ki fent vagy a mennyekben! – nyögött fel Terka mama és gyors imába kezdett. Sápadtan meredtek Zsuzskára.

Zsuzska nézése a gyertyákra irányult, ahol egyszer csak fellobbant az egyik gyertya, majd a második, a harmadik. Abban a percben ért el mindenkihez, egyfajta tehetetlen félelem. Zita cidrizett a legjobban, rákiabált Zsuzskára.

– Mit ijesztgetel mán, hótra válok itt!

Hirtelen lett hűvös a helyiségben, pedig a kandallóban ropogva lángolt az akácfa. A gyertyák nem aludtak ki, táncolt, imbolygott a lángjuk. Zsuzska folyamatosan nézett valahová, de most már komoly ábrázattal, mintha valaki beszélt volna hozzá. Kis idő múlva újra érezték a kandalló melegét.

– Mi van mán Zsuzska? – tért észhez Zita legelőször.

– Elment. Megyünk játszani? – nevetett fel a kislány.

– Várj! – szólt rá Sára – Mit mondott anyukád?

– Jól van... elmondom. Azt mondta, hogy mondjam meg neked, hogy idővel minden rendben lesz, ne aggódj. Aggódtál? Meg azt is, hogy figyelj nagyon, mert sok rossz dolog fog történni, de tudja, hogy ügyes vagy, és megoldasz mindent. Megpróbál segíteni neked mindig, de néha nem sikerül annyira.

– Mást nem mondott?

– De. Azt, hogy szeret bennünket, mindig velünk lesz. Jó látni, hogy vigyázol ránk.

– Mondott még... valamit?

– Azt is mondta, hogy sajnálja, hogy nem kedveled aput, mert apu... nem emlékszem a többire.

– Nem baj Zsuzska, ha eszedbe jut, majd elmondod, nincs semmi baj – simogatta meg Sára a kislány haját, mert látta, hogy valamit nem érthetett meg, és ezért nem szívesen beszél róla.

A két idős nő túltett még a gyerekeken is, eluralkodott rajtuk a pánik. Nem tudtak napirendre térni azon, ami a szemük előtt zajlott le pár perce. Sárának újra el kellett mesélni milyen kapcsolatba került Karolával, a két kislány anyjával.

– Látod, anyu mik történnek velem? Ne kételkedj ezután! – kérte újra meg az anyját – Ebből a történetből nem lehet kilépni, csak úgy, mintha megsem történt volna.

– Ebből nem – sóhajtott fel az anyja – micsoda karácsony! Még túlvilági látogatónk is lett, én ettől nagyon megijedtem. Nem hiszem, hogy ezek után tudok aludni az éjszaka. Mert valaki tényleg itt volt, honnan is tudhatta a szegény kislány, mi miről beszélgettünk előtte. A közelünkbe se volt. Mi történik itt? Ha valaki mesélne ilyet, nem hinném el, bolondnak tartanám szegényt.

Keveset és nyugtalanul aludtak éjszaka, minden neszre felfigyeltek. Sára azon töprengett, hogy ő miért nem érezte meg Karola jelenlétét, aztán azon, hogy miért nem kommunikált vele is Karola, miért csak Zsuzskával?

Az éjszaka elhozta a választ. Mikor kimerülten álomba zuhant, neki is megjelent a meghalt asszony szelleme.

Egy fényt látott maga körül, és már tudta, hogy Karola ott van vele. Nem szóltak egymáshoz, mégis tökéletesen értették egymást. Karola szomorú volt, nagyon aggódott Benjáminért. Azt mondta, hogy olyan most a férje, mint egy kötéltáncos, aki két felhőkarcoló között kifeszített drótkötélen egyensúlyoz és nincs alatta védőháló. Veszélyben van az élete, bármelyik percben a mélybe zuhanhat. A lelke már félig halott. Elgyötört és elhagyta a hite. Nagyon sajnálja, hogy Sára nem érez még egy kis vonzalmat se iránta, pedig úgy látta mindig, hogy képes lesz megmenteni és szeretni a családját.

– Nem kérheted tőlem, hogy megkedveljem, csak mert te így akarod!

– Benjámin különleges férfi, majd meglátod Sára, megérdemli a szeretetet, neked kell megadni, amit már én nem tudok. És én tudom, hogy egyedül csak te tudod megmenteni... azzal, hogy megszereted őt.

– Én? Én adjam meg helyetted a szeretetet is?

– Meg fogod szeretni, bármennyire harcolsz ellene. Csak vigyázz, az ő lelke ezerszer sérülékenyebb, mint a tiéd.

Sára hisztérikusan felnevetett.

– Milyen jó, hogy elmondtad, hogy felhívtad a figyelmem a lelkére! Ahhoz képest olyan durva tud lenni, mint egy lópokróc.

– Az csak álarc semmi más! – súgta a fénylény és becsúszott a magas ruhásszekrény mögé.

– Várj még! Miért mondtad, hogy sok rossz dolog fog történni velünk? – kiáltott utána idegesen.

De hiába figyelt feszülten arrafelé, amerre eltűnni látta Karolát, választ már nem kapott a kérdésére.

Nagyon is hallotta Benjámin az utolsó mondatokat a telefonban, önkéntelenül felnevetett a kedves szavakat hallgatva, nem azért, mert viccesnek találta, hanem azért, mert átért hozzá Sára aggódása, ami miatt kellemes jó érzés áradt szét a testén. Úgy érezte magát mintha kint állna a szabadban és a friss szél simogatná az arcát. Elég volt ennyi, hogy szebbnek lássa az életét, mintha átlépett volna egy másik dimenzióba, ahol minden lágy és szeretetteljes, ami körül veszi. Még börtönfolyosó szürke falai is hipnotikus fényben úsztak, míg a nagyterem felé igyekezett. Nem tudott magyarázatot adni önmagának, mi okozta a változást a lelkében, arra meg végkép nem, hogy miért adott neki a sors ilyen nagy ajándékot erre a napra. A kislánya ráérzett, valaki angyali segítséget küldött nekik, hogy túléljék ezt a hányadék világot... Karola... persze, hogy Karola. Csak ő képes erre, senki más. Szeretettel gondolt az elhunyt feleségére, aki még a halálos ágyán is az ő sorsukon vívódott. Karola megtalálta Sárát. De miért éppen őt? Hogyan választott ki egy ilyen nőt, aki inkább az ellenségük lehetne. Talán a sors egyszer mindenre megadja a választ.

– Te, hol voltál, mindjárt vége az előadásnak! – kiáltott rá idegesen a tanár, aki az ellenkező irányba loholt a nevelő tisztel együtt – Nem láttad Elemért? Nem jött szerepelni.

– Nem láttam.

Benjámin megfordult ment a tanár után.

Mikor kinyitották a zárka ajtaját, visszazuhant egy pillanat alatt a lelke a rózsaszín ködből a szürke valóságba. Surányi Elemér szalmabábuként lógott a felső vaságyra kötött pertli végén, felakasztotta magát. Szemei tágra nyílva, üres fényűen meredtek a belépőkre. Nyelve kékesen kint lógott a szájából, kezében szorongatott egy papírlapot. Gondolkodás nélkül ugrottak mindhárman a férfit megmenteni, minden erejüket összeszedve emelték az élettelenek tűnő testet, hogy oldják a hurkot a nyakán. De mindhiába, Elemér már halott volt. A nevelőtiszt óvatosan kivette a kezéből a papírlapot.

– Szerencsétlen gyerek... hagyott búcsúlevelet.

A tanár fölé hajolt a papírnak és hangosan olvasni kezdte: –„De jó volna megnyugodni, de jó volna mindent, mindent, elfeledni, de jó volna játszadozó gyermek lenni. Igaz hittel, gyermek szívvel a világgal kibékülni, Szeretetben üdvözülni." De hisz ez az Ady vers, amit ma este el kellett volna szavalnia!

– Már nem szavalja el, csak az égieknek. Szegény fiú, oda kellett volna jobban figyelnünk, várható volt, hogy újra megpróbálja – sóhajtotta el magát a nevelőtiszt.

Benjamin hátrébb húzódott, hátát a hideg folyosó falhoz nyomta, próbált elhatárolódni attól, amit látott, minden belső érzéke tiltakozott ellene. Akkor döbbent rá igazán, milyen igaza volt a tanárnak, amikor arról beszélt, hogy minden kis szalmaszálat erős kapaszkodóként kell használniuk a börtönben, hogy ne veszítsék el végérvényesen a hitüket. Talán ő is ilyen passzban lett volna a mai nap, mint a roma férfi, ha nem ér el hozzá a kintiek hangja, ha nem hallja a két lánya és Sára kedves hangját. Nélkülük ő is csak kóborolt volna egésznap a börtönfolyosón, mint egy halálraítélt.

Figyelte, ahogy intézkedett a tiszt telefonon, majd hallotta ahogy végig dübörög lentről feléjük a lábdobogás a folyosón. Megérkezett az orvos és több őr az alsó szintről, becsukták maguk mögött a zárka ajtaját.

Elindult önkéntelenül „haza", a saját zárkájába. Összerezzent mikor érezte, hogy valaki megfogja a könyökét hátulról. A tanár érte utol.

– Sajnálom szegényt... neked meg nem kellett volna utánunk jönni.

Benjámin vádló tekintettel nézett a tanár szemébe.

– A nevelőtiszt tudta, hogy labilis. Én is észrevettem, hogy nagyon maga alatt volt a fickó. Gondolom maga is rájött a próbák alatt, hogy gond van vele. Sírva olvasta fel a verset. Emlékszik?

– Igen. Készült a halálra. Az egyedüllét, a család hiánya... nem mindenkinek sikerül megbirkózni vele. Ilyenkor karácsonykor még jobban felerősödik az elhagyatottság érzése. Megint nem jött hozzá senki. Nincs olyan, nekem senki ne mondja, hogy innen bárki kikerül lelki sérülés nélkül! Ha ezt állítja, bárki magáról, az csak álca, hazugság. Belül egy rákos sejtté válik a lélek! Látod fiam, erről beszélek neked hetek óta. Meg kell találnod önmagunkban egy lélekkapaszkodót, mert ha nem találod meg, elvesztél egy életre. Ez lehet bármi. Egy hang, egy emlék, egy hobbi, ami átsegít a rossz gondolatokon.

– Rájöttem, nyugodjon meg, hogy miről beszélt eddig egyfolytában... ma beszéltem a gyerekeimmel.

– Jó hallani. Nagyon jó. Csak így tovább! – veregette meg a tanár a vállát – Csak így tovább!

Benjámin az üres zárkában végig dőlt az ágyán, egyedül volt, a többiek a nagyteremben ünnepeltek. Nem volt soha gyenge, most mégis felkavarta a fiatal rab halála, mert értelmetlennek találta és tragikusnak. Tisztába volt vele, hogy a szenvedő lélek csomózta a nyakára a halálos hurkot. Megértette, hisz addig ő is csak a halálban látta a kiutat.

Hol van a boldogság?

 A tanár észrevette, hogy az utóbbi napokban nem olyan mogorva, befelé fordult Benjámin.

– Mi történt? Megváltoztál.

Benjamin bólintott, hogy érti, mire céloz az öreg barátja.

– Aláírtam... – válaszolt vissza bizonytalanul.

– Látod fiam, csak ennyi kellett, hogy szereztél magadnak egy kis boldogságot. Magadnak, a fiatal hölgynek, a gyerekeidnek. Egy aláírás, csak ennyi...

– Mi az a boldogság? Hagyjuk már! Mindig arra vágytam, hogy boldog legyek, de csak távolodok tőle. Mondtam már nemegyszer, hogy az én számomra vége, nem keresem, nem vágyok rá... mert nincs!

– Tudod te mi a boldogság egyáltalán? Még most se tudod! Pedig párszor beszéltünk róla.

– Azért sejtek valamit – mosolygott szomorúan Benjámin.

– Időszerű téma így karácsonykor. Szerintem az a baj, hogy hajszoltad mindig a boldogságot, el akartad érni, hogy végre boldog légy. A boldogság megfoghatatlan fiam, láthatatlan, nem lehet pénzért megvenni, se kikövetelni saját magunknak! Mégis hiába megfoghatatlan, mióta élőlény él a földön, mind és mindig, csak ezt kereste, hogy átélje a boldogság mámorító érzését. Pont ezért, mert mint célról beszélsz róla, meghatározod mit is kell érezned. Ha eléred a célt, attól még nem leszel boldog. Mert halvány sejtésed sincs, mit hajszolsz. Vakon keresed az út porában az elveszett kristálygyöngyöket, és közben csak a föld kavicsait gyűjtöd össze.

– Már megint sikerült megvigasztalnia.

– Dehogy, csak szólok, hogy nem jól értelmezed magát a boldogság fogalmát. Sokszor időzik, vagy hirtelen felbukkan melletted a boldogság és te észre se veszed, pedig ott van. Csendben, jelentéktelenül. Nem követelődzik, nem hívja fel hangosan magára a figyelmet. Ezért nem érzékeled.

– Csak egyet is mondjon, ha tud!

– Tudok! Például az a hölgy a látogatáson. Boldogságot hozott a számodra... de te nem vetted észre.

– Nem értem.

– Mit nem lehet ezen érteni? Eljött hozzád, rád szánta a napját, öltözködött, fésülködött, autóba ült, hogy találkozzon veled. Hogy tudomásodra hozza, hogy nem vagy egyedül! Ő kint a való életben összetartja a családod. És miért? Mert a számára ez fontos! Ki tudja miért? Most ne keressük az okokat. A veled való találkozás, az is fontos volt számára, az igen válaszod is nagyon fontos volt a számára. Ez mind-mind fontos volt neki. Mert számára te egy fontos ember vagy... voltál..., mert ezt is jól elszúrtad.

– Aláírtam a beleegyező nyilatkozatot, mondtam már...

– De nem ott és nem akkor! Mert nem érzékelted a találkozás jelentőségét. A boldogság érzésére rá kell hangolódnod, észre kell venned, ha feléd küld valaki egy pozitív életérzést. Sok minden okozhat örömöt, jó érzést, míg idebent vagy ezeknek adjál nagy jelentőséget. Tanulj, olvass, találj ki valami hobbit, hangolódj rá a gyermekeidre, küldj feléjük boldogságérzést, ha önmagadban már rátaláltál. Megérzik, hidd el, hogy velük vagy lélekben. Ha benned szeretet van, csak akkor tudsz tiszta szívből önzetlen szeretetet adni, ha boldog vagy, csak akkor tudsz boldogságot adni. Minden belőled indul, és a világ a te tükörképeddé válik. Ha fontos akarsz lenni más ember szemében, először légy fontos önmagad számára! Ezt nagyon jól jegyezd meg! És most megyek, mert karácsonykor mindenki maga alatt van. Itt meg pláne. Gyakoroljuk a nagyteremben a karácsonyi műsort. Gyere te is, rád fér egy kis kultúra!

A nagyteremben tíz-tizenöt rab visszafogott hangon beszélgetett egymással. A rabok a padsorokban ültek, de volt közülük egy kettő, aki a pódium melletti karácsonyfát díszítette. A tanárt várták. Amikor megjelentek az ajtóban, felhangosodott az elégedett moraj – Itt van, kezdünk végre!

– Jól van báránykáim, úgy tudom, az idén sokan leszünk a műsorra, ez azt jelenti, hogy sokan jó magaviseletűvé váltatok! – nevetett a tanár – Nem baj. Legalább több gyönyörű verset fogunk hallani, mint tavaly.

Elkezdődött a próba. Benjámin hátra ült a széksorban, onnan figyelte, ahogy mindent beleadva, mégis akadozva, majd belevörösödve, verset mondtak az elítéltek. – Karácsony idebenn, Istenem... – sóhajtott fel önkéntelenül.
Lehunyta a szemét, és visszagondolt a régi ünnepeire, a legszebbekre, mikor még kicsik voltak a lányai. Akkor még annyira jó volt minden.

Valaki leült mellé. Mikor oldalra nézett, megismerte a nevelőtisztet.

– Nem szerepel?

– Most még nem, csak figyelem a próbát. A tanár úr ide hívott.

– Jól van, az is kikapcsolódás a maga módján, ha nézi őket. Tudja nehéz időszak ez a bentieknek...

– Tudom, elhiheti...

– Jó, hogy elfoglalják magukat valamivel, telik a nap, múlik az ünnep. Maga mit szeretne kívánni Jézustól, ha módja lenne rá? – nézett feléje a tiszt mosolyogva.

– Jó lenne a lányaimnak boldog ünnepeket kívánni, de ez most, ebben a helyzetben egy lehetetlen kívánság. Hiányoznak...– válaszolt őszintén és meglepődve a kérdésen.

– Azt azért meg tudjuk oldani.

Mikor a nevelőtiszt felállt és magára hagyta, figyelni kezdte újra az előadást.

– Surányi Elemér, gyere csak fiam, nem fogsz kimaradni, ne bújj el! Egy gyönyörű verset hoztam neked, kezd csak el! – hallotta a tanár hangját. ­

A második sorból felállt és lassú tétova léptekkel, zavart mosollyal előre indult egy harminc év körüli cigány férfi.

– Mit ajánl? – kérdezte hanyagul, mikor odaért.

– Adytól a Karácsony-t. Az egyik legszebb vers, amit ismerek.

Elemért ismerte Benjámin, rablásért, garázdaságért ült már két éve, hátra volt még ugyanannyi, mert többszöri visszaesőként ítélték el. Beszélték a szinten, hogy tavaly is nagyon kikészült a férfi, senki nem látogatta meg az ünnepek alatt, csomagot se kapott. Állítólag nem volt pénze a családnak az utazásra. Benjámin arcára kiült a keserűség, mert arra gondolt, hogy őt se látogatja meg senki amíg bent lesz. Összeszorította az ajkait. El kell fogadnia, amit rámért a sors. Túl kell élnie, vagy beledöglik. Nincs több alternatíva.

Elemér nagyon elmerült a csendes szövegolvasásba, ráhajolt a kezébe adott papírlapra.

– Tudsz egyáltalán olvasni fiam? – viccelődött a tanár.

– Ne sértegessen, csak értelmezem a szöveget! – válaszolt Elemér idegesen.

Végre rászánta magát és belekezdett a hangos előadásba. Benjámin meglepődve hallgatta a férfit, aki szépen, kifejezően szavalta a verset, közben azt is észrevette, hogy furcsán változik a férfi hangszíne. Fojtogató csend lett a teremben, mindenki látta, hogy a férfi arcán folynak a könnyek. Ennek ellenére Elemér nem hagyta abba a szavalást:

„Bántja lelkem a nagy város

Durva zaja,

De jó volna ünnepelni

Oda haza.

De jó volna tiszta szívből –

Úgy mint régen –

Fohászkodni,

De jó volna megnyugodni.

De jó volna mindent, mindent,

Elfeledni,"

Benjámin is elérzékenyült, szemei könnyfátyolossá váltak. A nevelőtiszt újra megjelent.

– Itt van... csomagot kapott! És még van más is, a nagyfőnök engedélyezte magának is a tízperces telefonkészüléket, ezt is elhoztam. Benne van a kapcsolattartó mobilszáma. Tud a gyerekeivel most már mindennap beszélni pár szót.

Benjamin meglepetten nyúlt a csomagért és a telefonért.

– Köszönöm!

– A kinti példás határmunkáért. Boldog karácsonyt!

A tiszt megveregette Benjámin vállát és felállt mellőle, előre ment a pódiumhoz. Követte egy darabig tekintetével a távolodó tisztet. Kedvelte ezt a férfit, a tanár után őt a legjobban. Széles vállú, zömök testalkatú negyven körüli férfi volt, a feje tar kopaszra borotválva. Megjelenése komolyságot, kimértséget sugárzott az elítéltek felé, de nem volt szigorú. Csodálkozott is rajta sokszor, hogy ad az Isten ilyen türelmet egy embernek, ha ennyi lelki sérült közé keveredik. Ha beszélgettek mindig olyan érzése volt, hogy igazán a lelkén viseli az ő sorsát is. Minden kérdésére a megfelelő válaszokat adta, nem kertelt, nem beszélt mellé. Akkor kedvelte meg igazán, mikor arról kérdezte, hogy őszintén mondja el, hogyan jutott el odáig, hogy felgyújtsa a bankot és a lakását is. Ő se beszélt mellé, őszintén válaszolt, mert már tudott róla beszélni. Nem volt benne az alkohol miatti kiszabadult agresszió, elbújt a lelke mélyére. Helyébe ennél is rosszabb telepedett, a reménytelenség a jövőtlenség érzése. De az rendesen otthonra talált nála, mint egy rákos sejt, először kis területet zabált fel benne, aztán kinyújtotta polip csápjait és végig fonta az egész testét, még a csontjaiban is érezte, hogy végzi a pusztítást. Ez rosszabb volt mindennél.

A tiszt hallgatta, aztán megcsóválta a fejét.

– Igazságtalan az élet odakint sok esetben, azoknak kéne itt ülni, akik miatt ide jutott. Ez az én véleményem. De ezzel nem azt mondtam, félre ne értsen, hogy a legjobb megoldást választotta, mert nem. De nem tudom, ha ebbe a helyzetbe én kerülnék, és elborulna az agyam egy időre a sok traumától, milyen reakciókat váltana ki belőlem. Nem könnyű jó tanácsot adni, nem is akarok. Nincs értelme elferdíteni a valóságot. De ha innen kikerül egyszer... okosabban éljen. Meg kell tanulnia először tízig számolni, mielőtt bármit is tesz. A cselekedetének a várható következményeit is átkell  ugyanis gondolnia!
Forgatta a dobozt. A díszes csomagoló papír összehajtva a felnyitott fedél alá volt tolva. Tudta, hogy minden csomagot átvizsgálnak, mielőtt eljuttatják az elítéltekhez. Érezte, hogy a várakozás izgalma átjárja a testét. Arra gondolt, hogy Sára küldhette a csomagot, hálából azért, hogy aláírta a beleegyező nyilatkozatot. Ki más? Nincs senki kint, akinek eszébe juthat karácsonykor egy ilyen gesztus.

Nem merte kinyitni. Ült ölében a papírdobozzal, úgy tett mintha figyelné az előadást. Sára arca jelent meg a lelkében. Megidézte és elmerült a kékeszöld szemek tengerében, mert képtelen volt elfelejteni, átégette a retináját és leköltözött a lelkében a lány szemeiből áradó különös fény, ott volt hívatlanuk, kéretlenül, beengedésre várva döngetett a lelke kapuján.

Tudatalattijában már érzékelte, hogy Sára az, aki előtt kitárulnak azok a kapuk, amik mögött az igazi énje, sebezhető, síró lelke lakik, amit próbált eddig elzárni a külvilágtól.

Csak pár dolgot tudott róla, például azt, hogy nem hord ékszereket és nincsenek undorító műkörmei sem, amit majom módra utánoztak egymásról a való világban a vele egykorú nők. Felfedezte, hogy kitartó, hogy őszinte, akkor sem hazudik, ha abból kellemetlensége származik. Azt is, hogy harcias és megvédi mindenáron az igazát. És azt is, hogy szép... nem csak kívülről, valami megfoghatatlan belső szépség árad belőle. Magához ölelte a papírdobozt, lehunyta a szemét. Szeretett volna egy darabig ebben a látomásban ringatózni, ebben a különös érzésben elmerülni, ami végigfutott az egész testén, egy hihetetlen, felfoghatatlan felismerés: van valaki a börtön rácsain túl, aki gondol rá, akinek talán mégis fontos.

A próbának vége lett, a tanár odament hozzá és fáradtan lehuppant a mellette lévő székre.

– Kivagyok ezektől, de alakul azért. Mit gondolsz?

– Jó lesz. Vannak kimondottan tehetségesek köztük – felelt halkan Benjámin.

– Naná, hogy vannak! Van, aki ötödik éve ünnepel idebent. Mit kaptál? – nézett a dobozra a tanár.

– Nem tudom – vallotta be őszintén Benjámin.

– Nem nézted meg? Na, bontsd ki gyorsan!

Benjámin kelletlenül hajtotta szét a doboz fedelét, egyedül akarta, de szót fogadott, úgy gondolta mégis jó, hogy ott van a tanár mellette, erősebb lett mindig a társaságában. Félt a csalódástól, mi van, ha mégsem igaz semmi abból, amiről előtte ábrándozott, mi van, ha kinyitja a dobozt és ami benne van, csak a fájdalmát fokozza, még a mostaninál is jobban.

Lassan kezdte a doboz fedelét széthajtani, felül egy borítékot talált, alatta egy papírmappát. A borítékot félre tolta, a mappát bontotta ki, rajzok voltak benne. Legalább tíz darab rajz, Mónikától, Zsuzskától. Megjelent az arcán egy halvány mosoly, végre megbizonyosodott, hogy Sára küldte a csomagot. Ezzel párhuzamosan a feszültsége egyre fokozódott, már reszketett, amit próbált titkolni nehogy a barátja észrevegye.

– Olvasd el az üzenetet – szólt rá a tanár –, a boríték! – közben elkezdte nézegetni a gyerekek rajzait.

Benjamin kinyitotta a borítékot, egy karácsonyi képeslap volt benne, a hátuljára írt üzenettel.

– Olvasd már, persze csak ha akarod, ha nem titok! – türelmetlenkedett az öreg barátja. Benjámin olvasni kezdte az üzenetet.

„Kedves Benjámin!

Tudom, hogy nehéz lehet magának karácsonykor távol lenni a családjától. Talán enyhíteni tud ezen a rossz érzésen az ajándék, amit itt küldök: a lányai őszinte szeretettel készítették a rajzokat, és üzenik, hogy visszavárják. Részemről is van egy kis ajándék. Csak egy meggondolásból választottam. A lányai szerint mikor a mindennapjai része volt ez a tevékenység, Ön jó ember volt, és nagyon szerethető apa. Talán még nem késő visszafordulni erről az útról amire rálépett, a gyermekei érdekében. Kérem, kezdjen el újra festeni, hogy visszataláljon az út elejére. Mivel megkaptam a jóváhagyását, amit remélem őszinte lélekkel írt alá, leviszem a két kislányt a vidéki otthonomba az ünnepek alatt.

Boldog karácsonyt!

Sára"

A tanár csendben figyelte a férfit, majd megszólalt.

– A boldogság kék madara, íme, itt csapkodja gyenge szárnyait. Erről beszéltem neked. Nem történt nagydolog, nincs tűzijáték, se csinnadratta, mégis ünneplőbe öltözött a lelked és jól érzed magad. Mert valaki elküldte feléd a szeretetét az odafigyelését. Ez az, drága barátom, amit értékelni kell! Ez az, amit nem lehet megvásárolni, kierőszakolni! Érted már? Egy kis csomag, papírhulladék, ha úgy nézzük... és te reszketsz a boldogságtól, a várakozástól!

– Nem tagadom, most ebben a pillanatban úgy érzem... lehet, hogy most igaza van... – válaszolt zavartan Benjámin.

– Nézd csak, a lányok rajzait. Ezt például. Mit látsz? Bizony mindent lerajzolt ez a csöppség, ami fontos most az életében. Ez itt, látod, a két gyereked, és ez a hölgy, akinek a kezét fogják...

– Ő Sára, csakis az ő kezét foghatják.

– Igen, csakis ő lehet. Esik a hó, látod? De őket valami kupola védi, nem éri őket a hóesés, védve vannak. Ez itt mögöttük ki lehet? Bizonyára te, kicsit távolabb, de ott vagy a rajzon. Fontos nekik a jelenléted. Van még egy alak a papírlap szélén, mint egy angyal. Talán a feleséged, aki már fent van az égben. Mit kaptál még? Hadd nézzem!

– Ceruzákat, rajzmappát, festékeket – nézett szét Benjamin a dobozban.

– Te ezek szerint tudsz festeni?

– Tudok. De már régen festettem. Nagyon rég.

– Jól van, erről írt a kishölgy! Tudod mit, segítek neked, hogy újra elkezd a festést. Ne nézz rám így, nem őrültem meg! Attól, hogy börtönben vagyunk, még nem lehetetlen minden. Van a folyosó végén a másodikon egy ilyen kreatív helyiség, most csak egy önjelölt szobrász dolgozgat benne. Biztos kijöttök egymással idővel, azt beszélik eléggé agyas a fickó.

Elgondolkodva sétált visszafelé a zárkába, de mikor belépett az ajtaján azonnal felkavarta a nyugalmát a látvány, ami fogadta. A hatágyas zárkába két új elítélt érkezett. Kölyök megszeppenve ücsörgött az asztal mellett, látszott rajta, hogy nagyon várta a visszatérését. Az ő cuccát és a srácét is feldobta a két elitélt a felső ágyra. Benjámin az ajtóban állva figyelte a változást. A két új rab az elbitorolt alsó ágyon feküdt.

– Haver, ne csinálj semmit, nem éri meg! El leszünk mi ott fent... – emelte fel a kezét Kölyök. Benjámin dühös lett, de ellenére próbált higgadtan gondolkodni: tisztában volt vele, ha erővel tesz rendet a zárkában, elveszíthet minden kiváltságát, még azt is, amit most kapott, például elveszik tőle örökre a telefont, úgy hogy egyszer se tudja felhívni Sárát és a lányait. A csomagot lassú mozdulatokkal betette a szekrényébe.

– Te vagy itt a másik digó? – hallotta a saját ágya felől a kérdést, majd elért hozzá a gúnyos röhögés is.

– Mondjuk rá... te ki vagy?

– Én? Majd megismersz. De ne nagyon akarj! – vigyorgott a rab, közben kéjesen végignyújtózott az ágyon.

Benjámin jól szemügyre vette a két alakot, mindkettő erős testalkatúnak tűnt első benyomásra.

– Na húzz el a helyemről öcsi! – szólította fel a helyén fekvő elitéltet.

– Mit hadoválsz itt nekem? Ez már az én helyem. Nem fogok fent aludni, nem bírom a magaslati levegőt.

– Én sem! – szólt nyugodtan Benjámin és lazán odasétált az ágyhoz – Nem mondom még egyszer!

– Akkor mi lesz? Levadászol, vagy tetszem neked? – nézett fel rá gúnyos érdeklődéssel a rab.

Benjámin hirtelen hajolt, a szempillantásnál is gyorsabban, és mint a rongyot úgy vágta ki az ágyából a férfit. De már fordult, mint a villám, mert tudta, hogy a másik hátulról támad, ököllel arcon vágta. Az ütést olyan erővel adta ki magából, hogy az elitéltnek felhasadt a szája, a vér lecsurgott az állán.

– Akkor van még valami megbeszélni valónk? – fordult hidegvérrel a földön heverő két elítélt felé.

– Én megmondtam haver, hogy nyugodj le, nem ér annyit az egész. Nekik is szóltam, hogy ne vegzáljanak téged, de nem értettek a jó szóból.

Benjámin akkor látta meg a langaléta felpüffedt szemét.

– Ha eddig nem mondta senki, a haverom a védelmem alatt áll, nem mondom el kétszer!

– Köcsög! – köpte ki a véres nyálat a szájából az elitélt, akit szájba vágott.

– Mit mondtál? Tudod, ez most megint helytelen elszólás volt a részedről! – durván térden rúgta, amitől újra a földre rogyott – Maradj már veszteg, jobban jársz!

Odament az ágyához, visszapakolta a holmiját, intett Kölyöknek.

– Mire vársz, csinálj rendet az ágyadon.

Lefeküdt a helyére, végignyújtózott, onnan nézte egykedvűen a két nagyképű rabot.

Benjámin sokat kockáztatott, de azt is tudta, hogy a fegyházban vastörvények uralkodnak. Ha kimutatja, hogy gyenge, vége van egy életre. Kihasználnák, mint a többi alázkodót. Mindennaposok voltak bent a verések, a drogozás miatt kialakult állati ösztönök sose nyugodtak le. Inkább higgyék róla, hogy ő az alfahím a zárkában, féljen tőle a többi. Több mint valószínű, hogy a két új is drogos, azért ilyen nagy a mellényük. Csak akkor zuhannak össze, ha elfogy a szer, mint a kölyökképű. Ha azok, akkor megérdemlik a megkülönböztetett figyelmet, mert kiszámíthatatlanok.

Muszáj volt újra figyelmeztetnie őket, mert látta a másik kettő szemében a gyűlöletet, nehezen fogadták el az új felállást.

– Akkor minden érthető remélem. A főnök én vagyok a zárkában, itt minden az én akaratom szerint történhet! Világos?

A két elitélt felmászott a felső ágyra, nem válaszolt egyik se a kérdésre.

– Nem hallom! – szólt rájuk dühösen Benjámin.

– Rendben van. De te egy baromállat vagy! – mondta el a véleményét a felette fekvő.

– Akkor ehhez tartsd magad! Így is megfelel.

Karácsony napján beköltözött a börtönbe az áhítat. Még a haragosoknak is volt egymáshoz egy két jó szavuk, mintha mindenki kapott volna a reggeli mellé egy jóságszérumot. Készülődtek a műsorra, várták a hozzátartozókat, a csomagokat. A látogatók meg is érkeztek, de most se tarthatott tovább a látogatás ideje, mint máskor, csak a levegő változott meg körülöttük az érzelmek felfokozott hullámai miatt. Benjámin tudta, hogy hozzá nem megy senki, próbálta magát elfoglalni mással. Nehezen telt az idő, úgy vánszorgott, mint egy aggastyán a temetőben. Csak késő délután szánta el magát, hogy felhívja Sárát. Szerette volna előbb, minden percben erre gondolt, mégis húzta az időt. Teljes bizonytalanság uralkodott el rajta: nemsokára beszélni fog Sárával, ki fog derülni mennyire neheztel rá. Megbocsájtott-e neki, vagy csak szükséges rosszként tűri és viseli a jelenlétét? Kap e tőle csak egy jó szót is, ami kedves lesz számára? Vagy csak hideg, kimért, hétköznapi stílusban fog hozzá szólni? A folyosó legvégén megállt, ott elviselhetőbb volt a zaj, ami a nagyteremből kiszűrődött hozzá. Az egész napi izgalom megtette a hatását, mikor meghallotta Sára hangját, alig tudott megszólalni.

– Helló. Kivel beszélek? – hallotta az ismerős hangot.

Nem jött ki hang a torkán, úgy érezte mintha fojtogatná a benne lévő türelmetlen várakozás.

– Boldog karácsonyt Sára... csak... én vagyok, Benjámin... a börtönből. Remélem nem zavarom.

A vonal végén egy pillanatra néma csend lett.

– Magának is boldog karácsonyt Benjámin! Örülök, hogy hívott. Megkapta a csomagot? – hallotta Sára hangját.

– Igen, köszönöm, nagyon kedves, hogy gondolt rám. Jól esett. Legelőször is bocsánatot szeretnék kérni a viselkedésemért, nagyon sajnálom, hogy olyan arrogáns voltam magával az utolsó találkozásunkkor.

– Bocsánatot kér? – hüledezett Sára, nem akart hinni a fülének. Ez az alak azt hiszi, ennyivel megoldotta, amit művelt vele, akkor téved. Arrogáns? Enyhe kifejezés a bunkóságra! Dühében alig tudta visszafogni magát, legszívesebben kikapcsolta volna a telefonját. Szerencsére lehiggadt annyira, hogy nem tette meg, eszébe jutott, hogy mégiscsak szent este van.

– Jól van, elfogadom a bocsánatkérését. De ne örüljön annyira... csak azért fogadom el... mert karácsony van.

– Köszönöm, megérteném azt is, ha elküldene egy másik égtájra. Tisztában vagyok azzal, hogy mennyire megsértettem.

– Inkább megalázott, nem ezt akarta mondani?

Benjámin kínosnak érezte a kimért, hivatalosra sikerült beszélgetést, de annyira feszült volt, hogy nem tudta hogyan változtathatna rajta. Arra gondolt, nem ismeri, nem volna jó ötlet most azzal elriasztani, hogy rámenős, nyomuló szövegelésbe kezd. Ha minden bevezető nélkül elmondja neki, hogy minden megváltozott, hogy teljesen másként gondolkodik már felőle, hogy becsüli, felnéz rá, tiszteli. Lehet gúnyolódásnak venné, miért is hinné el, mikor egy durva alak él az emlékeiben róla.

– Ha jól értettem, amit írt, ott vannak a lányaim magával – próbálta folytatni valahogyan a kényszeredettre sikerült beszélgetést.

– Igen, itt vannak, hiszen megírtam, hogy lehozom őket az ünnepek alatt vidékre... egy pillanat, szólok nekik, biztosan nagyon fognak örülni.

Sára örült, hogy megmenekült, neki is nehezére esett a társalgás. A legutóbbi találkozásuk óta nem változott a véleménye a férfiról, csak egy jelző vésődött be róla: hogy egy felfújt hólyag! Ezt most is elmondta magában többször.

– Zsuzska, Mónika! Gyertek gyorsan, apukátok van a telefonnál – hívta hangos szóval a két viháncoló gyereket.

– Apu, apu, apu! – szaladt boldogan Zsuzska – Hogy vagy apu? Mit csinálsz?

– Boldog karácsonyt kis manó! Jobban lennék, ha veletek lehetnék. És ti, hogy érzitek magatokat?

– Jól! Már ide megjött Jézuska. Angyal azt mondta, Jézuska hozta az ajándékokat, de én tudom, hogy nem is igaz, csak nem akarom neki megmondani, nehogy szomorú legyen. Meg apu... nagyon nagy hózás van odakint, de karácsonykor mindig hózás van, emlékszel rá te is?

Zsuzska csak mondta, monda, félve, hogy valamit ki ne hagyjon, mert mindent nagyon fontosnak tartott abban a pillanatban, hogy elmondja az apukájának. Nem szívesen adta át Mónikának a telefont, pedig megkérte Benjámin, hogy a nővérével is akar beszélni. De mikor oldalra nézett, mégis megsajnálta a nővérét, mikor látta, hogy Mónika türelmetlenül topog mellette. Szomorú képet vágva nyújtotta felé a telefont:

– Tessék, odaadom.

– Boldog karácsonyt apu! Hogy lehet az, hogy tudsz telefonálni? – kezdte kérdéssel a nagyobbik lánya a társalgást.

– Sajnos nem sok ideig tudok beszélgetni, de fogunk sűrűbben ezután. Kaptam egy mobilt, de be van határolva rajta, mennyi ideig beszélgethetünk. Remélem, ha megkérem Sárát, nem utasítja vissza a kérésem.

– Az nagyon jó lesz! Áh, ne félj, ő nem olyan visszautasítgatós. Küldtünk ajándékot, megkaptad?

– Igen, gyönyörű rajzok. Kiragasztottam a szekrényem ajtajára, hogy mindennap lássam őket.

– Örülsz neki? Akkor majd rajzolunk még – nyugtatta meg Mónika.

Ő is elkezdte a saját monológját, hogy milyen szép az ünnep vidéken, mesélt az állatokról, Lajkóról, Bicéről, a két hófehér bundájú kuvaszról. Aztán odahívta Sárát.

– Gyere ide Sára, mert lejár apu ideje!

Sára vonakodva felállt az asztal mellől, direkt nem figyelte miről cseverésznek a gyerekek az apjukkal, igy is lassan oldódott a feszültsége, amit a férfi hangja kiváltott benne. Nem tudott kibúvót kitalálni, kelletlenül átvette a telefont Mónikától.

– Itt vagyok.

– Ne haragudjon, hogy ennyit zavarom.

– Nem zavar.

– Kimért és udvarias... mégis arra kérem, hogy beszéljük meg, a nap melyik időpontja lenne alkalmas, amikor beszélhetünk ezután, nem sokat, tíz percet, ennyit lehet. Nemsokára lejár az időm...

– Rendben. Csakis az esti órákban, munkahelyen nem beszélgethetek privát. Vagy hétvégén, szombaton három után, akkor a lányokkal vagyok.

– Nagyszerű. Maga tényleg egy földre szállt angyal Sára... – sóhajtott a vonal végén a férfi – Nem csak Zsuzska érzi így, ez az igazság. Már én is rájöttem... akkor... még egyszer, boldog karácsonyt. Vigyázzon a lányaimra és magára is... jó volt hallani a hangját. Jó, hogy egy angyal vigyáz a lányaimra...– sóhajtotta el magát újra Benjámin.

A vonalban egy éles kattanás hallatszott.

Megszakadt, gondolta Sára, és mivel azt hitte már nem hallja a férfi, válaszolt.

– Vigyázok. És az angyalok vigyázzanak magára is, mert én ott nem tudok... nincs ugyanis belépő kártyám.

Nagyon zavarba jött mikor meghallotta, hogy a vonal végén halkan felnevet a férfi, aztán végleg megszűnt a vonal.

– Na, ezt jól elszúrtam! Mit gondol ez most rólam? Hú, de nem normális ez az egész! Még, hogy mindennap telefonál, beszámolót kell tartanom. Na, mi lesz itt? – dohogott hangosan, míg leült az anyja mellé.

– Mi van kislányom? – érdeklődött az anyja mikor meglátta Sára gondterhelt arcát.

– Semmi különös, csak bejött az életünkbe a szerető apa, hogy vinné el az ördög! – mondta keserűen Sára.

– Végre megjött az esze annak az embernek, ideje már. De miért bánt?

– Nem tudom. Jobb lenne, ha nem is látnám! – felelte idegesen – Annyira összezavar minduntalan.

Benjámin a hideg folyosófalának támaszkodva állt, kezében az elnémult telefonnal. Úgy érezte végig míg beszélt Sárával, mintha ott állna mellette, érezte a közelségét. Megnyugodott, hogy megbocsájtott neki, annak is, hogy hajlandó vele kapcsolatban maradni. Teljesen mindegy, hogy kötelességből, mert úgy gondolta, hogy csak abból, de a lényeg az, hogy mindennap hallani fogja a hangját. Minden napja ezután várakozással telik majd el. És ha várakozhat egy számára kedves eseményre, túléli könnyebben azt a poklot, amibe belekerült. Az angyal velük van, igaza volt Zsuzskának. Már nincsennek egyedül.

A telefont a zsebébe csúsztatta és lassú léptekkel elindult a nagyterem felé, ahol javában tartott a karácsonyi műsor.