Elengedés

Mikor odaértek az épület elé, a párja szembefordult vele és kérdőn nézett rá.
– Jól átgondoltad, vigyük most fel a gyerek dolgait, csak úgy mindenfajta előzetes megbeszélés nélkül?
– Igen, vigyünk mindent! – összeszorított foggal, gyors mozdulatokkal pakolt kifelé az autóból az asszony. Nem akarta meggondolni magát, csak legyen túl rajta minél hamarabb, mielőtt megszakad a szíve. Felcipelte párjával a harmadik emeletre a táskákat, és letette az iroda ajtajában, aztán beköszönt.
– Jó napot! Itt van minden hiányzó cucca Pistinek, keresni kell neki olyan helyet, ahonnan nem szökik el! – mondta határozottan az elébe siető ügyintézőnek.
– Hogy képzeled Nóri, ez nem így működik, most haza kell vinned! Majd kivizsgáljuk rendesen, akkor jöhet el tőled csak, ha döntés születik róla.
– Nem gondolom, hogy ki kell vizsgálni, a gyerek folyamatosan életveszélyben van, gyalog vagy biciklivel a sötét autópályán mindig úton van. Indok és ok nélkül. Nem bántja senki, nem félelmében szökik. Nem várom meg, hogy baja legyen! Itt a helye, szakemberek között, meg kell találni a viselkedésének okát. Egy másik család, talán segít, nekem nem nyílik meg, félek, hogy rossz vége lesz, ha sokáig halogatjuk a döntést. Már rég meg kellett volna oldani, hisz folyton kértem a segítséget.
A lelkiismeretét vették célba – Úgy akarsz elmenni, hogy el se köszönsz tőle? – tették fel azt a kérdést, amitől a leginkább félt.
– De, elköszönök… – válaszolt csendben.
 Megpróbálok erős lenni – gondolta magában – ha már válunk, ne lássa a fájdalmam. Könnyebb lesz neki máshol élni.
Érezte, hogy nehéz pillanatokat fog átélni, hisz szívébe zárta már a mindig tágra nyitott kék szemeket.
Mikor találkozott Pistivel, annak felragyogott a szeme, az övé hegyi patakká vált. Csak sírt, nem tudott megszólalni sem. Pisti megértette, hogy baj van, az ő szeme is könnybe lábadt. Már tudta, hogy nem viszi haza Nóri.
– Ne haragudj rám, ne gondolj rám gyűlölettel, nem fogadsz nekem szót, nem tudom miért vagy ilyen? – mondta Nóri bocsánatkérőn – talán valaki jobban megért, mint én.
Átölelte a síró fiút és sírtak már mind a ketten. Sírva hagyta el a befogadót is. A dolgozók ledöbbentek, nem értették, ha ilyen nagy a lelki kapocs Nóri és Pisti között, miért nem megbocsájtó a nevelőszülő. Nóri sem értette magát, szíve mélyén szeretetet érzett Pisti iránt, de meggyőzte magát, hogy ez a helyes út, ha más kezd a fiúval foglalkozni.
Jóformán le se pakoltak otthon, mikor telefonáltak az Intézetből, Pisti eltűnt mindjárt utána, hogy ők elmentek.
Tomi belerúgott a székbe, mérgesen nézett Nórira, majd sírásba csuklott a hangja.
– Nnem hhoztaad hhaza mama, mmostmár öörökre vvilágá mmegy!
Nóri megértette és elfogadta Tomi dühkitörését. Akkor abban a pillanatban értette meg Pisti viselkedésének az okát is. De már elkésett a felismeréssel.

Mi leszel, ha nagy leszel?

Esett az eső egész nap, csak délutánra sütött ki a nap. Az iskolából már minden gyerek hazaért, csak Pisti nem. Gyalog indult az országútnak megint, hátán az iskolatáskája, amiről lógott a sportszatyor benne a tornacipőkkel. Tócsákat kerülgetve bandukolt a forgalmas autóút szélén. Fejét lehajtotta, a szája néha meg- meg mozdult, mintha valakivel beszélgetne.
Vesztére Nóri ismerőse húzott el mellette az öreg Skodájával , felismerte a falu határát elhagyó gyereket az úton. Azonnal leadta a drótot, szóljanak a családnak, a fiú megint úton van. Akkorra már sokan tudtak a faluban Pisti vándorútjairól. Nóri a rendőrőrsre telefonált, állítsák le a gyereket még időben, ne jusson el messzire.
Amikor Pisti meglátta a vele szemben a rendőrautót, leszaladt az útról, berohant a kukoricásba. A rendőrök kapcsoltak, hogy aki előlük menekül, az a fiú akit keresnek. Kiszálltak az autóból, mentek utána a nagy sárba.
Mérgesen kiáltottak Pisti után, hogy álljon meg, mert baj lesz. Közben káromkodva cuppogtak a sárban. Pisti megijedt a váratlan fordulattól, meg attól is, hogy a rendőrök mérgesen kiabáltak utána. Bevárta a rendőröket. Mikor hazavitték, nagyon morcos volt mind a két rendőr, szemrehányó megjegyzést tettek Nórinak.
– Csináljon már valamit ezzel a gyerekkel, nem jó neki itt, azért szökik?!
Nóriban meghűlt a vér.
 Még mit gondolnak ezek rólam, én üldözöm világgá? – gondolta, de nem szólt vissza, nem tudta ő se, miért indul el Pisti folyton a céltalan útjaira.
– Mi leszel, ha nagy leszel fiú, mire készülsz, hogy ennyi izgalmat okozol? – kérdezte meg az egyik rendőr míg pucolta a sártól a cipőjét.
– Háté, rendőr – mondta ki vigyorogva Pisti.
A rend őrei jó nagyot nevettek.
– De most fordítva játszol, hékás, téged üldöznek!
Mikor ültek befelé az autóba akkor is mérgelődtek  a sok sár miatt..
Nóri próbált Pistivel beszélgetni folyamatosan, de ő csak hallgatta szótlanul, nagy kék szemeit figyelmesen ráfüggesztve az asszonyra. Válasz az valahol ”odaát” volt.
Megkérte a Gyámot, segítsen rajtuk, tehetetlennek érezte magát. Néha elkapta Ági gúnyos mosolyát, amit küldözgetett Pisti felé az asztal felett. Tudta, hogy az ellentét a két gyerek közt egyre jobban kiéleződött, már nem játszottak együtt, kerülték egymást. Váratlanul látogatta meg őket a Gyermekvédelemtől az Igazgatónő.
– Hol van ez a távgyalogló, beszélni akarok vele!
Sokáig ott volt Pisti szobájában, mikor Nóri már nem bírt a kíváncsiságával, hogy mi történik olyan sok ideig, odasomfordált a szobaajtóhoz. Ott ültek a szőnyegen… az országút közepén.
Igen, ott a földön, mivel Pisti felsorakoztatta az egész gépjármű arzenálját a szőnyegen az útjelző táblákkal együtt. Nem volt hajlandó elhagyni a terepet még az Igazgatónő kedvéért sem. Az Igazgatónő beszélt hozzá, Pisti elmélyülten, tágra nyílt szemekkel figyelte őt is. Szótlanul.
– Nem értem, elmondhatnád, mi bánt, de meg se szólalsz, hogy segítsek rajtad? – kérlelte az Igazgatónő.
– Pszichológushoz kell vinni, Nóri – nézett fel az ajtóban álló asszonyra –, az majd segít.
– Rendben elviszem – helyeselt Nóri.
De nem úgy történt, ahogy eltervezték, Nóri sokáig évekig nem tudta feldolgozni, hogy tud a képzelet olyan álomvilágot szőni, ami Pisti fantáziájában tanyát vert abban az időben.
A fantázia átlépett nála a valóságba, az álomvilág beragyogta a tudatát, átfestette valóságosra a hétköznapjait. Ezért hát újra nekivágott az útnak, előre eltervezve az útvonalat, a végső célt. Egyik nap bőségesebben rakta a tízórait, ment iskolába a többi gyerekkel gyalog, ahogy addig is. Nóri már arra gondolt, minden rendbe jött, megnyugszik Pisti is, sokat beszélgettek a további közös életükről. Igaz, folyton érzékelte a feszültséget Ági és Pisti között, de reménykedett, hogy okosodtak a történteken. Még a Gyám se határozott, a megoldás ott lógott a levegőben, de nem vitték véghez. Vártak.
Már szürkült, amikor hívta a hivatásos Gyámot.
– Pisti megint nincs, nem jött haza.
– Várjunk még, hátha csak barátkozik – sóhajtott fel a Gyám, de Nóri tudta, ez már megint nem barátkozás. Újra egy idegölő nap, újra gyomorgörcs, kétségek, félelmek. Kezdődik minden elölről.
Este tíz órakor csörrent meg a telefon az ebédlőben, a csendben olyan éles hangon, hogy összerezzent tőle, mert egyre többször vetült baljós árnyék a lelkére, rémképek sora, egy útszélén sikoltozó gyermekről, akit húrcol egy szadista pedofil, vagy egy vérbe borult tehetettlen testről egy baleset helyszínen.
Ezek a baljós félelmek annyira birtokba vették a tudatát, elhessegetni se tudta már őket. Félve vette fel a telefon kagylóját, de meglepetésére Pisti volt a vonalban.
– Szia, mama, jól vagyok, ne aggódj, itt ülök a buszmegállóban – mondta a felvilágosítást.
– Melyik buszmegállóban? – hüledezett Nóri.
Mikor megmondta neki, hogy ott van a megyeszékhelyen, kétségbeesetten gondolt arra, hogy megint ötven kilométerre van tőle.
– Mami, ne szólj a rendőröknek, hazamegyek, jól van? Most nem megyek tovább, mert esik az eső – hallotta a vonal másik végéről Pistit.
– Jól van, nem szólok, csak a Gyámodnak, annak muszáj. Maradj ott, nagyon kérlek.
A hivatásos gyám közel lakott ahhoz a buszmegállóhoz, ahol Pisti letanyázott. Nóri felhívta, elmondta, a gyerek ott ül egy padon, amire villanyfény világít, de nincs pénze hazamenni.
– Nem gond, öltözök, megyek érte, csak odébb ne álljon – válaszolt álmos hangon a férfi – valamit ki kell találnunk most már, ez nem folytatódhat tovább.
– Én is úgy gondolom, meg azt, hogy életveszélyes számára ez a vándorlás. Rá megy a család nyugalma is, mindenki feszültségben él miatta. Nem halogathatjuk tovább a döntést.
A férfi letette a telefont és azonnal öltözni kezdett. Megszokta már, hogy bármikor, az éjszaka kellős közepén is csöröghet a telefonja, s neki indulni kell. Nórira gondolt meg a fiúra, hogy mióta megy már a bújócska köztük.
A késő őszi éjszaka hűvös levegője megdidergette, amikor kilépett a háza ajtaján.
– Mi van ezzel a gyerekkel, ki tudja megmondani, olyan ez a történet, mint a dal „Se veled, se nélküled élni nem tudok”. Nem mondja, hogy el akar onnan jönni, mégis mindig elindul valahova – gondolta, míg bekászálódott az autójába, majd lassan befordult a buszpályaudvar felé az autóval. Közben feszülten figyelte a környéket, nehogy elszalassza a gyereket.
Mikor odaért a megadott helyre, mindjárt meglátta a padon kuporgó fiút. Ott ült a villanyfény alatt, úgy ahogy a nevelőszülő elmondta neki a telefonba. Várta, hogy érte menjenek. Nem messze tőle leállt az autóval, hogy el ne rémissze, már ő se tudta milyen reakciókra számíthat. Lassan sétált hozzá, nyújtotta a kezét, férfiasan lekezeltek. Pisti fázósan összegörnyedve ült a padon, felnézett a férfira várakozóan, nem látszott félelem a szemében, inkább megkönnyebbülés, hála tükröződött benne.
– Na, ülj be a kocsiba Pisti, most nem tudlak hazavinni, beviszlek a befogadóba, majd reggel jön Nóri néni érted.
– Háté, nekem mindegy – hagyta rá Pisti míg beült az anyósülésre a Gyám mellé. Jó volt számára az érzés, már szinte vágyott rá, hogy újból és újból átérezze, hogy keresik, hogy ő egy fontos ember. Azt, hogy aggódik a mama, meg otthon mindenki.
Szótlanul ültek az autóban egy jó darabig, már a város közepén jártak, amikor megkérdezte a Gyám.
– Most hova indultál Pistikém? Meséld el, van idő rá.
Pisti kifelé bámult az ablakon, nézte az elsuhanó éjszakai fényeket. Nyugodt volt, hallgatott, mint aki semmit se hallott. Nagy sokára azért mégis csak megszólalt.
– Bogotába – mondta egykedvűen.
– Jól értettem, Bogotába? Hogy akartál oda eljutni? – hökkent meg a férfi.
– Háté, úgy, hogy megrajzoltam a térképen, ki Romániába stoppal, utána hajóval és kész. Nem egy nagy kunszt. Nincs messze – mondta Pisti, szinte csodálkozva, hogy ilyen egyszerű dolgot nem ismer a Gyámja.
– De minek oda mentél volna? 
– Háté, mert ott van a Vad Angyal, találkozni akartam vele…
– Jaj, Pisti, Te egy szappanopera főhősét keresed, az csak egy film, nem igaz történet! – méltatlankodott a Gyám, tudta, hogy pont az a sorozat megy a tévében abban az időben.
Pisti nagy kék szemeit ráfordította az autót vezető férfira. Rosszul esett neki, hogy kétségbe vonta a szavait.
– Valóságosan is ott él nem csak a filmben. Csak róla készítették a filmet – szánta meg végül és felvilágosította a hüledező férfit.
Az átmeneti otthonban már sötét volt minden ablak, a bennlévők már aludtak. A Gyám becsengetett.
– A fiú szökésbe van, de holnap jön érte a nevelője, csak egy éjszakára kéne ágy, hogy itt aludjon – kérte az ajtóban megjelenő gondozótól.
– Mindig ez van, néha azt hiszem, szórakoznak csak az idegeinkkel. Mintha nem lenne elég bajunk. Innen is megszökött ma egy, de azt is hamar elkapták. Csak a napunkat vágta oda rendesen. Na, gyere beljebb, hogy hívnak? – méltatlankodott álmos képpel az asszony.
Mikor átadta Pistit a gondozóknak, felhívta Nórit a Gyám.
– A gyerek biztonságban, jöhet reggel érte!
Nóri ment is reggel, de mindent összepakolt egy nagy táskába. Mindent, ami a Pistié volt, tankönyveket, ruhákat, cipőket, a szeretett sakk készletét.
Egész éjjel töprengett, egy fikarcnyit se aludt. Reggelig arra a következtetésre jutott, ha a gyerek menni akar, engedni kell, mielőtt elüti az útszélen egy autó, vagy egy perverz pedofil felveszi és meggyalázza.
Ez már nem játék. Ezek az útra kelések, ezek a vándorlások jelek felé. Kódolt jelek.
Ha valami elől meghátrált, csak akkor tette, ha nem látta a dolgok végét, és itt nem látta. Az átvirrasztott éjszaka után a döntése visszavonhatatlan lett, még akkor is, hogy tudta, Tomit is viszik tőle. Testvéreket csak nagyon indokolt esetben választanak szét.
Csomagolt, a könnyeit törölgette titokban, elsiratta a nevelt fiát. Idegesítette, hogy képtelen megbirkózni a problémával, hogy csak annyira futja tőle, hogy –" Akkor nem hozom haza" Ki tudja, a fiú lelkében milyen sérülés van, ki tudja, mit, miért tesz, mit akar elérni ezzel a vándorlással? Mert nem szökött, csak elment, hogy telefonálhasson, hogy jön vissza. Vissza a mamához, aki aggódik érte. Aki örül, ha újra hazatalál.
Ági szenvtelen arccal kísérte a mozdulatait, nem látszott rajta semmi bűntudat, pedig ő rúgott a kövekbe a hegytetőn, amiből lavina lett. Olyan érzése volt, hogy élvezi a helyzetet, hogy miatta bolyong a fiú, mert Nóri csak ezt az okot találta, mást nem talált.
Reggel autóba ültek, az egész családon rajta ült a szomorúság, mintha temetésre indultak volna. Tomi kétségbeesetten kereste Nóri tekintetét, talán látni akarta, hogy enyhült már a nevelőanyja szíve. De az elfordult tőle, nem akart magyarázkodni. Tudta, hogy Tomi további sorsa is aznap dől el.

Némaság

A kamionsofőr megrökönyödött amikor megtudta, hová akar visszamenni Pisti, azonnal rájött, hogy gond van a fiú körül.
– Jól van öcskös, hazaviszlek, szállj be – nyitotta az autó ajtaját.
De nem hazavitte, hanem a közeli város rendőrségére.
– Hoztam egy gyereket, az autóúton csavargott a sötétben, vigyék haza. Te meg ülj le fiam, jó helyen vagy, ennyit tehettem az érdekedben. – szólt a fiú felé fordulva és megemelte a sapkáját.
A rendőrök kikérdezték Pistit, mit keresett az elhagyott autóúton éjszaka. Ugyanúgy meglepődtek mint a sofőr, mikor a gyerek elmondta, honnan indult el. De azt nem volt hajlandó elárulni, miért vette nyakába a világot. Nagy kék szemeivel csak bámult rájuk, mint aki süket is néma is.
– Legalább telefonszámot tudsz adni, hogy szóljunk a családodnak? – kérdezte az egyik rendőr.
– Mindenkinek tudom fejből – mondta akkor büszkén Pisti, és már sorolta is a gyámjának és Nórinak a telefonszámait.
A rendőrszázados telefonált, először Nóri számát hívta fel.
– Itt van egy fiú, ő mondta, hogy ezen a számon elérjük a családját.
Nóri megköszönte és kérdezte hogy van Pisti.
– Nincs semmi baja, de azt nem tudjuk mi okból szökött, nem mondja meg, de gond van, ez már másik terület, mi csak a járási rendőrségnek visszük le reggel, majd azok átveszik, ők viszik haza a világjárót.
Nóri hallgatta a tömör választ és kissé megnyugodott, életben van, meg van a világcsavargó. Ő sem tudta  felfogni, hogyan keveredhetett el olyan messzire a fiú.
Pisti ott aludt reggelig az őrsön, nézelődött, figyelte az éjszakai életet a rendőrök örökös jövés-menését. Nagyon megtetszett neki a rendőr élet.
Nóri ült még egy darabig magába roskadva, csak úgy kavargott benne a sok kérdőjel. Nem tudta a választ, nem értett semmit. Arra gondolt, biztos ő az oka, nincs felkészülve a tinédzserek reakcióira. Saját magát hibáztatta. Rászólt a gyerekekre, akik körülötte dőltek, borultak fáradtan, aggódva – Menjetek aludni, holnap iskola, nem tudtok felkelni, megvan Pisti végre, mindenki megnyugodhat.
– És Te? – kérdezte Ági, aki hatalmasokat ásított, de nem mert elmenni aludni, míg a többi ott maradt Nóri körül.
– Én maradok, nem tudok aludni – nézett rá és a szeméből harag villant Ágira, felemelte a kis Tomit, aki már elaludt az ebédlő foteljában, indult vele a szobák felé.
– Anyu – szólította meg Lili – feküdj le te is, már biztos nem lesz baja.
– Nem, Lili, te még ezt nem érted, de nagyon nehéz elrendezni a gondolataimat, nem tudnék aludni, de nincs semmi baj, ne aggódj -– simogatta meg az aggódó kislányt.
Reggel kilenc óra körül állt meg a rendőrautó a ház előtt. Két járási rendőr kísérte Pistit haza. Kérdezték az adatait, mióta van nála a fiú.
– Kérem, hogy mondja el, mi történt, miért csavargott el hazulról? – tette fel a kérdést a rendőr, mikor írta a jegyzőkönyvet.
Nóri, Pisti fáradt, sápadt arcába nézett, aztán a rendőrre.
– Én nem tudom, talán a nevelt fiam, ő tudja a választ, neki tudnia kell.
– Semmit nem mondott asszonyom, csak azt, hogy haza akar jönni, nem furcsa egy kicsit? Na, itt írja alá – nyomta Nóri elé a papírokat.
Mikor a rendőrök elmentek, Pisti felé fordult.
– Miért, Pisti, miért mentél el, igazán beszélhetnél már róla.
Pisti csak nézett rá, beszélt a szeme, de nem szólt a szája.
– Gyere, fiam, egyél, biztos éhes vagy – törődött bele a némaságba Nóri – majd elmondasz mindent, ha itt lesz az ideje, igaz?

Már szinte furcsa volt, ha egy nyugodt hét telt el. A világjáró mindig útra kelt. Nóri résen volt, ha később ért haza, már kereste. Volt oka rá. Egyik nap felpattant a kerékpárjára, és meg se állt negyven kilométeren belül.
Akkor nem a rendőrök vitték haza,  defektes lett a bicikli, kénytelen volt az útról letérni, más járművet keresni. Pedig elszánta magát, hogy nagyon messzire fog jutni, nem stoppolgat az út mellett, kerékpárral bárhova eljuthat. Lelki szemei előtt látta a rendőröket, amikor megkapják az értesítést, ülnek a szirénázó autóba, keresik égen-földön. Majd ha rátalálnak, megint csodálkoznak, hogy milyen nagyot cselekedett. Látta magát a rendőrautóban, hallotta, hogy a rádióba beszél a rendőr – Megvan a fiú, ne aggódjanak… mert biztos aggódik mama megint – Mama meg eldönthet mindent egyszer, hogy ő nem hibázott olyan nagyot. Muszáj, hogy döntsön. Ági nem szereti, már rég tudja, egy megátalkodott… csak röhög azóta is rajta.
Letért a főútról, már sötétedett, nem volt világítása, a lapos gumival nehéz volt tolni a biciklit. Fényeket látott, arra indult, kezdett félni a bokros földes úton. Néha megállt, lemeredt, mint a szobor, aztán megnyugodott, mert felismerte, hogy a sötétből csak a kuvik hangja szólt. A zörgések egyre szaporodtak, azt hitte követi valaki.
Végre meglátta a kivilágított épületet. Síneken ment át, egy falu vasútállomásához jutott.
– Ez jó, van váróterem, meg kuka is – gondolta, mert nagyon éhes lett.
– Reggel mama azt ígérte, megsüti a krumplis lángost, biztos megették a részem – tört rá az emlék, de elhessegette – a mama elteszi a részem, ő nem olyan.
Odaért az épülethez, a biciklit letámasztotta, bement a váróterembe, keresett egy sötét sarkot, leült egy padra. Elfáradt, már a fáradság angyala bebujt a hóna alá, dorombolt, mint az otthoni cirmos cica, a szeme le is csukódott. Álmában krumplis lángost evett, sok tejfellel, reszelt sajttal. A szája szélén kicsordult a nyál.
Arra riadt csak fel, hogy valaki megrázta a vállát. Egy fiatal, mosolygós, szőke nő hajolt aggódva fölé.
– Hova utazol, ilyen későn?
– Hát, haza – mondta Pisti a világ legtermészetesebb válaszát.
– De hol a haza? – faggatózott tovább a pénztáros.
– Háté, mamámhoz – válaszolta Pisti.
Nagy nehezen kifaggatta, hova is tart Pisti, hol az a haza. Mikor megtudta, melyik faluba és kinél lakik, összecsapta a tenyerét.
– Hát én is odavaló vagyok, ismerem a nevelőanyád, mindjárt felhívom telefonon.
Mikor Nóri felvette a telefont, nagyon megörült, csak azon csodálkozott, miért a másik megye felé vette most az irányt a világjáró fia. De a válasz, kérdezés nélkül jött a telefonból.
– Mami, ne szólj a megyei rendőröknek, mert már haragszanak rám.
– Dehogy szólok, csak a gyámodnak, hogy jössz haza – nyugtatta Nóri. A pénztáros falubeli hölgy feltette biciklistől a vonatra, utánvéttel. Mikor hazaért és belépett az ajtón, mosolygott.
– Szia, mama, megyek fürödni – hajnali kettő volt –, ugye hagytál lángost nekem?
– Hagytam hát – mondta Nóri megkönnyebbülve, nem veszekedett, csak halkan megjegyezte – Remélem, Pisti ez volt az utolsó olyan utad, amiről nem szóltál előre.
– Nyugodj meg mama, holnap nem megyek sehová – mondta Pisti komolyan, közben falta a kihűlt lángost.
Két nap múlva újra elindult.

Kamasz szerelem

Nórin csak néha vett erőt egy rossz sejtés, de mindig elhessegette, mint a szemtelen legyet, ami a sütire száll, hogy túl nagy az egyetértés Pisti és Ági között
Volt egy állandó berögzült szokása, mániákusan leült mindennap a televízió elé az esti híradót megnézni a párjával. Ennyi járt neki is, meg érdekelte a világ sorsa. Ezt a félórát akkor se hagyta ki, ha vénasszonyok potyogtak az égből. Ez az idő kincsesbánya volt a gyerekeknek. Tudták, azt csinálhatnak, amit akarnak, Nóri kétszázas szöggel bele volt ütve a fotelbe, vigyázó szemei a világ dolgaira szegeződtek.
Hát ebben az időben indult el egy történet Pisti és Ági között. Érzelem, szerelem, csak gyerekes játék, nem tudni. De mindent felborított, amit Nóri okos fejével, türelemmel már kezdett létrehozni. A család, mint olyan, pár perc alatt megszűnt funkcionálni. Történt ugyanis, hogy kihúzta magából a kétszázas szöget, mikor a balsejtelmei felerősödtek, kiment az udvarra, szólítgatta a gyerekeket. Ági és Pisti a nagy kertben lévő szalmabála mögül ugrott ki, zavartságuk azonnal feltűnt Nórinak. Akkor meg végképp kétségbeesett, amikor a gyerekek elmondták, hogy bizony ez már egy jó pár televízióhíradó óta tart, hogy Pisti és Ági együtt elbújnak a szemük elől. Ők se tudják mi végből, de nekik is furcsa.
Külön-külön beszélgetett a két tinivel, meg akarta hallgatni mindkettő verzióját, mi is történik a háta mögött. Pisti nem szólt semmit, csak kék szemeivel nézte Nórit.
– Jól van, akkor Ágit kérdezem, mit műveltek mikor elbújtok együtt.
Áginál bedobta a vezércselt, egykedvűen megjegyezte, hogy már nyugodtan beszélhet, tudja, hogy miben sántikáltak kettesben. Ági dühös lett Pistire.
– Na, de hülye gyerek, mindent elpofázik, pedig ő találta ki az egészet! – rántott egyet a vállán.
– Én nem így tudom, te is benne voltál rendesen – adta a mindentudót Nóri, pedig csak reménykedett, hogy semmi sem történt, legalábbis olyan nem, amiből baj lehet később.
– Ne ijedezz mami, mindent megbeszéltünk, nem lettem terhes, ha arra gondolsz, tudok én magamra vigyázni! Ő mondta, hogy csináljunk kisbabát, most meg rám fogja. Csessze meg! – kiabált felháborodva Ági.
Nóri elsápadt arccal hagyta ott Ágit, aki tovább káromkodott, szidott mindenkit, hogy biztos beárulták őket. A hangos ordibálást maga mögött hagyva bement a szobájába, leült fáradtan a foteljába, kezébe vette a telefonját, de nem tudta, mit csináljon. Nem akarta elhinni, hogy vele ez megtörténhetett. Ott ült legalább fél órát, győzködte magát, hogy vissza lehet-e még fordítani az eseményeket, ha igen, akkor hogyan? Tudta, hogy lesznek nehéz élethelyzetek, felkészítették őket, hogy szembesülni fognak lopással, szenvedélybetegséggel, hazugságokkal. De ez más, Nóri erkölcsi rendje felülírta az összes józan érvet. Az ujjai lassan ütötték be a telefonszámokat.
– Üdvözlöm, ne haragudjon, hogy zavarom, ki kéne jönni hozzám, megbeszélni egy sürgős dolgot.
A Gyám még másnap felkereste a családot, fejcsóválva hallgatta a történetet, majd a gyerekek közé ült.
– Nincs semmi értelme külön-külön beszélgetni, ez most az egész családot érinti. Miért nem tudtátok betartani a szabályt, hogy testvérként éljetek?– tette fel a kérdést a férfi. A gyerekek hallgattak, mint a sír. Nóri is odaült a Gyám mellé, nézte őket szomorúan, látta, hogy Ági közömbös, mint mindig, de Pisti kamasz szemei igazi bánatot sugároztak felé. Rájött, hogy Pisti szerelmes, de Ági csak játszik a fiú érzelmeivel. A Gyám írt a jegyzőkönyvbe, de abban a pillanatban nem tudta megmondani mit csináljanak a továbbiakban. Tudták, hogy nehéz lesz megoldás találniuk. Nóri fejében kergetőztek a gondolatok, végig gondolta, hogy a felelőtlen eset miatt széthullhat a család. De ha hullik, ki fog elkerülni? Pisti? De ő már beilleszkedett. Ági? Ha megy, vinni kell Bettit is. Érezte, hogy Jó döntést hozni nem lesz egyszerű. mégis mi van, ha maradnak mind ketten tovább nála, hátha változnak – gondolta, de el is hessegette, tudta, hogy már soha nem bízik meg bennük. Furcsamód nem Pistit ítélte el, hanem Ágit,  az anyja régi közmondása jutott eszébe,” Nem tudják Katát táncba vinni, ha ő nem akarja”. 
– Próbáljátok magatokat visszafogni, ez nem játék, még gondolkodom, mi legyen. Nem szeretném, ha megismétlődne ez a felelőtlenség itt. Még gyerekek vagytok – búcsúzott el tőlük a Gyám.
Mikor kikísérte, megkérdezte – Ilyen esetben mit csinálnak más családoknál, hogyan tovább?
– Szerencsére nem sok van ilyen, nem irigylem magát. Elkel dönteni, melyik hagyja el a házat, másik közösségbe kell egyiket vinni. Aludjunk rá egyet, odabenn is megbeszélem, hogyan tovább.

A kamasz szerelem mérhetetlen érzelmeket kavar, pláne olyan szívben, akit először csap meg a szele. Szegény Pisti arra gondolt, mindenért ő a felelős, meg akarta oldani amit elrontott, lemondott a boldog otthonról, csak Ági ne sérüljön a butaságuk miatt.
Egyik nap elindult tejért a szomszédba a kétliteres üveggel együtt kis zsebpénzzel, póló alá dugott májkonzervvel nekivágott a nagyvilágnak.
Még aznap éjjel elkezdték a keresését. Nóri kétségbeesve hívta a gyámot.
– Pisti elment tejért, nem jött haza!
– Mióta van oda? Nyugodjon már meg asszonyom – kérlelte a férfi.
– Már három órája oda van, hétkor ment el, már este tíz van. Ilyet még sose csinált.
– Valaki menjen végig kerékpárral az úton, lehet, csak csavarog.
– Már végig mentünk, kerestük, de nincs sehol.
– Jól van, most hívja fel a rendőrséget, ha van valami reggelig telefonáljon. Nem zavar a telefon éjszaka sem, várom a hívást.
Nóri hívta a rendőrséget, bediktálta a gyerek adatait. Igaz azt mondták neki az országos körözés később indítsák el, de leszólnak a körzeti megbízottnak, nézzen körül. Hátha a gyerek csak cselleng.
Nóri nem feküdt le, ott ült az ebédlőben hajnalig. Akkor csörgött a telefon, hogy megtalálták. Nyolcvan kilométerrel arrébb, egy kamionra kéredzkedett fel. A sofőr, mikor meglátta a forgalmas út szélén bandukoló fiút, megállt neki.
– Hova ilyen későn fiatalember, a közelben egy lélek se jár, mit keresel itt?
– Csak megyek – mondta Pisti bizonytalanul.
– De hova fiam, hova mész? – kérdezte erélyesebben a kamionos.
– Háté, csak már hazamennék mamámhoz – válaszolt Pisti halkan, nagy kék szemeivel könyörgőn felnézett a nagydarab sofőrre.

A kisbíró

Az elhelyezési tárgyaláson ígéretet tettek, hogy  ők viszik a két kislányt minden hónapban a nagymamához. Ezt a terhet is levették a válláról, később rájöttek milyen könnyelmű ígéretet tettek neki. A falu felé vezető út maga volt a pokol. Az utolsó falu végén csak cigányok laktak. A kerítéseken száradó ruhák jelezték, hogy lassabb tempóban kell haladniuk. Csendben ültek az autóban, a figyelmük az úton volt, mert egy pillanat alatt eléjük vágódott egy kóborló gyerek, vagy biciklin randalírozó társaság, életveszélyes mutatványokat végezve két keréken. Nem volt ritka, hogy nemcsak a bicikli csomagtartóján lógott egy gyerek, de a vázon is, még a kormányon is ült néha belőlük egy. Néha még irigyelte is őket Nóri, ahogy csoportosan nagy hanggal sétáltak, nem törődve semmivel, senkivel.

– Ezeknek sosincs dolguk? – kérdezte felháborodva a párját, akinek majd kiesett a szeme úgy figyelte az utat.

– Az még hagyján, hogy nincs, hogy tele van velük az utca, csak ne az autóúton keresztbe járnának – mérgelődött a párja. Mikor elhagyták a falut jött a következő idegesség. Ferenc  végig dühöngött a teknőre süllyedt aszfalt miatt, az autó a kátyúkban nagyokat döccent, súrlódott a gödör szélével az alváz.

– Mikor lesz már ebben az országban rendes út mindenfelé!  – morgolódott.

– Legalább harminc évig biztos nem – válaszolt Nóri nagy levegőt véve amikor beértek a nagymama utcájának elejére, biztonságosan maguk után hagyva egy csorda kóbor kutyát, akik üldözőbe vették őket az utolsó métereken. Az utcabeliek mintha előtte a kisbíró kidobolta volna a hírt, kíváncsian siettek a kiskapukhoz, majd csoportba verődve szemlélték a kocsiból kikászálódó családot. A nagyi már kint állt a háza előtt, izgatottan várta őket, törölgette a szemét, mint aki folyton sírt addig  valamiért. Végig mérte az utcát, van e kint elég közönség, majd nagy hangon elkezdte a sirámos köszöntést.

– Jaj, édes drága gyerekeim, aranyaim, de jó hogy itt vagytok, de sokat sírok utánatok, édes jó Istenem! – ölelte, szorongatta a két kislányt és már tényleg sírt.

Így volt ezután ez mindig. Bementek a parasztházba, leültek a konyhába a dikóra, a nagyi főzött kávét, bolti süteményt tett eléjük. Ezután egy végeláthatatlan litánia következett, megszervezett programokkal. Mert mire megérkeztek, a nagyi gondoskodott a hírverésről, mert ő volt az a kibíró, aki beharangozta a falut, hogy mennek az unokák. Az utcabeliek egymásnak adták a kilincset, leellenőrizték, jól vannak-e a gyerekek. Nem e soványak, nem e éhesek, van e rajtuk tisztességes gúnya. Összehordtak mindent. Vittek édességet, dinnyét, süteményt, kinek mije volt. Mikor elmentek, könnyebb lett a szívük, a lelkiismeretükön lévő teher kevesebb lett. Rájött Nóri, hogy egy ilyen kis falunak szégyen, ha gyermek került az államhoz gondozásra közülük.

Az egyik látogatásnál az útkanyarban előtűnt az anyjuk is, aki akkor is a presszóból ment hazafelé, már bizonytalan léptekkel. A poros szélen ment, előrehajtott fejjel, nem érdekelte a külvilág. Mikor elmentek mellette fel se nézett, nem érdekelte milyen autó szórja rá a kavicsot.

A két gyerek feje egyszerre bukott le az ülés alá, meg ne lássa őket az anyjuk. Nóriban kavarogtak az érzések, lelki fájdalmat érzett, mintha rászállt volna az anya végtelen magánya, kitaszítottsága. Először látott olyat, hogy saját anyjuk elől bújik el félve egy gyerek, hogy nem akarják látni se. Nem sejtették akkor még, hogy az lett volna az utolsó lehetőségük a találkozásra, az anya nemsokára meghalt. Ha volt is addig miért élnie, hát a gyerekei elvesztése után már nem maradt semmi. Mindennap az alkohol mámorában feküdt és kelt. Már nem tudott megállni a lejtőn, egy kéz se nyúlt utána. A falu is kiközösítette.

Nóri néha úgy érezte ezután, hogy magára maradt azzal a sok lelki teherrel, amit az öt gyermek okozott. Talán, ha mellette ült volna egy pszichológus minden este teázni, hogy átbeszélhették volna a családban zajló napi eseményeket, könnyebb lett volna az élete. Tomi provokációi, Pisti elvontsága miatt így is kevés ideje maradt a jól tanulgató Lilire. Most meg a tetejébe ott volt a félelmeibe elmerült Betti, a dacos, agresszív Ági. Hirtelen azt se tudta milyen fontossági sorrendet tartson be, hogy minden gyerekre elég figyelme maradjon.

A nagyobbik lány be is váltotta a hozzá fűzött reményeket, amit már megérzett az első találkozáskor. Egyszerűen lehetetlen volt érzelmi oldalról megközelíteni. Minden percben éreztette, hogy neki semmi sem jó, ha csak tehette, kárt okozott. Belerúgott a székbe, húzta a macska farkát, vagy a húgával ordítozott. Csak Pisti közelségét tűrte el egyre jobban.

Nóri ebben az időben kezdte el világ körüli útját a lélek rejtelmeiben. Olvasott mindent, ami a kezébe került, pszichológiát, esettanulmányokat, egyéb könyveket. Egyedül akart megbirkózni a lehetetlennel. Tudatosan készült előre, ne érje annyi meglepetés. Sok éjszakát átvirrasztott, gondolkodott saját életén is, hogyan lehet teljes életet élni még ilyen körülmények között is. Az álmairól nem akart lemondani, tervezte a jövőt immár öt nevelt gyermekével rendületlenül.

Sokat aggódott külföldön dolgozó fiáért, aki közben elvált fiatalkori kedvesétől és egyedül élt a Vörös-tenger mellett. Sűrűn beszéltek telefonon, de sokszor álmodott rémálmokat, mint az anyja régen, hogy bajban van a fia külföldön. Mindig megérezte ő is, ha valami történt a családjában. Ilyenkor magába fordult és szemrehányásokkal illette saját magát, mert ezernyi gondja elfeledtette vele napról napra, a legfontosabbat, a két fia életének szem előtt tartását. A fiai is úgy érezték, mintha az anyjuk átlépett volna egy másik családba, őket magukra hagyta. Az új családban meg egyre nehezebbé váltak a napok. A nyár elszaladt, kezdődött az iskola. A két kislány képességét akkor mérte fel igazán. Elkeseredett, mikor tapasztalta,hogy milyen rombolást tud végezni az alkohol egy kihordott magzatban. Mert tudomására hozták, hogy végig ivott az anya a terhességei alatt. 

Mind a két gyerek feje olyan volt, mint a szita, az egyszeregy is kipottyant belőle. Sokat kellett segíteni nekik, hogy felvegyék legalább a minimális tempót. Tomival is elszaladt a ló, kevesebb figyelem jutott rá, Pisti se foglalkozott vele eleget. Lili a kicsi Bettit szerencsére nagyon hamar a szívébe zárta, de Ágihoz nem került közel. Farkasszemet néztek egymással. Ági, hogy Lili bölcsességét, tudását lenyomja, lekezelő modort vett fel vele szemben. Ha összeakadt a tekintetük, már biggyesztette a száját. Lili csendesen tűrte egy darabig, aztán fellázadt ellene. Nóri ezután csak a veszekedést hallgatta, meg az azt követő ajtócsapkodást.  Majd kialakul a falkaszellem – gondolta feszülten, még akkor nem avatkozott bele a vitába.

Sokat beszélgetett a lányokkal, akik egy nap elmesélték a rémtörténetüket az anyjuk barátjával. Ez irányba kezdett olvasgatni, mindent, amit talált, mit hoz ki a gyermekből a szexuális zaklatás. Az előkészítő tanfolyamokon tanultakkal összerakta a lényeget, rájött, hogy Ági magatartászavara illik a leírtakhoz. Férfiasan durva a viselkedése, elhiteti a másikkal, hogy megközelíthetetlen. Érzelmileg labilis, egyszer fönt, egyszer lent. Hangos beszédéhez, vagány stílusához, fizikai erő is párosult, rúgott, ütött, ha úgy gondolta, hogy a problémát meg kell oldani. Csak ezt az alternatívát ismerte. Nem gondolt át semmit, csak mondta a magáét. Nem érdekelte a külseje, sem a ruha, sem a frizura.

Radnóti Miklós : Éjszaka

Alszik a szív és alszik a szívben az aggodalom,

alszik a pókháló közelében a légy a falon;

csönd van a házban, az éber egér se kapargál,

alszik a kert, a faág, a fatörzsben a harkály,

kasban a méh, rózsában a rózsabogár,

alszik a pergő búzaszemekben a nyár,

alszik a holdban a láng, hideg érem az égen;

fölkel az ősz és lopni lopakszik az éjben.

1942. június 1.

Szabó Éva: Profán miatyánk

 

Add uram

hogy ne kelljen minden reggel

megvirradni a te neveddel

s a mindennapi békességet

kínokkal kiérdemelni

és kopott kancsal szentjeid

előtt motyogva térdepelni

és ne legyen a szerelem vétek

az álmokat ne sújtsa átok

az igaz adjon üdvösséget

és én már mindent megbocsátok

uram

én nem félem a gonoszt

de ne vígy engem kísértésbe

bocsásd meg kamasz vétkeim

én megfizettem érte

uram

én nem hiszem az ég csodáit

bizonyosságot nem adott a föld

add

hogy ne kelljen leborulnom

még nagyságod előtt

s esküdnöm sem

a bárány öt sebére

uram

már régen csak kételkedem

legyen tied a hatalom

dicsőség

s engem

őrizzen meg a végtelen

Sárhelyi Erika: Hétköznapi józanság

 

Csak apró vágyakkal él az ember.

Beéri azzal, ha ágyát megvetik,

ha az éjre ráköszön a reggel,

s ha ősszel eső, télen a hó esik.

Mert mivégre az ezernyi álom,

hogyha újra és újra ébredni kell?

Hiába lépne át minden határon,

kivel a sorsa egyre felesel.

Megtanul hát örülni a fénynek,

a nyugvó Napot két szemébe zárja,

tenyerében még érintések égnek

emlékezve néhány régi nyárra.

Megérti, mit susognak a hársak,

s miről zakatolnak messzi vonatok,

hinni tud tükre szelíd mosolyának,

s nem bánja meg sosem a tegnapot.

Míg az ember apró vágyakkal él,

megbékél korral, idővel és csenddel,

esőcseppet, s nem óceánt remél -

tenyerében elférhet a tenger.

Elhagyás

Nincs olyan, hogy ne derüljön ki az igazság. Így lett ez Évi esetében is. A nagylány mindennap elindult otthonról a közeli városba, ahol a szakképzése folyt. A megszokott időben haza is ment, de Nórinak feltűnt, hogy nagyon megváltozott. Nem vett részt a család életében, arra hivatkozott, hogy kimosta az agyát az egész napi tanulás. Bement a szobájába, végig feküdt a heverőn, jól el volt a semmit tevésben. Aztán egy nap kellemetlen hírt kapott Nóri. Évi nem jár a tanfolyamra, egész nap ott lebzsel egy építkezésen, ahol a fiatalember napszámosként dolgozik. Nem akarta elhinni, ezért kerékpárra ült elment Évi után. Pár utcával arrébb volt az építkezés, ledöntötte az árokparton a kerékpárt, gyalog ment oda, mint aki csak sétál, nézelődik. A lány tényleg ott volt. Ott ült egy farakás közepén a fiúval, a tanfolyamra elcsomagolt szendvicseket ették. Végig hallgatta a megjegyzéseket, ahogy cukkolták az idősebbek őket.

= Nem való neked asszony öcsi, lefog a munkából.

A fiú feltápászkodott, leverte a nadrágjáról a port. Nóri tisztán hallotta a válaszát.

= Nem tudom lerázni magamról, olyan mint a pióca. 

Évi is hallotta, de mint aki fel se fogja a szavak értelmét, nevetett a távolodó fiú után.

Mikor aznap haza ért, Nóri utána ment a szobájába.

= Figyelj ide, megtudtam, hogy nem jársz a tanfolyamra. Azt is tudom hol töltöd az idődet. Szóval, ennyi erővel otthon is maradhattál volna. Nincs értelme, hogy a családban legyél. Beszélek a gyámoddal, mit lehet tenni az érdekedben.

Éva elhúzta a száját, gúnyosan nézett Nórira.

= Mit gondolt, úgy lehet engem rángatni? Változzak, tanuljak! A sok idióta szöveg. Már tele van a hócipőm vele. Utálom a tanfolyamot. Férjhez megyek.

= Ez a fiú nem vesz el téged. Aki szégyenli, hogy jársz utána, az nem szeret téged. Csak kihasznál. 

= Honnan ez a nagy okosság mama?

Nóri nem válaszolt, otthagyta a lányt, aki nem tudott elhallgatni, mondta a magáét. 

A konyhában készítette a vacsorát mikor megjelent Hanna a német barátnője.

= Mi újság lenni nálatok? Minden rendben?

Nóri örült, hogy beszélgethet valakivel, Évi miatt teljesen letargiába került. Elmondta Hannának, hogy nagyot csalódott. Éva becsapta hetek óta, félrevezette. Hanna összecsapta a kezét.

= Majd én beszélni vele!

= Nincs értelme. Csökönyös, szerinte mindenki az ellensége.

Helga benyitotta Éva szoba ajtaját. Megcsapta az orrát a büdös zokni áporodott szaga.

= Hallom Évike nagy szomorúságot okoztál mamának. Mi ez a büdös, nem  megmosdani? Szégyelld el magad. Mi lesz most veled? Hova menni? 

= Na még csak ez hiányzott! Minek jött ide, mama küldte? Senkinek nincs hozzá köze, hogy fekszem, meg mibe. Ha akarom majd levetem.

Hanna ledermedt.

 = Tudod mit Évike, visszaadni minden ajándék nekem. A ruhák is, az ékszerek is. Nem érdemelni meg őket.

Éva felállt, kidobálta a heverőre a ruhákat amit Hannától kapott, oda hajított a tetejükre egy díszes faládikát.

= Itt van minden, legyen velük boldog!

Az anyja hallani sem akart a lányáról. Végül a nővére felajánlotta, hogy hozzájuk mehet. A gyám vitte el autóval. Mikor kiszálltak a megadott címen, megdöbbenve nézett szét.

 A foghíjas kerítést mellett rohangált és üvöltött két korcs kutya, A vályogházon málladozó vakolat a régmúlt időket idézte, az ajtón piszkos ajtófüggöny lengedezett ami semmi akadályt nem gördített a döglegyek elé, amik felhőként lebegtek a ház mellé épített istálló és a trágyadomb között.  A kutyaugatásra kidugta a fejét egy két éves körüli gyermek, majd egy huszonöt év körüli nő. Koszosak, ápolatlanok voltak ők is mint az ajtófüggöny amibe kapaszkodtak.

= Biztos ez a helyes, ami most történik veled Éva. Nem lenne jobb lakásotthonba?

= Ez a családom, jó lesz minden, ne idegeskedjen. = nyugtatta meg a gyámot, de sápadt volt látszott, hogy nyugtalan a látottaktól.

= Nem kell félni, ha itt vagyok, a kutyák békén hagyják = biztatta őket a nő.

Be kellett menni, a hivatalos papírok miatt. 

Nóri egy hónap múlva üzenetet kapott a gyermekvédelemtől. Két kislánnyal kell megismerkednie, akik hozzá fognak kikerülni

A törékeny kislány őzike szeméből csakúgy sugárzott a félelem felé, mikor benyitott a szobájuk ajtaján. A nagyobb résnyire nyitott szemét eltakarta a gondozatlan, nagyra nőtt frufru. Nóri megérezte azonnal a felé áradó agresszivitást.

Akkorra már megismerte a múltjukat, tudta, hogy a falujukban a harc tovább éleződött, azzal, hogy a két gyerek állami gondozásba került. A kis falu, mint egy nagycsalád tárgyalta, elemezte a történteket. Olvasta a jegyzőkönyvet, tudta mivel érvel a nagymama, mi vezette  erre a drasztikus lépésre, hogy állami gondozásba adta a két unokáját. Hát persze jó indokot talált ki, míg ott él az alkoholista menye, a fia sírba küldője, a két gyereknek jobb idegenben. Mármint az ő szemszögéből, jobb. Nóri sokkal, de sokkal később értette meg, hogy volt némi igazságtartalma annak, amit beszélt úton- útfélen. Arra is jóval később jött rá, hogy önmaga életével is úgy bánjon, hogy ne feszítse magát keresztre. Tudni kell néha félre lépni a sors útján dübörgő lehetetlen kihívások elől. Mire rájött ezekre a életbölcsességekre, akkorra már annyi lelki sérülést elszenvedett, hogy a gyógyuláshoz a híres füves ember se tudott volna már összesöpörni számára semmilyen csodatévő geze-muzát.

Az elhelyezési tárgyaláson még bízott a két gyerek, kapaszkodtak a szemükkel a nagymamába, a sarokban ülő összegörnyedt anyába. De a nagymama fennhangon fújta az igazát, önön magát dicsérte, vagy épp megnyugtatni kívánta magát vele, hogy, ő bizony jót cselekszik. Lenéző tekintetéből csak úgy sütött a gyűlölet, mikor a gyerekek anyjára nézett.

Nóri magával vitte a három nevelt gyermekét. Nyár volt, nem hagyhatta magukra. Mikor lett egy kis szünet, kérte a két kislányt, menjenek ki a folyosóra ismerkedjenek meg. Bemutatta őket egymásnak. Ági motyogott valamit, unottan álldogált, egyedül Pistit méregette a frufruja alól. Betti is kérette magát, torkán már csuklott a sírás.

Mikor megkérdezték a tárgyalás végén, ki akarja a kapcsolattartást ezután tartani, a nagymama hangoskodott, hogy ő biztos tartani fogja, mert szent a két gyerek, most is a javukra szolgált azzal, hogy államra bízta őket.

Az anya nem szólt egy szót se, aláírta a papírokat, fásult szemeiben, mint tükörben az árnyék, befurakodott a lemondás. Ezután lett egy színpadias sírás-rívás a nagymama részéről, zokogva ölelte magához az ő általa kitaszított unokákat. Az anya megcsókolta a lányait, nem jajgatott, nem ítélkezett,  csendben kiment az ajtón. Ági dühösen, Betti sírva ült be az autóba induláskor.

Pisti az úton hazafelé hozta a formáját, szövegelt ész nélkül. Most nem haragudott a fületlen beszédéért, oldotta a feszült hangulatot. Még Bettike szeme is felcsillogott néha a sok hebehurgyaságon.

Gyász

 

A kórház folyosóján végig lebegett a fertőtlenítő szag. Tudta, hogy nem mehet be az intenzívre, mégis kinyitotta a kórterem ajtaját egy pillanatra. Meglátta az apját, ahogy rá volt kapcsolva az életfunkciókat ellenőrző gépekre. Egy negyvenes éveiben járó orvos közeledett feléje, Sára gyorsan becsukta az ajtót és elindult az orvos felé.

-- Kérem, bocsánat... Závori Mihály, az apám... megtudhatom, hogy van most, segítene? -- akadozott az idegességtől a szava.

-- Az ön apja? Súlyos az állapota. Ha itt akar maradni, van egy váró a folyosó végében! -- szánta meg a lányt az orvos, barna szemeiben részvét csillant. -- Itt nem tartózkodhat!

Engedelmesen elindult arra, amerre mutatta az orvos a várót. Egy család ült még ott rajta kívül. Úgy értelmezte a beszélgetésükből, hogy a hozzátartozójukat műtik éppen. Behunyta a szemét, gondolatai vadul kergették egymást. -- Hitelt vettek fel, hogy tanuljak -- suhant át rajta már századjára. Aztán eszébe jutott az előző éjszaka a kávézóban. Az apját közben vitte a mentő. Gyűlölte önmagát a vaksága miatt. - Vége! Pont. Befejezi a piálást, csak gyógyuljon meg az apja! Az utóbbi időben érezte, hogy valami változik körülötte. Mintha átléptt volna egy ismeretlen ajtó küszöbén, és ahová jutott, ott csak félelem várt rá. Megmagyarázhatatlan emlékek törtek rá a múltból. Talán ezek az elfeledett emlékek jelenthettek valamit, figyelmeztetést, hogy nézzen a tükörbe, ki is valójában. Az anyja szerint egy elvetemült, érzéketlen teremtés. De szegény keresztapja mindig azt mondta  „Te Isten ajándéka vagy, okkal születtél le a Földre."  Rengeteg minden jutott eszébe, ki volt az agya teljesen, már tisztán látta, hogy minden volt addig, csak Isten ajándéka nem. Összegörnyedve, kezébe temetett arccal ült, elmerült a gondolataiban, megszűnt a külvilág körülötte. Képeket látott maga előtt, a huncut mosolyt az apja arcán, mikor dugta a pénzt a kezébe, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, elapadhatatlan pénzforrásból merítene hozzávalót. „Kislány csak vigyázz magadra, szóljál, ha kell még."

Zenélt a telefonja, a barátnője hívta.

-- Hellóka, mizujs? -- hallotta Kíra vidám hangját. -- Készülsz már a hosszú útra?

-- Én nem megyek veletek, apám szívinfarktust kapott -- suttogta idegesen a telefonba.

-- Na, ezek az ősök, megrendelésre betegszenek le! Mindegy. Bocsi, azt akartam mondani... szóval sajnálom az öreged, félre ne értsd... pedig összejönnek a dolgok, előbb, mint egy hónap, most tudtam meg pár perce, két hét múlva indulunk = újságolta izgatottan Kíra, mint akihez semmi komoly információ nem jutott el a barátnőjétől.

-- Én maradok, az én részemre ne intézzetek semmit. Véglegesen elhatároztam. Jobb lenne, ha te is maradnál!

-- Nem ment el az eszem. Ha azt hiszed, rá tudsz beszélni, hogy itthon maradjak, nagyon nagyot tévedsz aranyom. Akkor te egy idióta vagy, már ne haragudj! Az ősökről csak annyit, nem értenek a mostani élethez, olyanok, mint a legyek a ragasztóban. Csak vergődnek.

-- Nem akarok erről vitatkozni! Túltárgyaltuk!

Feldühítette Kíra lekezelő modora, ingerülten kinyomta a telefonját.

A folyosó felől gyors lépésekre lett figyelmes, felállt, hogy megnézze, mi történik. Oda sietett két nővér, ahol az apja feküdt. Önkénytelenül indult megnézni, mire az a nagy sietség. A tiltás ellenére újra benyitott az intenzívre, lebénulva nézte, ahogyan próbálják odabent újjáéleszteni az apját. Szédült, levegő után kapkodott, mikor látta, hogy a szív ritmusa egy végtelenbe nyúló vonal lett a monitoron. Furcsa gyengeséget érzett, lehűlt a levegő körülötte, mégis mint a harmatcseppek, megjelentek a homlokán az izzadság gyöngyei. Visszalépett az ajtóból és megállt a folyosó közepén. Úgy érezte örökkévalóság óta áll egyedül, teljesen elhagyatottan. Valaki átölelte a vállát.

-- Sajnálom... 

 Felismerte az orvos hangját.

 -- Figyelmeztettem, hogy ide nem jöhet be!

A szó, hogy „sajnálom", lassan eljutott a tudatáig, a lábaiból minden erő kiszállt, hogy össze ne essen egész testével ránehezedett az orvos mellkasára. Az orvos átölelte.

-- Nincs igazság a földön, még el sem köszönhettem tőle... -- suttogta kétségbeesve maga elé. Az orvos visszakísérte a váróba, közben próbálta megnyugtatni.

-- Részvétem. Tudom, mit érez most. Nemrég veszítettem el én is a nagymamámat, akit a legjobban szerettem, aki felnevelt. Higgye el, mindent elkövettünk, hogy megmentsük az édesapját. Sajnos, a mi tudományunk is véges. Kér egy nyugtatót?

Sára ingatta a fejét, nem tudott beszélni, a torkát belülről folytogatta egy láthatatlan kéz. Szédelegve ment lefelé a lépcsőn, úgy érezte, bármelyik percben összeeshet. Nem hívta fel az anyját. Majd ha hazaér, csak akkor mondja el neki, nem lehet egyedül, mikor megtudja. A kijárathoz érve valaki megszólította.

-- Kedveském, mi a baj? -- Meglepődve ismerte fel az öreg kiflis hölgyet. Milyen öreg, gondolta gyűlölködve, az apja meg milyen fiatal volt, mégis ő halt meg.

-- Megyek az unokámhoz, megnézi a szívem. Ne felejtse el a meghívást, érvényes most is... tudom, hogy eljön hozzám nemsokára.

-- Hagyjon engem békén! Nincs valami sok közünk egymáshoz! -- kiáltott dühösen utána Sára.

Az öregasszony nem állt meg, ment tovább, de Sára hallotta, ahogy továbbra is hozzá beszélt.

-- Ugyan, kedvesem, ezen ne vívódjon. Semmire nem tudunk biztos választ, erre sem. Találkoztunk, ezért közünk van egymáshoz. Igaza van, tényleg fiatal volt a halálra, de ne sajnálja az apját, neki már könnyűek a léptei. Inkább önmagát sajnálja, maga maradt apa nélkül. Mondtam, hogy elkezdődik... nem hitt nekem.

Sára döbbenten látta, milyen furcsán elmosódott az öreg hölgy körvonala, ahogy belépett a liftajtón. Mint egy kísértet. És honnan tudja, hogy meghalt az apja? Mégiscsak jó lett volna az a nyugtató a dokitól, gondolta és még jobban összezavarodva indult a kijárat felé.

Hazafelé végig érzékelte az apja jelenlétét. Úgy érezte, ott megy mellette, széles vállával, örök mosolyával. Emlékképek villantak a gyermekkoráról, a suhanó hintáról, az önfeledt kacagásáról. -- Még, apu, még, magasabbra! -- A rohanásról az éjszakában, mikor torokgyulladás miatt nem kapott levegőt, a kórházról mikor jobban lett, maga előtt látta a megkönnyebbült könnyeket a szemében, amit nem szégyellett az apja senki előtt. És most nincs többé az, aki a világon a legjobban szerette őt. Aztán előjött az önvád. Miért nem figyelt jobban, miért nem látta a jeleket? Az anyjának teljesen igaza volt. Lélekben elszakadt tőlük. Csak a maga életét élte, amibe ők nem fértek bele. Azzal is tisztában volt, hogy tudatosan fordult el tőlük, nem szerette a hétköznapi, pitiáner dolgaikat, nem akart az időfaló szerencsétlenségeikkel azonosulni. Bezzeg az anyját nem érdekelte, hogy nem kíváncsi semmi hétköznapi dologra, reggeltől estig megállás nélkül szórakoztatta magát, hogy mi mennyibe kerül, hol kell venni olajat, cukrot, hol olcsóbb. Na, meg miért nincs összehajtva, helyére téve bármi. Meg csukd le a villanyt, ne villogtasd, fogyaszt! Pedig oka volt rá, hogy így adja a tudtára, nincs rendben valami. A süket füleibe hiába beszélt... de már ennek vége, minden másként lesz ezután. Mikor belépett az ajtón, az anyja ott várta a konyhában.

-- Bocsáss meg anyu! -- kinyújtotta ölelésre a karját. -- Apu itt hagyott bennünket... elment az angyalokkal...

-- Elment az angyalokkal...  ismételte meg kétségbeesve az anyja az elhangzott szavakat.

Gyertyákat gyújtottak, csendben ültek egymás mellett, nem érzékelték az idő múlását. Még nem tudtak egymással osztozni a fájdalmon, ott volt köztük a távolság, ami addig taszította a lelküket. Úgy érezték mindketten, mintha Isten ítélőszéke előtt térdepelnének, bocsánatért esedezve, önmaguknak felmentést várva a kínzó lelkiismeret-furdalásuk miatt. Mindkettő bűnösnek érezte magát. Az anya az örökös veszekedés miatt, Sára a közönyös viselkedése miatt. Csak néha tört fel belőlük egy-egy sóhaj, ami elszállt a kórházban fekvő halottjukhoz. Virrasztottak.

A temetésre csak a közeli hozzátartozókat hívták meg, de sokan elmentek hívás nélkül: barátok, ismerősök, az apja volt munkatársai. A házból is többen megjelentek, még olyanok is, akikkel addig még köszönésig se jutottak el. A gyors halál mindig tragikus, fájóbb és megmagyarázhatatlan, a sokat szenvedők halálánál. A gyors halálnál nincs idő, hogy felkészítse a hozzátartozók lelkét, hogy kezdjenek edződni az elmúlás fájdalmának elviseléséhez. Egy idős vagy súlyos beteg halálát kísérheti egy megkönnyebbült sóhajt: Nem szenved már többet ezen a földön, Isten megkönyörült rajta. A gyors halált sokként éli át a család és a környezete. Nincs feloldozás, nincs búcsú, nincs megnyugvás. Értelmetlen és érthetetlen mindenki számára. Sára keresztanyja nagyon vallásos volt, rendíthetetlen hite a Megváltóban mégsem enyhített a fájdalmukon, pedig egyfolytában ismételgette, hogy a halott lelke már megnyugodott, mert az Úr kegyelmébe fogadta.

-- Higgyétek el kedveskéim, nem ez az igazi életünk, amit itt a földön, mint gyarló ember végig küzdünk. Az igazi életünk akkor kezdődik, mikor a lelkünk a mennybe száll. Ott találjuk meg az igazi boldogságot, mikor eljutunk a fényességbe, Isten közelébe.

Sára hitetlenkedve hallgatta a keresztanyját, aki pont úgy beszélt, mint régen a keresztapja a fényről és a csillagokról  „Nem halunk meg, csak fénnyé változunk."

Próbált megnyugodni, de egyre fokozódott a keserűség benne. Úgy érezte, a sors nagyon kegyetlen lett hozzá, hiába nyomja a szövegét a keresztanyja, ő már csak tudja, hogy semmi nem igaz belőle. Hisz most végzett az egyetemen, tudja, hogy nincs túlvilág, hogy nincs fény, meg semmi földöntúli flanc odaát. Mese a habbal, tömeghipnózis, az emberiség agymosása. Aki meghal, az meghal, leáll a vérkeringése, eldugulnak a nyirokvezetékei, a szív utolsót dobban, a tudat még rákérdez, hogy biztos-e a szív döntése, és kész! Jobb esetben a kegyelet, égetéssel végződik, és nem kísérti a hozzátartozókat az a borzalmas kép, hogy az elhunyt földi maradványait épp a földlakók emésztik fel.  Humusszá válunk, ez az igazság. Minek ez a sok hókuszpókusz a túlvilágról, a mennyországról, meg Istenről? A halál az egyszerűen halál. De igazságtalan mint az apja halála, igazságtalan és megmagyarázhatatlan. A nyár eleji nap szikrázva ontotta a melegét, a természet ezer színben pompázott, míg ők gyászoltak és temettek. Nem illett az üde ragyogásba a gyász feketéje. Sára fájdalmát még fokozta az aggódás az anyja miatt, aki a temetés után órákig ült a sötét szobában, nem evett, nem ivott, szemei egyre beesettebbekké váltak. Egy hét se telt el, mikor megkapták az első felszólítást a banktól, már két hónap volt a lemaradásuk. Az anyja kezében reszketett a levél.

-- Ne félj, dolgozni fogok, a hiteled lesz az első, amit kifizetek! -- rázta meg az anyja vállát, próbálta kizökkenteni a letargiából.

-- Te ezt nem érted, a lakásra adták, ha nem fizetek, utcára kerülünk! Oda van apád, nincs senkim, aki segítsen rajtam! -- és már sírt is a félelemtől. -- Ha találsz munkát, mire fizetnek az új munkahelyeden, az is egy hónap, akkor már késő. Hajléktalan leszek. Jobb lett volna meghalni nekem is!

A lánya szigorú tekintetére mégis abbahagyta a siránkozást, de látszott rajta a reménytelenség. Sára sok hirdetésre beadta az önéletrajzát, de sehonnan nem jött visszajelzés, ezért nyakába vette a várost. Ment szállodákba, munkaközvetítőkhöz, míg egy nap jó hírrel ért haza.

-- Mégis sikerült a végzettségemhez kötődő munkahelyet találnom, van melóm anyu, felvesznek egy kereskedelmi bankba alkalmazottnak. Csak az a baj, hogy nem itt Pesten, hanem vidéken. Talán jó lenne itt hagyni mindent neked is. Gyere velem!

-- Nem megyek sehová, ez az én lakásom. Te csak nyugodtan menj el, legyen értelme a sok tanulásnak! -- hárította el a kérést az anyja.

-- Nagyon egyedül leszel... féltelek --  mondta halkan Sára. Az anyja meglepődve nézett rá.

-- Nem is tudom... mikor mondtad ki utoljára, hogy féltesz? De ne félts engem, elboldogulok. Menjél dolgozni, jobb, ha elmész innen. -- nézett újra maga elé szomorúan.

-- Hogy-hogy jobb?

-- Ha itt maradsz, soha nem hagy el a bűntudatod. Látom én, emészted magad, hogy te vagy az oka a halálának. Nem te vagy, jobb, ha tőlem tudod.

Sára átölelte az anyját. -- Fizetem a hitelt, neked az lesz a nyugalom, tudom.

-- Jó lány vagy, mégis felnősz lassan. Látod, jó lenne dicsérni téged szegény apádnak, hogy változol.

-- Igyekszem - mosolygott Sára. -- De nem megy az egyik napról a másikra.

Hamar eljött az a nap, hogy kezdhetett az új munkahelyén. Elpakolta a legszükségesebb dolgokat, melyekről úgy gondolta, kellenek majd az albérletében.  Még egy nap, és a háta mögött marad a gondtalan diákélet korszaka. Jöjjön, aminek jönnie kell, jöjjön a nagybetűs élet,  sóhajtott fel szomorúan. Eszébe jutott az öregasszony. De igaza volt az öreg nyanyának, minden a feje tetejére állt pár hét alatt az életében. Hol lehet most? Talán felhívja egyszer. Mégiscsak rátrafált szegény valamire... vén boszorkány. Igazából a háta közepére kívánta a nagybetűs életet, pláne ha arra gondolt, hogy Kíra nemsokára Londonban sétál Zotyával a Temze partján, vagy a Westminster Apátság előtt, vagy a Big Bent fényképezi épp, míg ő elkezdi aktakukac életét egy vidéki bankfiókban. Estére kimerült az egész napi készülődéstől. Nem a fizikai teher miatt, a lelki súlyosabban érintette. Folyton feszültségben teltek az órái, ami megmagyarázhatatlanul növekedett benne, mire eljött az este. Életében először fog egyedül élni. Kilép ebből a panellakásból, ahol felnőtt, aminek minden zugát ismeri, megszűnik az otthon illata. Mintha egy erős kéz markolta volna meg, hogy kilökje az álomvilágból a valóságba. Összetört, szétfolyt benne minden felépített álomkép.

Kíra hívta fel este telefonon.

 -- Szia! Itt vagyunk a repülőtéren, hú, hogy esz a frász! Remélem, nem hányom össze magam, most ülök először repülőn. Azért hívlak, hogy ezen a számon később nem tudsz hívni, majd kintről én jelentkezem.

-- Hova mentek, a címet legalább tudod?

-- Zotya, hova megyünk? -- kérdezte nevetve Kíra a barátját.

-- Londonba te kelekótya.

-- Hallottad, Londonba!

-- Azt tudom, hogy Londonba mentek, de hova, kihez, mit dolgoztok?

-- Ne izgulj, minden rendben, várnak a repülőtéren, rendben a kéró is. Majd hívlak, most nem tudok dumcsizni!

-- Idióták! -- tette le Sára a telefont -- Ezek csak elindultak a vakvilágba.

 Haragudott a felelőtlenségük miatt, de belül magának se merte bevallani, mennyire irigy rájuk. 

ÓMEN

Barna, az egyik volt egyetemi barátja ígérte, hogy elfuvarozza a másik városba. A magas, szőke hajú srác reggel ott volt a megbeszélt időben, egy mozdulattal összeszedte a két bőröndöt, meg a kézitáskáját. Az anyja búcsúzáskor minden szavára közömbösen bólogatott, mint aki nem törődik semmivel, azzal sem, hogy végképp magára marad.

Sára figyelte az ébredező tájat az autó ablaküvegén keresztül, közben azon töprengett, hogy nem jó ötlet volt magára hagyni az anyját. Ahogy távolodott a várostól úgy könnyül rajta a teher, ami mázsás súlyként nyomta addig a vállát. Ott maradt mögötte, bent rekedt a város reggeli szmogjában. Végig beszélgették az utat, Barna eleinte kerülte Sára családi drámáját, mindig más témával hozakodott elő.

-- Mit gondolsz, kiértek már Londonba a barátaid? Mikor hívnak legközelebb, mit tudsz róluk? -- kérdezte, közben szigorúan figyelte az utat, mellettük kamion húzott el őrült tempóval. Az út mellett rendőrök álltak.

-- Vámosok! -- nézett hátrafelé Sára -- Biztosan fülesre jöttek. Amúgy, semmit nem tudok Kíráról, nem normális egyikőjük se, tele dumálták egymás fejét. Félek, hogy nem gondolták át jól ezt a londoni utat. Sok átverésről lehet hallani. Én is mentem volna, de az apám...

-- Tudom, részvétem! -- bólintott Barna.

-- Egy külföldi bankfiókba vettek fel. A bank fizet a legjobban, nekem meg kell a lóvé, megörököltem a hitelt.

-- Jó helyre mész, nyugis megélhetést biztosít, a bank profitál a legjobban, annak sosincs vesztesége. Maffiózók. Ha adós vagy olyan, mint egy tengeri szörny, ha a közelébe kerülsz, véged van. Lehúz a mélybe.

-- Akkor rám is haragszol mert bankos leszek? -- nevetett Sára.

-- Idő kérdése, és te is szolgálod minden lelkiismeretfurdalás nélkül a pénzt. Nem lesz fontos számodra, mennyi ember élete megy tönkre. Ha nem lenne ez a nagy lehúzás, elfogadható, szükséges intézmény lehetne. De a profitra hajt, és a legcsóróbbakat hálózza be. Téged is csak a pénz érdekel most is... az előbb mondtad, ne tagadd le!

--Tudom. Az apámat is ez vitte a sírba, a nyomorult hitele! De tudod mi az oka, hogy mégis egy bankba megyek dolgozni, az előbb nyögtem ki! Nem vagyok oda a melóért, de ott kapom a legtöbb fizut, szükségem van rá! Különben elúszik a lakásunk Pesten. Inkább ne is beszéljünk erről! -- fejezte be a témát ingerülten Sára. Már látták a várost.

-- Ne beszéljünk róla, érezd jól magad, nincs semmi gáz. Csak a véleményemet mondtam el. Figyelj, jelez a GPS, pár perc múlva megérkezünk! - figyelmeztette Barna. Mikor a megadott utcába befordultak, Sára meglepődve látta, hogy milyen szép, tiszta a környék. Az autóból kiszállva megcsapta ugyan az ismerős városi szag, de nem olyan intenzíven, mint Pesten. A komplett kislakást az első emeleten a házfelügyelő nyitotta ki. Barna segített pakolni, majd egy futó ölelés után elbúcsúzott.

-- Telefonálj, ha baj van tesó, sietek vissza. Érezd jól magad!

Sára lekísérte az autóig. Mikor egyedül lépegetett felfelé a lépcsőn, furcsa déjà vu érzése lett, mintha járt volna máskor is azon a lépcsőfeljárón. Talán a bejárati ajtótól felfelé futó graffiti volt az oka. Megállt és visszalépett, hogy újra megnézze. Angyalszárny lebegett a falon felfestve, alatta egyetlen szó: ÓMEN. Még szerencse, hogy nem babonás, nyugtatta meg magát, ezerszázalék, hogy visszafordulna ha az lenne, nem költözne be a házba, mert rossz előjel. Mintha valaki direkt figyelmeztetni akarná valamire, talán arra, hogy valami történni fog az életében. Belépett a lakásba, bezárta maga mögött az ajtót. Szétnézett. Hát itt vagyok, tök egyedül! -- sóhajtott fel. Mondhatna neki bárki, bármit, nem tudná feldobni, rendesen szarul érezte magát. Ott állt a szoba közepén, megmagyarázhatatlan érzéseivel, amibe belekeveredett az egyedüllét a bizonytalanság. Furcsa szag csapta meg az orrát, egyszer érzett már ilyet, mikor a barátaival egy hegyoldalba vájt pincében mulatoztak. Áporodott dohos szagot érzett, mélyről jövő földszagot. Az ablakhoz sietett, hogy kiszellőztessen. Különös atmoszféra van, fáradt is - próbált megnyugodni. A graffiti miatt érzett nyugtalansága még nem múlt el teljesen. Arra gondolt, milyen sok furcsaság történt vele az utóbbi időben, és mind egy nappal az apja halála előtt kezdődött. Nyúlt a telefonja után, hívta az anyját.

-- Megérkeztem. Nyugi anya, nagyon szuper a kéró. Hogy mi van benne? Mondom! - elindult, mint egy idegenvezető kezdte a bemutatót. -- Egy franciaágy, olyan régi módú, két fotel. Láttam már valahol ilyen fotelhuzatot. Egy dohányzóasztal, egy szekrény... jó ez a kis konyha is. Zuhanyzó van -- lépett be a fürdőszobába. -- Te mit csinálsz? Pihenjél! Holnap hívlak, hogy milyen a bankban a meló. Vigyázz magadra!

Elköszönt és kikapcsolta a telefont, mert látott valami furcsát, nem odaillő dolgot a vitrinben. Visszalépett a vitrin elé. A poharak közt egy régi fénykép volt. Ezüstös, flancos kis keretben, egy borospohárhoz igazítva. Egy középkorú nőt és egy hat év körüli fiút ábrázolt. Eltöprengett, honnan olyan ismerős mindkettőnek az arca. Zenélt a mobilja.

-- Üdvözlöm! Remélem nem zavarom. Megfelel a hely? Nem fogunk sűrűn találkozni, a munkám a fővároshoz köt. A bérleti díjat a bank fizeti, de ha gondja van a lakással, ezen a számon mindig megtalál.

-- Rendben. Van itt egy fénykép a vitrinben, az öné gondolom. Egy hölgy van rajta, meg egy gyermek.

-- Áh, ott hagytam? Az a nagymamám fényképe, ő költözött ki onnan, azért is adtam ki a lakást. Majd beugrok egyszer érte. Tudja, nagyon siettem legutóbb is, ezért is hívtam, ha talál személyes dolgokat gyűjtse össze, ha megkérhetem.

-- Nagyon szívesen, bár engem nem zavarnak. Milyen idős volt a nagymamája? Ez itt egy középkorú hölgy.

-- Ezeréves! -- nevetett a férfi -- Kilencvenegy.

-- Kiköltözött? Nem azt akarta mondani véletlenül, hogy meghalt?

-- Azt is mondhatom. Igen meghalt... de nem ott, hanem itt Pesten, két hónapja. Itt élt már jó ideje a közelemben... de nem velem. Mindig független életet élt.

-- Nagyon ismerős a hangja. Ha nem sértem meg, megkérdezhetem, hogy hol dolgozik? Talán találkoztunk valamikor...

-- Meglehet, kórházban dolgozom, kardiológus vagyok. Mond önnek valamit?

-- Igen. Közel egy hónapja meghalt az apám szívinfarktusban. Azt hiszem, ismerjük egymást. A hangja... soha nem felejtem el.

-- Elképzelhető. Tegye el a fényképet, majd elmegyek érte valamikor.

-- Az előbb említettem, hogy nem zavar.

-- Rendben.

-- Megkérdezhetem mi volt a foglalkozása a mamának? Gondolom, ő is orvos volt, mint maga -- kérdezte Sára bizonytalan hangon.

-- Igen, a pszichológia doktora. Utolsó napjáig végzett a tanulmányaihoz kutatómunkát. Egyik kedvenc területe a parapszichológia. Mindig büszke voltam rá, nagyon nagy tudással rendelkezett. Legutolsó munkájának a témája talán a legérdekesebb, hogyan lehet mások tudatmezejébe belépni.

Sára maga elé tette a képet a kis asztalra, miután elbúcsúzott az orvostól. Nézegette a nő vonásait.

Felismerte kit ábrázol a kép, az öregasszonyt a boltból és aki mellette áll, az orvos akivel az imént beszélt. Amikor legutóbb látta a kórház folyosóján, a dokihoz igyekezett... hát ő az orvos nagyanyja, akit annyira sajnált azon az estén. Az öregasszony, akinek hullaszaga volt. Hogy is van ez? Meghívta, hogy látogassa meg egyszer. Levágta magát a fotelba és hangosan beszélni kezdett: - Hát itt vagyok mamus, ülök a fotelodban. És te hol vagy? Nem tisztességes, hogy nem fogadod tárt karokkal a vendéged. A fenébe, a doki azt mondta, már két hónapja halott vagy!

Hűvös légáramlat járta át a szobát, felállt, hogy visszazárja az ablakokat. Arra gondolt, hogy félnie kéne ezektől a furcsa történésektől, az öreg hölgy lakásától, az egész hihetetlen sztoritól. De semmilyen félelmet nem érzett. Nézett egy darabig még az ismerős szemekbe, aztán elkezdett kipakolni a bőröndökből. Hajnalban felébredt, utána már nem tudott visszaaludni. Izgatottan gondolt az első munkahelyi napjára. Mikor már megunta a forgolódást, felkelt, gondosan öltözködni kezdett. Tudta a hivatali etikett szabályait, hogy a bankban nem lehet megjelenni csak kosztümben. Ezt utálta a legjobban, a formaruhát. Mindig a hanyag elegancia híve volt, egy jó felső, hozzá egy koptatott farmer, sportcipővel. Kiegészítőnek, sálak, övek. Most meg mindennap kosztüm. Keserves élet vár rá. Mikor kész lett, pózolt egyet a tükör előtt. -- Így jó leszek! -- nyugtázta a látottakat. Sűrű, barna haját kontyba tűzte, kevés sminket tett fel. Nézte magát a tükörben, a nőt, aki visszanézett rá, komoly arccal, zöldeskék szemekkel, sápadt arccal.

-- Szia, öreglány, legalább te itt vagy! Izgulok egy kicsit, de hát ezt te nagyon jól tudod, igaz? - intett a vitrinben lévő fényképnek, és már zárta is az ajtót maga után.

A város felébredt, mire kilépett a tömbház kapuján. Nyikorgott, súrlódott, sóhajtozott a reggeli forgalom. A buszra alig fért fel, olyan sokan voltak a reggeli járaton. A különböző dezodorok illat-kavalkádjában kevés reggeli kisüsti szag keveredett. Megkönnyebbülten szállt le a második megállónál. A buszmegállóval szemben, a túloldalon ott volt a bank, úgy ahogy elmondták az utolsó telefonbeszélgetés alkalmával. Kis szorongással lépett be a bank ajtaján, ácsorogva nézelődött kis ideig, az egyik biztonsági őrnek feltűnt a tétovasága.

 -- Itt fogok dolgozni, ha minden igaz -- válaszolt hálásan az érdeklődő kérdésre.
Az őr a pulthoz lépett, halkan beszélt egy szőke alkalmazottal, majd intett Sárának.
= Jöjjön, ott balra a folyosón, harmadik szoba, már várja a főnök.
Sára mielőtt benyitott az iroda ajtaján, megigazította a frizuráját, túlzottan nem volt ideges, de egy enyhe megfelelési kényszer átbizsergett a rajta. A tágas irodában minden bútor azt sugallta a belépő felé, hogy ott egy tekintélyes ember tartózkodik. Tömör fából, nehéz barna pácolt szekrények közt hatalmas íróasztal terpeszkedett. Az íróasztal mögött ülő férfi az ajtónyitásra felpillantott, majd az egyik fotelra bökött. Egy árva szóra se méltatta ezután, gépelt tovább a laptopján, halkan dünnyögött hozzá, később telefonált. Sára ült és várt. A férfi a telefonbeszélgetésben még a hangját se vette halkabbra, így pillanatok alatt rájött, hogy nem hivatalos diskurzust folytat.

Talán már elfelejtette, hogy valaki van még rajta kívül az irodában = gondolta egyre idegesebben. Végre ránézett a férfi.

-- Első munkahelye ugye? Ez esetben sok a tanulnivalója. Kovácsné Margitka mellé osztom be, ingatlan hitelezéshez. Hogy is hívják? Ja, igen, itt van, Závori Sára. Próbaidős, a másik irodában alá írhatja a papírokat!
Laza mozdulattal intett a kezével, mintha egy szemtelen legyet hajtott volna el az arcáról.
Sára elképedve felállt és elindult az ajtó felé, dühös volt, nehezen tartotta vissza magát, hogy hangosan ne mondja ki mit gondol az arrogáns fickóról. Munkahely, erről szól? Van felsőbbrendű és vannak a senkik, akiken átlehet nézni? Ennyi volt? Semmi nézzen a szemébe, ismerkedjünk, vagy ehhez hasonló baromság? Ki ez a seggfej, se isten hozta, meg legyen szíves? Ő az atyamanus?
A másik irodában már kedvesebbek voltak, az alacsony, barna hajú alkalmazott mosolyogva fogadta.
-- Szólíts csak Idának! Ülj le, mindjárt készen vagyunk.
Ida kísérte el Margitkához, aki a terem utolsó barikádjában dolgozott. Vele szemben egy középkorú nő ült és hallgatta reménykedve a banktisztviselő szavait.
-- Itt van a segítséged! -- mutatott Ida Sárára.
-- Oké, én Kovácsné Margit vagyok, nemsokára végzek az ügyféllel, utána tudunk beszélgetni.
Sára leült mögé. Önkénytelenül bekapcsolódott az ügymenetbe. Nézte a szemben ülő asszony megviselt arcát, aki tovább mondta a félbeszakított mondatát.
-- Csak halasztást kérnék. A férjem meghalt. Egy hónap haladékot, vagy átütemezést szeretnék kérni...
-- Erre is gondolni kellett volna, mikor felvették a kölcsönt, sajnálom, próbálják összeszedni a törlesztő részletet!
-- De hát...
-- Nincs itt semmi de hát, törvények vannak, szerződésben foglalt követelmények, amiket illik betartani! -- mondta gúnyos, lekezelő hangon Margitka, mintha terhére lenne az ügyfél és szabadulni akarna tőle.
Margitka gúnyos hanghordozása, határozott elutasítása meggyőzte az asszonyt arról, hogy hiába könyörög. Megtörten felállt, és elindult a kijárat felé.
Sára hosszan nézett utána. Újra furcsa érzése támadt, mintha nem is a nő lépett volna ki az ajtón, az apja görnyedt alakját látta egy pillanatra, ahogy megalázva, kiszolgáltatottan átlép az elektronikus kapun.
Pont egy ilyen munkahelyre jöttem, ahol az ember a legkevésbé fontos. Mit mondott ez a némber, hogy gondolni kellett volna arra, hogy a férje meghal? Az agyam eldobom, ilyen nincs! -- döbbent rá most már istenigazából, hová is ment dolgozni.
Margitka hangjára visszazökkent a valóságba.
-- Helló, itt vagy, kedveském? Ne törődj ezekkel, majd megszokod idővel! -- villogtatta Sárára tökéletes műfogsorát a nő. -- Hadd nézzelek!