Seherezádé

 

A gyerekek boldogan fészkelődtek az autóba, Zita gyorsan meg is osztotta, hogy mi az oka a nagy örömnek, hátha elfelejtette Sára reggel óta.

– Ezt a napot nem adnám semmiért anya, holnaptól háváj didzsé, jöhet a megérdemelt pihenő!

– Miért nem örülsz, többet tudunk segíteni otthon. Legalább annak örülhetnél! – szólt rá Flóri, mert észrevette milyen elgyötört Sára arca.

– Örülök, csak fáj a fejem – hárította el a magyarázkodást Sára. Még nem akart velük Benjáminról beszélni, nem akarta a két kislány gondtalan boldogságát megzavarni. Azt se tudta, hogyan mondja el nekik, hogy az anyukájuk után elveszítik az apukájukat is. Gondban volt miatta, tudta jól, hogy nem a legjobb döntés kihagyni őket abból, ami tragikusan befolyásolja a további életüket. A következő kérdés is megfogalmazódott benne, holnap a szünidő első napja és máris magukra hagyja őket. Mivel indokolja meg, hogy muszáj elmennie, holnap és azután is, és kitudja hányszor a városba.

A vacsoránál még feltűnőbb lett a kis társaságnak Sára rosszkedve. Zsuzska odabújt hozzá, és a fülébe suttogott.

– Mesélj anya, mondd el ki bántott, csak nekem, senkinek nem mondom el.

A halk szavakat mégis megértették, mindenki elcsendesedett, még az anyja is és Terka mama is. Hisz ők se tudtak semmit, csak várták egész délután, hátha Sára elmondja kérdezés nélkül, a kórházból hozott híreket.

– Jól van. Elmondom – sóhajtott fel Sára. – Nekem is könnyebb lesz, ha tudtok mindent. Ma kaptam egy nagyon rossz hírt apukátokról Zsuzska, elmondták, hogy nagyon beteg egy súlyos baleset miatt. Ma meglátogattam a kórházban.

– És hogy van apukám? – kérdezte Mónika szomorúan.

– Nagyon beteg. Jelenleg nem tudok vele beszélni, mert alszik.

– Hát ébreszd fel, csak úgy, hogy ne ijeszd meg nagyon! – biztatta Zsuzska.

– Nem lehet. Ez nem olyan alvás. A baleset miatt nem tud felébredni. Ezután, mindennap elmegyek a kórházba.

– Menjél csak nyugodtan! – adta meg az engedélyt Zsuzska.

– Mennyire súlyos az állapota? – kérdezte Terka mama.

– Nagyon rosszul néz ki. Senki nem tud rá választ adni keresztanyám – sóhajtott fel Sára.

Késő este felhívta Róza telefonon.

– Figyelj, rólad beszélgettünk az előbb. Mit szólsz hozzá, ha átmennék mindennap a lurkókhoz, míg te a kórházban leszel, hogy ne egyék meg a két mamát elevenen. Legalább nem kéne rohannod haza.

– Nagyon rendes vagy. Köszönöm! – hálálkodott Sára a barátnőjének.

– Akkor ezt is megbeszéltük, ott vagyok holnap kilencre! – tette le a telefont Róza.

– Talán tényleg igaz, amit a sorsról mondtál, hogy meg van írva, valahol az életünk! – fordult az anyja felé Sára – Látod Rózát a barátnőmet idevezérelte közel hozzám. Persze tudom, hogy egy nagy szerelem miatt jött el, mégis... köze volt az én életemnek is hozzá, hogy itt találta meg a férjét. Talán azért, hogy tudjon most nekem segíteni, hogy mellettem álljon. Szégyellem, hogy volt idő mikor haragudtam rá magamban. Holnaptól, míg távol leszek, leveszi a terhet a vállatokról. Itt lesz mindennap, azt ígérte, foglalkozik a gyerekekkel.

Este még volt egy telefonhívása Zalántól.

– Mesélj! Zolival beszéltem az imént. Nagyon sajnálom a barátodat, meg persze téged is. Hogy van? Mondj valamit!

– Nagyon rosszul. Jó, hogy hívtál doki, kérdezni szeretnék tőled valamit. Honnan veszem észre, hogy tudja, hogy ott vagyok? Egyáltalán hogyan fog felébredni?

– Ha felébred egyáltalán... ne haragudj meg érte, benne van a pakliban az is. Van, aki vegetatív kómába esik. Abból nehéz felébredni. Tudok olyat, aki harminchat évig szunyókált egyfolytában. Nem egyszerre fog magához térni, többször kis időre, aztán egyre hosszabb időre.

– Szerinted tud a kóma alatt gondolkodni, vagy álmodni?

– Érdekes kérdés. Tudod nekünk is van egy fekete dobozunk. Szerintem ilyen esetben előhívja az agy az eltemetett emlékeket. Hogy álmodik- e? Azt mondják, hasonlókon megy át, mint azok, akik halál közeli élményeken estek át. Találkozik a halottjaival, látja a másik világot, látja a jövőt.

– Szóval, tudja, érzi, hogy ott vagyok vele?

– Igen. Csak nem úgy, ahogy gondolod. Hallja a hangod és el is képzel téged. De én se tudom rá a konkrét választ, akik visszatértek, azoktól olvastam visszaemlékezéseket. De van olyan, aki semmire nem emlékszik ébredés után. Minden eset más.

– De hát mozdulatlanul fekszik, hogyan látna engem becsukott szemmel, Ez az egész... teljesen kikészít.

– Figyelj, nem ígérhetek neked semmit, hazudni meg nincs értelme. De ha tudsz hinni abban, hogy képes az emberi tudat létezni és reagálni a külvilágra, hogy a kívülálló halottnak képzeli az illetőt, akkor beszélj hozzá úgy, hogy elhiszed közben, hogy minden szót ért. Én materialista vagyok továbbra is, néha mégis nagy dilemmába esek, ha furcsa megmagyarázhatatlan esetekkel találkozom. A tudomány mindent cáfol, amit tanít az emberiség filozófiai hagyománya. Szerintük ez ezoterikus, tudománytalan. Mégis nehezen vallom be, mint orvos, hogy hiszek abban, hogy a lélek, vagy nevezzük tudatnak, a halál után tovább él. Ne ijedj meg, nem azt mondom most, hogy a barátod halott. Igaz halál közeli állapotban van. Nem egyszerű onnan a visszatérés. Nagyon fontos a jelenléted a számára, ezt viszont biztosan tudom, hisz érzelmileg csak hozzád tud kötődni, senki máshoz.

Róza, ahogy ígérte megjelent délelőtt. A ház újra megtelt élettel, hangos csiviteléssel, így könnyebb szívvel tudott elindulni a kórházba a beteghez.

Odaérve felvette a köpenyt és a maszkot, benyitott a kórterem ajtaján.

Benjámin nem volt egyedül. Az orvos mellett egy magas férfi állt. Mikor észrevették a belépő Sárát, elhallgattak. Sára megismerte a nevelőtisztet a börtönből. A férfi odament hozzá.

– Örülök, hogy találkozunk! Fogadja tőlem a legőszintébb sajnálatomat. Jó, hogy a család nem hagyja magára ezekben a nehéz órákban. Ebben a percben nehéz bármilyen vigasztaló szót ejtenem, egy kis megnyugvást mégis hoztam az önök részére. Sági Benjamin amnesztiában részesült. A felgyógyulását már a családjával töltheti. Csak a hivatalos papírjaiért kell befáradnia a börtönbe. Természetesen, ha olyan állapotban lesz, csak akkor. Addig a gyógyulását hivatalból figyelemmel kísérjük.

– Köszönöm, ez egy nagyon jó hír! – nézett hálásan Sára a tisztre – Hogy van most?

– Voltak vérnyomás problémái az éjjel. Sajnos változatlan eddig minden – válaszolt készségesen az orvos.

Sára elköszönt a tiszttől és odament Benjáminhoz. Leült mellé és ugyanúgy, mint előtte való nap a kezébe vette a kezét.

– Szia! Biztosan hallottad, amit én az előbb, hogy soha többet nem kell visszamenned a börtönbe. Jöhetsz velem haza... végre. Zsuzska és Mónika velem küldött egy-egy „gyógyulj meg" puszit. Figyelj jól, most átadom az üzenetet.

Lassan odahajolt Benjámin arcához és átadta a küldött puszikat.

– Ez meg az enyém! – és megpuszilta a szája szögletét a férfinak.

Sára mesélt ezután, nem úgy, ahogy kérték, talán azért sem, mert túl unalmasnak tartotta, hogy ismételje önmagát. Ezért folyamatosan mondta a történeteit, amit ő és a család átélt napról napra. Benjámin hallgatta ezután öt napon keresztül, mert Sára percre pontosan mindennap leült mesélni az ágya mellé, mint Seherezádé ezeregyéjszakán át.

De a hatodik nap hiába várta a megszokott időben, Sára távol maradt.

Terka mama látta, hogy mindennap szomorúbban jön haza a városból a keresztlánya. Mikor végre hazaért, akkor is hosszan sugdolózva beszélgettek Rózával. Igaz Róza másnap mikor Sára kiment a kapun, azonnal elfecsegte nekik, miről sugdolóztak előtte való nap.

– Tudja mama, nem akarja magukat idegesíteni, de sajnos a barátjánál semmi változás nincs. Az is idegesítő, hogy dokival tartja a kapcsolatot, mert elrémítette szegényt. Doki szerint, ha a napokban nem tér magához, soha nem lesz teljes a felgyógyulása. Ma már az nyolcadik nap és még nem történt semmi, fekszik, mint egy élő halott. Sára meg beszél hozzá, mert az agyába vette, hogy Benjámin mindent hall és lát.

– Csak a csoda segíthet rajta! – válaszolt az öregasszony – Sokáig haragudtam, hogy börtöntölteléket vár ide társnak a keresztlányom. De már csak arra tudok gondolni, hogy térne mán észhe' az az ember. Nyugodna meg ez a lány, már ha csak ezzel az emberrel akarja az életét leélni... nehezen, de megbékéltem vele.

– Mi nem tudunk segíteni mama, csak az orvosok, senki más!

– Nem biztos az Róza! A mi Megváltó Urunk Jézus Krisztus, ő egyedül, csak ő tud segíteni. Csak meg kell rá kérni. Én imádkozok is hozzá, de egyedül kevés vagyok. Hát figyelj, beszélnem kell sürgősen Julissal a falubelivel!

– Telefonon? A számát tudja legalább?

– Hogyne tudnám, hisz János felesége. Ha valaki, hát ő segít azon a szegény emberen. Olyan ez a Julis, mint egy hírvivő. Hisznek neki az emberek a faluban és a keresztény gyülekezetben is.

– Nem értem mama, hogy miről beszél? – értetlenkedett Róza.

– Nem is kell érteni kincsem, csak hinni kell benne! – válaszolt Terka mama és besietett a házba.

Késő délután megérkezett János, első dolga volt Terka mamával beszélni, csak azután kezdte el a munkát.

– Azt üzeni Julis, hajlandóság van az egyház közösségben és a tiszteletes is készségesen segít mindenben.

– Áldja meg őket Jézus! Köszönöm a jó hírt! – mosolygott az öregasszony hálásan Jánosra

– Mikor lesz a gyülekezet?

– Délelőtt kilenc órakor. A hívó harang is megszólal, azt üzeni.

Terka mama izgatott volt egész este, bogárszemeivel csak úgy villogott a homlokára előre húzott kendője alól. Jó eső érzés töltötte el, hogy a falu megmozdul másnap az ő kérésére, hogy segítsenek a család nagy bajában.

Reggel az öregasszony odaszólt Sárának – Készülj lányom, mert kilencre mindnyájunknak menni kell a templomba!

– Én nem megyek sehová mama, mit találtál ki megint? – bosszankodott Sára.

– Csak akkor lesz értelme az erőfeszítésemnek, ha te is ott leszel a két kislánnyal!

– Miről beszélsz, megmondanád végre?

– A hitről, ami erősebb mindennél lányom. Az isteni hitről. Indulj és öltözzetek! Szólj Rózának, hogy a templomnál találkozunk.

Sára teljesen kikészült az öregasszonytól. Azon gondolkodott, hogy öregségére mindenki kicsit meghibban tán, mint a keresztanyja is éppen. De nem mert vitatkozni vele. Az életük már összefonódott, amióta odaköltözött hozzá és átvette az örökségét.

– Jól van, legyen úgy, ahogy te akarod. Majd később megyek a kórházba – hagyta jóvá a templombamenést, de csak a békesség kedvéért.

Nyolc órakor megszólalt a hívóharang. Az öregasszony felkapta a fejét a harang érces kongására, mint a csibéit féltő kotlós, úgy nézett fel az égre.

– Gyorsan, gyorsan, mi nem késhetünk! – adta ki a parancsszót a családnak.

– Mivel megyünk? Nem fér el az autóban mindenki! – állt meg a tornácon Sára, körülötte az ünneplőbe öltözött gyerekkel.

– Mit gondoltál? Kérni megyünk Isten házába, nem hivalkodni. Gyalog megyünk!

– Gyalog? Majdnem egy kilométer ide a templom mama. Zsuzska nem bír annyit gyalogolni! – ijedt meg Sára.

– De kibírom! – sértődött meg a kislány – Menjünk mama! – nyúlt az öregasszony keze után.

Még soha nem volt ilyen erőszakos Terka mama, mint azon a reggelen, nem tűrt ellentmondást senkitől sem. Flóri és Zita is húzgálta a száját, de Sárának feltűnt, hogy Benjámin két kislánya szövetségesként áll az öregasszony mellett. Zsuzska szorongatta a kezét, hálásan felnézett rája, hisz egyedül csak az öregasszony hitt benne, hogy kibírja a hosszú utat. Mónika aggodalmas arccal lépett Sárához.

– Mi a baj Mónika?

– Nem tudom, hogy Amira jöhet e keresztény templomba, nem az ő vallása – válaszolt bizonytalanul a kislány.

– Szerintem igen. Az Isten házába megyünk, mert keresztanyám úgy akarja – sóhajtott Sára – és mint mondtam, mindenkinek egy Istene van, nincs több, csak egy.

Egyre jobban kiakadt az öregasszonytól, nem csak a gyaloglás miatt bosszankodott, ami szerinte olyan, mint egy zarándoklat, a mama zarándok útja a templomig. Nem értette mire jó az egész felhajtás. Neki menni kellene a kórházba, Benjámin várja, mint mindig. – Várja? Ezt csak ő hiteti el saját magával– gondolta keserű szájízzel. –Lehet, hogy Zolinak volt igaza amikor arról beszélt, hogy azt se tudja szegény, hogy meglátogatja mindennap – Szomorúság költözött a lelkébe.

Nem siettek, szép lassú sétával mentek az úton. Terka mama ment elől Zsuzskával, aki néha megbotlott, olyankor félve felnézett az öregasszonyra, talán csak azért, nehogy meggondolja magát vele kapcsolatban. Az öregasszony nem nagyon figyelt szerencsére, a belső világával volt elfoglalva. Nagyon koncentrált, hogy sikerüljön amit eltervezett. Rendületlenül bízott önmagában és az Istenében.

Mikor a falu főútjára értek, Sára hitetlenkedve nézett szét maga körül: Talán búcsú lesz ma? Vagy vásár? Ki tudja, mi van ma a faluban? – morfondírozott magában.

A dolgos falusiak nem mentek a határba, se a kertekbe dolgozni, feltűnően sokan sétáltak a főutcán, vagy ácsorogtak a kapualjakban. Azután rádöbbent, hogy miért. Mikor elhaladtak a járókelők mellett, azok mögéjük léptek.

– Dicsértessék! – köszöntek Terka mamának

– Mindörökké Margit! – fogadta személy szerint az öregasszony a köszöntéseket mindenkitől. A gyerekek elcsendesedtek Sára mellett, álmélkodva nézték az egyre nagyobb gyülekezetet, ami hozzájuk csatlakozott. Mikor a templomba betértek, már ott is szép számmal ültek a padok között falubeliek.

– Mi ez mama? Mi történik itt? – fogta meg Sára Terka mama karját, kimozdítva az ájtatosságból.

– Ma bizonyságot fogsz látni az ima erejéről. Sokan fogunk imádkozni szegény beteg párodért és a gyerekek apjáért. Neked is ezt kell tenni és a két gyermeknek is! És – fordult szembe Sárával –, higgyél a lélek erejében, mert csak akkor segít szegény betegen az ima!

– Mama, a gyerekek nem tudnak imádkozni – súgta oda Sára az öregasszonynak.

– De tudnak. Megtanítottam őket, míg te a kórházat jártad! De nem elég a mi imánk, ezért gyűlt össze a hitközösség. A közös imának nagy a hatalma. Eljut Jézushoz, és meglátod a Megváltó visszahozza a párodat a szellemvilágból.

Végig mentek a hűvös templomban az első padsorig. Ott várta őket Julis, János felesége.

– Dicsértessék Terka mama! Megtettem, amire kért. Most már az Úr kezében van a beteg sorsa!

– Köszönöm lányom, megjutalmaz a jóságodért téged a Megváltó, mert annyi jót cselekedtél már eddig is! – válaszolt szent meggyőződéssel az öregasszony.

Nem jutott hely mindenkinek, sokan álltak a padsorok közt és az ajtóban. Sára megilletődve nézett szét a teremben, zavartan vette észre, hogy minden tekintet rájuk szegeződik, mintha pont abban a pillanatban vésnék be az arcvonásaikat a lelkükbe, hogy az ima ezután oda szálljon, ahová kell. Megszólalt az orgona. A templomban néma csend lett a padsorok közt. Figyelték az érkező tiszteletest, aki megelégedve jártatta körbe a tekintetét a hitgyülekezetén.

– Áldott legyen az Isten, és a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak Atyja, aki megáldott minket minden szellemi áldással, a mennyekből a Krisztusban! – kezdte a prédikációt – Rendhagyó összejövetelünknek az az oka, hogy segítségért fordult az egyházunk felé egy testvérünk. Segítséget kért, hogy imádkozzunk nagy beteg testvérünkért, Sági Benjáminért, aki élet halál küszöbén áll már napok óta. Rajta már csak a Megváltónk segíthet, hogy visszatérjen szeretteihez, szerető kedveséhez, gyermekeihez. Hadd idézzem nektek, Lukács evangéliumának ötödik részét. Amely arról szól, hogy néhány férfi egy béna barátját viszi Jézushoz. Ez egy jó példa arra, hogy egy csoport hogyan vihet egy szükségben lévő, gyógyulásra szoruló embert Jézus lábaihoz. A történet alapján hét jellemző dolgot figyelhetünk meg. Ezek közül az első három a következő, – Törődést és részvétet mutattak! – Ez az ember azért gyógyulhatott meg, mert a barátai törődtek vele. Mindennek az alapja az, hogy törődünk azokkal, akiknek valami fáj, vagy valami problémája van. Isten azért tudta ezeket a férfiakat használni, mert érzékenyek voltak egy társuk szükségletére. És minket is akkor fog tudni használni, ha nem a saját dolgainkkal leszünk elfoglalva, hanem elkezdünk többet törődni azzal, hogy másoknak mire van szüksége. – Volt hitük! – Ezek az emberek hitték, hogy Isten meg tudja gyógyítani a barátjukat. Amikor Jézus látta az ő hitüket, ezt mondta: – „Barátom, meg vannak bocsájtva a bűneid! „ – Nem a béna ember saját hite volt az, ami miatt meggyógyult, hanem a barátai hite miatt. Hány olyan embert ismersz, aki annyira bénult, hogy nem tud hinni Istenben? Ilyenkor kell nekünk hinni helyettük is. – Cselekedtek! – Ezek az emberek nem csak imádkoztak a barátjukért, hanem cselekedtek is. Nem elég csak imádkozni azért, aki valamilyen problémával küzd, és akinek még nincsenek eltörölve a bűnei. Cselekednünk is kell. Jézus ezt mondta – „Menjetek ki az utakra és túl a kerítéseken, és hívjatok mindenkit, akivel találkoztok, hogy jöjjön, és teljék meg a házam!" – Rengeteg példa van a Bibliában arra, hogy az emberek Jézushoz visznek másokat. És nekünk is ezt kell most tennünk.

Kezdjük el hát a közös imánkat a nagybetegen fekvő testvérünkért mi is, és kérjük Jézus kegyelmes segítségét, hogy hozza vissza közénk, egészségben!

„Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy,

szenteltessék meg a te neved..."

A templom akusztikája különös, szinte földöntúli hangon adta vissza a visszafojtott csendes imát. Sára körül hullámzott a tér, olyan érzése lett mintha egy nyugodt vízfelületen feküdne, és hallgatná a tenger mélyéről feltörő morajt, ami megnyugtatja és egyben erővel árasztja el. Valami megváltozott az ő lelkében is azokban a percekben. Eggyé vált a körülötte lévő lelkek hitével. Érezte egyre nő benne egy energiaforrás, ami átvette a hatalmat lassan a tudatában. Isten ott volt a templomban, érezte már minden hívő, akik alázattal felé fordultak. Isten megnyitotta a lelküket és beléjük költözött. A hitük a legedzettebb acéllá vált ezen a harcmezőn, és küzdött a nagy betegen fekvő Sági Benjaminért.

– Most menjél ki a tiszteleteshez lányom a gyerekekkel! – súgta oda Terka mama – Térdepeljetek le és fogadjátok be Jézus testét.

Mint egy alvajáró úgy mentek hárman a pap színe elé. Az ostyát, amit a szájukba adott a pap, mindhárman megilletődve fogadták. Mikor az áldást megkapták és visszaültek a padsorba, Julis odaszólt a mama mellől.

– Mi még imádkozunk Sára, de te indulj vissza szegény nagy beteghez. Rád ott van szükség most már.

Sára szót fogadott, elindult a templom kétszárnyas ajtaja felé. A szeméből már folytak a könnyei, hisz rájött, hogy az emberi összetartás, szeretet milyen erővel állt azon a napon mellé és a felismerést, képtelen volt könnyek nélkül feldolgozni.

A templom ajtajában ott állt Róza a férjével. Mikor melléjük ért, Róza odalépett hozzá és átölelte.

– Hogy mik történnek ezen az istenháta mögötti helyen? Teljesen kivagyok tőle! – súgta oda a barátnőjének.

– Hazaviszlek az autódhoz! – lépett oda Zoli, majd megölelte Rózát – Jövök értetek vissza.

Nem szóltak egymáshoz míg végig értek a falu főutcáján. Mindketten az elmúlt események hatása alatt voltak. Csak a bekötőútra kanyarodva mondta ki hangosan Zoli amin addig elmélkedett.

– Te hiszel az ima erejében Sára?

– Most úgy érzem, hogy igen. Bár legbelül sok kételyem van ezzel kapcsolatban. Keresztanyám mindig is furcsán közelítette meg az élet és a halál gondolatát. Távol állt tőlem mindig az e fajta szemlélet, de nem vitatkozom vele.

– Nincs ebben semmi különös. A vidéki emberek közelebb állnak a természethez, másként látják a világot, mint a városiak. Valami ősi tudás megmaradt bennük. De itt is pusztít a kor szelleme. Elszakad az ősi világtól az új nemzedék.

– Volt már olyan, akit így meggyógyítottak?

– Igen, jó sok évvel ezelőtt. Bíró Palit, az ácsot. Leesett a tetőről. Az is eszméletlen volt sokáig, mint a barátod.

– Mi van most vele?

– Meghalt.

– Akkor most mi van? – nézett rémülten Zolira.

– Nem az esés miatt! Egy éve tüdőrák vitte el szegényt. Nagyon sajnálta mindenki.

Mikor Sára kiszállt az autóból a tanya előtt, Zoli azonnal visszafordult a családért.

Sára azonnal beült a saját autójába, a fülébe dugta a fülhallgatót, hogy tudjon telefonálni vezetés közben. Zsolttal akart beszélni, ha valaki, hát ő biztos, hogy tud kézzelfogható magyarázatot adni.

– Mi ezen a furcsa – válaszolt Zsolt miután végig hallgatta Sára történetét – Ha arra akarsz kilyukadni, hogy győzzelek meg, hogy az egész csak egy színjáték, el kell, hogy keserítselek. Az ima gyógyít, de sajnos a halált nem tudja legyőzni. Hiába imádkozott világszerte több millió ember 2005 tavaszán második János Pálért, aki haldoklott a Vatikánban. A pápán nem tudott az ima segíteni. Mégsem szabad leírni az erejét. Volt számtalan kísérlet, ami az ellenkezőjét bizonyította. Az igazság az, hogyha sok ember összefog, és közösen ugyanazért a célért imádkozik, akkor a keletkezett agyi energia materializálódik. Nevezzük ezt lelkiségnek, ami azt jelenti, hogy az ember nem csak anyagból áll, valami több is van benne. Ennek nincs köze semmilyen valláshoz, ez a lélek, a gondolat, a tudat, amivel hatni lehet valós eseményekre. Így természetesen gyógyításra is fel lehet használni.

– Furcsa téged hallgatni és közben az örök életében paraszti életmódot folytató keresztanyámra gondolni. Honnan tud ő erről?

– Hja, nekik ez olyan természetes, mint nekünk, hogy felkel a Nap holnap. Csípőből oldják meg a legnehezebb élethelyzeteket. Mi meg kiolvasunk hozzá egy könyvtárat, mégis csak tapogatózunk. Hogy van a barátod?

– Nem tudom, most megyek hozzá.

– Kíváncsivá tettél, megkérlek, hogy hívjál, ha történik vele bármi!

Sára megígérte Zsoltnak, hogy tájékoztatja, ha lesz miről. Feszült volt, mint mindig, amikor belépett a kórházi liftbe és megnyomta a harmadik emeletjelző gombot.