A fák levelén vörös folt izzik, jajdul
az erdő, reccsenve tör le az ág, búsul
lenn, a földön a porban a sok
kiszikkadt virág.
A meleg szélben ring a
vízen egy árva
csónak, korhadt fájához simul, ütődik,
koppan, a mélyből kivetett bűzös
halraj.
Zörren a parton egy üres sörös doboz,
mint zászló leng a száraz ágakon egy
sárguló papír, rajta üzenet-
Siess,
vár téged a szép Új Világ!
Még zizzen a csend és súgja a
reményt
a magány, hogy indulj, míg lehet,
ne késlekedj. Fáradtan kelsz, sötét
a világ, botladozó lábad akad, földre
rogysz. Kiáltasz: Hiába indulok, nincs
hová!
Nincs már hová.
Megnyugszol végre, nézel az égre,
keresed rég nem látott csillagod.
A sötétség ölel, az ég alja bíbor
olvadsz a létbe, a lelked üszkösen
kering a szélben, szemed
lehunyod.
A reményt örökre feladod.
