Kiviszünk innen

 

Közelében folyó beszélgetésre ébredt fel. Nem nyitotta ki a szemét, úgy tett mintha aludna. Felismerte a professzor hangját, valakivel társalgott. Érdekes módon nem hallotta a válaszokat.

– Azt hiszem Levi, a legjobb lesz, ha elmegyünk és hagyjuk pihenni. Sok mindent el kell még intéznünk.

Eliza feszülten figyelt, az éjszaka folyamán megfontoltan kidolgozott terve szemvillanás alatt foszlani kezdett. Rájött, hogy az orvos a kisfiával ül a betegágya mellett. Annyira szerette volna megnézni a fiút, de nem merte kinyitni a szemét. Megérezte, hogy Siraki az ágyszélén nyugvó kezét búcsúzásnál megsimogatja. Nem értett semmit, sem az orvos reakcióját, sem azt, hogy miért ment vissza hozzá az üzenete ellenére. Bizonyára valami dolga volt és csak véletlenül keveredett be hozzá. Nem kell ebből nagy ügyet csinálnia. Mindenesetre ezt az élethelyzetet nem kalkulálta be. Görcsösen arra gondolt, hogy nem tudhatja meg, hogy visszatért az emlékezete, hagy legyen lelkifurdalása, ha rendelkezik egyáltalán ilyen tulajdonsággal. Hiszen magára hagyta, ígérete ellenére.

– Majd a nővér megmondja Heléna, hogy itt voltunk. Ég önnel! – az orvos enyhén megszorította a kezét. Eliza kinyitotta a szemét, rámosolygott az orvosra, aztán azonnal elkomolyodott.

– Nagyon kedves öntől, hogy meglátogatott. Nem kellett volna az idejét rám pazarolnia. A nővér mondta, hogy mai naptól szabadságon van.

A professzor visszaült mellé.

–Telefonált a nővér, hogy rosszul lett. Ami azt illeti elég rosszul néz ki most is.

Azt a tényt, hogy tudja, hogy azután lett rosszul, hogy közölték vele, hogy nem találkoznak többé, nem említette meg. A hirtelen látogatása pedig ez miatt történt, egyrészt lelkiismeretfurdalása lett, másrészt kíváncsivá tette Eliza elkeseredett ragaszkodása. Nagyon szeretett volna rájönni ki valójában a nő, mi az a láthatatlan kapocs, ami összeköti őket.

– Ne törődjön velem, csak egy női hiszti volt, nincs semmi jelentősége. A kisfia? – figyelmesen megnézte az orvos fiát. Kereste rajta a maradandó sérülést. De nem látott a fiún semmit. A szemei ugyanolyanok, mint az anyjáé – állapította meg Eliza magában.

– Igen, Siraki Levente, kilenc éves.

Eliza a fiú felé nyújtotta a kezét.

– Szia! Nagyon örülök, hogy megismerhettelek. Érezd magad nagyon jól a nyaralás ideje alatt. Nagyon szép szemed van...– gyorsan elharapta a mondat végét, majdnem elszólta magát.

A professzor mosolyogva válaszolt a fia helyett.

-- Köszöni a bókot. Sajnos szóban nem kommunikál senkivel. Bocsánat. Ketten fogunk nyaralni az idén, én is nagyon remélem, hogy jól fog sikerülni.

Eliza visszafeküdt, lehunyta a szemét. Gondolkodnia kellett. Az orvos egyedül utazik el a fiával, tehát nincs kapcsolatban. Odament ma hozzá, odavitte a fiát. Búcsúzni akar tőle.

Elérzékenyült, az utóbbi időben simán ment nála sírás.

– Már megint mi a baj Heléna? – a professzor elővett egy papír zsebkendőt, hogy letörölje az arcáról a könnyeket.

Eliza idegesen eltolta a kezét és dühösen rászólt.

– Mondja meg miért jött ide, miért érdekli a sorsom?

Az orvos nem válaszolt azonnal, visszaült a székre és elgondolkodott kis ideig. Levente feszülten figyelt hol az apjára, hol Elizára.

– Nem tudom -szólalt meg halkan - tudja, első perctől fogva mióta megláttam Önt, úgy érzem valahonnan ismerem. De nem tudok rájönni. Mit gondol, hol találkoztunk?

Eliza hosszan nézett a férfi szemébe. Ugyan mi maradt meg az emlékeiben róla? Nem csodálkozott rajta, hogy nem ismerte fel, hisz rengeteget változott. Ő már nem a Radnótit szavaló nyakigláb orvostanhallgató, akire biztos tudna most emlékezni. Ő egy másik Eliza, aki az utolsó évfolyam alatt teljesen átalakult. Az apja segítségével, mert az anyja hallani sem akart róla, bejelentkezett a plasztikai sebészetre. Csinos egyenes orra lett. Teljesen átalakult az arca. De nem csak az arca, a teste is. Keményen elkezdett sportolni. Igaz az anyja azt hitte örökké könyvtárba vagy előadáson lóg. Aztán a barátnője Zita, egy délután elvitte kozmetikushoz. A haját is levágatta. A sűrű barna haj hullámokban omlott azután a vállára. A nadrág a póló maradt, mindentől azért nem vált meg.

– Nem tudok segíteni, nem emlékszem. Sajnálom.

Levente elővett a hátizsákjából egy kisnoteszt. Előre görnyedve írt valamit. Majd odaadta az apjának, aki elolvasta, és írásban válaszolt. Eliza figyelte a jelenetet.

– Erre csak Heléna tud válaszolni, add oda, amit írtál.

Levente odasétált Elizához, átadta a noteszt, látszott rajta, hogy izgatottan várja a választ.

Eliza olvasta a magyarul írt kérdést: Mi volna apu, ha Kata helyén elvinnénk nyaralni Helénát? – olvasta a választ is – Mi van, ha megtalálják és haza tudják vinni, vagy ha visszatér az emlékezete? Nem kérhetsz tőlem sem, és tőle sem ilyet.

Eliza gyorsan kapcsolt, visszaadta a noteszt a fiúnak.

– Sajnos nem tudom elolvasni – kérdőn az orvosra nézett. – Mit írt a fia?

– Azt szeretné, ha velünk jönne nyaralni. Azt hiszem megsajnálta önt, amiért itt marad egyedül a kórházban. A fiam a nevelőnő hiánya miatt kéri, hogy csatlakozzon hozzánk, aki sajnos váratlan családi ok miatt nem tud velünk tartani, de mindenütt le van foglalva a hely számára, amit már nem tudtam visszamondani. Furcsa kérés, kicsit gyerekes, de őszinte.

– És maga mit gondol erről. Miért nem mondja meg a fiának, hogy nincs értelme, hisz egy vadidegen vagyok, akit még ön sem ismer. Nem tudja milyen a természetem, még az is lehet veszélyt hozok magukra. Nem értem. Olyan okosnak és határozottnak ismertem meg, a fiának mégsem tud józan választ adni. Miért nem?

– Igaza van. Felejtse el.

A professzor idegesen felállt és indulni készült. Levente csalódottan nézte Elizát. Nem értette miért nem örül a felkérésnek, miért utasította olyan durván vissza. Eliza megsajnálta a fiút.

– Ne haragudj rám Levente. Amit kitaláltál számomra nagyon kedves ötlet és hidd el mennék szívesen veletek, ezerszer szívesebben minthogy itt maradjak a kórházba. De meg kell értened, csak a teher lennék, nincsenek irataim, nem emlékszem sok mindenre, csak lógok a levegőben. Egy olyan potyautast vinnétek magatokkal, mint aki az útszélen lestoppol egy kedves családot és azt mondja csak pár kilométert utazik velük. A végén kiderül, hogy örökre velük akar utazni, mert nincs hova menjen, nincs célja, nincs otthona. Én most ilyen potyautas vagyok. Amint látom, apukád se rajong az ötletért, csak rád hagyta, nem akar szomorúságot okozni.

Levente végig hallgatta Elizát. Komoly kis arcán látszott, hogy erősen gondolkodik, ránézett az apjára. Újra a notesza felé görnyedt, megint írt valamit. Siraki Gábor odahajolt a fiához, olvasta, amit ír. Visszaült Eliza mellé.

– A fiam nem haragszik, azt írta mindenben igaza van. Ennek ellenére mégis szeretné, ha velünk tartana, mert tudja, hogy nem gonosz. Nem lesz semmi baj. Azt írta elfér velünk az autóban egy potyautas... és ha kíváncsi az én véleményemre, én sem félek a társaságától. Legalább az ígéretem sem szegem meg, hogy vigyázok önre. Ha kedve van velünk tartani, kivisszük innen. Jön velünk Heléna?

A professzor és a fia türelmetlenül várta a válaszát.

Eliza gondolkodási időt kért. Lehunyta a szemét, próbált logikusan gondolkodni. Össze volt zavarodva, a régi konok énje azt parancsolta, hogy ne menjen velük. A hat évvel idősebb Siraki Gábor nem ugyanaz, mint aki tanította az egyetemen. Nem sugárzik belőle az érzékiség, ridegebb, kimondottan távolságtartó. Eszébe jutott az éjszakai álma: a sápadt arcú zongorista, akit nem tudott megmenteni, de a szerencsétlen nem is akarta, hogy bárki megmentse. Mi van akkor ha Siraki Gábor volt a zongorista? Magányos, hisz most is egyedül megy nyaralni. Mióta meghalt a felesége nincs az életében társ. Bizonyára ezért vált ilyen megkeseredett, befelé forduló emberré. Mielőtt a mélybe vetette magát abban a hidegverítékben úszó álomban, elmondta, hogy mi gyötri: képtelen új kapcsolatra, csak a régire vágyik. De hát az egész csak egy álom volt, bár kísérteties volt az egész éjszakája, ahogy a memóriája vissza száguldott a múltba és talán előre is szaladt, hogy végül egységbe rendeződjön benne minden emlékkép. Ha nem megy velük, soha nem fogja megtudni az igazságot. A tűzgyújtó azt kiabálta a zongorista felé: "lehet csak egy nap, és találkozol valakivel" Mi van, ha pont erről a napról beszélt? Mi van, ha ő küldte a segélykérő dalokat felé?

És itt van Levente, a fiú megérdemli, hogy igent mondjon. Furcsa ez a gyermek, mintha olvasna a gondolataiban. Szavak nélkül kommunikál, kifinomult ösztönnel reagál mindenre. Talán megérezte, hogy közeledik az életében egy másik tragédia és végkép egyedül marad. Érzékel valamit amire ők felnőtként nem képesek.

– Azt hiszem, nagyon jó ötlet... szóval, ha kivisznek innen...örömmel tartok a családdal.

Levente elvigyorogta magát, felemelte a kezét. Eliza megértette a mozdulatot, mint két cinkos pajtás, összecsapták a tenyerüket.

A professzor felállt és minden lelkesedést mellőzve azonnal a tárgyra tért.

– Rendben van. Holnap dél körül indulunk. Reggel eljövünk magáért. Addig le kell rendezzem a kikérését. A rendőrségtől és a kórháztól is kérnem kell az ön részére igazolást, hogy elhagyhatja velem Párizst. Az úti célunk Korzika, több óra autóút és körülbelül négy órát vesz igénybe a kompátkelés. Még meggondolhatja magát, egy hónap összezárva velünk...ha közben visszatér a memóriája, azonnal gondoskodom róla, hogy visszatérhessen Párizsba.

-- Már eldöntöttem... ennél rosszabb biztos nem lesz az életem, mint itt, bezárva egy kórterembe.

Vissza a múltba

 

Az alvása felszínes volt, amiben furcsa álmok váltakoztak. Arról álmodott, hogy egy ismeretlen társasággal fent van egy magas szikla tetején, alattuk morajlott a tenger. Kísértetiesen bevont mindent a sötétség, csak a közelgő vihar villámjai fénylettek fel újra és újra. Egy fekete zongora billentyűire ráhajolva elmélyülten játszott egy alak, egy másik tüzet gyújtott és közben idegesen ordítozott a zongorista felé, aki végig húzta az ujjait a billentyűkön és dühösen lecsapta a zongora fedelét. Az utolsó akkord élesen belehasított a levegőbe. A zongorista felállt, odasétált egy kiálló sziklára, Bizonytalanul egyensúlyozott az örvénylő mélység felett.

– Meg akarsz dögleni? Már ketten lezuhantak, nézd, mi maradt belőlük, csak a csontjaik! – ordítozott a másik folyamatosan. A zongorista tétován hátrafordult. Az arca sápadtan világított a felhők mögül kibúvó holdfényben.

-- Ne akarj visszatartani, már eldöntöttem... nagyon magányos vagyok...

-- Őrült vagy, a magány múlandó állapot, lehet csak egy nap és találkozol valakivel...

-- Tudod, hogy aki fontos volt számomra meghalt, nem kell más...sohasem kell más.

Eliza szorongva figyelte a sötét alakot. Hirtelen bevillant a tudatába, hogy valahonnan ismeri... ismeri! Ő az a zongorista, akit keres!... Felugrott, hogy visszatartsa, de a férfi felemelte hárítón a kezét. Eliza a tiltás ellenére mégis elindult feléje, de mire odaért, a férfi megbillent és alázuhant a mélységbe. Kétségbeesve figyelt lefelé, de lent már csak az örvénylő vizet látta.

-Elkéstem! -- suttogta maga elé - Nem voltam elég gyors! Könyörgök mondja meg, ki volt a zongorista? -- fordult reszketve a tűzgyújtó felé.

-- Lemondott az életről... most már mindegy ki volt.

– Menjünk innen! – szólt ingerülten hátra a többiekhez – Menjünk haza!

Mentek lefelé a szikláról. Nem tudott rájönni kikkel van, miért van azon a veszélyes helyen. Már látta a város fényeit. Körülnézett. Rájött, hogy teljesen egyedül maradt. Az utcákon a gyér világítás csak közvetlen a lámpák alatti köröket világította meg, minden eltűnt a koromsötétségbe, a kapualjak, a vizes járdák felfénylettek, eltűntek. Az egyik fénykarikában megmozdult két árnyék. Elsietett mellettük, amikor távolabb ért, meghallotta, hogy utána szólt egy női hang.

– Ejnye Eliza, már megint későre maradtál. Apáddal halálra aggódtuk miattad magunkat. Egyszer nagyon megjárod, ha nem hagyod abba az éjszakai kóborlásokat.

Megismerte az anyja hangját. Megfordult és eszeveszett iramban rohanni kezdett visszafelé. De nem fizikailag futott, furcsa megmagyarázhatatlan örvénybe került a tudata. Olyan érzése lett, mintha fénysebességgel közlekedő vonaton ülne, aminek az ablakából kinézve minden visszafelé fut. Ismerős házak, tájak, arcok...kipattant a szeme, meredten nézett az éjjeli lámpa fényében a mennyezeten egy pontot. Várta, hogy eltűnjön az álombeli kép, de nem tűnt el. Ott maradt benne: az anyja arcát látta maga előtt. Egész éjjel fent volt, mikor a nővér benyitott, mindig úgy tett, mint aki alszik. Memorizált. Hajnalra minden kép egységessé vált benne, csak arra nem emlékezett miért került a kórházba. Közben rájött arra is, hogy miért ragaszkodott tudat alatt annyira Dr. Siraki Gáborhoz.

Elsőéves hallgató volt az orvostudományi egyetemen, amikor Siraki Gábort megismerte. Óraadó tanárként az első szemesztereseknek molekuláris és sejtbiológiából tartott órát. Minden lány szerelmes volt a jóképű, vonzó férfiba. Az előadásain soha nem unatkoztak, a legnehezebb témakört is képes volt sokszínűen, humorral vegyítve előadni. A nála vizsgázó diákok ennek ellenére féltek tőle, mivel a tudást szigorúan megkövetelte. Vizsga alatt nem ismerete a humor semmilyen fajtáját. A tanár ápolt, jó megjelenésű férfiként, hanyag eleganciájával lopta be magát az egyetemista lányok szívébe. Laza öltözködésével elvegyült a fiatalok között. Kedvelte a farmert a sportcipőket, belebújós gyapjú felsőket.

Kimaradt a rajongók táborából, nem állt be a skalpvadászok közé, akik összebújva vihogva mesélték egymásnak kisebb nagyobb sikerélményeiket. Kimaradt, mert reálisan átlátta, hogy értelmetlen hülyeség az egész, meg azt is tudta, hogy labdába se rúghat egy ilyen férfinál, bár felnézett rá, nagyon szerette az előadásait, a hangját. Sokszor az előadás alatt behunyta a szemét, elképzelte, hogy csak ketten vannak a teremben és csak neki beszél, de hamar kijózanodott, gyerekes hülyeségnek tartotta az egészet. Közben a
tanár rendületlenül hódított, mint egy mozivászonról lelépett filmsztár. Okos volt ezzel együtt kiszámíthatatlan. De ő nem csak a jóképű tanár rajongói közül maradt ki, minden téren háttérbe húzódott. Önértékelési problémával küzdött kisgyermek korától, jelentéktelennek szürke kis hétköznapi embernek érezte magát. Idővel rájött, hogy mindent az anyjának köszönhetett, aki folyton ugyanazt mantrázta, évről évre, mint egy buddhista szerzetes, a szavai beleégtek a lelkébe : "Nem baj, hogy nem vagy szép, legalább nem keveredsz rossz társaságba. Nem akarnak úton útfélen elcsábítani. A tudást azt nem veszik el tőled. Te azért vagy értékes, mert átlagon felüli a tudásod. A többi nem számít."

Sokáig elhitte, megalkudott. Nem lázadt. Egyszerűen öltözködött, se smink, se műköröm. Erősszálú hosszú barnahaját lófarokba hordta, semmi frufru vagy melir. Fodrászhoz sem járt. Nem szerette a tükröket, ha mégis belenézett mindig elszomorodott a látványtól. Az orra miatt, ami kissé görbe, majdnem egy karvaj orrára hasonlított. Egyedül Zita, akivel az egyetemen első napjától barátokká váltak, érzett rá a lelkiproblémájára.

-- Miért nem jössz bulizni? Be vagy savanyodva. Mi a francért kerülsz bennünket. Mindig egyedül lófrálsz. Hm... az ilyen fazonokra is buknak a pasik. Egyedi vagy min egy kézműves termék. Idegesít, hogy nagy az orrod? Tényleg elég randa. Figyelj, ne parázz, inkább nézd azt, ami menő benned. Gyönyörű a hajad, a szemed, és teltek az ajkaid. Csinos magas lány vagy. Mondjuk elég gebe, sportolhatnál. Az orrodat egy plasztikai sebész se perc alatt rendbe hozza. Bomba nő lehet belőled. Valahogy így állj hozzá! Drasztikus kritika volt, mégis sokat segített rajta. A lelke kezdett megnyugodni és úgy érezte, hogy az anyja mantrái lassan  leperegnek róla, de nem tudott teljesen megszabadulni a belé rögzült szorongástól és bizonytalanságtól. Nem volt egyszerű kitörölni az évek óta hallgatott szavakat. Egy végleg megmaradt benne: az akarat, hogy a legjobb legyen a legnagyobb tudású az évfolyamon. Siraki Gábor is felfigyelt rá, nem a szépsége miatt, csakis a kimagasló tudása miatt. Az átlagon felüli felkészültsége miatt. Sűrűn kikérte a véleményét órákon, a válaszait mindig komoly arccal végig hallgatta. A folyosón, ha találkoztak, minden alkalommal rámosolygott. Mindenki tisztában volt vele, hogy a tanár élvezi az őt körülvevő rajongást, de mindnek ellenáll, mivel kiegyensúlyozott családi életet élt. Csinos, művelt felesége szintén tanárként oktatott a képzőművészeti egyetemen. Ha valakire jellemző volt az álompár kifejezés, akkor rájuk a legnagyobb mértékben. Eliza egyetlenegyszer találkozott a feleségével az egyetem aulájában. Az évfolyam társa hívta fel az asszonyra a figyelmét. A nő tényleg csinos, kimondottan széparcú volt, mogyoróbarna hajjal, kék szemekkel. Irigykedve nézték ahogy ment előttük a tanári felé.

Aztán eljött az a nap, amikor a belső szorongását legyőzte, kiállt az egyetem Tavaszi Fesztiválján a színpadra. Ez egy olyan rendkívüli nap volt, ahol az oktatók és hallgatók is felléptek. Csodálatos alkalom, hogy mindenki megmutathatja a színes egyéniségét. Radnóti Miklóstól a Tétova ódát választotta. Az első sorban ott ült Siraki Gábor, önkéntelenül kiszúrta magának és végig a férfit nézte, amíg a szerelmes sorokat mondta:

"Mióta készülök, hogy elmondjam neked

szerelmem rejtett csillagrendszerét;

egy képben csak talán, s csupán a lényeget.

De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,

és néha meg olyan, oly biztos és örök."

A tanár szemrebbenés nélkül feszülten hallgatta. Amikor befejezte a verset, mindenki tapsolt, mosolygott, csak a tanár nem. Az arca komoly maradt és végig kísérte a tekintetével, míg a helyére ment.

Amikor lesétált a színpadról, rádöbbent, hogy már megint jól beletrafált, felért egy szerelmi vallomással ahogy a tanárnak mondta a verset. Idegesen ült le az évfolyamtársai közé, akik csodálkozva néztek rá, aztán széles vigyorral vették a lapot.

-- Te is belezúgtál, valld be. Nincs abban semmi. -- bökte oldalba vigyorogva Szofi.

-- Én? Dehogy, csak izgultam, ritkán mondok verset ennyi ember előtt. Ő csak egy biztos pont volt, szóval érted...

-- Nem! Így baromira nem lehet elmondani egy verset kisanyám, csak akkor, ha bele vagy esve. Hogy nézett rád. Láttad? -- vihogott tovább az évfolyamtársa.

Később Siraki is szerepelt. A hallgatók legnagyobb meglepetésére zongorán játszott és előadott egy Máté Péter számot. Az orgánuma kísértetiesen hasonlított az énekes hangjára. Mikor énekelt kinézett a közönség felé, megkereste Eliza tekintetét.

Elszomorodott mindig, amikor visszaemlékezett erre a napra. Siraki felesége másnap meghalt autóbalesetben, a kisfia maradandó sérülést szenvedett. A tanárt nem látták többet, nem járt be oktatni. Eljutott hozzá a hír, hogy végleg külföldre költözött.

Az emlékei közé sokszor befurakodott a tanár hiánya, a halk beszéde, a mosolya, aztán végleg kitörölte az idő.
És most itt van újra!

Sokat változott hat év alatt, nem volt már olyan energiától kirobbanó formában, ápolt volt most is, de az amerikai szakáll, a szeme alatti fáradság nyomai, inkább egy túlhajszolt ember benyomását keltették benne. Mégis vonzónak találta, ugyanúgy, mint diákkorában.

Nem csodálkozott egy cseppet sem azon, hogy megtörte az élet, és sejtette azt is, hogy rengeteget dolgozhatott a professzori cím elnyeréséért. Elképzelhetően talált társat, akivel most megosztja az életét. Úgy gondolta, hogy reggel a vizitnél bejelenti az osztályos orvosnak, hogy rendbe jött. Még az éjszaka folyamán felidézte a számára fontos elérhetőségeket. A memóriája mindig átlagon felüli volt, minden igazolvány számot, telefonszámot kívülről tudott. Ha kiengedik, elfog menni a Hotelba és magához veszi az ott hagyott értékeit. A bőröndben, minden okmányáról ott van a fénymásolt példány és egy bankkártya, amin tartalékolt elegendő pénzt. Megnyugodott. Mindent végig gondolt és ennek a tudatában végre elaludt.

Kétségbeesés

 

Eliza éjszakánként nyugtalanul aludt, sűrűn felébredt. Képtelen volt azonnal visszaaludni, pedig vágyott rá. Vágyott arra, hogy visszazuhanjon a megnyugtató semmibe. A folyamatos ébrenlét egyre jobban sodorta a kimerültség felé, nehezen tudta kontrolálni az érzelmeit. A professzor látogatásairól tudta, hogy csak udvarias rutin az egész, hisz ígéretet tett rá. Színpadiasság, kötelességtudat. A látogatások alatt az orvos leült mellé, kérdéseket tett fel. Tesztelte. Kimérten halkan beszélt hozzá, oktatói stílusban, mint ahogy egy tanár beszél az értetlen diákjához, mégsem bánta, szerette hallgatni. Sok kérdést feltett ő is, hogy minél tovább tartson a látogatás.

Attól félt a legjobban, hogy az idegrendszere bármelyik pillanatban összeomlik, ettől a félelemtől örökös légszomjjal küszködött. A pánikrohamok a napok múlásával egyre erősebbé váltak, míg egy nap maga sem tudta miért, tudatosan lassan mélyen kezdett el lélegezni. Mint akiben két személyiség lakik, még meg is dicsérte magát: "Így kell ezt, nem szabad padlót fogni." Meditált, próbált a legnagyobb mértékben ellazulni, ebben a tudatállapotban egyre jobban áttudta gondolna a helyzetét.

A legrémisztőbb valóság számára a sehová nem tartozás érzése volt, hisz eltűnt a múltja. Az egész olyan volt számára, mint mikor egy számítógép rendszere összeomlik. Kitörlődik minden. Kék halál. Elveszik az addig össze gyűjtögetett sok kincs: képek, gondolatok, levelek. Tehetetlen dühünkkel bámuljuk az üres képernyőt. Őbenne is kék halál volt, nem emlékezett semmire, arra sem, hogy honnan indult el és hová akart eljutni. Mert biztos, hogy céllal indult el valahonnan, de mi volt az a célja? Eljutott oda, ahová akart? Kétségbeejtő állapot! A professzor szavaiba kapaszkodott, az adott reményt számára: "Egyszer mint a dominó első kockája mikor lökés éri, sodorja magával az összes többit, ugyanúgy ha egy emlékkép bevillan, jön a többi" Nagyon várta, hogy bekövetkezzen.

Napok múltával enyhült a fejfájása. Reggel már a nővér és egy járókeret segítségével ki tudott menni a mosdóba.

Türelmetlenül várta aznap is professzort, aki csak késő délután látogatta meg.

- Hallottam, hogy ma már sétálgatott. Hogy érzi magát? - lépett Eliza mellé.

- Köszönöm. Nem fáj már annyira a fejem.

- Örülök a jó hírnek. Nemsokára itt lesz önért a betegszállító, hogy elvigye EEG vizsgálatra.

- Miért van szükség a vizsgálatra? - érdeklődött Eliza, közben figyelmesen nézte a professzort, aki most is faarccal közölte vele a tényeket.

- Ezzel a vizsgálattal diagnosztizálható számos idegrendszeri betegség és azoknak az állapota, az előrehaladottsága jól felmérhető. Fontos, hogy kizárjunk pár dolgot. Például nem szenvedett- e epilepsziában. Nem ismerjük ugyanis az előző kórtörténetét.

- Valami bántja doktor úr? Nagyon rossz kedve van ma - kérdezte meg önkéntelenül az orvost.

A professzor elcsodálkozva nézett rá, meglepte, hogy a betegét érdekli a lelkiállapota.

- Nekem kell ezeket a kérdéseket feltenni önnek. Ne cseréljünk szerepet! - válaszolt vissza komoran - Akkor egy félóra múlva találkozunk.

Megfordult és kiment a kórteremből. Nem akarta, hogy Eliza észre vegye, hogy a kérdése zavarba hozta. Jó érzékkel meglátta, hogy feszült, de nem gondolta, hogy ennyire látszik rajta. Azóta ideges és türelmetlen, mióta Kata, a fia nevelőnője bejelentette, hogy nem tud velük utazni Korzikára. Próbálta lazán felvenni a hírt, de csak azért, hogy Katában ne legyen még nagyobb a lelkiismeretfurdalás, de tény, hogy ezzel a bejelentéssel mindent felborított, minden elképzelését. Levente nem fogja jól érezni magát Kata nélkül és ő sem. Nem jól alakultak a nyaralás kilátásai. Kata bizonyára minél előbb el akar indulni haza. Szereznie kell a fia mellé ideiglenesen valakit. Ettől a gondolattól is ideges lett, nem szívesen engedett be idegent a lakásába. Eszébe jutott az is, hogy el kell mondania Elizának, hogy nem tudja betartani az ígéretét, a tervezett szabadságát hamarabb el kell kezdeni. Az EEG-el csak le akarta zárni a vizsgálatot, mivel a többi vizsgálat jó eredményeket hozott. Felszívódott a vérömleny, behegedtek a sebek. Még kíváncsi volt az agyi idegek működésére. Tudta, hogy közel van a beteg gyógyulása. A beszéde összefüggő, értelmes. Az érzelmi szintje egyre stabilabb. Nem értette, miért blokkolt még mindig a memóriája. Egyáltalán mi tartja blokk alatt?

A betegszállító pár perc múlva megjelent és áttolta Elizát egy másik épületbe. A fekete bőrű férfi lestartolt vele egy ajtó elé és sűrű elnézések közepette magára hagyta. Feküdt a hordágyon és újra elfogta a pánik. Körülötte több beteg várakozott, jöttek- mentek az orvosok, nővérek, halkan zümmögött a folyosón egy takarítógép, mégis eluralkodott rajta az egyedüllét félelme. Egy biztos pont volt addig az életében: a professzor. Az meg nem volt sehol. Benne megbízott, elhitte neki, hogy vigyázni fog rá míg visszatér az emlékezete. De ma pont miatta bizonytalanodott el a legjobban, a hideg kimért stílusa miatt. Miért is gondolta, hogy ennek az orvosnak számít, hogyan alakul a sorsa. Úgy gondolta, az igazság az, hogy semmit sem számít. Egy beteg csak a sok közül, semmi több.

Megállt valaki a fejénél, majd megmozdult a hordágy alatta.

- Mi történt, elijesztette a betegszállítót? Mit mondott neki? - felismerte a professzor hangját.

-- Áh, dehogy, egyszerűen faképnél hagyott. Jó, hogy itt van... kicsit féltem itt egyedül...

Az ajtóhoz érve a professzor elment mellette, és Eliza legnagyobb meglepetésére a kezével biztatóan végigsimított a haján.

-- Csak nyugodtan. Nincs egyedül...

Kinyitotta a vizsgáló ajtaját, ahonnan kijött hozzájuk egy asszisztens. Elizát betolták egy monitorokkal, gépekkel berendezett szobába.

- Akkor fogjunk hozzá. Nézzük mit forgat a fejében? Vigyázzon, mert most kiolvasom a gondolatait.

Az orvos most is nyugodt és kimért volt, de kicsit lágyabb hanghordozással beszélt, mint legutóbb. Eliza fel akart ülni a hordágyon.

- Maradjon csak nyugodtan, nem kell felülnie. Egy kis ideig cirógatni fogom a haját, hunyja be a szemét. Ha úgy gondolja, aludhat is közben. Eltart egy ideig, de maga a vizsgálat nem lesz kellemetlen.

Az asszisztens segítségével elektródákat helyeztek el a fején. Eliza legnagyobb meglepetésére az orvos válaszolt a kórterembe feltett kérdésére.

- Jól látta Heléna, tényleg feszült vagyok egy kicsit. A vizsgálat után meglátogatom, meg kell beszélnünk pár dolgot... készen is vagyunk. Most rögzíteni fogjuk az agy bioelektromos jeleit. Néha kérni fogok öntől pár dolgot, például, hogy pislogjon, vagy vegyen mély levegőt. Megnézzük azt is, hogyan reagál a felvillanó fényekre.

Eliza nem vette le a szemét a férfiról, elbűvölten nézte, mintha nem ugyanaz a férfi beszélne hozzá, mint akit előtte megismert.

-- Most már ha megkérhetem... tudom, hogy nehezére esik, de ne rám, csak a vizsgálatra koncentráljon.

Eliza rámosolygott az orvosra és lehunyta a szemét.

Amikor megjelent a betegszállító, hogy kitolja a vizsgálóból, a professzor újra hozta a formáját, feléje sem fordult, el sem köszönt tőle. Ennek ellenére nem érezte bántónak az érdektelenségét, hiszen megígérte, hogy felkeresi miután kiértékelte a felvételeket. Míg az EEG vizsgálaton volt, a kétágyas kórterembe elhelyeztek egy új beteget. A félvér nőnek keze lába be volt kötözve, az arcát véraláfutások csúfították. Sürgött forgott körülötte az ápoló és az orvos. Mikor a szobába ért, épp kanült helyezett a nővér a beteg karjába. Később tudott pár szót váltani a beteggel, aki suttogva elpanaszolta, hogy üzemi balesetet szenvedett.

Várta egész este a professzort. Izgatottan figyelte a nyíló ajtót, de csak az ápoló személyzetet látta bejönni, kimenni. Végül megjelent az éjszakás nővér a gyógyszeres kocsival. Amikor végzett az új betegnél, odahajolt mosolyogva hozzá.

- Hogy van hölgyem?

- Köszönöm, egyre jobban.

- El ne felejtsem, a Professzor Úr telefonált, ma nem tudja meglátogatni. Közbe jött egy sürgős családi ügye. Megkért, hogy mondjam el önnek, holnaptól szabadságon lesz, úgy néz ki, nem is tud többször találkozni magával. Egy örömhírt is át kell adnom, azt üzeni, hogy a vizsgálat eredménye nagyon biztató, reméli hamarosan felgyógyul és el tudja hagyni a kórházat.

Eliza ledöbbent.

- Meddig lesz szabadságon?

- Úgy tudom egy egész hónapig.

- Köszönöm, hogy átadta az üzenetet, gondolom ő sem akart mást közölni velem.

A nővér arcára kiült a nyugtalanság miközben nézte Elizát.

- Kér valamilyen gyógyszert? Szóljon, ha szüksége van valamire. - Észrevette, hogy Eliza arca egyre sápadtabbá válik. Eliza a fejével intett, hogy nem kér semmit.

Mikor a nővér kiment a kórteremből, elérte a teljes kétségbeesés. Végérvényesen rájött, hogy cserbenhagyta az orvos. Attól függetlenül érzett így, hogy soha nem tudatosult benne, miért fontos az orvos jelenléte a számára. Könnyek gyűltek össze a szemébe, amik lassan folyammá váltak, feljajdult és hangosan zokogni kezdett. Félt. Görcsösen az arcához szorította a párnáját, rázkódott a teste a sírástól. A szomszédágyon fekvő beteg ijedten figyelte egy darabig, majd nehézkes mozdulattal megnyomta a nővérhívó gombot.

- Mi történt? - szaladt be a nővér. Az új beteghez igyekezett, aki Eliza felé mutatott, jelezve, hogy nem vele van baj. Eliza már nem sírt hangosan, de az egész teste remegett, mintha a hideg rázná.

- Hölgyem, nézzen rám! - szólt rá hangosan a nővér, de nem kapott semmilyen választ.

Kisietett a kórteremből, pár perc múlva visszatért az ügyeletes orvossal. Nyugtató injekciót kapott, amitől lassan megnyugodott és elaludt.

Távolságtartás

 

Közel egy éve a Montmartre közepén, Villa Léandre macskaköves kis utcájában vásárolt Siraki Gábor egy szép kis házat. Egy ilyen házra vágyott mindig mióta Párizsban dolgozott. A ház angolszász stílusban épült, de nemcsak a ház, maga az utca is nagyon megtetszett neki, az odatévedt turisták is szívesen sétáltak a színes házakat övező üdezöld utcákon. A házak előtti virágos előkertek őt is megnyugtatták, kellemes érzést keltettek benne, mikor fáradtan hazaért a munkából.

Úgy tudta régebben munkások laktak a házakban. Mára már megváltozott a lakók összetétele, inkább pihenésre vágyók költöztek a csendes környezetbe. A ház bordó falán teljesen a felsőszintig felkúszott a selymes virágú trombita folyondár. Az alsó szinten az utcára a garázs széles tölgyfaajtaja nyílott, mellette egy panorámás nagy ablak mögött a társalgó és egyben az ebédlőnek helyt adó tágas teremből lehetett gyönyörködni az utca színes világára. Az alsó szinten rendezkedett be, itt volt a dolgozószobája és hálószobája. Fent az emeleten három szobából kettőt a fia és a nevelőnő használt. Mikor beköltözött teljesen átépítette a belsőteret. Mindenben függetlenítette magát, az emeleten és lent is kialakíttatta a vizesblokkot, a dolgozószobából ajtót nyittatott a garázsba. Bármilyen időpontban érkezett vagy ment, nem zavarta a pihenőket. Nem gondolta, hogy ezzel okozta a legnagyobb kárt a fiával való kapcsolatában. Pedig, ha másnak nem, neki rá kellett volna jönnie, hogy a legrosszabb elgondolást követte el, mikor kizárta teljesen az intim környezetéből. Ezzel a lépésével az addig is rossz lelkiállapotban lévő fiú és közte egyre mélyült az érzelmi távolság.

Késő este ért haza. A ház csendes volt, mint midig. Általában nem ment fel ilyen későn az emeletre, most mégis meggondolta magát. Halkan benyitott a fia szobájába. Levente mélyen aludt. A szája kicsit nyitva volt, ahogy halkan szuszogott. Az asztala tele volt a félbehagyott rajzaival, leült az asztalhoz és az olvasólámpa fényénél nézegette a rajzokat. Az egyiket különösnek találta. Általában az anyját próbálta lerajzolni, lefesteni a fia, néha angyalnak ábrázolva, vagy rengeteg virágot és szíveket festve köré. Ez a rajz más volt. Női alakot ábrázolt, de nem szőkén, mint az anyja volt, nem is kék szeműen. Kicsit örült is, hogy Levente nem az emlékeit hívta újra elő. Sóhajtva felállt és odalépett az ágyhoz. Megigazította a takarót, Levente mosolygott álmában.

Leült a fia íróasztala mellé, fejét a az asztalon nyugvó karjaira hajtotta. Az elhunyt felesége fájó emléke összeszorította a mellkasát, képtelen volt az örökös önvádtól szabadulni, ami lassú méregként oldott fel benne mindent ami az élethez kötötte. Csak Levente miatt próbált tovább élni, a fia miatt még képes volt hegyeket mozgatni. Igazából ő miatta merült el a traumák okozta idegrendszeri sérülések kutatásában. A fia súlyosan megsérült az autóbalesetben, közben végig nézte az összeroncsolt anyja haláltusáját, ami miatt poszttraumás pszichózis alakult ki nála. Ez százszor rosszabb, mint a retrográd amnézia. Emlékszik. Minden percben képes a memóriája előhívni azokat a borzalmakat, amiket átélt. Elég hozzá egy fékező autó zaja, egy illat, egy mozdulat, bármi. Olyankor elsápad és remeg, iszonyat ül ki a tágra nyílt szemeiben. De nem bújik hozzá védelemért, magában éli át újra és újra rátörő félelmet. Egy kivédhetetlen flashback állapotban van, ami sehogyan sem akar változni. Levente álmában sokszor sikoltozik mikor rátörnek az emlékek, minden este félelemmel fekszik le, égnie kell a szobájában a lámpának reggelig. Ami a legrosszabb, a baleset óta nem kommunikál senkivel, egy bizonyos szintig még vele sem. Minden lehetséges módszert kipróbált már, de nem hozott semmi eredményt. Levente bezárkózott egy belső világba, börtönbe zárta a lelkét. Mégis a fia tartotta benne a lelket. Néha elképzelte, ha nem lenne vele, semmi nem tartaná a felszínen. Teljesen alámerült volna a depresszióban. Képtelen volt feldolgozni a felesége halálát, reménytelenül vágyott utána. Jól gondolta a családja és a barátai, hogy el kell messzire költöznie. Ne találkozzon napról napra a fájó emlékekkel. Az utcákkal, ahol sétáltak, a virágárussal, ahol vette Hédinek a virágokat, a közös lakásukkal, ahol mindenütt ott van az illata a kacagása. Bevésődtek a falakba, mint a gránit. A fiát nagyon szerette mégis néha úgy érezte talán könnyebb lenne felejtenie a múltat nélküle. Ha ránézett Hédit látta benne. Orvos volt. Tudta, hogy beteges agyrém, ami megnyomorította a lelkét. Küzdött ellene. A tudást mégis sokszor felülírta a mellkasára nehezedő nyomás, az egyedüllét, a szeretet hiánya. De csak egy valaki szeretetére vágyott, Hédi szeretetére.

Míg ment lefelé az emeletről önkénytelenül Elizára gondolt. Maga elé idézte a betege arcvonásait. A nőnek is barna a haja és barna a szeme. Mintha a fia őróla festette volna azt a képet, ami ott hevert az asztalán. Már az első találkozásuknál megállapította, hogy Helénának elnevezett betege csinos és szép nő, bizonyára nagyon művelt is. Elképzelte, hogy mennyien kereshetik mióta nem adott életjelt magáról. Elkötelezte magát. Nem gondolta át rendesen. Nem volt soha jellemző rá, hogy olyan ígéretet tegyen, amiben nincs meggyőződve, hogy teljesíteni is tudja. Furcsán érezte magát a hölgy közelében. Mintha belenézett volna egyszer már ezekbe a barna szemekbe. Bizonytalanná vált a kétségbeesett ragaszkodása miatt is, miért pont őt kérte meg, miért nem az osztályos orvost, aki mellette van mindennap. Keserűen elmosolyogta magát. Lezuhanyozott, lefekvés előtt átnézte az e-mailjeit. Megkapta az utolsót is, ami hiányzott a korzikai nyaraláshoz. Az apartman tulajdonosa visszaigazolta a foglalásra küldött pénz érkezését, kedvesen búcsúzva: „Szeretettel várjuk a családot". Nem értette félre a kedves szavakat, hisz három főre foglalta le három hétre az apartmant, két felnőtt egy gyermek részére. Normális családmodell...lehetne. De ez nem az, ez nem normális. Levente mellett ugyanis a nevelőnő készült lázasan a nyaralásra.

Reggel Kata korán kint volt a társalgóban, nyugtalanul várta a professzort. Mikor meglátta azonnal odasietett hozzá.

– Önnel akarok beszélni Professzor Úr. Nagyon sajnálom, de nem tudok elutazni magukkal. Haza kell mennem Magyarországra. A bátyám súlyos beteg lett, vele szeretnék lenni az utolsó napjaiban.

A nevelőnőn látszott, hogy nagyon megviselte a rossz hír, amit kapott a családjától. Széles, mongolos arcában ülő apró szemeiben könnyek gyűltek össze míg beszélt.

–Tudom, hogy milyen nagy gondot okozok önnek, olyan jó hozzám minden téren és most cserbenhagyom... nem tudja kipihenni magát miattam.

– Megértem és nagyon sajnálom Kata. Engem ne féltsen, különben is Levente már kilencéves nagyfiú. Akkor maga Magyarországon, mi meg Korzikán. Bocsásson meg, sietek, késésben vagyok!

Legyen a neve Helena

 

Az orvos pár nap múlva meglátogatta.

- Üdvözlöm! A Nevem dr. Siraki Gábor. Egyszer már találkoztunk, hogy érzi magát hölgyem?

Eliza hosszan szemlélte a férfit, akinek akkor is hanyagul a vállára volt dobva a fehér köpenye. Úgy nézett ki mint aki siet valahová, csak kötelességből bekukkantott hozzá. Kétségbeesve kutatott az emlékeiben, mint a vakok egy ismeretlen tárgyat a kezükkel, részletekben tapogatta le a szemével a férfi mélyen ülő kék szemeit, az amerikai szakálltól kissé elhanyagoltnak tűnő arcát. A szemei, mint két fagyott esőcsepp, már az első találkozáskor megérintették a lelkét. A tudatalattija azt súgta, hogy ismeri valahonnan az orvost.

A professzor leült mellé és türelmesen várta a választ.

Megpróbált felé fordulni, de a mozdulattól fájdalom hasított végig a fején, alig halhatóan feljajdult magyarul.

- ...a francba...

A professzor odahajolt közvetlen az arcához.

- Mit mondott hölgyem?

- Semmi...bocsánat- válaszolt akadozva most már franciául, majd zavartan vissza kérdezett - De ha annyira kíváncsi rá, elmondhatom... kérdés, csak az, hogy hisz e majd nekem?

A professzor tisztában volt vele mit jelent a kétségbeesése. A kiürült memória miatti félelme, bizonytalansága. Mégis úgy vélte, nagyon szerencsés a beteg, hogy nem került hosszadalmas kómába az ütés miatt. Nagyon szerencsés, ezért is lehet bízni a gyors felépülésben.

- Megpróbálok hinni. Hallgatom.

-- Olyan, mintha bezártak volna... -- motyogott halkan Eliza maga elé.

-- Mégis hová? Itt nincs bezárva, bármikor felkelhet, elmetet.

-- Nem vagyok, mégis úgy érzem... mindenki elmegy, csak én nem tudok...-- Eliza beszéde egyre érthetetlenebbé vált.

-- Folytassa kérem -- kérte türelmetlenül a professzor. -- Ha megmondja hol lakik, ha felgyógyul szívesen hazaviszem.

Eliza hálása felnézett az orvosra -- Megtenné, hazavisz?

- Igen. Hol lakik?

Eliza szemében összegyűltek a könnyek, kétségbeesve megfogta az orvos kezét.

-- Hát nem érti, ez a bajom, elmehetek azt mondta az imént, de hova? Nem emlékszem... semmire!

Sírt. Csukladozva, eltorzult arccal sít, közben szorongatta az orvos kezét, mint a fuldokló a hozzádobott mentőkötelet. Csak el ne szakadjon!

A professzor nyugtatóan megsimogatta a görcsösen szorító kezet.

-- Nem kell megijednie, türelem, minden rendbe jön. Idővel feloldódik a blokk, higgyen nekem. Előbb vagy utóbb visszatér az emlékezete és csak egy rossz emlék lesz, amit most átél. Szeretném megkérni valamire. Figyel rám?

-- Igen, figyelek - nézett a szemébe könnyein keresztül Eliza.

-- Arra szeretném megkérni, hogy ne találjon ki magáról más személyiséget, még ha most nem is emlékszik arra, hogy kicsoda valójában, akkor sem. Sok esetben a betegek képesek elhitetni magukról másoknak, hogy ők önmaguk által kitalált személyek. Ért ugye, azt bizonygatják, amit kitaláltak, például arról, hogy hol dolgoztak, hol laktak addig. Agyrém, az orvosnak is, aki segíteni akar, a betegnek is. Összezavarodik mindkettő, nem tudják felmérni mi valós és mi a hamis. Várjon türelmesen, egyik percről a másik percre előjön majd a semmiből egy emlékfoszlány. Egy illat, egy kép, egy hang előidéz majd önben egy emléket... és mint egy dominósor meglökött első kockája, végig söpör és feloldja a blokkolt emlékeit. Addig is mi ketten találjunk önnek ki egy nevet. Ennyit engedélyezek... de csak ennyit.

-- Rendben van. -- Eliza megnyugodott az orvos szavaitól. Továbbra is fogta az orvos kezét, félt elengedi, mi van, ha elillan mellőle, köddé válik. Mióta a kórházban volt egymást váltották az orvosok az ágya mellett. Kedves, segítőkész volt mind. Velük ellentétben ez az orvos távolságtartó. Furcsán néha elkalandozott a tekintete, mintha nem is hozzá beszélne. Mosolytalan. Mégis úgy érezte, hogy benne megbízhat.

-- Én is kérek öntől... egy szívességet.

-- Csak bátran, legyünk túl rajta. Most az ígéretek napja van -- válaszolt komoly arccal az orvos.

-- Addig amíg nem tér vissza az emlékezetem, ígérje meg... hogy figyelni fog rám... hogy nem hagy magamra... nagyon félek... érti? Ez a bizonytalanság megőrjít... -- suttogott maga elé.--Nem tudom elmondani... milyen kegyetlen érzés... itt belül nincs semmi...üres.

-- Azt hittem valami teljesíthetetlen kéréssel áll elő... jól van, megígérem. Néha kihagyok egy - egy napot, de figyelem magát és segítek mindenben. Megígértem, rendben? Túl vagyunk a nehezén, most már koncentráljon. Szóval, hogyan is szólíthatom ezután?

-- Segítene? Nem jut eszembe egy normális név sem.

-- Még ezt is nekem kell kitalálni. Tessék dolgoztatni a memóriát odabent. Legyen mondjuk Heléna, megfelel önnek?

-- Igen. Nagyon szép név.

-- Az eredeti bizonyára szebb, de most ez is megfelel. Szóval Heléna... Zeusz és Léda lánya a görög mitológiából. Akkor kedves Heléna, holnap is találkozunk, addig is pihenjen sokat és nyugi, semmi idegeskedés. Egyelőre mindent megbeszéltünk.

A professzor sietve kiment a kórteremből. Bosszankodott a könnyelmű ígéretén, de azt is tudta, hogy milyen gyors gyógyulásra képes az agy, ha újra biztonságban érzi magát a beteg. Heléna ma kiválasztotta őt biztonságnak. Ez lépés lehet a gyors gyógyulása felé. Elmosolyogta magát, nem is olyan rossz szereposztás a hölgy részéről.