Gondoltam benézek

 

Róza nagyon hamar rájött és megbánta, hogy Sára lelkébe tiport. Sára ugyanis nem csak hogy lecsapta a telefonját, de fel se vette később, hiába hívta minden nap. A barátaival is ülő Benjáminról. Nakitárgyalta egy este, hogy mennyire idióta lett a barátnője, diszkréten elhallgatva, hogy vérig sértette mikor elengedte a gyilkos kritikáját a börtönbengyon meglepődött, hogy nem adtak neki igazat. Még doki se, pedig tőle elvárta volna, hogy mellé álljon.

– Mit gondolsz Róza, mi férfiak olyanok vagyunk, mint egy kőszobor? Hát nagyot tévedtél. Mi is tudunk sírni, jajgatni, kétségbeesni! Tán néha még jobban, mint ti nők. A külső elvárások miatt próbáljuk csak az ellenkezőjét mutatni. Színjáték a nagy arcunk, amit mutatunk a külvilág felé. Kiskorunktól így neveltek a szüleink – „ne sírj, egy kisfiúnak nem illik sírni" – ha elestünk mit kaptunk? – „katonadolog"! – mikor felnőttünk, már elérték nálunk, hogy összeszorított foggal tűrtük a fájdalmat. De ez csak látszat, nagyon is érzékenyek vagyunk és sebezhetőek. Azt mondtad, mikor Sára még itt élt a városban kiengedték hozzá a börtönből egy alkalommal az emberünket és eltölthettek együtt egy napot? Na, erőltesd meg magad, ha egyáltalán képes vagy rá, és képzeld el, milyen kegyetlenül bánik a sors a pasival, akit te most annyira alázol. Mozdulni se tud a sittről, csak egy lehetősége van, lehet kétségbeesni, hülyeségeket kitalálni, depressziózgatni. Igen, a drága barátnőd a hunyó az egészben. A nőkre jellemzően túlforogta az egész sztorit!

– Miről beszélsz? – nézett Róza értetlenül Zalánra.

– Nekem is volt egyéjszakás románcom Sárával... igaz részeg voltam. De szabad emberként döntöttünk másnap, hogy csak annyi volt. Ha biztatott volna Sára, hogy jó vagyok nála, mint ahogy biztatja most ezt a pasit, nem tudna levakarni magáról. Ez a különbség egy szabad és egy rabosított férfi közt. Remélem érted, amiről beszélek? Itt csak Sárának van szabad mozgása, de ő ledekkolt vidéken, beleölte magát az újrakezdésbe. Ne érts félre, tisztelem azért, amit csinál, de az élet nem csak erről szól. Ha nem szereti senki az embert, szart ér az egész újrakezdés, bármilyen nagyot tudunk alakítani általa. Végül is mindent egy ok miatt csinálunk, és az a hajtó motivációnk, hogy valaki elismerését meg akarjuk szerezni. Döntenie kellene nagyon gyorsan, mennyit ér neki ez a kapcsolat.

– Nem értem, hogyan sétált ebbe a kilátástalan kapcsolatba. Szerintem teljesen elvesztette a realitását – fortyogott tovább Róza, mintha semmi nem ért volna el hozzá abból, amit a doki mondott.

– Ahhoz, hogy ítélkezni tudj valaki fölött, meg kéne ismerned, hogy ki az illető valójában. Ha nélküle ítélkezel, felszínes és pontatlan a véleményed, amit megalkotsz róla. Nézz rám, itt vagyok egy aránylag jó szerelésben, hogy tetszem? A legvadítóbb After shav-ét használom, okos telefonom van, autóm, lakásom, jó dumám, egzisztenciám, mégse jöttem be Sárának. Akkor most mi számít szerinted? A nagy büdöst számít csak a külsőség, láthatod. Lényeges a megjelenés persze, a bőröd, a hajad, a nézésed, a testfelépítésed bizonyára. De a legfontosabb a kisugárzásod, csak ebben van valami titok, mert a továbbiakban megfoghatatlan, miért szeret meg valaki pont téged, vagy te miért szeretsz meg valakit. Ebben a pasiban van valami plusz, én úgy gondolom, ami Sárát rabul ejtette. El kell fogadnod Róza, inkább segíteni kéne rajtuk.

– Na, de okos vagy már megint, mármint mi segítsünk! Ugyan, hogy képzeled?

– Mondjuk te külön is, és mi is...

– Bővebben, mert kezdem elveszíteni a fonalat – méltatlankodott Róza.

– Én tudom, hogy mit tudnánk közösen segíteni – kapcsolódott a vitába Zsolt. – Le kéne mennünk, segíteni egy két hét végén. Kis meló egy kis víkenddel összekötve... végül is hívott bennünket. Emlékeztek?

– Jó ötlet, én is szeretném a gyerkőcöket megismerni. Jól összeszedte őket, arab, cigány, magyar. Hihetetlen ez a csajszi! – helyeselt mosolyogva Kátya.

– Engem nem szívesen lát bizonyára. Kicsit összegubancolódott a barátságunk... – mondta keserűen Zalán.

– De ósdi felfogású vagy hallod, jólesett mindkettőtöknek, nem bánt ő egy szóval se, csak te hagyd abba a cikizést nála! – szólt Róza indulatosan dokira – Na, és én? Mit tudok segíteni szerintetek?

– Van kéglid. Nehogy én mondjam már meg. Vedd rá, hogy emelje ki a popóját a szekérderékból, minden hónapban egyszer, és hozza a pasi gyerekeit is, mert azok is hozzá tartoznak a meséhez. Talán elébe tud menni, hogy ne csavarodjon be az emberünk, mire kiengedik a sittről – jött azonnal Zsolttól a legészszerűbb tanács.

– Benne vagyok én is – lelkesedett Anna. – Sűrűn beszélgetünk telefonon, szerintem itt az ideje, hogy megmutassuk, hogy a barátság megmaradt, hiába van távol tőlünk. Én is észrevettem, hogy bizonytalanná vált velünk kapcsolatban. Akkor megbeszéltük?

– Meg, csak van egy kis bibi... nem veszi fel a telefont, ha hívom... – vallotta be Róza.

– Írj neki egy sms-t. Azt csak elolvassa.

Róza mikor hazaért, bepötyögött két sort a telefonjába:

„Sára!

Remélem, elolvasod és már nem haragszol rám. Nagyon fontos, hogy beszéljünk Benjáminról és a lányairól. Kérlek, hívjál fel, életbevágóan fontos, amit el akarok mondani.

Róza."

Zoli sűrűn bement a terepjáróval a tanyára, az arcán mindig ugyanazzal a huncut mosollyal köszönt be a házba.

– Erre jártam, gondoltam benézek!

Oka volt a sűrű látogatásnak, megtetszett neki a városból jött leány, szeretett volna segíteni, hogy könnyebben boldoguljon vidéken. Most is megállt a tanyaház előtt, füttyentett a két kuvasznak mikor a kapuhoz ért. Lajkó és Bice farkcsóválva siettek elébe.

– Hol van a ház népe? – nézett körül az udvaron.

Nem látott semmi mozgást, arra gondolt bizonyára mindenki behúzódott a házba. A kopogtatásra Terka mama nyitott ajtót.

– Mi van Zolikám, nincs tán valami baj? – érdeklődött az öregasszony.

– Nekem nincs... csak a fiatal gazdát féltem, félő, hogy nem fog boldogulni egyedül... maga mit gondol róla néném?

– Sokat akar egyszerre – hagyta rá az igazat az öregasszony. – Látom én, hogy elkapkodja a dolgokat, nem érti még a vidékiek gondolkodását. Itt rá ér nyugodtan átgondolni mit akar elérni, nem hajtja a tatár. Nem az a rohanós élet van itt, mint ahonnan idejött. Mindenbe egyszerre akar belekezdeni... aztán majd semmi se sikerül neki.

– Sok mindent a fejébe vett. Azzal még nem is lenne baj, de nem engedi, hogy segítsek. Pénz nélkül nem lehet semmit elérni ebben a világban, a pályázatról meg hallani se akar. Most hol van?

– Kilovagolt, nem tud egyhelyben ülni. Én meg nem szólok semmibe, pláne nem ijesztgetem. Kemény élet a gazdálkodó élet, jobb, ha lassan jön rá. Hoz neki a természet tapasztalatot bőven. A földeken még eddig minden rendbe van, de mi van, ha ebben az évben is bebolondul az idő, mint tavaly. Vagy ömlik az eső, vagy hetekre rekkenő meleg lesz, kiéget mindent. Tudod jól, tavaly minden kukoricát kivitt az aszály, a sok eső miatt meg a kalászosokat támadta meg a betegség. Legszívesebben eladatnék itt mindent... élnék nyugalomba öregségemre... – sóhajtott fel az öregasszony.

– Ne legyen már ilyen pesszimista néném, maga se gondolta komolyan, amit most mondott, ha felvetné a földjeit a gaz, beleőrülne. Az időjárás, az tényleg megkergült. Nekem diónyi jég verte el a szőlőm tavaly, nem tagadom, én is megsirattam mikor megláttam a pusztítást. Ez az életünk, elesünk és felállunk. Igaza van, nem kell riogatni Sárát, ha megijed hozzá se mer kezdeni a gazdálkodáshoz.

Kisétáltak a tornácról az udvarra, Zoli indulni készült mikor a bekötő út felől meghallották a ló lépteit. Nemsokára feltűnt a lovas is az út kanyarulatában, Zoli mégis úgy döntött megvárja a lány

Sára szeretett egyedül kilovagolni, nem zavarta ilyenkor senki és semmi. Még a telefonját is lenémította, hogy ne ijessze meg a hirtelen zenebona a lovat. Látta, hogy Róza hívogatta egyfolytában, az este küldött e-mailt is olvasta, de nem válaszolt vissza, már nem érdekelte Róza. Külön ágaztak az útjaik, csalódott benne, úgy gondolta, mindenki menjen a maga útján, ne gúnyolódjon, és ne szórakozzon senki rajta, még Róza sem. Ott üldögélnek a városi presszóban és elmélkednek a világ dolgain, megy a süket duma, hogy lehetne másként, mit kéne tenni érte, de ennél a pontnál leragadnak, olyanok, mint az autók, ha durrdefektet kapnak a forgalom közepén, mindenki rohan tovább mellettük, csak ők ülnek tehetetlenül a lepukkant járgányban. Csak az észt tudják osztani, ennyire telik tőlük. Azt meg végkép nem fogja eltűrni, hogy a barátját mocskolják, jobb híján lebuzizzák ismeretlenül. Nagyon sok sértést a fejéhez vágtak az utóbbi időben, és még arról nem is tud, mennyit hordtak össze a háta mögött. Ennyit a barátságról... eljött a városból, már nem szükséges erőltetni ezt a fajta barátságot azokkal, akik még most is csak kritizálni tudnak és sértegetni.

Érezte, hogy rezeg a mobilja újra, önkéntelenül megnézte. Az iskolából hívták. Az igazgató volt a vonalban, Sára azonnal fogadta a hívását.

– Jó lenne, ha bejönne minél hamarabb, a fiú komoly testi sértést követett el, meg kéne beszélnünk, hogyan tovább! – hallotta üdvözlés után az igazgató kérését.

Sára megfordította a lovát a falu felé, végig ügetett a főutcán, egyenest az iskoláig, de mikor odaért gondba lett, nem tudta eldönteni hova kösse ki a lovat. Kis fejtörés után beugrott a megoldás, igaz egy régi westernfilm adta az ötletet, megkereste tekintetével a legközelebbi kocsmát. Pénzt adott egy kissé kapatos falubelinek, hogy őrizze a lovat, míg bemegy az iskolába. A kocsmából kiszállingóztak a délelőtti iszogatók, ámulva nézték a bőrcsizmás, csinos lányt, ahogy átmegy az úton. Sára az igazgató irodájába ment egyenesen. Ismerte a férfit, többször beszélgettek a gyerekek miatt az utóbbi időben. Az igazgató arca gondterheltnek látszott mikor hellyel kínálta.

– Ez a gyerek nagyon agresszív, ma meg túlteljesített, összevert két fiút az osztályban. Az egyiket orvoshoz kellett vinni, úgy feldagadt a szeme.

– Gondolom, nem hagyták abba a csúfolódást...

– Mit tud? Nem mondanak semmit..

– Megalázták folyton Zitát, gondolom Flóri ezért ütött. Pedig megbeszéltük, hogy nem így kell lerendezni a sértéseket. Bemehetek az osztályterembe?

– Menjünk, hátha okosabbak leszünk! – állt fel az igazgató készségesen.

Mikor beléptek a terembe, félbeszakadt a halk duruzsolás, a gyerekek némán figyelték az igazgató oldalán megjelenő Sárát. Kivált Zita és Flóri volt megszeppenve, nem tudták mi fog történni, azt sejtették azonnal, hogy nem magától került oda, hanem behívatták az iskolába.

– A hölgy Flóri és Zita... – az igazgató megakadt, nem tudta mit mondjon, kije is a két gyerek Sárának.

– A nevelőanyjuk vagyok – segítette ki mosolyogva a férfit. – Nem akarok az órából sok időt elvenni, de megkaptam a hírt a verekedésről. Én nem akarok senkinek igazságot szolgáltatni, pláne nem Flórinak, meg Zitának. Mivel nem jogosította fel senki Flórit, hogy így vegyen elégtételt az őket ért sérelmekért... velük még otthon tovább fogok erről beszélgetni. Csak tisztázni szeretnék pár dolgot. Emelje fel a kezét az, aki bármit tud azzal kapcsolatban, hogy mióta ideköltöztek, két koldussal több lett a faluban?

A gyerekek csendben ültek, nem emelkedett egy kéz sem a levegőbe.

– Nem értem – csodálkozott Sára. – Csak akkor van nagy szátok, csak akkor tudtok gúnyolódni, ha nincs jelen az igazgató úr? Tudok róla, hogy ehhez hasonló sértések tömkelegét zúdítottátok Zitára. Talán nincsenek jó ruhái vagy iskolai felszerelése, vagy bármije, ami nektek van, talán hiányzik bármi is neki? Mire alapoztátok azt, hogy ők koldusok és csak a terhére lesznek ennek a falunak?

A teremben síri csend lett. Mikor látta Sára, hogy senkinek nincs véleménye, kereste a szemével a sérült fiút, akit Flóri megvert. Nem kellett sokáig keresnie, ott ült a szélső padsorban, gondosan mögé bújva az előtte ülőnek.

– Látom bekötötték a szemed, biztosan fájdalmas. Sajnálom, hogy fájdalmat érzel. Látványos sérülésed lett. De ki látja közületek az én két gyermekem sérülését, amit a lelkükön ejtettetek nap, mint nap? Nem látszik? Nem vérzik? Akkor nincs is? Csúfoljátok őket, hogy cigányok. Hát értelek már Flóri miért szégyelled, hogy cigány származásod van! – fordult Flóri felé – De most se tudok más választ adni fiam, mint amit eddig adtam, ezek miatt itt, sose szégyelld a származásod! Ti nem tudhatjátok, hogy Zitának és Flórinak milyen kemény élete volt, míg a sors ide vezérelte őket hozzátok. Remélem... őszintén, hogy nem kell tovább szenvedniük most meg tőletek. Csak remélni tudom, hogy a látszat ellenére ez egy jó közösség mégis, akik elfogadók és befogadók, akik elítélik azokat, akik azért aláznak a földig bárkit, amiről nem tehet, amiben ártatlan.

Sára megköszönte az óraadó tanárnak a türelmét és kiment az igazgatóval a teremből. Csak kint sóhajtott fel, nem leplezte a csalódását.

– Remélem, megnyugodnak, nagy gondban leszek, ha el kell hagyniuk ezt az iskolát. Nehéz belegondolnom abba, hogy ősztől ide jár Amira is, aki még rosszabb helyzetbe kerülhet a két cigány gyereknél, hisz ő arab származású.

– Odafigyelünk rájuk. Köszönöm, hogy bejött. Egy intő azért be lesz írva a gyereknek, tudjon róla – válaszolt az igazgató búcsúzásnál.

– Megértem – helyeselt Sára.

Míg sétáltak a folyosón, kicsengettek az óráról, a gyerekek majd elsodorták a két felnőttet, mikor kizúdultak az osztálytermekből. Sára nem időzött, nem beszélt se Zitával se Flórival, hadd érezzék, hogy nem lett felhőtlenül boldog, hogy berendelte az igazgató miattuk az iskolába. Igyekezett kifelé a kikötött kancához, nehogy a zsivajtól, amit a gyermekricsaj okozott, ideges legyen az állat. Nem nézett hátra még akkor sem, mikor a ló hátán hazafelé tartott, így nem láthatta a gyerekcsoportot az iskola kapujában. Flóri és Zita szomorúan, mégis büszkén figyelte a távolodó alakját.

– Ez nektek az anyátok? – kérdezte csodálkozva a bekötött szemű fiú.

– Igen, az ott a mi anyánk, nem vagy tán süket, nemrég ő maga mondta el! – hányta vissza a szót Zita.

– Akkor tényleg nem vagytok kódisok, – állapította meg egy kövér szőke fiú, akit Kerekes Eriknek hívtak.

– Na, mán, amit kitalált akárki, hogy lehetnénk kódisok, hisz Flórinak lova is van, úgy hívják, hogy Csillag! – dobott neki is egy flegma választ Zita.

Flóri hallgatta Zitát, nagyon tetszett neki, ahogy kivédte a többiek előtt. Kihúzott derékkal, gőgösen indult befelé az udvarba.

– Nem mindenkinek van itt a faluba igazi lova! – csapódott mellé az örökké szipogó Kiss Vince – Nálunk egy sincs, apám összerakó munkás, gyárban dolgozik, egyszer elmennék hozzátok, ha lehet... – nézett fel Flórira áhítattal.

– Eljöhecc, majd beszélek rólad a családommal. – válaszolt Flóri, kimért udvariassággal.

Tisztában volt vele, hogy otthon lesz még folytatása a verekedésnek, de legbelül nem a félelem ütött benne tanyát, inkább a büszkeség. Soha életében nem érzett még ilyen nagy boldogságot, mint mikor róla beszélt Sára és azt mondta az egész osztály előtt, hogy ő az anyja Zitának is, és neki is.

Sára gondterhelten ült a poroszkáló ló hátán, már rátért a bekötőútra, mikor újra telefonhívása lett a mobilján, idegesen megnézte, azt hitte újra az iskolából hívják, de szerencsére nem, csak Róza hívta újra. Úgy döntött fogadja a hívását, azzal a szándékkal, hogy megmondja neki, nem tart igény a további kapcsolatukra, felejtsék el egymás

– Miért nem tudsz leállni rólam? Leégett a lakásod, vagy mi van? – szólt durván a telefonba.

– Figyelj, ne tedd le, fontos! – hangoskodott Róza – Neked fontos, amit mondani akarok. Este is hívhatlak, ha most nem jó az időpont... vagy beszélhetek most?

Sára észrevette, hogy Róza nem oktatja, sőt, izgatott valamiért.

– Most mondjad, hallgatlak.

– Arra gondoltunk a haverokkal, lemennénk hozzád melózni néha, mikor túl sok a meló a gazdaságban, ha nem lenne baj, ha beleegyezel.

– Micsoda? – álmélkodott Sára

– Biztos nekifogsz a terveidnek, hát mi mennénk segíteni! – hadarta Róza.

– Cserébe, mit vártok?

– Bográcsozunk, dumcsizunk.

– Nem rossz! – vallotta be Sára.

– Meg szólj a pasidnak is, hogy meg van a kégli, ahol minden hónapban tudtok találkozni.

– Hol, te nagy okos? Szállodában? Olyat én is tudok, oda nem akarok menni, az olyan személytelen.

– Nálam. Hozd a gyerekeket is. Én mindig elviszem őket matinéra, tudod, ott van a mozi két utcával arrébb. Minden oké lesz, majd meglátod. Majd a részleteket megbeszéljük később, ne válaszolj azonnal, gondold át előbb. Szia! – Róza letette a telefont mielőtt Sára egy szót tudott volna válaszolni.

– Mi van itt? Hirtelen megfordult a világ a tengelye körül? – töprengett magában. Közben hazaért a tanyára, és nem csodálkozott már azon se, mikor meglátta az udvar közepén ácsorgó Zolit a keresztanyja társaságában, aki már megint betért hozzájuk... „ mert éppen arra járt".

– Gyere csak lányom, éppen be akartam hívni Zolit egy kávéra, hogy hazaértél tán még el is fogadja... na akkor, mennyünk bejjebb fiam, hisz azt mondtad a keresztjányommal akartál beszélni! – örült meg Terka mama Sárának, mikor befordult a lóval a tanyaudvarra.

Sára köszönt Zolinak, intett felé, hogy várja meg. leszállt a lóról, vezette az istállóba. Zoli utána ment, segített leszedni a nyerget.

– Egész jól üli már a lovat, nem lesz itt baj, hamar beletanult ebbe az ősi mesterségbe is.

– Eltalálta Zoli, tényleg tetszik, ami most körbevesz, nincs stressz, nincs rivalizálás, minden békességes. Eleinte szokatlan volt majdnem unalmas, aztán megtanultam más szemüvegen át nézni az itteni életet. Sokat segít az öreg kertész, akit János ajánlott segítségnek. Az öreg két lábon járó tankönyv, mindenre tud választ, nincs ismeretlen fogalom előtte.

– Én is tisztelem az öreget, mindent a saját erejével ért el, a faluban is példakép, ahogy dolgozik a kertészetében.

– Gondolom, van még más is, amit el akar mondani, Jöjjön be a házba, egy finom kávét sose szabad visszautasítani – mosolygott a férfira Sára.

Mire beléptek a nagy konyha ajtaján, a helyiségben már szétterült a frissen főzött kávé illata. Terka mama korát meghazudtolva sürgött forgott, kiült bogárszemeibe az izgalom. Szimpatikus volt neki a fiatal falugazdász, az meg kiváltképp tetszett neki, hogy Sára körül ólálkodik.

– Egyáltalán mi vonzotta le vidékre, azon kívül, hogy megtörtént a haláleset, vagy csak az miatt jött ide? – kérdezte Zoli, míg elhelyezkedett a nagy asztal mellett.

– Először a kényszer bevallom, mert anyámat nem akartam öregségére magára hagyni, a másik ok, hogy törvényesen rám maradt a birtok. Később már mindent átértékeltem magamban. Az ottani munkám, azt az életet, ahogy éltem. Nem akartam betondzsungellakó lenni. Ott csak egy kaptafa van, amire minden cipő ráillik, nincs más alternatíva. Ami mindig ugyanaz, felkeltem reggel, rohantam a munkába, míg nem volt autóm, nyomorogtam a tömegközlekedésben, amit nagyon nehezen viseltem el mindig, a sok szagot a hozzám dörzsölődést, beszólásokat. A munkahelyem, ahol, mint egy robot dolgoztam egész nap, semmi kreativitás, csak a monitor meg a sok elnyűtt arcú ügyfél, a napfény sóvárgása, amit csak az ablakból láttam egész nap – aztán haza, közben vásárlás, tülekedés. Este kikapcsolódásnak csak a laptop, vagy tévé, nasi, alvás. Reggel ugyanez kezdődött mindig elölről, mint egy mókuskerék, amiből oltári szerencse kell, hogy ki tudjon szállni az ember, nagy eséllyel ebben a miliőben éli le az egész életét... mi jöhetett volna még? Egy férj és gyerekek, akikkel ugyanezt elhitettem volna, hogy egész életében ugyanaz lesz majd a trendi, úgy élni, mint egy rabszolga, hajszolni a pénzt, az egyre több pénzt, és kielégült örömet érezni a megszerzett anyagi javak látványától... érti ugye, amit elmondtam? Higgye el, sokat gondolkodtam az életemen, mire örömmel elindultam vidékre, mint az anyám. Na, nem fogok én soha igazi önfenntartó lenni. Nem akarok kidobálni semmit. Kell minden háztartási eszköz, minden gép, persze módjával. Úgy gondolom, hogy olyan cél kezd kiformálódni bennem, ami teljesen reális, mégis szembe megy szükségszerűen a mai rosszul megszokott életvitellel. Semmi extra semmiben, mégis pont ettől lesz extra minden.

– Ha szabad kérdeznem, mégis miről beszél?

– Hát, egyszerűségről, mégis kényelemről. Munkáról és egyben pihenésről. Csendről, ami a zajban is jelen van. Szórakozásról és meditációról. Mind egy helyen, itt a tanyagazdaságban. A legnagyobb gondom, hogyan tudnám elszigetelni ezt a nagy területet a külvilágtól. Ha nem sikerül, minden külső területre kitett elem, martalékká válhat idővel. Sajnos eljött az az idő, hogy védeni kell az értékeinket. Már meggondoltam magam, nem akarok nagy kertészetet. Maga a kertészet csak a család hobbikertje lesz, de elég nagy lesz ahhoz, hogy lassan minden különleges növényfaj megtalálja a helyét benne. Mivel a család létszáma nőni fog, így nagy szükségét látom a vegyszermentes élelmiszer előállítást elkezdeni, minél hamarabb.

– Úgy beszél, mint egy aranykalászos gazda – álmélkodott Zoli.

– Tanulok. Az öreg kertész a tanítóm, mondtam az előbb – nevetett Sára. – Szóval a megélhetést a földek adják, a tejtermékek, a gyümölcsös és a turizmus. Ha mind csak fél sikert hoz egy évben, akkor is nyugodt megélhetést biztosít.

– Turizmus? Már többször említette. Mire gondolt? Egyáltalán ki jön ide? Ez a hely nem érdekes senkinek, nincs folyója, nincs dombság, nincs nagy erdeje, vagy nagy tava. Csak egy szimpla falu.

– Jönni fognak. Kampányt kell indítani, népszerűsíteni a helyet. Persze meg kell teremteni az attrakciót hozzá. Én gondoltam lovas sportra, jurtákra, amiben fogadom őket, népi, hagyományos ételekre. Lovas, szekeres kirándulásokra, de még sok lehetőség van ezen felül is.

– Nagyszerű tervek, és megvalósíthatóak. De kire alapozza, ezt egyedül nem lehet csinálni.

– Azért fogadja el, hogy lassítok. Még nem jött el mindennek az ideje. Elsősorban számítok a családomra.

– Énrám mán ne nagyon, lányom! – ijedt meg Terka mama.

– Ne ijedezz, ölbe tett kézzel üldögélhetsz, csak a tanácsaiddal ne spórolj! – nyugtatta meg Sára – A gyerekeimre gondoltam, a barátaimra és... persze majd a férjemre.

– Nem is tudtam, hogy férjezett, én úgy tudtam, hogy még nem... – akadt el a férfi hangja.

Sára összenézett Terka mamával és döntött, jobb, ha az elején botránkozik meg a falu, mint a végén. Na, meg ne ringassa magát tovább a keresztanyja, hogy falubeli lesz a párja. Tudta Sára, hogy miért jár olyan sűrűn Zoli hozzájuk, hallotta, hogy elvált nemrég a férfi. Csúfos vége lett a nagy lagzival indult életének, amin az egész falu pletykált hónapokon keresztül. Úgy tudta Terka mama biztos helyről, hogy összeszűrte a levet a felesége a pékkel, ahol dolgozott. Zoli meg kidobálta az utcára a stafírungját az asszonynak, persze az asszonnyal együtt.

– Még nem vagyok férjezett, jól tudja. Egyszerű oknál fogva, a barátom börtönben ül – mondta ki a felvilágosítást, a világ legtermészetesebb hangján.

Terka mama idegesen felállt, indult kifelé a konyhából, hirtelen sürgős dolga kerekedett. Lengette a karját kifelé menet bosszúsan, közben elég érthetően hangot adott a nemtetszésének.

– Minek kellett most ez, a falu most már a szájára vesz, beindul a pletyka!

Zoli is elcsendesedett a hír hallatán, nem tudta mit illik erre mondani, azt mégse mondhatta, hogy gratulálok.

– Miért ül a barátja, ha szabad kérdeznem?

– Önkényes igazságszolgáltatásért. Felgyújtotta a bankot, ami csődbe vitte a családját, sajnos a legrosszabb megoldást választotta, a sok rossz közül.

– Nős ember

– Volt. Meghalt a felesége. Az övé a két szöszi kislány.

– Nem ítélem el, ha most arra gondol. Csak nem neki kéne a börtönben ülnie, hanem akik oda juttatták. Mennyi van még hátra?

– Két év.

– Az sok. Addig itt kikészül egyedül. Meg férfi nélkül nem ajánlatos tanyán élni ennyi gyerekkel.

– Köszönöm a hozzáállását, nem erre számítottam – válaszolt Sára megilletődve. Váratlanul érte, hogy a férfi szemében őszinteséget látott.

– Az igazság nem elítélendő, csak a hazugság és a félrevezetés. Igazam van? Nem lesz baj, segítek, amit tudok addig is, számíthatnak rám.

Sára kikísérte Zolit.

– Minek kellett magad hírbe hozni? – jött elő az udvar végéből Terka mama, folytatva a felháborodását.

– Hírbe? Dehogy hoztam magam hírbe. Tudom, hogy a faluban hamar fut a hír, én csak megelőztem a pletykát. Ezután azt mondják majd, amit én mondtam most ki... az igazat! – válaszolt vissza Sára a mérgelődő öregasszonynak. Közben elégedettség töltötte el, hogy végre felmerte vállalni Benjámint a világ előtt, méghozzá úgy, hogy azt se titkolta el, hogy a kedvese jelenleg börtönben raboskodik.

Este mikor magába maradt, felhívta Rózát.

– Mond csak mi volt az a telefon délelőtt, hogyan változott meg a véleményed ilyen hirtelen?

– A véleményem még most is ugyanaz, de a haverok melléd álltak és képzeld közülük ki leginkább. Nem fogsz rájönni, lefogadom.

– Kicsoda?

– Hát doki. Azt tudod ugye, hogy csak csettintened kéne a srácnak, oda van érted most is.

– Részeg volt, ne beszéljünk róla...

– Ő igen aranyalmám, de te színjózan. Erre mit tudsz mondani? Szerintük csak szórakozol a férfiakkal, aminek egyszer nagyon rossz vége lesz. Zalán szerint el kellene végre dönteni, mit akarsz. Ha komolyan megérintett a börtönben csücsülő fazon, emeld fel a feneked és tegyél meg mindent, hogy érezze az illetékes is ugyanezt, mármint, hogy nemhiába epekedik utánad. Neked van szabad mozgásod, neki nincs. Zalán szerint egy férfi, ha szerelmes, nem lenne képes ilyen szinten elhanyagolni egy nőt... de itt teljesen más a szitu, hisz börtönben ül a szerencsétlen. Tehát neked kell átvenni a pasi szerepét, segíts rajta, hogy ne csavarodjon be.

– Annyi a munkám Róza, ki se látszom belőle, fáradt vagyok, meg aztán nem tudom megoldani a nagy távolság miatt, hogy folyton hozzá rohangáljak... a találka előtt egy nappal utaznom kellene. Nem fog menni... nincs se erőm se időm légyottokra. Figyelj Róza, mindennap beszélek vele, én nem érzem olyan tragikusnak a helyzetet, majd csak letelik az a két év. Jó, néha maga alatt van, próbálom tartani benne a lelket, ahogy tudom persze.

– Akkor húzd rá erre a kapcsolatra a halotti leplet kisanyám! Gondolod, két évig kibírja valaki a börtönben, ha rá se néznek kintről? Mondtam, ha egyáltalán rám figyeltél délelőtt, hogy segítek. A többi is komoly, amit mondtam... azt mondod sok a dolgod? Na, jó kifogás! Kinek dolgozol annyit? Akinek annyira bizonyítani akarsz, pont az fog tőled elfordulni, nem sok időt adok rá. A kapcsolatodon dolgozz először, utána lehet a többire hajtani... nagy okos! Nem hiszem el, hogyha valaki belezúg egy pasiba, ilyen érdektelen legyen iránta. Én biztosan véresre járnám utána a talpam. Na, ha csak ennyi nálad a románc, nincs értelme a további szájtépésnek.

Sára kis ideig hallgatott mert meglepte Róza lázadozása.

– Jól van, átgondolom.

– Ne gondolkozz sokat. Két napot tervezz be minden hónapban, hidd el, bele fog férni az idődbe. Csak előre tervezés kérdése az egész, a kégli itt van nálam, a pasi a börtönben, csak te nem vagy a képben sehol.

– Rendben van, estére megbeszélem vele, hogy kérvényezzen újra kimenőt, majd felhívlak, ha lesz eredménye – hajolt meg Sára Róza akarata előtt.

Még beszélgettek egy darabig más témákról, nagyon úgy látszott, helyre állt kettejük között a régi meghitt baráti kapcsolat.

–Talán mégis igazuk van – gondolta át újra a barátnőjével folytatott beszélgetést – Benjámin, minden esetben mikor beszélgetünk, elismeri a mostani erőfeszítéseim, biztat folyton, de lehet merő udvariasságból. Nincs abban a helyzetben, hogy bármi másra képes legyen. Mit tudok róla? Igaza van Rózának. Semmit. Elhiszem vakon, amit mond, közben csak udvarias társalgást folytatunk... a semmiről.

Végig feküdt az ágyán, nem gyújtott lámpát, lehunyta a szemét és próbált gondolatban eljutni Benjámin jelenlegi világába. Nem volt nehéz, hisz sokszor mesélt a férfi a benti életéről. A rideg folyosókról, a rácsos ablakokról, ajtókról. A betonhoz rögzített bútorokról a zárkában. Látta Benjámint az emeletes vaságy alsó részén feküdni. Fölötte ott forgolódott egy másik rab, aki mindig beszélt álmában. Szinte érezte a langyos melegben összekeveredett testszagokat, a kibírhatatlan összezártságot.

– Ha helyet cserélnénk, mi adna erőt, hogy ne ordítsak, ne balhézzak folyton? – elmélkedett tovább.

Tudta, hogy a férfi visszafojtja az indulatait, mert mindent elvesznek tőle, ha nem tud uralkodni magán. A telefont, a kimenőt, a láthatást. Még csomagot se kaphat. Csomag! – villant át rajta a felismerés – karácsony óta nem küldött neki semmit. Már több mint egy hónapja nem találkoztak és a gyerekeit sem látta közel két hónapja.

Összerezzent a telefon zenéjére, tudta, hogy itt az idő, Benjámin hívja. Felvette a telefont, de összeszorult a torka, alig tudott megszólalni.

– Valami baj van? – kérdezte aggódva a férfi – Nagyon csendben vagy.

Eldöntötte, hogy elmondja, min rágódott addig, aztán mégis csak egy sóhajra futotta.

– Nagyon kérlek, válaszolj! – kérte Benjámin egyre türelmetlenebbül.

– Igen. Baj van... mert... nagyon hiányzol.

Most meg a vonal túloldalán lett csend, majd onnan is átsuhant egy sóhaj.

– De hisz tudod, hogy nekem is minden percben hiányzol... nagyon... nagyon hiányzol.

– Kérlek, kérj kimenőt minden hónapban. Úgy döntöttem elutazom hozzád. Talán könnyebb lesz mindkettőnknek, ha rendszeresen tudunk találkozni.

– Nagyon megterhelő számodra az utazás... gondolom.

– Igen, megterhelő. De ha nem láthatlak az mindennél rosszabb.

– Köszönöm, jó hallani – sóhajtott fel újra a férfi. – Nagyon jó érzés tőled hallani.

Az a pár perc, amit beszélgetéssel töltöttek, nagyon hamar elszállt. Mikor Sára letette a telefont hálásan gondolt Rózára – Mégis csak jó egy barátnő ebben a kavarodásban, szerencsére nem olyan elfogult, mint ő.

Ha még azt is láthatta volna, hogy mennyire boldoggá tette Benjámint azzal, ahogy széthintette körülötte a reményt, hogy újra és újra találkozhatnak, és ezért nem neki kellett könyörögnie, hanem Sára akarja." Hiányzol" – hallotta még Benjámin sokáig bent a lelkében Sára hangját. A hang zenélt és suttogott, átölelte és bebújt minden idegszálába, benne remegett egész éjszaka.