Bezáródva a jelenbe

 

Párizs úgy élt addig a gondolatai között mint a világ legszebb, legromantikusabb városa. Már az első napokban rá kellett volna hogy jöjjön, hogy hallgatni kellett volna az anyjára. A fény városának is nevezett Párizs ugyanis egyre kevésbé volt nevezhető ragyogónak, egyes részei inkább egy lepukkant menekülttáborra emlékeztettek. A francia főváros bizonyos kerületeit ugyanis ellepték a migránsok. Az utcákon éltek, sátrak és szemét között. Lehetett félni, egyre több drogos és díler akadt köztük. Némelyik kerületben már odáig fajult a dolog, hogy a gyerekek rendőri kisérettel mentek iskolába. A város vezetése mindent megtett, hogy az utcáról elhelyezze őket táborokba, szállásokra, ettől függetlenül mégis sokan maradtak az utcán.

A La Villette-i migránstábor közel volt Párizs új kulturális központjához. Abban az időben Mikor Eliza a városban tartózkodott a táborba többségben etióp illegális bevándorlókat szállásoltak el. A francia szabadgondolkodásra jellemzően a migránstábor mellé építettek fel egy soktermes mozit, a sátortábortól nem messze tartották nyáron a szabadtéri vetítéseket, és ott volt a világ egyik legmodernebb koncertközpontja a Cité de la Musique.

A francia közszolgálati rádió szerint szombaton hajnali egy órakor szudáni és etióp illegális migránsok a sátortáborban összeverekedtek. A kiszivárgott hírek szerint egy csomag cigaretta miatt estek egymásnak a táborban lakó férfiak.

Baseball-ütőkkel verték egymást, két migránst egy késsel megszúrtak. Nyolcan sérültek meg, mindannyian etiópokok, ketten közülük nagyon súlyosan.

A rendőrök több véres baseball-ütőt találtak, de kést egyet sem. Annak a két szudáni migránsnak, akik a feltételezések szerint késeltek, sikerült elmenekülni a sátortáborból.

Eleinte a város sikátorai között rejtőzködtek, később kimerészkedtek a Szajna partra, elvegyültek a turisták között. Pénzre volt szükségük, hogy tovább tudjanak menni. Ott lettek figyelmesek Elizára, aki egyedül sétált. Nem úgy, mint a többi turista, akik elővigyázatosságból párosan, vagy csoportosan sétáltak. Az irattáskájukat a derekukon maguk előtt tartva, a válltáska, ha volt náluk a fejükön átbújtatva a nyakukban, kéz közelben. Minden turista tudta a szabályokat csak Eliza nem. Figyelmetlenné vált, annak ellenére, hogy otthon beszéltek a zsib és drogárusokról, az ingyen ékszert kínálgató bevándorlókról, az utcákon, piacokon hemzsegő zsebesekről.

Mind a két szudáni szikár, erős testalkatú fiatal férfi volt. Térkövet vettek fel a rakpartról, elrejtették a tenyerük takarásában. Az ütés, amit Eliza fejére mértek, tudatosan erős volt, nem akarták, hogy a nő sikoltozzon. Letépték róla a táskát és elvették az okostelefonját, azonnal futásnak eredtek és eltűntek a parti fák mögött. Amikor meggyőződtek róla, hogy senki nem követi őket, lassítottak, hogy megnézzék a táska tartalmát. Nem volt benne semmi különös érték, ezért egyszerűen eldobták a ligetes bokrok közé.

Eliza közelében lévő emberek megálltak és többen a segítségére siettek. Ők hívták ki a rendőrséget és a mentőt.

Párizs legnagyobb kórházába szállította Elizát a szirénázó mentőautó. Az Assistance publique - Hôpitaux de Paris-ba, amit röviden a franciák csak AP-HP -ként emlegetnek.

Egy hétig feküdt öntudatlan állapotban. Nagyon furcsán érezte magát amikor magához tért. Ha megtudta volna nevezni az érzés, akkor azt a szót használta volna, hogy "lebegés". Valahol egy téridőben, se fent, se lent. Nem érzett eleinte fájdalmat. Körbejártatta a tekintetét, látta a villódzó fényeket. Kábelek sokszínűségét, ami mind hozzá kapcsolódott. A karját nem tudta megmozdítani, végül rájött, hogy ki van rögzítve. Mikor felnézett meglátta az infúzióstasakból gyöngyöző ritmikus cseppeket. Megpróbált gondolkodni, hogy hol van, mi történt vele. A gondolatai mint a polip karjai egymásba fonódtak, szétváltak, eltávolodtak tőle. Különösebben nem izgatta, nem törődött vele, jó volt az üresség ami betöltötte a tudatát. Folyamatosan az ébrenlét és az alvás mezsgyéjén volt. Néha eljutottak hozzá külső ingerek, szagok, hangok, fények. Később egy árnyékot észlelt ami ott hajladozott körülötte.

- Hogy van hölgyem. látom visszajött hozzánk, azonnal szólok az orvosnak!

Távolodó léptek zaját hallotta, ajtócsukódást.

Kis idő múlva újra ajtó csukódás, léptek zaja, egy irritáló férfihang, közvetlen közelről.

- Üdvözlöm Hölgyem! Az osztályos orvos vagyok. Megtudja mondani a nevét? Próbáljon koncentrálni. nagyon fontos lenne tudni az adatait.

Próbálta. de semmi információ nem jutott el hozzá. A tehetetlenségtől összegyűltek a könnyek a szemében. majd szétpattantak, mint a légbuborék, lefolytak két oldalt az arcán. Nem tudta megmondani a nevét. Nem emlékezett rá. Semmire nem emlékezett.

-Jól van, nincs semmi baj. Nyugodjon meg. Most a legfontosabb a felépüléshez a nagyon sok pihenés.

Valamit súgott a nővérnek aki az infúzióba nyugtató injekciót adott az utasításra.

A fájdalom napról napra erőssebben jelentkezett. Minden mozdulatra, mintha éles tőrt szúrtak volna a fejébe. Megemelt adagban kapta a fájdalomcsillapítókat, nyugtatókat. Napok múlva kezdte reálisabban érzékelni a külvilágot. Már figyelt a nővér minden szavára, aki reggel megjelent, hogy átkötözze. Később már kommunikált is vele.

--A gyönyörű hajából jó nagy darabot le kellett borotválni. De szerencsére ha begyógyul a seb, egy kis frizura váltással el tudja tüntetni. Ki fog nőni szépen. Még az emléke sem marad.

-- Miért?-- suttogta Eliza.

-- Be kellett varrni a sebet, csúnyán szétroncsolódott a bőrszövet. Hajas fejbőrön nem tud a sebész dolgozni. Nem emlékszik semmire Hölgyem, hogy mi történ magával?

--Mi történt?

--Leütötték, kirabolták. De most jó helyen van. Itt van ÁP-HP-ba. Azt hallottam, hogy átjön a Professzor Úr megnézni magát. Ha valaki, ő tud segíteni, hogy gyorsan felgyógyuljon. Pihenjen hölgyem. Ezt a betegséget az gyógyítja meg leghamarabb. A sérült agynak a legnagyobb gyógyír a nyugalom a pihenés. Rendbe fog jönni, majd meglátja.

--A professzor... segít rajtam?

--Igen Hölgyem, ez a szakterülete. Memóriakutató.

Szerette ezt a nővért, minden reggel ő kötözte át a sebeit. Úgy beszélt hozzá, mint egy régi ismerőshöz. Nagy volt a repertoárja, hozta vitte a híreket. Folyosói pletykákat, kinti híreket. Később Eliza rájött, hogy tudatos volt a reázúdított híráradat, ami pozitív, humoros dolgokról szólt. Egyfajta lökés az agyhullámainak, hátha eszébe jut valami közben. Próbálta tovább gondolni amit hallott. De mint a demenciás, megállt az ajtóban és nem emlékezett rá, hogy előbb ki akart menni rajta.

Arra ébredt, hogy többen vannak körülötte. Közvetlen a fejénél ott állt az az orvos akit már látott azelőtt. Az osztályos orvos magyarázott. Próbálta feléje fordítani a fejét, de a legkisebb mozdulattól is fájdalmat érzett. Az orvos belépett a látómezőjébe, izgága szürkészöld szemeiben megfelelési kényszer tükröződött, semmi részvétet nem fedezett fel benne.

-- Erről beszéltem Professzor Úr, az eddigi vizsgálatok nem realizálják ezt a kórképet.

A látókörében most megjelent egy másik arc. Sötét barna szemöldök, acélkék szempár. A férfi arca sápadt volt, a szemei alatt a fáradság árulkodó nyomaival. Mégis kellemes, jó érzést keltett benne. Közvetlen közel furakodott hozzá az arc.

- Kíváncsin várjuk, hogy megtudjuk a nevét Hölgyem.

Eliza neki már válaszolni akart, de a nyugtatók miatt csak érthetetlen motyogás jött ki az ajkán.

- Nyugodjon meg, minden rendbejön. Pár nap múlva találkozunk újra.

Mikor magára hagyták eleredtek a könnyei a tehetetlenségtől. Mit tudott volna válaszolni, nem emlékezik semmire. Ha ő a professzor akiről a nővér beszélt, akkor nem hiheti azt róla, hogy nem is akart válaszolni. 

Hív egy távoli város

 

Megjegyzés: A regény szereplőit a képzelet szülte. Bármilyen hasonlóság létező személyekkel csakis a véletlen műve lehet.

Eliza kényelmesen elhelyezkedett az ablak melletti ülésen. Két éve utazott utoljára repülőgépen, amikor a szüleivel Görögországba nyaralt. Az utóbbi idejét annyira lefoglalta az egyetem, hogy jóformán még aludni se maradt ideje.

Rosszabbra számított, amikor közölte a szüleivel, hogy egyedül akar Párizsba utazni. Az anyja fel se fogta először, miről beszél, a keze megállt félúton levegőben, olyanná vált mint egy rosszul exponált fotó. De amikor visszazökkent a valóságba, gyorsan magára vett egy kényszeres műmosolyt. Próbálta meggyőzni, hogy a lehető legrosszabb döntést hozta.

- Szívesen elmegyünk veled, mi is terveztük apáddal az utazást. De miért pont Párizsba? Nem értelek. Veszélyes most az az ország is. Egy nő egyedül, bármi megtörténhet...az utcák tele vannak bevándorlókkal, koszos, élhetetlen lett Párizs. Nem jó döntés. Mit szólnál a Horvát tengerparthoz. Most a legkellemesebb az idő.

Nem akart hosszú fejtegetésbe kezdeni, nem látta értelmét, az anyját sem akarta az igazsággal megbántani. Hogyan is mondaná el, hogy ideje külön utakon járniuk. Huszonhat évig nem volt önálló akarata, mindenben az anyja döntött helyette. Ki akar lépni ebből az ördögi körből. Ideje megélnie a saját életét. Mély levegőt vett, amikor megszólalt - Végeztem az egyetemen anya, franciául perfekt beszélek, tehát ne gondolj semmi rosszra. Nemsokára dolgozok, ott sem álltok majd a hátam mögött. Remélem te is úgy gondolod, hogy itt az ideje, hogy egyedül is boldoguljak.

Az anyja durcásan magára hagyta, most az egyszer nem mert ellentmondani. Túlságosan váratlanul érte a bejelentése, vagy inkább az a határozottság, ahogy szembefordult vele.

Eljött ez a nap is, épp ideje volt.

Volt miből utaznia, a diplomaosztó ünnepség után minden rokonától pénzzel teli borítékot kapott.

Az utóbbi időben sokszor gondolt rá, hogy hová fog utazni ha vége az egyetemi éveknek. A végén mindig leblokkolt Párizs mellett, talán egy visszatérő álom miatt.

Néha részletekben sikerült visszaemlékeznie miről is szólt ez az álom, de a mozaikok egyszer sem álltak össze egységes képpé. Ami megmaradt intenzíven benne az a sok víz, ami mindent befedett körülötte. Párizs utcáin járt. Nyomasztó őszi idő volt, szitált az eső, mégis tömve volt a belváros, szinte letaposták egymást az emberek. Tehetetlenül, cél nélkül sodródott a tömeggel. Hirtelen lassult le mindig a kép. Ilyenkor minden részlet letisztult, mint egy lassított felvételen úgy látta a levegőben aláhulló esőcseppeket is.

Víz, víz, mindenütt víz! Kopogott, folyt, ragyogott mindenütt: az aszfalton, a háztetőkön, az emberek kipattanó esernyőin.

Egy útkereszteződéshez érve elcsendesült minden monoton zaj. Ebben a síri csendben szólalt meg újra és újra a zene, egy utca zenész zongorájának a dallama. A járókelők megálltak körülötte. A dallam szívbe markolón szomorú volt. Nem látta a zongorista arcát, ezért a kezét figyelte, ahogy az eső megcsillan az ujjain és mintha könnyek lennének, lecsurogtak a billentyűkre.

Nem hitt az álmokban, se mindenféle hatodik megérzésben, ahhoz túl realistának nevelték a szülei. Most mégis folyton elméleteket gyártott. Miért álmodott többször ugyanerről a jelenetről? Miért érzi azt, hogy egy üzenet számára a dal, amit hallott, amely mint egy segélykiáltás úgy lebegett Párizs utcái felett. Józan logikával nem kellett volna semmi jelentőséget tulajdonítani az egésznek. De most a józan logikát felül írta a belső kényszer, mert akarata ellenére nem tudott szabadulni tőle. Talán, ha odautazik, rájön, mit jelent az ismétlődő álom. Oda kell mennie! Hívja Párizs!

A megfontoltságát nem hazudtolta meg akkor sem, amikor előkészítette az utazását. Mindennek alaposan utánanézett, előre lefoglalta a szállását, a nevezetes helyekre megvette a belépőjegyeket. A Hotel, ahol szobát bérelte, egyszerű volt, közel a metrómegállóhoz. Megérkezése napján azonnal elindult portyázni a városba. Az első napokban Párizs annyira meghódította, hogy eszébe sem jutott az a kótyagos álom ami odavezérelte. Úgy tervezte mindenhová gyalog megy, végre egyedül, szabadon, nem függve senkitől. Kimondottan élvezte a magányt, körbe vette a zajos város sokszínű lakója, Párizs kulturális sokkhatása, szabadsága, romantikája. Az első útja Musee d'Orsay-ra vezetett, csodálatosabbnak találta a városrész atmoszféráját, az utcán a fehérre festett házakkal és a míves fekete, kovácsoltvas francia teraszokkal. Hullámzott körülötte az élet, minden utcában ott volt a pékség a hentes a virágüzlet, sajtbolt. A kávézók és éttermek teraszát az utca felé fordított székeken végig ülték az emberek, társalogtak egy ital mellett, vagy épp ettek. Nála is kedvenc lett a bagettből készült szendvics, napközben tökéletesen bevált gyors ebédként. Elcsábult egy- egy makaron bolt előtt, nemhiába a párizsiak kedvenc édessége, hihetetlen íz-és színorgiát kínáltak a boltok.

Egy egész napot töltött el a Louvre-ban. Rájött, hogy hiába vásárolta meg a jegyét, neki is be kellett állnia a kígyózó sorba. Bent sem volt jobb a helyzet. Túl sok volt a festmény és túl sok volt a látogató. A Mona Lisát csak a többi turista feje felett látta, de ők is igyekeztek kitakarni előle a hatalmas tabletjeik kijelzőivel. Az alsó szinten teljes volt a káosz, mindenki őrült módjára rohant, csak a fényképezőgép, vagy telefonja kijelzőjén keresztül nézték meg a képeket.

Keresztülfurakodott az embertömegen, meg szerette volna nézni Botticellit, Goyát, de nyugalmat csak a felsőbb emeleten talált a németalföldi festmények körében. Az egész szárnyat oda-vissza kétszer is végig járta, mire sikerült az egyik sarokban rálelnie két apró Vermeer képre. Ült előttük és mélyet sóhajtva rájött, hogy egy hét is kevés lenne ahhoz, hogy azt a rengeteg szépművészeti kincset végig nézze.

A Notre Dame tetöjéről csodálta meg később a koraőszbe burkolódzó várost.

Az ötödik napon Tüllériák kertjén át a Concorde-térről a Champs-Elysées-hez akart eljutni. A Szajna paron sétált. Okostelefon a kezében, fényképezőgép a nyakában, táskája hanyagul a vállára dobva. A Szajna-part hangulat, a folyó zubogása, az árusok, a nézelődő turisták és a fiatal andalgó párok fantasztikus hangulatot keltettek benne. Néha feltámadt a szél, lesodorta a gyengén kapaszkodó leveleket a fákról. Önkéntelenül egy Ady vers jutott eszébe:

"Ballagtam éppen a Szajna felé

S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:

Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,

Arról, hogy meghalok."