Káromkodás

Később rájött, hogy semmi sem történik ok nélkül az életében. Már nem akart lovagolni, önmagának merte csak bevallani, hogy fél tőle. Másnak bedobta a félrevezető szöveget – Ez a ló nem nekem való, majd másikat kérek... ugyanis kiszámíthatatlan a természete.
Rákényszerült a motorozásra, jó időben az volt a leggyorsabb. Csak ha eset az eső, akkor ült Jóska kocsis mellé a konflis szekérre. Sürgős dolga akadt aznap is, mikor a motorkerékpárja különleges pufogással lefulladt.
Biztos a gyertya lazult ki a hepe-hupás utakon – gondolta, és leállt az út mellé. Már nyakig olajos volt, de nem tudta megjavítani, az agyonhajszolt szolgálati motorkerékpár beadta a kulcsot. Nem látott más választást, betolta a gépműhelybe. Folyt róla a víz mire az egy kilométert megtette. Beengedték szó nélkül a portán. Az öreg portás amikor odaért azonnal tudta, hogy mi miatt akar bejutni.

-- Bedöglött? -- nézegette a portól ellepett gépjárművet.-- Menjen csak kislány, az udvar végibe van a szerelő műhely, majd a gondjaikba veszik ezt az ócskavasat. Csoda, hogy gurul még.

Tolta hát tovább a megadott irányba. A szerelő műhely kétszárnyú vasajtaja nyitva volt, odabent két traktort javítottak a szerelők. Kint az ajtó előtt is állt egy nagy Dutra, olyan mélykék volt a színe mint az égboltnak.
– Mi van kislány, csak nem ledobta ez a moci is, mint a lova? – nevetett rá bentről egy idős szerelő.
– Na, de könnyen megy a hír! Nem dobott le, csak nem akar beindulni az istennek se – válaszolt Nóri ingerülten – Milyen kicsi a világ, már itt is rajta szórakoznak.
Kicsi volt, de a kis létszámú település hamar szétdobta a hírt az új gyakornokról, aki kóstolgatja az anyaföldjüket, ha kimegy lovagolni a pusztára.
– Jól van... odaadom Lacinak, majd ő megcsinálja, lehet úgy öt nap múlva érdeklődni – közölte most már komolyabb hangnemben a férfi, hogy mire számíthat.
– Ki az a Laci? – érdeklődött Nórika.
– Ott van, ni! – mutatott az udvar vége felé a szerelő, de Nóri csak egy görnyedt alakot látott, nem ment oda, hogy megismerje. Semmi kedve nem volt nyakig olajosan grasszálni a műhely udvarán, ahol mintha ebédszünet jött volna el, a férfiak abbahagyták a munkát, és azzal töltötték az idejüket, hogy őt mustrálták.

-- Mondja meg neki, hogy siessen vele, nehezen végzem nélküle a munkám.-- Maga tudja. Nem szereti, ha csak üzengetnek neki.
Ezután mindennap igazodnia kellett Józsihoz. Aznap is, amikor megkapták a hírt, Szettyénesen hullnak a libák, mint a legyek. Éjfélig ott voltak. Az állatorvos oltotta lefelé a libákat, a betegeket karanténba rakták. Embertelen munka volt, versenyfutás az idővel. Nagyon kimerült estére, de hogy a baj még több legyen az eső is eleredt mikor hazafelé indultak. A viharlámpa annyi volt a síkságon, mintha csak egy szentjánosbogár lett volna a tenyerében, pislákolt, még jobban elvezette őket a földes útról. A debreceni nagy-árok mellett haladtak kifelé az aszfaltos útig. Úgy egy kilométerre jutottak, amikor a lovak túlságosan megközelítették az árkot. Csúszott a szekér, borult az árokba, magával rántva a két lovat is. Azok rémülten kapálóztak a csapdában az árok iszapjában fetrengve. A kocsis éktelen káromkodásba kezdett, lovak mentésére sietett, akasztotta kifelé az istrángot. Nóri is kúszott kifelé minden erejét összeszedve a csapdából, de a lába alászorult a kopózó üstnek, meg se tudott mozdulni. Úgy érezte vége az életének, ott hal meg a hortobágyi iszapos pocsolyában. Végül a kapálódzó lovaknak köszönhette, hogy elcsúszott róla a hatalmas üst és ki tudott kúszni a sárból. Az árokparton összegörnyedve hányingerrel küszködött, sáros kezével törölgette magát. Aztán ő is káromkodott, életében először.
– Hogy az Isten verje meg ezt a rohadt világot! Azt a nyomorult szentséges ...
A kocsis először meglepődött, aztán a csendes szavú ember olyan durván ráordított, hogy mindjárt észhez tért.
– Ne káromolja Istent, inkább segítsen kiakasztani a lovat! – de már akkor az egyik ló ki tudott ugrani.
– Fogja meg, fogja meg! – kiabált a kocsis – világgá megy a ló! – Nóri elkapta a hevedert, a ló remegett, a sár habarékja folyt az oldalán.
A másikkal több baj volt, már belegabalyodott az istrángba, Józsi is feljajdult, őt is megrúgta. Végre kint voltak az árokból, a szekér egyre mélyebbre került a sáros vízben. Nem érdekelte őket, csak az, hogy végre érjenek haza. Gyalog vezették a két kimerült állatot, csendben, szótlanul hazafelé. Otthon még lecsutakolták a lovakat, nagyjából lemosakodtak ők is a sártól. A kocsis utána szólt.
– Azé' jó, hogy ott volt velem... de, ne káromkodjon máskor, azt felejtse el.
Nóri oldódott a dicsérő szó hallatán, aztán jót nevetett rajta.
– Miért, maga is káromkodott!
– Az más, de asszony ne káromkodjon – mondta meggyőzően Józsi, mintha törvényt tanítana.
– Nem vagyok még asszony, rám nem vonatkozik! – búcsúzott Nóri tettetett nyugalommal, de még belül remegett a félelemtől a gyomra. Kellett nekem szabad-levegős munka – gondolta magában, míg baktatott a sötét sáros úton a szállása felé, mérgében jó nagyokat rúgott az útszéli kavicsokba. Attól meg a lába fájdult meg.

A bögöly

Meghallotta, hogy Mátán dolgozik lovászként egy falubelije, felkereste egy szabad délutánján. Már messziről integetett feléje a férfi, mikor meglátta közeledni Nórit.

-- Mondták, hogy itt vagy gyakornok. Épp ideje, hogy felkeresd az ismerősöket.

-- Na de hamar száll a hír a puszta felett! -- nevetett Nóri, jól esett neki a kedves fogadtatás -- oka van, hogy kereslek Pista.

-- Ugyan mi az oka? Már van jegyesem, sajnos nem ez lehet az ok, hogy keresel! Jól van, csak vicc volt, mondjad, hallgatlak !

-- Arra gondoltam, megtaníthatnál a lóval bánni. Szóval lovagolni szeretnék. Sokszor nem jutok ki a tanyákra ha esik az eső. A lovas szekér se bírja a sziket.

– Mit kell azon tanulni, ismerkedj meg vele, ülj a hátára és indulás! Csak egyre vigyázz, a ló érezze, hogy a kezedben van a gyeplő, mert ha megérzi, hogy félsz, nem tudod irányítani.
Több napon keresztül tanult lovagolni egy nyugodt természetű herélt lovon. A lovat Fenéknek hívták. Mikor Pista úgy döntött, hogy összeszoktak, tudja már irányitani a lovat, áldását adta a tereplovaglásra. Nóri is megbízott benne, nem félt a hátán. Vett magának szalmakalapot, bő ujjú blúzához az elmaradhatatlan nadrág dukált, tetejébe még egy könnyű bőrcsizmát is beszerzett, hogy teljessé tegye az imását. Mikor átkocogott a kilenclyukú hídon, még fényképezték is az autókból. Ő is tudta, hogy vonzó megjelenését a ló még jobban feldobta. Tetszett neki ez a szerep. Ilyenkor úgy érezte magát, mint egy mozivászonról lelépett sztyeppén lovagló western hős.
De egy nap ráfázott a nagy bizalomra. Pedig az a nap is olyan volt, mint a többi, egyhangú, csendes és nyugodt. Hazafelé tartott, a nap erősen sütött, szédülni lehetett tőle. A mező felett rengeteg apró légy zümmögött, kabócák ugráltak a száradó fű között. Egy rétisas körözve kísérte fentről az útját, kíváncsisága nem akart elmúlni. Talán nem is őket figyelte, hanem a ló dobogása miatt keletkezett zajtól menekülő ürgét, pockot leste. Nóri elmerengett a délibáb rezgésében, ami csodálatos hullámot vetett a puszta felett, kísértetiesen remegve, mintha egy távoli dimenzió átjáró kapuja készülne kinyílni éppen abban a pillanatban. Elmerült a gondolataiban. Nagyon rosszkor. Üldözőbe vette őket egy jól megtermett bögöly.
Először a ló marjába harapott, Fenék akkor csak megrázta magát. A bögöly vérre szomjazott, egyre többször támadott, amit a ló már nem tolerált, hirtelen hátsó lábaival kirúgott olyan erővel, hogy Nóri átrepült a fején keresztül a földre. Úgy érezte, minden csontja eltört. Nem mozdult jó darabig, csak feküdt a zsombékos fű között.
A ló nem ment el mellőle, harapdálta a fűcsomókat körülötte. Nagy nehezen felállt, szétnézett, de körülötte kilométerekre senkit sem látott, a lábai remegtek a sokkhatástól.
–" Ne érezze a ló, hogy félsz"– jutott eszébe az intelem. Nem ült fel a ló hátára. Félt. Félt attól, hogy a ló is megérzi, pedig vágyott a hátára, mert a lépés is fájdalmas volt számára.
Egy bögöly, egy parányi repülő szörnyeteg a földre dobta, míg vánszorgott, azon meditált, milyen okosan van megteremtve a földi élet. Nem kell ahhoz erő és nagyság, hogy győzzön valaki. Itt van ez a szemtelen légy, milyen fegyvere van. Közben a Mátai hídhoz közeledtek, már látta a kőhidat, erőt vett magán, mégis felült Fenék hátára.
A ló prüszkölt, rángatta a fejét és vágtába kezdett. Nóri büszkesége, hogy mit mondanak, ha gyalog megy vissza, nem nyomta el a teste üzenetét, a félelmet.
A hídra érve sem lassított a ló, egy autó dudált rá, kiabált is a sofőr valamit, de ők már lent voltak a mátai úton. Nóri görcsösen fogta a gyeplőt, csak arra ügyelt, hogy megint le ne dobja a hátáról. Az meg vitte haza, ismerte az utat, ismerte az istállót ahova be kellett térnie. Szerencsére gyorsan hajolt az istálló ajtóban, a ló a jászolig meg sem állt. Mikor odaért megrázta a sörényét, megnyugodva pihent. Mint egy szobor úgy feküdt rajta meg se mert mozdulni. Amikor észrevették, odasiettek hozzá.– Mi történt?
– Egy bögöly – nyögte ki morcosan, mikor végre érezte a biztonságos talajt a lába alatt, de már ment is a motorjához. El akart tűnni onnan gyorsan, nem akarta látni, hogy mindenki rajta derül. Amikor tolta a motorkerékpárt a karám mellet, egy fiatal csikó kivihogott rá, majd csak úgy egyszerűen, a világ legtermészetesebb mozdulatával, leharapta a fejéről a szalmakalapot.
 Na, még ez hiányzott, mi lesz a harmadik mára? – mérgelődött míg berúgta a Danuviát.