Az autót megint egy parkolóban hagyták. Gyalog indultak felfelé Les Calanches elbűvölő, ugyanakkor furcsa alakzatokkal teletűzdelt sziklavilágába. Meseszerű látványban volt részük, a félgömb szerű lyukakkal kicsipkézett sziklák különleges alakjai néha misztikus, néha mindennapi lényeket láttattak velük. A hihetetlenül kék tenger habjaiból egy rózsaszínben, narancssárgában, mélyvörösben játszó hatalmas gránittömbön, négy kilométer hosszan magasodó sziklalabirintusba jutottak.
A professzor elbűvölten nézte az elébe táruló látványt.
– Nézzétek, milyen csodálatos! Nézzétek mire képes a természet. Tudjátok mit írt erről a helyről Guy de Maupassant? Azt írta szó szerint: „Napfelkeltekor indultak el. Előttük terült el egy erdő, bíborvörös gránitból: csúcsok, oszlopok, tornyocskák, meglepő alakzatok, melyeket az idő, a szél és a tenger formázott ki. Magasak, véknyak, kerekek, csavartak, görbék, alaktalanok, olyan bizarrnak tűnnek ezek a sziklák, mintha fák, növények, állatok, emberek, csuhás szerzetesek, szarvas ördögök lennének – egy szörny népség, egy rémálomból nőtt cirkusz, melyet egy őrült isten akarata kővé változtatott."
Feljutottak egy furcsa hasadékhoz. Gábor bevárta Elizát, átölelte a vállát és hosszan a szemébe nézett.
– Ezt itt Le Coeur-nak nevezik, látod szív alakú. Az utolsó két évem minden napján ide vágytam, valamiféle megmagyarázhatatlan belső kényszer húzott ide. Most, hogy belegondolok nagyon furcsa számomra, hogy itt állsz velem és a fiammal. Nincs jelentősége tudom... mégis. Mikor terveztem az utat, akkor még azt sem tudtam, hogy a világon vagy. Milyen furcsa a sors... kiszámíthatatlan.
Eliza látta, hogy a férfi egy pillanatra elérzékenyült, próbálta leplezni előttük.
– Haladjunk tovább, még ma le is kell jutnunk innen.
Elindultak felfelé a vidék leglátványosabb csúcsára a Capo d'Ortura. Erdei ösvényen haladtak, majd keresztül vágtak egy nagyobb macchiás bozótoson. Ahogy egyre feljebb jutottak, úgy tárul előttünk ki a táj, a csúcsról pedig már álomszerű kilátásban lett részünk a Portoi-öbölre és a sziklavilágra. Elizában olyan érzést váltott ki, mintha ha az egekbe járnának.
Gábor folytatta a felvilágosítást: – A görögök Kallistének, a legszebbnek nevezték Korzikát. Szépségének titka bizonyára az ellentétek harmóniája: vad sziklák és lankás völgyek, égbeszökő hegyormok és lustán elnyúló tengerpartok, az örökzöld fenyőerdők és a mézsárga homok, fények és árnyak. Látjátok, ez itt Korzika szigete! A változatos növényzetével a mediterrán és kontinentális növényfaj közül háromszáz csak e vidékre jellemző. A botanikusok mellett az ornitológusoknak, sőt a geológusoknak és a néprajzkutatóknak sem kell csalódniuk ezen a helyen. Valóságos földi paradicsom, mindössze egyetlen karnyújtásnyira az öreg kontinens partjaitól.
A csúcsról háromszázhatvan fokos panoráma nyílt ki előttük. Láthatták a havas hegycsúcsokat és a végtelen tengert, a vöröses sziklákkal szabdalt partvonalat. A nap nyugovóra indult, lassan csúszott lefelé a tengerbe. A sugara drámain megfestette a vöröslő sziklákat. Végig fojt rajtuk a fény mintha véreznének.
Eliza nem tudott betelni a látvánnyal. Könnyek szöktek a szemébe.
– Soha nem tudom meghálálni Gábor, hogy elhoztál, hogy mindezt láthatom... ez itt olyan, mint a Mennyország... nem e világi az biztos... egyszer szeretnék újra visszatérni, látni ugyanezt a szépséget...
A férfi elgondolkodva hallgatta Elizát, a gondolatai elkalandoztak. Úgy érezte mintha egy ringlispílben száguldana körülöttük az ég a felhőivel, a tenger a hullámaival. Ez az a pillanat amit örökre be szeretne vésni a lelkébe. Idevágyott évek óta, ebbe a harmóniába. Elszomorodott. Logikus, hogy minden szépség múlandó, ez a kép is elenyészik, elhalványul. Az a jóérzés is, hogy mellette áll egy fiatal nő, aki mintha megérezne minden rezdülését... talán őt küldte a sors, hogy legyen még boldogsága... vagy elmúlik ez a felismerés is idővel a benne rekedt vágyakkal együtt, eltűnik Eliza is az életéből mint Hédi. Újra egyedül maradnak Leventével. Elsétált Eliza mellől pár lépést, túlságosan intenzíven érte a felismerés: döntenie kell minél hamarabb. Rezignáltan visszaválaszolt Elizának.
– Ugyanezt soha nem fogod meglátni, te is tudod, miről beszélek... az ezred tört része elég a változáshoz. Lehunyod a szemed majd kinyitod. Közben letörik egy szikladarab, lehullik pár száz levél a bokrokról, fákról. Mire visszatérsz nem bódítanak a macchiák, lehet az éghajlatváltozás kisöpör innen is minden mediterrán növény és állatfajt, és... mi sem leszünk együtt így hárman... soha már.
Levente figyelmét nem kerülte el, hogy Eliza szomorú lett az édesapja szavaitól. Írt a noteszába és odanyújtotta olvasásra.
– Engem mindig kihagytok a társalgásból – sértődött meg Gábor.
Eliza odaadta a noteszt a férfinak, amiben csak egy sor volt írva, de az mindent elárult Levente lelkivilágáról: –" Ne félj Eliza, ha megöregszel én felhozlak ide a karjaimban, ugyanúgy, mint apu vitt, mikor beteg voltál a hajón."
Odalépett Leventéhez és meghatódva magához ölelte.
– Köszönöm Levente, remélem nem felejted el soha, amit most ígértél.
Szótlanul nézték egy ideig a mélyülő árnyakat, közben ott bujkált mindhármukban egy ki nem mondott gondolat: ők hárman mégis összetartoznak... úgy mint a tenger, a kősziklák és az égbolt.
Levente szorosan fogta Eliza kezét. Eszébe jutott mit mondott Eliza a tengerparton Bertoldnak: – "Ő az én fiam" – most arra gondolt mi lenne, ha valósággá válna, amit akkor viccből mondott a tolakodó férfinak. Mi lenne, ha szerelmes lenne az apukája Elizába. Jó lenne ha az lenne, hiszen meghalt, akit mindketten annyira szerettek. Eliza nagyon kedves és türelmes mindig hozzá. Ha együtt voltak sokat mesélt a világról. Mindenről tudott beszélni. Amikor az apukája pihenni akart, vagy épp dolgozott a laptopján, ők ketten sétára indultak. Néha feküdtek a tengerparton és fantasztikus dolgok jutottak eszükbe. Ilyenkor olyat játszottak, hogy ő leírt a noteszába egy szót, Eliza csak arról a szóról beszélt hozzá, mindent ami eszébe jutott róla. Mikor azt írta – felhő –, akkor kitalálták mit ábrázolnak a felhők. Eliza akkor mesélt az édesanyjáról, hogy egyszer találkozott vele. Azt mondta nagyon szép asszony volt, megérti, hogy nagyon hiányzik nekik, csak most szomorú az édesanyjuk. Megkérdezte: miért gondolja, hogy szomorú? Eliza nézte a felhőket és azt válaszolta: –" Ott a felhőkön túl él most. Nincs semmi baja és ugyanolyan szép, semmit sem öregedett. Szomorú, mert a fia nem beszél az emberekkel és azért is szomorú, hogy magányosan élnek. Ő már nem tud onnan visszajönni, de figyeli mi történik velük." Eliza szerint az édesanyjuk az őrző angyalukká vált. Mindig magánál hordott róla egy fényképet. Sose hagyta otthon, akkor is az övtáskájában volt. Megmutatta Elizának, aztán egyedül neki leírta amit senki sem tudott, hogy nagyon sajnálja, de már nem emlékszik sok mindenre. Hiába nézi a videófilmeket az apukájával, mégsem tudja milyen egy igazi anyuka. Elsírta magát, és mikor Elizára nézett meglátta az arcán a könnyeket. Eliza vele sírt. Sokáig ültek összeölelkezve a tengerparton, teljesen rájuk sötétedett. Az apukája ideges volt, hogy későn értek vissza. Eliza megvédte. Szembefordult az apjával és felelőségre vonta. "Eljöttél nyaralni, hogy sokat legyél a fiaddal, mégis itthon kuksolsz és dolgozol a laptopodon" Egyedül ő nem haragudott, mikor azt mondta másnap megint Elizának, "Sajnálom ma sem tudok veletek menni, videokonferencián kell részt vennem" Eliza legyintett a karjával, látszott rajta, hogy ő egyáltalán nem örült a bejelentésnek. Végig mérgelődött az úton, míg sétáltak a mólóhoz. " Látod Levente itt van a baj, mindennél fontosabb a karrier. Azt hiszi édesapád a föld megáll a tengelyén, nem fordul tovább egy centit sem, ha ő nem végzi el a feladatát. Ha hazaérünk, szétkapom darabjaira azt a fránya laptopot." Nem értette miért gondolta az előbb az édesapja, hogy ők hárman együtt soha nem térnek vissza a hegyre. Ő biztos volt benne, hogy téved. Eliza örökre a barátja marad, mert azt is megígérte, hogy ő sokáig fog élni. Nevetett amikor mondta és rákacsintott :" Én még kilencven évesen is itt fogok vízisíelni, majd meglátod."
Eliza érezte Leventéből áradó szeretetet, pont ez miatt érzékenyült el. Gábor távolságtartása már nem zavarta. A férfi egy méterre külön állt most is tőlük, mintha nem tartoznának össze. Tudta, hogy csak álca az egész, hisz a férfi napok óta készül elmondani az érzéseit, amit már nem tud leplezni, vagy nem is akar. Egyedül ő a hibás, hogy nem mondta még el, mert húzta az időt. De most ő sem értette miért mondta ki az előbb, hogy ők ugyanígy hárman soha nem mennek vissza Capo d'Ortura. Meglepte, hogy újra ennyire bizonytalanná vált.
A professzor gondolatban egyre jobban eltávolodott tőlük. Hédire a feleségére gondolt. Az elhunyt feleségével többször beszélgettek arról, hogy hová szeretnének még együtt elutazni. Hédi imádta a természetjárást, Korzika is téma volt köztük sokszor. Talán azért is vágyott ide annyira. Fel a magas hegycsúcsra, ahol olyan mintha karnyújtásra lenne tőle Hédi, olyan közel, hogy meghallja ha hozzábeszél. Elmondhatja neki, hogy eljött... sajnálja, hogy nem együtt jöttek fel a hegycsúcsra. Aztán Elizára gondolt. Beszélniük kell, el kell mondania mit érez iránta, de előtte meg kell ismernie az igazi arcát. Eliza mellett jött rá, hogy mennyire hiányzik a mindennapi gyengéd ölelés, mennyire hiányzik az életéből a szeretet, és már azt is biztosan érezte, hogy egyedül Eliza képes pótolni Hédit. De Elizát idegesítő titkok veszik körül. Mindig gyűlölte, ha nem látott tisztán, nem szerette a meglepetéseket és félt a csalódástól.
A vissza úton az utolsó száz méternél már használniuk kellett a fejlámpát. Vészesen sötétedett körülöttük a lefelé vezető gyalogút. Eliza megcsúszott egy kiálló sziklán, fájdalmasan feljajdult.
– Azt hiszem kifordult a bokám.
Gábor megvizsgálta, fájdalomcsillapító krémet és fáslit vett elő a hátizsákjából.
– Rögzítem fáslival, nem érzem, hogy ficam lenne, csak meghúzódott.
– Sajnálom, annyi bajod van velem.
– Bárkivel megtörténhet, ne kérj bocsánatot. Kapaszkodj belém, segítek lejutni.
Eliza belekapaszkodva sántikálva tette meg a hátralévő utat.
