Az öreg kertész

  

Mikor minden hivatalos papír a kezébe került, kitűzte az indulás napját. A befogadó Otthontól megkapta a költözéshez a tranzitot. Reggel korán ott volt nála a busz, a nagydarab ,mindig mosolygós sofőr könnyedén hurcolta lefelé az emeletről Sára előkészített dobozait. Csak ezután mentek el a gyerekekért, akik már napok óta izgatottan várták az indulást. Kora reggeltől hiperaktívvá válva csiviteltek, pakoltak, búcsúzkodtak az ott maradóktól.

Mikor a városból kiért a két autó, és rákanyarodtak a hazafelé vezető útra, Sára ránézett a mellette üldögélő romafiúra.

– Flóri, még meggondolhatod magad – figyelmeztette arcára erőltetett komolysággal.

– Mit mán, Sára néni? Dehogy... vezessen csak nyugodtan... hazafelé – kapta fel a fejét a fiú, aztán gyorsan témát váltott, mert rájött, hogy Sára huncutkodik vele. – Csillag ugye megismer, ha hazaérünk?

Sára elérzékenyült, ahogy hallgatta Flórit – „hazafelé „– ránézett a fiúra mosolyogva.

– Persze Flóri, Csillag, ha bekötik a szemét, akkor is megismer, mert az állatokban nagyon nagy a szeretet és a ragaszkodás.

Eszébe jutott az indulás, mikor a sofőr felajánlotta Flórinak, hogy üljön a tranzitba, elfér ott is, van hely. Flóri akkor nagyon jelentőségteljesen kijelentette, hogy inkább az autóban utazik, mert neki ott a helye az első ülésen, Sára néni mellett.

– Figyelj Flóri, ha hazaértünk, lesz egy kis felelősség a válladon – folytatta a beszélgetést Sára.

Flóri érdeklődve nézett rá.

– Te leszel az egyetlen férfi a házban jó darabig, ezért nagyobb felelősség lesz rajtad bárkinél. Oda kell figyelned mindenre.

– Férfi vagyok az igaz. Figyelek is, nem lesz baj, ha már ott leszek – nyugtatta meg Sárát a fiú vigyorogva. Nagyon tetszett neki a leendő családfői beosztás. Később mégis elbizonytalanodott, mikor belegondolt a nagy felelősségbe.

– Meddig leszek egyedüli férfi? Gondolom, Sára néni csak talál egy felnőttebb férfit idővel... mongyuk házassággal.

Sára felnevetett.

– Házassággal? Ne izgulj, már megtaláltam, csak még nem tud jönni hozzánk.

– Tudom én, börtönben van – mondta tudálékosan Flóri. – Mondja meg neki, ha beszélnek, ne aggódjon semmit se, mán én ott leszek végleg.

– Honnan van az értesülésed?

– Családból, Mónika mondta, hogy az ő apukájával szerelmesek egymásba.

– Akkor úgy látszik, nincs titok semmi – mosolygott Sára.

– Ki nem állhatom a titkolózást – jelentette ki a kamasz fiú tudálékosan.

Míg távol volt a két idős asszony sok mindenre megtanította a kis Amirát. A kislány kigyógyult teljesen a betegségből, igaz még sápadt volt kicsit, de felszabadultan jött- ment a házban és az udvaron. Sok magyar szót megértett, és használta is a szavakat, furcsa akcentusán sokat derült a két asszony. Mikor megértették vele, hogy visszajönnek a tanyára a gyerekek és Sára is, nagyon izgatott lett. Sokszor kisétált az udvarból ellenőrizni az üres bekötőutat, hátha felbukkan a várva várt autó.

Sára elmondta telefonba az anyjának a hátborzongató álmát, amiben Zafirah meglátogatta. Az anyja sem kételkedett abban, hogy valós üzenetet hordozott az álom. Ő is arra a megállapításra jutott, hogy Zafirah valószínűleg meghalt, és a kislány teljesen árván maradt.

Sára, mikor kiszállt az autóból és kinyújtózkodott a hosszú út után, szembe találta magát az elébe szaladó Amirával. A kislány megállt előtte és szégyenlősen mosolygott, majd Sára legnagyobb meglepetésére magyarul köszönt neki, méghozzá a szűkös szókincséből a legkedvesebbel hozakodott elő, amit annyiszor gyakorolt míg várta vissza Sárát.

– Já reggel ányá – odabújt és átkarolta Sára lábát szorosan, aztán már futott is Zsuzskához boldogan, nevetve.

– Összekavarja ez a kislány a reggelt az éjszakával! – nevetett Sára, mikor megölelte az anyját – Lassan este lesz, ő meg jó reggelt kívánt.

– Ez tetszik neki, ezt már tudja. Szorgalmasan tanul, okos kislány.

– Mi az, hogy ányá? Nem értettem mit mondott.

– Ányá? Hát azt jelenti, hogy anya.

– De hát, miért tanítottad meg pont erre, hogy így szólítson, én nem vagyok az anyja.

– Nem tanítottuk meg rá, csak a szavakra. Ez az ő döntése, hogy téged így szólított meg – mondta elkomolyodva az anyja – Ki tudja, mi zajlik szegényke fejében.

A négy gyerek is odafigyelt miről beszélgettek a felnőttek. Zsuzskát kiváltképp felizgatta, hogy Amira anyának hívta Sárát. Szembefordult a mosolygó kislánnyal és kioktatta a maga módján.

– Figyelj Amira, eltévesztetted. Angyal neked nem anya, ezért ne hívd anyának. Nem az anyukád, nekem sem és neked sem. Van igazi anyukád, aki itt hagyott, úgy, mint a miénk, az is elment... igaz a mienk az angyalokhoz ment, nem csak itt hagyott.

Amira figyelmesen hallgatta az előtte hadonászó szőke kislány, azután, mint aki mindent megértett, ránézett Zsuzskáról Sárára és nyomatékosan kimondta újra a szót – ányá – hozzá ragasztva a szóhoz az ártatlan mosolyát.

– Nem érti, mit erőlköcc Zsuzska! – szólt rá Zita – Na, most mán mi történik, ha azt mondja, hogy anya, összeszakad a főd alattad?

– Csak azért, mert neki él az anyukája, nem kéne mondania. – mondta szomorúan a kislány és követelően ránézett Sárára, hogy szólaljon már meg, mondjon már ő is valamit.

– Tudod, hogy nem érti jól a nyelvünket, az a fontos, hogy ti tudjátok, hogy én egyikőtöknek sem vagyok az anyukája – simogatta meg Zsuzska haját Sára.

Nem értette miért ült ki a négy gyerek arcára a csalódás és a szomorúság, nem is foglalkozott a témával tovább, odafordult az anyjához.

– Elképzelhetően Mónikával együtt elkezdheti az iskolát ősszel, meg kell tanulnia a magyar nyelvet rendesen használni. – Közben sajnálkozva újra Amirát figyelte, ahogy kézzel – lábbal magyarázott Zsuzskának és Mónikának valamit.

– De hát idősebb ez a kislány, mint Mónika.

– Talán egy évvel. Borzasztó, hogy semmit nem tudunk róla, csak a keresztnevét. Pedig szüksége lesz hivatalos papírokra.

A tranzit sofőrje elfogadta a háziak vendéglátását, aztán lekezelt Flórival megsimogatta a három lány buksiját mikor elbúcsúzott tőlük.

– Vigyázzatok magatokra, szerencsés gyerekek vagytok.

Késő estig pakolásztak.

– Azt hiszem, bővíteni kell a házat – mondta fáradtan Sára – meg kell oldanunk, hogy mindenkinek meglegyen az élettere. Akkor nem lesz baj, hogy hirtelen sokan lettünk.

– Engem nem zavarnak – nyugtatta meg az anyukája.

– De engem később fog, most még jó így, de...

– Mondjad csak, ha belefogtál lányom.

– Együtt akarok élni a lányok apukájával... ha kiszabadul. Csak ezt akartam mondani.

Az anyja elcsendesedett. Megszokta már, hogy különleges dolgok történnek Sára körül. De, hogy börtön viselt ember lesz körülöttük, nem tetszett neki, mégsem merte a szemébe mondani.

– Nekem már mindegy, meg nincs is beleszólásom... – mondta ki burkoltan a véleményét egy sóhaj kíséretében.

– Elkel ide a férfi, ha ma itt lenne is késő vóna, hiányzik a gazdaságból a férfiember – válaszolt helyette Terka mama, ő már nem kímélte annyira a keresztlányát. – De azért pont egy börtönviseltet akarsz magad mellé, elkapkodtad kisjányom, annyi becsületes legény él itt a környéken.

– Ő nem bűnöző, még véletlenül se gondolkozzatok így róla, nagyon is becsületes! – válaszolt Sára sértődötten – Ne ítélkezzetek, ha még nem is ismeritek.

Sára anyja csak este kezdett másként gondolkodni a férfiról, aki a börtön rácsai mögül képes volt megszédíteni a lányát, mikor látta a lánya csillogó szemét, ahogy beszélgetett Benjáminnal telefonon. Meg is jegyezte Terkának.

– Látszik rajta, hogy szereti azt az embert, ne is firtassuk tovább ezt a témát, az idő úgyis bizonyságot hoz mindenre.

A hosszú nap után nyugovóra tértek, elcsendesedett a ház, csak kintről hallatszott be a tavaszt hozó szél zúgása.

– Akkor bővítsük a házat, nagyon úgy néz ki – húzta a takarót magára Mártika néni.

Terka mama keresztet vetett és elmosolyogta magát.

– Isten gondoskodik róla, hogy ahová töviseket szórt, rózsát is szórjon. Töviseket már szórt eleget, most már csak rózsát kell szórnia Mártikám. Reméljük, Sára nem pazarolja el a fiatalságát értéktelen emberre. Nyugodjál meg.

Beköszöntött az első tavaszi nap, a hűvös hajnali szél kiszárította a határt, Sára elindult határszemlére Jánossal. A gyerekek iskolába-óvodába jártak, csak Amira maradt otthon, nem a nyelvismeret hiánya miatt, a hivatalos eljárás cammogott medve talpakon.

Közel egy órája poroszkált velük a két ló, de még a felét sem járták be a gazdaságnak.

János végig beszélte az utat, mint aki induláskor feladatként kapta az új gazda felvilágosítását. 

– Sokszor itt semmit érő az autó vagy a motorkerékpár, de van úgy, hogy a szekér is elakad, ha több napos eső zúdul a határra. Pedig jönni kell akkor is, ha másért nem, leengedni a vizet a vetésről. Akkor csak a hátasló segít, más be nem járja a földutakat, még a ló is nehezen – kapta az első tanácsokat Sára. – Ötven hold, az nem kicsi terület. Itt kukorica vót tavaly, az idén tavasz árpát gondoltunk Terka mamával – mutogatta a parcellákat János az ostor nyelével.

– Sose tanulok bele – dünnyögte az orra alá Sára. – Nagyon szép ez a vidék, gondolom ha eljön az igazi tavasz, még szebb lesz.

– Szép biza', sok a ligetes rajta, a keresztapja imádta a fákat, nem vágott ki egyet se, még az árokpartokról se. Nem ördöngösség ez, csak bele kell tanulni. Mindent idejébe kell csinálni az a legfontosabb. A természet nem szereti a mihaszna lusta embert, ha elkésik a vetés, ha nincs időben gondozva, vagy betakarítva a termés az egész évnek annyi, sok munka a semmiért. De ne féljen, sorba' majd kitanulja. Na, ott az erdő... tiszta akác. Amellett megyünk vissza a tanyára – biztatta a falubeli, aztán hozzátette még: – Nyergelheti is a lovakat, tűrik mán a hátukon a nyerget.

– Nem árt, ha megtanulok lovagolni. Flóri nagyon szereti a lovakat, biztosan észrevette, őt is taníthatná.

– Mán az első nap észrevettem, a fiú érzi a lovat... segítek neki is.

A hűvös szél végig fújt a szántóföldek felett, majd bebújt az akácerdő belsejébe. Ott zörgött, sustorgott egy darabig a csupasz ágak között, végül megunva kisiklott onnan is, hogy visszatérjen a sík vidék fölé. Ott időzött egy darabig, mint egy eltévedt vándor, forgott, dünnyögött, mint aki nem találja a helyét.

Hallgattak. Sára figyelte a két ló délceg fejtartását, miközben okosan kerülgették a kátyúkat a dűlőúton. Arra gondolt, hogy rengeteg ideje lesz megtanulni ezt az ősi tudományt, nem szégyen az, ha eleinte tanácsot kér mindenkitől. Milyen különös érzés már most is járni ezeket az utakat, amik az ő saját földjein vannak. Saját föld, ez eddig rendben is van, papír van róla, de ennyi nem elég, ha majd tudja azt is, mit kell vele kezdeni, ha kiismeri a szeszélyeit, a hóbortjait, akkor lesz igazán az övé.

– Mondta az öreg kertész, hogy keresse, ha ráér. Szívesen segít – szólalt meg János váratlanul, mint aki ráérzett a gondolataira.

– Mondja meg neki, hogy a napokban felkeresem.

Flóri nagyon megörült a hírnek, hogy ő is megtanulhat lovagolni. A villanypásztorral bekerített mezőn gyakoroltak eleinte, de hétvégén elindultak egy hosszabb útra a határba.

Flóri olyan biztonságosan ült Csillag hátán, mintha örök életében az lett volna a helye. Sára eleitől fogva félt a ló hátán, de ezt nem illett kimutatnia a kamasz fiú előtt. A kanca nyugodtabb volt, mint Csillag, álmosítóan ringott a háta míg poroszkált a földes úton. Lassan ő is ráérzett az ízére, milyen fantasztikus egy ilyen nagy állattal szimbiózisban élni.

A ló hátáról végig lehetett látni a zöldülő határ felett. Megelevenedett a környék körülöttük, mezei nyulak rohantak át a kanális mentén a nyílt mezőre. A lovak dobogása pánikot okozott köztük, riadtan figyeltek visszafelé, mi közeledik feléjük, aztán újra kezdték az őrült cikkcakk futamukat, ami biztos távolságba juttatta őket a veszély forrásától. A fácánok ijedten rikoltottak fel a bozótos mélyén, hírül adva a többi természetlakónak, hogy idegenek közelednek, legyen mindenki résen.

Sára magába szívta a friss levegőt, gondolatai mérföldekre elkalandoztak, elképzelte, hogy nemsokára Benjámin fog ott ülni Csillagon mellette és együtt járják majd ezt a kis birodalmat.

Flóri felfelé nézett az égre, kereste és talán meg is találta azt a habfehér bárányfelhőt, amire álmában felszállt Csillag hátán. Aztán szélesen elvigyorogta magát.

– Ej, de jó, hogy ez mán nem álom Sára néni.

– Ez már nem Flóri. Ez itt a valóság! – nevetett Sára a fiúra.

A gyerekeket elvitte iskolába, óvodába, utána megkereste a faluszéli házat, ahol az öreg kertész lakott. Nem volt nehéz megtalálni, hisz János pontosan elmagyarázta hol keresse, hogyan néz ki a porta. Kiszállt az autójából, odasétált a kiskapuhoz, hosszan nyomta a csengőt. Már azt hitte, nem jön ki senki, mikor megjelent egy fejkendős öregasszony a ház ajtajában. Sára odaszólt hangosan, hogy Ferus bácsit a kertészt keresi, ha nem zavarja és nem alkalmatlan az időpont.

– Mingyá aranyom, de ki is vagy te, ha meg nem sértelek? Annyi a csaló mán erre felé – hezitált az öregasszony bizalmatlanul, egy lépést se téve felé, hogy beengedje.

– Nem vagyok házaló, itt lakom a Pálos tanyán. János mondta, hogy jöhetek tanácsért.

– Sára, ugye? – hallatszott egy mély férfihang a fólia sátrak felől – Ejnye Magdus, hogy te mindenkiben csalót látsz! – szólt mérgelődve az asszonyára.

– Ki tudja ebbe a világba... na gyüjjön csak bejjebb! – hívta most már az asszony és kinyitotta szélesre a kiskaput.

Egy középtermetű idős parasztember ment feléje, bekecsben feltűrt ingujjban, fiatalos mozgásával meghazudtolva a korát.

– Meleg van a fóliában, mán tegnap óta fűtöm felfelé, fűrészporos dobkályhákkal. Majd megmutatom később, de most kerüljön beljebb. Hadd nézzem meg közelebbről a komám keresztlányát. Na, helyre menyecske maga, annyi szent. Szóval végleg lejött vidékre?

– Úgy néz ki. De még nem vagyok férjezett.

– Az baj, ez a munka nem nőnek való, kéne a férfi hozzá.

– Idővel az is lesz, de addig se tétlenkedhetek.

– Üljön csak le! – mutatta a helyet a konyhai asztal mellett – Iszunk abból a finom teából Magdus! – szól a felesége után, aki lelépett az ismeretlen vendég elől a kamrába. – Egész télen ezt ittuk, nem is lettünk betegek.

Magdus ott termett a kancsóval a férje hívószavára és öntötte szolgalélekkel az aranysárga teát a bögrékbe.

– Mi ez?

– Bodza meg székfű, mézzel.

– Finom – kortyolt bele a csuporba Sára.

– Aza'! – hagyta jóvá az öreg.

– Na, hol kezdjük. Mit tud a vidéki életről Sára? De őszintén.

– Semmit. Azaz, olvastam szakkönyveket, meg utána kerestem dolognak az interneten.

– Interneten? Atyaég, ott akarta a tudást megszeretni? Ez a tudás ott nem lelhető fel, ez itt van a vidéki parasztember lelkében ősidők óta. Az nem baj, ha tapasztalatlan... mert még fiatal.

– Miért lenne jó az, ha semmit se tudok?

– Mert még nem rontotta el az eszit az a sok kórság, amivel etetik az embert manapság, mit, hogyan kell csinálni. Az iskolák se jól tanítanak, mert olyat tanítanak, ami ellenkezik az élettel.

Sára látta az öregen, hogy már várta őt, és azt is, hogy nagy kedvel fogott hozzá a városi lány átneveléséhez. Ráérzett az első percektől, hogy nem egy közönséges parasztemberrel teázgat együtt. De igazából több hónap kellett ahhoz, hogy önmagában teljesen elismerje, hogy a nagy tudású öreg kertész igazi tanító, aki mélyen hitt abban, hogy vissza kell fordulni az ősi gyökerekhez, méghozzá nagyon gyorsan, és addig, míg nem lesz késő.

– Nem kellenek könyvek, hogy jól tudjon itt gazdálkodni, legfeljebb a megtermelt áruk értékesítéséhez, ahhoz nem árt. Mert fene nagy bürokrácia van mindenütt. Na, kezdjük az elején, mert valami halvány sejtése csak kialakult már. Hadd halljam, hogy is képzel el egy szép kertet Sára?

– Gondolom rend és tisztaság van benne, legyen jól megművelve, kiparcellázva...

– Itt van a legnagyobb tévedése. Ne legyen szépen megművelve, se ki gereblyézve, se kisöpörve. Egy kis rendetlenség kötelező a természetes fődművelésben. Mondok egy példát és megérti, no, gondolatban mennyünk el, sétáljunk egy erdős részen. Hunnya be a szemit. El tudja képzelni mit lát?

– Erdőt. – mosolygott Sára az öregre, közben arra gondolt, miért veszi gyerekszámba, hisz úgy beszél hozzá, mintha csak egy gyerekkel beszélne.

– És még? – sürgette türelmetlenül az öregember.

– Bokrokat, füvet, virágot.

– Ez az! Vág az esze, mint a borotva. Van még ott más is. Talál vadszedret, csipkebogyót, gyógynövényeket. Ha bejjebb megy, erdei gombákat. Na, most hajojjon le, és nézze meg milyen az erdő talaja!

– Gazdag humuszban – nevetett Sára –, ezt én is tudom.

– Így van. Vastag lombréteg a tetején kiszáradt ágakkal, alja növénnyel befedve. Ideális az élethez. Jól érzi benne mindenki magát. A rovarok a rágcsálók, a giliszták, a láthatatlan földlakók. És amikor ott sétál, majd rágyön, hogy bizony minden mindennel összefügg, hogy ebben a közegben jó élni, egészséges a levegő a madarak énekelnek, a lepkék szitakötők versenyben repdesnek. Senkit nem zavar a létezésük. Ha szépen akarjuk mondani ez az igazi édenkert, a háborítatlan és romlatlan természet. Hát az ő tanítását kell követnie Sára, ha egészségesen és boldogan akar élni. Tanujjon mindennap magától a természettől, akkor megtapasztalja, hogyan segítik, védik egymást a növények.

Az öreg kertész szigorúan nézett a városból odacsapódott lányra.

– Az emberiség legnagyobb bűntette az volt az utóbbi időkben, hogy kénye kedvére ráerőszakolta a saját akaratát a természetre. Elkezdte az ősifajták kiirtását, a termőtalaj kizsákmányolását. Már hétmilliárdnál is több ember él a földön tudtommal, legalábbis ezt állíccsa az unokám, ezért rengeteg élelmiszerre van szükség. De rossz irányba ment el az emberiség. Amit meg kellett volna őrizni, hogy élelmet adjon, azt mind elpusztítcsa lassan. Kihal a tengerből, a folyókból, a tavakból az élővilág, a főd elsivatagosodik. A humusz meg eltűnik a felső takarófődből. A műtrágyák a gyomirtók a növényvédő szerek gyilkosai a humusznak. A termőfőd megszűnik létezni nagyon hamar. Nem csoda, hogy az emberiség lebetegszik, elkorcsosul. Nincs ásványi anyag, vitamin a növényekben elegendő. Mivel a víz, a levegő, a főd mind teli lett méreganyagokkal, ezért ez van a növényben is. A növényt megeszi az állat, majd elibünk kerül mindkettő az élelmezési láncolatban, a növény is és az állat húsa is. És mi is teli leszünk méreganyagokkal. Hatalmas szemléletváltozásra van szükség, ha élni akar az emberiség a fődön. Mert nem lehet külön választani az életünket a természettől. Hazugság, amit egy két bolond kitalált a mindennek ellenálló fajtákról. Közben nem foglalkoznak a kiváltó okokkal, miért jutottunk ide, hogy elfogy a víz az éltető növény a földről. Mire észhe térünk, a világunk már visszafordíthatatlanul elpusztítja önmagát. Na ezért ne söpörjön a kertészetében sohasem. Majd megtanulja a varázsszavakat – takarni, takarni, hogy minden fedve legyen a kiszáradás ellen. A takarás életet ad a fődnek. Tartja a meleget, vagy éppen védi az égető napsugártól. Visszatartja a nedvességet, elbújtatja a hajnali párát. Így élnek egységben a növények az állatvilággal.

Sára szájtátva hallgatta az öreget, aki olyan látványos előadást tartott, hogy szinte maga elé tudta képzelni az egészet, amiről beszélt

– Nem igaz, hogy nem informálja magát, hisz olyan tisztán látja, mi történik a világunkban mostanában, mindent, ami veszélyes az egészségre – hitetlenkedett Sára mikor az öreg elhallgatott.

– Azt sose állítottam, hogy nem nézelődök... az unokám engem is megtanított szörfözni a világhálón, – nevette el magát az öreg – de a nélkül is látni lehet, hogy minden rossz irányba megy.

– Készítsen terveket, hozza vissza nekem tanulmányozásra. Mert szükséges egy, vagy több olyan forrást beépítenie, ami megforgassa a pénzt. Ebbe a világba nem lehet kihagyni sajnos. A cipő elkopik hamar, venni kell másikat. Ahhoz meg pénz kell. Nincs olyan, hogy teljes önfenntartás, már nem lehet ilyenbe gondolkodni. Csak abban, hogy tudatosan, egészséges élelmiszert fog termelni, vagy gyártani.

– Mire gondol?

– Ezt magának kell tudni. Ami közel áll az egyéniségéhez. Lehet bármi... feldolgozás, értékesítés, turizmus, bármi. Mert arrafelé kell haladni eleitől fogva, hogy a cél megvalósuljon. A modern gondolkodás mindenben megengedett itt vidéken is... addig a pontig, míg nem ártunk vele.

Mielőtt visszatért a terveivel az öreg kertészhez, felkereste Zolit, a falugazdászt. Hivatalosan kereste fel a földek miatt a férfit, hisz egyáltalán nem ismerte a gazdálkodáshoz tartozó bürokráciát. Már nem kérdezősködött, ismerősen ment végig a hivatal folyosóján Zoli irodájába, ami a folyosó legvégén volt.

– Akkor itt lennék Zoli! – mondta köszönés után az íróasztal mögül felegyenesedő férfinak – Remélem, hogy segít nekem, attól függetlenül, hogy nem tartok igényt a pályázatra.

– Persze Sára, hogyne segítenék. Pont olyan csökönyös, mint a keresztapja volt, Isten nyugosztalja... jó ember volt.

– Nem csökönyösség Zoli. Én irtózom az eladósodástól. Apámat is az vitte a sírba. Úgy gondoltam, hogy betartom, amit már előttem bölcsen megfogalmaztak az öregek, csak addig nyújtózkodok, amíg a takaróm ér. Ettől függetlenül szeretnék egy önellátó gazdaságot kialakítani, méghozzá olyat, ami biztos megélhetést ad a családnak hosszútávon.

– Nem lesz könnyű, mert száz százalékos önellátás nem létezik.

– Tudom. Nem akarom a cipőm magam készíteni, se a ruhám, beszélt erről nemrég az öreg kertész elég hosszan, ugyanezt mondta el. Csak arra számítok, hogy ami bevételem lesz, azt tudom majd kifelé is fordítani, meg befelé is. Szeretnék egy kertészetet. Először kicsibe, míg tanulom a szakmát, aztán nagyban. Mellettünk van egy alkalmas terület a tanya közelében, oda gondoltam gyümölcsfa telepítést.

– Mit akar velük?

– Nem tudom. Több év kell, hogy termőre forduljanak, addig kigondolom. Piacra, vagy feldolgozásra.

– Hallgatom.

– Később növelni szeretném az állatállományt.

– Túl sokat kigondolt. – mondta komolyan a férfi.

– Tudom, hosszú távra tervezek mondtam az előbb. Remélem, tudok majd felvenni a munkára embereket. Nem egyedül végezném. Még legalább tíz szarvasmarha indulóba és négy ló kellene.

– Miben sántikál? – nevetett fel a falugazdász.

– Egy mintagazdaságban. Persze a végén összekapcsolnám turizmussal – válaszolt határozottan Sára.

– Mind meglehetne csinálni hamar... pályázati forrásból.

– Lehet, hogy azzal két év alatt meglennék, így meg tíz év kell hozzá. Van időm rengeteg, fiatal vagyok – legyintette le Sára. – Az a helyzet, hogy van jövedelmem, a két öreg szülőmnek pedig van nyugdíja. Az örökségem olyan nagy, hogy sok évet kellett volna gürizni érte, de én készen kaptam. Szóval megélünk, nem törekszem gyors meggazdagodásra, csak a biztonságra. Egy hosszú távú tervet tettem magam elé, hogy legyen előttem cél, mit akarok évről évre elérni.

– Jól van. Valamennyit segít a földalapú támogatás rendszere. Még nem szüntették meg.

– Nem is fogják egyhamar, túl sok agrárbáró lett az országban.

– Ez igaz. Bízzunk benne. Nézzük meg, hogy áll a birtok nyilvántartása – állt fel Zoli és elkezdte a dossziék közül kikeresni a Pálos tanya iratait.

Közben azon törte a fejét, hogyan fogja ez a törékeny városi lány mindezt véghez vinni? Nem sokat kellett törnie a fejét azon, hogy rájöjjön, Sárának halvány dunsztja sincs a mezőgazdasághoz. Mégis, azt sugallta felé a határozottsága, hogy mindenben eltökélt, tudja mit akar.

Sára vacsora után leült a konyhaasztalhoz és elkezdte a fejében lévő terveket leírni, lerajzolni. Flóri és Zita odaült mellé, csendben figyelték egy darabig. Sára ránézett Flórira.

– Újra kell járnotok a nyolcadikat, nincs lexikális tudásotok a továbbtanuláshoz, képtelenség, hogy itt a vidéki iskolában egy félév alatt behozzátok a lemaradásotokat.

– Ne mán! – nyavalygott Zita azonnal – Minek kell annyi iskola, mán ez is sok, a lelkem kitanulom.

– A gazdaság miatt. Szükség lesz a tudásra, nélküle mihez kezdünk? Nagyon sok állat lesz itt, több fajta Flóri. Meg kell tanulni róluk mindent. Ugye sejted, hogy rád gondoltam.

– Akkor csak Flóri tanuljon! – vigyorgott Zita.

– Ide tervezem a kertészetet, látod? – nézett komolyan Zitára. Ez lesz a te birodalmad. Mire kialakul itt minden, a fejedbe is ki kell, hogy alakuljon az a tudás, ami szükséges hozzá.

– Üvegház is lesz?

– Igen.

Zita összeráncolt homlokkal elkezdte tanulmányozni a rajzokat, aztán megadta magát.

– Jól van. De nem ígérem a kitűnőt, de nem tudom, hogy képzeli Sára néni, ez baromira nagy meló, leépülök tőle.

Sára felnevetett – Míg kevés a munka, győzzük, ha sok lesz, akkor ti csak irányítani fogjátok a munkát. Hisz, pont azért kell elvégezni hozzá az iskolákat. Természetes, tiszta élelmiszert fogunk előállítani, amit itt helyben is árulni fogunk és elképzelhető a városban idővel nyitunk egy bio-boltot.

– Azta... de sok péze lehet Sára néni, mert ehhez sok kell ám! – ámult el Flóri.

Szerencsére megszólalt a mobilja, így nem kellett kimondania a választ, hogy egy fillérje sincs hozzá.

A gyerekek otthagyták tisztelettudóan, mikor meghallották, hogy Benjámin hívta, igaz kicsit későbbi időpontban, mint ahogy Sára megszokta.

– Szia. Már azt hittem nem hívsz. Remélem nincs semmi baj?

A férfi hanghordozásából azonnal észrevette, hogy bántja valami, halk volt és színtelen a hangja. Sára többször rákérdezett, hogy mi aggasztja annyira. Végül elmondta Benjámin, hogy újra rátört a depresszió.

– De miért nem tudsz koncentrálni a jövődre, miért rágódsz azon, ami most van veled? Ezen már nem tudsz változtatni, valamilyen szinten meg kell alkudnod a sorsoddal, tudom, nem ezt várod most tőlem, de nincs jobb tanácsom.

– Borzasztó ez a bezártság Sára, a falak, a rácsok, amin túl tudom, hogy ott van a szabad világ és a szerelmem... ne félj, megoldom, próbálkozok...– sóhajtott egyet a férfi – ölelj át, kérlek, nagyon hiányzol.

– Nekem is hiányzol.

Tudta, hogy mennyire aggasztó, ha Benjámint újra hatalmába keríti a kilátástalanság. De azt is tudta, hogy nem tud ellene semmit tenni. Nem tud rajta segíteni.

Terka mama minden fortélyt ismert, hisz átvette a férje halála után a gazdaság irányítását. Most mégsem szólt Sára gondolatmenetébe. Örült, hogy újra család veszi körül, már nem félt az időskori magánytól, számára ez fontosabb volt mindennél. Nem tulajdonított jelentőséget annak sem, hogy Sára min tépelődik egész nap, vagyis teljesen így mégsem igaz, mert titokban megnézte az asztalon hagyott terveket.

– Kertészet – dünnyögte aztán magában többször. – Nem tudja ez a szegény lány, milyen felelősség az.

Neki is volt kertje a tanya körül, de csak annyi, ami kettőjüknek kellett. Sok volt a munka az állatok körül meg a szántóföldeken. Sokáig mégsem bírta negálni, hogy ne érdeklődjön a tervek iránt.

– Ugye azt tudod, hogy a pusztára nem nyithatsz kertészetet?

– Nem értelek keresztmami, mire gondolsz? – nézett kíváncsian Sára az öregasszonyra.

– Sok a kár, ha nyitott valami. A mezei állatok, a két lábon járók csak úgy bemehetnek a kertbe.

– Igazad van, de nincs pénzem, hogy körbe védjem, majd idővel az is meglesz.

– Én csak mondtam. Elviszi a kár majd a hasznot.

Sára nézte az öregasszonyt, akit már nagyon ismert, tudta, hogy okkal szólt rá most is, valamit forgat a fejében.

– Te mit ajánlasz? Hozzá se fogjak?

– Csináld csak. De ne a kéménnyel kezdj házat építeni, először rakd le a ház alapjait! – adta ki az utasítást és azzal sarkon fordult, ott hagyta faképnél Sárát.

– Mindenhez pénz kell, jól tudod! – szól a távozó után Sára.

Fáradt volt, leült az asztalhoz, fejét a kezébe temette. Olyan káosz volt a fejében, mint a bábeli toronyban. A felépített terv mind jó, tisztában volt vele, talán még túl jó is, de hogyan tovább? Pénz nélkül egy ásónyom se kerül a földbe. Elővette a füzetét, újra kezdte a számolást. Utána nézett az áraknak, kívülről tudta mind. Talaj előkészítés, üvegház, facsemeték, gödrözés, öntöző berendezés.

– Igaza van mamának, védelem nélkül nem megy. Nagyon nagy ez az összeg, ami itt van, nem kirakatba való, csak úgy kitelepíteni prédára a külterületre.

Összehajtotta a füzetet.

– Akkor csak az alapok... az is sok.

Elindult a gyerekek szobája felé.

Megállt az ajtóban, mintha Zita sírását hallotta volna kiszűrődni.

– Nem tisztességes, ha hallgatódzok – mégse nyitott be hozzájuk, csak megállt az ajtó előtt. Lassan megértette miről panaszkodik a lány a többinek.

– Azt kérdezte a mocsok, képzeld, hogy mi a rossebnek jöttünk ide lakni? Van mán cigány pont elég a faluba. Még két kódussal több lett. Még le is köpött a rohadék.

– Majd holnap szétütöm a girnyó fejit, ne idegeld magad! – vigasztalta Flóri.

– Hah, azt hiszed hagytam magam? Megtéptem rendesen, de még neki állt fejjebb.

– Panaszkodjál a tanító néninek! – segített Mónika.

– Na, Zita, mindig csak ezt kapod mindenkitől, hogy cigány vagy – hallotta Zsuzska szomorú hangját.

Sára akkorra már tényleg belépett hozzájuk.

– És szóljál a nevelődnek, hogy atrocitás ért! Ez nem jutott eszedbe Zita? – vonta kérdőre a lányt – Miért nem tudok én erről?

A gyerekek egyszerre kapták fel a fejüket az ajtóban álló Sárára.

– Nem akartam ideget – mondta Zita –, mostanában Sára néni mindig nagyon komoly.

– Mi lenne, ha ti se magáznátok Flórival, attól még megmarad a tisztelet. Figyeljetek most rám, egyszer mondom el, többször nem. Bizony cigányok vagytok. Benne van a génetekben, nem lehet letagadni. Én a helyetekben büszke lennék rá.

– Na, mire mán – botránkozott meg Zita –, a csóróságra?

– Csak arra, hogy nagyon sok bölcs, okos, ügyes ember született eddig is cigányként. Hatalmas zenei, festő, költő tehetségek például. De cigány hősök is, akik meghaltak a háborúban a hazáért. Aki ezért bánt benneteket, az korlátolt, azt kell elítélni, nem benneteket. Mosolyogjál, és érezd jól magad a bőrödben továbbra is. Különben rajtad áll, hogy milyen megbecsülésben lesz részed, ha felnősz. A cigány kultúrát és a hagyományaid sohase szégyelld. Sőt, tudod mit, utána nézek, nincs e a faluban olyan gyülekezet, ahol ápolják ezeket a hagyományokat, mert ott a helyetek.

Flóri és Zita elképedve hallgatta Sárát.

– Én magyar akarok lenni! – szólt idegesen Flóri.

– Az vagy Flóri magyar. Mindig is az voltál. De csak a buta ember tagadja meg az ősi eredetét – simogatta meg a fiú haját Sára. – Ha Amira érti jól a magyar nyelvet, sose fogom kérni rá, hogy tagadja meg a nemzetiségét. Mert ő Magyarországon felnővő szír kislány lesz mindig. Érted Flóri?

Amira tágra nyitotta barna szemeit, tudta, hogy róla van szó, de nem értette meg miről folyik a beszélgetés. Félelem fogta el mikor látta az örökké vidám cigánylányt könnyezni. Sára észrevette Amira szorongását.

– Látod Zita, szegény Amira nem tudja, hogy mi történhetett veled, hogy ennyire kiakadtál. Hisz tudod te azt jól, hogy ő nem ilyen sértéseket élt át eddig, mint te most, ezerszer kegyetlenebb sors elől menekült. Amira körül igazi háború volt, csak halottakból, félelemből, reszketésből állt az a világ. Mi a te problémád az övéhez képest? Öleld át, hogy ne féljen.

Zita ránézett Amirára, de már mosolygott a könnyein keresztül és magához ölelte a kislányt.

– Ne félj, csak butaságból sírok – vigasztalta.

– Jövő héten Amira is elindul az óvodába, nem baj, hogy még nem tud rendesen magyarul. Az óvónő azt mondta, sokkal gyorsabban tanul közösségben. Na, meg Mónikával lesz és azzal a csoporttal, akikkel később iskolába fog járni. Jobb, ha most megismerkedik a leendő iskolatársakkal.

– Vigyázok rá! – örült meg Mónika a hírnek.

Sára hallotta, hogy az asztalon hagyott mobilja zenélni kezdett, otthagyta a gyerekeket, elindult, hogy felvegye a telefont. Róza hívta, besétált a telefonnal a szobájába, így zavartalanul tudott vele beszélni. Elmondta bizalmasan azt is, hogy félti Benjámint, úgy érzi, nagyon maga alatt van újra.

– Megmondtam kisanyám, hogy az igazi arca a fazonnak még nincs a látómeződben. Nyavalyog? Nincs neked elég bajod? Még ő is nyavalyog? Nem hittél nekem. Ez csak a kezdet. Jól felépített haditerv része.

Sára nem számított rá, hogy a barátnője újból kezdi megalázni előtte azt a férfit, akit tiszta szívből megszeretett.

– Tudod mit, sajnálom, hogy bármit is mondtam neked. Felejtsd el! – szólt a telefonba ingerülten és megszakította a beszélgetést.

Róza fülelt egy darabig, aztán rájött, hogy megszűnt a vonal.

– Hibbant tyúk! – mordult fel mérgesen – Én csak megpróbálom kinyitni a szemed. Ez a hála érte.

A hozzád vezető út

 Attól kezdve, hogy mindenkihez eljutott milyen fantasztikus képességgel áldotta meg az Isten Benjámint, egyre nagyobb tisztelet övezte a börtönben. Alig győzött eleget tenni a kéréseknek, sokan kérték, hogy róluk is készítsen portrérajzot. A grafitportrék hozták meg számára a végleges sikert. A szinten művészkémnek, művész úrnak hívták a rabtársai. A nevelőtiszt eldöntötte, hogy beteszi könyvtárosnak a két hét múlva leköszönő rab helyére. Benjámin hálás volt a tisztnek, tisztában volt vele, hogy számára nagyon kedvező felajánlást kapott tőle. 

 Sára sokat mesélt a telefon beszélgetéseik alkalmával a terveiről, milyen nehéz számára olyan dolgokat megtanulni, amikben semmi tapasztalata nincs. A hangneme mindig ugyanolyan lágy és kedves volt, mintha tudatosan törekedne magáról egy imázs kialakítására. Lassan megismerte a gondolatmenetét, a hanghordozásán megérezte azonnal a szomorúságot és a bizonytalanságot is. A beszélgetések soha nem csaptak át erotikus hangnembe, készakarva nem akart az érzelmeiről beszélni telefonba, tudta, hogy egy idő múlva az örökké ismételt szavak bármilyen felfokozott érzelmet közvetítenek, elszürkülnek, értéktelenné vállnak.

Az elő perctől tudta, hogyha nem találkoznak kint a valóvilágban, ez a kapcsolat nagyon rövid életűvé válik. Azok a kezdeti erős érzelmek fognak leghamarabb haldokolni köztük, amik nélkül nem tudná túlélni a bezártságot. Elkopnak, meghalnak idővel, mint egy eróziónak kitett folyami kavics a tajtékzó folyó medrében.

Nem tudott szabadulni egy álomtól: az ágya szélére ült a meghalt felesége, az arca gondterhelt volt és szomorú. Sáráról beszélt. Azt mondta még nincs veszve semmi, ne aggódjon, csak Sára bizonytalan. Lehetséges, hogy eltéved azon az úton, ami ő hozzá vezeti. Hiába kérdezte miért gondolja, hogy Sára már nem azon az úton jár, az éteri alak nem közvetített felé több gondolatot, lassan feloszlott mellőle, de míg távolodott és eltűnt, hallotta a suttogását: – Segíts neki, hogy visszataláljon hozzátok...

– Hogyan segítsek innen, ugyan mondd már meg, hisz falak közé vagyok zárva! – kiáltott utána kétségbeesve.

Azon a reggelen eszébe jutott mit mondott a tanár, van lehetőség a megbízható jól viselkedő raboknak, hogy eltávot kapjanak a városba. Tudta, hogy Sára február végén elköltözik vidékre, nem várhatott tovább. Másnap mikor megjelent a nevelőtiszt, segítséget kért tőle. Elmondta őszintén mi az oka, hogy rendkívüli kimenőt kér februárban.

– Megnézem, mit tehetek. Ha megkapja, akkor idebent nem lesz kapcsolattartásija. 

Benjamin őszintén válaszolt a tisztnek – Nekem mindennél fontosabb, hogy találkozzak a kedvesemmel, vidékre költözik, utána úgyse néz rám a kutya sem, nem érdekel a börtönön belüli láthatás.

Nehezen teltek a napok, olyan volt mind, egyforma, szürke, talán ez volt az oka annak is, hogy nagyon groteszk képeket alkotott a műteremben. Szobrásznak feltűnt a stílusváltás.

– Nem azért, hogy éljek a kritikával, de nagyon elvont mind, ami itt van. Persze lehet, hogy ezek lesznek a menők a tárlaton... – fogalmazta meg a kritikáját bizonytalanul.

Benjámin tudta, hogy a szobrász nem viccelt a tárlatrendezéssel, az se volt előtte titok, hogy egy ismerősén keresztül felvette a kapcsolatot az egyik tévétársasággal. Úgy gondolták pár hónapon belül minden összejön, indulhat a rabfestő képeire a licitálás. Ezért bármilyen hangulatban volt festenie kellett, hogy összejöjjön kiválogatásra az anyag.

Sára számára elérkezett a vizsgaidőszak. Február közepére megkapta igazolást, hogy hivatalosan is képzett gyermeknevelővé vált. A vizsga után tartottak egy zárt körű svédasztalos rendezvényt. Az oklevelet szorongatva megkönnyebbülten, mosolyogva beszélgettek az asztal körül.

– Akkor most beugorhat mindenki a mély vízbe! – nevetett az oktatójuk – Mi mindig itt leszünk, ha szükséges, dobunk utánatok mentőövet!

Sára felkereste az intézmény igazgatóját megbeszélni a kis Amira sorsát. Megkapta az ígéretet, hogy mindenben segíteni fogják, felveszik a kapcsolatot a helyi kollégákkal, hogy megtudják, hol tart a kislány elhelyezési ügye, van e hír a családjáról.

Gondolatban mindennap a vidéki házában járt, az örökölt kisbirtokán. Napról napra jobban vágyott arra, hogy minél messzebb kerüljön a várostól. Azt gondolta könnyebb lesz feldolgoznia ezt a két félresikerült kapcsolatát, amiket felelőtlenül bevonzott az életébe. Az egyiket, ami csak érzelgős plátói szerelmet kínált, a másikat is, ami józan hétköznapit. Mindkettőtől félt.

Benjámin tervezte a februári találkozót, mindennap megemlítette Sárának, hogy nagyon reménykedik, hogy kap eltávozást. Mégis váratlanul érte Sárát mikor felhívta és boldogan újságolta, hogy megkapta hétvégére az engedélyt, kimehet egy napra a városba.

– Szeretnék veled, csakis veled találkozni, gyerekek nélkül. Számomra nagyon sokat jelent, mielőtt elindulsz vidékre a lányaimmal, ha előtte mindent meg tudunk beszélni.

Sára csak nyelt az izgalomtól, nem tudta mit mondjon, végül udvariasan kinyögött pár szót.

– Rendben, akkor pontosan hány órakor? Persze... érted megyek... igen, én is nagyon örülök...

Mikor vége lett a beszélgetésnek csak akkor ért el igazán a tudatáig, mit hallott.

„Megbeszélni mindent személyesen veled, és csak veled, gyerekek nélkül."

Fel alá járkált a szobájában, képtelen volt egyhelyben ülni. Ha találkozik vele, minden megváltozik. Ez egy nagyszerű dolog lesz, bármennyire fél a tisztánlátástól. A végén lesz egy igen, vagy fordítva, lesz egy nem. Ha igen, az azt jelenti majd, akarja ezt a kapcsolatot, bármilyen árat kell fizetni is érte. Ha nem... hát az bizony a teljes kiábrándulást jelenti majd számára.

Rájött, hogy a találkozás mennyire fontos mindkettőjükre nézve, soha nem volt nagyobb aktualitása, mint most, mikor elutazik.

A hét kínzó várakozással telt el. Szeretett volna beszélni róla Rózával, de nem merte megtenni. Félt, hogy Róza kicsúfolja, vagy éppen kikotyogja a felfokozott érzelmi állapotát, ami annyira eluralkodott rajta napok alatt.

Mikor szombat lett már teljesen kész lett idegileg. Rendet rakott a lakásban, ivott egy kávét, nem tudott továbbiakban mit kezdeni magával. Bekapcsolta a tévét, aztán kis idő múlva kikapcsolta. Bámult egy darabig kifelé az ablakon, figyelgette az órát. Az meg csak vánszorgott, alig mozdult a mutatója. Néha már úgy érezte, visszafelé megy az idő. Hirtelen döntött, felöltözött és lement az autójához. Arra gondolt minden jobb annál, mint a négy fal között lenni.

Lelassított a börtön előtti kis utcában és lehúzódott a járda mellé. Délelőtt kilenc óra volt.

– Még félóra – érezte, ahogy dübörög a mellkasában a szíve az izgalomtól. Fáradt volt, hisz álmatlanul forgolódott egész éjjel. Elképzelte ezt a napot ezernyi változatban, próbálta higgadtan átgondolni éjszaka is, hogyan viselkedjen, mire figyeljen, hogy ne érje nagy meglepetés a találkozó végén.

Benjámin sem volt jobb állapotban, ráadásul mikor kiadták a ruháját, akkor döbbent rá, hogy nincs, amiben ki menjen a városba. Mikor bekerült kora ősz volt, hát csak az a ruha, ami akkor rajta volt, az árválkodott az asztalon felcímkézve. A börtön tiszt sajnálkozóan csóválta a fejét.

– Kicsit hideg lesz az eltávon – aztán egyszerűen kihozta a saját meleg téli dzsekijét és átadta a férfinak.

– Vigyáz rá, gondolom, vegye fel, tél van, eléggé hideg az időjárás odakint. Na, itt az idő indulhat.

Benjámin megköszönte és magára vette a dzsekit, de nem mozdult, attól félt, hogy Sára nincs kint, nem várja. Akkor meg semmi értelme, hogy kimenjen. Nem érzékelte Sára örömét a telefonbeszélgetéskor, mikor bejelentette, hogy tudnak találkozni. A tiszt értetlenül figyelte a tétovázó férfit.

Aztán mindketten egyszerre figyeltek az ajtó felé, a vastag üveg mögött megjelent egy árnyék.

– Na, menjen már! – szólt erélyesen rá a tiszt.

Benjámin elindult az ajtó felé. A tiszt nézett utána, nézte azt is, amikor az ajtó üvege mögött összeolvadt a két árnyék, majd eltűnt onnan, hogy átadja a helyet a februári napfénynek.

Benjámin nem ringatta magát illúziókban, úgy érezte, hogy Sára megváltozott az utóbbi időben. Észrevette mennyire ügyelt minden telefonos beszélgetésükkor, hogy általánosságokról essék csak szó. Mindenről szívesen beszélgetett, a gyerekekről, a tanfolyamról, a vidéki élet tervezéséről, csak a kettőjük kapcsolatáról nem, és ott volt az a furcsa álom is, ami megmagyarázhatatlanul, kitörölhetetlenül megmaradt benne. Az álom, amiben figyelmeztetést kapott, hogy Sára egyre távolodik tőle.

A tanár azt mondta egyszer, hogy az igazi érzéseket nem kezdi ki a távolság. Hát ő az utóbbi időben úgy gondolta, hogy nagyon mellé trafált az öreg barátja. Dehogynem, fel is zabálja, mint a dögkeselyű a pusztán magára maradt megsebzett állatot.

Mikor kilépett a börtön ajtaján és meglátta Sárát, azonnal észrevette, hogy milyen sápadt. Átölelte míg sétáltak az autóig. Nem volt fontos abban a pillanatban semmi, csak az a csodálatos érzés, hogy ott megy mellette, fáradt arca ellenére is gyönyörűnek látta. Az autóhoz értek, Sára kerülte a férfi pillantását, ami nagyon zavarta Benjámint.

– Van két lehetőség, melyiket választod? Beülünk valahová és beszélgetünk. Vagy feljössz hozzám...

– Csakis hozzád – ölelte újra magához Benjámin. – Ha neked is jó.

Sára bólintott, gépiesen kibontakozott az ölelésből, beült az autóba. Vezetés közben a forgalomra koncentrált, csak egy piros lámpánál nézett Benjámin felé aki a fejét a fejtámlának döntve, behunyt szemmel ült mellette, nem érdekelte a kinti szabad világ.

– Nincs semmi bajod, remélem?

Benjámin felé fordult és megrázta a fejét – Nincs, jól vagyok. A világ végéig elüldögélnék itt veled – válaszolta udvariasan, de az arca komoly maradt.

Nem így képzelte el a találkozást, Sára kimért, távolságtartó magatartása elkeserítette. Arra gondolt nem volt semmi értelme kijönnie a börtönből. Csalódott lett. Sára test beszéde nem árult el felé érzéseket. Sára végig próbálta kihagyni a tudatából, hogy mellette ül Benjámin. Kisebb-nagyobb sikerrel el is érte a célját, de csak úgy, hogy nem nézett rá, nem beszélt hozzá. De az érzelmei átvették a hatalmat a teste felett, mintha elveszett volna a fizikai súlya és valamiféle könnyű lebegésben lenne, a lelke egyre jobban megtelt várakozással.

Mikor felértek az első emeletre, még a kulcsait is nehezen találta meg a táskájában. Benjámin türelmesen álldogált mellette, figyelte a mozdulatait. Sára kinyitotta az ajtót és kezdhette előröl a zárkózást. De most belülről.

Zavartan felnézett a férfira – Megszokás, tudod...

– Igazad van, ez egy panellakás, megértelek – helyeselt Benjámin, és elmosolyogta magát. Sára mikor nem volt már más zárni valója, megfordult és ránézett Benjáminra.

Benjámin akkorra levetette a kölcsönkapott dzsekit, a kopott pólójában támaszkodott a folyosó falához. Egy pár pillanatig álltak egymással szemben, egyikőjük sem mert a másikhoz közeledni. Sárának már nem kellett törődnie azzal, hogy kontroll alatt tartsa magát, hozzásimult a férfihoz. Benjámin felsóhajtott a mozdulatára, szorosan magához ölelte.

Egymásután szórták maguk mellé a ruhájukat míg beértek a hálószobába. A csókok, amiket egymásnak adtak örök időre bevésődött emlékké vált bennük. Mire a szobába értek már nem tudta volna semmi megállítani a vágyaikat. Csupasz testük összesimult, végre érezték egymást úgy, ahogy álmaikban vágytak mindig egymásra. Sárát sem érdekelte az előzőleg rázúdított előítéletek halmaza, a feléje küldött figyelmeztetések szertefoszlottak, mert nem egy rabosított férfi és egy diplomás nő, csak két remegő test ölelte egymást, akikben egyformán kavargott az érzelem, mint a kitörő vulkánban a láva, forrón és lüktetőn, megállíthatatlanul. A hónapok óta bennük feszülő kielégületlenség most fékezhetetlenül tört elő mindkettőjükből. Benjámin féltette a törékeny, szinte a karjaiban elvesző Sárát, félt, hogy fájdalmat okoz, de a kérdezgetéseire csak egy elhárító karmozdulat volt a válasz meg egy halk suttogás.

– Hagyjál, jól vagyok. Soha nem voltam ilyen jól – válaszolt a sokadik kérdésre mosolyogva. Nem engedte elillanni az átélt testi és lelki kielégülést magából, csak az idegszálaival kommunikált, amik meg-megremegtek újra, mert Benjámin keze felfedező körútra indult a testén. Kutatott rajta és bejárt minden fellelhető helyet, mikor végre mindenhová eljutott, elölről kezdte az egészet, mint aki kihagyott valami lényegeset. Sára mélyeket lélegzett, teljesen átadta magát a férfi érintéseinek, megszűnt minden gátlása, teljesen ellazult. Megszűnt a gyomorszorító idegesség a testében, mintha a meleg férfitenyér jótékonyan száműzte volna mind belőle. Később Benjámin az ajkaival vándorolt át ugyanazokon a helyeken, ahol azelőtt a kezével simogatta. Már nem kereste és nem várta a villámokat és a kicsi remegéseket, mint mikor Zalán töltötte nála az éjszakát. Nem kellett keresnie és várnia rájuk, mert ott játszottak benne megállás nélkül. Kinyitotta a szemét és most ő kezdett felfedezőútra indulni Benjámin testén, csókokkal borította el annak minden porcikáját. A férfi összeszorította a száját, a teste megfeszült minden érintésre. Sára ijedten látta, hogy Benjámin szeme sarkából könnyek szivárognak. Elkezdte felitatni az ajkaival a könnyeket, közben a fülébe suttogott.

– Ne sírj, nincs miért. Itt vagyok már.

Benjámin szorosan magához ölelte, de nem tudott megszólalni. Arra gondolt, hogy kis idő múlva újra bezárul mögötte a börtön kapuja. Sára szeme is könnybe lábadt, mert érezte ő is, hogy ez a boldogság nagyon hamar véget ér. Aztán a férfi legnagyobb meglepetésére Sára majdnem ugyanarról beszélt, mint bent a börtönben a tanár.

– Tudod... jó hogy most találkoztunk... nem pár nappal hamarabb...– és Zalánnal töltött éjszakára gondolt közben – mert különbséget tudok tenni, érzés és érzés között. Most már tudom, hogy csak hozzád tartozom. Ettől már nem tántoríthat el engem senki. Szeretlek. Eddig a hangod kísért mindig álomba most már az érintéseid emléke. A távolság köztünk... már nem lesz jelentős, mert már itt hordozlak belül – és odahúzta a férfi kezét a szíve fölé.

Benjamin még ekkor sem szólalt meg, igaz nem szégyellte Sára előtt a könnyeit, mégis bántotta, hogy ilyen gyengének és esendőnek látta újra. Nem tudta, hogy pont a könnyeivel nyerte el örökre, amik megmutatták, hogy az erősnek tűnő férfi belül mennyire érzelem gazdag. Benjámin megvallotta újra Sárának, hogy mennyire szereti és mennyire fél, hogy elveszítheti.

– Karola tudott a mi szenvedésünkről, készakarva nem beszélt róla, mikor a jövőbelátásáról felvilágosítást adott. Azt mondta a te utad veszélyekkel teli út, mégis többször megjelent álmomban és felelősségre vont, miért távolodok el tőled – Sára hangja teli volt aggodalommal.

– Furcsa, rám is hoz megmagyarázhatatlan álmokat – nézett rá csodálkozva Benjámin.

– Ezek az utalások nem arról szólnak, hogy a mi útjaink idővel nem válnak eggyé, talán arról szól, hogy ő meglátta, hogy sokat fogsz szenvedni, nagyon sok megpróbáltatás vár rád. Mégis engem arra kért, soha ne adjam fel a hitem, mert ha feladom, minden összeomlik – suttogta Sára.

– Talán azt akarja a tudomásodra hozni, hogy a te szerelmed fog engem a haláltól megmenteni... – sóhajtott szomorúan a férfi.

– Ha nem is a haláltól, de talán hasonló nagy baj fenyeget, remélem nem lesz igaza.

– Ha beteljesednek az álmok, elveszíthetlek.

– Szeretlek – bújt oda szorosan hozzá Sára – lehet, hogy mindkettőnket átprogramozott egy felsőbb ismeretlen hatalom, hogy lelkileg eggyé váljunk. De nem haragszom érte, ez a legszebb nap az életemben, aminek minden percét élveztem.

– Furcsán érzem magam veled. Olyan különös érzés, de mégis... lehet butaság.

– Mondd el, légy szíves!

– Mintha mindig is ismertelek volna, nincs bennem gátlás, se szégyenérzet, elmúlt az önértékelési zavarom... hihetetlen mennyire úgy érzem most, hogy végre... megtaláltalak. Téged kerestelek mindenkor, és mindenhol...

– Szeretted a feleséged is.

– Most is szeretem, a kettő nem ugyanaz. Karola azt mondta akkor, emlékszel? Hogy rálépsz arra az útra, amit ő már nem tud a halála miatt végig járni. Én akkor haragudtam rá, hogy miért pont téged látott, miért nem mást..., mégis... talán mert ő így akarta, mindennap a gondolataim részévé váltál. Ha dühöngtem, ha sírtam, te mindig velem voltál azután. Akartalak kitörölni az emlékeim közül, mert nem illettél az én félresikerült világomba, de nem sikerült. Ha nappal nem gondoltam rád elhozott hozzám az éjszaka, az álmaim közé. És egy nap ott voltál valóságosan, dacosan, hogy véghez viszed, amire Karola kért... annyira össze voltam zavarodva.

– Karola látta és tudta, hogy meg fogjuk egymást szeretni – sóhajtott fel Sára.

– Igen. Sokszor felteszem magamban a kérdést, miért nem fordulsz el tőlem, hisz börtönbe kerültem, mondhatom úgy is, hogy mindenki más bűnözőnek tart. Olyan mintha téged nem is zavarna ez a dolog.

– Jól tudod. Teljesen átérzem a sorsod. Én soha nem tartottalak bűnözőnek – megcsókolta Benjámint – Ölelj át még szorosabban.

Benjamin szót fogadott, újra szeretkeztek. Később ott feküdtek egymás mellett, már nem beszélgettek, csak szorosan összesimulva hallgatták egymás szívdobbanását.

Az idő, ami addig megállt és heverészett köztük, hirtelen belódult, mint a maratoni futó, aki elgyengült egy pillanatra és megpihent az útszélén, Benjáminnak vissza kellett mennie a börtönbe.

Az autóban didergő hideg fogadta őket, lassan melegedett fel a belsőtér. Benjámin akkor kérdezte meg Sárát, hogy mi az oka, hogy annyira kimerültnek néz ki.

– Tudod, a hét nagyon nehezen telt el, sokat idegeskedtem és keveset aludtam. Ez lehet az oka.

– Pihenj sokat, mert aggódom érted — mondta a férfi nagyon komolyan. Sára felnevetett, először a találkozásuk alatt.

– Azt meg sem kérdezed mitől voltam ki idegileg?

– Jó megkérdezem. Mitől voltál ki idegileg?

– Hát tőled. Nagyokos – nevetett Sára felszabadultan.

– Tőlem? – csodálkozott Benjámin.

– Igen, nagyon nagy dilemmában voltam veled kapcsolatban. Nagyon izgultam magamért és érted... csak ennyi.

– És most?

– Most már kipihenem magam, ígérem. Szeretlek. És tudom, hogy te is engem. Köszönöm, hogy elrendezted ezt a szabad délelőttöt, így mindent más fényben látok. Nincs több dilemma, nincs több bizonytalanság... szeretlek Sági Benjamin!

– A szabad világ egy magányos nőnek tele van kísértéssel, megvársz engem?

– Igen, várni fogok rád. Csak...

– Csak?

– A barátaim etetnek folyton, Róza... nem is Róza, Zalán kiselőadást tartott például arról, hogy a börtön kikezdi majd a lelked, feladod az elveidet, és a felfokozott kielégítetlen szexuális vágy téged is tévútra visz az összezárt rabok közt. Szóval...

– Mond csak ki nyugodtan, hogy attól tartanak, hogy meleg leszek – nevetett fel Benjámin. – Mondd meg a barátaidnak, hogy nem vagyok hajlamos rá. Ettől függetlenül némi igazságtartalma van a feltételezésüknek. A több éves összezártság kikezdi a legkeményebb fazonokat is bent... én találok magamnak pótcselekvést.

Sára kérdően ránézett.

– Festek. Hisz te akartad, hogy így legyen. És minden képemen ott vagy, így mindig velem vagy – vallotta be Benjámin a titkot, hogy milyen talizmán védi odabent.

– Minden szexuális vágyam feléd irányul, nem térít el tőled senki és semmi. Nagyon szeretlek... tudom, hogy egy hétköznapi szó, ha kimondom, és nem tudja feléd közvetíti amit érzek irántad... elmondtam már egyszer... itt vagy bennem, legbelül, kitöltöd az egész lelkem... képtelen vagyok szavakkal elmondani, hogy mit jelentesz nekem, mit érzek, ha rád gondolok, ha veled vagyok. Azt hiszem, ha elhagysz engem... nem lesz értelme, hogy tovább éljek. Te vagy az élet számomra...

Fázósan összebújva álldogáltak a börtön kapujában. Egyikőjük sem akarta a másikat elengedni, hiába tudták, hogy az idő ott topog mellettük és sürgeti őket, hogy vége a találkozónak, lejár az utolsó perc is, amit kaptak.

– Szeretlek.

– Várok rád.

Elhangzottak az utolsó suttogó búcsúszavak és Benjámin lehajtott fejjel elindult a börtön kapuja felé. A lelkében három grácia uralkodott, egymással versenyezve, a Szerelem a Szenvedés és a Féltés. A Szerelem az egész testét és lelkét uralta, amitől fényárban tündökölt a lelke, de a Szenvedés és a Féltés ott állt sötét palástjában ugrásra készen, hogy eltompítsa a szikrázó fényt. Minden lépés, ami közelebb vitte a börtönhöz tudatosította vele, hogy ezután még többet fog odabent gyötrődni, még türelmetlenebb lesz, mint eddig volt. Csak az nyugtatta meg kissé, hogy Sára már nem csak kedveli, szereti is. A találkozás benne is eloszlatott minden kételyt.

Sára, mikor hazaért azonnal lefeküdt, hisz megígérte Benjaminnak, hogy pihenni fog. Mosolygott mikor belefúrta a fejét a párnába mert arra gondolt, hogy most nem sietett megszabadulni az ágyhuzattól, mint mikor Zalánnal töltötte az éjszakát, inkább a férfi illatát kereste rajta.

Mély álmából a telefonja ébresztette fel, az Otthonból hívták, hogy nincs- e valami baj, nem ment be a gyerekekhez aznap. Álmos hangon megígérte, hogy másnap meglátogatja őket, kérte, hogy mentsék ki a gyerekeknél, de halaszthatatlan ügye lett aznapra. Mikor letette a telefonját felnevetett – tényleg nem hazudott, hogy halaszthatatlan ügye volt.

A telefonja újra zenélt, Róza hívta.

– Bocsi, hogy zavarlak. Lejössz hozzánk este?

– Ne haragudj Róza, inkább nem. Kellemetlen számomra Zalánnal a találkozás.

– Reménykedik?

– Lehet. Fáradt is vagyok, kicsit összejöttek ma az események nálam.

– Milyen események? – értetlenkedett a barátnője tovább. Sára arra gondolt a legjobb lehetőség, ha most elmondja, hogy végleges a kapcsolata Benjáminnal. Legalább elviszi a hírt Zalánnak, nem küldözgeti az örökös üzeneteit a telefonjára.

– Tudod, ma egész nap hemperegtem az ágyamban. – mondta titokzatosan.

– Rendben. De ez mióta jelent nálad eseményt?

– Mert nem egyedül hemperegtem. Ez az esemény.

– Hajjaj, kivel már megint?

– Kiszökött hozzám egy rabosított a fegyházból – nevetett Sára

– Most ez komoly?

– Igen. Jaj, Róza én olyan szerelmes vagyok, őszintén mondom.

– Gratulálok, nem hittem el, hogy végül ez lesz belőle. Te tudod. Várhatsz rá ítéletidőig, addig bepókhálósodsz, mint egy évekre bezárt szoba.

Nádasdy Ádám: Tűnődni

 

Egyedül kéne, vagy valakivel,

hajnalban, mikor csendesen kikel

a növények friss, sárgásvörös szára,

vagy este, mikor elfárad a lába

a kutyának és ájultan hever,

egyedül kéne, vagy valakivel,

olyan helyen, ahol lelóg a fátyol,

ahol az ember szabadlábon gázol,

és kikontrasztosul a jelenképe,

ha van egy parkettázott teremféle,

tükrös falakkal, ahol nem vitás:

áll mögöttem vagy nem áll senki más?

alkalmas alkalom kell, ott, ahol

a véletlen a karomba karol:

a vonat dübörögve megy a hídon,

hogy mindenki büntetlenül vonyítson

(a száján persze ne látszódjon semmi),

így kéne együtt tűnődésbe menni,

vagy mégis egyedül, megbontani

a napok rendjét és a holnapi

újságokért lemenni a Blahára,

a fagylaltosnak reumás a válla,

nem ad szívesen. Szóval egyedül,

vagy valakivel, hogyha sikerül.

Baranyi Ferenc Hétköznapi istenhozzád

Nincs mit mondanom - nincs mit mondanod. Szemed jégvirág borítja - már mögé nem láthatok. Nincs mit mondanod - nincs mit mondanom. Párosan viselt magányunk súlya nem megosztva nyom: egészben a válladon, egészben a vállamon. Ne értsd félre, ha kereslek: rád találnom nem öröm, tűnt ölelés emlékétől unt öleléshez szököm. Varázsod szét így töröm. Válni kell. A szív nem nézi, mit cipel, csak éppen már nem bírja el

Lesznai Anna- Vártalak

 

Úgy vártalak, úgy vártalak,

Mint nem szabadna várnom jöttöd,

Mert nem szeretlek - nem kívánlak!

- Vártalak sápadt forróságban,

Mint meglapult gubbasztó állat,

Ki ösmeretlen árnyak jöttét

Lesi kíváncsi borzalommal.

És imádkoztam, hogy eljöjjél!

Szerelmesem légy - az, kit várok,

Hogy szép légy te - s én elsápadjak,

Erős légy te - s én elpusztuljak,

Mint szétmorzsolt rög bivaly útján.

Hatalmas légy, kacajra hajló,

Szívedig mégis felszeressél,

Mint virágot, kit gyepen lelnek,

Kit magasra nyújtott karokkal

Illatos oltárra emelnek.

Imádkoztam, hogy eljöjj végre -

Imádkoztam, hogy ne légy mégsem

Az, aki eljő néha napján.

...Most köszönöm, hogy itt az este,

Most köszönöm a hosszú várást.

Köszönöm édes alázattal

Hogy így tudtalak várni téged.

Szerelem nélkül soha

 

Kimondottan jó hangulatban találta a társaságot mikor megérkezett a kávézóba. Mikor észrevették, egyik se tudott féket tenni a szájára.

– Na, nézzétek csak, ki tiszteli meg köreinket? A vidéki tanyagazdaság tündére!

– Hogymint Sára? Jut eszembe, van e talajvíz a pusztán?

– Hogy süllyedtél le hozzánk? Már azt hittük dobod a haverokat? – vitt neki egy széket Zsolt.

– Mondta Róza, hogy félig már bevonultál a börtönbe – viccelődött Zalán, ami miatt Sára mérgesen rávillantotta a tekintetét Rózára, mert lett egy olyan érzése, hogy az utóbbi perceket az ő magánéletének boncolgatásával töltötték, míg iszogattak.

– Csak sorba, és csak egy kérdést kérek. És ha akarok, akkor talán válaszolok! – ült le durcásan, és már meg is bánta, hogy olyan gyorsan elfogadta a meghívást.

– Jól van, örülünk, hogy jöttél, de miért autóval? Ünneplünk biztosan tudtad –, méltatlankodott tovább Zalán. – Akkor nézd csak, hogyan kell ezt csinálni, na ezért jöttem gyalogosan ma.

Öntött újra a poharakba a magával hozott házi pálinkából.

– Bocs, hogy nem mondtam, hogy buli van – hajolt hozzá Róza. – Akkor még úgyse jössz le hozzánk. Na, mi van? Mondj már valamit.

– Majd később, mégiscsak nagyon személyes... később, inkább négyszemközt...

– Nagy tévedésben vagy barátnőm, mint itt mindenki, például én is szívrepesve várom a sztoridat – mosolygott Zalán. – El ne rontsd a szülinapom. Mellékesen tudod hány éves lettem? Nem. Honnan is tudnád? Harmincöt. Erről van szó. És nincs olyan mázlim, mint annak az alaknak bent a börtönben, hogy belém zúg egy olyan jó nő, mint te. Na, mesélj, hátha nem jött össze a románc köztetek, akkor még nekem is maradt talán egy kis esélyem.

Sára kényszeredetten mosolygott, tényleg nem akart kitárulkozni előttük, de egyik sem állt le, az ital miatt egyre szabadabban beszéltek, soha nem látta még őket ilyennek. Különösen Zalán vette célba, folyton hozzá beszélt, aztán mellé is ült az asztalnál. Sára kezdett feszengeni, mert a doki bizalmasan átölelte közben.

– Tudod Sára, mi a jó ebben a szar életben? Hogy minden fordítva működik, mint ahogy kellene. Például itt vagy te momentán, nem normálisan a börtönbe járkálsz, hogy pasit fogj magadnak. Észre se veszed, hogy mennyivel könnyebb lenne a környezetedben keresgélni. Becsülöm a fazont, hogy ráhajt egy szép nőre még akkor is, ha sittes, nem erről van szó. De akkor is minden fordítva működik, elkeserítő nem gondolod? Hogy én miért gondolkodom erről így, kérdezd csak meg, szívesen válaszolok és halál komoly, amit mondani fogok. 

Nem várta meg, hogy egyáltalán érdekli e Sárát, folytatta, amibe belekezdett. 

– Szóval per pillanat, ott tartunk, hogy kihaltak a szabályrendszerek. Kimondottan jó erkölcsi gátak voltak régebben, rend, valamiféle fegyelem. 

– Ne kezd már megint, nem azt mondtad, hogy születésnapi buli van? – méltatlankodott Sára.

– De igen, de mivel én vagyok az ünnepelt, azt hiszem megengedhető, hogy elmondjam a véleményem. A legegyszerűbb alakzatból indulok ki, itt van például a fajfenntartás, annak is voltak, és kéne, hogy legyenek továbbra is szabályai. Kell ugye hozzá egy férfi és egy nő – közben mégközelebb húzódott Sárához. – Itt vagyok, érzed, mint férfi... ez lenne a normális, de már ez is a múlté, ne értsd félre, én férfi vagyok – vigyorgott bárgyún Zalán, is közel hajolva Sárához a fülébe suttogott: – Meg tudlak győzni róla. Akarod?

Sára eltolta magától a dokit.

– Részeg vagy!

– Lehet. Szóval, hol hagytam abba, ja igen, ott tartottam, hogy eltűnik lassan a nő és a férfi közt lévő biológiai különbség. A férfi úgy öltözik, mint egy kakadu, csipkés alsóban feszít, a nők meghatározóbbakká, erősebbé váltak. Buzik és leszbikusok nevelik a lombikbébiként fogant gyermekeiket, akik mikor nőnek felfelé, nem látnak maguk körül mást, csak az elkorcsosult világot, amiben már soha nem tudnak eligazodni, mert nem találják meg benne az arányokat, hol az eleje, hol a vége és hol a közepe.

– Igazad van Zalán, minden, ami jól működött eddig, divatjamúlttá válik – kapcsolódott be a beszélgetésbe Gergő – Hja, az oroszok, akik ugye le vannak tőlünk maradva, pont most hoztak még a pápa szerint is egy maradi törvényt, hogy büntetik a buzikat, ha az utcán csókolóznak, és nem engedik a felvonulásaikat sem. Tökre nem diszkriminációból, egyszerűen védik a normális biológiai egyensúlyt. Szerintük mindenkinek magánügye, hova dugja be, de az utca nem erre való, hogy szőrös seggű buzik smároljanak az ártatlan lelkű gyerekek előtt. Ezzel ellentétben mi van tőlünk kicsit nyugatabbra? Nagy csinnadratta közepette felavatták az első maszturbáló fülkéket New York egyik utcájában. Állítólag olyan sikerrel, hogy átveszik az ötletet a többi országból is, London is szemezget vele. Na, sorban áll a sok ember előtte. Ki kell engedni a gőzt séta közben. Nem igaz? Ez a végletekig elfajult libsi világszemlélet, mert indoklás is van öregem, szerintük kevesebb lesz a nyílt utcán fajtalankodók száma. Én nem hiszem el, szerintem, aki nem normális örökre az is marad. Ez a korszak trendivé tette a buziságot.

– Ne őrjíts meg, mi van benne, ami annyira vonzó? – hitetlenkedett Róza

– Egy laptop és egy szék. Elég a fantázia megmozgatásához. Képzeld el, nemsokára itt is lesz a főutcán egy. Ott állnak előtte a köcsögök, várják, hogy menjen már el, aki bent van. Te meg sétáltatod mellette a csöpp rózsaszínajkú gyermeked, aki majd selypítve megkérdezi tőled – Mit csijál a bácsi odabent? Tejefonál? – te meg nyugodtan válaszolsz – Nem kicsim maszturbál.

Idióta röhögésbe kezdtek a többiek, közben mutogattak egymásra.

– Hagyjátok már őket élni, van olyan akiben tényleg génhiba van, de a legtöbb a kor áldozata. Felborult hormonháztartást okoz ez a sok műanyag kaja meg a környezetszennyezés – próbált enyhíteni orvosként Zalán.

– Meg akarsz lepődni? Nincs semmilyen génhiba. Maga a kor termeli egyre jobban ki a szélsőségességet. Profit ez is, új hóbort, új trendi. Van mit eladni. Például jöhet a negyvenhatos körömcipőgyártás. Átestünk a ló másik oldalára. Ez a gender lobbi agyrém.

–Jó ez barátom – nevetett Zsolt – mondjuk, holnaptól azt állítom, hogy én egy japán gésa vagyok. Kénytelen vagy elfogadni, mert nem gázolhatsz az ártatlan lelkembe. De félre a tréfával, már Freud is megmondta a kiferdült szexualitás kisgyermekkori traumák következménye. Valamit nagyon elrontanak a felnőttek a gyerek körül, lehet a félelem, bűntudat az oka a másságnak.

– Hogyan jövök én ide, elmagyaráznád? – kérdezte mérgesen Sára, és eltolta magáról Zalán kutakodó kezét.

– Bocsánat, hogy elkavarodtam, de egyszerűen úgy, hogy választhatott volna az ürge sok motivációból bent a sitten. Mondjuk, helyi anyagból. Nem akarlak megsérteni, de kint is nagy a kísértés, de bent pengeélen van mindennap, hogy ő is buzi legyen. De a barátunk fajfenntartó harcos még ez idáig, úgy néz ki. Kérdés, hogy meddig? A bezártság kihozhatja belőle is az állati ösztönöket. Akkor vége a romantikus beállítottságnak, utána úgy kiég szegény, mint a kátrányos hordó. Szóval a jövőre nézve nem biztató kilátásai vannak. Meddig lesz bent?

– Még két és fél év, azt hiszem, talán kicsivel több.

– Akkor figyelj rá, mint jó barát mondom. Nincs sok ideje hátra, nem azt kapod, ha kijön, mint aki bement – vigyorgott kárörvendőn Zalán.

– Ne hallgass rá, sokat ivott, nem lesz buzi a barátod, nyugodj meg! – nyugtatgatta Sárát Róza.

– Áh, teljesen megnyugodtam, elment az eszetek rendesen – dühöngött Sára. – Nem értem, miért nem máson köszörülitek a nyelveteket.

–Igazán foglalkozhatnátok nagyobb problémákkal. Végül is igazad van, a régi életünknek befellegzett. De csak azért, mert végig azt hittük, hogy moziban ülünk, és csak a vásznon történik meg mindaz, ami zajlik a valóságban pár méterre tőlünk. Később, mikor rádöbbenünk, hogy nagy a baj, akkor se teszünk ellene semmit. Fotelharcosok gyülekezetévé váltunk. Megy az ajvékolás meg a másokra mutogatás. Nem csodálom, hogy nincs rend a világban. Sok a süket duma mindenütt, épp úgy mint itt is köztetek. 

– Állj, állj le, Sára! Ez nem a mi sarunk. Nálunk nincs ilyen nagy baj. Jó az elterelés, de mégse kell ilyen tragikus képet festeni róla.

– Én nem festek semmit, idő kérdése és rájössz magadtól miről beszélek. Nem furcsa, hogy ilyen ütemben jön felénk a menekült áradat? Foglalkozhatnátok ezzel a témával, ne azzal, hogy buzi lesz- e a barátom, vagy sem. Nem azért van börtönben mert bűnöző, hanem azért, mert szembefordult a rendszerrel.

– Ezért van bent, tudjuk. Ne haragudj, ne vedd a szívedre – próbálta megnyugtatni Zsolt – Nyugodj meg, igazad van. Soha nem volt olyan sürgető, mint most, hogy felemelje mindenki a puhány seggét a fotelből. A menekült áradat komoly probléma, de nem ez a legnagyobb gond, akik nem a helyi megoldásban gondolkodtak vagy épp előidézték ezt a népvándorlást, náluk van a dög elásva. Itt ülünk a huszonegyedik században, elméleteket gyártunk, és igazad van, süketekké és vakokká váltunk. Körülöttünk folyik a népírtás, nemzetek kiirtása, az élő bolygó tönkretétele. Megértünk a halálra. Pont!

– Azért is jöttem le, hogy segítsetek, hogyan tudok fegyverekhez jutni. Közel van a határ a vidéki házunkhoz.

– Ha van alapos indítékod, akkor kérheted a fegyvertartási engedélyed kiadását. Kell hozzá vizsga. Utána nézek – válaszolt meglepődve Zsolt – Ja, ez itt nem Amerika, ott fel van fegyverezve a lakosság. Jól meggondoltad?

– És kire akarsz lőni Sára, ha szabad érdeklődni? – folytatta Zalán az idétlen kérdezősködését – Talán zombik ólálkodnak a gazdaság körül?

Nem lehetett velük komolyan beszélni semmiről, végül feladta, elvégre születésnapot ünnepeltek. Eleinte bosszankodott, hogy mindenen tréfálkoztak. Ennek ellenére mégis elmesélte mit éltek át az ünnepek alatt. Beszélt Amiráról és Zafirah-ról is. Ez a története már komolyabb érdeklődésre talált, elcsendesedtek a barátai.

– Figyelj, nem biztos, hogy jó ötlet volt befogadni a gyereket, ezek nem ismernek kegyelmet, visszamennek érte. Aztán nyissz...– mondta elgondolkodva Zsolt, és végig húzta a mutatóujját a torkán

– Miért jó, hogy ráhozzátok a szívbajt? Én sajnálom azt a kislányt, szegénykém mit élhetett át. Nem kéne általánosítani, a bevándorlók közt van szép számmal rossz fiú, de a zöme mind áldozat – szólt Zsoltra idegesen Róza.

– Vén Európa a gyönyörű büszke nő! – dalolta Zalán gúnyosan – Most megerőszakolják a csajt rendesen. A kultúra bölcsőjébe olyanok feküdnek be, akiknek halvány kunsztjuk sincs, milyen elvárások várnak rájuk. Jönnek millió szám, jönni fognak... honfoglalás zajlik, jobb, ha nem kételkedik benne senki. Erre inni kell!

Zalán kiöntötte a maradék italt a poharakba, közben megállás nélkül mondta a magáét.

– Látod, ezért nem szabad semmit feladni, semmit! Élvezd az életet, amíg lehet. Lassan mindenbe belepofáznak... mit egyél, mit igyál, mennyi gyereked legyen. Még azt is előírják, hányszor szeretkezzél. Nemsokára burkát húz rád egy muszlim, és te örömmel hordod, mert félted az életed. Nem értem, hogy van merszed, ilyen fiatalon ennyi terhet magadra aggatni? Maradnál inkább itt velünk... velem! – vigyorgott Sárára – Élvezd az életet, amíg lehet barátnőm.

– Részeg vagy. De nem haragszom rád, mert ünnepelsz. De a kérdésedre a válaszom, hogy nem teher, amit vállaltam. Elterveztem dolgokat, meg is csinálom. Ha beüt valami, akkor meg mindegy, hogy itt jajgatok a városban vagy lent vidéken. És bármilyen hihetetlen a számodra, élvezem az életem, köszönöm jól vagyok, ha ez megnyugtat.

Nem akart a társaság hazaindulni, kitartottak záróráig. Sára nem ivott alkoholt, akit csak tudott hazavitt. Zalán is beült mellé az anyósülésre. Sára látta a dokin, hogy nagyon kiütötte magát, a biztonsági övet is erőszakkal kellett bekapcsolni rajta.

– Sára, azt hiszem... rosszul vagyok – nevetgélt Róza. – Dobjál ki hamar, ha lehet.

– Azt hittem segítesz! Hogy a fészkes fenébe fogom egyedül hazavinni dokit? – mutatott Zalánra ijedten.

– Nekem mindegy, kinyitod az ajtót... add meg neki a kezdő lökést – nyögte Róza, látszott rajta, hogy küzd a rosszulléttel.

Hazavitte Rózát, még azt is megvárta, hogy Róza bizonytalan léptekkel bemenjen a házba. Nem gondolta, hogy ilyen lesz az estéje, hogy a végén ő szállíthatja haza a részeg barátait. Furcsa volt látni így őket. Idegesen oldalra nézett. 

Zalán jól el volt az anyósülésen, nagyon úgy nézett ki, hogy épp szunyókál. Fiatal orvos, furcsa, hogy még nincs barátnője – gondolta, míg nézte az alvó férfit.

Zalán mintha megértette volna, hogy róla meditált, halkan felnyögött.

– Hú, de szarul vagyok. Mikor viszel már haza... nekem jó lesz nálad is, a negyedikre úgyse tudok felmenni.

– Minek ittál annyit. Különben én is emeleten lakom, igaz csak az elsőn.

– Hárommal kevesebb – számolt Zalán, aztán újra elcsendesedett.

– Van lift a házban remélem?

– Nincs. Pont nincs. Felviszel a karjaidban? Nekem kéne téged, tudom, de nagyon elgyengültem... bocsáss meg.

Sára dühösen útirányt változtatott, hazafelé tartott a saját albérletébe. Majd, ha kijózanodik, hazaviszi másnap, döntötte el minden átgondolás nélkül.

Megállt a ház előtt a szokott helyén, leállította az autó motorját. Tehetetlenül nézett Zalán felé, aztán erélyesen rászólt a részegen bóbiskoló férfira.

– Megérkeztünk, de nem viszlek fel a karjaimban, szépen kiszállsz az autóból és sétálsz egyet a friss levegőn.

– Jól van, megyek már – hallotta a dünnyögést. Sára kiszállt az autóból és átment a másik oldalra, hogy segítsen. Zalán már kinyitotta az autó ajtaját, és értetlenül nézett kifelé, nem tudta eldönteni hol van. Sára volt számára a biztos pont, szót fogadott neki. Sára a hóna alá nyúlva támogatta fel az első emeletre. Közben eldöntötte, ez volt az utolsó, továbbiakban nem vesz részt részeg barátok mentésében, aludjanak csak az árokparton. Zalán átölelte Sára vállát és bizonytalan léptekkel ment mellette.

Mikor bejutottak a lakásba Zalán éledezni kezdett, többször feltett kérdéseket.

– Most hol vagyunk? Mit akarsz Sára? Most lefekszünk? 

Míg megszabadította a kabátjától, lehúzta a lábáról a cipőit, tovább is próbált menni a felismerés útján, kinyújtotta Sára felé a karját, megpróbálta magához húzni.

– Erről most feledkezzél el, örülj, hogy jó helyen vagy! – tolta el a kezét Sára.

Zalán karjait széttárta eldőlt, ezzel a mozdulattal elfoglalta az egész ágyat. 

Sára otthagyta, kiment a fürdőszobába. Míg zuhanyozott azon gondolkodott, hogy Zalán egész este rajta köszörülte a nyelvét, meg a börtönben lévő Benjáminon. Furcsa párhuzamokban beszélt. Érdekes, ahogy felkínálkozott már többször is neki doki, és most itt van a lakásán, igaz tökrészegen, de itt van, ezzel aztán sikerült jól lezárnia a szülinapját. Emlékezetes lesz számára – mosolyodott el – ha reggel felébred, bizonyára meg fog lepődni azon, hogy hol van. Remélte, hogy jót nevetnek a végén. Furcsa, hogy kihasználhatná ezt az estét, hisz nem lenne semmi következménye, mi lenne? Ha mondjuk, lefeküdne vele, csak úgy. Ideglevezetésként. Lehet, hogy igaza van abban, hogy egy álomkép után fut, és nem veszi észre, hogy lenne olyan férfi körülötte, aki boldoggá tehetné. Mint például ő is. Ez a mai találkozás Benjáminnal csak arra volt jó, hogy ráébredjen, hogy nőnek született, tele vágyakkal. Ami per pillanat, a vele kezdődött románcban sose teljesedik ki... igaza van Benjáminnak, csak gyötrődés, sóvárgás jut nekik, de az dögivel... legalábbis közel három évig. Addig mi lesz? Férfi van körülötte, annyi, mint réten a fűszál, pont egy olyat kellett választania, aki üvegkalitkában ül, hermetikusan elzárva előle. A raboskodó Benjámin olyan férfi lesz csak számára, mint egy folyton jelenlévő hologram kép, átléphet rajta, beszélhet hozzá, de hideg lesz és élettelen, nem okoz neki soha testi gyönyört, amire egyre jobban vágyik. Nevetséges, de pont ő ébresztette fel benne a mai nap, abban a percben, mikor magához szorította és elhalmozta a csókjaival. Hiába adott a sors egy pár perc boldogságot, még azt sem tudták önfeledten élvezni, hisz ott volt a két kislány mellettük. És most itt van nála doki, karnyújtásnyira, elérhetően. Semmi hologram kép, élő és eleven. Nem csúnya srác... művelt és intelligens... de nehéz az élete. 

Sára bement a szobába és nézte az alvó férfit, aki átfordult felé az ágyon, mintha megint tudná, hogy pont róla elmélkedik. Miközben nézte tovább gondolta a belső monológját: – Jaj doki, hányszor célozgattál már az utóbbi időben arra, hogy szeretnél közelebb kerülni hozzám. Hm... de minek is feküdnék le veled? Nincs értelme, nem érzek irántad semmit, csak a barátom vagy, ennyi. Testiség, érzések nélkül? Sokan csinálják... nem az én formám.

Újra eszébe jutott Benjámin csak hozzáért mégis mennyi érzést szabadított fel benne. Majdnem lelkiismeretfurdalása lett mikor eszébe jutott, hogy Benjámin szerelmi vallomása után, azonnal landolt nála egy másik pasi. Különösebben nem csinált belőle ügyet, sőt megnyugtatta magát. A sors dobott egy elérhetetlen szerelemet, ami miatt nem lehet évekig testi kapcsolata. Benjámin ugyanerről beszélt a telefonban. Találkozgatnak majd, mint ma is, és teljesen kikészülnek a vágyakozástól, mert csak ennyi lesz évekig, hogy néznek egymás szemébe és elhitetik magunkkal, hogy minden jól van, minden tökéletes. A lélek bizonyára boldog lesz bennük, de a testük követelőzni fog, mert nem tudják a fránya hormonjaikat leállítani és ki-ki megkeresi a lehetőségét majd, hogy kielégítse őket. Biológia az egész, semmi köze a szerelemhez... de hát mindig azt mondta, hogy soha nem fog érzelmek nélkül ágyba bújni senkivel.

Eszébe jutott, hogy ő most hol fog aludni? Csak egy tágas franciaágy volt az albérletben, azon feküdt Zalán. – Haverok vagyunk, nyugtatta meg magát, elférünk rajta ketten.

Gondosan elkészítette az ágy egyik oldalán a helyét, lefeküdt aludni. Valamikor hajnal felé arra ébredt, hogy nagyon nyomja a vállát valami. Mikor feleszmélt rájött, hogy a férfi odabújt hozzá, és egyik karja a vállán nyugszik.

Azonnal nem bújt ki alóla, figyelte önmagát. Várta a kicsi villámokat, amiket éreznie kellett volna ilyen intim közelségben egy férfival. –Talán, ha egy is előjönne, egy kis vibrálás, egy kis remegés, akkor talán megfordulok – gondolta – és lesz, ami lesz... 

De semmi nem történt, csak fáradságot, álmosságot érzett. Óvatosan kibújt az ölelésből, kiment a nappaliba és elhelyezkedett a kedvenc foteljába. Nem sokáig kellett várnia, hogy újra elaludjon, de már csak az álomországig ért el, a mély alvás elkerülte. Azt álmodta, hogy szalad lefelé a lépcsőn, indít, és nagy sebességgel siet valakihez. Megörült mikor meglátta Benjámint egy buszváróban. Elfogta a félelem, hogy jön a busz, amire elképzelhetően várakozik Benjámin, és ha felszáll rá, eltűnhet örökre a szeme elől. Csikorogva fékezett az autóval, visszatolatott a buszmegállóhoz. Benjámin meglepetten nézett rá, majd tétován hozzálépett. Ölelkeztek újra, hosszan, vágyakozva. Lassan magukra maradtak a megállóban, már csak ők álltak ott szorosan összebújva.

– El kellett volna utaznom – mondta akkor Benjámin megtörten.

– Miért mész el nélkülem?

– Muszáj. Még nem döntötted el, mit akarsz.

– Nem könnyű dönteni.

– Tudom. Azért utazom el, hogy egyedül maradj. Nem akarlak befolyásolni a döntésedben.

– Ne menj el tőlem, ha távol vagy még nehezebb megtalálnom a helyes válaszokat. 

– A válaszok ott vannak benned, csak még nem mered őket felvállalni.

Sára hallotta, hogy valami megállt újra mellettük. Akkor a férfi eltolta magától, megfordult és felszállt egy sötét, kiismerhetetlen alakú szerelvényre, aminek az ajtaja csikorogva összezáródott mögötte, ő meg ott maradt egyedül.

– Miért nem segítesz nekem, hogy helyesen döntsek? Azzal, hogy magamra hagytál még bizonytalanabbá váltam! – keserűen felsóhajtott.

Az utcai lámpák fénykörei hidegen vakították a szemét, hiába figyelt, már nem látott semmit.

Megérezte, hogy valaki simogatja az arcát.

– Gyere vissza... kérlek – hallotta a hangot.

– Máris, bocsáss meg... – suttogta félálomban és engedte, hogy átölelje a hang gazdája és lefektesse az ágyba. 

Érezte a meleg testet, ami szorosan hozzásimult. A tudata érzékeltette, hogy nagyon jó, hogy nincs egyedül, hisz mikor az álombeli Benjámin eltűnt a szeme elől, kétségbeesett az ijesztő magánytól.

Szeretkeztek. 

Az első csók után rájött, hogy Zalán karjaiban van, de nem ugrott ki mellőle, nem hisztizett. De elmaradt a tűzijáték az égen, a tengervíz morajlása is megszelídült, csak csendes csókokat és nyugodt egymásba olvadást élt át. 

Reggel korán kiment kávét főzni a konyhába. Rettenetesen utálta magát, hogy győztek a hormonjai, és csak a testi vágyak miatt feküdt le Zalánnal. Mi lesz most? Hogyan tovább? Egyáltalán hogyan magyarázza ki magát ebből a kínos helyzetből, hogy ne sértse vérig a férfit. Azt azért nem mondhatja neki – Hé, jól leittad magad én meg kihasználtam a helyzetet. Meg tudod, volt egy rossz álmom is...

Nem gondolta, hogy Zalán képes korán felkelni. Mikor az ajtó felé nézett meglepődött, hogy ott állt, kócosan, másnaposan, de már éber szemekkel, fülig érő szájjal.

– Miért hagytál magamra az éjjel?

– De hiszen aludtál... mire emlékszel?

– Mindenre. Vártam, hogy felém fordulsz.

– Egy ittas ember állapotát nem illik kihasználni – mondta komolyan Sára – Amúgy, ami történt vedd szülinapi ajándéknak.

– De kihasználtad bébi az éjszakát rendesen. Álljon csak meg a menet! – közelebb ment hozzá Zalán – Nem egészen értem. Azt hittem megvilágosodtál az éjjel és rájöttél az igazságra.

– Nem értelek.

– Jaj nekem, ti nők, mind egyformák vagytok. Mindent túlbonyolítotok. Az igazság az, minden mellébeszélés nélkül, hogy itt vagyok én... érzed? – és még közelebb simult Sárához – Nagyon bírlak már régóta, rájöttél gondolom. Szóval, nem kell erényövvel rohangálnod közel három évig. Miért tagadnád meg magadtól, ami neked biológiailag is jár. A férfit, a szexet, meg mindent, ami ide tartozik? Bocsánat, ha kicsit nyersen fogalmaztam, gondold át. Lehet, ha kijön a börtönből a pasid, és te csak akkor jössz rá a való életben, hogy egy nyavalygó kiégett fazon, akit annyira vártál. Addig meg feleslegesen kergetsz egy illúziót. Az idő meg rohan. Egyszer élünk, ki tudja, mit hoz a holnap?

– Mindig ezzel jössz, hogy egyszer élünk, ami igaz is, de nem mindegy hogyan. Még nem tudom, mit akarok, ne haragudj. Adj nekem időt. Ami éjszaka történt, neked ad igazat, nem tagadom. Kedvellek, mindig is kedveltelek... barátok vagyunk... voltunk. Mára jól összekevertük. De még nem érzek úgy... nem tudok választ adni... haza vigyelek?

– Nincs kedved befejezni az éjszakai mókát? Közelebb kerülnél a döntéshez – ölelte át Zalán.

– Hazaviszlek inkább – sóhajtott Sára. – Nagyon kedves vagy, de ami volt, csak a hormonok játéka, részemről még nincs elég érzelmi motiváció.

– Jó anélkül is – próbálkozott tovább a férfi.

– Neked lehet.

– Csak neked nincsenek felém érzelmeid, az enyémek a helyén vannak! – sértődött meg Zalán. – Jól van, megyek öltözni, de előbb kérek egy kávét.

Az autóban csendesen ültek egymás mellett, csak néha néztek lopva egymásra. Búcsúzásnál a férfi gúnyosan elhúzta a száját.

– Nem jön be nálad egy szabad ember, igaz Sára?

– Igaz – adott igazat Sára. – Pihend ki magad. Ne haragudj.

– Szólj, ha meggondolod magad, én mindig ugrásra készen leszek!

Sára leparkolt a panelház előtt. lezárta az autót, de nem ment fel a lakásba. Megnyugtató és szép volt a téli reggel. Friss csípős szél játszott a házak között, a szürke felhők mögül kisütött a Nap, végig simogatta a háztetőket, majd bebújt félősen a zúzmarás ágak közé. Lesétált a kis patak mellé, nézte a hamvas jégtükör tetejét, amin két feketerigó bohóckodott. Várta, hogy letisztuljanak a gondolatai. Nem lett okosabb, csak nyugodtabb valamivel. Ha nem szégyellte volna, hangosan kineveti saját magát, hogy mennyire naiv volt az utóbbi időben. Rájött mennyire felelőtlen mert ahogy történtek vele az események, ő mindegyikbe teljes mellszélességgel belesétált, meg se próbálta kikerülni egyiket sem. Zalánra gondolt, akinek reggel kiadta az útját. Biztos, hogy ésszerű volt, kidobni a dokit, aki szemlátomást kedveli őt, és ezzel egy biztos kapcsolatot felcserélni a bizonytalanra? Ki tudja, Benjáminból milyen ember válik a börtönben, mennyire lesz vonzó számára, ha kijön. De Zalán se kispályás, úgy csapong Róza szerint, mint a bagolypille a kivilágított ablak üvegén. Nem tud egy nő mellett sem megállapodni. Lehet, mindnyájan félreismerik dokit?

Kicsit ő már jobban megismerte, hisz mellőle kelt fel reggel az ágyból – vágott egy fintort az elmúlt éjszaka emlékeire mert rájött, hogy saját hülyeségén agyal, pedig olyan egyszerű a megoldás, el kell végeznie a tanfolyamot és húzni ezerrel lefelé vidékre. Lesz ott annyi elfoglaltsága, hogy nem lesz ideje szerelmi románcokon rágódni, se a Zalánén se Benjáminén. Mind kettő zsákbamacska. Csak Róza meg ne tudja, mi volt nála az éjszaka, megint rajta csemegéznek egy jó darabig a haverokkal.

A telefonja zenélt a táskájában. Megnézte és látta, hogy üzenete érkezett Zalántól: „Elfelejtettem megköszönni a születésnapi ajándékot, névnapomra is ezt kérem" Idegesen nyitotta ki a lakásajtót – mi lesz, ha nem tud leállni ezek után. Gúnyolódik majd folyamatosan, amit igazából természetes reakcióként kellene kezelnie, hisz megsértette a férfi büszkeségét.

Odabent lecserélte az ágynemű huzatát és könnyeivel küszködve visszabújt az ágyba, már nem tudta letagadni önmaga előtt, hogy mennyire vágyik egy valós szerelemre, amiben nem ábrándkép a két erős férfikar. De nem Zalánra, hanem már biztosan tudta, csakis Benjáminra vágyik.

Az utóbbi napok intenzív érzelmi hatására vagy csak a kimerültség miatt hamar elaludt. Forgolódott, sóhajtozott, a felfokozott idegállapota, amiben az utóbbi napokban élt, nem engedte el a nyugalom szigetére a lelkét. Különböző helyeken kóborolt eleinte, utazott valahová, majd betért egy ismeretlen házba. Soha nem járt ott azelőtt, mégis tudta, mi hol van. Ösztönösen kereste a poharat a tálalóban, vizet öntött magának egy hímzett kis kendővel letakart kancsóból. Álmában is rátört a fáradság, lefeküdt egy díványra, magzatpózt vett fel, próbált elaludni. Meghallotta, hogy nyílt az ajtó, lépések zaja ért el hozzá. Mikor a zaj irányába nézett, felismerte Karola elmosódott alakját, ott ült, azon a helyen, ahol előbb itta a vizet. Karola szomorúan nézett feléje.

Nem szól egy árva szót sem, mégis úgy érezte egyfolytában súlyos megrovásban részesíti, mint a tékozló gyermekét a szülő. Sára szégyenérzete folyamatosan erősödött miatta.

– Miért haragszol rám, mondd? Miért te döntöd el az én életem? Ki jogosított fel arra, hogy ezután minden a te akaratod szerint legyen? – szól ingerülten az asszonyhoz.

A fejét a párnába nyomta és kétségbeesetten sírni kezdett. Karola mellé suhant, majd ott lebegett felette, mellette, szinte mindenütt a térben.

– Nem én döntöttem a sorsodról, én csak óvlak amennyire csak tudlak, mert látom a jövőd. Ne haragudj rám, soha nem bántanálak. De most szomorú vagyok, mert letértél az útról, ami ki van számodra jelölve. Szomorú vagyok, mert eltűnt a hited, elbizonytalanodtál. Nagyon nagy baj fenyeget, mert a hited nélkül összeomlik miden körülötted, mint egy kártyavár.

Sára felült az ágyon, válaszolni akart, de akkora az alak eltűnt. Visszafeküdt az ágyára, azt hitte vége a kísértésnek, de hirtelen megérzett egy különös illatot. Hajnali friss, metsző hideg vonult át a szobán, beleborzongott egész testében, fázott tőle. Meglátott egy másik alakot, akin hófehér, teste körül hullámzó különös anyagú ruha volt. Elborzadva látta, hogy a mellkasán friss vér csordult le a padlóra és körülötte a levegőben is vörös vérgyöngyök lebegtek. Az alak nem ment közel Sárához, ott állt a szoba közepén, mozdulatlanul nézett feléje, majd meglebbentette az arcát takaró fátylat, Sára felismerte Zafiraht.

– Zafirah mi lett veled? – kérdezte meg önkéntelenül.

És Zafirah válaszolt az ő nyelvén, de Sára mégis megértette.

– Elindultam Allah országába. Amira miatt el kellett jönnöm hozzád. Tudnod kell, hogy örökre neked adom őt. Csak nálad talál oltalmat, neveld fel, tanítsd meg minden tudásodra! Mikor felnő, meséld el a történetet, hogyan került hozzád. Mesélj arról a csodálatos országról, ahonnan menekülnünk kellett, és ne tartsd vissza, ha indulni akar az ősi földre. Amirának Allah feladatot adott, amit teljesítenie kell.

Mikor Zafirah éteri alakja is eltűnt a semmibe, Sára még akkor sem ébredt fel, folytatta tovább a gyötrelmes útját az ismeretlenbe. Kilépett a házból, gondosan bezárta az ajtaját. Újra utazott valahová. Már vonaton ült, ami fék nélkül robogott az éjszakában. A vonat ablakából látta a lenyugvó Napot, ami bíborszínbe vonta az égalját, kísérteties színekkel festette át az elsuhanó tájat. Egyedül volt a kupéban. Megpróbált újra elaludni az álombeli vonaton, úgy érezte sikerült, egy darabig csak vaksötétség vette körül. Érzékelte, hogy valaki ül mellette. Megnyugodott attól a tudattól, hogy már nincsen egyedül. Hozzábújt az ismeretlen alakhoz, és halkan megszólította.

– Azt hittem egyedül kell elutaznom megint.

– Soha nem hagylak egyedül. – Felismerte Benjámin nyugodt hangját, és érezte, hogy a férfi szorosan átöleli.

Nehezen ébredt a zavart álmokkal telt éjszaka után, gyöngyözött a homloka a verítéktől, fáradtnak és kimerültnek érezte magát.

Talán beteg lettem – gondolta, míg kikászálódott a fürdőszobába.

Amikor visszament a szobába, felhívta Rózát.

– Róza, azt hiszem, Zafirah meghalt.

Elmesélte a barátnőjének az álmát.

– Miért nem vagyok már az álmaidtól meglepődve? Telepatikus üzenetet kaptál három embertől, akik közül reméljük csak kettő halott. Mikor beszéltél Benjáminnal?

Sára kétségbeesetten gondolt vissza Karolára, az út, amiről letért Karola szerint, Zalánnal töltött éjszaka lehetett. Csakis az. Hogy mindenütt ott van ez a nő, lehet végig nézte őket éjjel. Honnan tudna másként arról, hogy más úton jár. Ki érti ezt?

– Mi van, megkukultál? – hallotta Róza hangját.

– Dehogy, csak fáradt vagyok. Benjáminnak nem lehet baja, másról van szó, azt hiszem.

– Én is fáradt vagyok, még most is majd felrobban a fejem. Sokat ittam az elmúlt éjszaka. Bocsi, a srácot sikerült haza cipelned?

– Nálam aludt.

– Mi?

– Jól hallottad. De csak ennyi.

– Tényleg? Az eszem megáll!

–Tényleg, emlékezz vissza, nagyon részeg volt doki – füllentett Sára zavarában.

Érintés

 - Az egész kóceráj rólad beszél, szobrász az egekig magasztalt, hogy milyen tehetséges vagy. Milyen szerencse, hogy a kishölgynek pont ez az ajándék jutott eszébe. Jut eszembe, alakul már valami köztetek? - fordult a tanár Benjámin felé, miután elindította a mosoda gépeit.

- Nem mind arany, ami fénylik. Mondtam én, hogy fejjel megyek a falnak... mondjak még egy pár közhelyet? - fordult morcosan feléje Benjámin. - Kiderült, hogy van pasija kint. Erre nem is gondolt ugye, mikor osztotta a tanácsot. De már nem okoz gondot. A hétvégén behozza a gyerekeket hozzám, az mindennél fontosabb számomra.

- Sajnálom. Vagy inkább téged sajnállak, talán így helyesebb. Tényleg nem gondoltam erre. De akkor végképp nem értem az egészet...

- Mit nem lehet ezen érteni?

- Miért ragaszkodik annyira a lányaidhoz egy független fiatal, művelt nő. Nem illik hozzá amit csinál. Ez logikátlan. Érted, amit mondok?

- Értem mire céloz, én sem értem. Lehet, hogy csak valami kényszerképzet alakult ki benne, de azonkívül semmi... legalábbis velem kapcsolatban az biztos, hogy semmi.

- Látod, azért gondoltam, hogy talán te is képben voltál nála.

- Tévedett. Nem vagyok. Ne beszéljünk többet róla! - Benjamin elfordult a tanártól, jelezte, hogy vége a beszélgetésnek, nincs több mondanivalója.

A tanár szót fogadott, fel se hozta a továbbiakban a témát, de nem tetszett neki, hogy újra szomorúnak látja a barátját.

- Kikapcsol a festés, jól haladsz? - próbált másról beszélgetni Benjáminnal.

- Igen. De szobrásznak elmentek otthonról. Fejébe vette, hogy ha kész lesz nálam egy tárlatra való kép, olyan kiállítást hoz össze, hogy licitálni lehet rájuk kintről.

- Miért gondolod, hogy hülyeség? Nem is az, ha jól belegondolsz. Ha sok pénzem lenne kint a szabad világban, én is vennék egy ilyen rabfestő zsenitől képet. Olyan ez, mint egy katasztrófa turizmus, oda mennek, ahol borzongani tudnak. Te is adsz egy külön élményt a képekhez, ha nem is horrort, de a rablelked belefested, ettől válik nagyon egyedivé mind. Nem gondolod? - nevetett a tanár.

- A rablelkem? Köszönöm, ha nem mondja, sose jut eszembe ez a kifejezés. De akkor hadd mondjak valami furcsát. Soha, érti soha, nem szárnyalt a képzeletem ilyen nagyon, mint most, hogy fogva tartanak. A fantázia és a gondolat az szabad, mindegy, hogy hol vagyunk, kint a szabadvilágban, vagy bent a börtönben bezárva. De itt a rabságban válik teljesen nyitottá a szárnyaló fantázia és az elme. Talán azért, mert csak így tudunk kilépni a falain túlra. Csak a gondolat erejének segítségével festeni úgy, hogy látok minden fűszálat a mezőn, hallok minden zsongást, ami a világban kint van. Régen szabad emberként nem vettem észre sok fontos dolgot, néztem őket, de nem láttam meg a belőlük áradó szépséget, elmentem mellettük. Érdekes, de elraktároztam magamban az akkori érdektelen dolgokat. És a tudat újra építi bennem és rekonstruálja ezeket. Na, én most ezekről festek... az emlékeimből. Egy kicsit másként, mint ahogy kint festettem volna le mindezt.

- Benézek hozzád a hétvégén amúgy is kíváncsi vagyok, hogyan fut le a kapcsolattartásid. Hátha nem veszett fejsze nyele. Mert a reményt soha nem szabad feladni, tudod. De tudok még ennél is banálisabbat mondani. Mondjak? - nevetett a tanár.

- Ennél is?

- Igen. A vesztesből is lehet győztes, barátom. Csak nagyon akarni kell győzni! Na, még egyet. Sok esetben a technika fontosabb, mint az erő. Na, érted? Remélem. Szűken összefoglalva mára ennyi.

Benjámin elnevette magát.

- Értem én, mire utalgat itt virágnyelven, nagyon is. Még nem adtam fel. Túl szép volt, hogy olyan könnyen feladjam. Valami itt bent nem engedi még. Sára nagyszerű nő, soha nem bántanám meg. Csak többet gondoltam barátságnál. Nem kellett volna. Akkor most nem kéne sajnálni magam. A lányaim nagyszerűen érzik magukat, mióta körbeveszi őket a gondoskodásával. Nehéz kimondani, de mindig úgy érzem, mikor beszélgetek velük telefonon, hogy boldogabbak ma, mint régen velünk.

- Csak meg vannak nyugodva. A gyerekek legnagyobb lélekgyilkosa a bizonytalanság. Mondd csak ki bátran, érzik, hogy szeretve vannak. Ilyen egyszerű.

- Mi a francért van az ember így elfuserálva, mondja?

- Nem értelek.

- Csak, ez az egy szó, hogy szeretve vannak. Miért nem tudunk szeretet nélkül élni?

- Ha végleg kihal belőled a szeretet, állattá válsz, csak fajfenntartó agresszív állat lesz belőled. Vagy még az állatnál is rosszabb, hisz az állat ösztönösen védi az utódait, szeretni is tud, még nem fejtette meg senki azt a hatalmas érzelmi skálát, amit a génjeikben hordoznak. Ha a lelkedben meghal a szeretet, érzéketlenné válsz mindenre és mindenki felé. Hideg és kegyetlen ember lesz belőled, nem riadsz vissza semmitől. Közömbösen érint minden, még a halál is, kíméletlenül tudsz ölni, kínozni másokat. Nem érint meg mások szenvedése még a sajátodé sem. Volna értelme annak, hogy így éld le az életed? A szeretet elixír barátom, az élet elixírje! Szeress hát, mert akkor te is szeretve leszel.

- Ilyen egyszerű igaz? Szerintem nem egészen. Mert ha nem szeret az, akit mi szeretünk, az iszonyúan tud fájni - válaszolt keserűen Benjamin. - Ha egyoldalú a szeretet.

- Igaz. Furcsán kódolt bennünket a Mindenható. Az igazi találkozások észrevétlenek. Ilyenkor csak a lelkek kapcsolódnak egymáshoz. Most mondhatnád, hogy a távolság megöli a legnagyobb érzést is. Ez sem igaz. Az igazi szeretet nem hal meg, bármilyen nagy a távolság. Az, hogy hozzád tartozik, és te hozzá tartozol egy életen át, az olyan természetes, mint az égen a Nap. Az egésznek a kulcsa, ami nyitja és zárja ezt a kapcsolatot, a bizalom. Te most nem bízol a kishölgyben. Ajánlom, hogy várd meg a találkozót és utána ítélkezz felette!

Benjámin megveregette a tanár vállát.

- Mi lenne velem a lelki fröccsök nélkül? Amúgy jöhet bármikor megnézni a képeim, legalább kapok kritikát, az mindig jól jön. Még elbízom magam a végén, mert szobrász csak agyondicsérni tud. A látogatásról nem biztos, hogy nagy élménybeszámolót tudok tartani, erre ne készüljön fel. Abban a ricsajban, ahol tömve van egy látogatószoba rabokkal és hozzátartozókkal, nem lehet érzelmeket közvetíteni, az egész... olyan megalázó. Sajnálom Sárát, hogy még ezt is végig kell szenvednie miattam... de még az se biztos, hogy eljön...

- Majd meglátod, hogy eljön, mert várod, és ő ezt érzi és tudja. Fel a fejjel!

- ... félek a találkozótól... talán jobb lenne, ha nem is jönne el...- vallotta be Benjámin az igazságot.

ÚTKERESÉS...

Róza mindennap kérte Sárát, hogy ne hanyagolja el a barátait. Ilyenkor mindig megígérte, hogy rendben, ott lesz a következő találkozón. Mégsem ment el, tudta, hogy a baráti kör semmiféle kikapcsolódást nem fog számára nyújtani. Nem voltak felhőtlenek ezek a találkozók, estéről estére komoly témákat feszegettek és ezeken néha durván összevitatkoztak. Az interneten ő is vadászott a külső hírforrásokra. Oka volt rá, féltette a családját, a jövőjét az égből kapott örökségét. Bezárkózott a saját magának teremtett világba és arra törekedet, hogy először az életében tegyen rendet, később jöhet a többi átértékelése. Tudta, hogy nem lehet kikerülni, elbújni a környezetében zajló események elől. De nem látta tisztán még a céljait sem, hogy mit akar elérni a jövőben. Talán pont azért, mert szembesült a jövőtlenséggel. Keserűen megállapította, hogy nincs állandóság, mert olyan a világ, amiben él, ahol örvénylik a jelen és nem tudni előre milyen változást hoz a holnap. Háborút, gazdasági összeomlást, vagy a kettő közti átmenetben élnek még hosszú éveken át? 

Körvonalazódott benne egy terv, azon rágódott jó ideje. Ebben benne volt tisztán a keresztapja álma, az organikus gazdálkodás. Nehezen vallott be még magának is, hogy mennyire távol áll tőle a gazdálkodás minden fázisa. Félt, hogy nem lesz képes elsajátítani azt a tudást, amit a vidéki emberek zsigerből tudtak. 

Többször beszélt telefonon a falugazdásszal a lehetőségekről, kapott tőle terveket e-mailben. 

Bizonyára nagyon meglepődött a férfi, mikor egy nap felhívta, és közölte vele, hogy köszöni, ne fáradjon tovább. A segítségre igényt tart, de a pályázatra nem. Nincs módjában finanszírozni a hiányzó milliókat. Hitelről meg ne is álmodjon. Azt soha nem vesz fel amíg él.

Zoli győzködésére határozottan válaszolt: hogy egyszerű, józan paraszti megfontolásból.

- De ön bankár Sára, nem értem? - jött a hitetlenkedő válasz.

- Pont azért. Tudatában vagyok, hogy milyen pengeélen van a világgazdaság, benne a miénk is. Nem vállalhatok a családom biztonsága miatt kockázatot. Sok tervem van, de lassú megvalósítással. Van időm.

Beiratkozott a városi könyvtárba, folyamatosan hordta haza a gazdálkodáshoz szükséges könyveket. Esténként vagy a gyermekvédelmes anyagokon rágódott, vagy az agrárismereteken. Fáradtan kelt és fáradtan feküdt. A napok múlásával egyre nőtt benne a feszültség. Benjámin egy nap se hívta fel a börtönből, nem tudta mi történt a férfival. Arra gondolt, hogy szombaton mindent meg fog tudni, végérvényesen el fog dőlni, hogyan folytatódik tovább ez a semmilyennek nem nevezhető románc.

Próbálta megérteni a férfit, mi válthatta ki benne a nagy érzelmi ingadozást. De sokszor rábólintott már magában arra is, hogy félrevezetik a megérzései és Rózának igaza lehet, mégis csak egy képmutató, bosszúra szomjas alakkal áll szemben. Aki gyűlöli a kinti világot, benne őt is, és az egész csak egy jól megtervezett színjáték a részéről, még a szerelmi vallomás is. Vészesen közeledett a szombat, amikor újra szemtől szembe állnak majd egymással. Alattomosan mérgezte tudatalattiját a csalódástól való félelem is.

Szombaton korábban érkezett az Otthonba, így tudott Zitával is beszélgetni. Örömmel tapasztalta, hogy nem húzódott el tőle a romakislány. Pont ellenkezőleg, alig tudta levakarni magáról, mindenáron menni akart velük a börtönbe.

- Nézd Zitácska, itt van egy hivatalos papír, oda csak az mehet be, akinek ráírták a nevét. De ígérem, utána beugrunk együtt a cukrászdába, szólj Flórinak is.

Tudta, hogy remek alkalom lesz majd a délutáni találkozó, hogy megdicsérje őket, ugyanis infót kapott, mindketten elkezdték rendesen az iskola látogatását.

Zsuzskát nem lehetett leállítani, mikor elhelyezkedtek az autóban, nyughatatlanul izgett-mozgott, se eleje se vége mondatokba bonyolódott. Mónikán inkább a szorongás jeleit látta, feltűnő komolysággal ült a hátsó ülésen.

- Örülsz, hogy végre láthatod apukádat? - próbált vele beszélgetésbe elegyedni.

- Ühüm - jött a szűkszavú válasz, helyette készségesen válaszolgatott Zsuzska.

- Én örülök, meg annak is, hogy látom, meg mindennek. Mesélek majd neki, mert semmiről se tud. Remélem, hamar kiengedik a fogságából. Igaz, Angyal? Te is nagyon örülsz, hogy láthatod. Igaz? De ha nem ismered az én apukámat, majd én bemutatlak neki. Most tanultuk az oviban a bemutatkozást. Már tudok bemutatkoztatni. Ne félj egy kicsit sem, segítek - ömlött belőle megállás nélkül a szóáradat.

Sára előre kezdett félni, mit fog ez a kislány produkálni apjának, ha végre találkoznak.

Ugyanúgy be kellett állniuk a sorba a látogatók közé, mint amikor először volt láthatáson, nem volt gond, már ismerte a börtön etikettet. Leadta az értékeit, kezében szorongatta a kapcsolattartásit. A börtönőr elvette tőle az iratot, ellenőrizte, majd intett, hogy ne az asztalokhoz üljenek le, hanem menjenek utána. Az őr kinyitott egy ajtót a folyosó elején. Sára meglepetten nézett szét mikor beléptek. Csak egy asztal volt bent a szobában, több székkel. A börtönőr mosolygott.

- Családi. Megyek szólni a művész úrnak. Foglaljanak helyet.

Sára nézett az őr után, de nem kérdezte meg tőle, hogy jön ő a családihoz. - Hát persze, miért is ne, hisz hoztam a két lányát - nyugtatta meg magát. De akkor meg eszébe jutott, hogy kint a közös fogadó helyiségben is ott vannak a családok, köztük sok a gyerek, azok is családok.

Levetették a kabátjukat, toporogtak a szoba közepén, figyelték a kintről beszűrődő zajokat. Zsuzska táncikált, szokásosan hozta a formáját, mivel nem volt mit mondania, valami gagyi dalt énekelt lépegetés közben. 

Sára arcán már meglátszott, hogy egyre nő a belső feszültsége. Pedig eldöntötte már napokkal a találkozó előtt, hogy semmi érzelmet nem fog közvetíteni a férfi felé, hisz nagyon haragudott rá, amiért nem telefonált. Ismerve önmagát tudta, hogy nem lesz könnyű az elhatározását betartania, talán ez a tudat is fokozta az idegességét. Örült, hogy ott vannak a lányok és nem ő lesz a férfi figyelmének a központjában. Végre kinyílt az ajtó, mögüle hallották az őr hangját.

- Negyven perc!

Benjámin ugyanúgy meg volt lepve, hogy nem a közös helyiségben kell találkoznia a lányaival. Nem sejthette, hogy a tanár eljárt a nevelőtisztnél az érdekében és megkérte, hogy adjon rá esélyt, hogy a barátja rendezni tudja a kinti kapcsolatát, ami jelenleg zátonyra futott. A nevelőtiszt szívesen segített, mert egyre szimpatikusabb lett számára Benjámin visszafogott viselkedése, arról nem is beszélve, hogy büszke is lett rá mióta megtudta, hogy milyen tehetséges a műtermi munkában. Hisz példamutatásként szolgált a kiemelkedő tevékenysége a többi rab számára. A belső szorongása már az ebédnél elkezdődött, alig tudott pár falatot lenyelni. Nagyon várta a találkozást a lányaival, és nagyon várta Sárával is, akiről annyit képzelgett az utóbbi időben. Attól a naptól mióta tudtak egymással telefonon beszélni minden megváltozott, kialakított a lányról először egy fantáziaképet aztán egyik nap lefestette csak úgy emlékei és a beszélgetéseik alapján. Megkönnyebbülten felsóhajtott mikor készen lett a képpel, hisz elérhető közelségbe került hozzá. Attól kezdve sokat időzött a kép előtt, nézte és fantáziált róla. Szobrász meg is jegyezte nevetve mikor rajta kapta ahogy nézegeti a női arcképet:

- Látom te is lefestetted a barátnődet.

- Nem a barátnőm, tévedsz. Egy ideig azt hittem talán több mint ismeretség, de van neki kint kapcsolata.

- Honnan veszed? 

- Elmondta szerencsére. Így hát, akit itt látsz, szimplán csak egy női arckép. Semmi több.

A találkozó előtt mindent helyére tett a lelkében, Sára a gyermekei gondozója, a döntését tiszteletben tartja, és ehhez igazítja a továbbiakban a kapcsolatukat. Érezte, hogy sokat rontott azzal, hogy elárulta Sárának, amiről fantáziált, hogy már nem közömbös számára, sőt szerelemmel gondol rá. Félt a találkozótól, attól leginkább, hogy Sára szemében lekezelő gúnyt fog tapasztalni.

- Látogatói vannak! - szólt be a zárkába a börtönőr - Készüljön!

- Mégis eljött - szakadt ki belőle egy sóhaj.

Az őr mellett sétált le a szintre, ahogy közeledett a láthatás helyéhez minden lépéssel idegesebbé vált, annak ellenére, hogy inkább meg kellett volna nyugodnia, hisz azt hitte Sára be se viszi hozzá a lányait.

Mikor belépett a helyiségbe, még jobban eluralkodott rajta az izgalom, nevetségessé vált minden elképzelése, amit addig szövögetett, ha Sárára gondolt. Elég volt csak a saját megjelenésére gondolnia. Inkább szégyent érzett, némi bűntudattal, mert képes volt nagyokat álmodni, ő a rabruhás, rácsok mögé zárt senki. Gyönyörűnek látta Sárát, szebbnek, mint az ábrándképeiben, olyan volt mintha akkor lépett volna ki egy divatlapból, testhez simuló magas nyakú sötét garbót viselt, ami teljesen kiemelte formás alakját. Feszülő sztreccs farmerjához magasított sarkú, térdig érő csizmát viselt.

Benjamin nem tudhatta, hogy ezt mind Róza tanácsára tette, aki még este is felhívta, hogy dobjon be anyait, apait, ha ki akarja ugrasztani a nyulat a bokorból. Sára nagyon szeretett volna tisztán látni, de nem mindenáron ahogy Róza tanácsolta, önmagára haragudott leginkább, hogy ennyire képes volt belezúgni egy rabosított férfiba. Az járt a fejében szüntelen, hogy itt az utólsó lehetőség, rá kell jönnie milyen játékot űz vele.

Mikor belépett Benjamin az ajtón elillant belőle az az ellenállás, ami addig erőt adott. A férfin szürke mintás rabing volt, ami feszült a kisportolt felsőtestén, barna szemeivel végig simogatta tetőtől talpig, aztán lehajolt a feléje repülő lányaihoz.

- Apu, apu, végre már! Hogy vagy? - kapta az első üdvözlést Zsuzskától.

Mónika is kapaszkodott a nyakába. Benjamin az ölelő karok közül újra ránézett Sárára, sikerrel leplezve a benne lévő feszültségét, míg üdvözölte a lányt.

- Köszönöm, hogy behozta a lányokat hozzám.

Sára zavartan visszaválaszolt.

- Ez természetes.

Még figyelte egy pár pillanatig a két gyermek önfeledt örömét, akik teljesen birtokba vették az apát, akit olyan régen láttak. Bizonytalanul álldogált a szoba közepén, tudomásul véve, hogy vele senki nem foglalkozik, arra gondolt keserűen, ha kimenne onnan, az se lenne nagy gond, talán még zavarja is őket a jelenlétével.

Elvett egy széket az asztaltól, arrébb vitte teljesen a falig, minél távolabb lehessen tőlük. Mi a francot csináljon? - mérgelődött magában, míg leült, pótcselekvésként kutatni kezdett a táskájában. Megörült mikor meglátta, hogy nem vette ki belőle a kedvenc folyóiratát.

Ez az, olvasgat, majd csak eltelik az idő, negyven perc... abból már öt biztosan elrepült.

Lapozgatott, de nem látott semmit abból, hogy mi van az újság lapjain, befelé figyelt önmagába, tépelődött. Rózának igaza volt, ez a pasi csak kihasználja, most is, még csak azt se veszi észre, hogy ott van, csak gügyög a gyerekeivel. Kihasználja, felhasználja az önös céljaira. Milyen jó neki, hogy talált egy hibbant tyúkot, aki most ott szobrozik egy börtönben, ahelyett, hogy a barátaival kavarna valahol? Mégis az a jó, hogy odament, erre várt, hogy lássa végre milyen a pasas. Már tudja, nem jelent számára semmit, delete, egy szürke, sunyi alak. Ez volt az első és az utolsó, hogy elment. Nincs több hetyegés, telefonba sem. A sírás környékezte, annyira megalázónak érezte a helyzetét. Dühös volt, hogy engedte magát eddig eljutni. Az önsajnálatba merülve falat húzott maga köré, gőgösen hátra simította a homlokába hulló hajfürtjeit. Nem figyelte, ezért nem is értelmezte, miről beszélgetnek a szoba másik végében, pedig egyfolytában csak róla beszéltek mindhárman, hisz az élménybeszámolók, bármiről esett szó, hozzá kötődtek ezer szállal. Nem láthatta a férfi szomorú pillantásait sem, amiket sűrűn felé küldözgetett, de mind reménytelenül a földre zuhant, mint a törött szárnyú madarak, mikor elérték elutasítást sugárzó alakját.

Lassan megnyugodott, már nem volt olyan merev a testtartása, nem kellett blokkolni a remegését sem, ami átjárta és kifelé árulkodóan közvetítette a belső érzelmi viharát... kezdett újra önmaga lenni. Visszatette a folyóiratot a táskájába, révetegen felnézett a rácsos ablakra. Arra gondolt, ha ő így bezárva élne, önakaratán kívül, milyen is lenne az élete? Aztán oldalra nézett, nézte Zsuzskát, ahogy ott billeg az apukája előtt, egyik keze csípőre téve a másikkal megállás nélkül hadonászva magyaráz valamit. Látta Mónikát, ahogy ott ül a férfi mellett, hozzábújva, fülig érő szájjal nézi a produkciót. Benjáminra, nem mert ránézni, félt a férfi szemeitől, amikből képtelen volt bármit is kiolvasni, mert kiismerhetetlenül változott bennük a fény.

Benjámin halkan beszélt, mintha nem akarna zavarni senkit.

- Miért hívod angyalnak Sárát? - kérdezte a kisebbik lányát.

- Mert az. Amikor elindultunk, hogy megkeresünk benneteket... jól van hát nem találtunk meg. Akkor eltévedtünk. Igaz Mónika? Nagyon elfáradtunk és éhesek is voltunk. De egy olyan gonosz helyre értünk... olyan nagyon gonoszra, ahol sok fa volt és csomó csúnya ember. Meg sötétség... és már nagyon sírtunk... meg féltünk.

- Igaz, nagyon félelmetes volt. De Zsuzska nem tehet róla, csak én, hogy eltévedtünk - mondta komoly ábrázattal Mónika. - Láttalak a tévébe apu, csak azért mentünk el.

Benjámint körbe ölelte a szomorúság, hogy ő az oka mindennek, ami történik most a gyerekeivel. Jóformán semmit sem tud a hányatott életükről mióta a börtönben van.

- Na, akkor elmondom, hogy mikor jött értünk Angyal, jó apu? - toporzékolt türelmetlenül Zsuzska.

- Igen, hallgatlak - válaszolt Benjámin.

- Az úgy történt, hogy egyszer csak odajöttek ahhoz a padhoz, ahol mi nagyon fáztunk a csúnya bácsik. Körbeálltak bennünket és nevettek. De azt nem tudom... miért nevettek.

- Az egyik fogdosott is, azért is sírtunk, emlékszel? - javította ki Mónika Zsuzskát.

- Igen, meg azt mondta az egyik, jön értünk valaki, aki sok pénzt ad értünk, de nem tudtak eladni mert a sötétből gyorsan előjött Angyal, nagyon mérges volt és kiabált velük, el akarta őket zavarni. Nem félt tőlük, csak jött értünk egyenesen.

- Én elszaladtam, mert volt ott egy másik néni és integetett, hogy fussak. Sára is akart Zsuzskával futni, de őket felbuktatták. Angyalt és Zsuzskát - toldotta meg Mónika a történetet.

- Mikor elestünk, Angyal azt súgta a fülembe, hogy fussak egyedül, de én nagyon féltem... - folytatta Zsuzska. - Akkor odanéztem Mónikához, és láttam, hogy ott áll anya is mellette, integetett, hogy induljak... tudod anya is angyal már egy ideje. Odaszaladtam hozzájuk. Hallottam, míg futottam, hogy azt mondták a bácsik, hogy el kell engedni az Angyalt, mert ő egy angyal.

Benjamin elképedve hallgatta a kicsi lányát. Mónika észrevette, hogy hitetlenkedik az apjuk, ezért megerősítette Zsuzska történetét.

- Igazat mond apu. Azt mondta az egyik, hogy hagyni kell elfutni az angyalt.

Benjámin rájött milyen sok mindenben tévedett Sárával kapcsolatban, szemében előtolakodott egy könnycsepp, de nem merte letörölni. Ott hintázott a szeme sarkában egy szempillán, míg Zsuzska éles szeme fel nem fedezte.

- Ne sírj apu, már soha többé nem szökünk el. Igaz Mónika? - hirtelen sarkon fordult és odaszaladt Sárához, felkúszott az ölébe és kétoldalt megpuszilta, jó hangosan, cuppanósan.

- Látod apu, azért annyira nem angyal, meglehet puszilni is - aztán fontoskodón visszament az apukájához és csendben álldogált.

- Mi a baj, Zsuzska? - érdeklődött a szokatlan némaság miatt Benjámin.

- Áh, semmi, csak azon gondolkodtam, hogy milyen kár, hogy félreértésben vagytok Angyallal.

Sára ijedten nézett Zsuzska felé, nem tudta elképzelni sem, hogy mire készül a kislány. Ismerte már, tudta, hogy hatalmas színész, általában mindig elérte, ha valamit a fejébe vett.

- Nem értelek.

- Mit nem értesz? Hát tudod, hogy mit mondok, mikor Angyal Rózánál volt nem a barátjánál. Angyalnak lehetnél te a barátja. Csak mindig elrontod a barátkozást.

Benjámin átnézett Sárára, de nem lett okosabb tőle. Sára úgy tett mintha semmi fontos nem lenne abban, amiről Zsuzska beszél. Zsuzska is figyelt, egyszer egyikre, egyszer a másikra. Aztán döntött.

- Talán az a baj, hogy nem mutatkoztatok be egymásnak rendesen és nem is köszöntetek egymásnak.

- Én köszöntem, ne mondj ilyet - hárított a férfi.

- Tudod apu, játszásiból kezdhetnétek újból. Nem nehéz, majd én segítek.

- Mire gondolsz?

- Menj ki és gyere be még egyszer.

- Lehet, nem engednek vissza.

- Akkor ne menj ki, csak csinálj úgy.

Benjamin nem szívesen játszott, de nem akarta elrontani ezt a szép napot a gyerekeinél. Az már eljutott hozzá mit akar Zsuzska mindenáron. Persze, azt akarja, hogy ők is legyenek jó barátok. Mármint Sára és ő. - Jól van, majd lesz valami - gondolta, csak ne legyen hangulatromboló. Míg az ajtóhoz sétált villant át a fején, a lényeg. - Sárának nincs barátja - talán ezt akarja Zsuzska a tudatára hozni. A gondolattól átjárta újra a testét ugyanaz a visszafojtott remegés, amit próbált elpalástolni, pedig szenvedett tőle, hogy titkolnia kell. Szenvedett, mert ott lehetett egyedül Sárával, és mégis olyan távolság volt köztük, nem érinthette, nem ölelhette meg. Nem mondhatta meg neki mennyire vágyott erre a percre, hogy láthassa. De most átjárta egy kicsi fénysugár a lelkét, mert ismerte a lányát, valamit helyre akar ösztönösen hozni, tudta, hogy hinnie kell neki.

- Jól van, itt vagyok. Most mi legyen? - szólt Zsuzskának mikor az ajtóhoz lépett.

Zsuzska odarobogott Sárához - Ha szólok, Angyal gyere köszönni apukámnak. Jó? - Sára bólintott, tudta, hogy le kell játszani a műsort, ez elől már nem lehet kibújnia.

- Szia, apu! - kezdte a kislány a játékot, intett Mónikának, hogy ő is álljon sorba a pusziért újra.

- Na, gyere már Angyal, mert elkésed a bemutatkozást! - hívta Sárát topogva, mert az még csak ülve nézte a jelenetet. A hívó szóra tétován felállt és odasétált.

Na, mondj valamit apu! - követelte erélyesen Zsuzska. 

- Üdvözlöm Sára... - 

- Én is üdvözlöm... - válaszolt Sára és zavarában betartotta a hivatali protokollt, kézfogásra nyújtotta a kezét. Nem kellett volna. Rájött, de már későn. Amikor a kezük összeért, mintha egy rejtett energia szabadult volna fel bennük, ami mindkettőjüket megremegtette. Álltak egymással szemben és fogták egymás kezét, ez az áldásos energia meg jött ment köztük, átsugárzott Sárába majd visszatért Benjáminba. Benjámin hosszan belefeledkezett a furcsa szempárba, ami úgy élt az emlékezetében, mint egy tengerszem, középen mélykék, körbe zöldes, mintha oázis közt lenne a kék víztükör.

- Jól van apu, minden rendben! - hallották Zsuzska hangját, aki ott topogott körülöttük - Már csak puszit kell adni és kéész...!

Ha a lánya kéri, azt muszáj teljesíteni, nehogy sírás legyen belőle - gondolta és elengedte Sára kezét, de csak azért, hogy átölelje és magához húzza. Végre közel érezte magához, annyira várta ezt a pillanatot. Simogatta és közben puszikat adott sorban, sokat, hisz megkérte a lánya.

- Na, ugye! - tapsolt Zsuzska - Mondtam én, hogy nem nehéz barátkozni, most már kéész...!

Csak azt nem értette miért süketült meg mindkettő olyan hirtelen, mert észrevette, semmit nem jut el hozzájuk.

Összebújva, szótlanul álltak, minden érintéstől megremegve, úgy érezték megállt az idő körülöttük, csak a szívük dobbanása hallatszott egyszerre a néma csendben. Sára viszonozta az ölelést. Benjamin maga felé fordította és nézte kis ideig Sára sápadt arcát, nézte a szép ívű ajkait, képtelen volt ellenállni a kísértésnek, először lágyan, majd vadul csókolni kezdte. Rátapadt, mint a pióca a gazdatestre, hogy kiszívjon minden erőt és érzést belőle, hogy belőle élhessen tovább. Kétségbeesetten csókolta, az érzelmei a tetőfokon lángoltak, hullámzott benne minden ki nem mondott szó, üvöltött benne a félelem, mert tudta, hogy most is csak pillanatokban él, amik mint a buborékok szétpattannak és kilökik magukból, ki a gyűlölt valóságba, és örökre szertefoszlik ez a földöntúli gyönyör amit átél. Sára el fog menni és a hiánya majd az őrületbe kergeti. Mellére vonta Sára fejét, arcát a hajába rejtette, hogy ne lássa a könnyeit.

- Lejárt az idő művész úr! - szólt be a börtönőr az ajtón - Jöjjön!

Benjamin, mint aki álomból ébredt, elengedte Sárát, lehajolt a lányaihoz elköszönni, majd még egyszer magához húzta és megölelte Sárát, közben a szemébe nézett, már nem érdekelte, hogy meglátta a könnyes arcát, megfordult és kiment az ajtón. Ment a folyosón végig, nem nézett hátra, pedig tudta, hogy ott áll a három nő az ajtóban, akikről már biztosan tudta, értük csakis értük életben kell maradnia. Ott állnak és várják, hogy visszaforduljon és integessen nekik búcsúzóul. De képtelen volt rá, félt, ha megfordul, eltűnnek onnan, mint egy álomkép. Képtelen volt még feldolgozni, amit tapasztalt, hogy Sára szemében vágyat és szerelmet látott. Úgy gondolta csak a képzelete játszott vele, mert annyira vágyott rá. De az érzés nem múlt el, egyre erősebbé vált benne mert hinni akarta, hogy Sára hozzá tartozik.

A műterembe ment, gondolkodni akart. A tanár nyitott rá.

- A meghívás él még? - kérdezte barátságosan mikor belépett a helyiségbe. 

Nem örült a látogatásnak, pont azért ment oda, hogy egyedül lehessen a gondolataival. Még a találkozás hatása alatt volt és a kételyek még jobban gyötörték, mint bármikor azelőtt. A plátói érzés csak érzés volt addig, amit vagy eldobott magától, ha dühös volt, vagy álomba ringatta magát vele, ha végkép alámerült a szeret hiányába és a gyilkos magányába. De most minden megváltozott, mióta átölelte Sárát. Hátranézett a belépőre.

- Persze, hogy él.

- Remélem minden rendben fiam, nem vagy nagyon feldobva.

- Minden rendben. És úgy működnek a dolgok, ahogy elmondta. Köszönöm.

- Annyi mindent mondtam már, mi is az? Emlékeztess! - közben nézegette a készülő festményeket, grafikákat.

- Amikor arról beszélt, hogy egy érintés mindent elárul.

- És? - nézett rá kíváncsian a tanár - Folytasd!

- Nem csak ő árulta el magát, én is elárultam magam. De nem biztos, hogy ennek így kellett volna megtörténnie. Nem azért mondom, hogy nem örülök annak, amit ma megtapasztaltam... csak én itt maradtam, ő meg elment, kisétált a kapun, nem fogom látni jó darabig megint. A távolság miatt bele fogok őrülni abba, ami ezután jön.

- Szenvedj. Nem probléma, legalább még jobban dolgozol az ecsettel. Ezek itt tényleg nagyon jók, nem hazudott szobrász, nagyon tehetséges vagy. A lányaid jól vannak?

- Igen. Ők boldogok. Teljes az összhang köztük.

- Az a fontos, meg az is, hogy nem vakon reménykedsz ezután, ha jól értettem. Bizony jó lenne innen hamar kikerülni, értem én miről beszélsz. De még így is jobb, ha tudod, hogy van, aki szeretettel gondol rád odakintről. Sokat segít rajtad, majd meglátod.

- Egy darabig biztos jó érzés lesz, később inkább szenvedést fog okozni, a félelem, ami biztos eluralkodik rajtam, hogy egy perc alatt elveszíthetem, de szenvedni fogok egyszerűen a hiánya miatt... akkor mire jó ez az egész?

A tanár látta, hogy nem teljesen sikerült vigaszt nyújtania a barátjának, odahúzta Benjámin mellé a szobrász székét.

- Figyelj, nem kell beleőrülni, ha tényleg alakulnak köztetek a dolgok. Ha jó gyerek vagy idebent, kaphatsz kimenőt a városba, tudsz vele találkozni a szabad életben is. De ahhoz az kell, hogy ne játszd el senki bizalmát. Érted ugye?

Még jó ideig beszélgettek, majd a tanár indulni készült.

- Gyere te is, vacsoraidő lesz nemsokára - szólt Benjáminra. 

- Rendben, egy pár perc és én is megyek - megvárta, míg kimegy a barátja, elővette a zsebéből a telefonját. Hallani akarta újra Sára hangját. Nem tudta miben bízott, talán abban, hogy mond valamit, amitől felébred a kómából, amibe most teljesen elmerült. Maga elé tette az asztalra a telefont. Várakozott, tépelődött. A karjaiban az egész testében még ott volt a lány érintésének varázsa, átélte újból és újból. Hihetetlen az egész, hogy vele ez megtörtént, ilyen nincs, csak a mesében. Talán játszik vele a sors, elvett tőle mindent, aztán meggondolta magát, elkezdte kárpótolni a veszteségek miatt. Vagy ez is a szenvedésének része, egyfajta lelki kín, amit még rámért. Soha be nem teljesedő szerelem, korbácsütések a lelkén, míg bele nem őrül végérvényesen? Reszketett a keze mikor felhívta Sárát. 

- Nem zavarom? - kérdezte elfúló hangon, mikor hallotta Sára hangját. Nem láthatta, hogy Sára előtt is ki van téve a telefon, ő is várta a hívását.

- Egyáltalán nem. Sose zavartál. Jól vagy? Azt hiszem, ami történt délután köztünk, talán megengedhető a tegeződés? Ha lehet, kérlek... ne magázódjunk.

- Nem tudom mi történt velem... én... nem akartam tolakodó lenni. Talán Zsuzska...- akadt el a hangja.

- Én megköszöntem neki. A gyerekek nagyon rá tudnak érezni a felnőttek problémáira. Mikor megköszöntem azt mondta - Semmiség, máskor is segítek.

Hallotta, hogy a férfi elneveti magát. Aztán csend lett a vonalban.

- Itt vagy még?

- Igen. Csak nem tudom, hogyan lesz tovább? Már most is nagyon hiányzol - hallotta a választ. - Olyan nehéz elhinni az egészet.

- Mit nehéz elhinni?

- Hogy egyáltalán jelentek számodra valamit. Csinos vagy, fiatal... gyönyörű. Velem ellentétes minden, ami körül vesz. Kilógok a sorból rendesen.

- Kilógsz a sorból? Az nem probléma, hisz egyedül állsz a sorban, vannak barátaim, de nincs barátom. De én sem értem magam, hidd el. Csak egy a biztos a sok kérdés között, amikre még nincs válasz, hogy már nagyon régen vonzódom hozzád. Ha ez megnyugtat, kénytelen vagyok elmondani. Csak ne tedd velem azt, hogy nem hívsz, hogy nem tudok rólad semmit - válaszolt halkan Sára. - Az nagyon tud fájni, ha nem hallom a hangod mindennap.

- Szeretlek... ugye mondhatom újra...

- Igen, nagyon jó hallani és el is hiszem a mai naptól, hogy őszintén mondtad az első alkalommal is.

Egy darabig csend volt a vonalban.

- Itt vagy még?

- Igen - sóhajtott Benjamin - csak olyan nehéz... szeretnélek átölelni...

- Ölelj át... én is szeretném - sóhajtott fel Sára is. - Én is ugyanúgy szeretném...

- Annyira zaklatott vagyok, ne haragudj rám... az jár egyfolytában a fejemben mióta elváltunk egymástól, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy kedvelsz engem, de rájöttem, hogy ezzel együtt még szerencsétlenebb lettem.

- Nem értelek...

- Ma átöleltelek, éreztelek, hozzám simultál, mintha hozzám tartoznál... lehet, soha többé nem ölelhetlek át... közel három év... és csak hajtogatom majd a varázsszót, hogy szeretlek, szeretlek, mint egy kamasz. Hiába van ez a szó aranyból kiöntve, a hónapok, az évek lekoptatják csupaszra róla a csillogást, szép lassan utcán heverő kaviccsá változik...

- Nem lesz könnyű így megismerni egymást közelebbről, értem miről beszélsz...

- Nem énrólam van szó, nem várhatom el tőled, hogy várj rám, mikor még nem volt múltunk és nincs még igazán jelenünk sem. Nem tudod majd eldönteni, hogy érdemes- e rám várni, hogy megtudsz-e szeretni... nem csak kedvelni engem...

- Miért mondasz ilyet, úgy érzem, le akarsz beszélni... - lepődött meg Sára. 

- Nem... dehogy... nagyon szeretlek, én igen... de mit érek vele, ha nem láthatlak... szeretnék mindennap veled lenni, átölelni és szerelemmel szeretni, hogy megérezd, mennyire mélyek az érzéseim... hogy velem legyél a hosszú éjszakákon, hogy vigyázzak rád...

Egy kis időre elhallgatott a férfi, mikor folytatta megremegett a hangja.

-... ez a szó, hogy szeretlek... nem fejez ki semmit, legalábbis azt nem, amit érzek irántad... olyan, mintha bennem élnél, itt vagy a sejtjeimben, hogy távol vagy tőlem, rosszabb a pokolnál... holnap is felhívlak... de most nem tudom, hogy mit mondjak... még... adj egy kis időt, kérlek... ne haragudj meg rám, annyira felzaklatott a mai nap. Gondolkodnom kell...

Még hallott egy sóhajt a telefon végéről, aztán megszakadt a vonal. Sára nem értette miért tette le Benjámin a telefont olyan hirtelen. Percekig ücsörgött a fotelban maga alá húzott lábakkal.

Még el kellett volna mondania, hogy neki is nagyon hiányzik - gondolta szomorúan - nem lehet ezeken a pasikon eligazodni. Min gondolkodik még, mit nem tud? Kész őrület... neki is gondolkodnia kell... ez a nap teljesen hazavágta.

A telefonja újra zenélt az asztalán.

- Na, kisanyám, mindig foglalt vagy. Végre, hogy elérlek. Mi újság? Semmi élménybeszámoló, nem ezt ígérted! Nincs kedved lejönni hozzánk?

- De lemegyek, már készülök is