Cirmos rózsák

 

Napokkal később szembesült Zoli a kegyetlen valósággal, hogy hiába hívja Rózát telefonon, nem veszi fel és nem hívja vissza. Ezzel végérvényesen beletörődött, hogy Róza csak szórakozott vele. Kikapcsolódott kicsit, megfelelt arra a célra, hogy felejteni tudja a régi pasiját, de hát ezt akarta Sára is – gondolta keserűen.

Hajnalonként végigjárta a frissen leállított betonelemeket. De nem ment be a tanyába egyszer sem. Amit megígért úgy gondolta azt teljesíti, bármi történt is hétvégén. Ne volt kedve Sárával találkozni, mit mondjon neki? Nevetséges ez az egész, rossz vicc, keserű vicc: Róza balekot csinált belőle, aztán mint a kámfor elillant. Kavarogtak benne az érzések megállás nélkül, a szerelem, ami lángra lobbant Róza iránt, a harag a tehetetlenség, amit önmaga iránt érzett. Arra gondolt, hogy valami baj lehet vele, hogy nem tud egy hűséges társra találni. Róza is ugyanolyan csapodár, mint a felesége volt. Mindig bemegy a legsötétebb erdőbe.

Nem akart még egyszer olyan megalázó helyzetbe kerülni, mint a volt feleségével. Az egész falu hetekig az ő szerelmi életén rágódott. Hogy talán nem kapott meg mindent a hűtlen feleség a hitvesi ágyban. Pedig ő mindenben teljesítette a kötelességét. Túlságosan is. Nem gondolta, hogy egy nőnek minden kevés. Azt hitte beleőrül mikor megtudta, hogy fűvel – fával félrelép. Nem akart nőt látni sokáig, legalábbis komoly kapcsolatra jó ideig nem gondolt. Persze a szex az neki is járt, attól azért nem vonta meg magát. De Róza most elvette az eszét. Az az éjszaka nem csak az erotikáról szólt. Abban a lelkük is közösült nem csak a testük. Annyira kedves volt minden érintése azon az éjszakán. A hiánya egyre elviselhetetlenebbé vált a napok múlásával. Nem értette önmagát sem, miért vágyik annyira utána, hisz nem látott logikát benne. Soha nem hitte el, hogy van első pillanatra fellobbant szerelem: – Meglátni és megszeretni valakit. – Már tudta, hogy van ilyen. De Róza akkor reggel mindent félre értett, később már a félreértést is elhessegette a gondolatai közül, egyre jobban meggyőzte magát arról, inkább az az igazság, hogy Róza csak vigasztalódott vele, lejött a városból, hogy turbékoljon egy kicsit, mint egy gerle. Hisz mondta Sára, hogy nagyon ki volt bukva egy szakítás miatt.

Tudta, hogy minden barát megígérte, hogy két hét múlva újra lemennek Sárához, befejezik a munkát. Még hátra volt a drótfonat kifeszítése és a feszítő huzal kihúzása, kellett hozzá a sok dolgos kéz újra.

Csütörtökön mégis befordult a terepjáróval a tanyába. Ott ültek a nők a tornácon, pihentek a kora reggeli munkák után.

– Gyere csak Zolikám, hozok neked is egy frissítőt. Beszélgessünk! – örült meg Terka mama mikor meglátta.

Zoli odaült az asztal mellé.

– Csak azért jöttem be, hogy holnaptól már nem kell locsolni a betont, mind megkötött jó erősen.

– Jó hogy itt vagy, sokat emlegettünk mióta szegény Róza olyan nagy bánatban elment innen! – mondta Terka mama, míg hozta a kávét kifelé a konyhából.

– Ő meg a bánat. Ne vicceljen mama! – húzta el szomorúan a száját Zoli – Inkább ne beszéljünk róla.

– De beszéljünk! – szólt erélyesen Sára – Elmondanád mi történt? Róza nem mond semmit. De beszéltem Zalánnal, neki azért mondott egy-két furcsaságot.

– Nem történt semmi. Az égvilágon semmi. Én nem bántottam meg. Ő mondta, hogy az egész csak egy éjszakás románc volt – válaszolt megsértődve Zoli. – Miért beszélsz így, ő mást mondott? – kíváncsian várta Sára válaszát.

– Igen, mást mondott, szerinte csak annyit jelentett a számodra az éjszakai kaland, mintha csak egy fizetős szajhát rendeltél volna házhoz. Másnap még szégyellted is őt.

Zoli idegesen felállt az asztaltól, mint aki ott akarja hagyni őket.

– Ülj vissza! Ha ővele képtelen vagy beszélni róla, beszéljük meg mi ketten. Róza a legjobb barátnőm. Csak egy a baj vele, hogy ő egy erős nő, ha tudod egyáltalán mit jelent ez a kifejezés.

– Sejtem. Olyan, mint te vagy – ült vissza Zoli az asztal mellé beletörődve.

– Lehet, hogy én is az vagyok már. Engem se tud lebeszélni senki a barátomról, mert bízom benne, és szeretem őt. De nem biztos mégsem, hogy tudod, miről beszélek. Ha tudnád, akkor már mindent elkövettél volna, hogy ne tűnjön el az életedből. Az erős nők ritkák és különlegesek. Ha engem is annak tartasz, köszönöm. Sajnos ezek a nők nehezen tudnak jó párkapcsolatot kialakítani. Ezek azok a nők, akik szabadidejükben nem lebujokban isszák tök részegre magukat, és nem hánynak a barátjuk ölébe. Vágod már? Helyette olvasnak, tanulnak, vagy csak örülnek az otthonuknak. Rózára is jellemző minden vonás, ami bebizonyítja, hogy ő is egy erős nő. Eleinte én se ismertem ki, de nem véletlen lett a legjobb barátom. Ugyanolyan harcos, mint én. Tudod Róza is családra vágyik, gyerekekre. Céljai vannak. Keményen megállja a helyét bármilyen helyzetben. Ha talál egy hozzá illő pasit, azt élete végéig szeretni fogja. De... ha valamiért megalázod, csak azt veszed észre, hogy örökre eltűnt az életedből. Ő soha nem fog megalkudni. Vagy az övé vagy, vagy felejtsd el örökre! Engem se érdekelne a barátom tovább, ha csalódnék benne, még ha vérbe fagyva látnám az utcán, akkor sem!

Sára nem vette észre a két idős asszony milyen ijedten nézi, határozottan folytatta tovább a mondanivalóját.

– Tudod, vívódott önmagával sokat. Aki idejött hétvégén az nem a városi Róza volt. Én is nagyon meglepődtem. Nem sminkelte ki magát, ritka madár, aki láthatja a szeplőit. Nem ismernéd fel, ha most szembemenne veled az úton. Teljesen más nő mikor felveszi a külső mázt magára, megközelíthetetlen. Olyan mintha kilépne egy divatlapból, gyönyörűen kidekorálva, kisminkelve. Ez a védőpajzsa. A barátom felhívta a figyelmét nemrég, hogy le kell vetnie ezt a külsőt, ha azt akarja, hogy valaki önmagáért szeresse meg. És ő neked csak önmagát mutatta, mert nagyon akarta, hogy megkedveld, mert neki már tetszettél mielőtt idejött.

– Mesélj csak Sára... nem rossz a szöveged! – mondta ideges gúnnyal Zoli.

– Ez nem mese! Róza már úgy jött ide, hogy meg akart ismerni téged. Még nem találkoztatok, de Róza szíve már érted dobogott. Nagyon izgult, hogy felfigyelsz-e rá? Ismerte a hangod, az arcod. Meséltem rólad, milyen talpraesett srác vagy. Azt is, hogy te is most hevered ki a csalódásod.

– Miről beszélsz? – nézett értetlenül a férfi.

– Megmutattam neki ezt a videót... erről.

Sára előkereste az okos telefonján a videót.

– Azt mondta, küldjem át, mert nagyon jóképű, szimpatikus férfi vagy. Tanulmányozni akar még egy kicsit. Szóval, ismert téged mikor ideért.

Zoli nézte a videót – Mikor vetted fel, nem emlékszem rá.

–Tudom. Nem vetted észre. Azért mutattam meg, mert beszédtéma lett köztünk a vidéki élet. Megkérdeztem, hogy vágyik e még a vidékre?

– Róza szeretne vidéken élni? Ugye nem mondod komolyan? – lepődött meg Zoli.

– Már rég tervezte. Azt mondogatta, nem akarja a leendő gyermekeit műanyag kaján hizlalni. Hamarabb tervezte, mint én, hogy vidékre költözik. Meglepődtél igaz?

– Igen – vallotta be a férfi zavartan – nagyon meglepődtem.

– És most mit fogsz csinálni?

– Nem tudom. Semmire nem válaszol, nem veszi fel a telefont. Talán írok neki egy levelet. Megírom neki, hogy...

– Leírom a pontos címét – Sára bement a házba, hogy papírt, tollat keressen.

– Városi lány igaz. De hát Sára is ott nőtt fel, mégse egy elveszett teremtés Zolikám – jutott szóhoz végre Terka mama.

A két idős nő örült, hogy nem vonta ki őket a két fiatal a beszélgetés alól. Nem vonultak félre susmogni, mint ahogy gondolták eleinte.

– Nagyon sírt az a lány egész nap utánad fiam – toldotta meg még Mártika néni is, nem kímélve Zolit, aki már azt se tudta hol áll a feje a hallottak után, a nyakán van-e egyáltalán.

– Itt van, leírtam. Írjál neki! Ideges vagyok én is, ne haragudj rám a kemény szavakért, de velem se beszél. Féltem, kicsit sok volt neki a két csalódás egymásután. Ne ijedj meg, nem azt akarom elérni nálad, hogy kérd meg a kezét. Csak enyhíts a csalódásán, ha lehet.

Zoli eldöntötte, hogy megír Rózának mindent. A vívódásait, a kételyeit. Azt is, hogy kegyetlenül hiányzik mindennap, hogy nem látja a vörös hajú buksiját a párnáján éjszakánként. Este hozzá is fogott a levélírásnak. Írt egy pár sort, aztán összegyűrte a lapot, bedobta a szemétkosárba. Elhatározta megnézi előbb, hogyan néz ki és hogyan él az a városi Róza, akiről Sára beszélt.

Péntek reggel minden aznapi programját lemondta. Sűrű elnézés közepette magyarázkodott azoknak, akik várták, hogy aznap már nem tud velük foglalkozni, és a lehető leghamarabb lelépett az irodából. Mikor hazaért felhívta a szüleit, hogy hétvégére elutazik, de hogy hová, azt nem volt hajlandó elárulni nekik se. Átöltözött, felvette a koptatott farmerját, hozzá egy rövid ujjú, ugyancsak farmer inget.

A terepjáró dzsipieszébe beírta Róza címét. Már eldöntötte éjszaka, hogy bármi áron visszaszerzi Róza bizalmát. Nem engedheti olyan könnyen, hogy vége legyen ennek az égből kapott szerelemnek. Látni akarta azt a nőt, akit nem ismert... a megközelíthetetlent, az álarcot viselő Rózát.

Végig a hosszú úton tovább gondolta azt, amin az éjszaka végig törte a fejét. Bár tudta, hogy Sára nem hazudott, mégis hihetetlennek tartotta, hogy Róza már kereste őt megérkezésekor, hogy úgy jött le vidékre, hogy meg akarta őt ismerni. Eszébe jutott, hogy folyton incselkedett szegénnyel. Kritizálta a körmeit, a tudatlanságát. – Hogy lehetett ilyen bunkó már az elején! – mérgelődött magában – Pedig Róza küldözte a jeleket felé. Elbújt előle mikor odaért, zavarban volt szemlátomást, amikor megszólította. A madarak, persze, azok miatt nem vette észre... persze, csakis a madarak miatt... mikor rá nézett a zöld szemeivel... észre kellett volna vennie, hogy milyen feszült belülről. Kereste a társaságát, hisz ő volt egyedül pár nélküli, na meg Sára direkt felhívta a figyelmét, hogy érkezik a szingli barátnője. Az első estére gondolt, mikor otthagyta... boszorkány... a csókjára, amitől megállt a szívverése. – „Nem rendezkedtem be egy éjszakás kalandokra. Jó éjszakát" – Akkor éjjel már végig csak róla ábrándozott. Nem értett semmit az egészből, míg Sára nem nyitotta fel a szemét. Soha nem tudott volna Rózán eligazodni, hogyan tudott hirtelen olyan kimérté, könyörtelenné válni az együtt töltött éjszaka után, ami alatt megjárták a poklot és a mennyországot. – Nem értette meg, pedig megmondta neki mi bántja. Az, hogy vége lett a gyönyörnek, amit tőle kapott, mert visszautazik a régi életébe. Nem tudta, de honnan is tudhatta volna, hogy Rózának már akkor is fontos volt. Azt hitte csak vigasztalódik vele, a városi nők annyira nyitottak a szexre.

Megtalálta az utcát. Tudta, hogy Róza meddig dolgozik, azért akart hamarabb ott lenni, nehogy elutazzon a szüleihez, és értelmetlenné váljon az odautazása.

Leparkolt a panelháztól pár méterre, kiszállt az autóból és bement a házba. Kereste Róza lakásajtaját. Még odahaza írt neki pár sort egy kis díszes kártyára. Nem sokat, csak a lényeget:

„Szeretlek. Szeretnék tőled bocsánatot kérni, Zoli."

Hozott a kertből egy korán nyíló rózsát, azokból, amik annyira megtetszettek Rózának. Emlékezett rá, este mikor megérkeztek, Róza végig ment az előkerten és megállt gyönyörködni a furcsán cirmos rózsáiban. Talán eszébe jut a rózsáról az a szerelmes éjszaka, amit ő már képtelen elfelejteni. A borítékot, benne a kártyával és a rózsát letette az ajtó elé. Visszasétált, beült az autóba. Nem bánta, hogy sokat kell várnia, kényelmesen elhelyezkedett és nézte az utcát, várta Rózát. Sára szerint nem biztos, hogy megbocsájt neki egykönnyen. Telt az idő és egyre feszültebbé vált. – Talán tévedett Sára, nem sírt volna annyira miatta, talán mégis megbocsájt neki – de eszébe jutott az is, hogy öt napja nem reagált a telefonjaira, és újra eluralkodott rajta a bizonytalanság.

Az út végén megállt a sokadik busz mióta ott ült. A leszállók közt végre meglátta Rózát – Nem igaz, hogy nem ismerem meg! – gondolta megnyugodva – Ezer ember között is felismerném.

Róza lassú léptekkel közeledett feléje. Napszemüveget viselt, a haja modern kontyban volt felfésülve, amiből egy rakoncátlan göndör fürt se tudott kibújni. Orgonaszínű kosztümjében magas sarkú cipőben légiesen lépkedett a járókelők között. Telefonált.

Hát igen, mindenkivel csak velem nem – jegyezte meg keserűen Zoli.

Pár méterre az autótól megállt, nem akart a panelházba addig bemenni, míg nem fejezte be a beszélgetést. Unottan lépegetett a tűsarkain, volt mikor Zoli felé is elnézett. Az arca tényleg nagyon más volt, mint ott a tanyán. Művészin ki volt sminkelve, az ajkait gyöngyházszínű rúzs takarta. Mikor befejezte a telefonálást, befordult a bejárati ajtó felé vezető járdára. Zoli már csak félig látta az alakját a díszbokrok takarásától.

Számolta a lépcsőket magában.

Várt. Legalább félórája várt, de Róza alakja nem tűnt fel az ajtóban, ahogy számított rá. A fejét ráhajtotta a kormányra, szeretett volna sírni, hogy oldódjon a feszültsége. Arra gondolt, hogy Róza látni se akarja őt, miért is akarná, egy bunkó parasztgyereket. Mit is képzelt magáról? Egy ilyen nő, nem alacsonyodik le hozzá. Sára álmodott, nem kellett volna elhinnie minden szavát. Ez a Róza nem az ő Rózája. Ez egy másik nő, fölényes, büszke. Szinte sugárzik róla a különcség. Jobb lesz, ha hagyja az egészet a francba

Ha valaki magányosan él és hiányzik a szeretet az életéből, a legragyogóbb napfény is elfakul körülötte. Róza depresszióssá vált mikor visszatért Sárától a városba. Nem ment a barátaihoz sem, munka után sietett haza. A magány egyre jobban bezárta. A volt barátja kísérletezgetett, nehezen törődött bele, hogy Róza még látni sem akarja. Minduntalan életjeleket hagyott magáról, egy- egy sms-t küldve, vagy néha egy szál virágot téve Róza ajtaja elé. Róza undorodott a kétszínű közeledésétől. A virágokat felvette az ajtó elől, de mikor belépett a lakásába egy határozott mozdulattal beküldte mind a szemétkosárba. Már elege volt az egészből, nem hitt a barátainak sem, akik győzködték továbbra is, hogy valamit nagyon félreértett Zolival kapcsolatban. Mit lehet azon félreérteni, ha valaki képes otthagyni azt a nőt egy köszönés nélkül, akivel végig szerelmeskedett előtte egy éjszakát? Nem vette fel a telefont, pedig Zoli is, Sára is hívta napjában többször. Úgy gondolta, ne magyarázzák meg azt, amit egyikőjük se tud. Egyedül ő érezheti csak azt a csalódást, amitől végérvényesen padlót fogott. Benjámint is elküldte hidegebb éghajlatra, mikor rágondolt a tanácsaira. – Még hogy mutassa az igazi arcát, ha rájön, hogy megtalálta azt a férfit akivel le szeretné élni az életét. Mindent megtett, hogy olyannak ismerje meg Zoli, amilyen valójában, mégis egy útszéli ribancnak nézte csak, akivel végig hancúrozhat egy éjszakát. Ennél a pontnál nem jutott tovább, lecövekelt minden gondolat benne, mint az útszéli villanyoszlop. Áramlott benne az indulat fék nélkül.

Mikor leszállt a buszról, kivételt tett, mégis visszahívta Sárát, az üzenete miatt: – „Életbevágó, hívj vissza!" 

Visszahívta mert eszébe jutott, hogy fordítva ők már végigjátszottak egy ilyen műsort. Neki is rosszul esett, hogy Sára nem állt vele szóba.

Sára meg csak mondta és mondta, amit el akart mondani már napok óta. Tehetetlenül végig hallgatta, nem akart vele haragot. Sára sok olyan dolgot is mondott közben, amin meglepődött, nem akart hinni a fülének. Persze Zoliról beszélt egyfolytában, kiről, másról. Például azt, hogy a férfi teljesen ki van miatta borulva idegileg. Hogy szereti őt, de ő, mármint Róza elrontott mindent, mikor leminősítette a kapcsolatukat egy éjszakás románcra.

– Miért nem lehet felnőtt módjára megbeszélni valamit, unalmas ez a sértődött gyerekes viselkedés mind kettőtöknél! – hallotta a barátnője számonkérő hangját a telefonban – Úgy viselkedtek, mint a szerelmes kamaszok.

Sára kimondta a végszót is – Harcoltok egymás ellen úgy, hogy közben szenvedtek miatta!

Róza dühösen válaszolt vissza – Ha mindent elmondtál a mezei emberkéről akkor válthatnánk témát!

– Te nem vagy komplett, mire fel ez a fennhéjázó szövegelés? Azt hiszed nem láttam mennyire belezúgtál Zoliba? Mindenki látta. És most kapaszkodj meg, ő is szenved miattad.

– Vége lesz lassan a mesedélutánnak? – kérdezte ingerülten Róza, már – már ott tartva, hogy kikapcsolja a telefonját.

– Még van egy kis mese, azért viselkedett olyan bunkón, mert meg se merte kérdezni, hogy eltudnád – e képzelni az életed vidéken.

– Hah, ő meg a nem merem megkérdezni... nem olyan ijedősnek mutatta magát előttem.

Róza érezte, hogy sikerült jól felidegesíteni magát megint Zoli miatt.

Mikor felért, mindennek a tetejében ott volt a rózsa is az ajtaja előtt. A borítékot olvasatlanul, mérgesen ketté tépte mielőtt bedobta a szemétkosárba.

– Minden pasi aljas féreg! – sziszegte, míg lerúgta a lábáról a körömcipőjét.

Fájt tőle a lába, még most vette fel másodjára. Általában vadi új cipőben nem szokott munkahelyre menni, hosszú egész nap benne grasszálni. Levetkőzött, gondosan vállfára rakta a kosztümjét, beakasztotta szekrénybe. Nem akart megszűnni a nyugtalansága, Sára teljesen kiborította.

Beállt a zuhany alá, álldogált a meleg víz alatt. Próbált ellazulni. Aztán eszébe jutott a rózsa. – Olyan furcsa, nem olyan üvegházi, mint amiket addig kapott.

Elzárta vizet, maga köré tekerte a fürdőlepedőjét. Egyenesen a szemétkosárhoz ment, kivette a rózsát. Nézegette. Olyan ismerősnek tűnt a virág. A vörös szirmok szélén a sárga árnyalattal.

– Zoli kertjében láttam ilyet! – villant rajta át felismerés.

Idegesen kereste a széttépett borítékot. Összeillesztenie a kártyát és végre elolvashatta, ami rajta állt. Leült egy székre összegörnyedt és hangosan sírni kezdett. Már tudta, hogy kint várja valahol Zoli.

Sárára gondolt, aki megérezte, hogy ma mindenáron beszélnie kell vele. Annyira tud mindig valamit... még azt is tudta, hogy ezt a férfit meg kell ismernie.

Kapkodva felöltözött. – Talán már el is ment – jött rá a félelem. – Akkor is ott volt valahol, amikor hazafelé jött. Az autó, hát persze, ott állt a terepjáró egy Suzuki mögött.

Nem érdekelte már semmi, csak megtalálja Zolit. Lerohant a lépcsőn, kétségbeesve kereste az ismerős autót. Még ott volt, ahol emlékezett rá. Sietős léptekkel közeledett feléje. Mikor benézett a szélvédőn, látta Zolit ráhajolva a kormányra. Nem tudott az érzései felett uralkodni, képtelen volt visszatartani a sírását. Megzörgette az autó ablaküvegét, mire a bent ülő dühösen felkapta a fejét. – Bizonyára rossz helyen parkol – gondolta mikor felnézett.

De nem a parkolóőr állt ott, hanem Róza. Szétbontott vizes hajjal, sztreccs nadrágban, pólóban, smink nélkül, ragyogó zöld szemekkel, amiből megállíthatatlanul törtek elő a könnyek. Zoli magához ölelte Rózát és egy cseppet se szégyellte, hogy a belső feszültsége könnyekkel oldódott fel belőle is.

– Eljöttem hozzád, mert mégse illő levélben megkérni a kezed. Egy napot se tudok nélküled élni – súgta Rózának. Nagyon szeretlek... hiányzol, csak veled akarok élni, senki mással!

Róza úgy érezte, hogy hirtelen lepkévé változott és rárepült egy hatalmas mezőre, ahol abban a pillanatban bontotta ki millió színes virág a szirmait. De ő csak egy virágot keresett, aki a legédesebb nektárral csalogatta. És most megtalálta végre, és tudta, hogy ezzel a magányának örökre vége szakadt.

Megértette miről beszélt Zalán az autóban, a mezőt is a virágot is. Zoli nagyon szereti őt, mert utána jött abból a világból, amire azt mondta soha nem képes elhagyni, mégis megtette, itt van... és feleségül kéri. Képes volt otthagyni érte mindent, mert olyan erős benne a vágyakozás, amit iránta érez.

– Megkérted a kezem? Itt az utcán, virágeső és muzsikaszó nélkül? – nézett fel a könnyein keresztül Zolira – Igen, a feleséged leszek. Nagyon szeretlek.

Talán a hosszú út miatt, vagy a szerelmi fáradtságtól Zoli elaludt Róza mellett. Szorosan mellé bujt, érezte, hogy minden feszültség elszállt belőle, szinte lebegett a lelke, mint egy fehér galamb a tavaszi szél hátán. Olyan lelki nyugalma és biztonságérzete lett, mint egy fáradt vándornak, aki egy hosszú út után elcsigázva végre hazaért és belépett a vágyott otthonába, ahol a szeretet és a szerelem várta. A szerelem, ami eszeveszett iramban érte el mindkettőjüket, hogy azután átölelje a lelküket és egy életre átformálja, mint a tűz az ércet, átolvassza a lelküket egy különös ötvözetté, amiben örök időkre eggyé váltak.

A reggeli szél átsöpörte a várost, bebújt minden bokor alá, arrébb sodorta a széthagyott éjszakai szemetet. Szippantott egyet- egyet a kukákból és szerényen bevitte a nyitott ablakokon az orrfacsaró bűzt. Róza lakása alatt a földszinten egy pizzéria üzemelt. Ott is indult a szombati hajrá, hangoskodva nyitotta a tulaj az üzletet. Róza kibújt Zoli mellől, hogy bezárja az ablakot, hadd maradjon kint a reggel szagos morgása. Összehúzta a sötétítőt, még nem akarta, hogy félbe maradjon az a csoda, amit átélt az utóbbi órákban szerelme karjai közt. A férfi álmosan újra átölelte mikor visszabújt mellé, úgy simogatta végig a testét, mint aki leltároz, minden kincs visszakerült-e hozzá. Mikor végre megnyugodott, lehunyta a szemét, de már nem aludt vissza.

– Már soha nem akarom átélni, hogy elveszíthetlek, még a gondolatát sem – mondta csukott szemmel.

– Mindent meg tudtunk végre beszélni – mosolygott Róza. – Már nincs bizonytalanság köztünk.

– Szeretném ma megvenni a gyűrűket.

– Minek ide gyűrű? Nem divat már... – nézte a kedvesét hitetlenkedve Róza.

– Nekem ez nem a divatról szól. Azt akarom, hogy minden olyan legyen az életemben, mint amilyennek lennie kell. Megkértem a kezed, nem csak formaságból tettem. Egy életre kértem, ezért kell hozzá a gyűrű! – mondta határozottan Zoli.

– Jól van, csak gondoltam... pénzkidobás.

– Ne törődj vele – húzta magához nevetve Zoli.

Reggeli után elindultak a városba. Sokáig időztek az ékszerüzletben, mire megtalálták azt a gyűrűt, ami megtetszett mindkettőjüknek. Róza nem akarta levenni az ujjáról, olyan volt, mint egy kislány, boldogan szökdécselt, míg visszaértek az autóhoz.

– Mégis jó ez a hagyományosdi – vallotta be mikor beültek egymás mellé. – Olyan érdekesen érzem magam tőle. Mint a lányok érezték magukat nagyanyáink idejében. Mikor ment a legény lányt kérni, aztán az eljegyzés, meg a lakodalom... már lassan minden kimegy a divatból.

– Csak sorban mindent – mosolygott Zoli. – Szép menyasszony leszel, megígérem... a legszebb.

– Na, ne!

– De, igen. És nagyon hamar, nincs türelmem várni... mert elillansz mellőlem megint, ha nem vigyázok rád, mint a hajnali köd.

– Egy kis cselszövés, hogy jól szórakozzon mindenki – találta ki Zoli az eljegyzés körülményeit. Róza kuncogott a tervhez, már elfogadta, hogy nem hajlandó engedni a falusi protokollból, komoly lánykérésre készül és eljegyzésre. Zoli arra kérte Rózát, hogy csak a szüleit értesítse és hívja meg, a barátainak egy szót se szóljon. Nekik szánta a férfi a meglepetést.

– Nálad kellene a te családodban a hagyomány szerint, de úgy gondolom, ne maradjanak ki a barátaid és Sára sem a legjobb barátnőd, ezért fordítunk a hagyományokon. Ott lesz nálam megtartva a lánykérés és az eljegyzés.

A hazafelé vezető úton már egy másik ember ült a volánnál, a lelkében újra tanyát vert a boldogság kék madara, és olyan erős fészket épített benne, mint aki onnan kirepülni soha többé nem akar. Mikor hazaért átment a szüleihez. Az anyja aggódva fogadta.

– Mi volt az a halaszthatatlan dolog, amiért ilyen sebtében elutaztál fiam?

– Halaszthatatlan, eltalálta anyám. Megnősülök újra – felelte mosolyogva Zoli és átölelte az anyját.

– Csak nem az a városi lány? Mindenki azt beszéli...

– Akkor legalább már tudja. De igen, ő az, Sára barátnője.

– Jaj, kisfiam, meggondoltad jól? Elkapkodod. Nem is ismered! – sopánkodott az anyja – Majd megint úgy jársz...

– Nincs miről beszélni tovább, ne hasonlítsa össze Marival. Ez teljesen más. És miért kell ahhoz több év, hogy tisztán lássam, hogy őt szeretem. Mit kellene még többet tudnom hozzá?

– Mégis, ki ez?

– Diplomás hölgy és bankár a foglalkozása. Nem fogja a család szégyellni! – kezdett már ideges lenni Zoli.

– Mikor lesz az eljegyzés? – tett pontot a vita végére az apja – Gondolom minden úgy lesz, ahogy illik.

– Minek kéne? Volt már Zolinak esküvője! – kötekedett tovább az anyja.

– Minden úgy lesz, ahogy kell, apám. Nem én miattam. Róza életében ezek lesznek a legszebb napok. Megérdemli. Jövő hét végére gondoltam. Májusra az esküvőt.

Zoli apjának nagyon tetszett a hír, végre megnyugodhatott. Nem sejtette senki a családban, milyen szívfájdalmat okozott a fia rosszul végződött házassága. Úgy érezte, hogy nem csak a fiának, az ő becsülete is besározódott azon a napon, mikor kitudódott a szégyen. Zoli próbálta titkolni előtte az érzelmeit, mégis látta, nagyon szenved a csapodár felesége miatt. Ha most azt mondja szerelmes, akkor az is. Örülni kell neki.

– Aztán legyün ide lakni a városból az a leányzó? – tette fel a számára a legfontosabb kérdést.

– Igen. Már mindent megbeszéltünk. Itt fogunk élni, ne féljen apám – nyugtatta meg Zoli

– Hol fog ilyen sok iskolával itt munkát találni? – fűzte tovább az anyja a kérdéseit.

– Egyelőre még az eljegyzésnél tartunk! – nevetett Zoli, mikor látta, hogy békülékenyebb az anyja.

Még aznap megbeszélték az eljegyzés forgatókönyvét, nem sok idő jutott a szervezésre. De, aki olyan szerelemmel várta a párját, mint Zoli várta, annak a lehetetlen, ismeretlen fogalommá válik a szótárban.

Sára telefonját felvette most már Róza, és a kérdésére, hogy kapott -e levelet Zolitól, őszinte választ mondott.

– Széttéptem a levelét olvasatlanul.

Nyugodt volt mikor ezt mondta, hisz nem hazudott a barátnőjének, tényleg széttépte a levelet. Sára sóhajtott egyet a hírre, aztán beletörődött, hogy vége a románcnak Zoli és Róza között. Ami nem megy, azt nem kell erőltetni – gondolta

Sokkal jobban idegesítette, hogy Benjámin egyre szűkszavúbb lett mikor telefonon beszélgettek. Megfogadta, hogy nem áradozik annyit az életéről a raboskodó férfinak. Még Róza románcáról sem. Arra gondolt a rossz hangulatát talán pont ő gerjeszti az állandó, felfokozott előadásaival.

Zolit nem látta egész héten. Pénteken kora reggel Jánostól hallott egy furcsa hírt.

– Mit tud Sára? Azt beszélik nagy a sürgés forgás a Zoli házánál. Takarító asszonyok vannak, meg tegnap szekér vitte a sátorponyvát hozzájuk.

– Nem hallottam én semmit. Mire gondol?

– Olyant beszélnek, hogy nősülni készül a Zoli gyerek – mondta ki János és indult is tovább a dolgára.

– Kit vesz el? – hüledezett Sára.

– Ki tudja, arról nem beszélnek. De nem hinném, hogy falubeli.

Hamar megvigasztalódott! – fortyogott Sára magában – Még én dicsérgettem Rózának nemrég, milyen komoly férfi.

Délután megjöttek a barátai. Vidámak voltak, talán még jobban, mint első alkalommal. Úgy szálltak ki az autóból, mintha haza mennének. Sárának az azért feltűnt, hogy Róza is ugyanolyan vidám volt, mint a többi. Nem erre számított.

Lett benne egy kis gonoszság, talán nem indok nélkül, hisz Róza is kikezdte Benjámin és az ő kapcsolatát, amit nehezen felejtett el, mint egy tüske, örökre benne maradt. Mikor bementek elpakolni a házba, mellékesen megjegyezte:

– Zoli még erre se jött a héten. Azt beszélik a falusiak, nősülni készül. De lehet, hogy pletyka csak, ne idegesítsd fel magad – tette azért hozzá, ne fájdítsa Róza szívét meg túlságosan.

– Kit érdekel? – Sára legnagyobb döbbenetére Róza hangosan felnevetett. – Azt kívánom neki, hogy legyen boldog!

– Hamar túltetted magad rajta! – hagyta ott mérgesen az önfeledten vihogó barátnőt, nem látta értelmét a további beszélgetésnek.

– Furcsa egy kicsit azok után, ahogy végig bőgted a napot utána! – toldotta meg azért elfelé menet, mert nem értett az egészből már semmit.

– Lehet barátnőm, de sok víz lefolyt azóta a Dunán! – hallotta, ahogy utána szólt a barátnője jókedvűen.

Másnap reggel mikor kiértek a munkaterületre már ott volt Zoli három falubélivel, javában dolgoztak, az összes anyag szét volt terítve a kerítés vonalán. Zoli sietősen megbeszélte velük a további munkát.

– Te nem leszel itt testvér? – kérdezte kíváncsian Zalán, amikor látta, hogy indulni készül Zoli.

– Nem. Sürgős programom lett mára. Azért vannak itt a barátaim, ők lesznek a segítségetekre. Ez a munka haladósabb. Csak a rögzítésre és a feszítésre kell nagyon vigyáznotok.

Sára és Róza kicsit távolabb állt, onnan figyeltek. Zoli odament hozzájuk és szívélyesen köszönt nekik. Vidám volt, mosolygós, ragyogott a szeme mikor rájuk nézett beszéd közben.

– Remélem jól aludtatok az éjjel? Jövök később, majd beszélünk. 

Intett és sietős léptekkel elment.

Sára továbbra se értett semmit. Rózát se, aki visszamosolygott, mintha a múltkori érzelmi sokkja meg se történt volna. Délután öt óra is elmúlt, mire úgy döntött a csapat, hogy másnapra is hagyni kell a munkából egy keveset. Sára csak akkor látott Rózán egy leheletnyi feszültséget, észrevette, hogy sűrűn nézegeti a telefonját, és amikor felveszi, mindig félre húzódva beszél valakivel.

Már az istállók előtt jártak, mikor meglátták a mikrobuszt. Ott parkolt a tornácos tanyaház előtt. Sára odament érdeklődni a sofőrhöz, aki a vezető ülésen olvasgatott.

– Kire vár itt?

– Azt hiszem magukra – válaszolt a férfi tettetett csodálkozással a kérdésen.

János jött elő az istállók felől.

– Készüljenek csak, én itt maradok végeződni.

– Hova készülődjünk már?

– Kis vendéglátásra Zolihoz, oda kell vinnem magukat! – mosolygott a sofőr.

A férfiak hamarabb vették a lapot, mint a nők.

– Meglepetés buli? – nevetett fel Zsolt, enyém a fürdőszoba először. Mire vártok?

A fáradság az egész napi munka után pillanatok alatt tovatűnt, lázasan készülődtek és remélték, hogy Zoli nem hazudtolja meg magát, most is gondoskodik nemcsak a lelkükről, a pohárbavalóról is.

Mikor Zoli háza elé értek, csak akkor lepődtek meg igazán. Az utcán kis csoportokban álldogáltak az emberek, jobbára asszonyok, lányok. Az udvarban tágas nagy sátor volt felállítva, mellette egy kisebbel, ami alatt szorgos falusi asszonyok sürögtek forogtak a szabad tűzön bográcsban fövő ételek körül. Róza kiváltképp meglepődött arcot vágott, még Sáráénál is nagyobbat.

– Hát ez a hagyomány? – motyogta maga elé mikor meglátta, hogy egyre csak gyűlik a meghívottak serege.

– Mi a fene van itt?! – ámult el Sára – Remélem, nem csinál belőlünk bohócot Zoli?

– Dehogy – suttogta idegesen Róza. – Ez... az én eljegyzésem.

– Mi van? – képedt el Sára – Ugye nem mondod komolyan?

– De igen! – felelt helyette az odaérkező Zoli, és végre átölelte a kedvesét – Ha nem haragszol elrablom mellőled a menyasszonyom. Gyere Róza kikészítettem a ruhádat. Át kellene öltözni, mielőtt megérkeznek a szüleink.

A barátok ott álltak és nem tudtak szóhoz jutni az álmélkodástól.

– Figyelj csak, akkor ez Róza eljegyzése? – ért el a felismerés Annához.

– Na, majd adok én nektek, meglepetés bulit! – nevetett fel Sára – Gyertek, üljünk le, mert nem lesz helyünk a végén.

Mikor a fiatalok megjelentek a ház ajtajában, az asztalnál ülők felálltak. Sára és a barátai nem tudták mi fog történni. Róza átlépte a valóság küszöbét, úgy állt ott megilletődve Zoli mellett, mint a mesében a hercegkisasszony. Mind a kettőjükön díszes mellény volt, Zolin hófehér bő ujjú ing, Rózán is hasonló, de az valami csipkecsoda, hosszú szoknyája majdnem a földig ért. A vörös haját szolidan feltűzte egy csattal. Az utcáról is közelebb álltak a bámészkodók, nézelődés közben buzgón kitárgyalták a városi menyasszonyt. Megérkezett Zoli családja. De nem csak ők, jött még egy autó, hozta Róza szüleit. Ki tudja honnan, előjött három muzsikás, két hegedűs egy nagybőgőssel. Amikor kinyílott a kapu és beléptek rajta a szülők, megszólalt a hegedű először. Halkan, sírón, alázkodóan.

Zoli oda vezette Rózát a családhoz. Bemutatta a menyasszonyát a szüleinek. Aztán oda ment Róza szüleihez, megköszönte, hogy megtisztelték ezen a szép napon az otthonát és családját. Róza lelkében ezer pillangó repdesett, mikor együtt sétáltak a szülőkkel, a többi meghívott közé. Már csak pár lépésre voltak a vendégseregtől, akik nem ültek vissza a terített asztalokhoz, várakoztak a vőlegény bejelentésére. Róza a szülei mellé állt, Zoli is odalépett a saját családjához, a boldogság beragyogta az arcát, aztán biztatóan ráragyogtatta a szemeit Rózára.

– Azért vagyunk itt ma este, azért jött el az Édesapám és az Édesanyám, azért vannak itt a rokonaim és a barátaim, hogy előttük megkérjem a kezed a szüleidtől. Szeretném ezt a gyűrűt az ujjadra húzni, ami összeköt bennünket egy életre. Szeretném, ha elhinnéd te is és a szüleid is nekem, hogy minden erőmmel vigyázni fogok rád, és hogy soha nem okozok neked csalódást. Nagyon szeretlek Róza. Sokat gondolkodtam, míg erre a döntésre jutottam. Nagyon átgondoltam. Mikor kételyek gyötörtek, és elmentél tőlem, akkor nagyon szenvedtem a hiányodtól. Rájöttem, hogy ez csak azért van, mert amit érzek irántad, az szerelem, amit ajándékba kaptam a sorstól. Megköszönöm Sárának is, hogy segítette idevezérelni az utadat, hogy egymásra találhattunk, mi ketten.

Zoli felhúzta a kedvese ujjára a gyűrűt, majd magához ölelte.

– Nagyon szeretlek, rád vártam minden éjjel, de soha nem mertem elhinni, hogy egy nap magadtól jössz el hozzám.

Míg csókolták egymást, melléjük lépett a zenész és kezében andalítóan sírni kezdett a hegedűn egy szerelmes dal.

Róza szemében gyűltek a könnyek, próbálta tartani magát, de sírt ott mindenki, még az apja is törölgette a szemét. A végső érzelmi nyilallás ezután ért el a szívébe, mikor előre lépett egy középkorú falusi asszony és odaállt a zenészek elé. Hirtelen olyan csend lett, mintha minden hang meghalt volna abban a percben, mert az ott lévők tudták, hogy Zoli kívánság dalát fogja elénekli. És az asszony elkezdte az éneket, fontos ének szállt a levegőben, a vőlegény üzenete a menyasszony felé. Az asszony énekét kísérni kezdte mindkét hegedű és mély hangon a nagybőgő.

„Most múlik pontosan,

Engedem hadd menjen,

szaladjon kifelé belőlem"

– Sokáig azt hittem, hogy csak játszol velem – simogatta kedvesét Zoli. – De szerencsére még időben rájöttem, hogy nagyot tévedtem. Nagyon szeretlek.

„Azóta szüntelen

őt látom mindenhol.

Meredten nézek a távolba,

otthonom kőpokol."

Énekelt az asszony búgó hangon, a strófát többen vele énekelték. Róza átérezte mennyire kiváltságos az életben. Mert akit ennyire szeretnek, az csak kiváltságos ember lehet. Ott álltak a kör közepén ölelkezve, körülöttük a sok komoly elérzékenyült arcú rokonnal, baráttal, akik csak nekik énekeltek:

„Vágtatnék tovább veled az éjben

az álmok foltos indián lován..."

Fogadj el engem

 Sára a visszafelé úton elsírta magát. Addig míg Benjámintól búcsúzott, erősnek mutatkozott, nem akart még nagyobb lelki fájdalmat okozni a férfinak. De nem volt annyira erős, hogy az érzelmeit hosszú ideig kordába tudja tartani. Róza azonnal észrevette, hogy a barátnője kisírt szemmel lépett be az ajtón.

– Figyelj Sára, én is látom, hogy min mész keresztül. Nem cseszegetlek többet... ígérem. Ez a srác már a tiéd, hát ne borulj ki ennyire. Bárcsak nekem lenne egy ilyen szerelmes pasim. Mit nem adnék érte. Egy kicsit azért kemény volt tőle, ahogy rólam beszélt. De tudod mit, átértékeltem, amit mondott... lehet némi igazság tartalma.

– Mit mondott? Nem mindent hallottam – nézett a barátnőjére szomorúan Sára.

– Jobb is. Azt mondta, emlékeiben úgy maradtam meg, mint egy kivakolt múmia. Nem felejtem el neki soha! – vonta össze a kitetovált szemöldökét a barátnője. Sára elnevette magát.

Még az autópályára sem ért fel, mikor a két kislány a hátsó ülésen egymáshoz dőlve elaludt. A csendben át tudta magát adni az elmúlt órák intenzív emlékeinek. Még a száján érezte Benjámin csókjait, testén az erős férfikarok ölelését. Vitte magával haza azt a sok boldogító érzést, amit kapott a férfitól. Azon meditált, hogy Róza már nem gyűlöli Benjámint. Jó lenne ha Róza is megtalálná az a férfit, aki nem csak kedvtelésből tölti vele az idejét. Megérdemelné. Ismerte Rózát, hogy mennyire nyitott és komoly gondolkodású. Talán Benjáminnak sikerült most felnyitni a szemét, min kéne változtatnia, hogy tökéletes partnerré válhasson. Remélte, hogy megértette Róza. Ő is lassan jött rá fontos dolgokra, de szerencsére még idejében. Már tudja, hogy egy kapcsolat csak a belső értékek felszínre hozásával tartós. Legyen csinos egy nő, nem erről van szó, de nem szabad elfelejteni, hogy merni kell a legrejtettebb érzéseit is megosztani azzal, akivel jövőt akar építeni. Benjámin merte, mint férfi nem szégyellte a könnyeit, nem fogta vissza a benne tomboló érzelmeket soha. Tőle tanulta meg, hogy milyen bizalmat és megnyugvást tud adni, ha tudjuk, hogy a másiknak nincsenek titkai, nem simlis, nem játszik szerepet. Ha valakit megszeretünk, akkor elébe kell állni és kitárni a karunkat és azt mondani – Nézd, itt állok, ahogy az Isten megteremtett anyaszült meztelen és most megengedem, hogy még többet láss belőlem, megmutatom a lelkem, amit kevés ember ismerhet teljes valóságában! Nézd, és meglátod rajta keresztül, hogy milyen ember vagyok! Sérülékeny, szenvedő, vad és tékozló, de nagyon szeretni tudó... fogadj el engem olyannak, amilyennek látsz, nincs előtted titkom többé!

Eszébe jutott, hogy ajánlotta Rózának Zolit, a falugazdászt. Maga sem értette miért ugrott be nála, hogy ők ketten összeillenének. Zoli komoly, munkájának élő férfi. De nagyon segítőkész és széles látókörű. Talán, ha közelebbről megismernék egymást, talán, ha Róza elgondolkodna Benjámin szavain, és nem burkolódzna a titokzatos nő álarca mögé, ha nyitottabbá tudna válni egy férfi közeledésére, akkor talán Zoli is észre venné, hogy Róza kívül-belül szép, és értékes nő. 

Nem sok ideje maradt a hétvégi utazást kipihenni, másnap hajnalban kelt és gyorsan visszazökkent a tanyasi gazdászélet ezer bajába. Felhívta délelőtt Zolit, hogy tanácsot kérjen, mielőtt megrendeli a kerítéshez szükséges elemeket. Zoli délután ki is ment a tanyaházhoz.

– Ki kell számolni pontosan Sára a kerítés hosszát. Minimum két méterenként oszlop kell, hogy erősen tartson. Csakis betonoszlopok, vagy vasoszlopok. Nem a legtermészetesebb anyagok, de a fa idővel elkorhad a földben, hiába kezelik le bármivel – kapta sorba a tanácsokat. Egy óra tervezés után összeállították a megrendelést.

– Kell egy pár ember hozzá. Gépeket majd én szervezek. Nehogy már kézzel ássunk annyi gödröt a földbe.

– Jönnek a barátaim a városból, megígérték.

– Bírják a munkát? – nézett kételkedve Zoli Sárára.

– Majd elválik. Nem éppen ehhez vannak szokva – bizonytalanodott el Sára.

– Mit dolgoznak, mi a szakterületük?

– Orvos, tanár, bankár... – vallotta be Sára.

– Hát nem éppen kerítésépítő brigád. De majd kialakul valami belőle, ha másra nem, jók lesznek megmondó-embereknek. Ahhoz ez a fajta városi nép nagyon tud érteni, mármint ahhoz, hogyan kéne csinálni, de egy lapát még nem volt egyik kezébe sem. Ráéreztem, igaz?

– Nem mondhattam nekik, hogy ne jöjjenek... a barátaim voltak... maradtak. Rózának se, a barátnőmnek. Amúgy rá fér szegényre egy kis kikapcsolódás.

– Pont itt fog kikapcsolódni? – nevette el magát Zoli – Itt dolgozni kell!

– Tud dolgozni mind! – nyugtatta meg Zolit Sára, és elégedetten másról kezdett beszélni. Amit akart, azt elhintette a férfi előtt. Nem is kell többet beszélnie róla, mert úgy gondolta, száz százalék bevéste a férfi fejébe a lényeget, hogy találkozni fog a szingli barátnőjével.

Szerencséjük volt az időjárással, több hétre száraz idő mutatkozott, haladt minden munka a földeken. A kerítés elemeket is leszállították az ígért napra. Sára minden barátjával külön- külön beszélt telefonon. Úgy nézett ki mind beváltja az ígéretét, és ott lesznek nála hosszú hétvégén. A két idős asszony lázasan készült a konyhán, hogy ők se maradjanak szégyenbe a sok városi káka bélű előtt, ahogy Terka mama nevezte Sára barátait. Valami igazi falusias íz-világot álmodtak meg végül Mártika nénivel. A hosszú tornácra terített meg két hosszú asztalt az öregasszony, még a lócákat is befedte plédekkel. Igazgatta a takarókat, közben végig motyogott magában.

– Mennyi baj van ezekkel a városi ficsúrokkal. Fel ne fázzon a gyenge népségnek a feneke a kinti hidegen.

Pénteken nagy lett a sürgés-forgás a tanyaházban, ami a gyerekekre is átragadt, alig lehetett őket féken tartani. Délután négy órakor begördült az udvarra a két autó, és a nyolc városi fiatal nyújtózkodva, hangos ujjongással köszöntötte az elébük siető Sárát.

– Izgultál mi? Most már csak az lesz a megváltás számodra, ha haza megyünk! – ölelte meg Zsolt legelőször a lányt. Sára idegesen vette tudomásul, hogy ott van köztük Zalán. A férfi is nézte őt, majd hozzálépett és határozottan átölelte.

– Ne izgulj, ha valakinek hát nekem itt a helyem. Nincs semmi baj, barátok maradtunk... remélem.

– Örülök, hogy eljöttél, én is úgy gondolom, hogy maradjunk barátok. Érezd jól nálunk magad doki – mosolygott zavartan Sára. Ismerte a férfit, tudta, hogy amit mond, az úgy is van, nincs mitől félnie, nem fogja felemlegetni a bódult éjszakájukat.

A tanyaudvar közepén beszélgettek. Sára büszkén válaszolgatott minden kérdésükre, melyik épületben mi van, merre tervezi a kertészetet, hol épül majd másnap a kerítés. Róza is megilletődve hallgatta és közben figyelte a tanyasi idillt maga körül. Autózúgásra figyeltek fel, Zoli kanyarodott be a terepjáróval a nagykapu elé. Hangosan odaköszönt először a házból kikukucskáló Terka mamának.

– Mi lesz a vacsora mama, remélem nem késtem még le semmiről?

– Nem késted le Zolikám! Sült oldalas lesz tepsis krumplival, meg káposztasaláta. Még sütöttem hozzá kőttest is. Mán aszt hittem, elmaradsz – üdvözölte izgatottan az öregasszony. Számára a fiatalember volt az egész felhajtásban a legbiztosabb pont.

Zoli határozott léptekkel ment az udvar közepén ácsorgókhoz, nyújtotta a kezét bemutatkozásra.

– Te leszel testvér a munkafelügyelő, hallom! – fogadta a kézfogást elsőnek Zalán.

– Ne nevezz annak, de tényleg segítek, hogy ne legyen gubanc a munkában. Helyismeret, meg baráti is egyben.

Róza mikor meglátta az ismerős férfit, hátralépett, mint aki megijedt tőle. Hisz jól ismerte már Zolit, arról a videóról, amit átküldött Sára. Ismerte a hangját, a megjelenését. Csak a valóság mégis más, mint egy videó vagy egy fénykép – állapította meg, mikor végigméregette a barátaival beszélgető férfit. Zoli magasabbnak, szélesebb vállúnak tűnt most, mint a videón. Nem merte Sárának bevallani azóta se, hogy felkeltette az érdeklődését a falugazdász, akit csak úgy heccből ajánlgatott neki.

Már úgy nézett ki szerencséje lesz, kimarad a bemutatkozásból, észre sem veszi a falugazdász a nagy kavarodásban, hogy ő is ott van. Ügyesen belépett Kátya takarásába. Nem akarta, hogy meglássa rajta a férfi, hogy feszült lett a jelenlététől, annak ellenére, hogy semmi jelentősége nem volt annak, hogy ideges vagy nyugodt.

Nem tud ez a pasi róla semmit, vadidegen. Akkor mitől idegbeteg? – mérgelődött magában. Mindenesetre elmélyülten figyelte az égen átvonuló madárrajt, hadd gondolják, hogy az terelte el a figyelmét a jövevényről. Nem jött be a trükk, mert Zoli figyelmét nem kerülte el, a rá nézve sértő magatartás, hogy ennyire levegőnek nézi a messziről jött lány.

– Szépek. – mondta mikor odalépett Róza mellé – Mindig ilyenkor vonulnak át a láposra, ott éjszakáznak – nézett ő is fel a madarakra.

– Igen, nagyon szépek – válaszolt zavartan Róza és ránézett Zolira. – Sára barátnője vagyok, Róza – nyújtotta a kezét a férfinak kelletlenül.

– Nagy veszedelem vár a körmeidre holnap.

Zoli nem engedte el a kezét, sőt a másikat is kézbe fogta, nézegette a lány kezén a műkörmöket.

– Na, jól van, hozok holnap mindenkinek védőkesztyűt, neked egy párral többet – csóválta meg a fejét, és hátat fordított Rózának. 

Jól tette, így nem láthatta milyen fintort vágott Róza, mikor mérgesen zsebre vágta a kezét.

Kátya hamar eltűnt a gyerekekkel, Sára csak a távolodó alakjukat látta, ahogy sétáltak a mező felé. Észrevette, hogy Róza nem igazán találja fel magát a férficsapatban, jóval távolabb téblábolt, nézelődött.

– Gyere velem Róza, megmutatom, hol alusztok, mégis úgy döntöttem, nem kell sátorban aludnotok. Megoldottuk az épületben. Nézd csak! – mutatott körbe mikor beértek a házba – Kaptam kölcsön frankó matracokat. Nem kell mindjárt visszaadnom. Nem a Hilton, de mégsem a kinti hűvös éjszaka. Igaz? Mit szólsz hozzá?

– Áldom az eszét, aki segített! – örült meg Róza –Én hol alszom?

– Zoli segített, ő hozta ide az öregek napközijéből. Te velem alszol, meg a két kicsivel. Ha megfelel.

– Persze, hogy meg. Köszönöm, hogy kiemelt helyem lesz.

Róza gondterhelten a távolba révedt. – Ez a Zoli... – húzta fel a vállát idegesen.

– Mi van vele?

– Mégse annyira... de mégis... szóval, kicsit ez is elszállt magától, de min csodálkozom, minden pasi királynak képzeli magát.

– Ő nem olyan, mondtam már. Nem ismered.

– Dehogynem, beszéltem már vele.

– És? Csak ennyi?

– Ha nem beszél, jó fejnek néz ki. De ha megszólal, egy okoskodó Paprika Jancsi. Dicsérj meg, nem azt mondtam, hogy falusi tahó.

– Ismerd meg, és később mondj véleményt róla, ne az első benyomásra. Mi a fenét mondott, hogy így kiakadtál?

– Semmit... dicsérte a körmeimet.

– Nem kellett volna erre a melóra új körmöket felrakatni, tönkre mennek – nézte ő is Róza körmeit. – Egy vagyont költöttél rájuk.

– Ő is erre utalgatott. A francba, engem meg se nézett a tahó, csak a berakásokat nézegette a körmeimen! – bosszankodott tovább Róza.

– Mégis csak tahó? Figyelj, én most kimegyek a gazdaságba, meg kell etetni az állatokat, itt időbeosztás van, már gondolom János is megjött a faluból. Próbáld magad jól érezni, itthon vagy nálam. Te vagy a legjobb barátnőm, ne csinálj problémát semmiből. Oké? – szeretettel magához ölelte Rózát.

– Nem értelek, hogy süllyedtél ilyen mélyre, istállóban dolgozol? – húzta el a száját Róza – Nehéz meló, meg szerintem nem neked való, diplomád van!

– Igazad van, de élvezem az egészet, tanulom a vidéki gazdálkodást. Azt meg nem lehet fotelban ülve megtanulni. Idővel mindent átszervezek, ne idegeskedj.

Sára kifelé menet alig tudta megállni, hogy ne nevessen hangosan.

– Műkörmök, hoztad a formádat, nem ér neked a figyelmeztetés semmit! – gondolta kajánul. De úgy nézett ki, bejött a megérzése, tetszik Rózának a falugazdász.

Elhaladt az udvaron beszélgetők mellett, oda szólt, hogy egy óra múlva vacsora.

Zoli utána lépett, ment segíteni. Flóri is szaladt vissza a többi gyerektől, sose hagyta ki a két lovat, azt már csak ő gondozta reggel és este. Mikor kifulladva hozzájuk ért, Zoli nyújtotta a kezét a gyerek felé kézfogásra. Flóri ezektől lett a legboldogabb, hisz János és Zoli sose hagyta ki az erős férfikézfogást, ha találkozott velük. Ilyenkor egyenrangúnak érezte magát, a felnőtt férfiak befogadták a társaságukba.

Zoli villát vett a kezébe, csendben sietősen folyt a munka. Nem vették észre, hogy Róza megjelent és figyeli őket. Nem találta fel magát sem a házban, sem az udvaron, ezért Sára után ment az istállóig.

– A tarkához nemsoká híni kell az inszeminátort – szólt oda János Zolinak.

– Látszik rajta? – nézett a tehén felé Zoli.

– Hajaj, nyugtalan tegnap óta!

Sára is felegyenesedett a munkából – Én is észrevettem, minden baja volt, még rúgott is.

Róza hallgatta egy darabig, kíváncsi lett, ugyan mi baja a tehénnek? Meg is kérdezte vesztére.

– Mi baja van szegénynek, beteg lett?

Zoli felegyenesedett, ránézett Rózára mintha most látná először.

– Nagyon beteg lett – mondta végül komoly ábrázattal a választ a lánynak.

– Sajnálom – felelte részvéttel Róza.

– Hát nem kéne annyira. Nincs azért olyan nagy baja, ha jól belegondolunk – nevetett Rózára János –, csak epekedik a bika után. Ne szédítsd Zoli ezt a helyre kislányt!

– Én egyáltalán nem szédítem, hát nem elég nagy baj az bátyám, ha egy nő csak epekedik, bika meg egy sincs a láthatáron? – tört ki a nevetés a férfiból.

– Zoli, nem kellett volna! – szólt a férfira mérgesen Sára – Rosszul esett Rózának, hogy hülyét csináltatok belőle! Városi lány. Én is az voltam... kicsit az vagyok még most is. Mit vársz tőle?

Zoli az ajtó felé nézett, ahol Rózának akkorra csak a hűlt helye maradt.

– Megsértődött?

– Nem tudom. Kérdezd meg tőle! – felelt durcásan Sára.

Mikor kimentek az istállóból a többiek a tornácon az asztalok mellett ültek. 

– Mindjárt jövök – intett Zoli és kiment a terepjáróhoz. Visszafelé jövet egy üveg pálinkát hozott a kezében.

– Na, hoztam egy kis étvágycsinálót, hol vannak a poharak?

Zoli mindenkit körbe kínált, végül megállapodott Róza mellett.

– Ideülhetek melléd? – kérdezte hozzá hajolva.

Róza nem merte azt mondani, hogy keressen máshol helyet, pedig nagyon a nyelve hegyén volt. Visszafogta magát, biccentett a fejével, hogy igen. Zoli befészkelődött Róza mellé a lócára. Szoros lett a hely, de egyáltalán nem zavarta. Érezte, hogy Róza próbál tőle elhúzódni, mikor a combjuk és a karjuk összeért, de nem tudott nagyobb távolságra kerülni tőle, mivel a másik oldalán Gergő fészkelődött, pont a szűkös hely miatt.

– Tudom, hogy haragszol rám, de csak vicceltünk kint az istállóban – súgta Rózának. – Azért ne nyomj le mindenkit a lócáról.

Róza vont egyet a vállán, mint aki semmi jelentőséget nem tulajdonít az adott helyzetnek, próbált úgy viselkedni, mint akit nem érdekel semmi. Pláne nem az a tolakodó alak, aki folyton izeg-mozog mellette, csak úgy véletlenül, vagy készakarva, folyton hozzáért, vagy fent, vagy lent, és van képe csak annyit mondani olyankor, hogy: – Bocs... – meg – Elnézést.

A legjobban a csalódását kellett lepleznie, hogy Zoli úgy tett mintha nem is ő ülne mellette, elfordult tőle, és csak a mellette ülő Zsolttal beszélgetett.

Aztán a méreg még jobban elborította a fejét, mert azt tudomásul vette, hogy el kellett tűrnie, hogy folyton hozzáért keze lába Zolinak, de legnagyobb elképedésére, mellékesen elkezdett róla gondoskodni, míg ő közben végig azt hitte, hogy levegőnek veszi a jelenlétét.

– Hűl az idő lefelé – fordult felé a férfi, és a saját vállára dobott pulóverét gondosan ráterítette Róza hátára, még el is igazgatta rajta.

– Meg ne fázz itt nekem, kis szomszédom – súgta a füléhez hajolva bizalmasan.

Róza meg se tudott szólalni, kezdett a helyzettől összezavarodni, mert meglepődött és összerezzent a férfi érintésétől. Az előbb érzett sértődékenysége, hogy a férfi csak szórakozik vele, elég hamar megváltozott.

Talán mégse játszik vele, furcsán közelednek egy nőhöz ezek a vidéki pasik, lehet, azt hiszik, ha már mellé ültek egy nőnek, joguk van róla gondoskodniuk. Talán érdemes mégis ráfigyelni, nem is annyira tahó, csak az észjárása másként forog, nem úgy, mint egy városinak.

A vacsora elnyerte a társaság tetszését, csendesebbé is váltak míg falatoztak, mindenki a frissen sült oldalassal volt elfoglalva, amihez bőségesen tálalt Terka mama, tepsiben sült ropogós burgonyát. Sára vitt mellé házi bort, amit még a keresztapja készített jóval a halála előtt. A több éves bornak meg is lett a hatása, senki nem akart lefeküdni, hiába figyelmeztette őket Sára, hogy nagyon korán kell másnap kelni. Ő hagyta ott a társaságot a leghamarabb, igaz nem tudott sokat köztük lenni addig sem, mindig akadt dolga, hol a konyhában, hol a lefekvéshez készülő gyerekek körül. A barátok magukra maradtak az egyre sötétedő éjszakában. Rózát is átfújta a kóbor hideg szél, megborzongott tőle.

– Vedd fel a pulcsid! – szólt Zolinak, és levette magáról a kölcsönkapott pulóvert.

– Itt hagysz? – kérdezte a férfi csalódottan, és utána nyúlt, megfogta a karját.

– Visszajövök, csak hozok magamra valami meleget – válaszolt meglepetten Róza.

Ki tud ezen az alakon eligazodni? – gondolta, míg befelé tartott a házba – Mégiscsak szórakozik velem semmi kétség, de visszakapja tőlem nemsokára, akkor majd rájön, hogy rosszabb, ha én kezdek vele játszani!

Az ágyáról levette a plédet, ment vissza, de mielőtt visszaült Zoli mellé, gondosan körbetekerte magán a takarót.

– Jól nézel ki most már, mint egy egyiptomi múmia! – évődött vele Zalán – Zoli vigyázz, ha félsz a kísértetektől, jobb, ha elhúzódsz tisztes távolságba!

– Kísértsen csak! – nevetett Zoli, és átölelte Róza vállát – Inkább bújtál volna ide hozzám, figyeld csak, milyen forró vagyok, mint egy kazán. Érzed?

Róza mindent érzett abból, amit Zoli mondott, a forróságot is, mégis elhúzódott a férfitól. Mérges lett a múmiás beszólás miatt, élesen villant a szeme Zalánra, aztán ingerülten kiosztotta Zolit.

– Figyelj, igaz, hogy egy városi csaj vagyok, de most nagyon félreértelmeztél valamit. Nem vagyok mindenre kapható. Szóval elsieted a dolgokat nagyon. Inkább hagyjál békén!

– Semmit sem siettem el! – sértődött meg Zoli – Csak jól érzem magam. Különben semmi köze ahhoz, hogy megöleltelek, hogy városi lány vagy. Az időnek inkább...

– Miről beszélsz?

– Holnapután elmész.

– Igen... el... és mi a gond vele?

– Mikor ismerjelek meg szerinted? Holnapután-azután?

– Miért... meg akarsz ismerni? – nézett tettetett csodálkozással Róza a férfira.

– Igen... nagyon is. Remélem nem baj?

– Hát, az nem. Mégis lassíthatnál. Nem vagyok hozzászokva ehhez a tempóhoz.

– Pedig jó lenne, minden percért kár, amit mással is el lehetne tölteni.

Zoli a sötétség jótékony leple alatt átölelte Róza derekát és magához húzta.

– Úgy bebújnék a takaród alá, nagyon fázom.

– Na, hiszen, az előbb még nem fáztál! – nevetett gúnyosan Róza.

Zoli a felé forduló arcára gyorsan adott egy csókot, könnyű röptűt, szinte észrevétlent, mégis átsuhant rajtuk a vágy tőle.

– Gyere el hozzám – súgta –, túl sokan vagyunk itt.

Róza elcsendesedett, az ajánlat úgy érte, mint egy kóbor villám a derült égből. Kibújtatta a takaró alól a kezét, oda csúsztatta a férfi combjaira. Tudta, hogy most nagyon gonosz lesz. Megkereste az ajkaival Zoli száját és megcsókolta. Érezte, hogy elérte a célját mikor hallotta, hogy mélyen kapkodva veszi a levegőt.

– Tetszel nekem. De nincs az életem egy éjszakás kalandokra betervezve. Jó éjszakát! – ezzel kibújt az ölelésből és bement a házba.

Nagyon bántotta, hogy pár óra ismeretség után olyan gyorsan tért a lényegre a falugazdász. Nem tudta felfogni, hogy lehet egy férfi ennyire elszállva magától. Könnyen megszerezhető városi nőcskének nézte, ezzel az izgalmas románc számára véget is ért. Happy end – sóhajtott fel szomorúan, próbált elaludni, de egyre éberebb lett, sokáig forgolódott álmatlanul.

A hajnali pára még ott hasalt a tanya körül, mikor Sára már kint állt a tornácon, kezében egy bögre, gőzölgő kávéval. Az elmúlt napon filózgatott, hogy minden barátja eljött segíteni a városból. Aztán azon is, hogy milyen jól érezték magukat az este folyamán, milyen türelemmel alkalmazkodtak a családjához és a gyerekekhez. Még a keresztanyja is megbékélt velük a nap végére.

– Nem olyan finnyásak ezek, mint amilyennek gondoltam őket – állapította meg, mikor nyugovóra tért este a szobájába és az utolsó keresztet is magára dobálta az esti ima után.

Na, meg ott volt Zalán. Félve figyelte egész este, mert kicsit megint többet ivott a kelleténél, de szemlátomást nem bánatában ivott, végig jó volt a hangulata. De az alkohol most nem vitt sértő szavakat a szájára, mintha nem történt volna köztük előtte semmi, nem tett egy kétértelmű megjegyzést sem a társaság előtt. Egyszer odament hozzá, akkor is csak azzal az indokkal, hogy megdicsérje a gyerekeket. Igaz akkor élcelődve kérdezte tőle – Nem hiányzik a kotlóshoz a kakas?

Sára visszaemlékezett, mit mondott Róza, mennyire Benjámin pártjára állt a doki, mikor megpróbálta a férfit megalázni a barátai előtt. Így hát nem vette kétértelmű célzásnak.

– Hiányzik nagyon, de egyszer majd csak iderepül közénk. Kivárjuk türelmesen – válaszolt őszintén dokinak.

Róza, na meg Zoli – úgy gondolta nagyon ráérzett a két szingli lelkére. Még nem látta tisztán mi alakul köztük, de észrevehetően alakulgatott valami. Igaz Róza este hamar lefeküdt, hamarabb, mint a többiek. Azok még éjfélkor is vihorásztak a nagy konyhában mikor beüldözte őket a házba az éjszaka hűvös levegője.

Felfigyelt a traktorzúgásra, később már látta, ahogy befordult a dűlőúton az árokásó gép. Mögötte ott haladt Zoli terepjáróval. Leálltak a föld végén és kiszálltak a járművekből. Letette a bögrét a párkányra, úgy döntött, míg János nem érkezik meg a tanyára, odamegy hozzájuk.

Közelebb érve észrevette Zoli rossz hangulatát. Nagyon komoly hangnemben beszélt a traktorossal. Mikor meglátta Sárát intett felé.

– Mi elkezdjük az árkokat kiásni, remélem lesz segítség délfelé a házból is! – mondta morcosan, a hangjából kiérezhető gúnnyal.

– Szólok nekik, jönni fognak, nagyon korán jöttetek.

Amikor a traktoros beült a gépbe Sára odalépett Zolihoz

– Mi a baj? Nagyon bal lábbal keltél ma reggel.

– Nem sokat aludtam... a te barátnőd egy boszorkány azt tudod, csak egy rossz vesszőseprő kéne a lába közé, akkor egész nap felettünk repdeshetne. Egy vijjogó vörös banya.

– Jaj, ez a Róza, mit csinált már megint? Hidd el nekem, hogy nagyon rendes lány. A bankár szakmában is a legügyesebb... lehet csak az a baj vele, hogy még nem heverte ki a csalódását... tudod, egy komoly kapcsolatból lépett ki. Teljesen maga alatt volt miatta az utóbbi időben, pedig pont ő csinált benne rövidzárlatot. Azért is mondtam neked, hogy ráfér egy kis kikapcsolódás. Emlékszel?

– Hát, ha így is van... akkor se kéne velem szórakoznia.

– Beszélj vele. Majd meglátod, hogy rendes lány. Tényleg... tetszik neked Róza?

– Elmegy – vonta fel a vállát Zoli, de nem nézett Sára szemébe.

– Holnap igen, tényleg elmegy... komolyan kérdeztem.

– Igen. Nem rossz nő. Kinézetre. De nagyon nem jön be a természete. Városi nyafka. Ne haragudj, megyek dolgozni, ne pazaroljuk rá az időt! – ott is hagyta Sárát, ment a traktor után.

Sára sietett vissza a házba, hogy szóljon a barátainak, kint már folyik a munka. Vége a lazsálásnak.

Már az istállóban volt segíteni az állatok körüli munkában, mikor megjelent Róza. Sára egy pillanatig szóhoz jutni sem tudott mikor ránézett, Rózán ugyanis nem volt smink. Úgy állt előtte kicsit bedagadt szemekkel, ami elárulta, hogy nem sokat aludhatott, mint ahogy Isten megteremtette a világra. A vörös loboncát összefogta egy hajgumival, az arcán ott nevettek a szeplői, mint a pajkos kisgyerekek. Sára megállapította, hogy Róza így is szép, és megértette a lényeget is, mindez csak azért láthatja, mert Róza fülig belezúgott a falugazdászba, vége a szerepjátéknak. Sára úgy tett, mint aki semmit sem vett észre a változásból. 

– Figyelj, te mikor jössz ki dolgozni? Nincs kedvem egyedül köztük flangálni.

Róza idegesen várta a választ.

– Gyere félre egy kicsit Róza! – húzta ki a lányt Sára az istállóból, ne hallja János mit mond neki.

– Figyelj. Szórakozol Zolival, igaz? Emlékszel, hogy megkértelek valamire?

– Emlékszem. De nem én kezdtem. Ő a nyomulós. Azt hiszi százas váltót fut nálam.

– Miről beszélsz?

– Képzeld az este szobára hívott a szemét.

– Mármint Zoli... nem létezik! – ámult el Sára.

– Mármint Zoli. Ez azt hiszi, hogy kuplerájból csöppentem ide, vagy az utcasarokról.

– Biztos félreértettél valamit Róza. Nagyon rossz hangulatban van... szerinte te egy boszorkány vagy.

– Látod, erről beszéltem... már gúnyolódik is rajtam a szemét!

– Tetszel neki.

– Ki mondta?

– Ő reggel. Ha mondta, akkor igaz is. És most húzzál kifelé a többiek után, nem kellett neked eddig se gardedám.

– Megyek már! – mondta kelletlenül Róza, és elindult kifelé a dűlőúton. Kelletlenül állt meg a többiek között, akik munkamegbeszélést tartottak. Zoli egykedvűen nézte mikor megjelent, éppen úgy, mintha csak a szomszédasszonyával futott volna össze a sarki közértben.

– Te is itt vagy? Akkor ki van a brigád. Tudsz lapátolni, remélem. Két betonkeverőnk van. Három- három ember kell hozzá. Kettő kell az oszlop beállításhoz. Dolgozunk végre? – mondta morcosan és ott hagyta a társaságot, mert megérkezett a lajtoskocsi a vízzel.

– Akkor mindent megbeszéltünk – szólt oda a társaságnak –, az arányt ne tévesszétek el, mert egy gyenge szél is kidönti a kerítést, ha nem veszitek komolyan, amit csináltok. Ne sajnáljátok belőle a cementet. Róza, gyere ide, adok neked is védőkesztyűt!

Róza legszívesebben visszament volna a tanyaházba, belülről morgott Zolira, mint az elkóborolt kutya az idegenre, aki csalogatja. Hogy dirigál neki, mint egy szolgabíró.

Odament hozzá, nyújtotta a kezét a kesztyűért. Zoli megfogta a kezét és ráadta mind a két kesztyűt. Róza tovább dühöngött magában, most meg azért, mert megint gondoskodott róla.

Zoli váratlanul két ujjával felemelte az állát, hogy bele tudjon nézni a szemébe.

– Nem aludtam miattad az éjszaka. Jó lenne, ha megbeszélnénk pár dolgot, mert ha elmész innen örökre rossz alvó maradok.

Róza megint meglepődött, fürkészte a zöld szemeivel egy darabig, mielőtt megszólalt.

– Sose mondtam, hogy nem szívesen vagyok a társaságodban. Jól van, ha nem fáradok el nagyon, akkor persze... beszélhetünk

A Nap már a fejük felett járt, kegyetlenül kinyomta magából a meleget, lassan mindenkire rákötötte az izzadság a cementport, vagy a néha megerősödő szél hátán lovagló porfelhőt. Ismeretlen volt számukra ez a nehéz munka. Róza is elfáradt, szeplős arca, amit névjegyként kapott az Istentől az alapból is vörös hajához, szürke foltokkal lett tarkítva. Annának és Kátyának, folyamatosan segített a kedvesük, csak ő dolgozott egyedül.

Zoli figyelte már egy ideje, megsajnálta, többször odament hozzá, kivette a lapátot a kezéből, rászólt, hogy pihenjen. Olyankor Róza leült a zsombékosra az útszéli árokparton és figyelte a férfit, ahogy dolgozik helyette. A szél Zolit is beterítette cementtel, mérgelődve húzta le a pólóját, hogy kirázza belőle a csípős port. Róza nyelni sem tudott annyira zavarba jött a meztelen felsőtestétől. Zoli kidolgozott izmai ott játszottak előtte, Róza rá is tapadt a szemeivel, jól megnézte magának. De amikor Zoli hirtelen felé nézett, elkapta a tekintetét.

Zita jelent meg az üzenettel, hogy mehetnek ebédelni. Fáradt sóhajjal köszönték meg a jó hírt. Róza, Sára mellé szegődött.

– Nagyon elfáradtál látom – sajnálkozott Sára, látva a mindig pedáns barátnő megviselt ruházatát, széltől szétzilált haját.

Róza nem mondta meg neki az igazat, hogy minden porcikája sajog.

– Ki lehet bírni, igaz életemben sohasem csináltam ilyen munkát.

A hátuk mögött hallották, hogy a többiek nagyon jól érzik magukat, szórakoztatták egymást megállás nélkül.

Az ebédnél ugyanoda ült, mint az előző este, remélte, hogy Zoli mellé szegődik megint. De a férfi beült a terepjáróba és elment a falu irányába. Később Sára felvilágosította, hogy Zoli a szüleinél ebédel, de visszajön, mire ki kell menni újra dolgozni. Róza megint pukkadt egy sort azon, hogy lehet valaki ilyen bunkó, illett volna neki szólni, nem csak egyszerűen lelépni mellőle. Amit mond, meg ahogy viselkedik kész ellentmondás. Kis idő múlva megenyhült, mert rájött, hogy nem azt mutatja Zoli felé, amit igazából érez iránta. Abból, amit közvetít felé, semmi komolyat nem tud kisütni, bármilyen furfangos vidéki észjárással van is megáldva. Miért is várhatná el, hogy Zoli őszinte legyen hozzá, és bármiről elsőként tájékoztassa? Eszébe jutott Benjámin, mikor arra kérte, ha megszeret valakit, sose rejtse el a legbelső énjét és érzéseit. Biztos, hogy igazat mondott, másként hogyan is alakult volna ki Sára és közte az a fergeteges szerelem, úgy, hogy ő közben bent van a börtönben – A bizalom... hát igen... nem egyszerű. Mi van, ha abbahagyja a szerepjátékot egy kis időre. Csak kíváncsiságból, hogy megtudja, működik e Benjámin nagy életigazsága.

Zoli mikor visszaért két rekesz sört is kipakolt a terepjáróból.

– Gondolom jól fog esni a töltött káposzta után! – vitte fel széles mosollyal a tornácon üldögélőkhöz.

– Hát testvér, egy nagy hajcsár vagy, de megbocsájtjuk neked, mert gondozod a lelkünket! – örült meg Zalán mikor meglátta a rekeszeket.

– Ki fog itt még dolgozni délután, teljesen kibuktunk Terka mama ebédjétől! – simogatta a hasát Zsolt.

– Még félóra és indulunk, akkor holnapra csak délig lesz meló. Jól haladunk, sokkal jobban, mint először gondoltam! – biztatta őket Zoli és odatelepedett Róza mellé – Jól vagy?

– Eléggé elfáradtam – ismerte be Róza az igazságot.

– Ez mit jelent? Lefújtad a beígért beszélgetést? Elég hamar – húzódott el tőle csalódottan Zoli.

– Én ilyet nem mondtam. Te kérdeztél, és én őszintén válaszoltam. Vagy jobban esett volna, ha mellébeszélek?

– Nem esett volna jobban – enyhült meg a férfi. – Még nem döntöttél?

– De igen. Míg távol voltál.

– Mikor mondod el? – kérdezte izgatottan Zoli.

– Nem titok – hajtotta le a fejét Róza, mert már eldöntötte, hosszú vívódás után, hogy mit fog válaszolni. Mindent feltett egy lapra, még ha ezzel saját magát kiszolgáltatja, akkor is. Ideges volt, mert soha nem történt még vele ilyen, de nagyon akarta, hogy közelebbről is megismerje. Tudta, hogy elhamarkodott felelőtlen lépésre szánta el magát, aminek nem látta a végét, mégis úgy döntött, hogy kockáztat.

Zoli türelmetlenül figyelt Rózára.

– Úgy döntöttem, hogy elfogadom a tegnapi meghívásod. Tényleg elutazunk holnap... beszélnünk kell – válaszolt halkan Róza – persze ha akarod még.

Zoli nem törődött a többiekkel, átölelte Róza vállát és megcsókolta a homlokát.

– Akarom-e? Igen! Jól van, este megbeszélünk mindent. Iszol kávét? Én igen. Hozok neked is – állt fel türelmetlenül Róza mellől, de ragyogott az arca, mint a víztükrön a hajnali napsugár.

Mikor Zoli eltűnt a konyha irányában, Zalán, aki végig hallotta a kettőjük beszélgetését, odaszólt Rózának.

– Remélem, nagyon meggondoltad Róza, hogy mit csinálsz?

– Hallgatódzol? Nem illik, tudod.

– A bolond is látja, mi folyik köztetek. Nem kell ahhoz hallgatódzni. Ne okozz neki bánatot, rendes srác, kereshetnél magadnak mást, ne szédítsd meg az elsőt, akit meglátsz vidéken!

– Nincs szándékomban megbántani, nyugodj meg! – sértődött meg Róza – Volt, de már nincs. Én is rájöttem, hogy rendes srác. Különben, nem most láttam először... majd egyszer elmesélem.

A délután lazábban telt el, vidámak voltak, viccelődtek munka közben. Már nem volt titok Róza és Zoli közt szövődő románc, a barátok összesúgtak a hátuk mögött. Néha nem tudták megállni, ilyenkor kapott Zoli egy-egy tréfás megjegyzést tőlük, de nem tudták kibillenteni a nyugalmából. Elmúlt a rossz kedve, mióta Róza igent mondott a találkozóra. Kívülről nem láthatták rajta, hogy önmagában vívódik, hogy mi alakulhat ki közte és Róza közt. Aztán rájött, hogy nem érdekli különösebben, az se, hogy meddig tart a kapcsolatuk, csak végre kapcsolat legyen belőle, mert az első pillanattól odavolt Róza zöld szemeiért. Úgy érezte teljesen megbabonázta, mert még nem változott a hajnali véleménye, hogy Róza egy rafinált boszorkány, varázserővel bír felette.

Egész délután szikrázott köztük a levegő, mind a ketten csak az estére gondoltak, amikor végre kettesben lehetnek.

Mikor végeztek aznapra a munkával, befelé már ott ment Róza mellett, átkarolta a vállát.

– Lefürdök, várj meg!

Róza húzta az időt, egyre bizonytalanabbá vált.

– Nem, nem tudok várni. Menjünk, van nálam is fürdőszoba – ingatta a fejét türelmetlenül a férfi.

Róza ránézett, már majdnem kiakadt, hogy nem az történik megint, amit ő akar, de időben meggondolta magát.

– Jól van. Menjünk! – és szófogadón beült a terepjáróba.

Zoli lekezelt a fiukkal, akik széles vigyorral nyugtázták a határozottságát.

– Csak ügyesen testvérem, ne kapkodd el! – biztatta Zalán.

– Rendben doki, reggel találkozunk – búcsúzott Zoli nevetve.

De az úton szótlan volt és feszült. Csak néha nyúlt át Rózához, hogy megérintse. Talán nem akarta elhinni, hogy valóság, hogy ott ül mellette. Kifordult az autóval a bekötőútról a falu főutcájára. Körülbelül kétszáz méter után letért egy mellékutcába. Megálltak egy hosszú újépítésű ház előtt. A vaskapu mögött egy hatalmas dobermann ugrált örömében, amikor meglátta, hogy hazaért a gazdája. Róza is kiszállt az autóból.

– Várj, míg beterelem Cézárt a kennelbe. Az idegenekhez nem kedves, így van tanítva.

– Szerbusz tesó! – kiáltott a túloldalról át egy férfi – Elkészült e már a kerítés? – közben próbálta kifürkészni Róza alakját, kit is vitt haza Zoli.

– Holnap lerakjuk az összes oszlopot! – szólt hátra Zoli.

– Na, estére már viszi a szomszédom a hírt a kocsmába – súgta oda Rózának, és belépett a kapun, hogy bezárja a kutyát.

– Nézzél meg akkor jól szomszéd, mert nem először látsz itt – gondolta Róza és hátrafordult a férfi felé, még intett is neki egy köszönés félét.

oli tudta, hogy nem lesz könnyű az előtte lévő este, már csak azért sem, mert konkrétan egy beszélgetés ürügyén vitte magával Rózát. Beszélgetnek persze, hisz mindketten tudták, hogy valami elkezdődött köztük, amit ideje tisztába tenni mielőtt Róza visszamegy a városba. De hogy állja meg, hogy az érzékeny Róza ne hagyja faképnél, ha megint azt tapasztalja, hogy rámenős és csak a helyzetet akarja kihasználni – ahogy eddig is állította róla – a maga javára. Megfogadta, hogy önmérsékletet tart, nem csap a lovak közé, megpróbálja magát visszafogni, egyelőre az is boldogság számára, hogy elfogadta Róza a meghívását.

Kitárta a nagykaput, hogy be tudjon az udvarba állni az autóval. De előbb odalépett Rózához, és megfogta a kezét.

– Gyere, kinyitom a ház ajtaját, menjél be nyugodtan, kezd hűvös lenni idekint. Nemsoká jövök én is.

Róza belépett a ház folyosójára, nézelődött. Kíváncsian beleskelődött minden helyiségbe. Megállapította, hogy nem egy legénylakás benyomását kelti, amit lát. Ízlésesen berendezett szobákat, ebédlőt látott, amikben asszonykéz nyomait vélte felfedezni. Túl nagy volt mindenütt a rend. –Talán az anyukája eljár takarítani hozzá – suhant át rajta egy felismerés. Hallotta, hogy záródik a bejárati ajtó, gyorsan leült az ebédlőben az asztalhoz.

Zoli az ajtóban állt, onnan figyelte Rózát.

– Így élem öreg napjaim, ez a saját lakásom. Persze a szüleim segítségével. Nős voltam. De már jó ideje vége. Túl vagyok a válóperen.

– Tudom – mondta Róza.

– Mindent tudsz?

– Biztos, hogy nem. Azért vagyok itt, hogy többet megtudjak. Te mit tudsz rólam?

– Nem voltál még férjnél. De voltak kapcsolataid. Úgy tudom, most nincs.

– Kitől tudod?

– Nekem is Sára mondta. – mosolygott a férfi – Gondolom téged is ő világosított fel nem a rétisas. Adok tiszta pólót, indulhatsz fürödni! – azzal elindult összeszedni a szükséges holmikat Rózának.

Róza, mint egy kisgyerek szót fogadott, hisz olyan koszos volt a munkától, hogy még ülni is kényelmetlen volt a tiszta ebédlőben.

– Köszönöm! – vette el hálásan a törölközőt és a ruhákat Zolitól.

A fürdőszoba egyszerű volt, de ragyogott abban is minden. Megmosta a haját, szürkén kúszott le róla a habzó meleg víz. Körbetekerte magát a törölközővel, hajszárítót keresett. Az egyik fiókban rá is akadt. Úgy gondolta nem tölti ott az időt, majd kint szárít hajat. Kiment a fürdőszobából kezében a kapott ruhával, hajszárítóval.

– Megfürödtem, tiéd a fürdőszoba! – szólt oda a férfinak, aki a vacsorával volt elfoglalva.

– Anyám adott a déli ebédből, megmelegítettem. Még raktam ki hozzá ezt-azt. Jól van, megyek én is – válaszolt Zoli, közben elég tolakodóan nézegette az ajtóban álldogáló lány idomait. Mivel nem volt más választása ő is elindult a fürdőszoba irányába, közben törte a fejét, hogyan tovább? Tervezgetett magában. Legszívesebben felkapta volna a karjaiba, és jöjjön, aminek jönnie kell. De nem merte. Félt, hogy örökre elriasztja magától, hisz előző este is faképnél hagyta a rámenőssége miatt.

Rájött, hogy akkor nyer csatát, ha nem ő, hanem Róza indítja el a szerelmes éjszakát. Mert tiszta szívéből remélte, hogy be fog következni az a szerelmes éjszaka. Emlékezett Rózára milyen zavarban volt mikor levette a pólóját kint a kerítésépítésnél. Pedig nem őt akarta cukkolni a vetkőzéssel, csak a rászálló cementpor csípte a bőrét. De elkapta Róza tekintetét, amiben meglátta, hogy nem közömbös a számára, ha őt úgy látja, ahogy az Isten megteremtette. Megszületett a haditerv – semmit a kéznek, mindent a szemnek– megborotválkozott, lezuhanyozott. Nem vett fel semmit csak egy alsónadrágot és törölközővel a kezében kisétált a fürdőszobából.

Rózán már ott volt a pólója, ami olyan nagy volt rajta, hogy mini ruhának tűnt. A haját is megszárította, a vörös hajzuhatagot összefogta a feje tetején egy hajgumival. Mint egy riadt őzgidának úgy rebbent a pillantása Zolira, aki ment felé törölközve, csapzott vizes hajjal, mosolyogva.

– Vacsorázunk? Nagyon éhes vagyok – körbe vette a derekán a törölközőt és leült az asztal mellé – Gyere, minden kihűlt! Melegítsem újból?

– Ne fáradj vele, annyira nem hideg – szólt zavartan Róza és odaült vele szemben az asztalhoz.

– Nagyon messze vagy tőlem – állapította meg Zoli és a tányérjával együtt áttelepült mellé.

Róza nem tudta hova nézzen, a sült húsra vagy megkíséreljen egy-egy pillantást kockáztatni a férfi felé. Zoli izmos mellkasát göndör szőrzet borította, nagyon szexisnek találta már ott kint is, mikor lehúzta a pólót magáról. Sokszor eszébe jutott később a jelenet, meditált róla, hogy Zoli nem borotválja a testét, mint a modern fiúk manapság, hisz már nem divat a testszőrzet. Neki jól áll, olyan férfias tőle. Zoli terve bevált, Róza leblokkolt az intim közelségtől.

Próbált enni, de valahogy nem volt éhes. Egyre feszültebbé vált, várta, hogy átölelje Zoli, hogy odabújhasson hozzá. Túl közel voltak egymáshoz, érezte a bőre illatát, hallotta ott közvetlen maga mellett a hangját, ami visszafogott volt végig. Mit akar ez itt? – mérgelődött magában – megfürödtünk, eszegetünk? Ja, meg beszélgetünk... el ne felejtsem, ezért jöttünk. Róza felemelte a fejét, és egyenesen Zolira nézett. Nézte megbűvölve maga mellett azt a férfit, aki miatt feladta az elveit, és beugrott egy rövid ismeretség utáni románcba. Zoli is ránézett. Egy darabig fürkészték egymás arcát szótlanul. A férfi arca nyugodt maradt, csak kíváncsiságot látott rajta. Nem mozdult felé, ahogy Róza elvárta volna – Játszik velem – gondolta, hisz Zoli tovább folytatta az evést. Róza már nem tudott a vágyainak parancsolni, elindult a keze akaratán kívül és végig simította Zoli mellkasát, játszottak az ujjai a göndör szőrzet között. Zoli letette az evőeszközöket és rekedten megszólalt.

– Végre, már azt hittem soha nem akarsz hozzám érni, kis vörös boszorkány!

Hajnal három óra volt mikor Róza a fáradtságtól álomba merült. Zoli könyökére támaszkodva nézte az alvó lányt, akinek kibomlott a haja a végeláthatatlan szeretkezésük alatt. A vörös tincsek, mint a kígyók tekergőztek az arca körül a fehér párnán.

– Boszorkány! – sóhajtott fel Zoli – Mi lesz ezután? Ma kilépsz az életemből, talán örökre. El se tudom képzelni, hogyan lehetne jövőnk együtt.

Felkelt, kiment a konyhába, kávét főzött. Már nem akart aludni, nem érzett fáradságot. Helyette inkább egyre nőtt benne a szomorúság. Elveszíti Rózát, ez a felismerés gyötörte egyre kínzóbban. Nem tudta Rózát vidéki életben elképzelni. De önmagát se, hogy elhagyja azt a földet, amit gyerek kora óta tapos. Ő nem tudna élni máshol a világon, tisztában volt vele, még egy mindent elsöprő szerelem miatt sem. Mert érezte, hogy nem futó kalandot élt át az éjszaka Rózával. Életében még nem érzett annyi gyönyört, mint az elmúlt pár óra alatt. A felfokozott érzelmek összezavarták a gondolatait teljesen.

Világosodott odakint, Zoli még akkor se ment vissza Rózához, ott maradt két kezére borulva az ebédlőasztalnál. Róza felébredt, először meglepődött, hogy egyáltalán hol van, aztán már intenzíven emlékezett az éjszakára. Hiányolta Zolit. Felkelt és elindult az ebédlő felé, megállt a nyitott ajtóban. Nézte a férfi görnyedt alakját, aki már fel volt öltözve úgy ült ott az asztal mellett. Nem értette mi baja lehet, miért hagyta egyedül, miért jobb neki nélküle? Odasétált mögé és átkarolta a vállát.

– Mit csinálsz itt... mi történt, valamiért haragszol rám?

Zoli felnézett. Róza észrevette, hogy furcsán megváltozott a tekintete, az arcán a fáradtság mellett felfedezett egyfajta hidegséget, távolságtartást.

– Jól aludtál? Akartam szólni, hogy nemsokára indulunk. Öt óra van – válaszolt a férfi színtelen hangon.

– Máris felöltözöm – szólt csendben Róza, kereste a ruháit.

Szép volt az éjszaka, túlságosan is szép, de úgy látszik, a reggellel vége lett mindennek – gondolta keserűen.

– Ha úgy gondolod, mehetünk! – szólt oda a még akkor is mozdulatlanul üldögélő férfinak.

– Megmondanád végre, mi bajod van? Mit rontottam el az éjszaka? Nem voltam elég jó? Vagy csak ennyi? Még azt se érdemlem, hogy kedves legyél velem? – vonta kérdőre mérgesen Zolit.

Zoli felállt az asztal mellől és odament hozzá, átölelte.

– Kedves leszek hozzád, megígérem. Mindent nagyon jól csináltál. Szép volt és nagyon jó volt veled az éjszaka. Nem ez a baj.

– Hát akkor mi a baj? – nézte könnyein keresztül Róza.

– Csak annyi, hogy ma elmész és... ezzel vége van ennek a fergeteges éjszakának...

– Úgy gondolod? Igazad van, egy éjszakás románc lett belőle... de legalább jó volt mind kettőnknek, remélem – válaszolt vissza minden átgondolás nélkül gúnyosan Róza –, akkor... menjünk! A többiek már felébredtek, talán kint dolgoznak és rajtunk köszörülik a nyelvüket, még talán irigykednek is, micsoda szerencsés fickó vagy, helyedbe jött a pesti cafka egy éjszakára! – és elindult dacosan a kijárat felé.

A hűvös reggeltől dideregve ült be a terepjáróba, a sírás kerülgette. Zoli bezárta a lakást és mellé ült. Még csak rá se nézett a férfira, minden erejét összeszedte, hogy ne kezdjen hisztériás sírásba. Ugyanolyan néma csend ölelte át őket, mint mikor jöttek. A különbség csak az volt, hogy mindkettőjükben mostanra csak a bizonytalanság és a csalódás keveredett az éjszakai önfeledt szeretkezés emlékével. Mindketten tudták, hogy valami nincs rendben, valamit nagyon elrontottak, valamiről még beszélniük kellene. Rózában dühöngött a megsértett nőiesség, Zoli úgy érezte nem állíthatja egy éjszaka után, kész tények elé Rózát. Egyszerű kérdést sem volt képes feltenni, csak egy nyomorult félmondatot, mégis reményt adhatott volna mindkettőjüknek, talán csak viccesen annyit, hogy – Mit gondolsz, el tudnád képzelni az életed vidéken?– lehet Róza kineveti... de lehet, hogy rábólintana, hogy igen.

Azt tudta, hogy ezt az éjszakát sose tudja már elfelejteni, ezt a fajta szerelmet kereste egész életében, mégis félt a visszautasítástól, félt felvállalni egy reménytelen szerelmet. Mert mi van, ha Róza elutasítja, kineveti. Külön világban élnek, még akkor is, ha az éjszaka könnyű leple alatt össze tudott olvadni a testük a lelkük. A reggel mindig elhozná Rózának a felismerést, hogy abban a közegben nem érzi jól magát.

A barátok hamar abbahagyták a szokásos heccelődést mikor meglátták, hogy egyiknél se jön be a vicc semmilyen formában. Zalán odament Zolihoz.

– Semmi közöm hozzá, de remélem minden oké köztetek? Mi történt veletek?

– Fáradt vagyok, csak ennyi. Gondolom Róza is az – bújt ki az egyenes válasz alól Zoli.

A munka szépen haladt, még tizenegy óra sem volt, mikor már csak tíz oszlopot kellett leállítaniuk. Zoli feltűnően nem ment Rózának segíteni. Egyre jobban forrt benne a méreg, nem tudta Róza szavait elfelejteni.

Szerinte Róza mindent félreértett, ezek szerint tényleg egy városi elkényeztetett lány. Még hogy egy éjszakás románc?! Még hogy ő cafkának nézte, meg csak szexre kellett egy éjszakára. Nem igaz, hogy nem látja a fától az erdőt. De az is lehet, hogy csak akarattal hisztizik, így akar véget vetni az ismeretségüknek. Újra meggyőződése lett, hogy Róza hihetetlen színjátékos.

Nem akart oda menni hozzá, beletörődött a sorsába, hogy ennek így kellett történnie. Mit hitegessék egymást? De ő soha nem mondaná, hogy egy éjszakás kaland. Az elmúlt éjszaka sokkal többet jelentett számára, mint Rózának. Elég volt az életében egy csalódás, nem akar többet.

Zenélt a telefonja... felvette és idegesen válaszolt valakinek: – Máris megyek!

Odament Sárához, beszélt vele, majd sietős léptekkel elindult a dűlőúton hagyott terepjáróhoz.

Róza mikor meglátta, hogy köszönés nélkül faképnél hagyta, teljesen összeomlott. Lassan indultak el a könnyek a szeméből, de utána végeláthatatlanul jött az utánpótlás. Sára odament hozzá, vigasztalgatta.

– Sajnálom Róza. Szedd össze magad.

De látta, hogy a barátnője nem tud uralkodni az érzésein, megkérte, hogy menjen be vele a tanyaházba.

Mentek egymás mellett, és Sára hiába faggatta, hogy mi történt az elmúlt éjszaka, nem kapott semmire választ.

– Sajnálom, hidd el, ha tudom, sohasem akartam volna, hogy ismerd meg. Megbántott? Mondjál már valamit!

– Nem fontos – szipogott Róza – te ne hibáztasd magad... csakis bennem van a hiba. Ez az én formám.

Délutánig se tért vissza Zoli. A társaság ebéd után visszaindult a városba.

Róza befészkelte magát a hátsó ülésre az ablak mellé, behunyta a szemét, próbálta összeszedni a gondolatait, nem értette miért bünteti a sors, hogy minden férfi kihasználja.

– A testvér pedig oda volt érted Róza. Mi lett a nagy rajongásból? – hallotta Zalán tolakodó kérdéseit.

Róza nem válaszolt, nem is akarta kitárgyalni, hogy mi bántja. Zalánt nem zavartatta magát, folytatta tovább.

– Tudod ez a röghöz kötődés átka.

– Miről beszélsz? — fordult felé Róza.

– Nem egyszerű ez a helyzet, csak arról. Te egy városi lány vagy... köztisztviselő. Úgy jársz – kelsz, mint egy felsőbbrendű egész nap. Egy hétvégére, mint egy eltévedt pillangó elrepültél egy virágos mezőre, és mit ad Isten, találtál magadnak a mezőn egy csábító virágot. Mivel telhetetlen vagy, kiszívtad az összes nektárt belőle, és most visszarepülsz a saját világodba. A virág meg elszárad, nem hagytál egy csepp reményt se hogy túlélélje. Nem gondoltad végig a következményeket.

– Jaj, doki, próbálj értelmesen beszélni.

– Pedig világos, mint a Nap. A testvérünk nagyon elkeseredhetett reggelre, hogy elrepülsz, ő meg marad, mert neki ott a helye. A virágok már ilyenek, csak a mezőn érzik jól magukat.

– Ha jól értem, azt akarod elmondani, hogy Zoli engem megszeretett, csak elenged, mert én ott nem tudok élni úgysem. Vagy mégis miről beszélsz?

– Vág az eszed. Minden rajtad múlik. Ne várd, hogy utánad jön a betonerdőbe. Beszélgettem vele sokat, az élete a vidék. Még te se tudsz vele versenyre kelni, pedig nagyon belehúztál, szó se róla.

– Sose akartam. Nagyon is örülnék, ha csak ennyi lenne a gond. De nagyon megváltozott, mintha alakváltó lenne, tegnap hősszerelmes, mára arrogáns, magának való. Tudod ma tényleg úgy viselkedett velem, mintha éjszaka csak egy fizetett szajha lettem volna, csupán azért szerelmeskedtünk, mert alkalom adódott rá. Nappal meg szemmel láthatóan szégyellte, hogy együtt töltöttük el az éjszakát.

Róza újból könnyekre fakadt.

Zsolt hátranézett, megcsóválta a fejét – Szerintem valamit nagyon mellébeszéltek egymásnak. Én is úgy láttam, hogy nagyon oda volt érted. Jobb lesz, ha barátilag segítségedre sietünk. Zalán cseréltetek telefonszámot?

– Igen. Ígért nekem házi eperpálinkát, hát persze, tarjuk a kapcsolatot ítéletnapig, nagyon ütős a pálinkája.

– Mi lenne, ha felhívnád és virágnyelven körbejárnád a témát. Te olyan jól megértetted vele magad.

– Nincs kifogásom ellene! – Zalán telefonált.

Zoli felvette a telefont. Róza csak félmondatokat hallott, nem értette miről beszél a két férfi egymással.

– Az baj. Cukor? Oda kell figyelni, ne ess kétségbe. Úton vagyunk hazafelé. Találkozunk testvér nemsokára. Hívjad! – hallotta Zalán válaszait.

Mikor letette a telefont, sejtelmesen nézett maga elé. Rózát furdalta a kíváncsiság.

– Ugye elmondod miről beszélt?

– Azért ment el, mert az anyja rosszul lett. Kiderült, hogy cukros. Már beállították a cukorszintjét a kórházban. Sajnálja, hogy nem tudott elbúcsúzni. Téged majd hívni fog, azt mondta. Ennyi. Nekem se sírta el magát. Talán máskor, ha többet beszélgetünk sikerül kikérdeznem.

Már a város alá értek, mikor Róza telefonja is bejelzett. Látta, hogy Zoli hívja. Hagyta, hadd zenéljen. Nem vette fel.

– Most mi van? – nézett felé csodálkozva Zalán.

– Nem tudom. Semmit nem értek – sírta el magát újra – Sem a virágot, sem a mezőt, semmit! Érted? Kell egy kis idő... át kell gondolnom.

Minden amiért élni érdemes

 

A börtön előtt leparkolt a szokott helyen. Nem akart ácsorogni a főbejárat előtt, legalább negyedórát várt az autóban mire elindult Benjámin elé. Míg várakozott azon meditált, hogy milyen kevés az az idő, amit együtt tudnak eltölteni, meg ki máson, mint Rózán. Ugyan megtudja-e állni Róza, hogy ne tegyen fel kényes kérdéseket Benjáminnak csupán tiszta jóakaratból, barátnőféltésből. Rájött, hogy kiszolgáltatta a magánéletét Rózának, de már későn, nem tudott rajta változtatni.

Benjámin mikor meglátta Sárát, boldogan mosolygott, szorosan magához ölelte, megcsókolta.

– Azt tudod, hogy várakozás utolsó percei a leggyötrelmesebbek. Most is téveszméim keletkeztek, hogy valami miatt nem jössz el. Teljesen kivagyok tőle! – súgta. 

– Ne gondolj ilyet sohasem. Én mindig eljövök, ha megígérem – ölelte át a férfi derekát Sára – Nagyon hiányoztál. Szeretlek.

– Én is nagyon szeretlek. Most, hová viszel? – kérdezte izgatottan, mikor beültek az autóba – Látod, teljesen ki vagyok neked szolgáltatva, olyan vagyok, mint egy marionett bábu, mindent úgy fogok csinálni, ahogy te akarod, és ami téged boldoggá tesz.

– Nem titok, a barátnőmhöz Rózához. És sietnünk kell, mert programja van délelőttre. De szeretne veled találkozni előtte. És... tévedsz, nem úgy fogom fel, hogy az én kezemben van minden irányítás, hatalmas tévedésben vagy, akkor még sok mindenben nem ismersz engem. Én soha nem fogom éreztetni veled, hogy kiszolgáltatottá váltál velem szemben, és tudod miért nem?

Benjámin meglepődött Sára hirtelen felindulásán.

– Csak azért, mert még két évig a börtönben vagy, még nem jelenti azt, hogy kiszolgáltatottá váltál, ez csak időleges állapot, két év múlva szabad ember leszel, és remélem, addig se veszíted el az önbizalmad. Soha nem volt olyan nagy szükséged rá, mint most. Különben Róza ajánlotta fel a lehetőséget, hogy nála tudunk találkozni minden alkalommal, mikor kimenőt kapsz a városba.

Benjámin nem titkolta, hogy nem örül, gondterhelten szó nélkül nézte a szélvédőn túli város, nyüzsgő életét.

– Miért hallgatsz? Jobb, mint egy szállodai szoba. És a barátnőm. Szeretném, ha a barátaim elfogadnának.

– És ha nem fogadnak el, mi történik?

– Akkor nem a barátaim!

– Szerettem volna csak veled tölteni ezt a kis időt... – fordult felé vádlón Benjámin.

– Velem leszel végig. Ígérem. És már meg is érkeztünk! Ne aggódj!

Lezárta az autót és odabújt a tétován ácsorgó férfihoz.

– Mennünk kell, nagyon rohan az idő – súgta a fülébe. 

A csengetésre Róza azonnal ajtót nyitott. Hirtelen ott állt előtte az a férfi, akit annyiszor megvádolt már kétszínűséggel, alakoskodással. Azt se tudta melyik lábára álljon zavarában. Más volt így szemtől szemben a találkozás, és tényleg igazat mondott Sára, Benjámin tényleg sokat változott.

– Üdvözlöm Róza... Sági Benjámin... köszönöm a lehetőséget, hogy itt lehetek magánál – nyújtotta felé a kezét Benjámin.

Róza is bemutatkozott, de egyre nagyobb zavarba került. Talán csak az volt az oka, hogy az emlékeiben nem ez az alak volt jelen. Mintha magasabb lenne, mintha erősebb testalkatú. A modora is... na, mindegy, majd később jöhet az elemzés – gondolta – engem nem tud megetetni, mint ezt a szerencsétlen Sárát, bármennyire megváltoztatta a börtön.

– A barátnőm miatt, természetesen... szívesen... – küldte rá a műmosolyát a férfira – segítünk egymáson, hisz erről szól a barátság. De ha lehet, ne magázódjunk, nehezen viselem.

Nem volt idő tovább elmélkedni, mert Benjámin kislányai nem tudták tovább megállni, hogy ki ne jöjjenek a rejtekhelyükről. Hangos ujjongással szaladtak az apukájuk felé.

– Apu, apu, meglepetéés! Hogy vagy? – ölelte Zsuzska legelőször át a lábát. Benjámin nagyon meghatódott, fél térdre ereszkedett és sokáig ölelte a két kislányt.

– Hát ez tényleg meglepetés. Köszönöm Sára! – nézett fel elérzékenyülve.

– Ne csak nekem köszönd, Rózának is – próbált segíteni az érezhető feszültségen.

– Na, mi indulunk, le ne késsük a programunkat. Gyertek lányok! – hívta Róza a kislányokat magához.

– Hová indultok?

– Matinéra – válaszolt Zsuzska Róza helyett. – Sajnos nektek nem jutott jegy... sajnos... ti most itthon maradtok. De ne félj apu, Angyal vigyázni fog rád addig, ő nagyon vigyázós tud lenni mindig.

Benjámin felegyenesedett és odalépett Sárához – Az én kis angyalom fog rám vigyázni? Jól van Zsuzska, elfogadom vigyázónak.

Megölelte Sárát, nem is engedte el magától később se. Akkor sem, amikor hallotta, hogy nyitják az ajtót, akkor sem, mikor hallotta a kislányát reklamálni kifelé menet.

– Nem kell annyira belekapaszkodni Angyalba, apu. Bizonyára szívesen itt marad veled akkor is, ha nem fogod meg annyira, nem olyan elszökős.

Meghallották, hogy fordult a zárban a kulcs.

Kint az utcán lassan bandukolt Róza a kislányokkal, csak Zsuzska kotyogott végeláthatatlanul, ami eleinte Rózát nagyon kifárasztotta, de egy idő múlva beletörődve hallgatta, mivel más választása nemigen volt. Mónika viszont Zsuzskával ellentétben komoly fontoskodó ábrázattal lépkedett mellette.

– Min töröd a fejed Mónika? Szomorú vagy.

– Áh, dehogy. Csak gondolkodom.

– Bővebben? – hajolt hozzá Róza.

– Azon... hogy apu, ha kiengedik... ugyan hova visz bennünket? Kérdeztem Sárát is, mikor jöttünk idefelé.

– És mit mondott?

– Hát nevetett, azt mondta nem romlik el semmi, de ha mégis, ő képes megjavítani, mint a Flóri biciklijét.

– Mi van a biciklivel?

– Hát kilyukadt a gumija – felelt Mónika helyett Zsuzska –, meglapult.

– Nem lehet igaz, hogy nem tudtok semmit! – bosszankodott Róza.

A kijelentésére még Zsuzska is elhallgatott.

– Mit nem tudunk? – kérdezte végül meg Mónika.

– Hogy szerelmesek egymásba – legyintett a kezével Róza – hogy lehet, hogy nem jöttetek még rá?

– Az nekünk jó? – meditált Zsuzska.

Mónika már bevágta a kamaszok vigyorát – Hát nem igaz, hogy nem tudod Zsuzska. Persze, ha szerelmesek, akkor jó. Az anyukák és az apukák szoktak egymásba szerelmesedni, én erre már gondoltam egyszer, mikor Flórival beszélgettem róla.

Zsuzska próbálta megfejteni a lényeget.

– Angyal, ha beszerelmesedett apukánkba... mondjuk... akkor ő anya?

– Nem tudom – vallotta be Mónika. – Lehetséges, hogy az lehetne, de ő nem akar anya lenni, csak vigyázós. Beszélgettünk az úton erről is, ő akkor se akar anya lenni, ha szerelmes apuba, és apu, ha el akar vinni bennünket, el is vihet, azt mondta.

– De miért? – nézett a nővérére csodálkozva Zsuzska – Biztosan csak viccelt, szokott sokszor – nyugtatta meg saját magát.

Róza jól szórakozott. Folyt a felvilágosító okítás nélküle is. De mikor Zsuzska kivágta a legprofibb megfejtést már nem tudta megállni, hangosan felnevetett.

– Akkor... igaz Róza, most jól meg szerelmeskedik egymást, míg mi matinézunk. 

– Igen. Azért is fogunk mi matinézni mindig, ha ők találkoznak. Így tisztességes, kicsi időre hadd legyenek csak ketten. Amúgy Mónika, hogy én is válaszoljak a kérdésedre, bizony jó lesz nektek akkor is, ha apukátok kiszabadul, mert nem visz sehová benneteket.

– Nem? – örült meg a kislány.

– Ő megy oda szerintem hozzátok. És úgy éltek majd, mint a mesében... boldogan – sóhajtott fel Róza vegyes érzelmekkel a lelkében.

– Ha apu odajön, akkor Angyalból már lehetne anya, igaz Róza? – csillant fel Zsuzskában a remény.

Róza nem tudott mit válaszolni, legbelül sajnálta a két kis árvát, el sem tudta képzelni merre vezeti majd őket évek múlva a sors. Csak azt tudta biztosan, hogy ő ilyen körülmények közt nem vállalná fel az anya szerepét.

-"-

Nem beszélgettek, csak szorosan összesimulva feküdtek egymás mellett. Egyfajta kommunikáció folyt köztük, ami többet elárult mi zajlik bennük, mint ezer kimondott szó. Néztek egymás szemébe, és kutatták egymásban a legrejtettebb igazságokat. Az érintések varázsában alig hallották meg, hogy jelzett Sára telefonja, ami azt hozta hírül, hogy nemsokára megérkezik a gyerekekkel Róza. Sára kibújt az ölelésből, öltözni kezdett. Benjámin meg se mozdult.

– Inkább itt maradnék, nincs erőm felkelni. Meg félek Rózától, észrevettem, hogy nem vagyok az esete.

– Ajánlom is, hogy ne legyél az esete, énhozzám tartozol örökre! – nevetett Sára.

Próbálta kimozdítani az ágyból a férfit, de hamar feladta, mert Benjámin teljesen elhagyta magát. Élvezte, ahogy nevetve küszködik vele Sára.

– Jól van, felkelek! – szánta meg végül Benjámin, de már későn, kint nyílott az ajtó és elért hozzájuk a gyermekek zsivaja.

Zsuzska végig rohanta a lakást, kereste az apukáját, végül hiába szólongatta Róza, rájuk nyitotta a hálószoba ajtaját.

– Végre már apu, úgy elbújtatok. Miért fekszel? Beteg vagy? – ijedt meg a látványtól, ami a szobában fogadta.

Benjámin zavartan húzta magára a takarót, mert Róza is megjelent az ajtóban, hogy kivigye Zsuzskát. Sára megfogta a kislány kezét és kifelé menet próbálta megnyugtatni.

– Nem beteg apukád, nincs semmi baja... csak elfáradt – összenevettek Rózával.

– Gondolom a szerelmeskedésbe fáradt annyira el – mondta komolyan Zsuzska.

Benjámin megjelent a hátuk mögött már magára kapta a pólót és a nadrágját, a cipőjét kereste a folyosón. Hallotta mit mond a kislánya, kérdőn ránézett Rózára.

– Volt egy kis felvilágosító beszélgetésünk, míg sétáltunk – mondta zavartan Róza. – Minek titkolóztok. A gyerekek bizonytalanok.

– Nincs semmi baj Róza – nyugtatta meg Sára – csak az igazat mondtad el.

Zsuzska szembefordult Sárával, csípőre tette a két kis kezét, billegett egyik lábáról a másikra. Hajaj, nem jó előjelek, gondolta Sára.

– Ha szerelmeskedésbe vagytok, legalábbis ahogy Róza elárulta, akkor ti is apa meg anya lettetek mostanra. Igaz? Akkor... csak egy napra, anyanapra, legyél az anyukám nekem is, ne csak apunak. Akkor megint ugyanolyan lehetne a szülinapom, mint előtte.

– Anyák napján van a szülinapod? – kérdezte Róza kíváncsian.

– Igen. Mindig együtt volt anyanappal, csak mostani nem tudom hogyan lesz, mert anya ott van a többi angyallal – mutatott Zsuzska a mennyezet felé –, őt még nem engedték le a földre úgy, mint Angyalt.

Leültek az ebédlőben az asztal köré, Róza a pultnál matatott a kávéfőzővel, közben pakolt az asztalra szendvicset, süteményt.

– Gondolom mindenki éhes. Terka mama süteményét is kitettem – biztatta Benjámint is, hogy fogyasszon valamit.

Benjáminhoz odabújva ült Sára, hálás volt Rózának, hogy most már nem kellett szerepet játszania a lányok előtt. Benjamin átölelte a vállát és a lány hajával játszott az ujjaival. Nem volt éhes egyáltalán. A gyomrában még ott volt a szerelmeskedés utáni zsibbadás, nagyon kellemes és jó érzés volt az a gyengeség, amit érzett a testében. Sára arca is sápadt volt, a szemei alá árnyékot húzott a fáradság, azt a látszatot keltette, mint aki nem aludta ki magát egy esti tivornya után. Róza a visszatérésük első pillanatában azonnal észrevette, hogy viharos volt az az idő, míg távol volt a lányokkal.

Zsuzska nem kapott választ, ezért nem tágított, továbbra is válaszra várva nézte Sárát.

– Akkor Angyal, mondjad már, leszel... vagy nem leszel anya egy napra? Nem mondod meg soha? Nem örökre kértem, csak egy napra...

Hirtelen mindenki figyelme Sára felé fordult, Mónika szája kicsit nyitva maradt a nagy várakozásban, ugyan milyen felelet jön az egyenesen feltett kérdésre. Sára Zsuzska szemébe nézett hosszan... gondolkodott. Aztán nagyon komolyan megszólalt.

– Egy napra, ne haragudj, de nem lehetek az anyukád...

Zsuzska szája legörbült, közel állt a síráshoz, de rendületlenül figyelte Sárát, aki tovább beszélt hozzá.

– Ha már tudjátok Róza jóvoltából, hogy mi apuval szerelmesek vagyunk egymásba, akkor miért nem azt akarod, hogy végleg anya legyek?

Zsuzska elfelejtett sírni, hirtelen nagy gondba került, ránézett Mónikára, aki komolyan figyelte a jelenetet, aztán az apukájára, akit még komolyabbnak talált abban a pillanatban. Végül nagyvonalúan döntött:

– Jól van, akkor legyél végleg anya, úgyis mindig tudtam, hogy nem vagy igazi angyal, mert nem vagy szőke. Mondjuk, lehetnél akkor örökre, mert anyu már úgysem jön vissza hozzánk, megmondta nekem.

Zsuzska éhes volt, továbbiakban az asztalon lévő szendvicsekre koncentrált, nem vette észre, hogy körülötte mindenki ledöbbent a hallotokon. Nem látta, hogy az apukája szemében megjelent az a kóbor könnycsepp, amit ő mindjárt észre szokott elsőnek venni. Nem látta Mónikát se, aki idegesen lóbálta a lábát az asztal alatt, és lehajtott fejjel ült, nem nézve senkire. Azt se, hogy Róza idegesen kisietett az ebédlőből, mint akinek hirtelen nagyon sok dolga akadt odakint.

Rózában kavarogtak az indulatok, nem tudott azon napirendre térni, amit hallott – Mi ez a hirtelen döntés, hogy a gyereknek kijelentette, hogy örökre anyának hívhatja? Szerinte Sára meghibbant. Olyanokat csinál, ahonnan már nincs visszaút! Nem kéne egy gyermek érzéseivel játszania. Kiment a fürdőszobába ott volt egy darabig, félt a saját indulataitól. Igaz, hogy Benjámin sokat változott előnyére, azt se mondhatja, hogy nem vonzó férfi, mert az, de mégis csak egy bűnöző, egy rabosított fazon. Aki engedte a börtön előtti életében, hogy halálra betegedjen mellette a felesége, míg ő élte világát. Ez aztán nem bűnhődés, hogy már a börtönben szerelemre lobban egy másik nő iránt. Valami nem stimmel mégsem ezzel az alakkal – jutott vissza a régi helytálló megérzéseire. Visszaindult az ebédlőbe, nem akart kihagyni egy pillanatot sem, ki akarta ismerni a férfit. 

Mikor visszaért látta, hogy Sára, Benjámin ölében ül és csókokkal becézgeti a férfi arcát. Halkan beszéltek egymáshoz. Zsuzska elmerülten eszegetett, néha pislantott csak Mónikára, aki ugyanúgy összegörnyedve ült a székén.

Nem a legjobb ötlet volt a lányokat idehozni – mérgelődött tovább magában Róza. – Nem is foglalkoznak ezek velük, csak magukkal törődnek. Megköszörülte a torkát, hogy vegyék észre, visszament közéjük. Sára megfordult és meglátta Róza szemében a baljós jeleket. Aztán hátranézett a gyerekekre és végre észrevette Mónika furcsa viselkedését. Otthagyta Benjámint, aki nem örült, hogy magára hagyta, húzta volna vissza, de Sára odahajolt hozzá és súgott valamit a fülébe.

Odament a szomorkodó kislányhoz és megfogta a kezét.

– Azt hiszem, fontos megbeszélni valónk van, gyere velem a másik szobába.

Mikor Róza mellett elhaladtak, odaszólt a barátnőjének – Egy kis ideig ne zavarjon bennünket senki, megbeszélünk pár dolgot.

Mónika ment vele hűségesen, leszegett fejjel, izgulva egy kicsit, meg büszkén is, hisz Sárának most ő fontosabb lett mindenkinél. Nagyon jó érzés volt számára ennek a felismerése, még akkor is, hogy elképzelése se volt arról, mit akar vele megbeszélni. Amikor a másik szobába értek, leültek egymás mellé az ágyra.

– Nem hall bennünket itt senki, mesélj, mi bánt? – kérdezte Sára a lehajtott fejű kislányt – Nézz rám, ne félj elmondani!

Mónika engedelmesen belenézett Sára szemébe, de néma maradt.

– Nem értelek, ez a nap olyan szép, találkoztatok apukátokkal, mégis szomorú vagy – próbálkozott tovább Sára, hátha megtudja mi az oka a különös szótlanságnak.

– Nem tudom, miért csaptad be Zsuzskát – vonta felelősségre Mónika, minden bevezető nélkül.

– Miért gondolod, hogy becsaptam? – lepődött meg Sára – Rosszul esik, amit most kimondtál.

– Emlékszel, mit mondtál az úton? Azt mondtad te sohasem leszel anya, mégis most Zsuzskának csak egyedül az leszel...

Sára átölelte Mónikát, már mindent megértett.

– Nemcsak Zsuzskának, neked is Mónika, nyugodj meg. De most elmesélek neked egy történetet miért volt nehéz eldönteni hamarabb, hogy anya legyek. Figyelj...

Róza leült Benjáminnal szemben és gúnyosan nézte a férfit – Itt az idő! – gondolta. Benjámin arcvonása megkeményedett Róza nézésétől.

– Rég rájöttem Róza, hogy ki nem állhatsz engem – szólalt meg nyugodt hanghordozással.

– Akkor jó megfigyelő vagy. Igen, féltem tőled a barátnőmet.

– Tőlem? Ugye viccelsz? – húzta el a száját gúnyosan Benjámin.

– Ki tudja ki vagy valójában? A bankban én is ott voltam, mikor a feleséged összeesett. Az a férfi, akit ott láttam, tele volt agresszivitással, gyűlölettel. Emlékszem ölt a tekinteted, mikor ránk néztél. Akkor el tudtam képzelni azt is, hogy minden teketória nélkül képes lennél ölni. Ez az emlékem maradt meg rólad. Csodálkozol, ha kételkedek az őszinteségedben?

– Emlék? Én is emlékszem. Nagyon is jól. A megfigyelőképességem átlagon felüli. Rád is nagyon jól emlékszem.

– Na, ne mondd... és mire emlékszel, én velem nem volt semmi dolgod.

– Emlékszem a pirosra festett hajadra, az arcodra, ami a sok alapozótól úgy nézett ki mint egy múmia. Emlékszem a festett műkörmeidre, amikkel idegesen kopogtál az íróasztalodon. Milyen színűre is volt a műkörmöd festve? Rémlik, hogy több ország zászlója volt kidekorálva rajta aznap. A nagy aranykarikákra a füledben. Utálatos kinézeted volt annyi szent. Sose bírtam a giccses álszent csajokat, akkor meg kiváltképp gyűlöletes volt a látványod. 

Rózát nagyon érzékenyen érintette Benjámin minden szava.

– Most kicsit tűrhetőbben nézel ki, természetesebb ez a bronzos szín a hajadon. Meg úgy látom nincs rajtad annyi festék sem. Kicsit természetesebbnek tűnsz, mint akkor. És ez nagyon előnyös számodra, hidd el nekem. Festő vagyok, van érzékem a szépre. Lehet, hogy van sok jó belső értéked, amit teljesen elnyomsz a dekorációval, amit láthat a külvilág... de az is lehet csak azért nem maszkíroztad ki magad, mert most csak én vagyok itt, meg a lányaim... mi értünk nem töröd magad. De érzem rajtad most is ugyanazt, mint akkor, amit gyűlölni lehet benned, hogy lenézel, hogy felsőbbrendűnek érzed magad! – Benjámin enyhíteni akart a kritikán, de végül mégse sikerült eléggé.

– Úgy nézek ki, ahogy akarok, nem te döntöd el! – válaszolt sértődötten Róza – A te véleményed számomra egy nagy nulla! Ki vagy te, hogy kritizálhatsz engem?

– Ez igaz, én most egy nagy senki vagyok, szerencsére csak a te számodra. De egy jó érzésű srác soha nem akar veled komoly kapcsolatot, míg csak a külsőségeknek élsz, és amíg ennyire fent hordod az orrod. Mit tudsz te rólam? Semmit. Akkor nem értem miért pattogsz? Még beteg leszel a sok rosszindulattól! – Benjámin fokozódó gyűlölettel nézte Rózát.

– Majd te mondod meg azt is, hogy kellek e valakinek, hah, de jó, idejöttél a börtönből észt osztani!

Róza is egyre idegesebb lett.

– Válaszolok arra, amit kérdeztél. Csak azért, hogy tisztán láss! Hogy tudtam volna ölni? Igen. Olyan nagy volt bennem a gyűlölet, hogy ha abban a pillanatban a kezembe adnak egy bozótvágó kést, tudtam volna vele mit kezdeni. A bank a legnagyobb rohadék, amit megalkotott az emberiség. Olyan mintha saját hóhérját teremtette volna meg általa. Hízeleg, mint a szirén eleinte, aztán aki bekerül a csapdájába, egy életen át csak azért gürizik, hogy fizetni tudja az adósságát. Közben elfelejt mindent, ami fontos, szeretni, élvezni az életet, nevelni tisztességgel a gyerekeit. Lepra egy világot alkottatok meg mindnyájan, akik szolgáljátok ezt a lehúzó rendszert. Amíg mi rabszolga módra csúszunk lent a pocsolyában, csak vegetálunk, a bankárok fényűzően élnek osztogatják egymás közt a milliós jutalmakat, célprémiumok, az áldozat gyűjtésért... Igen Róza, gyűlöltelek téged is Sárát is, meg az egész kócerájt akkor! Igen, ölni tudtam volna! Nagyon jól láttad!

Róza elégedetten csettintett egyet az ujjával.

– Látod, mégis jó az emberismeretem. Van mitől féltenem Sárát. Ki tudja, mikor mutatod ki a gyilkos személyiséged megint? Kódolva van benned az agresszivitás, nem tűnik el belőled soha!

–Igazad van Róza, bármikor, ha a helyzet azt kívánja, fogok ölni! Meg fogom bosszulni, ha az életembe kerül, akkor is, ha nyomós okom lesz rá, ha a sors más megoldást nem tud felkínálni helyette.

– Na, látod? Nem változtál!

– Sokat változtam... nincs igazad. Odabent volt időm gondolkodni, hogyan jutottam ennyire mélyre. Közel álltam sokszor ahhoz, hogy véget vetek a lelki szenvedésemnek. De valahogy sose sikerült átlépnem azt a kicsi rést, ami elválasztott, hogy megtegyem. Máig sem értem miért? Nem vagyok gyáva, hidd el. Valaki vagy valami, mindig megmentett kis időre a haláltól, pedig jobban vágytam rá mindennél.

Benjámin lehajtotta a fejét, nézett maga elé, még arról is elfeledkezett egy pillanatra, hogy Róza ott ül vele szemben kikerekedett szemmel, mint a zsákmányát becserkésző leopárd.

— Nagy baj, ha te nem tudsz úgy érezni, ahogy én érzek bizonyos helyzetekben – nézett fel Benjámin, és szúrósan rávillantotta a szemét Rózára.

– Ugyan miért kéne azonosulni egy agresszív gondolkodással? – biggyesztette le az ajkait öntelten Róza.

– Nem vagyok agresszív, beskatulyáztál, rám húztál egy személyiségjegyet. Felejtkezzél el róla! Egyszerűen csak arról van szó, hogy én is ugyanúgy bevagyok kódolva, mint sok milliárd ember a földön, hogy ha azok, akiket nagyon szeretünk, veszélybe kerülnek, akkor megvédjük, még ha beledöglünk akkor is! Érted már miről beszélek? Vagy te nem tennél semmit, ha a gyermeked a szemed előtt válna áldozatává egy aberrált féregnek?

– Az más... biztosan megvédeném. Meg én... de az teljesen más.

– Az életed árán is? Képes lennél ölni érte? – tette fel most már Benjámin ugyanazt a kérdést Rózának.

– Azt hiszem... igen, ha a gyerekemről, vagy az anyámról volna szó... – vallotta be kényszeredetten Róza.

– Akkor rád is jellemző, hogy elő tudod hívni magadból a gyilkos éned... te is agresszív állattá tudsz válni, ha a helyzeted megkívánja... jól gondolom?

– Tudod... lehet, hogy most sikerült meggyőzni, de ne bízd el magad. Mégsem értem, hogyan tudtál Sárára ilyen hatással lenni? Nem tudom felfogni eleitől fogva, hogy tudtad rávenni, hogy beléd szeressen ebben a szélsőséges helyzetben. Milyen jövőt lát egy ilyen elfuserált kapcsolatban... ne sértődj meg, de mégiscsak börtönben dekkolsz még pár évig. Sára okos, szép nő, diplomája van, nem tudom összeilleszteni a képeket.

– Magam se tudom. Szerintem fordítva van. Ő volt rám nagyon nagy hatással.

– De te mondtad, hogy eleinte gyűlölted őt is, engem is – próbálkozott tovább Róza.

– Ez igaz. Bár őt nem annyira, mint téged. Ő akkor se illett közétek. Végül akkor jöttem rá, hogy másként érzek iránta, mikor megláttam kijönni a kórházban a feleségemtől.

– Érdekes.

– Igen...

Benjamin arca meglágyult az emlékek hatására.

– Láttam, amikor kijött a kórteremből és közeledett felém. Én előtte jártam a főorvosnál, akkor mondta meg a doki, hogy a feleségem már nem tudják megmenteni, csak a fájdalmát tudják csillapítani. Nem volt remény, a rák az egész testében szét volt szóródva... és Sára jött felém pár perccel azután, hogy megtudtam az igazságot. Teljesen ki voltam borulva, elképzelheted, mikor megláttam dühöngtem magamban. Arra gondoltam, hogy ez a bankos nőszemély még itt se hagy békén bennünket! Talán még élvezi is, hogy olyan állapotban látja a feleségem! Sára közeledett, az alakja görnyedt volt, nem nézett semerre csak maga elé. Mikor mellém ért megérezte, hogy nézem. Rám nézett és láttam a szemében a fájdalmat és a félelmet. Nem tudom mi történt velem... szinte én sajnáltam meg őt... emlékszem, még meg is köszöntem, hogy meglátogatta a feleségem. Képtelen voltam gyűlölni.

– Jó, hogy rájöttél, hogy nem ő az oka annak, ami történt.

Benjámin felsóhajtott, látszott rajta, hogy az emlékek milyen mély sebeket szaggatnak fel a lelkében, már szinte suttogva beszélt.

– Később újra találkoztam vele, a feleségem magához hívatta. Úgy gondolom, a drogok miatti vizionálás hatására, látomása lett szegénynek, hogy az a fiatal nő fogja a két lányát felnevelni, aki délután meglátogatta. Könyörögve kért, rimánkodott, hogy még beszélni akar vele, szóljak neki, nem tud addig békében meghalni.

– Tudtad, hogy vízió, mégis odacitáltad Sárát. Miért?

– Míg élt a feleségem, annyi mindenre nem figyeltem oda, nem mertem az utolsó kívánságát megtagadni – válaszolt Benjámin. – Meg tudod... nem gondoltam, hogy eljön Sára. Csak magam akartam megnyugtatni, hogy átadtam az üzenetet, képtelen voltam egy haldoklónak hazudni... és Sára mégis eljött.

– Igen. Ő ilyen, ha ígér valamit. Ő mindig ilyen – adott igazat Róza.

– Tudod, azt hittem, hogy nem jön el, de belül reménykedtem, hogy mégis megteszi, akkor talán csak az motivált, hogy ne csalódjak benne, hogy legalább ezen a kurva földön, egy ember legyen, aki nem csap be! Kimentem a folyosóra és megláttam, hogy ott álldogál a folyosó végén. Elmondtam neki, hogy csak bólogasson mindenre, aztán mehet, ahová akar... felejtse el, ami ott történik... az ő számára semminek nem lesz jelentősége. Sára szót fogadott. A feleségem bizonyára békés szívvel halt meg később. Kikísértem illendőségből és megköszöntem, hogy eljött... minimum egy gesztus, amit elvárhatott tőlem, hogy megköszöntem. Nem értem mi történt velem abban a pillanatban... átöleltem... talán a kétségbeesés miatt... emlékszem, hogy rosszul voltam, majd szétszakadt a fejem a fájdalomtól. Azt hiszem akkorra már az idegösszeomlás szélére kerültem... Sára egyáltalán nem húzódott el tőlem... sőt odabújt hozzám szorosan és a fejét odaszorította a mellkasomhoz. Mikor lenéztem rá, be volt csukva szeme és olyan érzésem támadt, mintha hallgatódzna. Mintha próbálna rájönni, mi történik ott bent a lelkemben... úgy éreztem nincs titkom előtte, érzi és tudja, hogy lassan kettészakad a szívem. Meglepődtem és megzavarodtam, eltoltam magamtól, féltem... nem tudom mitől, tőle, vagy magamtól? Ne kérdezd, nem tudom rá a választ. Kértem, hogy menjen el. Itt a vége. Otthagytam, de az ajtóból visszanéztem utána. Néztem, ahogy megy a folyosón kifelé... később vettem észre, hogy valami történt velem, valami hiányzik belőlem. Rájöttem, hogy elmúlt a kínzó fejfájásom. A tanár azt mondta a börtönben, mikor beszélgettünk erről a napról, hogy Sára átvette a fájdalmam, mert ő képes volt rá, ő a lelki társam itt a földön... a lelki társam... érted Róza? A lelki társam! A feleségem mindent látott előre, az nem vízió volt... de volt, amit nem mondott el, és én rettenetesen félek a mai napig is a ki nem mondott szavaitól...

– Nem. Nem értem. Ki az a tanár? – ámult el Róza

– Talán nevezhetném úgy, hogy ő a börtönben az őrző angyalom, olyan, mint itt kint Sára a lányaimnak. Egy nagyon művelt idősebb rab. Neki köszönhetem, hogy még itt tudok veled beszélgetni. Ő rugdosott át mindig a mély pontonjaimon. Neki köszönhetem, hogy elkezdtem értékelni magam újból és fel tudtam fedezni és összegyűjteni a legkisebb morzsát is hozzá, amit elém dobott az élet. Kicsi boldogság morzsákat, ami a túléléshez kellettek. Ő érzett rá először Sára igazi jellemére. Azon a láthatáson ő is ott volt a fiával, mikor újból elutasítottam Sára közeledését.

– Durva volt, emlékszem rá. Szegény nagyon oda volt miatta! – villant egyet Róza szeme – Akkor azt hittem végleg kidob az életéből.

– Igen, nagyon rondán viselkedtem, tudom, hogy nem érdemelte meg. Nehéz volt alakoskodnom, de akkor abban a pillanatban azt hittem, mindkettőnknek az a legjobb megoldás. Azt akartam, hogy dühös legyen, annyira, hogy sarkon forduljon, és örökre elfelejtse a nyomorult életünket, az enyémet és a gyerekeim életét is. Nem várhattam el, hogy egy haldokló vizionált álma tönkre tegye az egész életét. Pedig igazából akkor jöttem rá, Sára igazi jellemére, hogy minden téren képes az ígért szavát betartani. Később elmesélte a tanár, hogy mikor én elmentem, még látta, hogy sírt, míg az iroda ajtóban várt. Valószínűleg akkor adta le az iratot, amit akkor nem írtam alá, mert annyira elszállt az agyam. Én is láttam, hogy az autóban is sírt, míg valakivel telefonált.

– Velem beszélt akkor. Ne haragudj, de elég bunkón viselkedtél. Odament hozzád egy olyan kéréssel, ami megváltás lett volna a lányaidnak, ha aláírod, te meg megaláztad.

– A tanár is ezt mondta, hogy nem látok semmit mi történik körülöttem, olyan vakká tett a gyűlölet, csak a saját sebeim nyalogatom. Hiába érveltem, hogy én csak jót akartam, hogy visszautasítottam, semmi értelmét nem láttam, hogy az én rohadt életemnek a terhét a vállára vegye, teljesen ismeretlenül, idegenként. Akkor mondott nekem egy furcsa dolgot a barátom... azt mondta, hogy elengedtem a boldogság kék madarát, talán örökre. Vitatkoztunk. Én próbáltam meggyőzni, hogy csak önámítás, amiről beszél. Sárának én nem jelenthetek semmit. Én egy nagy nulla vagyok, akinek az élete senkinek nem számít semmit, akkor sem, ha kikerülök a rácsok mögül. Akkor ő azt mondta – „Annak a lánynak, aki ott volt ma nálad, számít valamilyen formában, hogy mi történik veled". – Meg is magyarázta miért – „Fontos volt számára, hogy találkozzon veled. Rád szánta az idejét, csinosan kiöltözött. Talán azért, hogy jó benyomást keltsen benned. Az a lány, szerintem boldogságot hozott, de te durván elutasítottad" – Azt mondtam neki, ha kikerülök egyszer a börtönből, nem akarom átélni azt a megalázó érzést, hogy Sára előtt térden csúszak, köszöntgessem, hogy mit tett értünk. A tanár kinevetett és durván kioktatott... szerinte az egész csak hiú önzésből fakad, dühös lett rám, kiabált velem – „Mi van, ha megköszönöd? Mi történik? Ha az egész a gyermekeidről szól? Nem rólad, miért is szólna rólad, de a lányaidtól elvetted az utolsó esélyt, amit megkaphattak volna, ha aláírod a papírt!"

Nem vettem komolyan a szavait, de hogy békén hagyjon, aláírtam a beleegyező nyilatkozatot másnap.

– De még akkor sem szeretted Sárát, ha jól értem?

– Ki tudja, mit éreztem iránta abban az időben. Nem tudtam megmagyarázni magamnak se. A nappalokat akkor is, most is, nehezen viseltem el, nem álmodozással teltek, a börtön kemény hely... de éjszakánként voltak gyötrő álmaim, amiben ott volt ő is... soha más nő, csak ő, vagy az elhunyt feleségem. Álmaimban azt hiszem... már szerettem őt. Reggel meg... próbáltam nem gondolni rá, próbáltam mindent kitörölni magamból.

– Mondd már, mikor jöttél rá, úgy igazából... – Róza észrevette az ajtóban Sára árnyékát, de úgy tett mintha nem látta volna meg –, hogy szereted, mikor merted felvállalni önmagad előtt ezt az érzést?

– Karácsonykor. Ott voltam a nagyteremben, rábeszélt a tanár, hogy hallgassam én is végig a műsor próbáját. Ahogy néztem a készülő műsort, odahozott nekem a nevelőtiszt egy csomagot. Akkor figyeltem fel legelőször magamra, az önkénytelen reakciómra, ami rám tört... reszketés fogott el, amit nem tudtam kontrollálni, csak simogattam azt a fránya dobozt, reszkettem egy érzéstől, ami teljesen átjárta a testem, próbáltam elhitetni magammal, mint egy gyerek, hogy Sára küldte. Nagyon kíváncsi voltam mi van benne, de nem mertem megnézni. Féltem, hogy elszáll az a jóleső érzés belőlem, ha megtudom, hogy mégse ő küldte.

– Végül megnézted, gondolom? – unszolta a férfit tovább Róza, nehogy abbahagyja a vallomását.

– Igen. Odajött az öreg barátom, és szó szerint rám parancsolt, mert meglátta rajtam, hogy félek megnézni a tartalmát. A csomagban a lányaim rajzai voltak legfelül. A barátom azt mondta, szerencsés ember vagyok. A rajzok elárulják, hogy van akik várnak, akikhez tartozom odakint. Volt egy üdvözlőlap Sárától, amiben arra kért, hogy kezdjek el újból festeni. Végül egy vagyonnyi festőfelszerelést találtam benne. A tanár azt mondta, fogadjak szót a hölgynek, mert meghatározta merre kell tartanom. Akkor kaptam egy börtön mobilt is, persze nem karácsonyi ajándékként, hanem a határ munkámért... este felhívtam Sárát... azt hiszem akkor dőlt el minden bennem, már nem érdekelt a világon más... csak ő. 

Benjámin elhallgatott, látszott rajta, hogy nagyon zaklatott lett valami miatt, de kis idő múlva folytatta ugyanolyan halkan csak többször megköszörülte a torkát, mint aki palástolni kívánja az érzelmeit.

– A hangjával ringattam magam álomba és álmodoztam róla, mint egy kamasz. Reménytelenül szerelmes lettem belé. Végig tudtam, hogy reménytelen az egész, de hagytam magam hamis illúziókba ringatni, mert annyira megváltoztatta az életem ez az érzés. Mikor az egyik rab felakasztotta magát karácsonykor, egész éjjel sírtam... nem szégyellem. Drámai volt bennem a felismerés abban a pillanatban, hogy nekem sincs igazából senkim, aki kint vár, nem hiányzok senkinek. Sára is csak egy saját magamnak megálmodott hazug illúzió. Nem létezik, hogy eljöhet az a nap számomra, hogy viszontszeressen. Ettől a felismeréstől teljesen kétségbeestem.

– És elkezdtél festeni?

– Igen, jól haladok, túl jól, ezért hívnak művész úrnak bent a rabok. – Benjámin elmosolyogta magát – Ha kijövök, akkor sem hagyom abba. Most már nem.

– Végül tényleg mázlista lettél, hisz Sára megszeretett téged – fejezte be Róza a vallatást egy sóhajjal.

– Szeret engem... sokáig nem akartam elhinni, de már tudom, hogy szeret. Mi egy lélekké váltunk, senki nem tud bennünket szétszakítani. Te sem! Ne is erőlködj Róza, átlátok rajtad... ami köztünk van az nem csak egy felszínes románc. Minden, amiért érdemes élnem ott van Sárában. Nagyon szerem őt Róza. Higgyél nekem...

Róza felállt és odament Sárához, aki a fejét az ajtókeretnek támasztotta, lehunyt szeme alól kibújó könnyei már végig folytak az állán. Előtte ott állt némán a két kislány, akiket Sára magához ölelt a karjaival. Nem értették, hogy a felnőttek miért viselkednek olyan különlegesen. 

– Ne haragudj rám, tudod, milyen vagyok... – próbált bocsánatot kérni Róza.

Sára ránevetett a könnyein keresztül.

– Dehogy haragszom, élveztem minden mondatot, amit a kedvesem mondott neked. Furcsa volt most visszaidézni, hogyan találkoztunk, úgy ahogy ő látta és érezte végig. Sok mindenre én is választ kaptam közben.

Benjamin felállt az asztal mellől, odament hozzá, átölelte, és megismételte az utolsó mondatát.

– Nagyon szeretlek, tudod... és most mesélj, miért hagytatok magamra ezzel a nőszeméllyel? Rosszabb, mint a börtön pszichológus.

– Komoly beszélgetésünk volt a nagylánnyal, de már mindent tisztáztunk. Igaz Mónika? – hajolt le Sára a kislányhoz.

– Igaz... anya! – bólintott Mónika mosolyogva – Tudod apu, én azt hittem, hogy csak Zsuzska hívhatja így, de csak félreértés volt, mert én is hívhatom anyának ezután.

Róza egy darabig ácsorgott körülöttük, aztán zavartan csak annyit mondott, de azt jelentőségteljesen:

– Isten hozott a klubban Benjámin!

– Köszönöm Róza! – lépett hozzá a férfi, és átölelte a meglepett lányt – Nem gondoltam, hogy elfogadsz engem. Csak abban reménykedtem titokban, hogy nem miattam megy tönkre Sárával a barátságotok. Szüksége van a barátaira, most is és később is, akkor is, ha kijövök a börtönből. Jó érzés, ha mindig van, akikre jóban -rosszban lehet számítani az életben. Én már csak tudom mit jelent, remélem, hogy elhiszed, amit mondok. Amilyen világban élünk most, még jobban felértékelődik a számunkra. Majd rájössz idővel, miről beszélek. Ha lehet, ne haragudj rám az őszinteségemért. Helyes kis hölgy lehetnél külső máz nélkül. Van egy nagyon jó személyiséged, amit bármennyire titkolsz előttem, felfedeztem benned... ez a legfontosabb értéked... próbálj ragyogni belülről, a lelkedből. Egy férfi, akinek felkelted majd egyszer az érdeklődését, felfedezi benned, és nagyon fog szeretni érte. Ezért ne próbáld majd előle is elrejteni, mint ahogy görcsösen próbáltad énelőlem.

– Áh, nincs nekem olyan szerencsém! – hárított Róza, de elpirult zavarában. 

Mikor Benjámin visszalépett Sárához, Róza fényképezni kezdte a családot.

– Legyen erről a napról emléketek! – magyarázta és megkérte őket álljanak be a fotózáshoz.

– Igazad van Róza, ez a nap tényleg csodálatos, hisz a két lányom ma rátalált egy angyali anyukára, ami miatt számomra is nagyon megható, és felejthetetlen emlék marad ez a nap. Az egész itt töltött napom csodálatos volt, és örülök annak is, hogy már nem érzem a szemedből a lenézést.

Ott álltak Róza előtt, összeölelkezve, meghatódva, aránylag fegyelmezetten tűrve mindnyájan a fotózását, csak Benjámin beszélt megállíthatatlanul.

– Tudod Mónika és te is Zsuzska, milyen szerencsés gyerekek vagytok? Nektek lett a világon a legszebb a legmegértőbb angyalanyukátok – magához szorította Sárát, az ujjaival belefésült a barna hajába.

– A legjobb az egészben, hogy az lett az anyukátok, akit én a világon a legjobban imádok, úgyhogy én is egy nagyon szerencsés fickó vagyok, nem csak ti.

Zsuzska és Mónika csodálattal nézett fel a két felnőttre, ők is úgy gondolták ez a nap nagyon mesésre sikeredett.

Róza közben rafináltan arra gondolt, nagyon jók lesznek a fényképek, hogy élethű beszámolót tudjon tartani a barátainak a Rubinban hétvégén.

A búcsúzás mindig fájdalmas, még Róza szemében is könnyek gyűltek össze, mikor látta milyen keserves a lányok elválása az apukájuktól. Zsuzska kis kezével kitartóan csimpaszkodott Benjámin nyakában, világért nem akarta elengedni. Mónika is sírással küszködött, míg adta a búcsú puszikat. Benjamin elbúcsúzott Rózától, úgy ölelték most már egymást, mint régi jó barátok. Róza átélte kis időre Sára szenvedését, ahogy a barátnője hívta ezt az érzést, az elhagyás fájdalmát. Látta mindkettőn a fokozódó feszültséget, hogy az arcuk sápadtabbá vált és egyre szomorúbbá. Már értette miért fél Sára az ilyen találkozótól, amiben a boldogság óráira rátelepszik mindig az utána jövő fájdalom, amit a másik hiánya okoz.

Az autóban végig beszélgették az utat, ott mondta meg Benjámin Sárának, hogy azért dolgozik annyira példamutatóan, mert enyhítést szeretne elérni.

– Nagyon nehéz jó fiúnak lenni odabent, hidd el, de ki akarok előbb kerülni, vigyázni akarok rátok... egyre jobban szeretlek, és egyre jobban hiányzol. Tudom, hogy magamnak kerestem, hogy ez a sorsom, nem hibáztatok senkit és nem is nyavalygok. De veled akarok lenni éjjel és nappal! – az arcán megkeményedtek a vonások.

Sára megértette Benjámin indulatos kitörését.

– Mindkettőnknek rossz... tegyél meg mindent, hogy hamarabb kiengedjenek. De ha nem sikerül, akkor kivárjuk, nem a világvége az a két év. Egyszer vége lesz, mert minden nappal közelebb kerülünk ahhoz a naphoz, hogy vihetlek haza a családodhoz... hozzám – próbálta nyugtatgatni a zaklatott férfit, de felesleges volt minden szó, egyikőjük sem nyugodott meg. Mikor elbúcsúztak a börtön előtt, kétségbeesetten ölelkeztek, hosszan, szótlanul, mint akik érzik, hogy az az utolsó szerelmes ölelés, amit még adhatnak egymásnak. Mindkettőjüket fojtogatta a sírás, egyikőjük sem akarta elengedni a másikat. Teljesen más érzések tomboltak a férfiban mikor elvált Sárától, mint az első találkozó után. Majd szétfeszítette a mellkasát a düh és a gyűlölet, hogy vissza kell mennie a börtön falai közé. Mintha egy vicsorgó farkashorda tört volna át egy sűrű bozótoson vérre szomjazva, halált kívánva, olyanná vált a lelke. Gyűlölte az egész világot, ami olyan igazságtalanul elbánt vele. Egyre jobban érezte, ahogy nő benne a szerelem, úgy nő benne a félelem attól, hogy elveszítheti Sárát. Érezte, ha ez bekövetkezik, az ő utolsó napja is eljön vele.