Keringő

 

Akkor este mikor Róza meglepetés eljegyzése zajlott, Benjámin hiába hívta a kedvesét. A telefont egyszer sem vette fel Sára. Ideges lett miatta, ilyenkor mindig eluralkodott rajta a félelem, hogy talán már beszélni sem akar vele. Aztán elhessegette magától a rossz gondolatokat, eszébe jutott, hogy nem az első eset, hogy nem tudtak beszélni egymással. Tudnia kéne, hogy kint az élet rohan, ezernyi dolga mellett Sára nem azzal van elfoglalva, hogy a telefont figyelje, ellentétben vele, mert az ő ideje odabent kíméletlenül lassan telik. Néha már-már az őrület környékezi. Sára nem tudhatja, milyen mindig ugyanazokat a falakat nézni, ugyanazokkal a pofákkal találkozni. Napról napra, a sunyi vagy megalázkodó szemekbe nézni. Nem tudhatja, mennyire össze kell gyűjtenie a legkisebb morzsát is a lelkében, amit a kinti világ utáni vágyakozás még benne hagyott, hogy ne szakadjon ketté a tűrőképesség vékony fonala. Néha szerette volna ököllel verni a falat, vagy zokogni végkimerülésig. De itt azt se lehetett megtennie, mert ha gyengének látják, akkor vége van.

A zárkában egyre elviselhetetlenebbé vált a légkör mióta minden ágyra rab került. Még szellőztetni sem tudtak rendesen, a bukó ablakot nem engedték kinyitni, a tátikán keresztül cserélődött a benti áporodott levegő. Hányinger kerülgette a zárka fojtó levegőjétől.

Az őr beengedte, már nem maradhatott tovább kint, minden perc számon volt tartva nála is, túlzottan nem kapott nagy kiváltságokat. Aznapra lemondott a telefonbeszélgetésről. Leült az ágyára. A két új rab figyelme felé fordult.

– Na, megjött a vamzer! – nézte gúnyosan a szélesebb vállú, akinek a testét tetőtől talpig tetoválás borította.

– Joci nézd csak, milyen fent hordja az orrát, majd beverem neki is a branert, aztán ő is kussolhat, mint a kölyökképű! – furcsán, fel-felhorkantva röhögni kezdett, közben összehúzott szemekkel mustráltra Benjámint.

A Joci nevezetű is felröhögött, visszataszítóan kivillantak a szétrohadt lyukas fogai, közben szemtelen vigyorral az arcába bámult. Benjámin állta a tekintetüket, közömbösen körbenézett a zárkában. Látta, hogy a kölyökképű fal felé fordulva fekszik az ágyán. A másik két zárkatársa csendben figyelte az eseményeket. Benjámin egykedvűen szemlélődött még egy darabig, mint aki fel se fogta mit mondott neki a tetovált. Leült a vaságyra. Furcsállta, hogy a fiatalabb társa miért fekszik mozdulatlanul. Felállt és odalépett hozzá, maga felé fordította az arcát. A kölyökképű arca el volt deformálódva, szeme alatt kékes duzzanat éktelenkedett. Nehezen, de kinyitotta a szemét, amit a vérerek pirosra festettek. A háta mögött csend volt egy darabig, aztán gúnyosan megszólalt a széttetovált.

– Nem tetszik valakinek, valami? Vamzerkám, csak nem bébi csősz vagy? Az ott, mostantól az én köcsögöm, jobb, ha tudomásul veszed! Vedd le a mocskos kezed róla!

Joci most is felröhögött mellette, tetszett neki a műsor. Végre történt valami körülötte. Benjámin jelentőségteljesen ránézett a régi társaira. De azok ugyanolyan bárgyú képpel ültek tovább, mint azelőtt – Megalázkodtatok, mint a kutyák! – gondolta magában és visszaült az ágyára. Lehajtotta a fejét. Bizonyára félreértették amazok a mozdulatát, mert egyre bátrabban gúnyolták és heccelték. Amíg ott ült a gondolatai üldözték egymást. Minden izma megfeszült, elborította az agyát a gyűlölet. Aztán előbukkant Sára kedves arca és megpróbálta fékezni az indulatait. Egy gondolat lüktetett benne csak szüntelen, hogy nem veszíthet el mindent két állat miatt.

A széles vállú akkor odasétált hozzá és közvetlen közel, megállt előtte. Az ágyéka majdnem súrolta Benjámin arcát, érezte a belőle áradó áporodott szagot.

– Két dolgot tehetsz vamzerkém! Vagy tepsibe végzed, vagy te is cumizod a branert! Ha kikerülök innen, meghágom az anyádat és a nődet is, mint téged... te... te senki! – mondta gúnyosan és megriszálta magát előtte.

Benjámin meglepetést színlelve felnézett rá.

– Azt hiszem, van még egy másik választásom – válaszolt hidegvérrel.

Gyors mozdulattal, teljes erőből rúgott a tetovált felé. Az elitélt elvesztette az egyensúlyát, és mint egy krumplis zsák oldalra vágódott tehetetlenül, egyenest a rögzített asztal felé. Próbált a karjaival kapálózni, hogy valami biztos kapaszkodót keressen, hogy lefékezze a zuhanását, de vesztére nem talált a közelében semmit. Nagyon szerencsétlenül esett, a feje hatalmas koppanással találkozott a fémből készült asztal sarkával. Az ütésnek olyan ereje volt, hogy azonnal elvesztette az eszméletét. A fém éle, mint egy nekiszegezett dárda, lyukat ütött a koponyáján. A tetovált teste élettelenül csúszott mellé, a sebből végigfolyt a vér a füle mellett, majd onnan lecsorgott a betonra. Mindenki lemeredt a látványtól, Joci is, de hamar észhez tért, üvöltve támadt Benjáminra, de arra nem számított, hogy az addig közömbösen üldögélő két rab közül az egyik Benjámin segítségére siet. Elkapta Joci grabancát hátulról, lefékezve a mozdulatát. Benjámin kihasználta a pillanatnyi megtorpanást, megmarkolta a csuklóját és teljes erejéből hátra csavarta a karját. Hallotta, ahogy megroppannak Joci vállcsontjai, de nem kímélte, csavart rajta még egyet. Joci összegörnyedt és teljes erejéből ordított a fájdalomtól.

– Jól van már haver, ne öld meg ezt is! – kiáltott rá a zárkatársa – Mi van veled? Állj már le!! Nyugi haver, csillapodj!

– Nem ölöm meg, mit vagy beszarva, de én döntöm el, ki mászhat rám, ki nyomkodhatja hozzám a mocskos farkát! Egyet elérhet vele, leszaggatom, és a szájába adom, ha velem próbálkozik! Értve vagyok?! — mordult dühösen rájuk – Magatok alá vizelő gyáva kutyák vagytok, végignéztétek, hogy taccsra vágta ez az aberrált pszichopata a kölyökképűt. A haverom nem volt meleg, joga volt hozzá, ha nem akart az lenni! Joci, egy újjal merj ezután hozzányúlni, kitaposom a beled és arra akasztalak fel! Felfogtad?

Joci halkan vinnyogott, mint az útszélén elütött kóbor kutya, közben ideges, és gúnyos fintorokat vágott Benjámin felé. 

– Nyomd meg a pánikcsengőt! – szólt a társának majd nyugodt testtartással az ágyához sétált, és visszaült a helyére – Mondtam, hogy van még egy lehetőségem. 

– Te vagy a legnagyobb, nagyon tisztellek! De haver, mindent odavágtál, azt tudod? – csóválta a fejét az elítélt, míg odament a csengőhöz.

– Tudom – válaszolt Benjámin egykedvűen. Azt is tudom, hogy ezzel vége az életemnek – gondolta tovább magában, míg nézte a földön fekvő tetovált élettelen testét.

– Mi történt itt? – kiáltott fel idegesen a belépő börtönőr, és már hívta is a többieket rádión.

– Elesett. Láthatja, beverte a fejét! 

Joci a fájdalomtól eltorzult arccal kiabálni kezdett.

– Megölte a tetováltat! Eltörte az én karom is ez a szadista állat! – és mutatott az ép karjával Benjámin felé – Megfenyegetett, hogy engem is megöl! Azt mondta kitapossa a belem, arra akaszt fel! Vigyenek el innen! Kérem! Megöl engem is!

Benjáminra nagyon hamar bilincs került, kivezették a zárkából.

– Mi a fenét művelt?! Kivizsgálásig magánzárkába megy, hogy lenyugodjon! – ordított rá a körletvezető.

Míg ment az őr mellett, végig a közömbös, egykedvű arcát mutatta, pedig belül szétfeszítette a tehetetlen indulat. Nehéz volt józanul gondolkodnia, mert félelmek gyötörték és önvád, hogy mindent elkerülhetett volna, ha önmérsékletet tud tartani. De ki az, aki csak saját magát nézi, ha mellette porig alázzák a másikat? A kölyökképű aznap nem ment dolgozni, beteget jelentett. Lehet már ezek kényszerítették a hazugságra. Unatkoztak, kellett egy kis kikapcsolódás a rohadékoknak. Mikor meglátta a férfi összetört arcát, tudta, hogy megerőszakolták. De hogy mert ilyen pofátlan lenni a tetovált? Mit képzelt ez a söpredék magáról? Nem volt agyilag egyedül a szemét, hogy vele is kimert kezdeni. Talán droghoz jutott valahonnan, hogy annyira hitt magában.

– Megérkeztünk! – szólt rá az őr, kinyitott egy vasajtót, levette Benjámin kezéről a bilincset – Ez a hely az, ahol mindenki megnyugszik. Befelé!

Mikor belépett csak egy gyenge fény fogadta. Állt tehetetlenül a bezáródó ajtó mögött, aztán lefeküdt az egyetlen ágyra. Meredten nézte a mennyezetet, elképzelte, hogy azon túl ott van az égbolt milliárdnyi hunyorgó csillagával, amiket talán soha nem lát többet. A fény kialudt, visszazökkent a valóságba, és már arra gondolt, ami a legjobban nyomasztotta. Mi van, ha meghalt a tetovált? Mi van, ha senki nem úgy beszél a történtekről, hogy kiderüljön az igazság? A kölyökképű sokkos állapotba került, ugyan mire tudna emlékezni? A másik kettő? Csodálta, hogy nem vizeltek maguk alá a félelemtől, úgy ültek ott, mint a behúzott farkú, szolgalelkű kutyák. Nem sajnálta egyiket se, sőt még megnyugvást érzett, hogy emlékezetessé tette a számukra a napot. De nem kívánta agyontetovált halálát, saját érdekében. Ha meghalt, új tárgyalás jön, ami több évet jelenthet. Ha nem lesz senki, aki kimondja, hogy véletlen baleset történt, még életfogytigot is kaphat érte. – Akkor jobb lenne a halálbüntetés, az életfogytig ezerszer rosszabb. Talán Karola ezért akarta, hogy Sára gondoskodjon a két kislányukról? Már akkor tudta, hogy itt fog megrohadni a börtönben. De ha így van, miért dobta a sors Sára szerelmét? Ennek aztán semmi értelme nincs. Egy kis ajándéknak szánta, vagy utolsó kívánság teljesítése egy halálraítéltnek? Micsoda szép gesztus ettől a rohadt élettől! Sára miért nem vette fel a telefont mikor hívta! akkor kezdődött valami rossz folyamat az életében. Ha tud vele beszélni, nyugodtabb marad. Talán most jött el az idő, hogy vége ennek a nagy szerelemnek? Mindig is érezte, hogy álmokból építette fel, érezte, hogy egyszer vége lesz, nem fog működni, akkor sem, ha kikerül innen. Chipet ültettek a bőre alá, mint a kutyáknak, társadalomra veszélyes, vicsorog, harap és most már képes embert ölni is... majd szépen elfelejtik egymást. elhalványulnak az emlékek. Mert most olyan büntetést kap, hogy mindent elvesznek tőle. Ebben a percben egy nagy nullává vált, akit még a fénytől is eltiltottak. Ki tudja hány nap és hány hét, ami jön most, amit egyedül kell eltöltenie? Vége lesz talán azoknak a gyötrő álmoknak, amiket a telefonbeszélgetések után látott, mindig ugyanaz, minden éjjel. Sára táncol, a barna haja kibontva repült a válla körül, táncol, közben nyújtja a kezét felé, és mosolyog. Menni akart hozzá, hogy vele táncoljon, szabadon, boldogan, de nem tud megmozdulni. Erős szíjjakkal hozzá van kötözve egy rögzített székhez. Próbálja letépni a szíjakat magáról, minden izma megfeszül, erőlködik végkimerülésig. De nem tud szabadulni tőlük! Sára mosolyog tovább és táncolva eltűnik a semmibe. – Talán nem is neki táncolt soha, csak önmagának táncolt. Felsétált az élete színpadára, végig játszott egy felvonást, amit ő a nézőtérről nézhetett csak végig... és most összezárult a függöny... örökre. Sára majd várja a hívásait, amik elmaradnak végleg. Aztán beleszeret valakibe. Néha még emlékezik rá, de már olyan távoli lesz, csak elmosódott emlékkép. Ő is erőlködik, hogy emlékezni tudjon, a testére, az illatára. Talán valami biztosan megmarad örökre benne. Talán a hangja, vagy a bőrének selyme a tenyere alatt. De lehet, hogy a tudata felett átveszi az irányítást egy tébolyult erő és lenulláz mindent.

Egyedül volt, nem kellett tartania attól, hogy gyengének lássa bárki. Szabad utat adott a könnyeinek, órákon át siratta az elveszett boldogságát. Nem tudta mennyi az idő, reggel van e már, vagy csak hajnal? Az ajtó tömött acéllemeze nem engedte át a folyosón bujkáló kicsi fényeket. A sötétség, mint egy sűrű massza ráfeküdt a mellkasára, alig kapott tőle levegőt.

Aki volt már magánzárkában mesélt a többieknek róla, hogyan lehet túlélni több napot, hogy ne omoljon össze az ember idegrendszere a bezártságtól, az egyedülléttől.

" Fantázia kérdése az egész. El kell kezdeni egy véget nem érő szép történetet, ami kitart, míg kiszabadul valaki onnan. Az elme rákapcsolódik a történetre, nem engedi, hogy pánikrohama legyen, hogy kétségbeessen. Legjobb, ha csajos a szitu." Benjámin nem akart ilyen történetet, se képzelegni olyanról, ami talán már soha nem adatik meg a sorstól. Tudta, hogy ottfelejthetik hónapokra, talán három hónapra, talán hat hónapra. Ha rá tudják bizonyítani, hogy önmagára és másokra is közveszélyes.

Hajnalban egy gyenge fényt érzékelt, ami a sűrűn rácsozott szellőző ablakból tört elő. Újra szétnézett a helyiségben. Idegesítően szűk volt a hely, amiben csak az ágya, egy vécékagyló és egy vályúszerű mosdó fért el. Gúnyosan elhúzta a száját. Megértette azonnal, hogy miért kerül ki onnan még a normális ember is pszichopata őrültként. Rájött, hogy mégis ki kell találnia egy túlélő történetet magának.

A börtönben futótűzként terjedt el a hír, hogy mi történt a tizenötös zárkában. Másnap a szinten nagy volt a lázongás. Benjámint sokan tisztelték, nem volt ellenséges addig senki vele szemben. Tisztában volt mindenki azzal, hogy nagy balhé alakulhatott ki a zárkában, ami miatt a művész leütötte a tetováltat és kitörte Joci karját. Várták, hogy többet megtudjanak a két régebbi zárkatárstól, akik mindent láttak, de őket kora reggel elvitték kihallgatásra. Joci is rabkórházba került, délelőtt kísérték vissza, felkötött, begipszelt karral. Felvarrta az arcára a legszánalmasabb pofáját, sugallta a többiek felé, hogy ő egy mártír, amúgy meg ártatlan, mint egy ma született kezes bárány, de nem hatott meg a szinten senkit vele. Az elítéltek találgathattak teljesen délig. Akkor tudta meg a tanár – aki szintén nagyon aggódott Benjáminért – hogy mi történt.

– A kölyökképű is kórházba került, nem csak a tetovált. A művész azért intézkedett, mert meggyalázták a gyereket, nagy hibát követtek el, mert a kölyök a művész védelme alatt állt! – mondta el végül az igazságot a többieknek.

– Kölyökképűt? Az nem volt köcsög. Csak ütéssel bírhatták rá! – hitetlenkedett az egyik cigányképű rab.

– Meg is verték a szerencsétlent. De nagyon. Azért van kórházban. Meg ki lett a történtektől idegileg – válaszolt idegesen a tanár.

– Azt beszélik meghalt a tetovált – érkezett egy újabb hírrel Kupec.

– Még nem halt meg teljesen a rohadék. Az egyik őr szerint nagyon beverte a fejét a művész. Csak eszméletlen.

Később tudtak értekezni a kihallgatásról megérkező két elítélttel is. Megszeppenve álltak meg a csoportosulásnál.

– Mindent elmondtunk haver! Úgy ahogy történt. Terror volt végig, csak a művész nem vette a lapot. A gyökér meg túlszaladta magát. Én szóltam, hogy kölyökképű védelemben van. De szerintem pont azért alázta meg annyira. Mert a mocsok a művészre hajazott.

– Nagyot ütött – csóválta meg a fejét a tanár. – Na, nem sajnálom a senkiházit, nem azért mondom. De nem kellett volna ilyen nagyot ütnie.

– Halálos szerelem! – vigyorogta el magát Kupec.

– Dehogy ütött, csak rúgott, de azt nagyot, de nem ő verte szét a tetovált fejét, hanem az asztal éle. Nem jól esett el a disznó! – húzta el a száját Benjámin zárka társa – Figyelj, nem hisznek nekünk. Azt mondják összebeszéltünk. Joci meg a másik pártján van, teljesen lehúzta a művészt. Nem csodálom, az ő karját tényleg kitörte. De tény, nagyon eldurvult a pasas, még soha nem láttam ilyennek. Nem vagyok beszari, de féltem tőle! Ő meg, mintha nem lenne semmihez se köze, még az arcizma se rándult meg, mikor kivitték a zárkából.

– Talán tudunk Jocinak segíteni, hogy emlékezni tudjon! – szólt közbe egy magas, sebhelyes arcú elítélt. Ő is jófiú volt, nagy tekintéllyel bírt a szinten, de nem a birkatürelméről lett nevezetes köztük.

– Milyen csávó vagy? Miért segítenél pont te a művésznek? – szólt a csicskája, aki mindig kísérgette bárhova ment.

– Ígérte a portrémat. Tartozik nekem a művész! – nyugtatta meg a sebhelyes.

Az elítéltek már tudták, hogy Benjámint két vallomás hozhatja ki a magánzárkából, Joci és a kölyökképű vallomása. Jocit nehéz volt elkapni, mivel nem járt ki sűrűn a zárkából, ha ki is jött csak kísérettel. Tervet kellett kidolgozni, hogy szóra bírják. A másik felépülésében jobban bíztak. De lehet az ő vallomása nem lesz mérvadó, mivel a művész védelme alatt állt. Csak az a tény tagadhatatlan, hogy a tetovált kegyetlenkedett és fajtalankodott vele.

A sebhelyes aztán rájött, hogy el lehet kezdeni a léleknyomorítást. Az is fáj úgy, mint egy balegyenes. Üzent Jocinak. Mindennap kapott ezután tőle egy félelmetesen jövőbelátó prognózist. Igaz csak virágnyelven kapta a közvetítést, de érthetően utalt rá, hogy nem őrizik örökké zárt ajtók mögött, és akkor lesz egy fontos téma, amiről társalogniuk kell, ha közéjük kikeveredik. Joci csak nevetett rajta, de belül már nőtt benne a félelem. Tudta, hogy kíméletlenek a törvények a rabok között. Azt is, hogy nagy az összetartás, ha igazságot akarnak tenni maguk között.

Benjámint is kihallgatták. Közömbös arccal hallgatta végig a tisztet. Beismerte, hogy megütötte mind a két zárkatársát. Még azt se mondta, hogy önvédelemből, azt sem, hogy a fiatalabb zárka társa miatt. Mintha marólúggal mosták volna ki az agyát, olyan ürességet érzett benne. Kezdett beletörődni, hogy nincs kiút abból a pokolból ahová jutott.

A hangulat egyre fokozódott Róza eljegyzésén, lassan minden pár kint táncolt a sátor előtti kikövezett udvaron. A három muzsikás fáradhatatlanul húzta a talpalávalót. Szállt az ének végig az utcán, vitte hírül az esti szél, be a falu központjáig, hogy tudja meg mindenki, Fónagy Zolinak bekopogott a szerelem az ajtaján. De nem is akárkinek húzta fel a karikagyűrűt az ujjára a falugazdász. Egy távoli városból hozta a menyasszonyt magának. A falu szerette az effajta híreket. Jó időtöltés volt elrágódni rajta, ha összefutottak a boltban, a piacon, vagy mikor kihajtották az árokpartra legelni a vízi szárnyasokat. Sára is táncolt, nem bújhatott ki alóla. Rá is kíváncsiak voltak a Zoli rokonai, barátai. Megforgatták jól a táncban, úgy ismerkedtek a Pálos tanya új gazdájával. Nem hallotta meg a telefonját mikor zenélt. Igazából nem is jutott eszébe figyelni az időt, hogy feltudja venni, ha Benjámin hívja. Jól érezte magát, sokat nevetett, szórakozott a barátaival, akik tényleg elengedték magukat, és sikerült emlékezetes estévé varázsolni a mulatságot. Zalán se hazudtolta meg önmagát, sűrűn megkóstolta a Zoli által felkínált eperpálinkát. Fel is bátorodott tőle, ráhajtott egy falubéli lányra, aki az idősebb asszonyokkal a főzésben segédkezett.

– Megközelíthetetlenek ezek a vidéki lányok – panaszkodott később Sárának.

– Talán nem szeretik a rámenős pasikat, mint amilyen te is vagy doki! – nevetett Sára a szomorkodó férfira – Mi lenne, ha bemutatnád, hogy tudsz másmilyen is lenni?

– Gondolod, pont itt, ezzel a lánnyal bejönne az úri modor?

Később meglepetten látta Sára, hogy Zalán összebújva táncol már jó ideje a kiszemelt lánnyal. Azt is észrevette, hogy a lánynak se volt ellenére a doki közeledése. Mikor visszaindultak a gazdaságba akkor is együtt látta őket, búcsúzkodtak a virágzó orgonafák alatt. Hazafelé tartottak a kisbuszon mikor huncutkodva megkérdezte Zalánt.

– Sikerült a taktikai váltás?

– Köszi a tippet. Nem gondoltam, hogy bejön. De bejött. Ki gondolta, hogy itt minden második lány felsőbb iskolába jár? Julika is másodéves joghallgató. A drága... – mosolygott a férfi megelégedetten.

Másnap mikor késő délután elmentek a barátai, csak akkor jutott eszébe, hogy nem beszélt Benjáminnal. Este odakészítette a telefont maga mellé. Várta a hívást a börtönből. Remélte, ha elmondja mi miatt volt a figyelmetlen, akkor nem esik a kedvesének rosszul, a tegnap esti mulasztása. De a telefon nem zenélt. Se akkor este, se utána való nap. Nem értette Benjámin miért sértődött meg. Idegesen végezte a munkáját egész nap. Délután meglátogatta Róza, aki egy hétre Zolinál maradt. Vidám volt, ragyogott, mint a felkelő Nap.

– Járjuk a rokonokat Zolival. Anyuék is csak ma mentek haza! – újságolta boldogan a híreket.

Sára míg hallgatta a szerelemtől megrészegült barátnőjét, elkeseredett. Féltékeny lett Rózára, úgy érezte, a sors kegyetlen játékot űz vele. Amit neki szánt boldogságot, azt mind oda adta neki. Ő meg ott maradt, mint egy koldus meztelenül, akinek még a rongyait is elvitték az éjszakai rablók.

A vidéki életben a napok könnyű szárnyakon szállnak. A hajnallal kelt ember is elégedetlen a gyorsan rohanó idővel, mindig úgy érzi kevés volt az egésznap estig, hogy minden dolgát véghez vigye, amit eltervezett.

Sára óramutatója még gyorsabban futotta a köröket, hisz nála a rutin még hiányzott a gazdaságnál, az azzal járó adminisztrációknál, számlák rendezésénél, de hiányos volt a családon belül is. Neki még sok volt a tapasztalatlansága a gyereknevelésben, de a két idős asszonyhoz való alkalmazkodásban is. Úgy érezte minden este, hogy véget nem érő rohanásban telt el a napja. Talán mégis ez segített a legtöbbet, hogy nem gyötrődött minden percben azon, hogy Benjámin megszakította vele a kapcsolatot.

Róza többször kiszaladt hozzá, volt úgy, hogy kerékpárral, egy kicsit dumcsizni, mert ráért, és valakire rá kellett borítania a benne felhalmozódott boldogságot. Hát kire, másra, csakis Sárára, hisz egy jó barátnő érti meg igazán az őbenne tomboló szerelmet, amit Zoli iránt érez.

Sára mutatta, hogy nagyon örül, hogy végre boldognak láthatja.

Próbálta felvenni magára a megelégedettség álarcát, nehogy észrevegye a barátnője, hogy vele ellentétben, az ő érzelmi élete romokban hever.

Nem akarta, hogy Róza újra elkezdje a régi szöveget: Na, ugye megmondtam, erről beszéltem végig.

Neki ne adjon tanácsokat, meg nem kell a sajnálata sem. Pont azért, mert lehet, hogy igaza volt Rózának a Benjáminról alkotott megérzéseiben. Ezért nem mondta el, hogy a férfi nem telefonált napok óta.

Szentül meg volt győződve, hogy Benjámin zsarolja azzal, hogy nem hívja. Megsértődött, mert egyszer elfelejtkezett róla. Dühös volt rá. Hogyan mert ilyet képzelni, hogy ez működni fog a kapcsolatukban, a továbbiakban. Nem várhatja el, most sem, és később sem, hogy alárendelje az idejét és az életét, ilyen kiszolgáló szinten.

Mikor Róza utazott vissza a városba, újra felkereste Sárát, hogy elbúcsúzzon tőle.

– Annyira sajnálom, hogy nem tudtok mégse találkozni nálam a barátoddal. Tudod már meghirdettem a lakást, sürgősen el akarom adni. Remélem az esküvő előtt elkel.

Róza nem sejtette, hogy Sára még örül is ennek a hírnek. Hisz, ha eladja a lakását, nem kell magyarázkodnia, hogy miért maradnak el a találkozók.

Eltelt egy hét, a tavaszi napok egyre melegebbé váltak. A természet már ledobta magáról a szürke téli ruhát, kizöldült a határ, ezernyi virág nyílott ki délre és bóbiskolt el estére a réten. De hiába énekeltek olyan szívhez szólóan a pacsirták, Sára lelkében egyre nőtt a boldogtalanság.

Abban az időben jött rá igazán, hogy semmi nem tudja pótolni egy szerető társ hiányát. Se anya, se gyermek, se barát. A szerelmet, a valakihez tartozást már megmérgezte benne a bizonytalanság. A harmónia, amivel addig együtt élt, megbomlott. A céljai a vágyálmai is hitelt vesztettek lettek ezzel együtt. A motiváció, hogy mindenekfelett ott van egy férfi szerelme, ami mindennél erősebben mozgatja előre az életét, kezdett elhalványodni benne. – Talán mégis tévedett Benjáminnal kapcsolatban, talán mégsem ő az a férfi, akiért érdemes minden erejével küzdenie – tűnődött el többször.

Az anyja észrevette, hogy megtört a kedve, a lendülete. Ajánlotta, hogy próbáljon kimozdulni otthonról. Járjon be a fiatalokhoz a falusi szórakozóhelyekre.

Hétvégén elindult, hogy részt vegyen a faluban egy rendezvényen, ami után táncmulatságot is hirdettek. Sok falubelit megismert Róza eljegyzésén, jóformán le sem ült máris lett partnere. Azonnal megismerte a mosolyogva felé közeledő férfit.

– Egyedül? – hajolt hozzá, mikor odaért, de a hangja nem volt tolakodó, csak kíváncsi.

– Igen. Jó egy kicsit kimozdulni a mindennapokból, nézelődök, ismerkedek.

– Emlékszik rám? Iván vagyok, Zoli eljegyzésén találkoztunk. Segítek ismerkedni – mosolygott a férfi. – Kire kíváncsi? Mindenkiről tudok mindent.

– A férfiak a legnagyobb pletykások, tudom! – nevetett Sára.

Örült, hogy mellé csapódott a fiatal gazdász. Engedte azt is, hogy Iván rábeszélje, maradjon ott táncolni. A férfi továbbra se volt tolakodó, feloldódott tánc közben, felszabadultan nevetett a történetein, amiket jó humorral adott elő. Gépi zene dübörgött a teremben, néha nagyon kellemetlenül, hangosan. Hirtelen váltott át a zene egy lágyabb keringőre.

Sára mindig szeretett keringőt táncolni. A szalagavatására is azzal készültek, bécsi keringővel. Hófehér hosszú ruhában táncolták a lányok, a fiúk csokornyakkendőben, fekete öltönyben. Emlékezett rá, hogy akkor a tánc közben milyen fenséges érzései voltak. Mint a hercegkisasszonyok úgy táncoltak a keringő zenéjére, bő selyemruhájuk úszott utánuk, mint a felhő az égen. És mosolyogtak. Végig mosolyogták a táncot. Nem csak azért, mert a táncot betanító tanár erre kérte őket, a tánc okozott olyan örömöt mindnyájuknak, hogy mindenki arcára mosolyt varázsolt.

A férfi szorosan fogta a derekát és lendülettel vitte a táncparkettre.

Jól táncol, állapította meg Sára. A tánc közben visszatért benne a rég elfeledett hangulat, újra átélte a mámorító érzést. Nem vette észre azt sem, hogy már csak ők táncolnak. Lassan mindenki félre húzódott, engedték, hogy be tudják forogni a parkettet. Amikor a zenének vége lett, ők is megálltak. Sára zavartan nézett szét a figyelő közönségen, akik tapssal díjazták a produkciójukat.

– Ideje mennem – búcsúzott el a férfitól –, holnap is korán kelek. Köszönöm az estét. Nagyszerűen éreztem magam.

– Kikísérem! – válaszolt Iván készségesen.

Az éjszaka hűvös volt, a Hold is felhők közt bujkált. Néha elsötétedett néha kivilágosodott az utca. Sétálva mentek az autóhoz. Már nyitotta az autó ajtaját, mikor a férfi megfogta a karját.

– Mikor találkozunk legközelebb?

– Nem tudom – felelte meglepetten. – Tényleg nem tudom. Talán találkozunk, talán nem.

– Mondta Zoli, hogy van valakid, aki jelenleg börtönben ül.

– Ha Zoli mondta, akkor biztosan úgy van. Jó éjszakát! – válaszolt ingerülten és gyorsan beült az autóba. Mégsem örült, hogy mindenki ismeri a magánéletét a faluban.

Cirmos rózsák

 

Napokkal később szembesült Zoli a kegyetlen valósággal, hogy hiába hívja Rózát telefonon, nem veszi fel és nem hívja vissza. Ezzel végérvényesen beletörődött, hogy Róza csak szórakozott vele. Kikapcsolódott kicsit, megfelelt arra a célra, hogy felejteni tudja a régi pasiját, de hát ezt akarta Sára is – gondolta keserűen.

Hajnalonként végigjárta a frissen leállított betonelemeket. De nem ment be a tanyába egyszer sem. Amit megígért úgy gondolta azt teljesíti, bármi történt is hétvégén. Ne volt kedve Sárával találkozni, mit mondjon neki? Nevetséges ez az egész, rossz vicc, keserű vicc: Róza balekot csinált belőle, aztán mint a kámfor elillant. Kavarogtak benne az érzések megállás nélkül, a szerelem, ami lángra lobbant Róza iránt, a harag a tehetetlenség, amit önmaga iránt érzett. Arra gondolt, hogy valami baj lehet vele, hogy nem tud egy hűséges társra találni. Róza is ugyanolyan csapodár, mint a felesége volt. Mindig bemegy a legsötétebb erdőbe.

Nem akart még egyszer olyan megalázó helyzetbe kerülni, mint a volt feleségével. Az egész falu hetekig az ő szerelmi életén rágódott. Hogy talán nem kapott meg mindent a hűtlen feleség a hitvesi ágyban. Pedig ő mindenben teljesítette a kötelességét. Túlságosan is. Nem gondolta, hogy egy nőnek minden kevés. Azt hitte beleőrül mikor megtudta, hogy fűvel – fával félrelép. Nem akart nőt látni sokáig, legalábbis komoly kapcsolatra jó ideig nem gondolt. Persze a szex az neki is járt, attól azért nem vonta meg magát. De Róza most elvette az eszét. Az az éjszaka nem csak az erotikáról szólt. Abban a lelkük is közösült nem csak a testük. Annyira kedves volt minden érintése azon az éjszakán. A hiánya egyre elviselhetetlenebbé vált a napok múlásával. Nem értette önmagát sem, miért vágyik annyira utána, hisz nem látott logikát benne. Soha nem hitte el, hogy van első pillanatra fellobbant szerelem: – Meglátni és megszeretni valakit. – Már tudta, hogy van ilyen. De Róza akkor reggel mindent félre értett, később már a félreértést is elhessegette a gondolatai közül, egyre jobban meggyőzte magát arról, inkább az az igazság, hogy Róza csak vigasztalódott vele, lejött a városból, hogy turbékoljon egy kicsit, mint egy gerle. Hisz mondta Sára, hogy nagyon ki volt bukva egy szakítás miatt.

Tudta, hogy minden barát megígérte, hogy két hét múlva újra lemennek Sárához, befejezik a munkát. Még hátra volt a drótfonat kifeszítése és a feszítő huzal kihúzása, kellett hozzá a sok dolgos kéz újra.

Csütörtökön mégis befordult a terepjáróval a tanyába. Ott ültek a nők a tornácon, pihentek a kora reggeli munkák után.

– Gyere csak Zolikám, hozok neked is egy frissítőt. Beszélgessünk! – örült meg Terka mama mikor meglátta.

Zoli odaült az asztal mellé.

– Csak azért jöttem be, hogy holnaptól már nem kell locsolni a betont, mind megkötött jó erősen.

– Jó hogy itt vagy, sokat emlegettünk mióta szegény Róza olyan nagy bánatban elment innen! – mondta Terka mama, míg hozta a kávét kifelé a konyhából.

– Ő meg a bánat. Ne vicceljen mama! – húzta el szomorúan a száját Zoli – Inkább ne beszéljünk róla.

– De beszéljünk! – szólt erélyesen Sára – Elmondanád mi történt? Róza nem mond semmit. De beszéltem Zalánnal, neki azért mondott egy-két furcsaságot.

– Nem történt semmi. Az égvilágon semmi. Én nem bántottam meg. Ő mondta, hogy az egész csak egy éjszakás románc volt – válaszolt megsértődve Zoli. – Miért beszélsz így, ő mást mondott? – kíváncsian várta Sára válaszát.

– Igen, mást mondott, szerinte csak annyit jelentett a számodra az éjszakai kaland, mintha csak egy fizetős szajhát rendeltél volna házhoz. Másnap még szégyellted is őt.

Zoli idegesen felállt az asztaltól, mint aki ott akarja hagyni őket.

– Ülj vissza! Ha ővele képtelen vagy beszélni róla, beszéljük meg mi ketten. Róza a legjobb barátnőm. Csak egy a baj vele, hogy ő egy erős nő, ha tudod egyáltalán mit jelent ez a kifejezés.

– Sejtem. Olyan, mint te vagy – ült vissza Zoli az asztal mellé beletörődve.

– Lehet, hogy én is az vagyok már. Engem se tud lebeszélni senki a barátomról, mert bízom benne, és szeretem őt. De nem biztos mégsem, hogy tudod, miről beszélek. Ha tudnád, akkor már mindent elkövettél volna, hogy ne tűnjön el az életedből. Az erős nők ritkák és különlegesek. Ha engem is annak tartasz, köszönöm. Sajnos ezek a nők nehezen tudnak jó párkapcsolatot kialakítani. Ezek azok a nők, akik szabadidejükben nem lebujokban isszák tök részegre magukat, és nem hánynak a barátjuk ölébe. Vágod már? Helyette olvasnak, tanulnak, vagy csak örülnek az otthonuknak. Rózára is jellemző minden vonás, ami bebizonyítja, hogy ő is egy erős nő. Eleinte én se ismertem ki, de nem véletlen lett a legjobb barátom. Ugyanolyan harcos, mint én. Tudod Róza is családra vágyik, gyerekekre. Céljai vannak. Keményen megállja a helyét bármilyen helyzetben. Ha talál egy hozzá illő pasit, azt élete végéig szeretni fogja. De... ha valamiért megalázod, csak azt veszed észre, hogy örökre eltűnt az életedből. Ő soha nem fog megalkudni. Vagy az övé vagy, vagy felejtsd el örökre! Engem se érdekelne a barátom tovább, ha csalódnék benne, még ha vérbe fagyva látnám az utcán, akkor sem!

Sára nem vette észre a két idős asszony milyen ijedten nézi, határozottan folytatta tovább a mondanivalóját.

– Tudod, vívódott önmagával sokat. Aki idejött hétvégén az nem a városi Róza volt. Én is nagyon meglepődtem. Nem sminkelte ki magát, ritka madár, aki láthatja a szeplőit. Nem ismernéd fel, ha most szembemenne veled az úton. Teljesen más nő mikor felveszi a külső mázt magára, megközelíthetetlen. Olyan mintha kilépne egy divatlapból, gyönyörűen kidekorálva, kisminkelve. Ez a védőpajzsa. A barátom felhívta a figyelmét nemrég, hogy le kell vetnie ezt a külsőt, ha azt akarja, hogy valaki önmagáért szeresse meg. És ő neked csak önmagát mutatta, mert nagyon akarta, hogy megkedveld, mert neki már tetszettél mielőtt idejött.

– Mesélj csak Sára... nem rossz a szöveged! – mondta ideges gúnnyal Zoli.

– Ez nem mese! Róza már úgy jött ide, hogy meg akart ismerni téged. Még nem találkoztatok, de Róza szíve már érted dobogott. Nagyon izgult, hogy felfigyelsz-e rá? Ismerte a hangod, az arcod. Meséltem rólad, milyen talpraesett srác vagy. Azt is, hogy te is most hevered ki a csalódásod.

– Miről beszélsz? – nézett értetlenül a férfi.

– Megmutattam neki ezt a videót... erről.

Sára előkereste az okos telefonján a videót.

– Azt mondta, küldjem át, mert nagyon jóképű, szimpatikus férfi vagy. Tanulmányozni akar még egy kicsit. Szóval, ismert téged mikor ideért.

Zoli nézte a videót – Mikor vetted fel, nem emlékszem rá.

–Tudom. Nem vetted észre. Azért mutattam meg, mert beszédtéma lett köztünk a vidéki élet. Megkérdeztem, hogy vágyik e még a vidékre?

– Róza szeretne vidéken élni? Ugye nem mondod komolyan? – lepődött meg Zoli.

– Már rég tervezte. Azt mondogatta, nem akarja a leendő gyermekeit műanyag kaján hizlalni. Hamarabb tervezte, mint én, hogy vidékre költözik. Meglepődtél igaz?

– Igen – vallotta be a férfi zavartan – nagyon meglepődtem.

– És most mit fogsz csinálni?

– Nem tudom. Semmire nem válaszol, nem veszi fel a telefont. Talán írok neki egy levelet. Megírom neki, hogy...

– Leírom a pontos címét – Sára bement a házba, hogy papírt, tollat keressen.

– Városi lány igaz. De hát Sára is ott nőtt fel, mégse egy elveszett teremtés Zolikám – jutott szóhoz végre Terka mama.

A két idős nő örült, hogy nem vonta ki őket a két fiatal a beszélgetés alól. Nem vonultak félre susmogni, mint ahogy gondolták eleinte.

– Nagyon sírt az a lány egész nap utánad fiam – toldotta meg még Mártika néni is, nem kímélve Zolit, aki már azt se tudta hol áll a feje a hallottak után, a nyakán van-e egyáltalán.

– Itt van, leírtam. Írjál neki! Ideges vagyok én is, ne haragudj rám a kemény szavakért, de velem se beszél. Féltem, kicsit sok volt neki a két csalódás egymásután. Ne ijedj meg, nem azt akarom elérni nálad, hogy kérd meg a kezét. Csak enyhíts a csalódásán, ha lehet.

Zoli eldöntötte, hogy megír Rózának mindent. A vívódásait, a kételyeit. Azt is, hogy kegyetlenül hiányzik mindennap, hogy nem látja a vörös hajú buksiját a párnáján éjszakánként. Este hozzá is fogott a levélírásnak. Írt egy pár sort, aztán összegyűrte a lapot, bedobta a szemétkosárba. Elhatározta megnézi előbb, hogyan néz ki és hogyan él az a városi Róza, akiről Sára beszélt.

Péntek reggel minden aznapi programját lemondta. Sűrű elnézés közepette magyarázkodott azoknak, akik várták, hogy aznap már nem tud velük foglalkozni, és a lehető leghamarabb lelépett az irodából. Mikor hazaért felhívta a szüleit, hogy hétvégére elutazik, de hogy hová, azt nem volt hajlandó elárulni nekik se. Átöltözött, felvette a koptatott farmerját, hozzá egy rövid ujjú, ugyancsak farmer inget.

A terepjáró dzsipieszébe beírta Róza címét. Már eldöntötte éjszaka, hogy bármi áron visszaszerzi Róza bizalmát. Nem engedheti olyan könnyen, hogy vége legyen ennek az égből kapott szerelemnek. Látni akarta azt a nőt, akit nem ismert... a megközelíthetetlent, az álarcot viselő Rózát.

Végig a hosszú úton tovább gondolta azt, amin az éjszaka végig törte a fejét. Bár tudta, hogy Sára nem hazudott, mégis hihetetlennek tartotta, hogy Róza már kereste őt megérkezésekor, hogy úgy jött le vidékre, hogy meg akarta őt ismerni. Eszébe jutott, hogy folyton incselkedett szegénnyel. Kritizálta a körmeit, a tudatlanságát. – Hogy lehetett ilyen bunkó már az elején! – mérgelődött magában – Pedig Róza küldözte a jeleket felé. Elbújt előle mikor odaért, zavarban volt szemlátomást, amikor megszólította. A madarak, persze, azok miatt nem vette észre... persze, csakis a madarak miatt... mikor rá nézett a zöld szemeivel... észre kellett volna vennie, hogy milyen feszült belülről. Kereste a társaságát, hisz ő volt egyedül pár nélküli, na meg Sára direkt felhívta a figyelmét, hogy érkezik a szingli barátnője. Az első estére gondolt, mikor otthagyta... boszorkány... a csókjára, amitől megállt a szívverése. – „Nem rendezkedtem be egy éjszakás kalandokra. Jó éjszakát" – Akkor éjjel már végig csak róla ábrándozott. Nem értett semmit az egészből, míg Sára nem nyitotta fel a szemét. Soha nem tudott volna Rózán eligazodni, hogyan tudott hirtelen olyan kimérté, könyörtelenné válni az együtt töltött éjszaka után, ami alatt megjárták a poklot és a mennyországot. – Nem értette meg, pedig megmondta neki mi bántja. Az, hogy vége lett a gyönyörnek, amit tőle kapott, mert visszautazik a régi életébe. Nem tudta, de honnan is tudhatta volna, hogy Rózának már akkor is fontos volt. Azt hitte csak vigasztalódik vele, a városi nők annyira nyitottak a szexre.

Megtalálta az utcát. Tudta, hogy Róza meddig dolgozik, azért akart hamarabb ott lenni, nehogy elutazzon a szüleihez, és értelmetlenné váljon az odautazása.

Leparkolt a panelháztól pár méterre, kiszállt az autóból és bement a házba. Kereste Róza lakásajtaját. Még odahaza írt neki pár sort egy kis díszes kártyára. Nem sokat, csak a lényeget:

„Szeretlek. Szeretnék tőled bocsánatot kérni, Zoli."

Hozott a kertből egy korán nyíló rózsát, azokból, amik annyira megtetszettek Rózának. Emlékezett rá, este mikor megérkeztek, Róza végig ment az előkerten és megállt gyönyörködni a furcsán cirmos rózsáiban. Talán eszébe jut a rózsáról az a szerelmes éjszaka, amit ő már képtelen elfelejteni. A borítékot, benne a kártyával és a rózsát letette az ajtó elé. Visszasétált, beült az autóba. Nem bánta, hogy sokat kell várnia, kényelmesen elhelyezkedett és nézte az utcát, várta Rózát. Sára szerint nem biztos, hogy megbocsájt neki egykönnyen. Telt az idő és egyre feszültebbé vált. – Talán tévedett Sára, nem sírt volna annyira miatta, talán mégis megbocsájt neki – de eszébe jutott az is, hogy öt napja nem reagált a telefonjaira, és újra eluralkodott rajta a bizonytalanság.

Az út végén megállt a sokadik busz mióta ott ült. A leszállók közt végre meglátta Rózát – Nem igaz, hogy nem ismerem meg! – gondolta megnyugodva – Ezer ember között is felismerném.

Róza lassú léptekkel közeledett feléje. Napszemüveget viselt, a haja modern kontyban volt felfésülve, amiből egy rakoncátlan göndör fürt se tudott kibújni. Orgonaszínű kosztümjében magas sarkú cipőben légiesen lépkedett a járókelők között. Telefonált.

Hát igen, mindenkivel csak velem nem – jegyezte meg keserűen Zoli.

Pár méterre az autótól megállt, nem akart a panelházba addig bemenni, míg nem fejezte be a beszélgetést. Unottan lépegetett a tűsarkain, volt mikor Zoli felé is elnézett. Az arca tényleg nagyon más volt, mint ott a tanyán. Művészin ki volt sminkelve, az ajkait gyöngyházszínű rúzs takarta. Mikor befejezte a telefonálást, befordult a bejárati ajtó felé vezető járdára. Zoli már csak félig látta az alakját a díszbokrok takarásától.

Számolta a lépcsőket magában.

Várt. Legalább félórája várt, de Róza alakja nem tűnt fel az ajtóban, ahogy számított rá. A fejét ráhajtotta a kormányra, szeretett volna sírni, hogy oldódjon a feszültsége. Arra gondolt, hogy Róza látni se akarja őt, miért is akarná, egy bunkó parasztgyereket. Mit is képzelt magáról? Egy ilyen nő, nem alacsonyodik le hozzá. Sára álmodott, nem kellett volna elhinnie minden szavát. Ez a Róza nem az ő Rózája. Ez egy másik nő, fölényes, büszke. Szinte sugárzik róla a különcség. Jobb lesz, ha hagyja az egészet a francba

Ha valaki magányosan él és hiányzik a szeretet az életéből, a legragyogóbb napfény is elfakul körülötte. Róza depresszióssá vált mikor visszatért Sárától a városba. Nem ment a barátaihoz sem, munka után sietett haza. A magány egyre jobban bezárta. A volt barátja kísérletezgetett, nehezen törődött bele, hogy Róza még látni sem akarja. Minduntalan életjeleket hagyott magáról, egy- egy sms-t küldve, vagy néha egy szál virágot téve Róza ajtaja elé. Róza undorodott a kétszínű közeledésétől. A virágokat felvette az ajtó elől, de mikor belépett a lakásába egy határozott mozdulattal beküldte mind a szemétkosárba. Már elege volt az egészből, nem hitt a barátainak sem, akik győzködték továbbra is, hogy valamit nagyon félreértett Zolival kapcsolatban. Mit lehet azon félreérteni, ha valaki képes otthagyni azt a nőt egy köszönés nélkül, akivel végig szerelmeskedett előtte egy éjszakát? Nem vette fel a telefont, pedig Zoli is, Sára is hívta napjában többször. Úgy gondolta, ne magyarázzák meg azt, amit egyikőjük se tud. Egyedül ő érezheti csak azt a csalódást, amitől végérvényesen padlót fogott. Benjámint is elküldte hidegebb éghajlatra, mikor rágondolt a tanácsaira. – Még hogy mutassa az igazi arcát, ha rájön, hogy megtalálta azt a férfit akivel le szeretné élni az életét. Mindent megtett, hogy olyannak ismerje meg Zoli, amilyen valójában, mégis egy útszéli ribancnak nézte csak, akivel végig hancúrozhat egy éjszakát. Ennél a pontnál nem jutott tovább, lecövekelt minden gondolat benne, mint az útszéli villanyoszlop. Áramlott benne az indulat fék nélkül.

Mikor leszállt a buszról, kivételt tett, mégis visszahívta Sárát, az üzenete miatt: – „Életbevágó, hívj vissza!" 

Visszahívta mert eszébe jutott, hogy fordítva ők már végigjátszottak egy ilyen műsort. Neki is rosszul esett, hogy Sára nem állt vele szóba.

Sára meg csak mondta és mondta, amit el akart mondani már napok óta. Tehetetlenül végig hallgatta, nem akart vele haragot. Sára sok olyan dolgot is mondott közben, amin meglepődött, nem akart hinni a fülének. Persze Zoliról beszélt egyfolytában, kiről, másról. Például azt, hogy a férfi teljesen ki van miatta borulva idegileg. Hogy szereti őt, de ő, mármint Róza elrontott mindent, mikor leminősítette a kapcsolatukat egy éjszakás románcra.

– Miért nem lehet felnőtt módjára megbeszélni valamit, unalmas ez a sértődött gyerekes viselkedés mind kettőtöknél! – hallotta a barátnője számonkérő hangját a telefonban – Úgy viselkedtek, mint a szerelmes kamaszok.

Sára kimondta a végszót is – Harcoltok egymás ellen úgy, hogy közben szenvedtek miatta!

Róza dühösen válaszolt vissza – Ha mindent elmondtál a mezei emberkéről akkor válthatnánk témát!

– Te nem vagy komplett, mire fel ez a fennhéjázó szövegelés? Azt hiszed nem láttam mennyire belezúgtál Zoliba? Mindenki látta. És most kapaszkodj meg, ő is szenved miattad.

– Vége lesz lassan a mesedélutánnak? – kérdezte ingerülten Róza, már – már ott tartva, hogy kikapcsolja a telefonját.

– Még van egy kis mese, azért viselkedett olyan bunkón, mert meg se merte kérdezni, hogy eltudnád – e képzelni az életed vidéken.

– Hah, ő meg a nem merem megkérdezni... nem olyan ijedősnek mutatta magát előttem.

Róza érezte, hogy sikerült jól felidegesíteni magát megint Zoli miatt.

Mikor felért, mindennek a tetejében ott volt a rózsa is az ajtaja előtt. A borítékot olvasatlanul, mérgesen ketté tépte mielőtt bedobta a szemétkosárba.

– Minden pasi aljas féreg! – sziszegte, míg lerúgta a lábáról a körömcipőjét.

Fájt tőle a lába, még most vette fel másodjára. Általában vadi új cipőben nem szokott munkahelyre menni, hosszú egész nap benne grasszálni. Levetkőzött, gondosan vállfára rakta a kosztümjét, beakasztotta szekrénybe. Nem akart megszűnni a nyugtalansága, Sára teljesen kiborította.

Beállt a zuhany alá, álldogált a meleg víz alatt. Próbált ellazulni. Aztán eszébe jutott a rózsa. – Olyan furcsa, nem olyan üvegházi, mint amiket addig kapott.

Elzárta vizet, maga köré tekerte a fürdőlepedőjét. Egyenesen a szemétkosárhoz ment, kivette a rózsát. Nézegette. Olyan ismerősnek tűnt a virág. A vörös szirmok szélén a sárga árnyalattal.

– Zoli kertjében láttam ilyet! – villant rajta át felismerés.

Idegesen kereste a széttépett borítékot. Összeillesztenie a kártyát és végre elolvashatta, ami rajta állt. Leült egy székre összegörnyedt és hangosan sírni kezdett. Már tudta, hogy kint várja valahol Zoli.

Sárára gondolt, aki megérezte, hogy ma mindenáron beszélnie kell vele. Annyira tud mindig valamit... még azt is tudta, hogy ezt a férfit meg kell ismernie.

Kapkodva felöltözött. – Talán már el is ment – jött rá a félelem. – Akkor is ott volt valahol, amikor hazafelé jött. Az autó, hát persze, ott állt a terepjáró egy Suzuki mögött.

Nem érdekelte már semmi, csak megtalálja Zolit. Lerohant a lépcsőn, kétségbeesve kereste az ismerős autót. Még ott volt, ahol emlékezett rá. Sietős léptekkel közeledett feléje. Mikor benézett a szélvédőn, látta Zolit ráhajolva a kormányra. Nem tudott az érzései felett uralkodni, képtelen volt visszatartani a sírását. Megzörgette az autó ablaküvegét, mire a bent ülő dühösen felkapta a fejét. – Bizonyára rossz helyen parkol – gondolta mikor felnézett.

De nem a parkolóőr állt ott, hanem Róza. Szétbontott vizes hajjal, sztreccs nadrágban, pólóban, smink nélkül, ragyogó zöld szemekkel, amiből megállíthatatlanul törtek elő a könnyek. Zoli magához ölelte Rózát és egy cseppet se szégyellte, hogy a belső feszültsége könnyekkel oldódott fel belőle is.

– Eljöttem hozzád, mert mégse illő levélben megkérni a kezed. Egy napot se tudok nélküled élni – súgta Rózának. Nagyon szeretlek... hiányzol, csak veled akarok élni, senki mással!

Róza úgy érezte, hogy hirtelen lepkévé változott és rárepült egy hatalmas mezőre, ahol abban a pillanatban bontotta ki millió színes virág a szirmait. De ő csak egy virágot keresett, aki a legédesebb nektárral csalogatta. És most megtalálta végre, és tudta, hogy ezzel a magányának örökre vége szakadt.

Megértette miről beszélt Zalán az autóban, a mezőt is a virágot is. Zoli nagyon szereti őt, mert utána jött abból a világból, amire azt mondta soha nem képes elhagyni, mégis megtette, itt van... és feleségül kéri. Képes volt otthagyni érte mindent, mert olyan erős benne a vágyakozás, amit iránta érez.

– Megkérted a kezem? Itt az utcán, virágeső és muzsikaszó nélkül? – nézett fel a könnyein keresztül Zolira – Igen, a feleséged leszek. Nagyon szeretlek.

Talán a hosszú út miatt, vagy a szerelmi fáradtságtól Zoli elaludt Róza mellett. Szorosan mellé bujt, érezte, hogy minden feszültség elszállt belőle, szinte lebegett a lelke, mint egy fehér galamb a tavaszi szél hátán. Olyan lelki nyugalma és biztonságérzete lett, mint egy fáradt vándornak, aki egy hosszú út után elcsigázva végre hazaért és belépett a vágyott otthonába, ahol a szeretet és a szerelem várta. A szerelem, ami eszeveszett iramban érte el mindkettőjüket, hogy azután átölelje a lelküket és egy életre átformálja, mint a tűz az ércet, átolvassza a lelküket egy különös ötvözetté, amiben örök időkre eggyé váltak.

A reggeli szél átsöpörte a várost, bebújt minden bokor alá, arrébb sodorta a széthagyott éjszakai szemetet. Szippantott egyet- egyet a kukákból és szerényen bevitte a nyitott ablakokon az orrfacsaró bűzt. Róza lakása alatt a földszinten egy pizzéria üzemelt. Ott is indult a szombati hajrá, hangoskodva nyitotta a tulaj az üzletet. Róza kibújt Zoli mellől, hogy bezárja az ablakot, hadd maradjon kint a reggel szagos morgása. Összehúzta a sötétítőt, még nem akarta, hogy félbe maradjon az a csoda, amit átélt az utóbbi órákban szerelme karjai közt. A férfi álmosan újra átölelte mikor visszabújt mellé, úgy simogatta végig a testét, mint aki leltároz, minden kincs visszakerült-e hozzá. Mikor végre megnyugodott, lehunyta a szemét, de már nem aludt vissza.

– Már soha nem akarom átélni, hogy elveszíthetlek, még a gondolatát sem – mondta csukott szemmel.

– Mindent meg tudtunk végre beszélni – mosolygott Róza. – Már nincs bizonytalanság köztünk.

– Szeretném ma megvenni a gyűrűket.

– Minek ide gyűrű? Nem divat már... – nézte a kedvesét hitetlenkedve Róza.

– Nekem ez nem a divatról szól. Azt akarom, hogy minden olyan legyen az életemben, mint amilyennek lennie kell. Megkértem a kezed, nem csak formaságból tettem. Egy életre kértem, ezért kell hozzá a gyűrű! – mondta határozottan Zoli.

– Jól van, csak gondoltam... pénzkidobás.

– Ne törődj vele – húzta magához nevetve Zoli.

Reggeli után elindultak a városba. Sokáig időztek az ékszerüzletben, mire megtalálták azt a gyűrűt, ami megtetszett mindkettőjüknek. Róza nem akarta levenni az ujjáról, olyan volt, mint egy kislány, boldogan szökdécselt, míg visszaértek az autóhoz.

– Mégis jó ez a hagyományosdi – vallotta be mikor beültek egymás mellé. – Olyan érdekesen érzem magam tőle. Mint a lányok érezték magukat nagyanyáink idejében. Mikor ment a legény lányt kérni, aztán az eljegyzés, meg a lakodalom... már lassan minden kimegy a divatból.

– Csak sorban mindent – mosolygott Zoli. – Szép menyasszony leszel, megígérem... a legszebb.

– Na, ne!

– De, igen. És nagyon hamar, nincs türelmem várni... mert elillansz mellőlem megint, ha nem vigyázok rád, mint a hajnali köd.

– Egy kis cselszövés, hogy jól szórakozzon mindenki – találta ki Zoli az eljegyzés körülményeit. Róza kuncogott a tervhez, már elfogadta, hogy nem hajlandó engedni a falusi protokollból, komoly lánykérésre készül és eljegyzésre. Zoli arra kérte Rózát, hogy csak a szüleit értesítse és hívja meg, a barátainak egy szót se szóljon. Nekik szánta a férfi a meglepetést.

– Nálad kellene a te családodban a hagyomány szerint, de úgy gondolom, ne maradjanak ki a barátaid és Sára sem a legjobb barátnőd, ezért fordítunk a hagyományokon. Ott lesz nálam megtartva a lánykérés és az eljegyzés.

A hazafelé vezető úton már egy másik ember ült a volánnál, a lelkében újra tanyát vert a boldogság kék madara, és olyan erős fészket épített benne, mint aki onnan kirepülni soha többé nem akar. Mikor hazaért átment a szüleihez. Az anyja aggódva fogadta.

– Mi volt az a halaszthatatlan dolog, amiért ilyen sebtében elutaztál fiam?

– Halaszthatatlan, eltalálta anyám. Megnősülök újra – felelte mosolyogva Zoli és átölelte az anyját.

– Csak nem az a városi lány? Mindenki azt beszéli...

– Akkor legalább már tudja. De igen, ő az, Sára barátnője.

– Jaj, kisfiam, meggondoltad jól? Elkapkodod. Nem is ismered! – sopánkodott az anyja – Majd megint úgy jársz...

– Nincs miről beszélni tovább, ne hasonlítsa össze Marival. Ez teljesen más. És miért kell ahhoz több év, hogy tisztán lássam, hogy őt szeretem. Mit kellene még többet tudnom hozzá?

– Mégis, ki ez?

– Diplomás hölgy és bankár a foglalkozása. Nem fogja a család szégyellni! – kezdett már ideges lenni Zoli.

– Mikor lesz az eljegyzés? – tett pontot a vita végére az apja – Gondolom minden úgy lesz, ahogy illik.

– Minek kéne? Volt már Zolinak esküvője! – kötekedett tovább az anyja.

– Minden úgy lesz, ahogy kell, apám. Nem én miattam. Róza életében ezek lesznek a legszebb napok. Megérdemli. Jövő hét végére gondoltam. Májusra az esküvőt.

Zoli apjának nagyon tetszett a hír, végre megnyugodhatott. Nem sejtette senki a családban, milyen szívfájdalmat okozott a fia rosszul végződött házassága. Úgy érezte, hogy nem csak a fiának, az ő becsülete is besározódott azon a napon, mikor kitudódott a szégyen. Zoli próbálta titkolni előtte az érzelmeit, mégis látta, nagyon szenved a csapodár felesége miatt. Ha most azt mondja szerelmes, akkor az is. Örülni kell neki.

– Aztán legyün ide lakni a városból az a leányzó? – tette fel a számára a legfontosabb kérdést.

– Igen. Már mindent megbeszéltünk. Itt fogunk élni, ne féljen apám – nyugtatta meg Zoli

– Hol fog ilyen sok iskolával itt munkát találni? – fűzte tovább az anyja a kérdéseit.

– Egyelőre még az eljegyzésnél tartunk! – nevetett Zoli, mikor látta, hogy békülékenyebb az anyja.

Még aznap megbeszélték az eljegyzés forgatókönyvét, nem sok idő jutott a szervezésre. De, aki olyan szerelemmel várta a párját, mint Zoli várta, annak a lehetetlen, ismeretlen fogalommá válik a szótárban.

Sára telefonját felvette most már Róza, és a kérdésére, hogy kapott -e levelet Zolitól, őszinte választ mondott.

– Széttéptem a levelét olvasatlanul.

Nyugodt volt mikor ezt mondta, hisz nem hazudott a barátnőjének, tényleg széttépte a levelet. Sára sóhajtott egyet a hírre, aztán beletörődött, hogy vége a románcnak Zoli és Róza között. Ami nem megy, azt nem kell erőltetni – gondolta

Sokkal jobban idegesítette, hogy Benjámin egyre szűkszavúbb lett mikor telefonon beszélgettek. Megfogadta, hogy nem áradozik annyit az életéről a raboskodó férfinak. Még Róza románcáról sem. Arra gondolt a rossz hangulatát talán pont ő gerjeszti az állandó, felfokozott előadásaival.

Zolit nem látta egész héten. Pénteken kora reggel Jánostól hallott egy furcsa hírt.

– Mit tud Sára? Azt beszélik nagy a sürgés forgás a Zoli házánál. Takarító asszonyok vannak, meg tegnap szekér vitte a sátorponyvát hozzájuk.

– Nem hallottam én semmit. Mire gondol?

– Olyant beszélnek, hogy nősülni készül a Zoli gyerek – mondta ki János és indult is tovább a dolgára.

– Kit vesz el? – hüledezett Sára.

– Ki tudja, arról nem beszélnek. De nem hinném, hogy falubeli.

Hamar megvigasztalódott! – fortyogott Sára magában – Még én dicsérgettem Rózának nemrég, milyen komoly férfi.

Délután megjöttek a barátai. Vidámak voltak, talán még jobban, mint első alkalommal. Úgy szálltak ki az autóból, mintha haza mennének. Sárának az azért feltűnt, hogy Róza is ugyanolyan vidám volt, mint a többi. Nem erre számított.

Lett benne egy kis gonoszság, talán nem indok nélkül, hisz Róza is kikezdte Benjámin és az ő kapcsolatát, amit nehezen felejtett el, mint egy tüske, örökre benne maradt. Mikor bementek elpakolni a házba, mellékesen megjegyezte:

– Zoli még erre se jött a héten. Azt beszélik a falusiak, nősülni készül. De lehet, hogy pletyka csak, ne idegesítsd fel magad – tette azért hozzá, ne fájdítsa Róza szívét meg túlságosan.

– Kit érdekel? – Sára legnagyobb döbbenetére Róza hangosan felnevetett. – Azt kívánom neki, hogy legyen boldog!

– Hamar túltetted magad rajta! – hagyta ott mérgesen az önfeledten vihogó barátnőt, nem látta értelmét a további beszélgetésnek.

– Furcsa egy kicsit azok után, ahogy végig bőgted a napot utána! – toldotta meg azért elfelé menet, mert nem értett az egészből már semmit.

– Lehet barátnőm, de sok víz lefolyt azóta a Dunán! – hallotta, ahogy utána szólt a barátnője jókedvűen.

Másnap reggel mikor kiértek a munkaterületre már ott volt Zoli három falubélivel, javában dolgoztak, az összes anyag szét volt terítve a kerítés vonalán. Zoli sietősen megbeszélte velük a további munkát.

– Te nem leszel itt testvér? – kérdezte kíváncsian Zalán, amikor látta, hogy indulni készül Zoli.

– Nem. Sürgős programom lett mára. Azért vannak itt a barátaim, ők lesznek a segítségetekre. Ez a munka haladósabb. Csak a rögzítésre és a feszítésre kell nagyon vigyáznotok.

Sára és Róza kicsit távolabb állt, onnan figyeltek. Zoli odament hozzájuk és szívélyesen köszönt nekik. Vidám volt, mosolygós, ragyogott a szeme mikor rájuk nézett beszéd közben.

– Remélem jól aludtatok az éjjel? Jövök később, majd beszélünk. 

Intett és sietős léptekkel elment.

Sára továbbra se értett semmit. Rózát se, aki visszamosolygott, mintha a múltkori érzelmi sokkja meg se történt volna. Délután öt óra is elmúlt, mire úgy döntött a csapat, hogy másnapra is hagyni kell a munkából egy keveset. Sára csak akkor látott Rózán egy leheletnyi feszültséget, észrevette, hogy sűrűn nézegeti a telefonját, és amikor felveszi, mindig félre húzódva beszél valakivel.

Már az istállók előtt jártak, mikor meglátták a mikrobuszt. Ott parkolt a tornácos tanyaház előtt. Sára odament érdeklődni a sofőrhöz, aki a vezető ülésen olvasgatott.

– Kire vár itt?

– Azt hiszem magukra – válaszolt a férfi tettetett csodálkozással a kérdésen.

János jött elő az istállók felől.

– Készüljenek csak, én itt maradok végeződni.

– Hova készülődjünk már?

– Kis vendéglátásra Zolihoz, oda kell vinnem magukat! – mosolygott a sofőr.

A férfiak hamarabb vették a lapot, mint a nők.

– Meglepetés buli? – nevetett fel Zsolt, enyém a fürdőszoba először. Mire vártok?

A fáradság az egész napi munka után pillanatok alatt tovatűnt, lázasan készülődtek és remélték, hogy Zoli nem hazudtolja meg magát, most is gondoskodik nemcsak a lelkükről, a pohárbavalóról is.

Mikor Zoli háza elé értek, csak akkor lepődtek meg igazán. Az utcán kis csoportokban álldogáltak az emberek, jobbára asszonyok, lányok. Az udvarban tágas nagy sátor volt felállítva, mellette egy kisebbel, ami alatt szorgos falusi asszonyok sürögtek forogtak a szabad tűzön bográcsban fövő ételek körül. Róza kiváltképp meglepődött arcot vágott, még Sáráénál is nagyobbat.

– Hát ez a hagyomány? – motyogta maga elé mikor meglátta, hogy egyre csak gyűlik a meghívottak serege.

– Mi a fene van itt?! – ámult el Sára – Remélem, nem csinál belőlünk bohócot Zoli?

– Dehogy – suttogta idegesen Róza. – Ez... az én eljegyzésem.

– Mi van? – képedt el Sára – Ugye nem mondod komolyan?

– De igen! – felelt helyette az odaérkező Zoli, és végre átölelte a kedvesét – Ha nem haragszol elrablom mellőled a menyasszonyom. Gyere Róza kikészítettem a ruhádat. Át kellene öltözni, mielőtt megérkeznek a szüleink.

A barátok ott álltak és nem tudtak szóhoz jutni az álmélkodástól.

– Figyelj csak, akkor ez Róza eljegyzése? – ért el a felismerés Annához.

– Na, majd adok én nektek, meglepetés bulit! – nevetett fel Sára – Gyertek, üljünk le, mert nem lesz helyünk a végén.

Mikor a fiatalok megjelentek a ház ajtajában, az asztalnál ülők felálltak. Sára és a barátai nem tudták mi fog történni. Róza átlépte a valóság küszöbét, úgy állt ott megilletődve Zoli mellett, mint a mesében a hercegkisasszony. Mind a kettőjükön díszes mellény volt, Zolin hófehér bő ujjú ing, Rózán is hasonló, de az valami csipkecsoda, hosszú szoknyája majdnem a földig ért. A vörös haját szolidan feltűzte egy csattal. Az utcáról is közelebb álltak a bámészkodók, nézelődés közben buzgón kitárgyalták a városi menyasszonyt. Megérkezett Zoli családja. De nem csak ők, jött még egy autó, hozta Róza szüleit. Ki tudja honnan, előjött három muzsikás, két hegedűs egy nagybőgőssel. Amikor kinyílott a kapu és beléptek rajta a szülők, megszólalt a hegedű először. Halkan, sírón, alázkodóan.

Zoli oda vezette Rózát a családhoz. Bemutatta a menyasszonyát a szüleinek. Aztán oda ment Róza szüleihez, megköszönte, hogy megtisztelték ezen a szép napon az otthonát és családját. Róza lelkében ezer pillangó repdesett, mikor együtt sétáltak a szülőkkel, a többi meghívott közé. Már csak pár lépésre voltak a vendégseregtől, akik nem ültek vissza a terített asztalokhoz, várakoztak a vőlegény bejelentésére. Róza a szülei mellé állt, Zoli is odalépett a saját családjához, a boldogság beragyogta az arcát, aztán biztatóan ráragyogtatta a szemeit Rózára.

– Azért vagyunk itt ma este, azért jött el az Édesapám és az Édesanyám, azért vannak itt a rokonaim és a barátaim, hogy előttük megkérjem a kezed a szüleidtől. Szeretném ezt a gyűrűt az ujjadra húzni, ami összeköt bennünket egy életre. Szeretném, ha elhinnéd te is és a szüleid is nekem, hogy minden erőmmel vigyázni fogok rád, és hogy soha nem okozok neked csalódást. Nagyon szeretlek Róza. Sokat gondolkodtam, míg erre a döntésre jutottam. Nagyon átgondoltam. Mikor kételyek gyötörtek, és elmentél tőlem, akkor nagyon szenvedtem a hiányodtól. Rájöttem, hogy ez csak azért van, mert amit érzek irántad, az szerelem, amit ajándékba kaptam a sorstól. Megköszönöm Sárának is, hogy segítette idevezérelni az utadat, hogy egymásra találhattunk, mi ketten.

Zoli felhúzta a kedvese ujjára a gyűrűt, majd magához ölelte.

– Nagyon szeretlek, rád vártam minden éjjel, de soha nem mertem elhinni, hogy egy nap magadtól jössz el hozzám.

Míg csókolták egymást, melléjük lépett a zenész és kezében andalítóan sírni kezdett a hegedűn egy szerelmes dal.

Róza szemében gyűltek a könnyek, próbálta tartani magát, de sírt ott mindenki, még az apja is törölgette a szemét. A végső érzelmi nyilallás ezután ért el a szívébe, mikor előre lépett egy középkorú falusi asszony és odaállt a zenészek elé. Hirtelen olyan csend lett, mintha minden hang meghalt volna abban a percben, mert az ott lévők tudták, hogy Zoli kívánság dalát fogja elénekli. És az asszony elkezdte az éneket, fontos ének szállt a levegőben, a vőlegény üzenete a menyasszony felé. Az asszony énekét kísérni kezdte mindkét hegedű és mély hangon a nagybőgő.

„Most múlik pontosan,

Engedem hadd menjen,

szaladjon kifelé belőlem"

– Sokáig azt hittem, hogy csak játszol velem – simogatta kedvesét Zoli. – De szerencsére még időben rájöttem, hogy nagyot tévedtem. Nagyon szeretlek.

„Azóta szüntelen

őt látom mindenhol.

Meredten nézek a távolba,

otthonom kőpokol."

Énekelt az asszony búgó hangon, a strófát többen vele énekelték. Róza átérezte mennyire kiváltságos az életben. Mert akit ennyire szeretnek, az csak kiváltságos ember lehet. Ott álltak a kör közepén ölelkezve, körülöttük a sok komoly elérzékenyült arcú rokonnal, baráttal, akik csak nekik énekeltek:

„Vágtatnék tovább veled az éjben

az álmok foltos indián lován..."

Fogadj el engem

 Sára a visszafelé úton elsírta magát. Addig míg Benjámintól búcsúzott, erősnek mutatkozott, nem akart még nagyobb lelki fájdalmat okozni a férfinak. De nem volt annyira erős, hogy az érzelmeit hosszú ideig kordába tudja tartani. Róza azonnal észrevette, hogy a barátnője kisírt szemmel lépett be az ajtón.

– Figyelj Sára, én is látom, hogy min mész keresztül. Nem cseszegetlek többet... ígérem. Ez a srác már a tiéd, hát ne borulj ki ennyire. Bárcsak nekem lenne egy ilyen szerelmes pasim. Mit nem adnék érte. Egy kicsit azért kemény volt tőle, ahogy rólam beszélt. De tudod mit, átértékeltem, amit mondott... lehet némi igazság tartalma.

– Mit mondott? Nem mindent hallottam – nézett a barátnőjére szomorúan Sára.

– Jobb is. Azt mondta, emlékeiben úgy maradtam meg, mint egy kivakolt múmia. Nem felejtem el neki soha! – vonta össze a kitetovált szemöldökét a barátnője. Sára elnevette magát.

Még az autópályára sem ért fel, mikor a két kislány a hátsó ülésen egymáshoz dőlve elaludt. A csendben át tudta magát adni az elmúlt órák intenzív emlékeinek. Még a száján érezte Benjámin csókjait, testén az erős férfikarok ölelését. Vitte magával haza azt a sok boldogító érzést, amit kapott a férfitól. Azon meditált, hogy Róza már nem gyűlöli Benjámint. Jó lenne ha Róza is megtalálná az a férfit, aki nem csak kedvtelésből tölti vele az idejét. Megérdemelné. Ismerte Rózát, hogy mennyire nyitott és komoly gondolkodású. Talán Benjáminnak sikerült most felnyitni a szemét, min kéne változtatnia, hogy tökéletes partnerré válhasson. Remélte, hogy megértette Róza. Ő is lassan jött rá fontos dolgokra, de szerencsére még idejében. Már tudja, hogy egy kapcsolat csak a belső értékek felszínre hozásával tartós. Legyen csinos egy nő, nem erről van szó, de nem szabad elfelejteni, hogy merni kell a legrejtettebb érzéseit is megosztani azzal, akivel jövőt akar építeni. Benjámin merte, mint férfi nem szégyellte a könnyeit, nem fogta vissza a benne tomboló érzelmeket soha. Tőle tanulta meg, hogy milyen bizalmat és megnyugvást tud adni, ha tudjuk, hogy a másiknak nincsenek titkai, nem simlis, nem játszik szerepet. Ha valakit megszeretünk, akkor elébe kell állni és kitárni a karunkat és azt mondani – Nézd, itt állok, ahogy az Isten megteremtett anyaszült meztelen és most megengedem, hogy még többet láss belőlem, megmutatom a lelkem, amit kevés ember ismerhet teljes valóságában! Nézd, és meglátod rajta keresztül, hogy milyen ember vagyok! Sérülékeny, szenvedő, vad és tékozló, de nagyon szeretni tudó... fogadj el engem olyannak, amilyennek látsz, nincs előtted titkom többé!

Eszébe jutott, hogy ajánlotta Rózának Zolit, a falugazdászt. Maga sem értette miért ugrott be nála, hogy ők ketten összeillenének. Zoli komoly, munkájának élő férfi. De nagyon segítőkész és széles látókörű. Talán, ha közelebbről megismernék egymást, talán, ha Róza elgondolkodna Benjámin szavain, és nem burkolódzna a titokzatos nő álarca mögé, ha nyitottabbá tudna válni egy férfi közeledésére, akkor talán Zoli is észre venné, hogy Róza kívül-belül szép, és értékes nő. 

Nem sok ideje maradt a hétvégi utazást kipihenni, másnap hajnalban kelt és gyorsan visszazökkent a tanyasi gazdászélet ezer bajába. Felhívta délelőtt Zolit, hogy tanácsot kérjen, mielőtt megrendeli a kerítéshez szükséges elemeket. Zoli délután ki is ment a tanyaházhoz.

– Ki kell számolni pontosan Sára a kerítés hosszát. Minimum két méterenként oszlop kell, hogy erősen tartson. Csakis betonoszlopok, vagy vasoszlopok. Nem a legtermészetesebb anyagok, de a fa idővel elkorhad a földben, hiába kezelik le bármivel – kapta sorba a tanácsokat. Egy óra tervezés után összeállították a megrendelést.

– Kell egy pár ember hozzá. Gépeket majd én szervezek. Nehogy már kézzel ássunk annyi gödröt a földbe.

– Jönnek a barátaim a városból, megígérték.

– Bírják a munkát? – nézett kételkedve Zoli Sárára.

– Majd elválik. Nem éppen ehhez vannak szokva – bizonytalanodott el Sára.

– Mit dolgoznak, mi a szakterületük?

– Orvos, tanár, bankár... – vallotta be Sára.

– Hát nem éppen kerítésépítő brigád. De majd kialakul valami belőle, ha másra nem, jók lesznek megmondó-embereknek. Ahhoz ez a fajta városi nép nagyon tud érteni, mármint ahhoz, hogyan kéne csinálni, de egy lapát még nem volt egyik kezébe sem. Ráéreztem, igaz?

– Nem mondhattam nekik, hogy ne jöjjenek... a barátaim voltak... maradtak. Rózának se, a barátnőmnek. Amúgy rá fér szegényre egy kis kikapcsolódás.

– Pont itt fog kikapcsolódni? – nevette el magát Zoli – Itt dolgozni kell!

– Tud dolgozni mind! – nyugtatta meg Zolit Sára, és elégedetten másról kezdett beszélni. Amit akart, azt elhintette a férfi előtt. Nem is kell többet beszélnie róla, mert úgy gondolta, száz százalék bevéste a férfi fejébe a lényeget, hogy találkozni fog a szingli barátnőjével.

Szerencséjük volt az időjárással, több hétre száraz idő mutatkozott, haladt minden munka a földeken. A kerítés elemeket is leszállították az ígért napra. Sára minden barátjával külön- külön beszélt telefonon. Úgy nézett ki mind beváltja az ígéretét, és ott lesznek nála hosszú hétvégén. A két idős asszony lázasan készült a konyhán, hogy ők se maradjanak szégyenbe a sok városi káka bélű előtt, ahogy Terka mama nevezte Sára barátait. Valami igazi falusias íz-világot álmodtak meg végül Mártika nénivel. A hosszú tornácra terített meg két hosszú asztalt az öregasszony, még a lócákat is befedte plédekkel. Igazgatta a takarókat, közben végig motyogott magában.

– Mennyi baj van ezekkel a városi ficsúrokkal. Fel ne fázzon a gyenge népségnek a feneke a kinti hidegen.

Pénteken nagy lett a sürgés-forgás a tanyaházban, ami a gyerekekre is átragadt, alig lehetett őket féken tartani. Délután négy órakor begördült az udvarra a két autó, és a nyolc városi fiatal nyújtózkodva, hangos ujjongással köszöntötte az elébük siető Sárát.

– Izgultál mi? Most már csak az lesz a megváltás számodra, ha haza megyünk! – ölelte meg Zsolt legelőször a lányt. Sára idegesen vette tudomásul, hogy ott van köztük Zalán. A férfi is nézte őt, majd hozzálépett és határozottan átölelte.

– Ne izgulj, ha valakinek hát nekem itt a helyem. Nincs semmi baj, barátok maradtunk... remélem.

– Örülök, hogy eljöttél, én is úgy gondolom, hogy maradjunk barátok. Érezd jól nálunk magad doki – mosolygott zavartan Sára. Ismerte a férfit, tudta, hogy amit mond, az úgy is van, nincs mitől félnie, nem fogja felemlegetni a bódult éjszakájukat.

A tanyaudvar közepén beszélgettek. Sára büszkén válaszolgatott minden kérdésükre, melyik épületben mi van, merre tervezi a kertészetet, hol épül majd másnap a kerítés. Róza is megilletődve hallgatta és közben figyelte a tanyasi idillt maga körül. Autózúgásra figyeltek fel, Zoli kanyarodott be a terepjáróval a nagykapu elé. Hangosan odaköszönt először a házból kikukucskáló Terka mamának.

– Mi lesz a vacsora mama, remélem nem késtem még le semmiről?

– Nem késted le Zolikám! Sült oldalas lesz tepsis krumplival, meg káposztasaláta. Még sütöttem hozzá kőttest is. Mán aszt hittem, elmaradsz – üdvözölte izgatottan az öregasszony. Számára a fiatalember volt az egész felhajtásban a legbiztosabb pont.

Zoli határozott léptekkel ment az udvar közepén ácsorgókhoz, nyújtotta a kezét bemutatkozásra.

– Te leszel testvér a munkafelügyelő, hallom! – fogadta a kézfogást elsőnek Zalán.

– Ne nevezz annak, de tényleg segítek, hogy ne legyen gubanc a munkában. Helyismeret, meg baráti is egyben.

Róza mikor meglátta az ismerős férfit, hátralépett, mint aki megijedt tőle. Hisz jól ismerte már Zolit, arról a videóról, amit átküldött Sára. Ismerte a hangját, a megjelenését. Csak a valóság mégis más, mint egy videó vagy egy fénykép – állapította meg, mikor végigméregette a barátaival beszélgető férfit. Zoli magasabbnak, szélesebb vállúnak tűnt most, mint a videón. Nem merte Sárának bevallani azóta se, hogy felkeltette az érdeklődését a falugazdász, akit csak úgy heccből ajánlgatott neki.

Már úgy nézett ki szerencséje lesz, kimarad a bemutatkozásból, észre sem veszi a falugazdász a nagy kavarodásban, hogy ő is ott van. Ügyesen belépett Kátya takarásába. Nem akarta, hogy meglássa rajta a férfi, hogy feszült lett a jelenlététől, annak ellenére, hogy semmi jelentősége nem volt annak, hogy ideges vagy nyugodt.

Nem tud ez a pasi róla semmit, vadidegen. Akkor mitől idegbeteg? – mérgelődött magában. Mindenesetre elmélyülten figyelte az égen átvonuló madárrajt, hadd gondolják, hogy az terelte el a figyelmét a jövevényről. Nem jött be a trükk, mert Zoli figyelmét nem kerülte el, a rá nézve sértő magatartás, hogy ennyire levegőnek nézi a messziről jött lány.

– Szépek. – mondta mikor odalépett Róza mellé – Mindig ilyenkor vonulnak át a láposra, ott éjszakáznak – nézett ő is fel a madarakra.

– Igen, nagyon szépek – válaszolt zavartan Róza és ránézett Zolira. – Sára barátnője vagyok, Róza – nyújtotta a kezét a férfinak kelletlenül.

– Nagy veszedelem vár a körmeidre holnap.

Zoli nem engedte el a kezét, sőt a másikat is kézbe fogta, nézegette a lány kezén a műkörmöket.

– Na, jól van, hozok holnap mindenkinek védőkesztyűt, neked egy párral többet – csóválta meg a fejét, és hátat fordított Rózának. 

Jól tette, így nem láthatta milyen fintort vágott Róza, mikor mérgesen zsebre vágta a kezét.

Kátya hamar eltűnt a gyerekekkel, Sára csak a távolodó alakjukat látta, ahogy sétáltak a mező felé. Észrevette, hogy Róza nem igazán találja fel magát a férficsapatban, jóval távolabb téblábolt, nézelődött.

– Gyere velem Róza, megmutatom, hol alusztok, mégis úgy döntöttem, nem kell sátorban aludnotok. Megoldottuk az épületben. Nézd csak! – mutatott körbe mikor beértek a házba – Kaptam kölcsön frankó matracokat. Nem kell mindjárt visszaadnom. Nem a Hilton, de mégsem a kinti hűvös éjszaka. Igaz? Mit szólsz hozzá?

– Áldom az eszét, aki segített! – örült meg Róza –Én hol alszom?

– Zoli segített, ő hozta ide az öregek napközijéből. Te velem alszol, meg a két kicsivel. Ha megfelel.

– Persze, hogy meg. Köszönöm, hogy kiemelt helyem lesz.

Róza gondterhelten a távolba révedt. – Ez a Zoli... – húzta fel a vállát idegesen.

– Mi van vele?

– Mégse annyira... de mégis... szóval, kicsit ez is elszállt magától, de min csodálkozom, minden pasi királynak képzeli magát.

– Ő nem olyan, mondtam már. Nem ismered.

– Dehogynem, beszéltem már vele.

– És? Csak ennyi?

– Ha nem beszél, jó fejnek néz ki. De ha megszólal, egy okoskodó Paprika Jancsi. Dicsérj meg, nem azt mondtam, hogy falusi tahó.

– Ismerd meg, és később mondj véleményt róla, ne az első benyomásra. Mi a fenét mondott, hogy így kiakadtál?

– Semmit... dicsérte a körmeimet.

– Nem kellett volna erre a melóra új körmöket felrakatni, tönkre mennek – nézte ő is Róza körmeit. – Egy vagyont költöttél rájuk.

– Ő is erre utalgatott. A francba, engem meg se nézett a tahó, csak a berakásokat nézegette a körmeimen! – bosszankodott tovább Róza.

– Mégis csak tahó? Figyelj, én most kimegyek a gazdaságba, meg kell etetni az állatokat, itt időbeosztás van, már gondolom János is megjött a faluból. Próbáld magad jól érezni, itthon vagy nálam. Te vagy a legjobb barátnőm, ne csinálj problémát semmiből. Oké? – szeretettel magához ölelte Rózát.

– Nem értelek, hogy süllyedtél ilyen mélyre, istállóban dolgozol? – húzta el a száját Róza – Nehéz meló, meg szerintem nem neked való, diplomád van!

– Igazad van, de élvezem az egészet, tanulom a vidéki gazdálkodást. Azt meg nem lehet fotelban ülve megtanulni. Idővel mindent átszervezek, ne idegeskedj.

Sára kifelé menet alig tudta megállni, hogy ne nevessen hangosan.

– Műkörmök, hoztad a formádat, nem ér neked a figyelmeztetés semmit! – gondolta kajánul. De úgy nézett ki, bejött a megérzése, tetszik Rózának a falugazdász.

Elhaladt az udvaron beszélgetők mellett, oda szólt, hogy egy óra múlva vacsora.

Zoli utána lépett, ment segíteni. Flóri is szaladt vissza a többi gyerektől, sose hagyta ki a két lovat, azt már csak ő gondozta reggel és este. Mikor kifulladva hozzájuk ért, Zoli nyújtotta a kezét a gyerek felé kézfogásra. Flóri ezektől lett a legboldogabb, hisz János és Zoli sose hagyta ki az erős férfikézfogást, ha találkozott velük. Ilyenkor egyenrangúnak érezte magát, a felnőtt férfiak befogadták a társaságukba.

Zoli villát vett a kezébe, csendben sietősen folyt a munka. Nem vették észre, hogy Róza megjelent és figyeli őket. Nem találta fel magát sem a házban, sem az udvaron, ezért Sára után ment az istállóig.

– A tarkához nemsoká híni kell az inszeminátort – szólt oda János Zolinak.

– Látszik rajta? – nézett a tehén felé Zoli.

– Hajaj, nyugtalan tegnap óta!

Sára is felegyenesedett a munkából – Én is észrevettem, minden baja volt, még rúgott is.

Róza hallgatta egy darabig, kíváncsi lett, ugyan mi baja a tehénnek? Meg is kérdezte vesztére.

– Mi baja van szegénynek, beteg lett?

Zoli felegyenesedett, ránézett Rózára mintha most látná először.

– Nagyon beteg lett – mondta végül komoly ábrázattal a választ a lánynak.

– Sajnálom – felelte részvéttel Róza.

– Hát nem kéne annyira. Nincs azért olyan nagy baja, ha jól belegondolunk – nevetett Rózára János –, csak epekedik a bika után. Ne szédítsd Zoli ezt a helyre kislányt!

– Én egyáltalán nem szédítem, hát nem elég nagy baj az bátyám, ha egy nő csak epekedik, bika meg egy sincs a láthatáron? – tört ki a nevetés a férfiból.

– Zoli, nem kellett volna! – szólt a férfira mérgesen Sára – Rosszul esett Rózának, hogy hülyét csináltatok belőle! Városi lány. Én is az voltam... kicsit az vagyok még most is. Mit vársz tőle?

Zoli az ajtó felé nézett, ahol Rózának akkorra csak a hűlt helye maradt.

– Megsértődött?

– Nem tudom. Kérdezd meg tőle! – felelt durcásan Sára.

Mikor kimentek az istállóból a többiek a tornácon az asztalok mellett ültek. 

– Mindjárt jövök – intett Zoli és kiment a terepjáróhoz. Visszafelé jövet egy üveg pálinkát hozott a kezében.

– Na, hoztam egy kis étvágycsinálót, hol vannak a poharak?

Zoli mindenkit körbe kínált, végül megállapodott Róza mellett.

– Ideülhetek melléd? – kérdezte hozzá hajolva.

Róza nem merte azt mondani, hogy keressen máshol helyet, pedig nagyon a nyelve hegyén volt. Visszafogta magát, biccentett a fejével, hogy igen. Zoli befészkelődött Róza mellé a lócára. Szoros lett a hely, de egyáltalán nem zavarta. Érezte, hogy Róza próbál tőle elhúzódni, mikor a combjuk és a karjuk összeért, de nem tudott nagyobb távolságra kerülni tőle, mivel a másik oldalán Gergő fészkelődött, pont a szűkös hely miatt.

– Tudom, hogy haragszol rám, de csak vicceltünk kint az istállóban – súgta Rózának. – Azért ne nyomj le mindenkit a lócáról.

Róza vont egyet a vállán, mint aki semmi jelentőséget nem tulajdonít az adott helyzetnek, próbált úgy viselkedni, mint akit nem érdekel semmi. Pláne nem az a tolakodó alak, aki folyton izeg-mozog mellette, csak úgy véletlenül, vagy készakarva, folyton hozzáért, vagy fent, vagy lent, és van képe csak annyit mondani olyankor, hogy: – Bocs... – meg – Elnézést.

A legjobban a csalódását kellett lepleznie, hogy Zoli úgy tett mintha nem is ő ülne mellette, elfordult tőle, és csak a mellette ülő Zsolttal beszélgetett.

Aztán a méreg még jobban elborította a fejét, mert azt tudomásul vette, hogy el kellett tűrnie, hogy folyton hozzáért keze lába Zolinak, de legnagyobb elképedésére, mellékesen elkezdett róla gondoskodni, míg ő közben végig azt hitte, hogy levegőnek veszi a jelenlétét.

– Hűl az idő lefelé – fordult felé a férfi, és a saját vállára dobott pulóverét gondosan ráterítette Róza hátára, még el is igazgatta rajta.

– Meg ne fázz itt nekem, kis szomszédom – súgta a füléhez hajolva bizalmasan.

Róza meg se tudott szólalni, kezdett a helyzettől összezavarodni, mert meglepődött és összerezzent a férfi érintésétől. Az előbb érzett sértődékenysége, hogy a férfi csak szórakozik vele, elég hamar megváltozott.

Talán mégse játszik vele, furcsán közelednek egy nőhöz ezek a vidéki pasik, lehet, azt hiszik, ha már mellé ültek egy nőnek, joguk van róla gondoskodniuk. Talán érdemes mégis ráfigyelni, nem is annyira tahó, csak az észjárása másként forog, nem úgy, mint egy városinak.

A vacsora elnyerte a társaság tetszését, csendesebbé is váltak míg falatoztak, mindenki a frissen sült oldalassal volt elfoglalva, amihez bőségesen tálalt Terka mama, tepsiben sült ropogós burgonyát. Sára vitt mellé házi bort, amit még a keresztapja készített jóval a halála előtt. A több éves bornak meg is lett a hatása, senki nem akart lefeküdni, hiába figyelmeztette őket Sára, hogy nagyon korán kell másnap kelni. Ő hagyta ott a társaságot a leghamarabb, igaz nem tudott sokat köztük lenni addig sem, mindig akadt dolga, hol a konyhában, hol a lefekvéshez készülő gyerekek körül. A barátok magukra maradtak az egyre sötétedő éjszakában. Rózát is átfújta a kóbor hideg szél, megborzongott tőle.

– Vedd fel a pulcsid! – szólt Zolinak, és levette magáról a kölcsönkapott pulóvert.

– Itt hagysz? – kérdezte a férfi csalódottan, és utána nyúlt, megfogta a karját.

– Visszajövök, csak hozok magamra valami meleget – válaszolt meglepetten Róza.

Ki tud ezen az alakon eligazodni? – gondolta, míg befelé tartott a házba – Mégiscsak szórakozik velem semmi kétség, de visszakapja tőlem nemsokára, akkor majd rájön, hogy rosszabb, ha én kezdek vele játszani!

Az ágyáról levette a plédet, ment vissza, de mielőtt visszaült Zoli mellé, gondosan körbetekerte magán a takarót.

– Jól nézel ki most már, mint egy egyiptomi múmia! – évődött vele Zalán – Zoli vigyázz, ha félsz a kísértetektől, jobb, ha elhúzódsz tisztes távolságba!

– Kísértsen csak! – nevetett Zoli, és átölelte Róza vállát – Inkább bújtál volna ide hozzám, figyeld csak, milyen forró vagyok, mint egy kazán. Érzed?

Róza mindent érzett abból, amit Zoli mondott, a forróságot is, mégis elhúzódott a férfitól. Mérges lett a múmiás beszólás miatt, élesen villant a szeme Zalánra, aztán ingerülten kiosztotta Zolit.

– Figyelj, igaz, hogy egy városi csaj vagyok, de most nagyon félreértelmeztél valamit. Nem vagyok mindenre kapható. Szóval elsieted a dolgokat nagyon. Inkább hagyjál békén!

– Semmit sem siettem el! – sértődött meg Zoli – Csak jól érzem magam. Különben semmi köze ahhoz, hogy megöleltelek, hogy városi lány vagy. Az időnek inkább...

– Miről beszélsz?

– Holnapután elmész.

– Igen... el... és mi a gond vele?

– Mikor ismerjelek meg szerinted? Holnapután-azután?

– Miért... meg akarsz ismerni? – nézett tettetett csodálkozással Róza a férfira.

– Igen... nagyon is. Remélem nem baj?

– Hát, az nem. Mégis lassíthatnál. Nem vagyok hozzászokva ehhez a tempóhoz.

– Pedig jó lenne, minden percért kár, amit mással is el lehetne tölteni.

Zoli a sötétség jótékony leple alatt átölelte Róza derekát és magához húzta.

– Úgy bebújnék a takaród alá, nagyon fázom.

– Na, hiszen, az előbb még nem fáztál! – nevetett gúnyosan Róza.

Zoli a felé forduló arcára gyorsan adott egy csókot, könnyű röptűt, szinte észrevétlent, mégis átsuhant rajtuk a vágy tőle.

– Gyere el hozzám – súgta –, túl sokan vagyunk itt.

Róza elcsendesedett, az ajánlat úgy érte, mint egy kóbor villám a derült égből. Kibújtatta a takaró alól a kezét, oda csúsztatta a férfi combjaira. Tudta, hogy most nagyon gonosz lesz. Megkereste az ajkaival Zoli száját és megcsókolta. Érezte, hogy elérte a célját mikor hallotta, hogy mélyen kapkodva veszi a levegőt.

– Tetszel nekem. De nincs az életem egy éjszakás kalandokra betervezve. Jó éjszakát! – ezzel kibújt az ölelésből és bement a házba.

Nagyon bántotta, hogy pár óra ismeretség után olyan gyorsan tért a lényegre a falugazdász. Nem tudta felfogni, hogy lehet egy férfi ennyire elszállva magától. Könnyen megszerezhető városi nőcskének nézte, ezzel az izgalmas románc számára véget is ért. Happy end – sóhajtott fel szomorúan, próbált elaludni, de egyre éberebb lett, sokáig forgolódott álmatlanul.

A hajnali pára még ott hasalt a tanya körül, mikor Sára már kint állt a tornácon, kezében egy bögre, gőzölgő kávéval. Az elmúlt napon filózgatott, hogy minden barátja eljött segíteni a városból. Aztán azon is, hogy milyen jól érezték magukat az este folyamán, milyen türelemmel alkalmazkodtak a családjához és a gyerekekhez. Még a keresztanyja is megbékélt velük a nap végére.

– Nem olyan finnyásak ezek, mint amilyennek gondoltam őket – állapította meg, mikor nyugovóra tért este a szobájába és az utolsó keresztet is magára dobálta az esti ima után.

Na, meg ott volt Zalán. Félve figyelte egész este, mert kicsit megint többet ivott a kelleténél, de szemlátomást nem bánatában ivott, végig jó volt a hangulata. De az alkohol most nem vitt sértő szavakat a szájára, mintha nem történt volna köztük előtte semmi, nem tett egy kétértelmű megjegyzést sem a társaság előtt. Egyszer odament hozzá, akkor is csak azzal az indokkal, hogy megdicsérje a gyerekeket. Igaz akkor élcelődve kérdezte tőle – Nem hiányzik a kotlóshoz a kakas?

Sára visszaemlékezett, mit mondott Róza, mennyire Benjámin pártjára állt a doki, mikor megpróbálta a férfit megalázni a barátai előtt. Így hát nem vette kétértelmű célzásnak.

– Hiányzik nagyon, de egyszer majd csak iderepül közénk. Kivárjuk türelmesen – válaszolt őszintén dokinak.

Róza, na meg Zoli – úgy gondolta nagyon ráérzett a két szingli lelkére. Még nem látta tisztán mi alakul köztük, de észrevehetően alakulgatott valami. Igaz Róza este hamar lefeküdt, hamarabb, mint a többiek. Azok még éjfélkor is vihorásztak a nagy konyhában mikor beüldözte őket a házba az éjszaka hűvös levegője.

Felfigyelt a traktorzúgásra, később már látta, ahogy befordult a dűlőúton az árokásó gép. Mögötte ott haladt Zoli terepjáróval. Leálltak a föld végén és kiszálltak a járművekből. Letette a bögrét a párkányra, úgy döntött, míg János nem érkezik meg a tanyára, odamegy hozzájuk.

Közelebb érve észrevette Zoli rossz hangulatát. Nagyon komoly hangnemben beszélt a traktorossal. Mikor meglátta Sárát intett felé.

– Mi elkezdjük az árkokat kiásni, remélem lesz segítség délfelé a házból is! – mondta morcosan, a hangjából kiérezhető gúnnyal.

– Szólok nekik, jönni fognak, nagyon korán jöttetek.

Amikor a traktoros beült a gépbe Sára odalépett Zolihoz

– Mi a baj? Nagyon bal lábbal keltél ma reggel.

– Nem sokat aludtam... a te barátnőd egy boszorkány azt tudod, csak egy rossz vesszőseprő kéne a lába közé, akkor egész nap felettünk repdeshetne. Egy vijjogó vörös banya.

– Jaj, ez a Róza, mit csinált már megint? Hidd el nekem, hogy nagyon rendes lány. A bankár szakmában is a legügyesebb... lehet csak az a baj vele, hogy még nem heverte ki a csalódását... tudod, egy komoly kapcsolatból lépett ki. Teljesen maga alatt volt miatta az utóbbi időben, pedig pont ő csinált benne rövidzárlatot. Azért is mondtam neked, hogy ráfér egy kis kikapcsolódás. Emlékszel?

– Hát, ha így is van... akkor se kéne velem szórakoznia.

– Beszélj vele. Majd meglátod, hogy rendes lány. Tényleg... tetszik neked Róza?

– Elmegy – vonta fel a vállát Zoli, de nem nézett Sára szemébe.

– Holnap igen, tényleg elmegy... komolyan kérdeztem.

– Igen. Nem rossz nő. Kinézetre. De nagyon nem jön be a természete. Városi nyafka. Ne haragudj, megyek dolgozni, ne pazaroljuk rá az időt! – ott is hagyta Sárát, ment a traktor után.

Sára sietett vissza a házba, hogy szóljon a barátainak, kint már folyik a munka. Vége a lazsálásnak.

Már az istállóban volt segíteni az állatok körüli munkában, mikor megjelent Róza. Sára egy pillanatig szóhoz jutni sem tudott mikor ránézett, Rózán ugyanis nem volt smink. Úgy állt előtte kicsit bedagadt szemekkel, ami elárulta, hogy nem sokat aludhatott, mint ahogy Isten megteremtette a világra. A vörös loboncát összefogta egy hajgumival, az arcán ott nevettek a szeplői, mint a pajkos kisgyerekek. Sára megállapította, hogy Róza így is szép, és megértette a lényeget is, mindez csak azért láthatja, mert Róza fülig belezúgott a falugazdászba, vége a szerepjátéknak. Sára úgy tett, mint aki semmit sem vett észre a változásból. 

– Figyelj, te mikor jössz ki dolgozni? Nincs kedvem egyedül köztük flangálni.

Róza idegesen várta a választ.

– Gyere félre egy kicsit Róza! – húzta ki a lányt Sára az istállóból, ne hallja János mit mond neki.

– Figyelj. Szórakozol Zolival, igaz? Emlékszel, hogy megkértelek valamire?

– Emlékszem. De nem én kezdtem. Ő a nyomulós. Azt hiszi százas váltót fut nálam.

– Miről beszélsz?

– Képzeld az este szobára hívott a szemét.

– Mármint Zoli... nem létezik! – ámult el Sára.

– Mármint Zoli. Ez azt hiszi, hogy kuplerájból csöppentem ide, vagy az utcasarokról.

– Biztos félreértettél valamit Róza. Nagyon rossz hangulatban van... szerinte te egy boszorkány vagy.

– Látod, erről beszéltem... már gúnyolódik is rajtam a szemét!

– Tetszel neki.

– Ki mondta?

– Ő reggel. Ha mondta, akkor igaz is. És most húzzál kifelé a többiek után, nem kellett neked eddig se gardedám.

– Megyek már! – mondta kelletlenül Róza, és elindult kifelé a dűlőúton. Kelletlenül állt meg a többiek között, akik munkamegbeszélést tartottak. Zoli egykedvűen nézte mikor megjelent, éppen úgy, mintha csak a szomszédasszonyával futott volna össze a sarki közértben.

– Te is itt vagy? Akkor ki van a brigád. Tudsz lapátolni, remélem. Két betonkeverőnk van. Három- három ember kell hozzá. Kettő kell az oszlop beállításhoz. Dolgozunk végre? – mondta morcosan és ott hagyta a társaságot, mert megérkezett a lajtoskocsi a vízzel.

– Akkor mindent megbeszéltünk – szólt oda a társaságnak –, az arányt ne tévesszétek el, mert egy gyenge szél is kidönti a kerítést, ha nem veszitek komolyan, amit csináltok. Ne sajnáljátok belőle a cementet. Róza, gyere ide, adok neked is védőkesztyűt!

Róza legszívesebben visszament volna a tanyaházba, belülről morgott Zolira, mint az elkóborolt kutya az idegenre, aki csalogatja. Hogy dirigál neki, mint egy szolgabíró.

Odament hozzá, nyújtotta a kezét a kesztyűért. Zoli megfogta a kezét és ráadta mind a két kesztyűt. Róza tovább dühöngött magában, most meg azért, mert megint gondoskodott róla.

Zoli váratlanul két ujjával felemelte az állát, hogy bele tudjon nézni a szemébe.

– Nem aludtam miattad az éjszaka. Jó lenne, ha megbeszélnénk pár dolgot, mert ha elmész innen örökre rossz alvó maradok.

Róza megint meglepődött, fürkészte a zöld szemeivel egy darabig, mielőtt megszólalt.

– Sose mondtam, hogy nem szívesen vagyok a társaságodban. Jól van, ha nem fáradok el nagyon, akkor persze... beszélhetünk

A Nap már a fejük felett járt, kegyetlenül kinyomta magából a meleget, lassan mindenkire rákötötte az izzadság a cementport, vagy a néha megerősödő szél hátán lovagló porfelhőt. Ismeretlen volt számukra ez a nehéz munka. Róza is elfáradt, szeplős arca, amit névjegyként kapott az Istentől az alapból is vörös hajához, szürke foltokkal lett tarkítva. Annának és Kátyának, folyamatosan segített a kedvesük, csak ő dolgozott egyedül.

Zoli figyelte már egy ideje, megsajnálta, többször odament hozzá, kivette a lapátot a kezéből, rászólt, hogy pihenjen. Olyankor Róza leült a zsombékosra az útszéli árokparton és figyelte a férfit, ahogy dolgozik helyette. A szél Zolit is beterítette cementtel, mérgelődve húzta le a pólóját, hogy kirázza belőle a csípős port. Róza nyelni sem tudott annyira zavarba jött a meztelen felsőtestétől. Zoli kidolgozott izmai ott játszottak előtte, Róza rá is tapadt a szemeivel, jól megnézte magának. De amikor Zoli hirtelen felé nézett, elkapta a tekintetét.

Zita jelent meg az üzenettel, hogy mehetnek ebédelni. Fáradt sóhajjal köszönték meg a jó hírt. Róza, Sára mellé szegődött.

– Nagyon elfáradtál látom – sajnálkozott Sára, látva a mindig pedáns barátnő megviselt ruházatát, széltől szétzilált haját.

Róza nem mondta meg neki az igazat, hogy minden porcikája sajog.

– Ki lehet bírni, igaz életemben sohasem csináltam ilyen munkát.

A hátuk mögött hallották, hogy a többiek nagyon jól érzik magukat, szórakoztatták egymást megállás nélkül.

Az ebédnél ugyanoda ült, mint az előző este, remélte, hogy Zoli mellé szegődik megint. De a férfi beült a terepjáróba és elment a falu irányába. Később Sára felvilágosította, hogy Zoli a szüleinél ebédel, de visszajön, mire ki kell menni újra dolgozni. Róza megint pukkadt egy sort azon, hogy lehet valaki ilyen bunkó, illett volna neki szólni, nem csak egyszerűen lelépni mellőle. Amit mond, meg ahogy viselkedik kész ellentmondás. Kis idő múlva megenyhült, mert rájött, hogy nem azt mutatja Zoli felé, amit igazából érez iránta. Abból, amit közvetít felé, semmi komolyat nem tud kisütni, bármilyen furfangos vidéki észjárással van is megáldva. Miért is várhatná el, hogy Zoli őszinte legyen hozzá, és bármiről elsőként tájékoztassa? Eszébe jutott Benjámin, mikor arra kérte, ha megszeret valakit, sose rejtse el a legbelső énjét és érzéseit. Biztos, hogy igazat mondott, másként hogyan is alakult volna ki Sára és közte az a fergeteges szerelem, úgy, hogy ő közben bent van a börtönben – A bizalom... hát igen... nem egyszerű. Mi van, ha abbahagyja a szerepjátékot egy kis időre. Csak kíváncsiságból, hogy megtudja, működik e Benjámin nagy életigazsága.

Zoli mikor visszaért két rekesz sört is kipakolt a terepjáróból.

– Gondolom jól fog esni a töltött káposzta után! – vitte fel széles mosollyal a tornácon üldögélőkhöz.

– Hát testvér, egy nagy hajcsár vagy, de megbocsájtjuk neked, mert gondozod a lelkünket! – örült meg Zalán mikor meglátta a rekeszeket.

– Ki fog itt még dolgozni délután, teljesen kibuktunk Terka mama ebédjétől! – simogatta a hasát Zsolt.

– Még félóra és indulunk, akkor holnapra csak délig lesz meló. Jól haladunk, sokkal jobban, mint először gondoltam! – biztatta őket Zoli és odatelepedett Róza mellé – Jól vagy?

– Eléggé elfáradtam – ismerte be Róza az igazságot.

– Ez mit jelent? Lefújtad a beígért beszélgetést? Elég hamar – húzódott el tőle csalódottan Zoli.

– Én ilyet nem mondtam. Te kérdeztél, és én őszintén válaszoltam. Vagy jobban esett volna, ha mellébeszélek?

– Nem esett volna jobban – enyhült meg a férfi. – Még nem döntöttél?

– De igen. Míg távol voltál.

– Mikor mondod el? – kérdezte izgatottan Zoli.

– Nem titok – hajtotta le a fejét Róza, mert már eldöntötte, hosszú vívódás után, hogy mit fog válaszolni. Mindent feltett egy lapra, még ha ezzel saját magát kiszolgáltatja, akkor is. Ideges volt, mert soha nem történt még vele ilyen, de nagyon akarta, hogy közelebbről is megismerje. Tudta, hogy elhamarkodott felelőtlen lépésre szánta el magát, aminek nem látta a végét, mégis úgy döntött, hogy kockáztat.

Zoli türelmetlenül figyelt Rózára.

– Úgy döntöttem, hogy elfogadom a tegnapi meghívásod. Tényleg elutazunk holnap... beszélnünk kell – válaszolt halkan Róza – persze ha akarod még.

Zoli nem törődött a többiekkel, átölelte Róza vállát és megcsókolta a homlokát.

– Akarom-e? Igen! Jól van, este megbeszélünk mindent. Iszol kávét? Én igen. Hozok neked is – állt fel türelmetlenül Róza mellől, de ragyogott az arca, mint a víztükrön a hajnali napsugár.

Mikor Zoli eltűnt a konyha irányában, Zalán, aki végig hallotta a kettőjük beszélgetését, odaszólt Rózának.

– Remélem, nagyon meggondoltad Róza, hogy mit csinálsz?

– Hallgatódzol? Nem illik, tudod.

– A bolond is látja, mi folyik köztetek. Nem kell ahhoz hallgatódzni. Ne okozz neki bánatot, rendes srác, kereshetnél magadnak mást, ne szédítsd meg az elsőt, akit meglátsz vidéken!

– Nincs szándékomban megbántani, nyugodj meg! – sértődött meg Róza – Volt, de már nincs. Én is rájöttem, hogy rendes srác. Különben, nem most láttam először... majd egyszer elmesélem.

A délután lazábban telt el, vidámak voltak, viccelődtek munka közben. Már nem volt titok Róza és Zoli közt szövődő románc, a barátok összesúgtak a hátuk mögött. Néha nem tudták megállni, ilyenkor kapott Zoli egy-egy tréfás megjegyzést tőlük, de nem tudták kibillenteni a nyugalmából. Elmúlt a rossz kedve, mióta Róza igent mondott a találkozóra. Kívülről nem láthatták rajta, hogy önmagában vívódik, hogy mi alakulhat ki közte és Róza közt. Aztán rájött, hogy nem érdekli különösebben, az se, hogy meddig tart a kapcsolatuk, csak végre kapcsolat legyen belőle, mert az első pillanattól odavolt Róza zöld szemeiért. Úgy érezte teljesen megbabonázta, mert még nem változott a hajnali véleménye, hogy Róza egy rafinált boszorkány, varázserővel bír felette.

Egész délután szikrázott köztük a levegő, mind a ketten csak az estére gondoltak, amikor végre kettesben lehetnek.

Mikor végeztek aznapra a munkával, befelé már ott ment Róza mellett, átkarolta a vállát.

– Lefürdök, várj meg!

Róza húzta az időt, egyre bizonytalanabbá vált.

– Nem, nem tudok várni. Menjünk, van nálam is fürdőszoba – ingatta a fejét türelmetlenül a férfi.

Róza ránézett, már majdnem kiakadt, hogy nem az történik megint, amit ő akar, de időben meggondolta magát.

– Jól van. Menjünk! – és szófogadón beült a terepjáróba.

Zoli lekezelt a fiukkal, akik széles vigyorral nyugtázták a határozottságát.

– Csak ügyesen testvérem, ne kapkodd el! – biztatta Zalán.

– Rendben doki, reggel találkozunk – búcsúzott Zoli nevetve.

De az úton szótlan volt és feszült. Csak néha nyúlt át Rózához, hogy megérintse. Talán nem akarta elhinni, hogy valóság, hogy ott ül mellette. Kifordult az autóval a bekötőútról a falu főutcájára. Körülbelül kétszáz méter után letért egy mellékutcába. Megálltak egy hosszú újépítésű ház előtt. A vaskapu mögött egy hatalmas dobermann ugrált örömében, amikor meglátta, hogy hazaért a gazdája. Róza is kiszállt az autóból.

– Várj, míg beterelem Cézárt a kennelbe. Az idegenekhez nem kedves, így van tanítva.

– Szerbusz tesó! – kiáltott a túloldalról át egy férfi – Elkészült e már a kerítés? – közben próbálta kifürkészni Róza alakját, kit is vitt haza Zoli.

– Holnap lerakjuk az összes oszlopot! – szólt hátra Zoli.

– Na, estére már viszi a szomszédom a hírt a kocsmába – súgta oda Rózának, és belépett a kapun, hogy bezárja a kutyát.

– Nézzél meg akkor jól szomszéd, mert nem először látsz itt – gondolta Róza és hátrafordult a férfi felé, még intett is neki egy köszönés félét.

oli tudta, hogy nem lesz könnyű az előtte lévő este, már csak azért sem, mert konkrétan egy beszélgetés ürügyén vitte magával Rózát. Beszélgetnek persze, hisz mindketten tudták, hogy valami elkezdődött köztük, amit ideje tisztába tenni mielőtt Róza visszamegy a városba. De hogy állja meg, hogy az érzékeny Róza ne hagyja faképnél, ha megint azt tapasztalja, hogy rámenős és csak a helyzetet akarja kihasználni – ahogy eddig is állította róla – a maga javára. Megfogadta, hogy önmérsékletet tart, nem csap a lovak közé, megpróbálja magát visszafogni, egyelőre az is boldogság számára, hogy elfogadta Róza a meghívását.

Kitárta a nagykaput, hogy be tudjon az udvarba állni az autóval. De előbb odalépett Rózához, és megfogta a kezét.

– Gyere, kinyitom a ház ajtaját, menjél be nyugodtan, kezd hűvös lenni idekint. Nemsoká jövök én is.

Róza belépett a ház folyosójára, nézelődött. Kíváncsian beleskelődött minden helyiségbe. Megállapította, hogy nem egy legénylakás benyomását kelti, amit lát. Ízlésesen berendezett szobákat, ebédlőt látott, amikben asszonykéz nyomait vélte felfedezni. Túl nagy volt mindenütt a rend. –Talán az anyukája eljár takarítani hozzá – suhant át rajta egy felismerés. Hallotta, hogy záródik a bejárati ajtó, gyorsan leült az ebédlőben az asztalhoz.

Zoli az ajtóban állt, onnan figyelte Rózát.

– Így élem öreg napjaim, ez a saját lakásom. Persze a szüleim segítségével. Nős voltam. De már jó ideje vége. Túl vagyok a válóperen.

– Tudom – mondta Róza.

– Mindent tudsz?

– Biztos, hogy nem. Azért vagyok itt, hogy többet megtudjak. Te mit tudsz rólam?

– Nem voltál még férjnél. De voltak kapcsolataid. Úgy tudom, most nincs.

– Kitől tudod?

– Nekem is Sára mondta. – mosolygott a férfi – Gondolom téged is ő világosított fel nem a rétisas. Adok tiszta pólót, indulhatsz fürödni! – azzal elindult összeszedni a szükséges holmikat Rózának.

Róza, mint egy kisgyerek szót fogadott, hisz olyan koszos volt a munkától, hogy még ülni is kényelmetlen volt a tiszta ebédlőben.

– Köszönöm! – vette el hálásan a törölközőt és a ruhákat Zolitól.

A fürdőszoba egyszerű volt, de ragyogott abban is minden. Megmosta a haját, szürkén kúszott le róla a habzó meleg víz. Körbetekerte magát a törölközővel, hajszárítót keresett. Az egyik fiókban rá is akadt. Úgy gondolta nem tölti ott az időt, majd kint szárít hajat. Kiment a fürdőszobából kezében a kapott ruhával, hajszárítóval.

– Megfürödtem, tiéd a fürdőszoba! – szólt oda a férfinak, aki a vacsorával volt elfoglalva.

– Anyám adott a déli ebédből, megmelegítettem. Még raktam ki hozzá ezt-azt. Jól van, megyek én is – válaszolt Zoli, közben elég tolakodóan nézegette az ajtóban álldogáló lány idomait. Mivel nem volt más választása ő is elindult a fürdőszoba irányába, közben törte a fejét, hogyan tovább? Tervezgetett magában. Legszívesebben felkapta volna a karjaiba, és jöjjön, aminek jönnie kell. De nem merte. Félt, hogy örökre elriasztja magától, hisz előző este is faképnél hagyta a rámenőssége miatt.

Rájött, hogy akkor nyer csatát, ha nem ő, hanem Róza indítja el a szerelmes éjszakát. Mert tiszta szívéből remélte, hogy be fog következni az a szerelmes éjszaka. Emlékezett Rózára milyen zavarban volt mikor levette a pólóját kint a kerítésépítésnél. Pedig nem őt akarta cukkolni a vetkőzéssel, csak a rászálló cementpor csípte a bőrét. De elkapta Róza tekintetét, amiben meglátta, hogy nem közömbös a számára, ha őt úgy látja, ahogy az Isten megteremtette. Megszületett a haditerv – semmit a kéznek, mindent a szemnek– megborotválkozott, lezuhanyozott. Nem vett fel semmit csak egy alsónadrágot és törölközővel a kezében kisétált a fürdőszobából.

Rózán már ott volt a pólója, ami olyan nagy volt rajta, hogy mini ruhának tűnt. A haját is megszárította, a vörös hajzuhatagot összefogta a feje tetején egy hajgumival. Mint egy riadt őzgidának úgy rebbent a pillantása Zolira, aki ment felé törölközve, csapzott vizes hajjal, mosolyogva.

– Vacsorázunk? Nagyon éhes vagyok – körbe vette a derekán a törölközőt és leült az asztal mellé – Gyere, minden kihűlt! Melegítsem újból?

– Ne fáradj vele, annyira nem hideg – szólt zavartan Róza és odaült vele szemben az asztalhoz.

– Nagyon messze vagy tőlem – állapította meg Zoli és a tányérjával együtt áttelepült mellé.

Róza nem tudta hova nézzen, a sült húsra vagy megkíséreljen egy-egy pillantást kockáztatni a férfi felé. Zoli izmos mellkasát göndör szőrzet borította, nagyon szexisnek találta már ott kint is, mikor lehúzta a pólót magáról. Sokszor eszébe jutott később a jelenet, meditált róla, hogy Zoli nem borotválja a testét, mint a modern fiúk manapság, hisz már nem divat a testszőrzet. Neki jól áll, olyan férfias tőle. Zoli terve bevált, Róza leblokkolt az intim közelségtől.

Próbált enni, de valahogy nem volt éhes. Egyre feszültebbé vált, várta, hogy átölelje Zoli, hogy odabújhasson hozzá. Túl közel voltak egymáshoz, érezte a bőre illatát, hallotta ott közvetlen maga mellett a hangját, ami visszafogott volt végig. Mit akar ez itt? – mérgelődött magában – megfürödtünk, eszegetünk? Ja, meg beszélgetünk... el ne felejtsem, ezért jöttünk. Róza felemelte a fejét, és egyenesen Zolira nézett. Nézte megbűvölve maga mellett azt a férfit, aki miatt feladta az elveit, és beugrott egy rövid ismeretség utáni románcba. Zoli is ránézett. Egy darabig fürkészték egymás arcát szótlanul. A férfi arca nyugodt maradt, csak kíváncsiságot látott rajta. Nem mozdult felé, ahogy Róza elvárta volna – Játszik velem – gondolta, hisz Zoli tovább folytatta az evést. Róza már nem tudott a vágyainak parancsolni, elindult a keze akaratán kívül és végig simította Zoli mellkasát, játszottak az ujjai a göndör szőrzet között. Zoli letette az evőeszközöket és rekedten megszólalt.

– Végre, már azt hittem soha nem akarsz hozzám érni, kis vörös boszorkány!

Hajnal három óra volt mikor Róza a fáradtságtól álomba merült. Zoli könyökére támaszkodva nézte az alvó lányt, akinek kibomlott a haja a végeláthatatlan szeretkezésük alatt. A vörös tincsek, mint a kígyók tekergőztek az arca körül a fehér párnán.

– Boszorkány! – sóhajtott fel Zoli – Mi lesz ezután? Ma kilépsz az életemből, talán örökre. El se tudom képzelni, hogyan lehetne jövőnk együtt.

Felkelt, kiment a konyhába, kávét főzött. Már nem akart aludni, nem érzett fáradságot. Helyette inkább egyre nőtt benne a szomorúság. Elveszíti Rózát, ez a felismerés gyötörte egyre kínzóbban. Nem tudta Rózát vidéki életben elképzelni. De önmagát se, hogy elhagyja azt a földet, amit gyerek kora óta tapos. Ő nem tudna élni máshol a világon, tisztában volt vele, még egy mindent elsöprő szerelem miatt sem. Mert érezte, hogy nem futó kalandot élt át az éjszaka Rózával. Életében még nem érzett annyi gyönyört, mint az elmúlt pár óra alatt. A felfokozott érzelmek összezavarták a gondolatait teljesen.

Világosodott odakint, Zoli még akkor se ment vissza Rózához, ott maradt két kezére borulva az ebédlőasztalnál. Róza felébredt, először meglepődött, hogy egyáltalán hol van, aztán már intenzíven emlékezett az éjszakára. Hiányolta Zolit. Felkelt és elindult az ebédlő felé, megállt a nyitott ajtóban. Nézte a férfi görnyedt alakját, aki már fel volt öltözve úgy ült ott az asztal mellett. Nem értette mi baja lehet, miért hagyta egyedül, miért jobb neki nélküle? Odasétált mögé és átkarolta a vállát.

– Mit csinálsz itt... mi történt, valamiért haragszol rám?

Zoli felnézett. Róza észrevette, hogy furcsán megváltozott a tekintete, az arcán a fáradtság mellett felfedezett egyfajta hidegséget, távolságtartást.

– Jól aludtál? Akartam szólni, hogy nemsokára indulunk. Öt óra van – válaszolt a férfi színtelen hangon.

– Máris felöltözöm – szólt csendben Róza, kereste a ruháit.

Szép volt az éjszaka, túlságosan is szép, de úgy látszik, a reggellel vége lett mindennek – gondolta keserűen.

– Ha úgy gondolod, mehetünk! – szólt oda a még akkor is mozdulatlanul üldögélő férfinak.

– Megmondanád végre, mi bajod van? Mit rontottam el az éjszaka? Nem voltam elég jó? Vagy csak ennyi? Még azt se érdemlem, hogy kedves legyél velem? – vonta kérdőre mérgesen Zolit.

Zoli felállt az asztal mellől és odament hozzá, átölelte.

– Kedves leszek hozzád, megígérem. Mindent nagyon jól csináltál. Szép volt és nagyon jó volt veled az éjszaka. Nem ez a baj.

– Hát akkor mi a baj? – nézte könnyein keresztül Róza.

– Csak annyi, hogy ma elmész és... ezzel vége van ennek a fergeteges éjszakának...

– Úgy gondolod? Igazad van, egy éjszakás románc lett belőle... de legalább jó volt mind kettőnknek, remélem – válaszolt vissza minden átgondolás nélkül gúnyosan Róza –, akkor... menjünk! A többiek már felébredtek, talán kint dolgoznak és rajtunk köszörülik a nyelvüket, még talán irigykednek is, micsoda szerencsés fickó vagy, helyedbe jött a pesti cafka egy éjszakára! – és elindult dacosan a kijárat felé.

A hűvös reggeltől dideregve ült be a terepjáróba, a sírás kerülgette. Zoli bezárta a lakást és mellé ült. Még csak rá se nézett a férfira, minden erejét összeszedte, hogy ne kezdjen hisztériás sírásba. Ugyanolyan néma csend ölelte át őket, mint mikor jöttek. A különbség csak az volt, hogy mindkettőjükben mostanra csak a bizonytalanság és a csalódás keveredett az éjszakai önfeledt szeretkezés emlékével. Mindketten tudták, hogy valami nincs rendben, valamit nagyon elrontottak, valamiről még beszélniük kellene. Rózában dühöngött a megsértett nőiesség, Zoli úgy érezte nem állíthatja egy éjszaka után, kész tények elé Rózát. Egyszerű kérdést sem volt képes feltenni, csak egy nyomorult félmondatot, mégis reményt adhatott volna mindkettőjüknek, talán csak viccesen annyit, hogy – Mit gondolsz, el tudnád képzelni az életed vidéken?– lehet Róza kineveti... de lehet, hogy rábólintana, hogy igen.

Azt tudta, hogy ezt az éjszakát sose tudja már elfelejteni, ezt a fajta szerelmet kereste egész életében, mégis félt a visszautasítástól, félt felvállalni egy reménytelen szerelmet. Mert mi van, ha Róza elutasítja, kineveti. Külön világban élnek, még akkor is, ha az éjszaka könnyű leple alatt össze tudott olvadni a testük a lelkük. A reggel mindig elhozná Rózának a felismerést, hogy abban a közegben nem érzi jól magát.

A barátok hamar abbahagyták a szokásos heccelődést mikor meglátták, hogy egyiknél se jön be a vicc semmilyen formában. Zalán odament Zolihoz.

– Semmi közöm hozzá, de remélem minden oké köztetek? Mi történt veletek?

– Fáradt vagyok, csak ennyi. Gondolom Róza is az – bújt ki az egyenes válasz alól Zoli.

A munka szépen haladt, még tizenegy óra sem volt, mikor már csak tíz oszlopot kellett leállítaniuk. Zoli feltűnően nem ment Rózának segíteni. Egyre jobban forrt benne a méreg, nem tudta Róza szavait elfelejteni.

Szerinte Róza mindent félreértett, ezek szerint tényleg egy városi elkényeztetett lány. Még hogy egy éjszakás románc?! Még hogy ő cafkának nézte, meg csak szexre kellett egy éjszakára. Nem igaz, hogy nem látja a fától az erdőt. De az is lehet, hogy csak akarattal hisztizik, így akar véget vetni az ismeretségüknek. Újra meggyőződése lett, hogy Róza hihetetlen színjátékos.

Nem akart oda menni hozzá, beletörődött a sorsába, hogy ennek így kellett történnie. Mit hitegessék egymást? De ő soha nem mondaná, hogy egy éjszakás kaland. Az elmúlt éjszaka sokkal többet jelentett számára, mint Rózának. Elég volt az életében egy csalódás, nem akar többet.

Zenélt a telefonja... felvette és idegesen válaszolt valakinek: – Máris megyek!

Odament Sárához, beszélt vele, majd sietős léptekkel elindult a dűlőúton hagyott terepjáróhoz.

Róza mikor meglátta, hogy köszönés nélkül faképnél hagyta, teljesen összeomlott. Lassan indultak el a könnyek a szeméből, de utána végeláthatatlanul jött az utánpótlás. Sára odament hozzá, vigasztalgatta.

– Sajnálom Róza. Szedd össze magad.

De látta, hogy a barátnője nem tud uralkodni az érzésein, megkérte, hogy menjen be vele a tanyaházba.

Mentek egymás mellett, és Sára hiába faggatta, hogy mi történt az elmúlt éjszaka, nem kapott semmire választ.

– Sajnálom, hidd el, ha tudom, sohasem akartam volna, hogy ismerd meg. Megbántott? Mondjál már valamit!

– Nem fontos – szipogott Róza – te ne hibáztasd magad... csakis bennem van a hiba. Ez az én formám.

Délutánig se tért vissza Zoli. A társaság ebéd után visszaindult a városba.

Róza befészkelte magát a hátsó ülésre az ablak mellé, behunyta a szemét, próbálta összeszedni a gondolatait, nem értette miért bünteti a sors, hogy minden férfi kihasználja.

– A testvér pedig oda volt érted Róza. Mi lett a nagy rajongásból? – hallotta Zalán tolakodó kérdéseit.

Róza nem válaszolt, nem is akarta kitárgyalni, hogy mi bántja. Zalánt nem zavartatta magát, folytatta tovább.

– Tudod ez a röghöz kötődés átka.

– Miről beszélsz? — fordult felé Róza.

– Nem egyszerű ez a helyzet, csak arról. Te egy városi lány vagy... köztisztviselő. Úgy jársz – kelsz, mint egy felsőbbrendű egész nap. Egy hétvégére, mint egy eltévedt pillangó elrepültél egy virágos mezőre, és mit ad Isten, találtál magadnak a mezőn egy csábító virágot. Mivel telhetetlen vagy, kiszívtad az összes nektárt belőle, és most visszarepülsz a saját világodba. A virág meg elszárad, nem hagytál egy csepp reményt se hogy túlélélje. Nem gondoltad végig a következményeket.

– Jaj, doki, próbálj értelmesen beszélni.

– Pedig világos, mint a Nap. A testvérünk nagyon elkeseredhetett reggelre, hogy elrepülsz, ő meg marad, mert neki ott a helye. A virágok már ilyenek, csak a mezőn érzik jól magukat.

– Ha jól értem, azt akarod elmondani, hogy Zoli engem megszeretett, csak elenged, mert én ott nem tudok élni úgysem. Vagy mégis miről beszélsz?

– Vág az eszed. Minden rajtad múlik. Ne várd, hogy utánad jön a betonerdőbe. Beszélgettem vele sokat, az élete a vidék. Még te se tudsz vele versenyre kelni, pedig nagyon belehúztál, szó se róla.

– Sose akartam. Nagyon is örülnék, ha csak ennyi lenne a gond. De nagyon megváltozott, mintha alakváltó lenne, tegnap hősszerelmes, mára arrogáns, magának való. Tudod ma tényleg úgy viselkedett velem, mintha éjszaka csak egy fizetett szajha lettem volna, csupán azért szerelmeskedtünk, mert alkalom adódott rá. Nappal meg szemmel láthatóan szégyellte, hogy együtt töltöttük el az éjszakát.

Róza újból könnyekre fakadt.

Zsolt hátranézett, megcsóválta a fejét – Szerintem valamit nagyon mellébeszéltek egymásnak. Én is úgy láttam, hogy nagyon oda volt érted. Jobb lesz, ha barátilag segítségedre sietünk. Zalán cseréltetek telefonszámot?

– Igen. Ígért nekem házi eperpálinkát, hát persze, tarjuk a kapcsolatot ítéletnapig, nagyon ütős a pálinkája.

– Mi lenne, ha felhívnád és virágnyelven körbejárnád a témát. Te olyan jól megértetted vele magad.

– Nincs kifogásom ellene! – Zalán telefonált.

Zoli felvette a telefont. Róza csak félmondatokat hallott, nem értette miről beszél a két férfi egymással.

– Az baj. Cukor? Oda kell figyelni, ne ess kétségbe. Úton vagyunk hazafelé. Találkozunk testvér nemsokára. Hívjad! – hallotta Zalán válaszait.

Mikor letette a telefont, sejtelmesen nézett maga elé. Rózát furdalta a kíváncsiság.

– Ugye elmondod miről beszélt?

– Azért ment el, mert az anyja rosszul lett. Kiderült, hogy cukros. Már beállították a cukorszintjét a kórházban. Sajnálja, hogy nem tudott elbúcsúzni. Téged majd hívni fog, azt mondta. Ennyi. Nekem se sírta el magát. Talán máskor, ha többet beszélgetünk sikerül kikérdeznem.

Már a város alá értek, mikor Róza telefonja is bejelzett. Látta, hogy Zoli hívja. Hagyta, hadd zenéljen. Nem vette fel.

– Most mi van? – nézett felé csodálkozva Zalán.

– Nem tudom. Semmit nem értek – sírta el magát újra – Sem a virágot, sem a mezőt, semmit! Érted? Kell egy kis idő... át kell gondolnom.